Ajánló

Akiket érdekel Jézus perének vallásügyi és politikai megközelítése.

Ankerberg a Jézus Szeminárium[1] ellen írott vitaanyagában rávilágított arra a tényre, hogy az amerikai protestáns pásztorok nagy többsége nem fogadja el a passió hitelességét, valamint Jézus fizikai feltámadását. 10.000 protestáns pásztornak megküldött kérdőívből 7,441 pásztor válaszolt ilyen módon a feltett kérdésekre[2].

Jelen írásomban Jézus vallásügyi és politikai perét mutatom be. Felsorakoztatom azokat az eredményeket, amelyek rávilágítanak arra, hogy:

-       a passió megtörténhetett úgy, ahogyan az evangéliumokban le van írva,

-       felhívom a figyelmet azonban a passió történetben szereplő ellentmondásokra is.

Jézus a főtanács előtt

A tribunus militum egyenesen a főpapi palotába kísérteti a foglyot. Az áruló megkapja a jutalmát és mehet (vö. Mt 27,3). Jézust pedig azonnal kihallgatják.[3]

A nagy Szanhedrin ügyrendje szerint a tévtanítót Jeruzsálemben még két jogi fórumnak kellene kihallgatnia, mielőtt a legfőbb fórum veszi kezébe az ügyét (Talmud Szanhedrin-traktátus 11,2). Erre most nem telik az időből. De egy előzetes fórumot így is mindenképpen beiktatnak Jézus perében is.

A zsidó főtanács elnöke Kajafás volt, aki Kr. u. 18-36 között volt főpap. A főtanács (szanhedrin, szunedrion) a zsidóság legfelső vallási, politikai, bírói testülete volt a Kr. előtti második századtól. A Főtanácsot görög hatásra, a szeleukidák uralma alatt hozták létre. A zsidó hagyomány azonban Mózesre testálta a Főtanács létrehozását (IV. Móz 11,16). A rómaiak a politikai szerepet megvonták, így halálos ítéletet sem hozhattak. Főbenjáró ügyekben huszonhárom személyből álló bíróság elé tartoztak. Jeruzsálemben székelt a hetvenegy tagú, Nagy Szanhedrin. A Talmud delegálta a kizárólagos hatáskört a Nagy Szanhedrin számára azokban az ügyekben ahol: „Valamely törzset (bálványimádás miatt), hamis prófétát csak a hetvenegy tagú bíróság ítélhet el.”. A főtanács három jól elkülöníthető csoportot foglalt magában: főpapok, vének, írástudók. Ezt a felosztást Mk 14, 53 is megerősíti.

A főpapok és a vének inkább a szadduceusok köréből kerültek ki. Azért nevezték a farizeusokat írástudóknak, mivel a babiloni fogság után a zsidók már nem héberül, hanem arámul beszéltek, így a farizeusok tolmácsolták és magyarázták a héber nyelvű iratokat. A nép őket rabbinak és mesternek szólította. Tanácstag csak olyan szabad, zsidó apa lehetett, aki tiszteletet parancsoló külsővel rendelkezett. Nem lehetett vak, herélt, testi fogyatékos a tanács tagja. A Szanhedrin már huszonhárom összegyűlt taggal is határozatképes volt. A főtanácsban az ülést két elnök vezette. A főtanács tagjai félkörben helyezkedtek el a két elnök körül, hogy lássák egymás arcát. Velük szemben, a terem végén foglaltak helyet a testület jelöltjei, akik megfigyelőként vettek részt. A terem közepén volt a vádlott helye, mögötte a tanúké. A két szélén az írnokok ültek, akik a jegyzőkönyvet vezették. A zsidó perben nem volt ügyvéd. Ez a zsidó jogban a teokrácia jellemzője, azaz Isten úgy is beleavatkozik az összes emberi dologba.

Jézus esetében a vád a hamis prófétaság volt, mivel azt állította nagy nyilvánosság előtt a Jn 2,19 szerint, hogy: „Romboljátok le ezt a templomot, és három nap alatt felépítem.”. Ez a kijelentés alkalmas arra, hogy azt vélelmezze a főtanács, hogy Jézus Isten templomát el akarja pusztíttatni és valami másikat akar helyette. Ezekből egyértelműen nyilvánvaló, hogy ő egy hamis próféta. A zsidó jog azonban nem enged senkit sem elítélni anélkül, hogy tanúk támasztanák alá a vádat. A jogszerű ítélethozatalhoz minimum kettő tanú egybehangzó vallomása kellett. A tényállás ilyenszerű megállapítását a mózesi törvények írták elő (IV Móz 35,30; V Móz 17,6; 19,15). Mt 26,60 szerint sok hamis tanú jelentkezett, hogy a Jézus elleni vádakat alátámassza. Márk azonban beszámol arról, hogy a két hamis tanú vallomása nem egyezett meg egymással Mk 14,58-59: „Mi hallottuk, amikor ezt mondta: Én lerombolom a kézzel alkotott templomot, és három nap alatt mást építek, olyat, amit nem emberi kéz alkotott.” De vallomásuk így sem egyezett.”. A per ezen állása szerint Jézust bizonyítékok hiányában fel kellett volna menteni.

Kajafás mindeddig óvatosan ügyelt arra a tartózkodásra, amelyet a zsidó perrendtartás a nagy törvényszék elnökének kötelességévé tett. Most azonban maga lép akcióba. Feláll (Mk 14,60). Márk mindezt nagyon pontosan beszéli el. Ez ugyanis nem volt szokásban: a vádlott állt, a Szanhedrin elnöke a bírói széken ült. Kajafás azonban most felemelkedik. Erre feláll a Hetvenegyek egész testülete. Így kívánja a szokásjog. Az elnök odalép egészen a vádlotthoz, a terem közepére. A perjogi előírások szerint a vizsgálóbírónak „meg kell félemlítenie” a vádlottat.[4] Tudja, hogy az elnök kérdése már egyáltalában nem megengedhető, mivel a megkísérelt tanú-bizonyítás már végérvényesen összeomlott.[5] A zsidó jog szerint most már a Szanhedrinnek fel kellene mentenie a vádlottat, és el kellene ítélnie a hamis tanúkat.[6] Kajafás ezt a világos perjogi helyzetet szeretné elködösíteni hatásos megfélemlítési kísérletével, s így akarja csapdába csalni Jézust. De Jézus átlát a szándékán, s megőrzi eddigi magatartását: hallgat (Mk 14,61). A kirakat-per holtpontra jutott.

Most aztán Kajafás kijátssza az utolsó tromfját: „Te vagy-é a Messiás, az áldott Isten fia?” Jézus számára ez most már status confessionis, sőt, több ennél: hora revelationis (vö. Ján 2,4.24). Így válaszol: „ANI HU, ÉN VAGYOK. És meglátjátok majd az Emberfiát ott ülni a hatalom jobbján és eljönni az ég felhőivel”.[7] A főpap pedig megszaggatja alsóruháját és így szól: „Mi szükségünk van még tanúkra? Saját fületekkel hallottátok a káromlást. Mi a véleményetek?” Azok pedig mindnyájan halálra méltónak ítélték (Mk 14,61. kk.).

ANI HU a legszentebb theofánia-formula. Ésa 43-ból származik, és nagy szerepet játszik valamennyi ünnepi liturgiában a zsidóknál. Jézus a sátoros ünnepen használta ezt a formulát önkijelentésként, s akkor meg akarták kövezni érte (Ján 8,58. k.). Ján 13,19 szerint néhány órával ezelőtt a páskha-asztalnál is megismételte. Ezt a tabuszerű kijelentési formulát most még egyszer szájára veszi, legsajátosabb önbizonyságtétele gyanánt, de ezúttal nem a nép előtt, nem is tanítványai körében, hanem népének legfőbb vallásügyi joghatósága előtt. Kajafás azonnal megérti ennek a formulának a mérhetetlen nagy igényét. A rutinírozott perszakértő nem szakítja félbe Jézust, de haladéktalanul szaván fogja; a szavazásnak sem vág eléje egyetlen szóval sem, de mégis kifejezésre juttatja már most azt, hogy mi a megítélése az Ani-formuláról: önkéntelenül megszaggatja ruháját. Természetesen az egész testület nagy buzgalommal követi a főpap példáját. Senki sem akart mögötte maradni, s nem is maradhatott mögötte kegyességben.[8] Közben Jézus végigmondja a maga Confessio-ját és Revelatio-ját: az apokaliptikus Emberfia maga-kijelentését.

Az elnök azt javasolja, hogy álljanak el minden további tanúkihallgatástól. Nincs szükségük tanúkra korábbi dolgokkal kapcsolatosan, hiszen a vádlott az imént a legszentségesebb bírói emelvény előtt követte el élete legnagyobb gaztettét. Ehhez nem is kellettek tanúk: hiszen a bírák saját fülükkel hallották a vádlott szavait, s így ők maguk a tanúk (vö. Talmud, Szanhedrin-traktátus 7,5). Ellentmondás nem hangzik el. Az indítványt elfogadják. A Nagy Inkvizítor legvégül kimondja a halálos jelszót: „blaszfémia” – istenkáromlás a vádlott bűne (Mk 14,64). Nincs ellentmondás. Kajafás biztos a maga embereiben. Bele lehet bocsátkozni (próbaképpen) az ítélethozatalról való tanácskozásba (Talmud Szanhedrin-traktátus 5,4). Az elnök próbaszavazást javasol. Ez a zsidó büntetőjogi perrendtartás szerint a legifjabbnál kezdődik, s az elnöknél fejeződik be.[9] Kajafás megkérdi: „Mi a véleményetek?”[10] Kivétel nélkül valamennyien elmarasztalják a vádlottat és halálra méltónak tartják a bűnét (18. §). Olyan emberek is elmarasztalták az istenkáromlót, mint I. Gamáliel vagy Nikodémusz (Tárzuszi Saulnak még nem lehetett szavazati joga, talán ott sem volt az ülésen). Kajafás teljes jogi-teológiai győzelmet aratott művészi tökélyre emelkedett inkvizíciós taktikájával.

A perrendtartás kifejezetten meghatározza: „Ha a vádlott így nyilatkozik: Javaslatom van a magam számára a felmentésre, – akkor hallgatnak rá, csak valami számottevő dolognak kell lennie a szavaiban”.[11] Jézus semmit sem említett fel önmaga védelmére, s egészen a végsőkig egyáltalában nem él felszólamlási jogával. Ezzel elismeri, hogy önkijelentésének zsidó értelmezése megfelel a valóságnak.[12]

Másnap a főtanács a szokásos jogrend szerint kihirdette az ítéletet (Mk 15,1). Az ítélet szerint a főtanács bűnösnek találta Jézust blaszfémiában, Istenkáromlásban. Az eredeti vád hamis prófétaság volt, amely Istenkáromlásra változott azáltal, hogy Jézus az Élő Isten Fiának vallotta magát.   Lohfink rámutat arra, hogy ez a vád még jóval Jézus halála után is megtalálható a zsidó irodalomban. A babiloni talmud szerint: „Jézus varázslást űzött, Izraelt félrevezette és bűnre csábította (Szota 47a)”[13]. Mózesi törvény szerint az istenkáromló büntetése halálra kövezés (Lev 24,16). Ezen kívül ismerték még az eleven elégetés, lefejezés, megfojtás kivégzési módszerét. Jézus korában azonban a zsidók halálos ítéletet már nem hajthattak végre jogszerűen, ezért a főtanács határozata alapján Jézust Kajafástól a praetoriumhoz vezették (Jn 18,28)[14]. Vermes szerint az is alátámasztható, hogy a főtanács továbbra is kimondhatott halálos ítéleteket. A házasságtörésért és a nemi erőszakért halálbüntetés járt a zsidó jogban és evangéliumi példát is látunk rá (Jn 8), hogy működött ez az intézmény. A zsidók által végrehajtott halálos ítéletek mellett szólnak az 1. századi írásos bizonyítékok, és feliratok. Ilyen szabály volt az, hogy aki a Templom tiltott területére ment még, ha pap is, „azonnali halálbüntetés” várt. Philón kiegészíti, hogy ez nem csak a zsidókra, hanem minden más nemzetiségű emberre is érvényes volt. Jospehus leírja, hogy a Templom körül oszlopok álltak, melyekre görögül és latinul bevésték, hogy idegenekre halálbüntetés vár ha belépnek. 1872-ben találtak egy feliratot Jeruzsálemben: „A szentélyt körülvevő mellvéd és gátak közé idegen nem léphet be. Akit itt érnek, magára vessen, ha ezzel a halálát okozza.”. Titus is megerősíti ezt, amikor ezt mondja a zsidóknak: „Hát nem engedtük meg néktek, hogy halálra ítéljetek bárkit, aki belép a fal határolta területen belülre, még akkor is ha az illető római polgár?”[15]. 

A zsidó főtanács eljárása inkvizitórius, törvénytelen, erkölcstelen volt. Tényként kezelhető, hogy 1949-ben Jeruzsálemben a legtekintélyesebb zsidó jogászok rendes bírósági tárgyalás keretében újratárgyalták ezt az ügyet. A Názáreti ügyében bűncselekmény hiányában felmentő ítéletet hoztak[16]. Page ezzel szemben más álláspontot képvisel. Szerinte nem biztos, hogy a Kr. u. 200-ban íródott Misna szabályai, Jézus korában is érvényesek lettek volna. Az ókori városok nem voltak demokratikus helyek, nem létezett Genfi Egyezmény, ENSZ Emberjogi Charta. A sötét politikai manipulációk világában nem törődtek a jogszerűséggel és igazságossággal[17]. 

 Pilátus előtt

A vizsgálat tárgyát képező esemény alatt Palesztina római uralom alatt állt. A palesztinai tartomány időrendben ötödik procuratora a lovagok rendjéhez tartozó Pontius Pilátus volt. Pilátus ezen kívül Tiberiustól elnyerte az „amicus Caesaris” címet. A procurator széles jogkörrel rendelkezett. Irányította a katonaságot, a kincstári pénzügyeket és az igazságszolgáltatást. A jeruzsálemi helytartóság (praetorium) pontos helyét nem tudjuk. Nagy valószínűséggel az Antonia Erődben volt, amit még Nagy Heródes építtetett. A főtanács követe nem ment be helytartóhoz, mert nem akartak tisztátalanná válni az ünnep előtt. A Jn 18,28-31-ből kiderül, hogy először Pilátus nem akart foglalkozni ezzel az üggyel, azonban a vád halálos ítéletet hordozó cselekménnyel vádolta Jézust, mely ügyben nem lehettek végrehajtók a zsidók. A Pilátus elé terjesztett részletes vádlistát Lk 23,2 igeversből tudjuk meg: Ott így kezdték vádolni: "Megállapítottuk, hogy félrevezeti népünket, ellenzi, hogy adót fizessünk a császárnak, és azt állítja magáról, hogy ő a felkent király." Látszik, hogy a főtanács újból változtatott a vádon, mivel a római jog szerint a zsidó istenkáromlás nem volt halállal büntetendő deliktum. A főpapi team a római jogban is halállal büntetendő cselekményre hivatkozott. A súlyos kijelentések az adófizetés elleni lázítás és az önmagát királynak való kikiáltás volt, amely tényállás a római büntetőjog szerint alkalmas több rendbeli felségsértés (crimen laesae maiestatis) megállapítására, amely a legsúlyosabb állam elleni bűntett. A crimen laesae maiestas elkövetőit általában halállal büntették. A provinciákban a római polgárjoggal nem rendelkező személyekkel szemben mindig a keresztrefeszítést alkalmazták. Pilátus megkezdte a római jog szerinti cognitos eljárást a vádlott kihallgatásával. A Jn 13,33-38 vers részletezi Jézus és Pilátus párbeszédét, mely alapján Pilátus kijelentette, hogy nem találja bűnösnek ezt az embert. Tekintettel arra, hogy a római cognitos eljárások nyitottak voltak, jelen volt a főtanács képviselete is, akik feldühödtek Pilátus ténymegállapításán. Lk 23,4-5 szerint a feldühödött főpapok megemlítették, hogy Jézus lázító tevékenysége Galileára is kiterjedt, ahol azonban Heródes Antipásznak volt büntetőbíráskodási joghatósága. Pilátus hozzáállása hasonlít a mai bürokratikus hatóságokhoz, amint egy kis lehetőség van, hogy a kényes ügyben más döntsön, átteszik az ügyet. Pilátus is így tett és elküldte Jézust kihallgatásra Heródeshez, aki Jeruzsálemben tartózkodott[18]. Nolan szerint az evangéliumokban szereplő Pilátus jelleme, nem egyezik meg Philon, valamint Josephus által vázolt jellemrajzzal. Szerintük Pilátus természeténél fogva hajlíthatatlan, önfejű, kemény zsarnok volt, aki könnyen korrumpálható volt, szerette az erőszakot, hidegvérrel gyilkoltatott, ha arról volt szó[19].

Heródesnek a forum originis római eljárásjogi elv alapján lett volna joghatósága dönteni, mivel a római büntető eljárásjog nem csak a bűncselekmény elkövetési helye (Jeruzsálem), hanem az elkövető lakóhelye (Galilea) szerint is eljárhatott. Lk 23. fejezetből megtudjuk, hogy Heródes nehéz szituációba került, mivel a zsidó főpapok erőteljes nyomás alá helyezték, hogy kivégeztesse Jézust. Heródes népszerűsége jelentős csorbát szenvedett már Keresztelő János kivégzésével is, és félt attól, hogy Jézus kivégeztetésével teljes mélypontra kerülne elismertsége. Ebből a kellemetlen helyzetből úgy menekült meg, hogy Jézust „fényes ruhába öltöztetve” kigúnyolta és visszaküldette az eredeti fórumra, hogy ott ítéljék el (Lk 23,8-11)[20]. Ez a ruha nem azonos a Márknál beazonosított bíbor ruhával. Hoehner szerint  a fényes, fehér ruhába való visszaküldés annak a jelzése Pilátus felé, hogy ő nem tartja Jézust bűnösnek[21]. A fehér szín a zsidók között a király színe volt[22]. Természetesen egyes kutatók szerint a Heródesi kihallgatás lukácsi verziója fikció. Lukács a 2. Zsoltár versével (Összegyűlnek a föld királyai, a fejedelmek együtt tanácskoznak az ÚR ellen és felkentje ellen) próbált ókeresztény értelmezésben Heródesre és Pilátusra utalni. Lukács erős szálakkal kötődött az antiókhiai egyházhoz, ahol Manaén jelen volt. Őt az Apcsel 13,1, mint Heródes fejedelem közeli barátját említi meg. Lukács erre vonatkozó hírforrása Manaén lehetett. Lukács Teofilnak, egy rómainak írta az evangéliumot, akit behatóbban érdekelhetett a színfalak mögötti diplomácia. Ez a kihallgatás pedig ha valamiről szól, akkor az a diplomácia és intrika[23]. Szóba jöhet még Johanna is információs forrásként, aki Heródes intézőjének, Kúzának volt a felesége és Lk 8,3 megemlíti őt, aki vagyonából gondoskodott Jézusról[24]. Mire a katonák visszaértek Jézussal, késő délután lehetett, amikor Pilátus már nem foglalkozott hivatalos ügyekkel. Péntek reggel a tárgyalás újból megkezdődött és Pilátus újból arra apellált, hogy Jézus ártatlan és Heródes sem talált benne kivetnivalót (Lk 23,13-15). Közrejátszhatott felesége figyelmeztető álma is, hogy ne vegyen részt ebben a büntetőperben (Mt 27,19). A vádlottat felmentéssel (absolutio) el kellett volna bocsátani, azonban a zsidó főpapok hevesen ellenkeztek. Pilátus a tömeghez fordult, hogy döntsenek ők, hogy húsvét lévén, melyik vádlottat engedje szabadon (Jn 18,39). Winter, Rigg, Husband, Cohn, Crossan azon az állásponton vannak, hogy ilyen kegyelmezési szokás (privilegium paschale) nem létezett. Sáry szerint az, hogy írásos nyoma nincs ennek a húsvéti jogintézménynek, még létezhetett. A római jog, a zsidó joggal ellentétben ismerte mind a végrehajtási, mind az eljárási kegyelem intézményét. Más provinciákból vannak adatok arra, hogy a helyi lakosok kaptak jogot arra, hogy kegyelmet kérjenek egy vádlott, vagy elítélt számára a procuátortól. Ez történt Kr. u. 85-ben a Papyrus Florentinus szerint Egyiptomban is. Egy másik elképzelés szerint a Hasmóneusok vezették be, hogy húsvétkor szabadon kell bocsátani egy politikai foglyot. A tömeg Barabás felmentése mellett voksolt, Jézust pedig keresztre akarták feszíttetni (Mk 15,12-14)[25]. Klausner szerint a Barabás sztori legenda, mivel egy halálraítéltnek csak a római császár kegyelmezhetett meg. Ha létezett volna ilyen szokás Josephus biztos írt volna róla. Úgy gondolja, hogy a Barabásról szóló elbeszélés alexandriai Philontól származik és tőle vették át az evangéliumok. Philon beszél ugyanis egy Karabbas keresztrefeszítéséről, akinek a nevét a K betű felcserélésével Barabásra változtatták[26].  

Ezt követően Pilátus Jézus testi fenyítését (corporis verbera) rendelte el. A lehetséges fenyítési eszközök közül (vesszőzés, botozás, ostorozás) Jézust a legkegyetlenebb flagellummal (ólomgolyókkal kirakott szíjkorbács) ostorozták meg. Ez a korbácsolás képes volt arra, hogy a megostorozott húsa egészen a vénákig, artériákig felszakadjon. Ezt követően Jézust a Mk 15,17-19 szerint a katonák bíborszínű köpenybe öltöztették, fejére töviskoszorút tettek, kezébe nádpálcát helyeztek és tovább gyalázták őt. Feltételezhető, hogy a római katonáknak ez nem egy egyedi esete volt, hanem az ún. szkíta eredetű sacaea szórakozás átvétele, amikor bohóc-királyt választottak, akit felöltöztettek, gúnyolódtak rajta, majd megostorozták és felakasztották