Bozóné Csernus Emőke: Az 1940-es évek magyarországi pünkösdi ébredési mozgalmának hatása az ózdi gyülekezet megalakulására és első évtizedeire
AJÁNLÓ
Cikkünket azoknak ajánljuk, akiket érdekel az ébredések „működése”, és az, hogyan alakult meg egy hét évtizeddel ezelőtti lelki megújulás nyomán egy mai napig stabilan álló gyülekezet.
Bevezető
A MPE Ózdi Gyülekezete az 1930-as, 1940-es évek magyarországi pünkösdi ébredésének eredményeképpen jött létre. Hivatalosan 65 évvel ezelőtt, 1949. január 25-én alakult meg. Jelen munkámmal annak néztem utána, milyen tényezők játszottak közre a megalakulásában és az első évtizedek történéseiben, főként ébredéstörténeti szempontokból. Kutatásom alapja főleg az idős testvérekkel folytatott beszélgetések és a gyülekezet testvéri óráinak jegyzőkönyvei voltak.
Mit jelent az „ébredés”?
Honnan tudhatjuk, hogy ébredés van? Milyen jellemzői vannak az ébredésnek? Ezekre a kérdésekre nehéz válaszolni, mégis, amikor benne vagyunk, általában tudjuk, hogy ébredés van. Olyan minőségi és mennyiségi változásokat élünk át, melyekre nincs ésszerű, természetes válasz, csakis természetfeletti. Az ébredés mindenek előtt Isten Lelkének a munkája, és nem a miénk. „A szél fúj, ahová akar” – és akkor, amikor akar! Ember ezt nem tudja kierőszakolni, a legtöbb, amit tehetünk, hogy belelépünk Isten sodró folyamába, az Élő Vízbe, és engedelmes munkatársai leszünk.
Bütösi János definíciója szerint „Az ébredés Isten Szentlelkének olyan szuverén kiáradása, melynek hatására aránylag rövid idő alatt tömegek tapasztalják meg Krisztus megváltó hatalmát, és szentelik oda magukat Isten országa szolgálatára, az egyház közösségében.”[1]
Az ébredési időszakok általában rövid ideig tartanak, az ébredés kifejlődik, aztán visszahúzódik, kevés befolyásunk van a meghosszabbítására. Jellemző rá a sok megtérő mellett a környező társadalomra gyakorolt hatás, az eszkatologikus várakozás, az erőteljes missziós lelkület, szociális érzékenység – Isten szeretetének megmutatása. Az egyet nem értő gyülekezeti, egyházi tagok miatt időnként éles vitákkal, szakadással is együtt jár.[2]
Az ébredés hátterében általában valamilyen erkölcsi, gazdasági, társadalmi válság és egész nemzet(ek)re kiterjedő depresszió húzódik meg. Az 1940-es évek magyar ébredését a háborús készülődés és az átélt veszteségek fájdalma, a félelemteljes állapotok lengték körül. Az ébredés minden esetben egy-egy odaszánt életű személy, vagy csoport fellépésével kezdődött, aki Isten erejével szolgált, kereste Isten jelenlétét, ha csoportról volt szó, akkor együttesen imádkoztak, böjtöltek, tanulmányozták Isten Igéjét. Próbáltak visszatérni az alapokhoz, a keresztény ősegyház életgyakorlatához és hitéhez. Elhatárolódtak a bűneiktől, bűnbánatot gyakoroltak, bűnvallást tettek, majd hatalmas örömöt éltek át, és igyekeztek továbbadni az evangéliumot mindenkinek - minden módon. Ezzel sokszor a társadalomból megvetést, gyanakvást váltottak ki, ami gyakran üldözéssel párosult.
A pünkösdi ébredés Ózdra érkezése
Az ózdi gyülekezet gyökerei egyrészt Mezőberénybe, másrészt Hajdúhadházra nyúlnak vissza. Az első pünkösdiek Ózdon nem ózdiak voltak. Idősb Csernus Béla[3] 1934-ben tért meg Mezőberényben, a pünkösdi gyülekezetben, ahol 20 évesen már ifjúsági evangélista szolgálatot is végzett az id. Weigert Márton gyülekezetvezető és felesége házánál tartott tüzes pünkösdi összejöveteleken. Erre a korai felavatásra a gyülekezet tényleges szolgálattevője, Schäffer András távolléte (katonai szolgálata) miatt volt szükség.[4]
Csernus Béla 1940-ben kötött házasságot a szintén mezőberényi Fehér Magdolnával[5], aki édesanyjának unokatestvére révén ismerkedett meg a pünkösdi evengéliummal. Lehr testvér 1926-ban érkezett haza Amerikából, ahol Szentlélek-keresztséget nyert. Az anya, Fehér (Winter) Józsefné példáját követve a gyermekek is megtértek, bár a korabeli csendőri hatóságok kitiltották a kiskorúakat a közösség nyilvános alkalmairól. Ennek ellenére megtérését 16 éves korában, 1936-ban a budapesti Aréna u. 7. alatti (később Dózsa György úti) pünkösdi gyülekezetben bemerítkezéssel pecsételte meg. A házasságkötés után a Csernus házaspár Ózdra költözött a korabeli vasgyári munkalehetőség miatt.[6]
Milyen szellemi hagyatékkal rendelkeztek a Mezőberényből érkezők?
A mezőberényieknek nagyjából kétharmada evangélikus volt. Lehr testvér után a Mihók házaspár missziózott a faluban, felkereste azokat a templombajárókat, aki többre vágytak a puszta vallásos életnél. Ezeket a buzgó testvéreket úgy csúfolták a faluban: mihókosok. A Kalincsák házaspár is tevékenykedett itt, ők küldték ide Fábián Józsefet, aki később a mezőberényi gyülekezet vezetője lett. Weigert néni (egy idős özvegyasszony) adott helyet a gyülekezetnek a házánál, mert saját épületük nem volt.[7]
A háborús időkben 10-15 tagja volt a gyülekezetnek, azért csak ennyi, mert sokan fogságba kerültek német származásuk miatt. Még nőket is elhurcoltak Szibériába, bányamunkára, összesen több száz embert vitték el a faluból 2-5 éves fogságra. A legtöbben haza sem jöttek.[8]
Fábián, Schäffer és Weigert testvérek nagy lelkesedéssel prédikáltak, sok szó esett a mennyországról, az Úr Jézus visszajöveteléről, a tévtanításoktól távol tartották magukat, működtek a lelki ajándékok, nyelveken szóltak. A sok gyermeket áldásnak tekintették, a fiatalokban látták a jövőt, ezért foglalkoztak a gyerekek bibliás tanításával, a kicsik is szolgálhattak az istentiszteleten: verset mondtak, énekeltek, zenéltek.[9]
Imaórák az ózdi evangélikus gyülekezetben
Az Ózdra költöző Csernus család lakhelye a Mekcsey István u. 24-ben, albérletben volt, egy evangélikus tulajdonos, bizonyos Szúcsik István házánál, aki vasgyári „mester”, azaz középvezető volt. Lelki életük evangélikus környezetbe ágyazódott, gyermekeiket az evangélikusoknál gyermekkeresztségben részesítettek. Akkor Marcsek János esperes úr volt az Ózdi Evangélikus Egyház vezető lelkésze, és Deme Károly tiszteletes a segédlelkésze. Mindkettőnek fontos szerep jutott az ózdi pünkösdi misszió alakulásában. Erről, a közel 7 évig tartó lelkiségről idősebb Csernus Béla később így nyilatkozott: Amolyan „konzerv” hitélet volt.[10]
A családfőt 1944. november hónapban a három gyermek mellől hadba vonulásra kényszerítették. A hadifogságból (Szovjetunió, Szaratov) végül 1945. november 2-án érkezett haza, leromlott egészségi állapotban. Felesége hittel várta.[11] Lelki otthont továbbra is az Evangélikus Egyházban találtak, megemlítendő Deme Károly segédlelkész nyitottsága, aki a félelmes háborús időkben született imaközösségnek az evangélikus templom mögötti „Luther Otthon”-ban helyet adott, sőt aktívan részt vett benne. Az imaközösségnek számos evangélikus tagja volt: Bencsó Sámuelné, Mokri Gyula, Teleki Józsefné, Mészáros Józsefné. Eleinte az esperes úr is kedvelte az imádkozó ébredési magot. Később az imaórák gyakorisága, és bensőségessége meghaladta a Marcsek János esperes úr és a vezető presbiterek lelkiségi ingerküszöbét, azt mondták, megvan az egyháznak az éves liturgia szerinti imarendje, ahhoz tartsák magukat. Az imacsoportnak más gyülekező helyet kellett választani. Csernus Béláék a kicsi albérletükbe hívták a továbbra is buzgó imádkozókat.
Az imacsoport gyarapodik
A csoport tagjai többnyire a Mekcsey út környékén laktak. Életükben, lelkiségükben történt változásokról ismerőseiknek örömmel beszéltek. Így került kapcsolatba a csoporttal Milibák Mihály és felesége, aki Bencsó néni közvetlen szomszédja volt. Ő lett a későbbi „romos helység” adományozója, ahol az ózdi pünkösdiek első imatermüket berendezték. Tóth György és felesége (Milibák Anna), majd Pikovszki Lászlóné (Milibák Margit) és mind többen a szájról-szájra terjedő bizonyságtételeket hallva jöttek, de ekkor még nem akarták elhagyni az egyházukat, nem is merítkeztek alá. Az újabb változást Marcsek János esperes úr hivatalos föllépése hozta. Deme tiszteletest eltiltotta a házi imaórák látogatásától, és egyház-fegyelmi intézkedést helyezett kilátásba. Ezzel végleg elvált az imacsoport az evangélikus egyháztól.
1946. októberében újabb pünkösdiek érkeztek Mezőerényből. Először Csernus Béla testvérei: Csernus Pál és Csernus Sándor,[12] majd 1947. júniusban Csernus Sándor, aki a feleségét, Fekete Juliannát[13] magával hozta a hajdúhadházi pünkösdi gyülekezetből. Ekkor 5 alámerített pünkösdi hívő volt Ózdon – mind az öten a Csernus családból, a többiek ugyanis névlegesen még a maguk egyházához tartoztak.[14]
A hajdúhadházi gyökerek
Hajdúhadházon a református hívők között indult meg az ébredés 1929-ben Rároha Dávid, Kalincsák Mihály és Sárkány Ernő munkálkodása nyomán, de több akkori pünkösdi prédikátor is járt ott. Vezetőjük Bartha Miklós volt.[15] A Fekete család már 1936-ban megtért, és eljárt tiltott imaalkalmakra, gyakran zaklatták őket a csendőrök, sőt hosszabb-rövidebb időre börtönbe is zárták őket. Julianna lányuk két tűz között őrlődött, vágyott Krisztussal élni, de az üldözés megfélemlítette őt, mígnem egy nap Fábián testvér (Csernus Sándor kérésére, aki kijelentést kapott arról, hogy ő lesz a felesége) négyszemközti beszélgetésben válaszút elé állította: „Meddig sántikálsz még kétfelé? Hozzál döntést, szolgáld Jézust!” Juliska ekkor térdre esett, bevallotta bűneit, elkötelezte magát Istennek, és még ezen az éjszakán Szentlélek-keresztséget is nyert 1946-ban.[16]
A miskolci gyülekezet szárnyai alatt
1947 őszén az ózdiak részt vettek a Budapesten megtartott pünkösdi konferencián, ahol Fábián József testvértől biztatást, ösztönzést kaptak. Fábián testvér 1948 augusztusában személyesen látogatott Ózdra, és azt tanácsolta, hogy vegyék fel a kapcsolatot a miskolci pünkösdi gyülekezettel. Ezután heti rendszerességgel, felváltva jött Miskolcról evangélizálni Ladó József és id. Chernel Gyula. 1948. december 26-án, az első bemerítéskor - amit Miskolcon a Gőzfürdőben tartottak - 7 új testvérrel (Tóth György, Tóth Györgyné, Bencsó Sámuelné, Bari Gizella, Mészáros Józsefné, Mokri Gyula, Pikovszki Lászlóné) gyarapodva megszületett a 12 fős ózdi pünkösdi gyülekezet.[17]
A gyülekezet hivatalos megalakulása, kezdeti nehézségek és örömök
1949. január 25-én hiv