Ajánló: E háromrészes tanulmány első részében a gyülekezet fogalmával, a fogalom eredetével és tartalmával ismerkedünk meg, majd e meredek kapaszkodó után rövid, de izgalmas utazást teszünk Jézus és a gyülekezet, ill. a Szent Szellem és a gyülekezet kapcsolatának területén. Érdemes együtt útra kelnünk!

Előszó

A rendszerváltás előtt a Magyarországi Szabadegyházak Tanácsa (SZET) keretein belül működött egy ún. tanulmányi munkaközösség (TMK), amelyben már végzett és még tanulmányaikat folytató lelkipásztorok, lelkészek, teológusok dolgozhattak, ill. dolgoztak együtt. A találkozók, konferenciák alkalmával plenáris üléseken előadásokat hallgattunk meg szakavatott vendég előadóktól, majd szekcióüléseken kisebb csoportokban megvitatva mélyítettük el az elhangzottakat, illetve beszámolhatott egy-egy munkatárs önálló kutatásának eredményeiről, továbbá áttekintettük a szekciót érintő szakterület jelenét, gondjait és az itt adódó, fejlődést elősegítő tudományos együttműködési lehetőségeket; szándékunkban állt az egymástól függetlenül párhuzamosan folyó kutatómunka összehangolása is. Egy ilyen találkozó alkalmával hangzott el a megalapozott megállapítás, miszerint a szabadegyházi közösségekkrisztológiája elég jól kidolgozott, az ekkléziológiája területén azonban jócskán vannak még tennivalók. Ezt némileg pótolandó, első lépésként a SZET a baptista egyház lapjában, a Békehírnökben pályázatot hirdetett meg ekkléziológia témakörben.[1]

Mindezt azért írtam le (emlékeimre és némi feljegyzésre hagyatkozva), mivel ez a dolgozat a SZET pályázatára 1984-ben beküldött, díjnyertes tanulmány átdolgozott változata. Az első írásba foglalás óta kereken 30 év telt el, időközben a technikai adottságok óriásit változtak: a mechanikus írógéptől eljutottunk a számítógépek adta lehetőségek – határtalannak tűnő – világába, nem is beszélve a teológiai kutatások újabb és újabb felismeréseiről, eredményeiről. Eközben a gyülekezet Urának kegyelméből jómagam is gyarapodhattam (ige)ismeretben és tapasztalatban. Amikor komolyan felvetődött bennem a publikálás gondolata, első lelkesültségemben viszonylag egyszerűnek tűnt a feladat, de miután nekiláttam, hamar kitűnt: időigényes vállalkozásba kezdtem. Természetesen megéri a fáradozás, ha sikerül helyesen megvilágítanom, és egy kissé közelebb hoznom a kedves Olvasóhoz a Szentírás gyülekezetre vonatkozó alapigazságait. A dolgozat tartalmát tekintve – úgy tűnik –, az alapvető bibliai-exegetikai felismerések sok tekintetben ma is helytállóak, a megfogalmazást illetően azonban több helyen finomítást tartottam szükségesnek; természetesen figyelembe vettem és igyekeztem munkámba beépíteni a szakirodalom újabb eredményeit is. Tanulmányomban nem törekedtem teljes körű feldolgozásra, több fejezet végén konkrétan utalok is a további kutatások lehetőségére és szükségességére.

Éppen a fent említett foglalatosságom időszakában hallottam egy frappáns, idevágó megfogalmazást, amely inkább az emberi kapcsolatok lelkiségére, formájára és tartalmára vonatkozott, de most e gondolatot a gyülekezetre és a gyülekezetet éltető Szentlélekre interpretálva felidézem: A legprózaibb formát is megtölthetjük tartalommal, ha benne van a Lélek, de a legcsillogóbb forma is semmivé válik, ha kivonul belőle a Lélek.[2]

Több évtizedes tapasztalatból ismerem a régi, alapvető kérdést: Kiknek szánom a dolgozatot? Ki a célközönség? Nos, éppen ennek megválaszolásából adódik egy dilemma: Hogyan tudnék minél több gyülekezeti szolgálattevőt elérni? Sok kiváló, elkötelezett szakember, lelkipásztor, lelkigondozó szolgál az egyházban, és végez igen-igen eredményes gyülekezetépítő munkát a jó pásztor, Urunk Jézus keze alatt. Nos, a minél tágabb kör elérése érdekében – a bibliai nyelveket illetően – kompromisszumos megoldáshoz folyamodtam: a héber és görög szavakat (olykor mondatrészeket is) leírom az eredeti nyelv karakterével is és fonetikusan is. Tisztában vagyok azzal, hogy ez bizonyos mértékig megnehezíti az olvasást, de kérem a kedves Olvasó megértését és türelmét, bízva abban, hogy egy-egy mélyfúrásból fakadó felismerés gazdag kárpótlást ad majd.

Azokat a gondolatokat, s főként bibliamagyarázati-exegetikai megjegyzéseket, amelyek a feldolgozott téma apróbb részletkérdései, de érdeklődésre számot tarthatnak, a szöveg közé iktattam be, szélesebb margóval, tipográfiailag jól elkülönítve. Egyes hosszabb héber, ill. görög szövegeket pedig lábjegyzetbe írtam be. Megjegyzem, hogy a fonetikus görög szavak olvasásakor a kiejtés a következő: au = au (változatlan); ou = u.

Az igei hivatkozásokat az új protestáns fordítású Biblia elektronikus változatából idézem (Biblia-Felfedező – Bible-Discovery, 2007). Ahol más bibliafordítást használok, utalok rá.

Mózes könyveinek a szakirodalomban – és általam is – használt rövidítései:

Gen – Mózes 1. könyve (Genesis; Teremtés),

Ex – Mózes 2. könyve (Exodus; Kivonulás),

Lev – Mózes 3. könyve (Leviticus; Léviták),

Num – Mózes 4. könyve (Numeri; Számok),

Deut – Mózes 5. könyve (Deuteronomium; Második törvénykönyv).

Bevezetés

Azok a meg-megújuló – olykor fájdalmas – történelmi mozgások (társadalmi, politikai és gazdasági változások), amelyek megszabadítják a kereszténységet az idők folyamán magára vett sallangjaitól: világi uralmától, túlméretezett vagyonától, szervezeteitől és a hozzá nem illő hatalomtól, tulajdonképpen igazolják az őskereszténységnek a gyülekezetről szóló bizonyságtételét. Ezek helyett a világi támasztékok helyett – mondja Kiss Ferenc orvosprofesszor – a kereszténységnek „vissza kell ülnie az apostoli idők háromlábú székére”.[3] Melyek e biztosan álló szék lábai? Az első keresztényekről így olvassuk: kitartóan részt vettek

1) az apostoli tanításban (διδαχή-didaché),

2) a közösségben (κοινωνίᾳ-koinónia; a kenyér megtörésével együtt) és

3) az imádkozásban (προσευχή-proszeuché) (ApCsel 2,42).

Ezeket mindenhol megtették, valahol csak ketten-hárman összejöttek, még a katakombákban is. Az evangéliumi keresztények élete azonban nem csupán ebből a közösségi, gyülekezeti mozzanatból állt. Szép hasonlattal érzékelteti ezt a tényt az előbb már idézett Kiss Ferenc:[4] „Vérkeringésben van egy kis- és nagyvérkör. A nagyvérkör a szívből indul ki és oda tér vissza, s útjában a vér bejárja és táplálja az összes szerveket. Mintegy kifáradva tér vissza a szívbe, de mielőtt új útjára indulna, átáramlik a tüdőn. Ez a kisvérkör. A tüdőben a vér leadja a nagyvérkörben elhasznált, mintegy szennyezett levegőt, és friss levegővel telik meg. Ez a felfrissítő tüdőkeringés vagy kisvérkör a keresztény életben a lelki közösség (gyülekezet). Miként a vér gyorsan és könnyen megy át a tüdőn, ugyanígy a hívő keresztény életének legnagyobb része nem a gyülekezetben, hanem a nagyvérkörben, vagyis a gyakorlati élet legkülönbözőbb területein zajlik le. Ott adja le a Szentírásból [tanításból], a gyülekezet lelki közösségéből és az imádkozásból nyert erejét.” Erre a friss vérkeringésre minden kor keresztény emberének szüksége van.

Mielőtt tovább haladnánk, megjegyzem, hogy tanulmányomban a gyülekezet és egyház fogalmakat általában mint egymással azonos tartalmú, szinonim kifejezéseket használom, értve mindkét szón a bibliai ekklészia fogalmat (kifejtését lásd később).

Balázs Károly szerint egyház szavunk nem hordozza a görög ekklészia szó igazi jelentését (noha még az átírását is magyarosították eklézsiára). Ő a görög kifejezés fonetikus változatának használatát tartaná célszerűnek. Az egyház szavunknak máskülönben két etimológiai levezetése és jelentése ismeretes: vagy 1) a kereszténység felvétele után a falu egyetlen kőépületére (egy-ház) utal, vagy 2) az idv(üdv)-házra vonatkozik.[5]

1. A gyülekezet fogalma és jelentése

A gyülekezet nem egy bizonyos nemzet, és nem is az ún. keresztény nemzetek összessége, hanem olyan nép, amelyben minden nemzet tagjai ott vannak, olyan sereg, amelynek tagjai újjászületett emberek. A gyülekezet – vallja Bányay Lajos – tulajdonképpen eszköz, „élő szerv” egy magasabb, hitbeli élmény valóságának megtapasztalására. Reális adottság ez, melyben az ideális valóság él. Emberek társasága, de Istennel való életegység az alapja. Idealant, e földön munkálkodik, de felülről született (Jn 3,3kk). Egyfelől egyes elszórt (tagokban folyton változó, formákban sokféle) csoportokból áll, másfelől egy, egész és örökkévaló. Földi létformájában e külső és belső oldal egymástól el nem választható: a gyülekezet a kettő együttese. Itt a ráción túl az Isten rendelkezéseit felfogó hité a döntő szó.[6]  

1.1. Az ekklészia szó eredete és tartalma

Az alábbiakban igyekszem feltárni az ekklészia szó ószövetségi gyökereit és újszövetségi tartalmi összefüggéseit.[7]

A szó szűkebb értelmében valójában csak a kereszténységen belül lehet(ne) szó egyházról: az egyház, ekklészia névben – kegyességi kontextusban – egy merőben újszövetségi fogalommal találkozunk. Az újszövetségi kifejezés előfeltételezi az ószövetségi kinyilatkoztatást, ezért a gyülekezet fogalmának gyökereit Izráel népe vallási életében kell keresnünk. Az általános körvonalakat valóban meg is találjuk az Ószövetségben.

Izráel népe mint nép, és Izráel népe mint vallási közösség között alig lehet meghúzni a határvonalat. A nemzet egyúttal teokratikus közösség is, amelyben Isten uralmának kell megvalósulnia.

Istennek Ábrahámmal kötött szövetsége már magában hordozza a vagy az Istené, vagy a „világé” fogalmakat (Gen 17). Az Isten tulajdonjogát kétségtelenné tevő jegy, a körülmetélés (héb.: מוּלָה-muláh; gr.: περιτομή-peritomé) viselése később is minden férfi, tehát az egész nép számára kötelező erejű (vö. Deut 16). A Sínai-hegynél „Izráel fiait”, vagyis az egész nemzetet kötelezi el Isten a szövetség megtartására (Ex 19,3–6). Következésképp így egy politikai-etikai teokrácia áll előttünk.

Az ószövetségi kor gyülekezetre vonatkozó jellemző kifejezései a héber káhál (קָהַל) és édáh (עֵדָה), illetve a görög szünagógé (συναγωγή) és ekklészia (ἐκκλησία) (Septuaginta). Vizsgáljuk meg ezeket a fogalmakat.

Káhál: gyülekezet; káhál Jahve: Jahve gyülekezete; köhol Jiszráél: Izráel gyülekezete, összejövetele (összejött embertömeg, kultikus közösség). Szemléltetésül és alátámasztásul lássunk néhány példát:[8]

„Azután összegyűjtötte Mózes és Áron a gyülekezetet a szikla elé…” (אֶת־הַקָּהָ֖ל וַיַּקְהִ֜לוּ-vajjaköhilú et-hakkáhál – Num 20,10); „Ezeket az igéket mondotta el az Úr nektek, az egész gyülekezetnek a hegyen, a tűz, a felhő és a homály közül hangos szóval…” (אֶל־כָּל־קְהַלְכֶ֜ם-el-kol-köhalkem – Deut 5,22); „Nem tartozhat az Úr gyülekezetéhez ammóni vagy móábi ember...” (בִּקְהַ֣ל יְהוָ֑ה-bikhal Jahve – Deut 23,4.9).

Édáh: népgyűlés; édáh Jiszráél: Izráel gyülekezete; édáh Jahve: Isten gyülekezete. Íme, néhány példa:[9]

„Mondjátok meg Izráel egész közösségének [gyülekezetének]…” (אֶֽל־כָּל־עֲדַ֤ת-el-kol-adat – Ex 12,3); „Gondolj gyülekezetedre, amelyet hajdan létrehoztál, örökségedre, a néptörzsre, amelyet megváltottál…” (עֲדָתְךָ֨-adátöká – Zsolt 74,2); „Támadóid a te gyülekezeted hajlékában ordítanak” (בְּקֶ֣רֶב מֹועֲדֶ֑ךָ-bökereb móadeká – Zsolt 74,4 – Károli).

Megjegyzés: A fent tárgyalt két kifejezésen (káhál, édáh) kívül ismeretes még a mikrá (מִקְרָא) = gyülekezet, összegyűjtés, egybehívás, istentiszteleti összegyülekezés[10] fogalom is. Ez inkább az összejövetel jellegét, specializálódását jelöli[11], így olvasunk például a Lev 23,2–4-ben – több ízben is – az ünnepek elrendelése kapcsán a szent gyülekezés(ek)ről, majd a pászka és a kovásztalan kenyerek ünnepének leírásában szintén: „Az első napon szent gyülekezés legyen számotokra”[12] (מִקְרָא־קֹ֔דֶשׁ-mikrá-kódes – Lev 23,7 vö. 8. v.).[13]

A káhál és édáh – miként az előbb láttuk, eredetileg igen gyakran azonos értelemben – egyszer a tényleg összejött népet mint összegyülekezett egységet, máskor az organizált Izráel népe gyülekezetét állítja elénk, s a népről mint vallási és istentiszteleti, kultuszi közösségről szól. A népnek a kultikus közösségben megnyilvánuló egysége még inkább kifejezésre jut abban a jelentésben, melyet e két szó a babiloni fogság után kapott. A fogság utáni Izráel népe nem önálló nemzetként, elsősorban nem politikai értelemben vett népként áll előttünk, hanem egy olyan nemzetként, melyet a vallás és a kultusz azonossága tart össze. A nép vallási közösséggé lett, melyet Isten minden más nép közül a maga számára választott és megszentelt.

Az Ószövetség görög fordításában, a Septuagintában (LXX-es – Kr. e. 277) a két héber szó rokon – olykor azonos – jelentése gyanánt két görög kifejezést találunk: szünagógé (συναγωγή) és ekklészia (ἐκκλησία). Ezekben szintén a zsidó nép nemzeti és vallási egysége jut kifejezésre, amely jelentheti mind a sajátos vallási népközösséget, mind pedig az ünnepre összesereglett sokaságot. Balázs Károly ezzel összefüggésben a következőket állapítja meg: a káhál kifejezést a Septuaginta általában az ekklészia, de olykor a szünagógé szóval adja vissza (Deut 18,16; Bír 20,2). Az édáh kifejezést viszont következetesen a szünagógé szóval fordítja (Ex 12,3; Lev 4,13; stb.). Ezzel a két fogalom közötti különbség összemosódott a görög olvasók előtt, és ez a zavar még ma is fellelhető a fordításainkban is. Ebből is jól látszik, milyen nehézséget okozott a héber fogalmak átültetése a görög gondolatvilágba.[14]

Tekintsük meg közelebbről is a két görög fogalom jelentését:

Szünagógé (συναγωγή): gyűlés, gyülekezet; gyülekezőhely, gyűlésterem vagy ülésterem. A kifejezés kezdetben jelentette magát a gyülekezetet is és az istentiszteleti célokat szolgáló helyet is, de jelentése egyre inkább eltolódott az utóbbi értelmezés irányába. A babiloni fogság utáni időben főként Izráel népe vallásos összejöveteli helyeit jelöli.  Először a számkivetésben érezhették erőteljesen Izráel fiai a közös áhítatra szolgáló helyek szükségességét, így természetesen a zsinagógák eredetét is itt találjuk meg. Varga Zsigmond ezt írja: „A keresztyén szóhasználatban a szó egyre inkább, hamarosan döntően és véglegesen a zsidóság istentiszteleti helyét (»tanház«, bét-hammidrás) jelöli, ugyanezzel a névvel jelölve »a zsinagóga népét« is, míg a keresztyén »gyülekezet« megjelölése az ekklészia lesz.”[15]

Az ekklészia (ἐκκλησία) a nem bibliai nyelvben és a kereszténység előtti görögben nem hordozta a speciális vallási jelleget. A profán görög egyszerűen népgyűlést értett rajta. Politikai fogalom volt: a város teljes jogú polgárainak gyűlése, akiket egy küldött hívott ki házaikból egy nyilvános gyülekezőhelyre. Aki a polgári jog birtokában volt, annak szabad volt a szabályszerűen egybehívott gyülekezésen részt venni, és ott szólásra jelentkezni, ill. szavazni. Az ekklészia reprezentálta a várost, és határozott annak jóléte, társadalmi problémái felől.[16] „Jogköréhez tartozott a beérkezett törvénymódosító javaslatok megtárgyalása, tisztségviselők választása, döntés a háború és béke, a szerződések megkötése és az anyagi ügyek kérdésében.”[17]

A fentiekből kitűnik: az ekklészia (ἐκκαλέω-ekkaleó = kiszólít, kiválaszt, meghív, elhív, kihív[18]) a görög gyakorlatban is ismert szó, ahol egy szabad államnak a szabad polgáraiból összehívott nyilvános gyűlésére vonatkozott. Újszövetségi jelentésének kialakulását tekintve azonban nem a profán értelmezés vagy eredet, etimológia a döntő, mutat rá Varga Zsigmond: „Az indíttatást a héber káhál és édáh adta meg, mivel ezek a szavak egyrészt Izráel törvényhozó testületét, másrészt istentiszteleti (kultuszi) közösségét jelölték. Az egybeesés oka az, hogy mindkettő a nép Tórát tanult, felnőtt férfitagjaiból állt.”[19] A szünagógé és ekklészia jelentése a késői zsidóságnál már nem folyik úgy össze, mint azt fentebb az édáh és káhál szavaknál láttuk. Előbbi az egy helyen összegyűlt zsidóságot, az empirikus, tényleges összejövetelt (congregatio), utóbbi mint görög jelzése a zsidó vallásos gyülekezetnek, tisztán a vallásos értelemben vett, az ideális gyülekezetet, Isten gyülekezetét (convocatio) jelentette. Az előzőekben vizsgált két szinonim héber szó görög jelentésében tehát egyre inkább differenciálódik: az édáh jelenti a szünagógét, a káhál pedig az ekklésziát. Keresztény részről a második szót részesítették előnyben. Míg az előbbi kifejezés (szünagógé) alatt zsidó, az utóbbi (ekklészia) alatt keresztény gyülekezeteket kezdtek érteni.

Megjegyzem, az ekklészia az egész Újszövetségben csak az ApCsel 19,32.39.40-ben vonatkozik profán népgyűlésre, amely az efezusi ötvösök zavargása nyomán támad, és amelyet történetesen a város jegyzője törvénytelen „csődület”-nek (συστροφή-szüsztrofé) minősít (40. v.). További két helyen pedig, az ApCsel 7,38 és Zsid 2,12-ben az ószövetségi Izráel gyülekezetére vonatkozik, egyébként mindenütt a keresztények lelki közösségét jelzi.[20]

Az eddigiek alapján elmondható, hogy az ekklészia szó – tartalom tekintetében – alkalmas lehetett Urunk Jézus szándékainak kifejezésére:[21]

·      az Úr szándékában élő ideális gyülekezet, Isten népe, a nép mint Isten tulajdona = ekklészia;

·      az egész föld átfogására való képesség gondolatát is tartalmazó közösség szintén = ekklészia.

Amit Jézus hoz, arra erőltetés nélkül alkalmazhatja az ekklészia nevet: amit ő hoz, az is valami benső, nagy lelki-szellemi egység, amelyben valóra válhat Isten királyi igénye (uralma), s amely a zsidó és görög különbségét nem ismerve (Róm 10,12) az egész világot átöleli. Különös, hogy e szót Jézus mindössze két alkalommal használja (Mt 16,18 és Mt 18,17), ellenben annál többször és annál gazdagabb képekben beszél a „baszileia tón ouranón”-ról (βασιλεία τῶν οὐρανῶν), azaz a mennyek országáról, királyságáról (pl. Mt 5,3). Az ekklészia és a baszileia, vagyis a gyülekezet és a királyság közötti lényegbevágó összefüggés Isten királyi igényében rejlik.

Isten országának, királyi uralmának hirdetése Jézus egész működésének középpontjában áll, viszont működésének látható és a poklok kapuin is diadalmaskodó eredményeként a saját ekklésziáját építi meg. Következik ebből, hogy az ekklészia szó „készen kapott” jelentése csak a használható, átvételre alkalmas fogalom volt Jézus számára, hogy azt mint valami keretet kitágítsa és a maga teljességében kinyilatkoztatott új tartalommal megtöltse.

Urunk Jézus nem szervezett gyülekezeteket, de az eljövendő ekklészia magját maga köré gyűjtötte. (Természetesen a magban, ha potenciálisan is, de megvan az, ami csak később fog kibomlani.) Az Úr célja: az ő egész földi működésének középpontját, lényegét, lelkét képező Isten királyságát (βασιλεία τοῦ θεοῦ-baszileia tou theou; pl. Mk 1,15) az ekklészia által, vele s benne valósítani meg.

Helyesen állapítja meg Ethelbert Stauffer: Az ekklészia nem akar sem zsinagóga (szünagógé), sem ellen zsinagóga, sem extra zsinagóga lenni, hanem lényege szerint messiási szövetséges gyülekezet, amely a zsinagóga-alakulás egész korszakán át visszanyúlik Izráel kezdeti idejébe. A mózesi szövetséges gyülekezet rendeltetését akarja felújítani, és annak őseredeti rendeltetését célhoz juttatni: Isten nevének a megszentelését.[22]

Az Újszövetség a szünagógét – ismét hangsúlyozom – csaknem mindig a zsidó zsinagógákra vonatkoztatja, gyakran polemikus hangsúllyal (Mt 10,17; 23,6; ApCsel 22,19; Jel 2,9; 3,9), s csak egyetlen egyszer jelenti a szünagógé a keresztény gyülekezetet a Jakab 2,2-ben.

1.2. A baszileia kifejezés vizsgálata

A következőkben közelebbről is vegyük szemügyre a baszileia (βασιλεία) tartalmi összefüggéseit.[23] Balázs Károly világos definíciót, jól áttekinthető értelmezést kínál a kifejezés tanulmányozásához:[24]

A baszileia (a baszileuó királynak lenni, királyi uralmat gyakorolni, „királykodni”, országolni igéből) jelentése: királyság; egy birodalom, terület vagy nép, amely fölött király uralkodik; az ehhez tartozó összes tulajdonság: királyi uralom. Az Újszövetségben többféle kontextusban olvasunk Isten, ill. Krisztus királyságáról, ezek a következők:[25]

1) Az egek királysága (a magyar fordításokban általában mennyek országa vagy mennyország) a földön megvalósuló ezeréves messiási királyság, amely a Messiás királlyal együtt érkezik meg az egekből a földre (Mt 3,2; 4,17; 5,3; stb.). A kifejezés a Dán 2,44 és 7,27 próféciáiból származik.

2) Krisztus királysága, amely az ezeréves királyságra és az utána következő új ég és új föld világkorszakaira vonatkozik (Jel 11,15).

3) Isten királysága, Isten időtlen, egyetemes uralma, amelynek nincs vége. Ez áll az egyénre (Lk 17,21) és a világegyetemre (1Thess 2,12; Jel 12,10) egyaránt.

4) Az Atya királysága (Mt 13,43) kifejezi azt a családi kapcsolatot, amelyben a Király „atya” jellege domborodik ki a „fiak” felett. A bevégződéskor Krisztus leteszi a királyságot az Atya kezébe, hogy Isten legyen minden mindenekben (1Kor 15,24–28).

5) Az ő szeretett Fiának királysága (Kol 1,13) – a Krisztus-test (ekklészia, gyülekezet, egyház) tagjainak helyzetére vonatkozik, akik a Fő (Krisztus) uralma alá kerültek.

Szükséges a fenti felsorolás kapcsán megjegyeznem, hogy Isten uralkodása Krisztus uralkodása is, ami természetesen megfordítva is igaz (Kol 1,13)![26]

A baszileia főnév jelentése tehát:[27] királyság, királyi hatalom; uralkodás, uralom;[28] ország (Istené, Jézusé)[29], birodalom. Sajnos a közkézen forgó magyar bibliai szövegek rendszerint „ország” fordítással hozzák; országon pedig főképp egy földrajzilag körülhatárolt területet értünk, ahol az ott élő nép társadalmi berendezkedése, „államformája” a legkülönfélébb lehet az egyszemélyi királyi uralomtól kezdve a demokratikus berendezkedésig.[30] A továbbiakban tehát szükséges és hasznos, ha az ország kifejezés kapcsán szem előtt tartjuk az elsődleges, királyi uralom fogalmát, merthogy „Isten országa” valójában nem népakarattal életre hívott és működtetett demokrácia, hanem az örökkévaló Isten alapította és mindenható ereje által fenntartott, fenséges királyi uralom: olyan ország, melynek Isten, vagy ha tetszik, az Ég a királya (baszileia tou theou = tón ouranón[31]). „Ennek a királyságnak mintegy »alkotmánya« van, megvannak a maga belső törvényszerűségei”[32] (ez tükröződik a példázatokban és a vele rokon megfogalmazásokban).

Isten uralmának a gondolata nem volt új Urunk Jézus idejében. Az Ószövetség alaphangja is valójában ez: „Az Úr uralkodik mind örökkön örökké” (Jahve jimlók löólám váed[33] – Ex 15,18). Isten nemcsak az egész világnak Ura, hanem választott népének különös értelemben vett Királya, övé az egész föld és annak teljessége (Zsolt 24,1), de Izráel népe különösképpen a sajátja: papok birodalma (Ex 19,6), újszövetségi kifejezéssel élve királyi papság (βασίλειον ἱεράτευμα-baszileion hieráteuma – 1Pt 2,9). Izráel egy papnép, melynek Isten a királya. Az „Isten királysága” és a „mennyek királysága” kifejezés ismerős volt a héber fül számára. A Jahve nevének ősrégi tilalma természetesen hozta magával azt a tényt, hogy Isten királysága helyett mennyek királyságát mondtak. Világos tehát, hogy Istennek királysága azonos a mennyek királyságával. Ha Isten királyságáról beszélünk, akkor Isten hatalma, uralma, szuverenitása áll előtérben. Ha a mennyek királyságáról szólunk, akkor a mi földi várakozásunk, reménységünk természetfölötti célja, az eredete és lényege szerint nem e világból való ország az, amire gondolunk.

Az ószövetségi Izráel hűtlen lett elhívásához, így a próféták üzenetében Isten királysága mint eljövendő jelenik meg, melynek örököse a „lelki Izráel”[34], amely kiterjed az egész földre, és magában foglal minden népet: „Eljön a sok nép és ezt mondják: Jöjjetek, menjünk föl az Úr hegyére, Jákób Istenének házához! Tanítson minket utaira, hogy az ő ösvényein járjunk.” (Ézs 2,3 vö. Mik 4,1–2; Zak 9,9–10; stb.)

Az Úr uralmának, királyságának említése egy izraelita ember szájában éppen olyan természetes, mint amilyen újnak hangzik Jézusnál. Nem a róla szóló prédikálás volt az új, hanem új volt e gondolatnak a kellő megvilágításba helyezése: annak tudtul adása, hogy ez a királyság elközelített, Jézussal, benne, általa elérkezett, itt van (Mt 4,17; Mk 1,15).[35] Amihez a nép forró vágya tapadt, a messiási királyság Jézus Krisztus személyében itt van, megvalósult. Csodálatos szépségben jelent meg e világban a Király országa: a vakok látnak, a süketek hallanak, a sánták járnak, gyógyíthatatlan betegek meggyógyulnak, a halottak föltámadnak, s a szegényeknek az evangélium hirdettetik. A víz borrá válik Urunk kezében, a kenyér megsokasodik. Isten „karja” személyes, családi és társadalmi kérdésekben segít megoldáshoz. Az üdvösség valóban közel jött! „Elközelített” – és Isten sohasem látszatot kínál.[36]

Urunk Jézus Isten királyságát egészen másként fogta fel, mint kortársai (tanítványai). Nem politikai, hanem lelki-szellemi, azaz pneumatikus uralmat értett rajta. Amilyen mértékben Isten uralma valósággá lesz az emberekben, olyan mértékben lesznek ezek az ő népe, olyan mértékben valósul meg a mennyek királysága itt a földön. Jézus nem úgy mutatkozik be, mint aki Isten királyságának kigondolója vagy megtervezője, hanem úgy, mint aki az ő földre jövetele előtt is meglevő Isten királyságát egyedül képes realizálni itt a földön. Az Úr személye az, aki által a baszileia tón ouranón, ez az önmagában transzcendentális „Isten országa” beköltözik ebbe a világba, hogy itt immanenssé legyen. Krisztusban ez a királyság megjelent, ő mondhatta: „Itt van, elérkezett, elközelített” (Mt 4,17; 10,7; 12,28; Lk 22,29–30).[37] Az elközelített ige nyelvileg nem könnyű értelmezési problémát vet fel, mutat rá Varga Zsigmond: a görög éngiken (ἤγγικεν perfektum, a βασιλεία τοῦ θεοῦ v. οὐρανῶν alannyal) jelentheti ezt is: „szorongatóan közel jött” (ami még nem a jelenvaló ország), de jelentheti ezt is: „itt van”. Legjobb megoldás, ha a kifejezést olyannak tekintjük, amely szándékosan kettős értelmű megjelölés a jelenvaló és az eljövendő királyság természetére és valóságának minősítésére. Hiszen az Isten uralmáról szóló híradás egyébként is abban a feszültségben jelentkezik, hogy Krisztusban már jelen van, de – ugyancsak Krisztusban – majd eljövendő is. Mindkettő – a „most” és a „majd” – állásfoglalásra, döntésre szólít és kötelez bennünket.[38]

Reánk vonatkozóan Isten királysága lehetőséget kínál, ugyanakkor feladattal is megbíz:

·      ebbe a királyságba újjászületés által bemehetünk (Jn 3,3.5) és polgárjogot nyerhetünk;

·      e királyságot hit által örökölhetjük (Jak 2,5);

·      eljöveteléért könyörögnünk, imádkoznunk kell (Mt 6,10; Lk 10,2).

A farizeusok feltették a nagy kérdést: „Mikor jön el az Isten országa?” (Lk 17,20–21) A válasz: „...nem szemmel láthatólag jön el” (Károli). Tehát nem külsőleg észrevehető formában: nem úgy, mint más földi-állami hatalom. Isten országa már eljött. Itt van „entosz hümón” (ἐντὸς ὑμῶν). A Károli-fordítás ezt így hozza: „tibennetek”. Pedig Jézus nemigen mondhatta a vele gúnyolódó farizeusoknak, hogy az Isten országa a ti szívetekben van. Az új protestáns fordítás helyesen írja: „már közöttetek van”. Azok között, akik csupa külsőséget vártak, itt van az Úr személyének bensőségességében, csupa lelkiségben, itt van az emberek benső lelki-szellemi megújulásában. Itt van nem csak zsidók, nem csak pogányok, nem ez vagy az a nép, hanem az emberek fölötti örök uralma. Ezt az uralmat nem nagy zajjal, fénnyel, dicsőséggel hozza most el, hanem „entosz hümón”, közöttetek valósítja meg. A „közöttetek” magára Jézusra utal, rámutat, és egyébként ellenséges környezetének azt akarja tudomására hozni, hogy elgondolásuktól függetlenül az ő személyében jelen van közöttük Isten uralma, ennek egész valósága, minden törvényszerűségével együtt. Az már hallgatói dolga, hogy mellette döntenek-e vagy ellene. Isten királysága semmiképpen nem elvont gondolati rendszer, hanem történeti valóság: hogy ki hogyan foglal állást, az lehet szubjektív kérdés, de maga a történeti valóság objektív, és ilyen minőségében szuverén, és az embert döntésre hívja.[39]

Urunk királysága akkor is, ma is, ebben a mai korunkban is pneumatikus és mennyei (Mt 13,18kk; Lk 17,20; Jn 3,14kk). Ezért összeegyeztethetetlen minden röghöz kötött, testi gondolattal, reménységgel és váradalommal (Mt 13,24kk; 20,21kk; Lk 22,24k). Ennek a királyságnak csak az lehet a polgára, aki lemond saját nagyságáról, dicsőségéről, és a szolgálatnak és halálnak ugyanazt az útját járja, mint maga a Király (Mt 10,38; 16,24; 19,21k; 20,25kk).

Krisztus királysága lényege szerint – ismétlem – most is szellemi, pneumatikus. Nincs szüksége testi fegyverre, hogy védelmezze magát. Hit kell és lelki szem (a „szív szeme”[40] – Ef 1,18), hogy királyságát láthassuk (1Kor 2,14), és hogy felismerjük: annak a folyamatnak, amely Jézus Krisztus feltámadásával és mennybemenetelével elkezdődött, határozott célja van:

·      hogy Jézus megjelenjen dicsőségben az idők végén (ApCsel 1,11),

·      hogy majd önmaga elé állítsa dicsőségben az egyházat (Ef 5,27).[41]

A gyülekezet nem nevezhető a teljes „Isten országának”, mégis a nem e földi világból való, de ezt a világot megújítani akaró baszileiának egy darabját képezi, s ezzel a természetfölötti ország reális létezésének a bizonyságául szolgál.[42] A gyülekezet már a jelenben is jelentős feladatoknak tesz eleget. A gyülekezet – amennyiben hivatását betölti – az a hely a világban, ahol Isten a Szent Szellem által nyilvánvalóan jelen van és munkálkodik. Mindenütt máshol is jelen van, hiszen benne élünk, mozgunk és vagyunk (ApCsel 17,28), de a gyülekezetben különös módon van jelen: életünkre és üdvösségünkre. Benne különösképpen jelenik meg Isten e világban, és általa közli gondolatait. A gyülekezet jeleníti meg és teszi érthetővé Krisztus uralmi igényét és a keresztről szóló beszédet (ApCsel 4,12). Ha e küldetését megtagadja, a világ elveszíti Isten szavát. A bűnös, istentelen környezetben Isten uralmát lelkében hordozó és életében valósággá tevő kis csapatra illik a káhál, ekklészia név. A gyülekezet tagjai két ország polgárai. Egyik otthonuk a földi haza, melyet teljes hűséggel szolgálnak. Itt élnek, szeretnek, szenvednek, imádkoznak és tesznek bizonyságot (hitvallást, tanúságot). Nincsenek látványos eszközeik, mégis erősek. Mindegyikük pap. Mind munkálja a város jólétét (Jer 29,7), amelyikben él, de soha nem harcol valamiféle keresztény világuralomért. Másik otthona, amelyben él, a mennyei haza: „A mi királyságunk a mennyekben van.” (Fil 3,20) Itt vannak a gyülekezet gazdagságának, erejének forrásai.[43]

Strong a gyülekezet (egyház) szerkezetét vizsgálva adja ezt a definíciót: a Krisztus egyháza – legmélyebb értelme szerint – minden idők és korok újjászületett személyeinek teljes társasága (a mennyben és a földön – Mt 16,18; Ef 1,22–23; Kol 1,18; Zsid 12,23). Ebben az értelemben a gyülekezet azonos Isten pneumatikus királyságával, jelentve azt a megváltott emberiséget, amelyben Isten a Krisztusban gyakorolja tényleges szellemi uralmát (Jn 3,3–5).[44]

2. Jézus és a gyülekezet

Isten országa, királysága természetfölötti valóság. Jézusnak Istentől kapott messiási megbízatása, hogy ezt a királyságot a földön is „felállítsa”, reális valósággá tegye. E megbízatás teljesítésére kellett neki testbe öltöznie. Első ténykedése, hogy embereket gyűjt, megalkotja a tanítványok kis körét, amely kört nem „tanokkal” tölt meg, hanem a maga világfeletti életével, az Isten királyságából származó élettel, melynek tényét, valóságát éppen az bizonyítja az emberek előtt, hogy ilyen élet egyáltalán élhető. E tény az emberi élet végtelen értékének proklamálása, egyúttal az egyetlen igazi életformának a megmutatása. A mózesi törvények minden reméltnél fenségesebb betöltése valóság. A láthatatlan Isten pneumatikus uralma történelemmé, emberi szolgálattá realizálódott. Ebben benne van az ószövetségi ceremóniáktól és a zsidó gyülekezeti élettől való teljes elszakadásnak a joga és kötelezettsége is.[45]

A missziójához méltatlanná lett nép világtörténelmi hivatását örökli az új nép, a „lelki Izráel”, amely Isten királyságának földi területe, talppontja, eszköze, szerve, magja lett. Jézus tanítványainak körében az újszövetségi gyülekezet csírája már jelen van.

A gyülekezet „alapjainak lerakása” elvitathatatlanul Jézus műve. Igaz, hogy erre vonatkozóan az Úr részletekbe menő utasításokat nem adott, de az a tény, hogy a ma „egyház” név alatt előttünk álló sokféle alakulat képét hiába keressük a Bibliában, azt bizonyítja, hogy a megadott alapelvekhez hűtlenné váltunk, s egyáltalán nem azt, mintha Urunk Jézus nem közölt volna annyit, amennyi az ő szándékának a világos megértetése céljából szükséges lett volna. Létrehozott maga körül egy kis kört, tanítványait feljogosította olyan tevékenységekre, amelyek ennek a körnek szervezett közösséggé alakulását kellett hogy magukkal hozzák. Ezzel határozottan megalapozott egy olyan, hamarosan megvalósuló, szervezettel bíró lelki-szellemi, pneumatikus közösséget, amelynek tagjai mindazok, akik őbenne hisznek, és újjászülettek.  Ő maga határozta meg a nevét is: „az én ekklésziám” (μου ἐκκλησία-mou ekklészia – Mt 16,18).

Jézus az ekklészia szót – mint fentebb említettem – feltűnően ritkán, mindössze két alkalommal, s egyedül Máté feljegyzése szerint használja. A kifejezés ekkor már általánosan ismert. Azonban két gondolat van itt, ami merőben új:

1) ekklészián az Úr nem egy gyűlésre, csoportosulásra gondol, hanem teljes általánosságban mindazoknak a pneumatikus közösségére, akik bárhol, bármikor az ő tanítványainak nevezhetők (Mt 16,18);

2) ekklészián se nem zsidó, se nem görög vallásos-ceremoniális vagy politikai összejövetelt ért, hanem a saját tanítványainak a körét, mint személyeknek bizonyos szabályok alatt működő, tehát organizált közösségét (Mt 18,17).

A fenti két hangsúlyos igehely üzenetét részletesebben is átgondoljuk.

A Mt 16,18 vizsgálata

Az egész Újszövetségben a Mt 16,18-ban találkozunk először az ekklészia szóval. Vizsgáljuk meg közelebbről ez igevers idevágó gondolatát: „Te Péter vagy, és én ezen a kősziklán építem fel egyházamat [ekklésziámat]...”[46]

Kiviláglik ebből, mint illeti meg a Péter név Simont, s a többi hívőket is, úgy ti., hogy a Jézus Krisztusban való hit lévén az alapjuk, szent egyetértéssel egy lelki épületbe illesztetnek. Kicsi létszámmal vannak most még az emberek közt, de rövidesen eljön az idő, amikor nagyszerűnek tűnik az fel, és sokkal szélesebb körben elterjed. Mintegy „zsengékként” választotta ki őket az Úr, hogy ebből a lekicsinyelhető kezdetből támadjon fel végül a gyülekezet, amely győzelmesen áll meg a pokol minden ármánykodásával szemben. Mindenkor rendíthetetlen marad az Isten igazsága, amelyen a gyülekezet hite alapszik. Ez egyúttal figyelmeztetés is arra, hogy a gyülekezet földi léte idején nem lesz nyugodt körülmények között.[47]

A görögben meglevő, Péter és a kőszikla közötti szójáték a magyarban elvész. A szójátékot körülírással így lehetne érzékeltetni: „Te valóban méltó vagy a nevedhez, sziklának bizonyultál, mert elsőnek ismerted fel hívő lélekkel messiási méltóságomat és istenfiúságomat, és erre a sziklára, azaz messiási méltóságomnak és istenfiúságomnak általad hittel felismert tényére építem gyülekezetemet.”[48] A római katolikus egyháznak a pápasággal kapcsolatos sajátos igényei fűződnek ehhez az igéhez, ezért is fontos számunkra, hogy

·      a Krisztus istenvolta az egyház szegletköve. Péter – vallástétele pillanatában – az igazságban való hitnek a képviselője az emberek között;

·      kapcsolatba hozzuk a Szentírás más helyeivel: az egyház az apostolok és próféták alapkövén épült (Ef 2,20), s magán Krisztuson (1Kor 3,1). Anélkül, hogy elvitatnánk Péter markáns vezetői szerepét, megállapíthatjuk: Péter nem tévedhetetlen letéteményese az igazságnak, hiszen Pál megfeddi őt a judaizálásért (Gal 2,11kk), és sohasem kap „mindenekfölött álló helyet” az apostolok között.[49] A jeruzsálemi zsinaton például Jakab szava legalább olyan súllyal esik latba, mint Péteré (ApCsel 15,13k).

„…és a pokol kapui sem fognak diadalmaskodni rajta.”[50] Betű szerint a hadész kapuiról (πύλαι ᾅδου-pülai hadou) van itt szó. A görög hadész azonos a héber seollal; a hadész kapui kifejezés a láthatatlan világ hatalmát jelképezi, különösen a halál hatalmát. Ószövetségi felfogás szerint a hadész hatalmas erődítmény bezárt kapukkal. Ez a gonoszság hatalmainak székhelye is (vö. Ézs 38,10). Jézus szavainak értelmében tehát a hadész kapui – a gonoszság sátáni erői és a halál erői – emberi dolgokon diadalmaskodhatnak ugyan, de az ő ekkésziáján sohasem.[51]

Megfigyelhetjük, hogy az Úr hasonlata egy háznak a képében érzékelteti, jeleníti meg előttünk az ekklésziát, az egyházat, amelyet ő épít (οἰκοδομήσω-oikodomészó), amely az övé (μου τὴν ἐκκλησίαν-mou tén ekklészian), kizárólagos uralma alá tartozik. Mellette, rajta kívül több, más nem lehet, tehát egyetlen és mégis elég, s ez azt is jelenti, hogy egyetemes és mindenkori. Csak az övé ez az egyház, melyet létrehozni neki hatalma van. Nem úgy beszél róla, hogy építek magamnak egy (= valamilyen, akármilyen, egy bizonyos) ekklésziát, hanem építem az én egyházamat. Ez a határozott beszéd valami olyanra utal, ami már készen van. Hogy ez az értelmezés nem erőltetett, arról maga Péter győz meg minket, aki bár az ekklészia nevet egyszer sem említi írásaiban, az 1. levele 2,4–6-ban a gyülekezetről mint „lelki házról”, a hívőkről mint „élő kövekről”, Krisztusról ugyancsak mint „élő kőről” és mint „sarokkőről” beszél, amely „Isten előtt kiválasztott és drága”.[52] Ez az érem egyik oldala. A másik viszont, ami szintén figyelemreméltó: Jézus szó szerint így fogalmaz: „fogom építeni (οἰκοδομήσω-oikodomészó) az én egyházamat”. A jövő idő, futurum használata azt jelzi, hogy az ekklészia mégis eljövendő. Vagyis az ő egy és örök ekklésziájának földi formája már szem előtt van, de még nem kész, sőt – egy másik képpel egybeolvasztva – kimondhatjuk: folyton épülő élő szerv (organum), amelynek éppen az élő, a fejlődésre, tökéletesedésre, növekedésre való képessége akar kifejezésre jutni a futurum használatában.[53]

A későbbiek jobb megértése végett szükséges még itt kitekintenünk a Mt 16,19-re is:[54]

„Neked adom a mennyek országának kulcsait, és amit megkötsz a földön, kötve lesz az a mennyekben is, és amit feloldasz a földön, oldva lesz az a mennyekben is.”[55] A kulccsal kapcsolatos kifejezés nem volt egészen új. Az írástudónak kulcsot adtak, amikor hivatalába beiktatták, ez jelképezte tekintélyét, amellyel megnyithatta az isteni dolgok kincstárát. A kulcsokról vett hasonlat ebben az összefüggésben a „tanítói tisztre” vonatkozik, mint ahogyan Lukácsnál (11,52) is mondja Urunk Jézus az írástudókról és farizeusokról, hogy mivel ők a törvény magyarázói, náluk vannak a mennyek királyságának kulcsai. Ugyanis nem nyílik meg másként az ember előtt az örök élet ajtaja, csak Isten igéje által. Ebből következik, hogy az ige szolgáinak kezükbe van adva annak kulcsa. Egyébként a kulcs általában a megbízatást, valamint a vele járó tekintélyt és felelősséget jelképezte (vö. Ézs 22,22; Jel 3,7); a hűséges gondnoknál voltak ura háztartásának kulcsai, ő osztotta ki ura javait. Péter tehát megbízást kapott arra, hogy tanítsa az Isten királyságának igazságait. Urunknak a szavai az apostolok előtt akkor nyertek igazán új jelentőséget, amikor felismerték, hogy általuk Isten „ajtót nyitott a pogányoknak a hitre” (ApCsel 14,27).

Az idézett igeszakaszban – fejtegeti Kálvin – a nyílt tisztségről, azaz az apostolságról beszél Jézus.[56] Övéi, az apostolok hatalommal vannak felruházva a megkötésre és a megoldásra: „amit megkötsz ... amit feloldasz” (Mt 16,19b).  A bűnök megbocsátását jelzi ez, vagyis az evangélium hirdetését Isten a bűnök feloldozására szánta. A felkínált szabadulást azonban sokan megvetik, így makacsságukkal még súlyosabb ítéletet hívnak ki maguk ellen. Ezért a megkötözésre is hatalmat és megbízást kapnak az evangélium szolgái.

Az evangélium híradásából lesz a földön nyilvánvalóvá, hogy mi Isten mennyei ítélete, s az élet vagy halál felőli bizonyosságot csakis ebből kell meríteni. Erőteljes vigasz az a tudat, hogy Isten előtt érvényes az üdvösség ama híradása, amelyet halandó emberek adnak tudtul társaiknak. A megkötés és megoldozás kiváltsága erőteljesen lett nyilvánvalóvá Péter szolgálatában, mert ő volt az, aki pünkösd napján hirdette az evangéliumot, és bejelentette, hogy mindazok, akik bűnbánó hittel válaszolnak, bűnbocsánatot nyernek (ApCsel 2,37–41). Később Kornéliusz háznépénél is megtette ugyanezt (ApCsel 10,11 vö. 15,19–20). Hasonló kiváltságokban részesült a többi tanítvány is (Jn 20,22–23).[57]

A Mt 16,19-ben: δέω-deó (aor. coni.) (héb.: ászar) = kötni, kötelezővé tenni valamely szabályt valakire. Vö. Mt 23,4: deszmeuein = csomóba kötni, mint a gabonát kévébe (Gen 37,7); nem volt elég a farizeusoknak, hogy a bibliai parancsokat kibővítették, hanem az ún. „óvatossági előírások”-kal valósággal elhordozhatatlanná tették az életet;

λύω-lüó (aor. coni) (héb.: hittír) = oldani, kijelenteni, hogy valamely szabály nem kötelező. Közismert volt az ilyen kifejezés: „Sammai iskolája megköti azt, Hillel iskolája megoldja azt.” A hivatkozott ige szerint Péter határozatai helyeseknek ismertetnek el a mennyben. Ilyen határozatnak minősült pl. a Jakab által meghirdetett javaslat (ApCsel 15,19) és Pál intézkedése is a korinthusi gyülekezetben (1Kor 5,5).[58]

Az oldás–kötés olyan döntésekre is vonatkozik, amelyeket az apostolok mennyei utasítások alapján hoznak meg, felismerve és teljesítve Isten akaratát.[59] Urunk Jézus fent idézett kijelentése – melyet „kulcsok hatalmának” is szoktunk nevezni – nem arra adnak jogot sem Péternek, sem az apostoloknak, sem a gyülekezetnek, hogy valakit az üdvösségből, a mennyországból kizárjanak, vagy valakinek üdvösséget adjanak, mert erre egyedül Istennek van joga; hanem csak arra, hogy a megkeményedett bűnösöket a gyülekezetből kirekesszék, a megtérőket pedig visszafogadják. Továbbá arra is, hogy kétes esetekben a Szentírás alapján megállapítsák, mi engedhető meg és mi nem. A „kötni” szóval azt fejezték ki, hogy „nem szabad”, az „oldani” szóval pedig, hogy „szabad”. Az Úr tehát az Isten szerinti rendtartás megállapításának jogát is megadta a gyülekezetnek; nemcsak Péternek, hanem a Mt 18,18 szerint valamennyi tanítványnak, mindazoknak, akik Péterrel vallják a Krisztus istenségét.[60]

A Mt 18,17 vizsgálata

„Ha nem hallgat rájuk, mondd meg a gyülekezetnek. Ha pedig a gyülekezetre sem hallgat, tekintsd olyannak, mint a pogányt vagy a vámszedőt.”

Az üzenet világosabb megértése végett a 17. versben foglaltakat a 15–18. versek kontextusában tekintem át. Ebben a szakaszban Urunk Jézus a megbotlott vagy elesett testvér megjavításának, helyreállításának háromféle formáját jelöli meg világosan:

1) a bűnös megintése négyszemközt (15. v.);

2) tanúk előtt ismételt intés (nyakasság, dacosság esetén) (16. v.);

3) átadás a gyülekezet nyilvános ítéletére (ha az első két eljárás eredménytelen maradt) (17. v.).

Jézus határozottan ajánlja tanítványainak az egymás közti megbocsátást. Úgy és azért ajánlja, hogy a bűnök elrendezésre kerüljenek: „Ha vétkezik atyádfia, menj el hozzá, intsd meg négyszemközt: ha hallgat rád, megnyerted atyádfiát.” (15. v.) A négyszemközti megintés sohasem járhat a másik fél megalázásával, annak mindig a vétkes személy megnyerését kell szolgálnia.[61]

A Mt 18,15-ben: elenxon auton (ἔλεγξον αὐτὸν) = intsd meg őt (új prot. ford. és Czeglédy); dorgáld meg (Károli); fedd meg (Békés–Dalos, Kecskeméthy, Raffay és Ravasz); vedd elő (Masznyik); győzd meg (Csia 2005, Vida); figyelmeztesd (Káldi, SZIT). Nyelvileg mindegyik fordítás helyes és beleillik a szövegbe, ugyanis az elenchó (ἐλέγχω) jelentése:[62] napfényre hoz, megmutat; meggyőz, bizonyít, rábizonyít; fedd, dorgál, rendreutasít; fegyelmez, büntet. Ezek az értelmezések mind szóba jöhetnek, úgy tűnik azonban, hogy a Lev 19,17-re való tekintettel: „fedd meg (elenxeisz, LXX) a te felebarátodat, hogy ne viseljed az ő bűnének terhét”, a bizonyítást, meggyőzést célzó határozott intés, dorgálás, rendreutasítás áll legközelebb az eredeti gondolathoz.[63]

Nyakasság esetén, a tanúk előtt megismételt intést követően, végső lépésnek Jézus azt javasolja: „mondd meg a gyülekezetnek” (εἰπὸν τῇ ἐκκλησίᾳ-eipon tén ekklészia – 17. v.). Mit ért itt Jézus az ekklészia szón? Kikre gondolhatott? Akik szavait hallgatták, első pillanatban önkéntelenül is a jeruzsálemi templomi összejövetelre vagy a zsinagógák összejöveteleire, esetleg a zsinagóga kormányzó testületére (collegium presbyterorum) gondolhattak. Jézus szavainak értelmét azonban kétségtelenné teszik a következő (18–20.) versek, de más igeszakaszok is. Nem lehetett és nem is az volt a szándéka, hogy tanítványait a zsinagógához utalja, ahol kiközösítették a Megváltó egyszerű követőit (συνέδριον-szünedrion: helyi zsinagógai törvényszék; μαστιγοω-masztigoó: megostoroz, megkorbácsol – Mt 10,17; ἀφορίζω-aforidzó: kiközösít, kirekeszt, kizár – Lk 6,22). Még kevésbé küldte őket Jézus a maga jövendőbeli bíráihoz, a jeruzsálemi nagytanácshoz (Mt 26,59). Az evangéliumok tudósítása szerint ugyanis a nép vezetői már jóval Jézus halála előtt elszánták magukat arra, hogy Jézus hívei ellen megtorló eszközöket léptetnek életbe (Jn 9,22). Igaz ugyan, hogy a zsidóknál akkor elfogadott fegyelmi formát tartotta szem előtt Jézus (ti. a kiközösítés hatalmát a vének gyakorolták, akik az egész gyülekezetet képviselték), de új tartalommal töltötte meg azt.[64]

„Amit megköttök a földön, kötve lesz a mennyben is...” (Mt 18,18) – mondja Urunk Jézus, és ekkor az ő gyülekezetére gondol: a „döntéshozó testület” maga az ekklészia, vagyis a végső szót nem a vének mondják ki, hanem (a vének, tanúk tanúbizonysága alapján) a gyülekezet. A kötés és oldás, amelyről Jézus előbb egyedül Péternek szólt, most az összes tanítványok jogát képezi. Így történik később a korinthusi gyülekezetben, ahol Pál a paráznaság felől úgy rendelkezik, hogy e fölött ne valami választott testület (fegyelmi bizottság), hanem a hívők egész gyülekezete döntsön: „miután az Úr Jézus nevében összegyűltünk, ti és az én lelkem, a mi Urunk Jézus hatalmával átadjuk az ilyet…” (1Kor 5,4–5)

A Mt 18,18 szerint – mutat rá Kálvin – ugyanazokat a szavakat ismétli Jézus, amelyeket a Mt 16,19-ben is olvasunk. Ott tanításának tekintélyét emeli ki, itt pedig a fegyelmi rendet állapítja meg, amely szerves része tanításának. Ott azt mondta: nem lesz eredménytelen az evangélium prédikálása, sőt éltető vagy halált hozó illattá lesz. Itt azt állítja, hogy bármennyire megvetik, kigúnyolják is a vétkesek a gyülekezet (ekklészia) ítélkezését, mégsem lesz az hiábavaló. Ennek lényege: aki a bűn elkövetése után beismerően, bűnbánóan kéri, hogy a gyülekezettől bocsánatot nyerjen, azt nemcsak az emberek oldozzák fel, hanem maga Isten is. Viszont ha a vétkes az ekklészia fegyelmi határozatát kigúnyolja is, ez az ítélet – bár emberek hozták – érvényben marad az égben is.[65]

Világos tehát, hogy a Mt 18,17-ben kétszer is egy és ugyanazon értelemben használt ekklészia szó egy teljesen kézzelfogható dolgot jelöl. Az Úr Jézus egy gyülekezetről beszél, amely reális adottság, helyileg, időileg is meghatározott, külső megjelenési formával rendelkező, látható, felismerhető. Olyan, amellyel tárgyalni lehet, amely elé oda lehet lépni, amelynek hívők is (akik ítélkeznek, s akik panaszt tesznek) és bűnösök is (akik felett az ítélkezés történik) tagjai. Ebben a személyek összességéből álló gyülekezetben maga az Úr rendelt el egy bizonyos eljárást, rendtartást, amely – bármilyen egyszerű – szervezettség nélkül el sem képzelhető. A tanítványok ugyan akkor még nem alkottak saját gyülekezetet, de bizonyos, hogy nem az akkori zsidó gyülekezetről, hanem a létesítendő, a tanítványokban potenciálisan már meglévő gyülekezetről van szó, amelyről már a Mt 16,18-ban mint az övéről beszélt Jézus. Semmi kétség, itt egy helyi gyülekezet képzete szerepel.

Az ekklészia szót – ismétlem újra – Urunk Jézus kettős értelemben használja. Beszél róla, mint személyekből álló, látható, földi, időbeli szervezetről; s mint a valaha élt, jelenben élő és jövőben leendő „egyháztagok” nagy lelki-szellemi közösségéről. Míg a Mt 18,17-ben az ekklészia gyakorlati megjelenési formájára vonatkozóan ad utasítást, addig a 16,18-ban az ekklészia tiszta ideális fogalmát állítja elénk. Hozzávehetjük még a Mt 18,20 ígéretét is, amely szerint ekklészia ott van, ott lesz a maga természetfölötti erejével, ahol a kettők-hármak, a százezrek Jézus Krisztusba vetett hite a gyülekezet látható formáját megteremti. Csak ott épül, de ott mindenütt épül a Krisztus ekklésziája, ahol az Isten Fiához hozzáforrott életű, hívő, bizonyságtevő személyek élnek.[66]

Kimondhatjuk most már – Bányay Lajoshoz csatlakozva –, hogy bár távolról sem teljes körű, de alapelveiben, princípiumaiban világos, és egyben gyakorlati „értelmezését” is adja az Úr a gyülekezetnek. Apostolokat állít (Lk 6,13; 9,10; stb.), akiket elhív, átalakít, magáévá fogad, s akkor rájuk építi az ekklésziát, amely az övé, amely mindenütt ott van, ahol az ő nevének imádására (akár ketten-hárman) összegyűlnek. Az apostolok személyes tanúbizonyságára építi az ő minden időbeli, győzelmes ekklésziáját, amely tehát pneumatikus és kozmikus dolog, a világmindenségre kiható nagy egész; viszont földi közösség is (szervezeti jellege mellett bizonyít az apostoloknak szóló utasítás bizonyos eljárások lefolytatására, valamint a keresztelés-bemerítés parancsa – Mt 28,19, és az úrvacsora szereztetése is – Lk 22,19–20).[67]

3. A Szent Szellem és a gyülekezet

Jézus kereszthalála és feltámadása döntő fordulatot hozott a tanítványok életében. Ha van a világtörténelemben izgalmas fordulat, ez az! Ha van érthetetlen, kikutathatatlan, titokzatos fordulat, ez az! Így is mondhatjuk: kontinuitás és diszkontinuitás van az előzők meg a következők között. Bizonyos értelemben folytatódott a régi, de vadonatúj elemek is jelentkeztek a régiekkel szemben. Ugyanazok az apostolok, ugyanaz a magdalai Mária, meg a többiek vitték tovább az ügyet. Tehát volt kontinuitás és mégis volt diszkontinuitás: volt törés, volt új kezdet. Befejeződött valami régi, és elkezdődött valami új, egészen új.[68] A nagypénteki kábulatot a húsvéti öröm úgy eloszlatta, hogy az áldozócsütörtöki újra árván maradottság már nem szétszórja, nem kétségbe ejti, hanem egy akaratra, összetartásra vezeti Krisztus követőit (ApCsel 1,14; 2,1). Megkapják a Szentlélek, Szent Szellem[69] szemüket felnyitó, lelküket megvilágító, nyelvüket megoldó, egész életüket bizonyságtevéssé erősítő ajándékát.[70]

Így lehetséges, hogy most előáll egy ezreket számláló tényleges gyülekezet, egy olyan önálló, spirituális közösség, amely a maga nemében páratlan, egyetlen a föld kerekén, minden néptől, minden államtól különböző, a „lelki Izráel”, az élő Isten egyháza: ἐκκλησία θεοῦ ζῶντος-ekklészia theou dzóntosz (1Tim 3,15). Első ízben, történetileg a föld egyetlen egy meghatározott helyén, Jeruzsálemben jött létre, ott, ahová a Mester parancsa és ígérete kötötte a tanítványokat (Lk 24,49). Ezután a tanítványoknak az egész Júdeában és Samáriában és a földnek végső határáig (ApCsel 1,8) széjjelhordott bizonyságtevése nyomán mindenfelé gyülekezetek alakultak, és ezek a gyülekezetek nem számítottak másodrendű ekklésziáknak.[71]

Az ApCsel-ben nyomon követhető a Szent Szellem egységet teremtő munkája.[72] Krisztus teste élő egész marad. Filep kezdetben Samáriában ér el szép eredményeket (ApCsel 8). A samáriai misszió úgy lett a (látható) Krisztus-test tagjává, hogy Péter és János megjelentek a helyszínen mint a Jeruzsálemi gyülekezet küldöttei: látták és szentesítették a történteket, biztosították a szerves kapcsolatot Jeruzsálemmel (ApCsel 8,14kk). Amikor Péter új munkaterületre került, számot kellett adnia a jeruzsálemi testvéreknek a cézáreai eseményekről, a Kornéliusz házában történtekről (ApCsel 11,1kk). Csak a jeruzsálemi gyülekezet áldásával vált elismertté Péter munkája, ezzel vállalták a jeruzsálemiek sajátjuknak a cézáreai pogány keresztényeket. Úgy tűnik, a gyülekezet minden életműködéséért – az apostoli vezetőkkel egyetemben – az egész gyülekezet hordozza a felelősséget. Amikor Antiókhiában megalakul a pogány keresztény gyülekezet, az apostoli kör Barnabást küldi ki az új munkaterületre (ApCsel 11,22kk). A jeruzsálemi gyülekezet testvéri „felügyeletét”, törődését most Barnabás révén gyakorolja. Barnabás helyes döntésének eredménye:

·      nagy tömeg csatlakozott az Úrhoz;

·      az antiókhiai gyülekezet eleven kapcsolatba került a jeruzsálemiekkel;

·      az antiókhiai gyülekezet az egész pogánymisszió bázisává vált (ApCsel 13).

Barnabás és Pál nem magától indul a misszióútra, hanem az antiókhiai gyülekezet küldi ki őket, mint a maga munkatársait, s oda is térnek vissza beszámolni (ApCsel 14,26kk). Pálék indulhattak, mert egy, a Szent Szellemnek engedelmes gyülekezet küldte ki őket, s mert volt a gyülekezetnek egységes, közösen vállalt igehirdetése: Jézus Krisztus Üdvözítő (ApCsel 13,23.46).

Íme, az Úr rendkívül finoman sejtetett különbségtétele, disztinkciója igazolódik: ekklészia = egy bizonyos hely hívőinek a köre is, és valamennyi hívők ekklésziáinak az ugyanazon név alatt egybefoglalt összessége is (vö. ApCsel 9,31). A különböző területeken alapított gyülekezeteket semmiféle intézményes külső kötelék nem fűzte egymáshoz, az apostolok szolgálata révén mégis „szellemi egységbe” kapcsolódtak össze.[73]

A gyülekezet létére nézve sohasem a mennyiség a meghatározó tényező, hanem az, ha megőrzik a „Lélek egységét a békesség kötelékével” (Ef 4,3). Nem személyek meghatározott száma, nem helyek szerint való határoltság képezi a gyülekezetet, hanem a Szent Szellem korlátlan és határtalan hatalma, amely „arra fúj, amerre akar” (vö. Jn 3,8). A Lélek ajándékában való részesedés[74] kezessége az egységnek[75], akár magát a hívek összegyülekezését (ApCsel 11,26), akár az össze nem gyülekezett hívek egyetemességét, akár a kis vagy nagy létszám miatt „κατ’ οἶκον-kat oikon” (nem házról házra, hanem otthon, egyes házakban) összejött híveket értjük ekklészián (ApCsel 2,46; 5,52; 12,12; Filem 2 stb).[76]

Az ApCsel 1,12kk szerint a tanítványok az asszonyokkal és Máriával, Jézus anyjával és az ő testvéreivel „mintegy százhúsz főnyi sokaságot” alkottak. Noha Péter „ἀδελφοί-adelfoi”-nak (testvérek) nevezi is a sokaságot, az Írás még nem ekklészia, hanem csak „ὄχλος-ochlosz” (sokaság) szóval illeti őket. A Mt 16,18-ra emlékeztetve egy hasonlat találóan mutat rá: a kövek az épülethez megvoltak, de még nem voltak egybeépítve, „összeforrasztva” élő házzá, egy élő egésszé. Pünkösd után azonban mint egy ekklészia (ApCsel 5,11) lép ugyanaz az ochlosz a világ elé. Ahogyan az ember teremtésénél (Gen 2,7) a test „élő lélekké” Isten leheletétől lett, úgy a gyülekezet is a 120 személyben csak mint „test” (sok-sok „alkotóelem”) volt jelen, s a Szent Szellem kitöltetése által lett a sokaság élő organizmussá, egy ekklésziává.[77]

(folytatjuk)

Megjegyzés: A felhasznált irodalom jegyzékét a 3. rész után közöljük.

Jegyzetek:

[1] Békehírnök, 1983, 48. sz. 203. o.

[2] Jókai Anna után szabadon (M1, 2014. 05. 09.). Ő a régi író–olvasó találkozókra emlékezve utalt az emberi kapcsolatok lelki-spirituális tényezőjére.

[3] Vö. Kiss, 1968, Új reformáció, in Pócsy (szerk.), 1968, 13. o.

[4] Uo.

[5] Bővebben lásd Balázs, 1998, 186. o.

[6] Vö. Bányay, 1927, 2. o.; Hubmer, 1968, 54. o.

[7] Ebben az alfejezetben Bányay, 1927, 2–5. o. elévülhetetlen gondolatait követve haladok. Az ekklésziáról részletes leírást ad Coenen–Beyreuther–Bietenhard (szerk.), 1971, 784–799. o.

[8] A káhál szó előfordulási helyeinek felsorolását lásd Lisowsky, 1993, 1243–1244. o.

[9] Az édáh kifejezés teljes listáját lásd Lisowsky, 1993, 1027–1028. o.

[10] Pl.: Num 10,2. Lásd még szent gyülekezet, ünnepélyes hirdetés értelemben: Ex 12,16; Lev 23,2; Ézs 1,13; 4,5. Vö. Pollák, 1981, 212. o.

[11] Bányay, 1927, 3. o.

[12] Hertz (szerk.), 1984, Mózes öt könyve és a haftárák III., Leviticus, 245. o. (Lev 23,7)

[13] A mikrá valamennyi előfordulását lásd Lisowsky, 1993, 860. o.

[14] Balázs, 1998, 186. és 554. o. A szerző megjegyzi továbbá, hogy az intertestamentális korban élő qumráni (esszéneus?) közösség legáltalánosabb önelnevezése a jachad (egy, együtt, vagy főnévként egység) volt. Az édáh is gyakran szerepel írásaikban, a káhál viszont ritkán fordul elő.

[15] Varga, 1992, 898. o. Az egyetlen olyan újszövetségi hely, ahol a szünagógé a keresztény istentiszteleti helyet is jelöl(het)i, a Jak 2,2: „Mert ha belép hozzátok a gyülekezetbe fényes ruhában egy aranygyűrűs férfi…”

[16] Nagy, é. n., 84. o.

[17] Bartha (I.), 1993, 541. o.

[18] A kaleó (καλέω) igére nézve lásd bővebben Varga, 1992, 498–499. o.

[19] Varga, 1992, 291. o.

[20] Lásd még Balázs, 1998, 186–187. o.

[21] Vö. Bányay, 1927, 5. o.

[22] Stauffer, é. n., 145. o.

[23] Ennek az alfejezetnek első kidolgozásakor főként Bányay, 1927, 6–9. o. gondolatait követtem, most további fontos részletekre is rámutatok.

[24] Balázs, 1998, 84–86. o.

[25] A felsorolás 6. pontjába tartoznak általánosságban a földi nemzetek és Izráel királyságai (Mt 24,7; Mk 11,10). Ezek most nem kötődnek szorosan a tárgyunkhoz.

[26] Isten, az Atya „szabadított meg minket a sötétség hatalmából, és ő vitt át minket szeretett Fiának országába”. (Kol 1,13) Vö. még Varga, 1992, 137. o.

[27] A fogalmat részletesen ismerteti Varga, 1992, 135–138. o.

[28] Varga, 1992, 135. o.

[29] Kiss–Daxer, 1951, 30. o.

[30] A jogi nyelvezet, ill. a társadalomtudomány elvileg két államformát különböztet meg, a monarchiát és a köztársaságot, a gyakorlatban azonban léteznek ún. átmeneti államformák is. Ezek részletezése nem tartozik vizsgálódásunk körébe.

[31] βασιλεία τοῦ θεοῦ = τῶν οὐρανῶν: Isten királysága, mennyek királysága

[32] Varga, 1992, 136. o.

[33] וָעֶֽד לְעֹלָ֥ם יִמְלֹ֖ךְ יְהוָ֥ה (Ex 15,18)

[34] A „lelki Izráel” kifejezést többször említem, bár szó szerint nem fordul elő az Újszövetségben. E fogalomba bele értem mindazokat, akik Jézus Krisztusban hívő keresztények, akár zsidók, akár „görögök”. A témára még visszatérek Az Isten népe alfejezetben.

[35] Bányay, 1927, 6–7. o.

[36] Hubmer, 1968, 52. o.

[37] Vö. Bányay, 1927, 8. o.

[38] Varga, 1992, 136–137. o.

[39] Varga, 1992, 137. o.

[40] Vö.: (πεφωτισμένους) τοὺς ὀφθαλμοὺς τῆς καρδίας ὑμῶν = (világosítsa meg) szívetek szemeit (Ef 1,18)

[41] Nagy, 1969, 60–61. o.

[42] Bányay, 1927, 9. o.

[43] Vö. Hubmer, 1968, 54–55. o.

[44] Strong megfogalmazását idézi Nagy, é. n., 88–89. o.

[45] A fejezetre nézve is lásd Bányay, 1927, 9–12. és 14. o.

[46]  σὺ εἶ Πέτρος, καὶ ἐπὶ ταύτῃ τῇ πέτρᾳ οἰκοδομήσω μου τὴν ἐκκλησίαν (Mt 16,18)

[47] Kálvin, 1941, 65. o.

[48] Pongrácz, 1933, 161. o.

[49] Többek között Péter apostol vezetői kvalitásáról és szerepéről, a Jézustól kapott vezetői megbízatásáról közösségpszichológiai szemléletű, figyelemreméltó gondolatokat ír Hecker Róbert in Riesz (szerk.), 2012, 195–201. o.

[50] καὶ πύλαι ᾅδου οὐ κατισχύσουσιν αὐτῆς. (Mt 16,18b)

[51] Vö. Pongrácz, 1933, 162. o.

[52] Péternek e kifejezései, gondolatai harmonizálnak az Újszövetség más helyeivel is, lásd 1Kor 3,10; Ef 2,20; stb.

[53] Lásd Bányay, 1927, 11–12. o.

[54] A magyarázatra nézve lásd Kálvin, 1941, 63–67. o.; Luis A. Barbieri in Walwoord–Zuck VI., 1997, 74–75. o.

[55]  δώσω σοι τὰς κλεῖδας τῆς βασιλείας τῶν οὐρανῶν, καὶ ὃ ἐὰν δήσῃς ἐπὶ τῆς γῆς ἔσται δεδεμένον ἐν τοῖς οὐρανοῖς, καὶ ὃ ἐὰν λύσῃς ἐπὶ τῆς γῆς ἔσται λελυμένον ἐν τοῖς οὐρανοῖς. (Mt 16,19)

[56] Kálvin, 1941, 65. és köv. oldalak.

[57] Vö. Luis A. Barbieri in Walwoord–Zuck VI., 1997, 75. o.

[58] Pongrácz, 1933, 162–164. és 212. o.

[59] Vö. Luis A. Barbieri in Walwoord–Zuck VI., 1997, 75. o.

[60] Pongrácz, 1933, 162–164. és 212. o.

[61] A gyülekezeti fegyelem kérdésével részletesebben foglalkozom Közösségünk hitelvei címen az Élő Víz 2001. évi 3. számában (12–13. o.).

[62] Varga, 1992, 301. o.

[63] Lásd Varga 1992, 301. o.; Pongrácz, 1933, 177. o.

[64] Vö. Kálvin, 1941, 108–109. o.; Pongrácz, 1933, 116. o.

[65] Kálvin, 1941, 109–110. o.

[66] Vö. Bányay, 1927, 14. o.

[67] Uo.

[68] Farkas, 1976, 12. o.

[69] Az utóbbi évtizedekben a Szentlélek megnevezés mellett egyre inkább elterjedt a Szentírás eredeti szövegéhez jobban igazodó Szent Szellem név; ebben a tanulmányban én is gyakran használom. Szent Szellem – héberül: Rúach Kádós vagy Rúach Kódes (Ézs 63,11; Zsolt 51,13; stb.), görögül: (τό)ἅγιον πνεῦμα-(to) Hagion Pneuma (Mt 28,19; Lk 12,10.12; ApCsel 1,8; 1Kor 6,19; stb.) és πνεῦμα ἅγιον-Pneuma Hagion (Mt 12,32; Jn 20,22; ApCsel 2,4; Zsid 2,4; stb.).

[70] A mondanivalóra nézve vö. Bányay, 1927, 15. o.

[71] Uo. 

[72] Kifejtése: főként Varga, 1954/55, az ApCsel 8., 11., 13., 14. fejezeteinek exegézise alapján.

[73] Vö. Bányay, 1927, 15. o.

[74] ApCsel 10,45kk; 11,17

[75] 1Kor 12,4

[76] Bányay, 1927, 16. o.

[77] Uo. Megjegyzem: az ApCsel-ben az ekklészia szó első előfordulási helyeként vagy a 2,47-et, vagy az 5,11-et tekinthetjük. Vannak hiteles kéziratok, amelyek az ApCsel 2,47-ben expressis verbis nem ekklésziát írnak, hanem „ἐπὶ τὸ αὐτό-epi to auto” szöveget adnak. Ehhez igazodva, körülírással fordít pl. Békés–Dalos (Róma, 1972): „Az Úr pedig napról napra növelte az üdvösségre rendeltek számát.” Szó szerint így hozza Budai Gergely is (Bp., 1967). Lásd ehhez Tischendorf, ill. Kurt Aland–Kurt Barbara görög szövegét. Az új prot. fordítás viszont – nyilván más, ugyancsak hiteles kéziratok nyomán – gyülekezetet ír: „Az Úr pedig napról napra növelte a gyülekezetet az üdvözülőkkel.” Ugyanígy fordít Károli is. Lásd ehhez a Textus Receptus görög szövegét, amelyben ekklésziát olvasunk. Természetesen a két variáns nincs ellentétben egymással.