D. Nagy Gábor: Az esetvezetés történeti előzményei

 1.    Esetvezetés a szociális munka kezdeti időszakában

A szociális tevékenységet - egészen a XIX. század második feléig - a klasszikus, tradicionális szegénygondozás jelentette. Jellemzője az adás, alamizsnaosztás volt. Művelője jellemzően a  keresztény egyházi szervezetek voltak: az egyén felé „lehajolás”-ban, adásban, alamizsnaosztásban, intézményes szinten pedig az árvaházak, a dologházak fenntartásában nyilvánult meg.

Az állam szintjén 17. századi feljegyzésekben (szociális rendelkezésekben, törvények végrehajtási mellékletében) már találunk feljegyzéseket az esetvezetés összetevőinek részegységeire. 

Ilyen az 1662-ben  Angliában hatályba lépő   „Letelepedési és költözési törvény” (Law of Settlement and Removal), mely állandó tartózkodási követelményeket állít föl a segítségre jogosultság eldöntéséhez. Bár a törvény alapvetően szigorú és büntető jellegű, mégis törvénybe iktat a szegénység okainak feltárására irányuló önkormányzati kötelezettségeket is.

Kétszáz évvel később, 1869-ben Londonban megalakult az első „Jótékonysági Szervezetek Társasága” („Charity Organization Societies”, korábban „Társaság a Jótékonysági Segélyek Szervezéséért és a Koldulás Megszüntetéséért”, azaz „Society for Organising Charitable Relief and Repressing Mendicity”) A szervezet munkája a pénzadományok gyűjtésére tett erőfeszítések koordinálására, továbbá a pénz rendszerezett elosztására irányult. Önkénteseket toboroztak arra a célra, hogy megismerkedjenek a segítségért jelentkezők helyzetével, egyénileg felmérjék szegénységük okait és segítsenek korrigálni azokat.

A londoni szervezetet használta modellként, amikor S. Humphreys Gurteen tiszteletes 1877-ben létrehozta Amerika első „Jótékonysági Szervezetek Társaságát” (COS) New York államban, Buffaloban. Önkéntes munkásai pénz helyett inkább tanácsot osztottak a szegényeknek, majd a róluk szóló információkat emberbaráti és segélyező magánszervezetek felé közvetítették. A buffaloi COS ajtaján ez a felirat állt: „Itt nincs segély!”. Egy évtizeden belül a legtöbb nagyobb városban létrejöttek COS-társaságok. Némelyikben közvetlen pénzügyi segítséget is nyújtottak a rászorulóknak.

1898-ban létrejött az első szociális munkás iskola: a „New York-i Filantróp Iskola” (New York Scholl of Philanthropy), amelyből később a „Columbia Egyetem Szociálismunkás Iskolája” (Columbia University School of Social Work lesz. Az intézmény tulajdonképpen a segítő családlátogatók és az önkéntesek számára szervezett nyári workshop-sorozatokból és képzési programokból nőtt ki. Az iskola egyéves oktatási programot nyújtott. Egyik alapítójuk, Mary E. Richmond adta ki a „Segítő családlátogatás a szegények körében” (Friendly Visiting Among the Poor) című tankönyvet.

Az USA szociális intézkedéseinek kritikusaként lett ismert Mary Richmond (1861-1928), egykori árva. Élesen bírálta az USA intézményesített szegénygondozását. Akkoriban a segélyre szorulóknak volt létjogosultságuk: ruházatukon nagy” P” betűt kellett viselniük (pauper), kiadták őket a parasztoknak dolgozni, elárverezhették őket szégyentáblára kerültek… Szerinte a settlement-mozgalom elavult.

A Charity Organisation Society-k (ahol Richmond is dolgozott) nem osztottak alamizsnát, hanem regisztrálták a segítségért folyamodókat, felderítették a segítőket és közvetítettek. Munkatársaik a friendly visitor-ok voltak azok, akik kijártak a szegényekhez (tulajdonképpen környezettanulmányt végeztek), ellenőrizték a segítségkérés megalapozottságát. Tanácsadó szerepük is volt.

Mary Richmond minden emberét megfizette, nem volt híve a társadalmi munkának.  Képezte a szociális munkásokat, nevéhez fűződik az első szociális munkás képző. Nőket képezett ki. Programjában az orvosképzést vette alapul: esetekként kell kezelni az embereket, jó kérdéseket kell feltenni, alapvető a részletes és pontos adatgyűjtés, az anamnézis, a családi, baráti kapcsolatok feltérképezése, valamint a hivatalos információk. Mindezeket értékelés követi.

Szerinte az USA-ban elfogadott szociális gyakorlat: a settlement (közösségformálás, lásd árvaházak, javítóintézetek és börtönök) nem hatékony, ugyanis ezek nem szolgálják az egyén életfeltételeinek javítását. Erre az esetmunka megfelelő.

1917-ben Mary Richmond kiadta a „Társadalmi diagnózis” (Social Diagnosis) című művét. A szociális munkások ezt a könyvet használták elsődleges tananyagként és válaszként arra a hivatalos és elmarasztaló állásfoglalásra, mely szerint a szociális munkásokat nem terheli személyes felelősség, képzésükben pedig nem áll rendelkezésre megfelelő tananyag.

1930-ban Virginia Robinson, aki Jessie Tafttal együtt kialakította a szociális esetmunka funkcionális iskoláját, kiadja az első szociális és pszichodinamikus fogalmakat integráló átfogó tankönyvet „Változó pszichológia a szociális munkában” (Changing Psychology in Social Casework) címen.

Az 1950-es években a szociális esetmunka úgynevezett „diagnosztikus” és „funkcionális” iskolái elkezdtek egybeolvasni, ezzel elveszítve különálló identitásukat. A funkcionális iskola ugyanis erősen összpontosított, célorientált megközelítést alkalmazott az esetmunkás beavatkozások során. A diagnosztikus iskolára viszont Freud elméletei voltak nagy hatással, akik  inkább egyfajta pszichoszociális megközelítés felé orientálódtak.

Nagyjából ebben az időszakban az iskolai esetvezetés is bevett gyakorlattá vált. A szakemberek hangsúlyozták a tanárokkal és az iskola dolgozóival való együttműködés szükségességét. Az iskolai szociális munkást olyan szakembernek tekintették, aki pszichoszociális kérdésekben az iskola segítségére lehet. Az 1970-es években az iskolai szociális munkát hivatalosan is elismerték, amikor beiktatták a fogyatékos gyermekek kötelező oktatásáról szóló törvényt

2.    Az egyéni esettanulmány típusainak megjelenése a 19. és a 20. században

( Robert K. Yin alapján)

2.1.  Leíró esettanulmány

2.1.1.    Esettanulmányok protokollok és beszámolók

1895-ben jelent meg Freud és Bauer munkája Tanulmányok a hisztériáról címmel. A mű a szerzők első klinikai pszichológiai esettanulmányát tartalmazza. A betegről éveken át folyamatosan lejegyzett információkat tartalmazza. A legismertebb esettanulmány Anna O. esete, melyben a szerzők a páciens állapotának időbeni változását és részletes ok-okozat összefüggéseit írják le.

Ebben az esetben, Freud azt nevezi esetbemutatásnak, amikor terápiás kontextusban gyűjt információt az egyéni esetekről.

2.1.2.    Longitudinális elemzés

Preyer 1882-ben publikálta gyermekpszichológiai elemzéseit, mely szerint az emberi fejlődést az első években  követni és dokumentálni lehet, éppúgy, mint pillanatfelvételek sorozatát.

2.1.3.    Orvosi kórlapok

Magyarországon 1876-ban lépett életbe az orvosi dokumentálási kötelem.

Az orvosi feljegyzések elsősorban a gyógyszerelésre és a kezelésre összpontosítottak és többnyire nem tükrözték a beteg folyamatos megfigyelését. Gyakran csak az adott gyógyszer toleranciaszintjét jegyezték fel.

2.2.  Feltáró esettanulmányok

A feltáró típusú esettanulmányok hipotézisek felállítását segítik elő. Általában ezek a tanulmányok egyéni esetek részletezett dokumentációját tartalmazzák, de – jóllehet lehetőséget adnak különböző magyarázatok felállítására - nem teszik lehetővé határozott konklúzió levonását,

2.2.1.    Előzetes próba -  jellegű esettanulmányok

Hatalmas mennyiségű adatot jegyeztek fel a szovjet Lajka kutya űrutazásakor és az azt megelőző felkészülés szakaszában (1957), mivel az űrutazás megismétlése nagyon költséges lett volna. (Az eb a kilövés után három órával meghalt.)

2.2.2.    Longitudinális vizsgálatok

Az amerikai Kellogs családban felnevelt csimpánzról készült tanulmány ösztönzést adott az éréssel és tanulással kapcsolatos elképzelések továbbfejlesztésére (Duke 1965).

2.2.3.    Folyamatkutatás

A feltáró esettanulmány ezen formája megfigyeléseket tartalmaz arról, hogy hogyan alakulnak a kommunikációs minták a terápia folyamán.

2.2.4.    Introspektiv beszámolók

A proszociális viselkedés témakörében több szociálpszichológia kutatást inspirált Kitty Genovese megerőszakolása és meggyilkolása (1964) 38 szemtanú előtt.  (Latané és Darley 1970).

2.3.  Magyarázó esettanulmányok

Az ilyen típusú esettanulmányok célja az, hogy megmagyarázza a szisztematikus megfigyeléseket. Igen magas elvárást támaszt az adatgyűjtés módszerei iránt. Nagy kihívás az alternatív magyarázatok kizárására és ehhez igen nagy mennyiségű anyag összegyűjtésére van szükség. Az olyan tanulmányok, amelyben hipotéziseket tesztelnek, mindig nagyfokú fejlődéshez vezetett az orvostudomány és a pszichológia történetében.

2.3.1.     Egyéni eset kísérletek

1861-ben Paul Broca francia orvos esettanulmányt alkalmazott annak bizonyítására, hogy egy tumor afáziát (beszédképtelenség) okozhat.

2.3.2.    Folyamatkutatás

 Watson és Rayner (1920) azt mutatták be, hogy ha egy néhány hetes csecsemőt egy kitömött játéknyúllal kondicionálnak, az félelmi választ hívhat elő a tanulási periódus után. Ha a játéknyulat egy kellemetlen hangos hangingerrel is társítják, a félelmi reakció önmagában a nyúl látványára is megjelenik.

2.3.3.    Longitudinális vizsgálatok

Piaget (1952) a csecsemők perceptuális világát tanulmányozta Laurent nevű fia megfigyelésével. A tanulmány megállapította, hogy a gyerek precepciói szabályokat követnek már az élet első hónapjaiban is.

3.    Az egyéni eset és a pszichoterápiás kutatás a 20. század második felében

(J. Müller és  F. Petermann alapján)

3.1.  Első fázis:

      Az 1960-s években a pszichoanalizis mellett létrejött a viselkedésterápia és a kliens központú terápia. A pszichoterapeutáknak sikerült teret nyerniük a különböző típusú terápiákkal, amelyek jól megfértek a gyógyszeres és a technológián alapuló tradicionális kezelések mellett.

3.2.  Második fázis:

      A fókusz áthelyeződött a páciens és a terapeuta tulajdonságainak tanulmányozására. Cél a tökéletes „illeszkedés” megvalósítása volt a páciens és a terapeuta között, valamint a különböző kezelési indikációk megtalálása. (Berzins 1977)

3.3.  Harmadik fázis:

    A pszichoterápiás kutatás a mikroanalízisre helyezte a hangsúlyt. Az üléseket a legmagasabb módszertani érzékenységgel elemezték azzal a céllal, hogy beazonosítsák azokat a döntő momentumokat az ülés során, amelyek hozzájárultak a páciensben megfigyelt változáshoz. Következésképpen a pszichoterápiás kutatás módszere az eredmény vizsgálata helyett a folyamat vizsgálatát célozta meg, és elvezetett az egyéni esettanulmányok újjászületéséhez. (Smith, Glass és Miller 1980)

Hammersley és Gomm szerint a késő 1970-es, illetve a korai 1980-as években az esettanulmányok készítése iránt a tudományos érdeklődés lanyhult.

Platt hasonló megfigyelést tett, hozzátéve, hogy az esettanulmány készítési módszerei majdhogynem teljesen eltűntek az adott időszak gyakran használt tankönyveiből.

3.4.  Negyedik fázis

Napjainkban a pszichoterápiás kutatás gyakorlat-orientált korszakát éljük. Olyan kérdésre keresünk választ, hogy pl.: „Milyen eredményt hoznak a terápiák a környezetben?” Az ellenőrzött gyakorlatot úgy tekintjük, mint a pszichoterápiás kutatás gyakorlatba beépített vezérfonalát, amennyiben kiértékeljük az egyéni esetvezetés adatait. (Linden 1987)

Irodalomjegyzék

Müller, J. Petermann, F. (2006) Minőségi esetvezetés a klinikai pszichológiában, Animula Kft., Budapest

Pável,M. Ónody, S. Vikár, Gy. (2002) Életesemények lelki zavarai I. Párbeszéd Alapítvány, Semmelweis Egyetem, Budapest

Bagdy Emőke (1999) A segítő kapcsolat pszichológiája,Osiris Kiadó , Budapest

Buda Béla (2002) Mentálhigiéné tanulmányok  Animula Kft., Budapest