Beke László: Az „e-christianus”

Egy közelmúltbeli Tv-sorozat (Az első millióm története) egyik adásában figyeltem fel egy különös fiatalemberre, Dr. Meskó Bertalanra, és bevallom őszintén, nem az ragadott meg, ahogyan az első millióját megszerezte, vagy, ahogy mellé ragasztgatta a többit, hanem valami egészen más. Az interjúban elhangzott egy kifejezés, amelyet eddig még nem hallottam, vagy nem figyeltem fel rá: az e-paciens. Egy kedves, öreg háziorvos barátom mondta egyszer: mára homo sapiensből, homo pacienssé váltunk. Igaza volt (van), de egyre inkább gondolom, hogy már ezen is túlhaladtunk. Az e-pacienst a következő ismérvek jellemzik: online keres magának orvost. Neki ne jelölje ki senki, hogy kihez tartozik, ezt majd ő dönti el. Első találkozásként nem is kell a személyes jelenlét: arra találták ki a webkamerát, hogy ezen keresztül cseréljenek információt. Az első vizitre nem készületlenül megy: különböző, erre fejlesztett mobilalkalmazásokon keresztül viszi magával EKG-, vérnyomás-, vércukor-, stb. leleteit. Természetesen, az összes korábbi adathoz pedig online lehet hozzáférni, bármely pillanatban. USB eszközén pedig ott van nála megszekvenált DNS adata is, ha éppen arra lenne szükség. A vizit után ellenőrzi, hogy az újonnan kapott gyógyszerek, illetve korábbi gyógyszerei között nincsenek-e veszélyes interakciók (pl. a PharmaSurveyor/Surveyorhealth oldalán). Ja, igen, majdnem elfelejtettem: a végén ír egy posztot a blogján, amelyben értékeli az orvosi vizitet, és azt felrakja egy orvosértékelő oldalra is.

Az említett fiatal doktor (Dr. Twitter) orvosi jövőkutató. Orvos egyetemistaként döntött úgy, hogy masszív internetfüggőségét a lehető leghatékonyabb módon orvosolja: egy teljesen újszerű és valljuk be, igen jól jövedelmező orvosi stratégiát épített fel belőle. Az ötlet lényege, hogy csökkentse az űrt orvos és beteg között azáltal, hogy pl. e-pacienseket képez, akik nem azonosak az interneten betegségek után szörföző hipochonderekkel (mert az a Google-paciens!), hanem tudatos, felkészült betegek, akik úgy segítik az orvosi diagnózist, hogy tudják, minek hol kell utánajárni, és nem dezinformálják, hanem informálják az orvosukat. Az e-paciens nem akar többet tudni az orvosánál, ellenben kooperálni a saját eredményes gyógyulása érdekében, azt nagyon is.

Belegondoltam; én mindenképpen rossz paciens vagyok. E-nek is, meg amolyan hagyományosnak is. Ugyanakkor azóta sem hagy nyugodni az a gondolat, hogy ha egy ilyen „ősidők” óta létező reláció (orvos-beteg-egészség-betegség) ennyire átalakul csak azért, mert internet hozzáférésünk, mobileszközeink és hozzájuk tartozó alkalmazások sokaságai vannak a birtokunkban, mi lehet a helyzet egy másik tradicionális kapcsolatrendszerben, a gyülekezet, lelkész, az egyháztag, a család, esetleg Isten összefüggésben? Lehet, hogy valahol a dzsungel (vagy a dzsumbuj…) mélyén már létezik az e-christianus, csak még nem fedeztük fel, vagy felfedeztük, csak zavaró a jelenléte, ezért tagadjuk?

Az alábbiakban szeretném tovább gondolni ezt a kérdést.

Az előzőekben említett orvos barátom másik igaz megállapítása a következő: valamikor tisztelték az orvost, a papot (meg még valakit, de az nem jut szembe). Mára az orvos „doki”, a pap meg jobb esetben „tesó, tiszi, plébi, atya-gatya” stb. Hogy mi ezzel a baj? Látszólag semmi. Viszont van egy zavaró apróság: van, aki orvosban, lelkészben egyaránt egyfajta istent lát. Ő a felelős azért, hogy rendben legyen, egészséges legyen. Ha mégis „beüt” valami, akkor pedig tegyen róla, hogy meggyógyuljon, bocsánatot nyerjen, helyreálljon.

Anélkül, hogy tagadnám a magamfajta felelősségét, azért abban erősen hiszek, hogy a magunk sorsáért, hitünk állapotáért, ismeretünk és kegyességünk fejlődéséért döntően mi tehetünk legtöbbet. Aki tudatosan hanyagolja (vagy nem tudatosan, de hanyagolja) mindazt, ami egy győzelmes, krisztusi élethez szükséges, az nem fogja a vasárnapi lelkipásztori infúzión keresztül megkapni még egy „ütős”, dicsőítős alkalmon sem azt, amire ténylegesen szüksége van. Valamire elég, de sok kimarad.

Az e-christianus telefonján már ott van a Biblia is. Olvassa is, ennél fogva igen tájékozott. Honlapok százainak írott és hallgatható tanításai és prédikációi sokoldalú ismerettel vértezik fel. Vitaképes. Érvrendszere kifinomult. Képes arra, hogy a gyülekezetben hallott gondolatokat már ott összevesse mindazzal, amit ez idáig megtudott. Érzi a kettő közötti feszültséget, rájön, ha manipulálni szeretnék valamelyik irányból.

Az e-chistianus nem azonos a Google-christianussal, aki információk tömkelegének birtokában azt hiszi, mindent tud, sőt: mindent jobban tud a pásztoránál. Ha kezd is kialakulni a látása mondjuk egy lelki, családi, életvezetési problémáját illetően, nem diagnosztizálja magát, és nem mondja meg, hogy mi a megoldás. Soha, senkinek nem lesz megspórolható egy mély és őszinte feltáró beszélgetés, amely után kibontakozhat a közösen felfedezett út, amelyen érdemes lesz elindulni.

Listába szedi a kérdéseit, mert bőséggel vannak. Mert hallgat és gondolkodik. Tudja, hogy veszélyes, fájdalmas és kevesek által járt terepre indult, de mégis gondolkodik. Pimasz módon nem szent számára úgy „alapból” semmi, mindent át akar látni, mindent a mérlegre helyez, és a logikáját keresi.

Tudni akarja, hogy hogyan vehet részt saját közösségének felépítésében. Korunk egyik sokat vitatott német evangélikus teológusa (Klaus Douglass: Az új reformáció) szerint: a jövő istentiszteletét nem a hivatásos egyházi személyek szűk köre, hanem az egész közösség fogja megvalósítani. Az e-christianus nem akar kimaradni ebből a munkából, de gyakran képtelen azonosulni azokkal a feladatokkal, amelyekbe be akarják vonni, vagy kényszeríteni. Keresi a vezetőkkel való kooperáció lehetőségét, de gyakran világosan látható az irányok különbözősége. Látja a máshol működő gyakorlatok eredményeit, és higgyük el: nem kritikátlanul, de a saját közösségében is esélyt szeretne adni ezeknek.

Nem feltétlenül önkényes és természetéből fakadóan lázadó, de nehezen nyugszik bele a „szent hagyományok” kritikátlan, minden áron való fenntartásába. Jelszava: változtatni, esélyt adni! A stagnálás az ő értelmezésében visszalépés.

Igényt tart „második szakvéleményre”. Ez alapvetően betegjogi kifejezés, de az egyházban is igaz. Mivel a feltétlen tisztelet és a szak- meg egyéb tekintély ideje számára lejárt, ezért szükségesnek látja mást is megkérdezni. Élő szóban is, de a világháló lehetőségeit sem hagyja ki. A közösségi oldalak, blogok valóságos kincsesbányát jelentenek számára: egy feltett kérdésre vagy kifejtett gondolatra tucatjával érkeznek a gyakran jó kommentek, vélemények.

A virtuális közösség számára ugyanolyan fontos, vagy éppen fontosabb, mint a valóságos. Barátságok, ismeretségek alakulnak anélkül, hogy a tényleges ismertség létrejönne. Miközben a posztmodern fiatal két alapvető érzése rá is igaz (participáció és transzparencia, vagyis: részt venni és láthatóvá válni), igényt tart a zártabb világok megélésére is.

Az e-christianus: nem az egyház vagy a lelkész ellensége. Kritikái inkább jobbító szándékú észrevételek, mintsem rosszindulatú keresztbetételek. Véleménye van a kialakult helyzetről, egyházi állapotokról, lelkiségről, hitről, igehirdetésről, vezetésről, misszióról és ezt nem is hallgatja el. Képes jövőképet rajzolni anélkül, hogy az gyermeteg ötletelés lenne. Ezt azért teszi, mert félti magát, gyermekeit attól, hogy olyasmiben vegyenek részt, ami értelmetlen, tartalmatlan és célját vesztett.

Benne él a mai világban, pontosabban: ő a mai kor gyermeke. Érti, vagy ha nem is, de biztonságosabban tájékozódik benne, mint az előtte lévők. Az e-christianus gyakran sokoldalú és magas általános ismerettel rendelkezik. Híreket is olvas, nemcsak Bibliát. Az igehirdetésben válaszokat vár a nem teológiai előjelű jelenségekre is: válság, erőszak, migráció, terrorizmus, és más, tabuként kezelt témák sokaságára. Sokoldalú, vele azonos műveltségi szinten járó, érdeklődő pásztort akar magának. Olyat, aki otthon van a blogok és közösségi oldalak világában, aki posztolja az igehirdetéseit, használja az elektronikus marketing eszközeit a gyülekezete építésében, aki közvetlen, baráti módon a Facebook-on is mer neki áldást kívánni, vagy „lájkolni” egy számára fontos eseményt. Nehezen viseli, ha azt az „oldalt”, ahonnan egy adott információja származik, a pásztora nem ismeri. De felnéz rá, ha az fejből másik hármat tud ajánlani.

Úgy gondolom, az e-christianus már köztünk él. Gyülekezeteink tagja, egy ideig még kisebbségben lévő, de egyre több teret és lehetőséget követelő testvérünk. A jövőből érkezett, és mint ilyen, rövid ideig még furcsa lesz sokaknak. Amikor ránézünk, még nem őt látjuk, hanem egy kellemetlenkedő, fontoskodó, tudálékos valakit, aki oktalannak tűnő reformokat csomagol a forradalmak színes papírjába. Lehet, eltelik még néhány év, mire rájövünk: nem ő a bűnös; csak „új bor”, amely törvényszerű, hogy nem tűri meg a „régi tömlőt”. De pár dolgot már most tudomásul kell vennünk: csak az evangélium és Krisztus Jézus az, aki nem változik! Minden és mindenki más, igen! A gyülekezet sem engedheti meg magának, hogy rövidlátósága, vagy „muzeális érdeklődése” miatt száműzze soraiból az e-christianust. Tudom, és meggyőződéssel vallom, hogy az elkövetkező években az egyház fennállásának talán legnagyobb kihívásai előtt áll. De olyan ígéret birtokában, mint amelyet Krisztustól kaptunk, nem kell félteni: a pokol kapui sem fognak hatalmat venni rajta.