Sitku Tibor: A szegény özvegyasszonyról szóló textus empirikus és értelmező szempontú megközelítése

Rövid írásomban arra vállalkozom, hogy egy evangéliumi textus tartalmát kétféle, egymással akár konfrontációra is hajlamos kommunikációelméleti szempont szerint összehasonlítsam. Ezeket a szempontokat Em Griffin az empirikus és értelmező kifejezésekkel illeti, s bár könyvében pontos definíciót nem ad, episztemológiai módon mégis igyekszik megmagyarázni őket. Értelmezésében az empirikus szemlélet abból a tudományos alapállásból indul ki, hogy az igazság egy és oszthatatlan: az érvényes elvek objektív módon addig tekinthetők igaznak, ameddig a körülmények nagyjából változatlanok maradnak. Az empirikus, azaz tapasztalati megközelítés tehát leginkább az objektivitásra, a tényszerűségre törekszik. Ezzel szemben az értelmező szemléletmód nem biztos abban, hogy az objektív valóság felfedhető. Ez azt jelenti, hogy az igazság szubjektív kategória, egy adott dolog – például egy bibliai textus – jelentése ezért nagyrészt az értelmezésén múlik.[1] Könnyen belátható, hogy az értelmező megközelítés szerint az evangéliumi szövegeknek jó eséllyel nincs egyetlen helyes interpretációjuk, hiszen az értelmező többféle utat is bejárhat, amikor a textusok jelentését kutatja.

Azt gondolom, az empirikus és értelmező álláspont adott esetben konfrontációban állhat egymással, ám amennyiben meglátásom helyes, ennek nem feltétlenül kell így lennie. A bibliai textusok közül a szegény özvegy adakozásáról szóló szakaszt választottam, melyben az objektivitásra törekvő és a szubjektívebb látásmód kölcsönösen kiegészítheti egymást.

A szegény özvegy adakozásáról szóló történet (Mk 12,41-44; Lk 21,1-4)

A történetről általában

A szegény özvegy két fillérjéről szóló perikópa Márk és Lukács szövegében is előfordul. A történet szerint Jézus a jeruzsálemi templompersely átellenében helyet foglal, és figyeli az adakozókat. A forgatagban észreveszi, hogy sok gazdag sok pénzt dob a perselybe, ellenben egy szegény özvegyasszony csupán két fillért képes adni (a görög lepton, ami a római quadrans felének számított, a legkisebb aprópénz volt)[2]. Az esetet Jézus pedagógiai célzattal arra használja, hogy saját tanítványait az adakozás lényegéről tanítsa.

Mindkét evangélium szövege tudatos szerkesztésre utal, hiszen a történet kontextusában arról olvashatunk, hogy Jézus éppen a látszatot kedvelő farizeusokat korholja, amiért azok „felélik az özvegyek házát” (Mk 12,40). A textus történetiségével kapcsolatban a biblikus kutatók között nincs megegyezés. Ennek oka egyrészt a számos vallástörténeti párhuzam: az indiai, a görög és a rabbinikus irodalomban ugyancsak találunk ehhez hasonló elbeszéléseket, melyek a szegény (özvegy) áldozatát dicsérik, és szembeállítják azt a gazdagokéval. A történet realitását egyes kutatók azért is megkérdőjelezik, mert véleményük szerint Jézus a perselytől távol ülve nemigen láthatta, mennyi és milyen pénzdarabokat dob valaki a perselybe. Mindazonáltal többen azon a véleményen vannak, hogy valós esemény áll az elbeszélés hátterében. Egy olyan szituáció, melyben Jézus megdicsér egy adakozó, szegény asszonyt, szembeállítva őt a gazdagokkal, abszolút megfelel egész igehirdetői munkájának és szolgálatának.[3] Az elbeszélés történetisége attól függetlenül is valószínűnek tűnik, hogy más kultúrákból ismerünk hasonló történeteket. Nincs tehát semmi perdöntő okunk a leírtak historikus hitelességét kétségbe vonni.

Az elbeszélés eredeti változatának minden bizonnyal Márk szövegét kell tekintenünk, amit Lukács átvett saját evangéliuma megírásakor. Erre utal, hogy a textus olyan szavakat használ, mint a proskaleisthai, mely tipikusan márki szófordulat, illetve a katenanti („szemben”) kifejezés, ami ebben a jelentésben az egész Újszövetség szövegében csak Márknál olvasható. Mindezt az az alapvető tény is megerősíti, hogy a két evangélium keletkezési idejét illetően a hozzáértők egyértelműen Márkét tartják a korábbinak.

A történet empirikus értelmezése

A jeruzsálemi Templomban az asszonyok udvarán helyezték el azt a 13 darab, trombita alakú perselyt, mely a kegyes adományok gyűjtésére szolgált. Ezekbe lehetett dobni az előírt és önkéntes adományokat – esetünkben nyilvánvalóan utóbbiról lehet szó.

Amennyiben a történet mögött az empirikus értelmezésre jellemző átfogó elveket keressük, kétségtelenül meg kell említenünk, hogy Jézus teljes szolgálata alatt jó szemmel rendelkezett ahhoz, hogy a szegények élethelyzetét észrevegye. A szegények hozzáállását Krisztus gyakran állította szembe a gazdagokéval, kihangsúlyozva azok elsőbbségét Isten országában. Ebben a szakaszban is azt látjuk, hogy az elbeszélés éles kontrasztot rajzol: a sok gazdag tömegében csak egy szegény, ráadásul egy gyámoltalan özvegy akad, aki a szó legnemesebb értelmében, igazán adakozik. Jézus észreveszi a tömegben az egyetlent, ami magatartásának egyik nagyon jellemző vonása.[4] A két fillér két érmét is jelent: az özvegyasszony legalább az egyiket megtarthatta volna magának, ám ő valóban mindenét odaadta azzal, hogy mindkét pénzt a perselybe dobta.

Az empirikus látásmód objektivitására jellemzően maga Jézus is általánosít, amikor egységesen kezeli a gazdagok tömbjét és azt mondja, azok mindannyian a feleslegükből adtak, míg az asszony adománya mindent felülmúlóan önzetlennek nevezhető. Ahogy Varga Zsigmond megjegyzi, általános nézet volt az ókorban, hogy az adakozás értékét nem az összeg nagysága, hanem az áldozatkészség mértéke mutatja.[5]

Végül a két evangéliumi szövegváltozattal kapcsolatban az is elmondható, hogy Lukács szerzői paradigmájához a szegény özvegyasszonyról szóló történet tipikusan hozzákapcsolható. Köztudomású, hogy Lukács erőteljes érdeklődést mutat a szegények és más marginalizált csoportok iránt. A szegényekkel kapcsolatos, egyfajta gyűjtőnévként is használt ptókhosz kifejezés tízszer fordul elő evangéliumában, míg Márknál és Máténál csak feleannyiszor. Ez a fajta, szociálisan érzékeny szemlélet az egész lukácsi műben érvényesül: gondolhatunk itt olyan textusokra, mint a szegény koldus és a gazdag Lázár példázata, a bolond gazdagról szóló tanítás, vagy éppen a boldogmondások Lukács értelmezésében, melyek a szegénységet annak köznapi jelentésében kezelik.[6] Nem esünk túlzásba, ha általános elvként fogalmazzuk meg, hogy Lukács történeteiben Jézus, mint a szegények barátja és védelmezője szerepel, aki felemelő módon szól a nyomorult helyzetben élőkhöz.

Az empirikus értelmezés látásmódja alapján úgy gondolom, a szegény özvegyasszonyról szóló történet egyik legfontosabb mondanivalója, hogy Jézus megbecsüli azokat az erőfeszítéseket, melyeket az ember szűkös erőforrásai birtokában meghoz Istenért. Az ilyen mértékű odaszánás Jézus számára alapvetően többet jelent, mint ha a feleslegünkből juttatnánk valamit Istennek. Az alázatos, szegény és rászoruló ember ma is felkelti Jézus figyelmét, aki azért jött, hogy evangéliumot hirdessen nekik (Lk 4,18).

A történet értelmező megközelítése

Noha az előzőek alapján jogosan mondhatjuk, hogy a szegénység különös hangsúlyt kap Jézus szolgálatában, ezt a fogalmat nem csupán a szó anyagi értelmében szabad kezelnünk. Máté boldogmondásaiban „lelki szegényekről” beszél, de a szegénység kifejezést maga Jézus is többször használta szellemi jelzőként, például amikor a laodiceabeli gyülekezet állapotára utalt (Jel 3,17).

Történetünket átgondolva, az értelmező megközelítés alapján tehát úgy is fogalmazhatunk, szegénynek az az ember nevezhető, aki teljes egészében rászorul Istenre, mert semmije sincs. Az özvegyasszonyról azt olvassuk, hogy minden vagyonát bedobta a perselybe: az itt szereplő görög biosz kifejezés nem pusztán az anyagi javakra, hanem magára az életre, földi létünkre is utal. Allegorikus értelemben ez az asszony tehát saját életét ajánlotta fel a Templomban, tettével azt fejezte ki, hajlandó egész sorsát Isten kezébe helyezni. Ehhez hasonló történet a rabbinikus irodalomban is olvasható, amikor egy pap nem fogadott el egy özvegyasszony által felajánlott marék gabonát. Aznap éjjel álmában ezt a papot egy hang megszólította és felelősségre vonta: „Ne becsüld le őt! Olyan, mintha az egész életét ajánlotta volna fel neked”.[7] A teljes vagyon és a teljes élet összetartozó fogalmak lehettek a korabeli olvasók számára.

Mindezen felül a szegény özvegyasszony viselkedése önmagunk átadásának örök példájává is emelkedik.[8] Többről van itt szó, mint néhány érme és egy persely. Az asszony önátadása hitvallás is arról a meggyőződéséről, hogy mindene az Úré, Isten mindent megérdemel, mindent megér számára.[9] Ez a teljes bizalom és hit kifejeződése abban, hogy Isten majd gondot visel rá szegénységében. Jézus észleli az asszony minden határon túlmenő istenszeretetét, és respektálja is azt. Jó okunk van feltételezni, hogy amennyiben mi magunk is képesek vagyunk saját bioszunkat odaadni Jézusnak, nem maradunk észrevétlenek a tömegben, hanem Isten gondoskodni fog rólunk.

Jézus reakciója mélyebbre megy a felszínnél. Két kifejezést állít szembe egymással: a felesleget és a mindent. Mondanivalójából kihallhatjuk, hogy ezek szellemi értelemben is interpretálhatók. Isten nem elégszik meg az ember „feleslegével”, hanem az egész embert akarja.[10] Az özvegyasszony saját életének teljes átadásával nem tartott meg önmagának semmit sem. Tisztában lehetett azzal, Isten mit vár el tőle.

Fontos kiemelni, hogy Jézus az asszony példáját nem a tömegeknek, hanem saját tanítványainak mutatja be. Vajon a tizenkettőt elvakította a Templom pompája, kezdték megszédíteni őket a hatalmas összegek? Ebben az értelmezésben Jézus arra hívja fel a figyelmüket, hogy ne a gazdagokra, hanem az elkötelezettekre összpontosítsanak.[11] Jézus tanítványaiként nekünk is fontos elsajátítanunk, hogy amikor valamit nyújtani kívánunk Isten számára, a mennyiségnél sokkal mérvadóbb lesz számára a hozzáállásunk. Átvitt értelemben, bármit is ajánlunk fel Istennek, abban valamennyire önmagunkat is adjuk. Isten pedig elsősorban nem a pénzünkre, a tehetségünkre, a munkánkra vágyik, hanem teljes személyiségünkre.

A szegény özvegy történetét olyan módon is értelmezhetjük, mint amiben Jézus önfeláldozásának egyfajta előképét szemléljük. A tökéletes önátadás legjobb példája ugyanis éppen az a Személy, aki az özvegyasszony mozdulatait figyeli és értelmezi. Jézus a kereszten mindent Isten kezébe tett le, amikor a „legtöbbet dobta a perselybe”, azaz kifizette az árat a bűneinkért, és megváltott bennünket. Jézus nem tartott vissza semmit Istentől, egész életét feláldozta, ezt az áldozatot pedig Isten elfogadta.

Az értelmező megközelítés szerint tehát a szegény özvegyasszony két fillérje nem pusztán anyagi perspektívából szemlélhető, hanem annál gazdagabb, spirituális üzeneteket is hordoz. A perikópa elvontabb végiggondolásai olyan jelentéstöbbletekhez vezethetnek, melyek mégsem tűnnek mesterkéltnek, hanem összhangban vannak az evangélium szellemiségével és a szöveg alapvető jelentésével.

Befejezés

Ebben a rövid dolgozatban egy közismert evangéliumi textus lehetséges megközelítéseit igyekeztem felvázolni, az empirikus és az értelmező szemlélet ismérvei alapján. Meglátásom szerint  gondolatkísérletemből kiderülhetett, hogy a kétféle módszer nem feltétlenül áll konfliktusban egymással.

Az empirikus szemlélet objektivitásra és a tudományos módszertanra jellemző átfogóbb igazságok érzékelésére törekszik. Úgy is mondhatnám, felépít egy vázszerkezetet, ami stabilan tartja a később rákerülő elemeket. Az empirikus értelmezés során levont következtetések a szegény özvegyasszonyról szóló szakaszt illetően nem állnak ellentmondásban az értelmező szemléletmód által megfogalmazottakkal. Sokkal inkább megalapozásnak tűnnek, melyek mintegy előkészítik a terepet a szerteágazó értelmezések számára, és mederben is tartják azokat.

Az értelmező megközelítés az így felépített objektívebb keretben szerintem sokat hozzátehet egy-egy bibliai szövegrész átfogóbb megértéséhez. Mivel ebben az esetben többféle úton is elindulhatunk, többféle eredményhez is jutunk – ezek az eredmények azonban nem kell, hogy kilógjanak az empirikus keretből. Azt gondolom, hogy a két különböző kommunikációelméleti módszertan a Biblia értelmezésével kapcsolatban csak úgy tud hatékonyan együttműködni, ha nem vezet életszerűtlen magyarázatokhoz – szaknyelven kifejezve, ha exegézis helyett nem eiszegézist, azaz „beleolvasást” alkalmaz, ami olyat is meglát a Szentírásban, ami valójában nincs ott.

Az általam felhasznált szakirodalomban is azzal a jelenséggel találkoztam, hogy a kommentátorok többsége egyszerre tárgyalja a szöveg elsődleges jelentését (mely a helyes adakozásról szól), és ezután veszi sorra a lehetséges spirituális jelentéseket (melyek értelmében nem csupán a pénzről beszélhetünk). Először tehát az empirikus értelmezés megépíti a szilárd keretet, míg az értelmező megközelítés feltölti ezt szubjektív üzenetekkel. Úgy vélem, az evangélium teljes és alapos megértéséhez egyik szemléletmódot sem nélkülözhetjük. Az empirikus és az értelmező narratíva egymás hasznára válhat a szövegek értelmezése során.

Irodalomjegyzék:

 ●        Bosch, David J.: Paradigmaváltások a misszió teológiájában, Harmat-PMTI, Budapest, 2005

●        Dóka Zoltán: Márk evangéliuma, Hévízgyörki Evangélikus Egyházközség, Veszprém, 2005

●        Griffin, Em: Bevezetés a kommunikációelméletbe, Harmat kiadó, Budapest, 2001

●        MacDonald, William: Újszövetségi kommentár, Evangéliumi kiadó, Budapest, 1999

●        Page, Nick: A leghosszabb hét, Kelly kiadó, Budapest, 2009

●        Dr. Varga Zsigmond: Márk és Lukács evangéliuma, in: Jubileumi Kommentár, Kálvin kiadó, Budapest, 1995

Jegyzetek:

[11]     Griffin[2001], 12.o.

[22]     Varga[1995], 1788.o.

[33]     Dóka[2005], 307.o.

[44]     Uo., 308.o.

[55]     Varga[1995], 1788.o.

[66]     Bosch[2005], 89.o.

[77]     Page[2009], 163.o.

[88]     Varga[1995], 1850.o.

[99]     MacDonald[1999], 214.o.

[110]   Dóka[2007], 309.o.

[111]   Page[2009], 163.o.