Telegdi József: A lelkipásztor személye

1. A pásztor pneumatikus személyisége

Az újszövetségi Szentírás különbséget tesz érzéki, azaz nem lelki ember (pszüchikosz anthróposz[1]) és lelki ember (pneumatikosz anthróposz[2]) között (vö. 1Kor 2,13–16). A kontrasztot így fogalmazhatjuk meg: az előbbi a teremtett és elbukott, még újjá nem született ember, az utóbbi az újjászületett és Isten Lelkétől vezérelt, szellemi ember. Az érzéki ember – úgymond – a „józan észre” hallgat, vagyis önmaga érvényesüléséért küzd, aggódik egzisztenciájáért, pozícióit félti, nem engedi, hogy Isten Lelke vezesse. A pneumatikus ember viszont, akiben ott él a Szentlélek, és vezeti őt, képes megvizsgálni és helyesen alkalmazni is mindazt, amit a Lélek kinyilatkoztat; képes arra, hogy mindent (önmaga és a világ életét, eseményeit) a Jézus keresztje által jelzett összefüggésekben lásson. Minden ügyét Istenre bízza, mert a Lélek uralkodik benne, ismeri mindenkinek és mindennek az Isten szerinti helyét, értékét. Ez az értékelés egészen más, mint a természetes észé, ezért az emberek bolondnak tartják őt; jobb esetben talány a többiek számára. Nem illik bele az általános emberi kategóriákba, s ha beleillik, már nem pneumatikus ember többé.[3]

1Kor 2,14–15. Pszüchikosz (ψυχικὸς) = érzéki, természeti, Isten Lelkétől nem érintett; pneumatikosz (πνευματικὸς) = szellemi, Isten Lelkétől vezérelt. A kétféle embert a Károli-fordítás érzéki és lelki embernek említi, az új protestáns fordítás pedig nem lelki és lelki embernek mondja.

Isten ajándékozta az ember számára a megváltás rendjét Jézus Krisztus által, s ennek alkotó és éltető tényezőjévé a maga Szellemét (Pneuma – πνεῦμα) ajándékozta – éppen ezzel nem számol a világi lelkigondozás. Jézus váltsága személy szerint a Szentlélek által lesz a mienk. Isten Lelke az, aki által Istent Atyánknak, Jézus Krisztust pedig Urunknak, megváltónknak tapasztaljuk és valljuk (Róm 8,15; 1Kor 12,3). Ez a tapasztalat és hitvallás nem a mi – bűn által meghatározott – értelmünk, érzelmünk és akaratunk pszichikus tevékenységéből fakad, ez nem az érzéki ember vágya, célja és kinyilatkoztatása, hanem a transzcendens, emberfeletti tényező, a Szent Szellem (Pneuma Hagion [πνεῦμα ἅγιον]) ajándéka bennünk és általunk.

A Szent Szellem így új életet, a pneumatiké dzóét adja Isten választottainak a gyülekezetben. A pneumatikus élet tehát nem azonos a pszüchikosz élettel; azzal szemben új, több és más. Nem veszi ki ugyan a Szentlélek az embert a természeti létből, de azt a maga uralma alá vonja és áthatja. A pneumatikus ember új teremtés (2Kor 5,17; 1Kor 15,47).[4] Régi élete, óembere megfeszíttetett, azok az indulatai és szenvedélyei, amelyek őt azelőtt betöltötték, fogva tartották, már megölettek, s régi ura, a Sátán elűzetett bitorlott trónjáról, így most már hit által Krisztus uralkodik benne.

A pneumatikus élet az Isten Lelke által vezetett élet (Róm 8,14). Ez a valóság a hívő gyülekezet minden tagjának felkínált isteni ajándék, sáfárságra adatott örökség. A pásztor pneumatikus életéről külön is csak a kiemelt szolgálata miatt kell beszélnünk, mert a pásztori szolgálat megköveteli, hogy a pneumatikus élet benne, rajta és általa mindenki másénál láthatóbb és hatékonyabb legyen (hegyen épített város – Mt 5,14). A pneumatikus élet a megtérés, újjászületés és megszentelődés tényeiben, alapelmeiben válik láthatóvá.[5] Ezeket az alapelemeket tekintjük át először.

 

1.1. Megtért ember

Pásztor csakis megtért ember lehet. A megtérés öntudatos irányváltoztatás (metanoia [μετάνοια] – Lk 5,32 vö. Mt4,17) a krisztusi életforma érdekében. E nélkül öntudatos pásztori szolgálat nem lehetséges. Tapasztalatunk szerint a megtérés lehet egy fokozatos fejlődés eredménye, de lehet a drámai feszültség küzdelmétől robajos erejű változás is. Ez a kezdet, amely nélkül nincs pneumatikus élet. Isten Lelke mindig azzal kezdi bennünk a munkáját, hogy felfedi előttünk, és menthetetlenné teszi számunkra bűneinket. Ezáltal ébreszti fel bennünk a bűnbocsánat után égő vágyat. A megtért pásztor már megfordult, megtért a világ útjáról Krisztus útjára. Ám nem elég, ha csak megtérése elején jobb és tisztább az élete: naponként gyarapodnia kell a krisztusi életben.

 

1.2. Újjászületett ember

Pásztor csakis újjászületett ember lehet. A megtérés gyümölcse az újjászületés,[6] az új emberré válás belső megbizonyosodása, a megváltozás megnyilvánulása. A tékozló fiú megtérése akkor formálódott „újjászületéssé”, amikor az Atya keblére ölelte, és régi élete rongyaiból új ruhába öltöztette, úgyhogy senki sem ismert volna rá benne a csavargóra. Az újjászülés tehát Isten tette az emberen. Így is mondhatjuk: a megváltozás pneumatikus tény, a Szentlélek műve. A pásztor újjászületett, ha megtérése gyümölcseként a bűnbocsánat és üdvösség bizonyosságába „öltözött” (vö. Ef 6,17). Az új élet bizonyosságának már gyökeret kellett vernie benne, mielőtt másoknak szolgálna. Csak Krisztussal közösségben vallhatja: „Élek pedig többé nem én, hanem él bennem a Krisztus.” (Gal 2,20)

 

1.3. Megszentelt ember

Pásztor csakis megszentelt, megszentelődött ember lehet.[7] Az újjászületésnek a megszentelődésben, a szent életben kell folytatódnia és kiteljesednie. A pásztor jelleme és cselekedetei szoros kapcsolatban állnak életszentségével. A megszentelődés és életszentség pneumatikus valóságok, a Szentlélek műve. Az ember (pásztor) felelős azért, hogy a Szentlélek elleni bűnt ne kövesse el (ne mondja ördöginek azt, ami isteni[8]), hogy a Lelket ne szomorítsa meg[9], és ne oltsa ki[10], sőt teljesedjék be[11] azzal, aki benne munkálkodik.

A pásztor szent, azaz mindenestül Isten tulajdona. Folyamatosan megszentelődik, szakadatlanul átminősül Isten tulajdonává mind személyes életében, mind pedig közösségi szolgálatában. A pásztor megszentelődése tehát azt jelenti, hogy önmagát odaszenteli egyrészt Istennek, másrészt a gyülekezet szolgálatára. Ez kereszthordozást foglal magában, amihez csak a Lélek adhat erőt. A kereszthordozás „királyi útjára” (Kempis) nem léphetünk, és azon nem járhatunk a Lélek vezetése, hatalmas lendítő ereje, kimondhatatlan fohászkodása és naponkénti segítsége nélkül (Róm 8,26). A kereszt felvétele, „az önakarat megtagadása többet ér a halottak feltámasztásánál”,[12] vagyis értékesebb attól, mintha halottakat támasztanánk fel. Miért? Mert az önmegtagadás a mi saját halálunk (ez a kereszthordozás értelme és célja!), melyből a Szentlélek támaszt fel minket örök életre. A pásztort az teszi pásztorrá, hogy életének egészéből sugárzik a pneumatikus szentség: ő Isten tulajdona, a Lélek szerint él és Krisztus tanúja a világban, de nem a világból (Jn 17,15k).

A pásztori életszentség tehát elválaszthatatlan az önmegtagadástól. Itt nyomban leszögezzük, hogy nem egyfajta szerzetesi aszketikus követelményre gondolunk, nem külső önsanyargatásra, hanem arra az evangéliumi életgyakorlatra, amely által a Lélek újjáalkotó és megszentelő áramával hatja át az ember egész lényét, s kiformálja a szolgálatra alkalmas életmódot. Az önmegtagadás – vagy ha szabad így fogalmazni: a „pneumatikus aszkézis” – biztosítja a világtól és a földhözragadt emberi ráhatásoktól, elvárásoktól való szabadságunkat, és elősegíti az Ige iránti engedelmességünket. Ennek lényege az önző én folytonos visszaverésében, megöldöklésében áll, ami nem zárja ki Isten testi és lelki-szellemi ajándékainak örvendező, hálás elfogadását, de kizárja és elutasítja a kísértőt, ha ezeken át el akar szakítani Istentől, s bele akar fojtani e világ gondjaiba (Lk 8,14). A „pneumatikus aszkéta” a korlátlan uralomra törő, önző énjét rendszeresen a „sarka alá tapossa” (vö. Róm 16,20), s mindennel úgy él, mint ami nem az övé, hanem az Istené, és mindaz a jó, amivel él, csak rámutató jel az igazi örömteli életre, Isten országára. Az Ige ezt így írja le: „Akik pedig örülnek, mintha nem örülnének, akik vásárolnak valamit, mintha nem volna az az övék, és akik a világ javaival élnek, mintha nem élnének vele, mert e világ ábrázata elmúlik.” (1Kor 7,30–31)

A pásztor a pneumatikus élet gyakorlója. Ez meghatározott életstílust jelent. A pásztor nem élhet akármilyen, világ szerinti életet. Önként, teljes határozottsággal és örömmel választja a megaláztatás útját: követi a keresztúton is Jézust, aki a mi „bőrköntösünket” (Augustinus) öltötte magára.

A pásztornak számolnia kell azzal, hogy hitéért kicsúfolják, igehirdetése „nyughatatlan károgásáért” megkövezik, a bűnnel való önemésztő harcáért és szeretetszolgálatáért hálátlansággal fizetnek, munkáját szeméttel, ocsúval jutalmazzák. Áldozatos szolgálatában meghal önmagának, hogy mások éljenek – ezt jelenti a kereszthordozás.

A pásztor életszentsége tehát nem komor, önsanyargató, savanyú szenteskedés, érdemkeresés, hanem fegyelmezett, szolgálatra szentelt élet. Csak természetes, hogy ez az életforma nem lehet világias, nagyigényű és fényűző, hanem egyszerű, munkás odaadás a szolgálatra. A pásztor életét készséges önmegtagadás, a háborúságban is örvendező hálaadás jellemzi, s ebben nem végzete, hanem öröksége és kiváltsága nyilvánul meg.[13]

Az önmegtagadás sajátos megnyilvánulása az, hogy a pásztor el tudja engedni a rábízottakat. Félreérti a szolgálatot az, aki a szükséges pásztori határozottságot és erélyt összetéveszti azzal, amit személyes varázsnak, vonzerőnek neveznek. Az ilyen jellegű kötődés veszélyt hordoz magában, hiszen nem az a feladatunk, hogy szuggesztív, egyéni képességeinkkel érjünk el hatásokat az emberekben, s ezzel magunkhoz láncoljuk őket. Ellenkezőleg: teret kell engednünk ahhoz, hogy a ránk bízott ember Istennel találkozzék. A pásztor csak a bába szerepét töltheti be „lelki gyermekei” születésekor, de nem ő hozza világra a gyermeket, ez Isten újjáteremtő Lelkének munkája.

A lelkipásztor – ismét hangsúlyozzuk – tud önmegtagadó lenni, éppen mint pásztor. Ez a pásztoroltakkal összefüggésben tehát azt jelenti, hogy idejében el tudja vágni azokat a szálakat, amelyek esetleg túl erősen fűzik lelki gyermekeihez. Ezek a szálak veszedelmessé válhatnak a pásztoroltak számára, mert emberi személyhez kötik őket, ahelyett, hogy Krisztushoz fűznék. Mindig időben fel kell ismernünk, ha feladatunk valamely gyülekezetben vagy egyes hívőkkel véget ért, s ennek le kell vonni a konzekvenciáit.[14]

A pneumatikus élet alapelemeinek áttekintése után vizsgálódásunkat a pásztor személyével összefüggő további jellemzők ismertetésével folytatjuk.

 

2. A pásztor missziói személyisége

A pásztor pneumatikus élete missziói személyiségében jut jellegzetes kifejeződésre. Krisztus választotta és küldötte őt az emberek szolgálatára (vö. Jn 15,16). A missziói vonás éppen a sajátosan pásztori teendőket határozza meg. A missziói tudat és lelkület hiánya egyik fő tényezője annak, ha a gyülekezeti lelkigondozásunk névleges „áltevékenység” marad vagy elsorvad. Csak a küldetés teheti a lelkigondozót éberré és rendszeresen szolgálóvá. Küldetés által válik a pásztorság misszióvá a hívők, bűnösök, szenvedők személyes fölkeresésében, az esetszerű és négyszemközti igehirdetés által; s így válik a gyülekezetépítés (egyik) legfontosabb eszközévé, ami a misszió ekkléziasztikai (egyházra tekintő) értelme.[15]

A pásztor igazán csak azok körében tud eredményesen szolgálni, akikhez küldetett. Szolgálatának eredményessége egyenesen attól függ, hogy személyes küldetését teljes mértékben átérzi-e, elfogadja-e. Nem magától megy, s jaj volna neki, ha magától menne az emberekhez. Pneumatikus úton és módon, a Lélektől vezetve keresi és találja meg a rábízottakat: azokat is, akiket maga az Úr hívott el az ő testének élő tagjaiul és a kívülállókat is. A gyülekezet előtti megbízás (ordináció) csak legitimálja ezt a küldetést.

A missziói lelkiség olyan, mint az életképes csíra. Némelyek egyenesen „csírátlanított lelkipásztornak”[16] nevezik azt, akiből ez hiányzik. A Szentlélek erejével Krisztus tanújává lenni az emberek számára: ez a pásztor missziói személyiségének lényege (ApCs 1,8). Természetesen ez a hitvalló életmód az egész közösség, a konkrét gyülekezet küldetése és felelőssége, de elsősorban a pásztoré, aki élethivatásszerű küldetéssel áll a gyülekezet élén. Ő a misszió Istentől rendelt emberi-személyi központja, motorja, irányítója és védelmezője.

 

3. A pásztor belső harcai

A pásztor harcban áll a Sátánnal, a világgal és önmagával. Mi itt csupán az utóbbi gondolatra térhetünk ki. A pásztor a küldetését csak az önmagával szemben vívott harcának felvállalásával valósíthatja meg; ősi alapvető igazság: „Akinek nincsenek belső tusái, az nem lelkipásztor.”[17]

E harc leszámolást jelent tévedéseinkkel és hibáinkkal. Nagyon nehéz belátni tévedéseinket és felfedezni a hibát önmagunkban. Legyen eljárási szabályunk ez: soha ne hibáztassunk másokat addig, amíg őszintén és alaposan meg nem kerestük az okot önmagunkban. Okot pedig rendszerint találunk, és akkor az a kötelességünk, hogy ne mentegessük magunkat, ne ragaszkodjunk kedvenc elgondolásainkhoz, jól kigondolt terveinkhez, hanem gyorsan és gyökeresen számoljunk le velük, s kezdjük a dolgot elölről, az Úr akaratának alázatos tudakozásával. Innen vezet út az eredményes lelkigondozás felé.

Kétségtelen, hogy minél elszántabban folytatja ezt a harcot a pásztor, annál inkább ránehezedik hivatásának elhordozhatatlan terhe, hiszen Isten parancsa ez: „Szentek legyetek, mert én szent vagyok.” (1Pt 1,16) Az önmagával tusakodó, őszinte pásztor Jóbbal kiált fel: „…engem is törvénybe idézel?! Van-e tiszta ember, tisztátalanság nélküli? Nincs egyetlenegy sem. …akkor légy hozzá elnéző, hogy békén lehessen, és legyen annyi öröme, mint egy napszámosnak!” (szákir [ryikf&]; Károli: béres – Jób 14,3–6) E panaszban az Istentől való menekülés vágya szólal meg, s minden őszinte lelkipásztor a maga hangjára ismer benne. A teher eldobásának