Az isteni eszméjében rejlő irracionális és viszonya a racionálishoz

Pasztoralpszichológiai szakreferens – I. évf. levelező 

Pasztoralpszichológiai enciklopédia 1. 

A dolgozatot készítette: Nagyné Horváth Ágnes

Rudolf Otto (1869, Peine – 1937, Marburg) német teológus. Életművének legfontosabb részét a Fr. Schleiermacher vallásbölcseletére és a modern fenomenológiai filozófiára támaszkodó vallástudományi munkája, A Szent jelentette, amely máig is az általános vallástudomány fenomenológiai irányzatának alapműve: az érthetetlent és kifejezhetetlent írja le, fejezi ki. Ezt a művet vallásfenomenológusok, teológusok, antropológusok és szociológusok vették át, fejlesztették tovább vagy vitáztak róla.

              R. Otto életrajza közelebb visz a személyiségéhez és a gondolkodásához, habár az adott könyvét sokan nehezen érthetőnek jellemezték.

1869-ben született Hannover közelében. Egy 13 gyermekes, gyártulajdonos család utolsó előtti sarjaként. 11 éves korában édesapja meghalt. A cégtulajdonos apa halála anyagilag nem ingatta meg a család életét, így ő is jó nevű iskolákban végezhette tanulmányait. Egy konzervatív-kisvárosi, evangélikus-lutheránus családban felnőve a fiatal Otto veszélyesnek találta az iskolatársaival a biologista és az evolucionista fejlődéselméletekről, valamint az új, vallástörténeti teológiáról folytatott beszélgetéseket, ezért hogy e veszély ellen a „tiszta” vallástannal felvértezze magát, 19 éves korában Erlangenbe ment. Egyetemi tanulmányai alatt 20 évesen már rendelkezett egy éves katonai szolgálattal. Az addig megingathatatlannak hitt ortodox protestáns értékrendje angliai egyetemi tanulmányai során F.R. von Frank dogmatikai előadásai során gyökeresen megváltoztak és teljesen liberális irányba tolódtak el. Tanult latinul, görögül, arab és arámi nyelven is, teológiai alapvizsgát tett, művészettörténetet is tanult és a zene fontos szerepet játszott az életében. A. Ritschl hatott rá a leginkább. Az iskolák befejeztével hosszabb utazást tett Korfun és Görögországban, majd Bécs-Velence-Trieszt útvonalon, később Jeruzsálemben volt, majd Kairóba került és a kopt egyházról, valamint az iszlámról mélyreható benyomásokat szerzett. 35 évesen Göttingen egyetemére nyert professzori kinevezést, azután Breslau, majd Marburg egyetemén lett a szisztematikus teológia – dogmatika és etika – tanára, és az oktatástól csak 1929-ben, megromlott egészségi állapota miatt vonult vissza. Élete során hosszabb utazásokat tett: Finnországba, Oroszországba, Afrikába, sőt Kínát és Indiát is érintő világkörüli utazáson is részt vett. Sokrétű tudományos érdeklődése kiterjedt a lutheri reformáció liberális interpretációjára, a klasszikus német filozófia vallásbölcseleti törekvéseinek elemzésére és néhány alapvető dogmatikai kategória értelmezésére. Kutatásai igazi terepét azonban a kereszténység és más vallások kapcsolatának, a keleti vallások metafizikai és morális elveinek tanulmányozása és a vallási jelenség lényegét érintő kérdések tárgyalása jelentette. Tanulmányai, utazásai során nemcsak a tudást, a megismerést, hanem az érzéseket, hatásokat is fontosnak tartotta és ez tükröződött téziseiben is. Élete során mindvégig agglegény maradt, 1937-ben halt meg.

R. Otto szerint azt a teista, főleg keresztény istenséget világos és egyértelmű fogalmakkal le lehet írni, meg lehet határozni; ezért racionálisnak, illetve racionális vallásnak nevezi. Így tudja megkülönböztetni a „hitet” a puszta „érzéstől”.

A könyv alapján R. Otto által megfogalmazott fogalmakat gyűjtöttem ki, és próbáltam hétköznapi kifejezésekkel megfogalmazni az érthetőség kedvéért:

1) Minél több számú az adott vallás világos, egyértelmű „fogalma”, és „hitbeli ismerete”, annál fölényesebbnek számít a vallások között.

2) R. Otto hamisnak mondja azt az állítást, miszerint a racionalizmus a csoda tagadása, ellentéte pedig az igenlése.

3) A teológiában és az általános valláskutatásban mindig „természetes” fogalmakat és képzeteket keresnek, olyanokat, amelyek az emberi gondolkodás általános szférájában megtalálhatók.

4) A numinózus terminusa kulcsfogalom. Ezt a fogalmat a „szent” szó jelentésrétegeinek elemzése révén különíti el. Arra mutat rá, hogy míg e fogalomnak létezik – s igen elterjedt – alapvetően morális jelentéstartalmat hordozó használata (sanctus), addig a „szent” teljesebb értelme egy sokkal összetettebb, a jóság fogalmát meghaladó jelentéstartalmat hordoz. Ez az,

amit Otto a numinózus értékkategórájaként és tudatállapotaként határoz meg. Ez a tudatállapot semmilyen más tudatállapotra vissza nem vezethető, s hasonlóan az egyéb abszolút módon elsődleges és feltétlen szemléletekhez, nem teljességgel definiálható. Az Otto-féle „redukció” lényege abban áll, hogy a szent fogalmát önmagában próbálja felmutatni, megfosztva mind a morális, mind a racionális aspektustól. Szándéka az, hogy az „elme numinózus állapotát” mutassa föl. Azt már a kezdetekben kifejti, hogy ez a sajátos állapot nem ragadható meg egy az egyben: „a mi ismeretünk a szó szoros értelmében nem tanítható, csak ösztönözhető, fölkelthető – mint minden, ami ‘Lélektől’ való”.[1] A numinózus kettős jellege a kontrasztharmónia: ami elrettent és ami lenyűgöz.

5) Teremtményérzet: aki elmerül a saját jelentéktelenségében, és elenyészik, ha szembe találja magát azzal, ami minden teremtmény fölött áll.[2] Más szavakkal: az én „abszolút függőségem” érzetének a feltétele az, hogy érezzem az ő „abszolút fölényét (és megközelíthetetlenségét)”.[3]

6) Mysterium tremendum; a misztérium (egészen más) fogalmilag azt jelenti, ami rejtve van, ami nem nyilvánvaló, amit nem fogunk fel és nem értünk meg, ami nem mindennapi és nem meghitt, ám ezzel valami teljességgel pozitívra gondolunk (csodálatos, sőt csodával teljes). Kettős pozitív tartalma: végtelenül rettenetes és végtelenül csodálatos. A tremor (félelem) szóból képzett kifejezés a tremendum, de jelentése összetett. Tartalmazza a(z) istenfélelem, rémület, irtózat, páni félelem kifejezéseken át a rejtélyes-félelmetes, harag, de ugyanakkor  buzgóság tartalmat is.

7) Majestas: hatalom, erő, fölény, abszolút fölény.

8) Fascinans (feltétlen): rabul ejti az értelmet, magával ragad, sajátosan elbűvöl, a szédülésig és kábulatig emel.

9) Bámulatos – az érzéseinkből fakadó alapjelentésében.

10) Fenséges – nagysága révén közelít felfogóképességünk határaihoz, de titokzatosság is van benne. Eleinte taszítja, ugyanakkor végtelenül vonzza is az ember kedélyét. Megaláz és egyúttal föl is emel, korlátozza a kedélyállapotot, és túlröpíti önmagán; egyrészt kivált egy érzést, mely hasonlít a félelemhez, másrészt boldogít.[4]

11) Érzelmek társításának törvénye. Egy érzés is fölébreszthet egy hozzá hasonló érzést, sőt… ezek felcserélődhetnek.[5]

12) Sanctum: numinózum érték; nem „tökéletes”, nem „szép”, nem „magasztos” és nem is „jó”, mégis objektív érték, teljességgel fölülmúlhatatlan. Önleértékelő érzelmi reakció: …”tisztátalan ajkú vagyok,  és tisztátalan ajkú nép között lakom” (Ézsaiás 6:5)

„Menj el tőlem, mert bűnös ember vagyok, Uram. (Lukács 5:8)

13) Elfedés, engesztelés: numinózus érték hiánya vagy az érték visszája;

„Nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj” (Lukács 7:6).

Benne van a kapernaumi százados reszkető félelme (a numinózus rettentő volta, megközelíthetetlensége miatt), valamint az, hogy ő maga úgy érzi, hogy megsérti, bemocskolja a numinózust.

14) Irracionális. Az isteni eszméjében azt nevezzük „racionálisnak”, ami átkerül belőle abba, amit felfogóképességünk világosan meg tud ragadni, tehát ami megszokott és definiálható fogalmaink tartományába tartozik;….ami a  fogalmi gondolkodásunkkal nem közelíthető meg, érzéseinkkel azonban igen, és ezért nevezzük ezt a területet „az irracionális”-nak.[6]

Otto véleménye szerint az engesztelés igényének misztériuma egyetlen más vallásban sem fejeződik ki olyan mélyen és olyan erősen, mint a kereszténységben. Ez is és különösen ez bizonyítja fensőbbségét a vallásosság más formáival szemben, mégpedig tisztán valláson belüli szempontok szerint. A kereszténység tökéletesebben vallás és tökéletesebb vallás, mint a többi, benne vált ugyanis „actus purus”-szá mindaz, ami egyáltalán a vallásban rejlik.[7]

Érdekes lenne végigvezetni Otto könyve alapján a numinózus az ó- és újszövetségben, valamint Luthernél, de sajnos a dolgozat korlátozott terjedelme ennek határt szab. Ezért csak Otto végkövetkeztetését tudom összefoglalni:

Az, hogy a vallásban az irracionális elemek mindig élénkek és elevenek maradnak, megóvja a vallást attól, hogy racionalizmussá váljon. Az, hogy gazdagon töltekezik racionális elemekkel, megóvja attól, hogy fanatizmusba vagy miszticizmusba süllyedjen, és megrekedjen ezekben, és csak ez teszi képessé arra, hogy a minőség, a kultúra, és az emberiség vallása legyen. Ez a két elem jelen van, és egészséges és teljes harmóniát alkot, ez pedig ismét csak olyan mérce, amellyel mérhető egy vallás fölénye, ráadásul ez valóban a vallás mércéje. A kereszténység e mérce szerint is abszolút fölényben van az összes többi testvérvalláshoz képest. Világos és tiszta fogalmainak, érzéseinek és élményeinek áttekinthető építménye mélyen irracionális alapra épül. Az irracionális a kereszténységnek csak az alapja, pereme és borítása, amely szüntelenül biztosítja a kereszténység misztikus mélységét, továbbá a misztika súlyos hangjait és árnyékait kölcsönzi neki, anélkül, hogy benne a vallás misztikává változna és elfajulna. Így formálódik a kereszténység – elemeinek egymáshoz mérve egészséges viszonya által – klasszikus formájúvá, és ez annál elevenebben jelenik meg az érzésben, minél becsületesebben és elfogulatlanabbul hasonlítjuk össze a többi vallással, illetve minél inkább felismerjük, hogy a kereszténységben különös – és fölényes – módon éretté vált az ember lelki életének (Geistesleben) egyik eleme, nevezetesen a vallás, amelynek másutt is vannak analógiái.[8]

              Mit jelent a mi számunkra, a ma élők számára tehát ez? A kereszténység…”megváltó vallás”. Jellegzetes tartalmai napjainkban: az üdvösség és az üdvösség túláradása, a „világtól” való felszabadulás, továbbá a világ, a világhoz kötött létezés, sőt általában a teremtményiség meghaladása, az Istentől való távolság és az Istennel szemben érzett ellenségesség legyőzése, megváltás a bűn szolgaságától és terhétől, megbékélés és kiengesztelődés, ezáltal kegyelem és kegyelemtan, Lélek és a Lélek közlése, ujjászületés és új teremtés: mindeme tartalmak közösek benne, annak ellenére, hogy sokféleképpen megoszlik egyházak, felekezetek és szekták között.[9]

Miként ébredhet föl bennünk, távoliakban is a „divináció” Krisztus életének művével kapcsolatban, hogyan juthatunk el mi is az ő személyén keresztül a „Szent megjelenésének” élményéhez? Nyilvánvalóan nem demonstratív úton, nem úgy, hogy valamilyen szabályra vagy fogalmakra támaszkodva bizonyítunk valamit. Nem adhatunk meg fogalmi ismertetőjeleket a következő formában: „A q+y tényezők megléte esetén kinyilatkoztatással van dolgunk”. Tehát nem demonstratív, hanem tisztán kontemplatív úton jutunk el ezekhez az élményekhez, azáltal, hogy az objektum láttán a lélek odaadóan kitárulkozik a tiszta benyomás számára.[10] Jézus Krisztus golgotai keresztáldozatára tekintve: ha van örök szent a racionális és az irracionális, a teleologikus és a meghatározhatatlan egymást átjáró keverékében, amelyet itt megkíséreltünk megragadni és leírni, akkor az itt jelenik meg a legerőteljesebben és a leginkább kézzelfoghatóan. És bizonyos értelemben mi, később élők, éppen hogy nem rosszabb, hanem jobb helyzetben vagyunk, ha meg akarjuk érteni a szentet mint jelenséget.[11]

[1] http://kellek.adatbank.transindex.ro/pdf/15-16/009Losonczi.pdf

[2] Rudolf Otto: A Szent 19. o.

[3] U.o. 21. o.

[4] U.o. 64. o.

[5] U.o. 64. o.

[6] U.o. 80. o.

[7] U.o. 76. o.

[8] U.o. 166. o.

[9] U.o. 187. o.

[10] U.o. 190. o.

[11] U.o. 191. o.