Ajánló: E háromrészes tanulmány első részében a gyülekezet fogalmával, a fogalom eredetével és tartalmával ismerkedünk meg, majd e meredek kapaszkodó után rövid, de izgalmas utazást teszünk Jézus és a gyülekezet, ill. a Szent Szellem és a gyülekezet kapcsolatának területén. Érdemes együtt útra kelnünk!

Előszó

A rendszerváltás előtt a Magyarországi Szabadegyházak Tanácsa (SZET) keretein belül működött egy ún. tanulmányi munkaközösség (TMK), amelyben már végzett és még tanulmányaikat folytató lelkipásztorok, lelkészek, teológusok dolgozhattak, ill. dolgoztak együtt. A találkozók, konferenciák alkalmával plenáris üléseken előadásokat hallgattunk meg szakavatott vendég előadóktól, majd szekcióüléseken kisebb csoportokban megvitatva mélyítettük el az elhangzottakat, illetve beszámolhatott egy-egy munkatárs önálló kutatásának eredményeiről, továbbá áttekintettük a szekciót érintő szakterület jelenét, gondjait és az itt adódó, fejlődést elősegítő tudományos együttműködési lehetőségeket; szándékunkban állt az egymástól függetlenül párhuzamosan folyó kutatómunka összehangolása is. Egy ilyen találkozó alkalmával hangzott el a megalapozott megállapítás, miszerint a szabadegyházi közösségekkrisztológiája elég jól kidolgozott, az ekkléziológiája területén azonban jócskán vannak még tennivalók. Ezt némileg pótolandó, első lépésként a SZET a baptista egyház lapjában, a Békehírnökben pályázatot hirdetett meg ekkléziológia témakörben.[1]

Mindezt azért írtam le (emlékeimre és némi feljegyzésre hagyatkozva), mivel ez a dolgozat a SZET pályázatára 1984-ben beküldött, díjnyertes tanulmány átdolgozott változata. Az első írásba foglalás óta kereken 30 év telt el, időközben a technikai adottságok óriásit változtak: a mechanikus írógéptől eljutottunk a számítógépek adta lehetőségek – határtalannak tűnő – világába, nem is beszélve a teológiai kutatások újabb és újabb felismeréseiről, eredményeiről. Eközben a gyülekezet Urának kegyelméből jómagam is gyarapodhattam (ige)ismeretben és tapasztalatban. Amikor komolyan felvetődött bennem a publikálás gondolata, első lelkesültségemben viszonylag egyszerűnek tűnt a feladat, de miután nekiláttam, hamar kitűnt: időigényes vállalkozásba kezdtem. Természetesen megéri a fáradozás, ha sikerül helyesen megvilágítanom, és egy kissé közelebb hoznom a kedves Olvasóhoz a Szentírás gyülekezetre vonatkozó alapigazságait. A dolgozat tartalmát tekintve – úgy tűnik –, az alapvető bibliai-exegetikai felismerések sok tekintetben ma is helytállóak, a megfogalmazást illetően azonban több helyen finomítást tartottam szükségesnek; természetesen figyelembe vettem és igyekeztem munkámba beépíteni a szakirodalom újabb eredményeit is. Tanulmányomban nem törekedtem teljes körű feldolgozásra, több fejezet végén konkrétan utalok is a további kutatások lehetőségére és szükségességére.

Éppen a fent említett foglalatosságom időszakában hallottam egy frappáns, idevágó megfogalmazást, amely inkább az emberi kapcsolatok lelkiségére, formájára és tartalmára vonatkozott, de most e gondolatot a gyülekezetre és a gyülekezetet éltető Szentlélekre interpretálva felidézem: A legprózaibb formát is megtölthetjük tartalommal, ha benne van a Lélek, de a legcsillogóbb forma is semmivé válik, ha kivonul belőle a Lélek.[2]

Több évtizedes tapasztalatból ismerem a régi, alapvető kérdést: Kiknek szánom a dolgozatot? Ki a célközönség? Nos, éppen ennek megválaszolásából adódik egy dilemma: Hogyan tudnék minél több gyülekezeti szolgálattevőt elérni? Sok kiváló, elkötelezett szakember, lelkipásztor, lelkigondozó szolgál az egyházban, és végez igen-igen eredményes gyülekezetépítő munkát a jó pásztor, Urunk Jézus keze alatt. Nos, a minél tágabb kör elérése érdekében – a bibliai nyelveket illetően – kompromisszumos megoldáshoz folyamodtam: a héber és görög szavakat (olykor mondatrészeket is) leírom az eredeti nyelv karakterével is és fonetikusan is. Tisztában vagyok azzal, hogy ez bizonyos mértékig megnehezíti az olvasást, de kérem a kedves Olvasó megértését és türelmét, bízva abban, hogy egy-egy mélyfúrásból fakadó felismerés gazdag kárpótlást ad majd.

Azokat a gondolatokat, s főként bibliamagyarázati-exegetikai megjegyzéseket, amelyek a feldolgozott téma apróbb részletkérdései, de érdeklődésre számot tarthatnak, a szöveg közé iktattam be, szélesebb margóval, tipográfiailag jól elkülönítve. Egyes hosszabb héber, ill. görög szövegeket pedig lábjegyzetbe írtam be. Megjegyzem, hogy a fonetikus görög szavak olvasásakor a kiejtés a következő: au = au (változatlan); ou = u.

Az igei hivatkozásokat az új protestáns fordítású Biblia elektronikus változatából idézem (Biblia-Felfedező – Bible-Discovery, 2007). Ahol más bibliafordítást használok, utalok rá.

Mózes könyveinek a szakirodalomban – és általam is – használt rövidítései:

Gen – Mózes 1. könyve (Genesis; Teremtés),

Ex – Mózes 2. könyve (Exodus; Kivonulás),

Lev – Mózes 3. könyve (Leviticus; Léviták),

Num – Mózes 4. könyve (Numeri; Számok),

Deut – Mózes 5. könyve (Deuteronomium; Második törvénykönyv).

Bevezetés

Azok a meg-megújuló – olykor fájdalmas – történelmi mozgások (társadalmi, politikai és gazdasági változások), amelyek megszabadítják a kereszténységet az idők folyamán magára vett sallangjaitól: világi uralmától, túlméretezett vagyonától, szervezeteitől és a hozzá nem illő hatalomtól, tulajdonképpen igazolják az őskereszténységnek a gyülekezetről szóló bizonyságtételét. Ezek helyett a világi támasztékok helyett – mondja Kiss Ferenc orvosprofesszor – a kereszténységnek „vissza kell ülnie az apostoli idők háromlábú székére”.[3] Melyek e biztosan álló szék lábai? Az első keresztényekről így olvassuk: kitartóan részt vettek

1) az apostoli tanításban (διδαχή-didaché),

2) a közösségben (κοινωνίᾳ-koinónia; a kenyér megtörésével együtt) és

3) az imádkozásban (προσευχή-proszeuché) (ApCsel 2,42).

Ezeket mindenhol megtették, valahol csak ketten-hárman összejöttek, még a katakombákban is. Az evangéliumi keresztények élete azonban nem csupán ebből a közösségi, gyülekezeti mozzanatból állt. Szép hasonlattal érzékelteti ezt a tényt az előbb már idézett Kiss Ferenc:[4] „Vérkeringésben van egy kis- és nagyvérkör. A nagyvérkör a szívből indul ki és oda tér vissza, s útjában a vér bejárja és táplálja az összes szerveket. Mintegy kifáradva tér vissza a szívbe, de mielőtt új útjára indulna, átáramlik a tüdőn. Ez a kisvérkör. A tüdőben a vér leadja a nagyvérkörben elhasznált, mintegy szennyezett levegőt, és friss levegővel telik meg. Ez a felfrissítő tüdőkeringés vagy kisvérkör a keresztény életben a lelki közösség (gyülekezet). Miként a vér gyorsan és könnyen megy át a tüdőn, ugyanígy a hívő keresztény életének legnagyobb része nem a gyülekezetben, hanem a nagyvérkörben, vagyis a gyakorlati élet legkülönbözőbb területein zajlik le. Ott adja le a Szentírásból [tanításból], a gyülekezet lelki közösségéből és az imádkozásból nyert erejét.” Erre a friss vérkeringésre minden kor keresztény emberének szüksége van.

Mielőtt tovább haladnánk, megjegyzem, hogy tanulmányomban a gyülekezet és egyház fogalmakat általában mint egymással azonos tartalmú, szinonim kifejezéseket használom, értve mindkét szón a bibliai ekklészia fogalmat (kifejtését lásd később).

Balázs Károly szerint egyház szavunk nem hordozza a görög ekklészia szó igazi jelentését (noha még az átírását is magyarosították eklézsiára). Ő a görög kifejezés fonetikus változatának használatát tartaná célszerűnek. Az egyház szavunknak máskülönben két etimológiai levezetése és jelentése ismeretes: vagy 1) a kereszténység felvétele után a falu egyetlen kőépületére (egy-ház) utal, vagy 2) az idv(üdv)-házra vonatkozik.[5]

1. A gyülekezet fogalma és jelentése

A gyülekezet nem egy bizonyos nemzet, és nem is az ún. keresztény nemzetek összessége, hanem olyan nép, amelyben minden nemzet tagjai ott vannak, olyan sereg, amelynek tagjai újjászületett emberek. A gyülekezet – vallja Bányay Lajos – tulajdonképpen eszköz, „élő szerv” egy magasabb, hitbeli élmény valóságának megtapasztalására. Reális adottság ez, melyben az ideális valóság él. Emberek társasága, de Istennel való életegység az alapja. Idealant, e földön munkálkodik, de felülről született (Jn 3,3kk). Egyfelől egyes elszórt (tagokban folyton változó, formákban sokféle) csoportokból áll, másfelől egy, egész és örökkévaló. Földi létformájában e külső és belső oldal egymástól el nem választható: a gyülekezet a kettő együttese. Itt a ráción túl az Isten rendelkezéseit felfogó hité a döntő szó.[6]  

1.1. Az ekklészia szó eredete és tartalma

Az alábbiakban igyekszem feltárni az ekklészia szó ószövetségi gyökereit és újszövetségi tartalmi összefüggéseit.[7]

A szó szűkebb értelmében valójában csak a kereszténységen belül lehet(ne) szó egyházról: az egyház, ekklészia névben – kegyességi kontextusban – egy merőben újszövetségi fogalommal találkozunk. Az újszövetségi kifejezés előfeltételezi az ószövetségi kinyilatkoztatást, ezért a gyülekezet fogalmának gyökereit Izráel népe vallási életében kell keresnünk. Az általános körvonalakat valóban meg is találjuk az Ószövetségben.

Izráel népe mint nép, és Izráel népe mint vallási közösség között alig lehet meghúzni a határvonalat. A nemzet egyúttal teokratikus közösség is, amelyben Isten uralmának kell megvalósulnia.

Istennek Ábrahámmal kötött szövetsége már magában hordozza a vagy az Istené, vagy a „világé” fogalmakat (Gen 17). Az Isten tulajdonjogát kétségtelenné tevő jegy, a körülmetélés (héb.: מוּלָה-muláh; gr.: περιτομή-peritomé) viselése később is minden férfi, tehát az egész nép számára kötelező erejű (vö. Deut 16). A Sínai-hegynél „Izráel fiait”, vagyis az egész nemzetet kötelezi el Isten a szövetség megtartására (Ex 19,3–6). Következésképp így egy politikai-etikai teokrácia áll előttünk.

Az ószövetségi kor gyülekezetre vonatkozó jellemző kifejezései a héber káhál (קָהַל) és édáh (עֵדָה), illetve a görög szünagógé (συναγωγή) és ekklészia (ἐκκλησία) (Septuaginta). Vizsgáljuk meg ezeket a fogalmakat.

Káhál: gyülekezet; káhál Jahve: Jahve gyülekezete; köhol Jiszráél: Izráel gyülekezete, összejövetele (összejött embertömeg, kultikus közösség). Szemléltetésül és alátámasztásul lássunk néhány példát:[8]

„Azután összegyűjtötte Mózes és Áron a gyülekezetet a szikla elé…” (אֶת־הַקָּהָ֖ל וַיַּקְהִ֜לוּ-vajjaköhilú et-hakkáhál – Num 20,10); „Ezeket az igéket mondotta el az Úr nektek, az egész gyülekezetnek a hegyen, a tűz, a felhő és a homály közül hangos szóval…” (אֶל־כָּל־קְהַלְכֶ֜ם-el-kol-köhalkem – Deut 5,22); „Nem tartozhat az Úr gyülekezetéhez ammóni vagy móábi ember...” (בִּקְהַ֣ל יְהוָ֑ה-bikhal Jahve – Deut 23,4.9).

Édáh: népgyűlés; édáh Jiszráél: Izráel gyülekezete; édáh Jahve: Isten gyülekezete. Íme, néhány példa:[9]

„Mondjátok meg Izráel egész közösségének [gyülekezetének]…” (אֶֽל־כָּל־עֲדַ֤ת-el-kol-adat – Ex 12,3); „Gondolj gyülekezetedre, amelyet hajdan létrehoztál, örökségedre, a néptörzsre, amelyet megváltottál…” (עֲדָתְךָ֨-adátöká – Zsolt 74,2); „Támadóid a te gyülekezeted hajlékában ordítanak” (בְּקֶ֣רֶב מֹועֲדֶ֑ךָ-bökereb móadeká – Zsolt 74,4 – Károli).

Megjegyzés: A fent tárgyalt két kifejezésen (káhál, édáh) kívül ismeretes még a mikrá (מִקְרָא) = gyülekezet, összegyűjtés, egybehívás, istentiszteleti összegyülekezés[10] fogalom is. Ez inkább az összejövetel jellegét, specializálódását jelöli[11], így olvasunk például a Lev 23,2–4-ben – több ízben is – az ünnepek elrendelése kapcsán a szent gyülekezés(ek)ről, majd a pászka és a kovásztalan kenyerek ünnepének leírásában szintén: „Az első napon szent gyülekezés legyen számotokra”[12] (מִקְרָא־קֹ֔דֶשׁ-mikrá-kódes – Lev 23,7 vö. 8. v.).[13]

A káhál és édáh – miként az előbb láttuk, eredetileg igen gyakran azonos értelemben – egyszer a tényleg összejött népet mint összegyülekezett egységet, máskor az organizált Izráel népe gyülekezetét állítja elénk, s a népről mint vallási és istentiszteleti, kultuszi közösségről szól. A népnek a kultikus közösségben megnyilvánuló egysége még inkább kifejezésre jut abban a jelentésben, melyet e két szó a babiloni fogság után kapott. A fogság utáni Izráel népe nem önálló nemzetként, elsősorban nem politikai értelemben vett népként áll előttünk, hanem egy olyan nemzetként, melyet a vallás és a kultusz azonossága tart össze. A nép vallási közösséggé lett, melyet Isten minden más nép közül a maga számára választott és megszentelt.

Az Ószövetség görög fordításában, a Septuagintában (LXX-es – Kr. e. 277) a két héber szó rokon – olykor azonos – jelentése gyanánt két görög kifejezést találunk: szünagógé (συναγωγή) és ekklészia (ἐκκλησία). Ezekben szintén a zsidó nép nemzeti és vallási egysége jut kifejezésre, amely jelentheti mind a sajátos vallási népközösséget, mind pedig az ünnepre összesereglett sokaságot. Balázs Károly ezzel összefüggésben a következőket állapítja meg: a káhál kifejezést a Septuaginta általában az ekklészia, de olykor a szünagógé szóval adja vissza (Deut 18,16; Bír 20,2). Az édáh kifejezést viszont következetesen a szünagógé szóval fordítja (Ex 12,3; Lev 4,13; stb.). Ezzel a két fogalom közötti különbség összemosódott a görög olvasók előtt, és ez a zavar még ma is fellelhető a fordításainkban is. Ebből is jól látszik, milyen nehézséget okozott a héber fogalmak átültetése a görög gondolatvilágba.[14]

Tekintsük meg közelebbről is a két görög fogalom jelentését: