Teológus portré – Bereczki Sándor

Olvassa maga csak azt a Bibliát! Csak a Bibliát!

Az interjút Tari Zoltán készítette

„Örülök és hálát adok azokért, akik Krisztus világosságában élnek, mindig a lényeghez ragaszkodnak és nem a részigazságokon lovagolnak. A Megváltó meghalt és feltámadott. Új életem és üdvösségem van kegyelemből, mert „Krisztussal együtt keresztre vagyok feszítve: többé tehát nem én élek, hanem Krisztus él bennem; azt az életet pedig amit most testben élek, az Isten Fiában való hitben élem, aki szeretett engem, és önmagát adta értem.”  (Galata 2,20) Van Szabadító, ezért van szabadulás. Van gyógyító, ezért van gyógyulás. A megváltás megtörtént, ezért az a dolgunk, hogy ebben az örömhírben éljünk és továbbadjuk másoknak – összegzi teológiai látását Bereczki Sándor, a Magyar Pünkösdi Egyház Mindenki Temploma Gyülekezetének lelkipásztora.

Református lelkipásztorként kezdte szolgálatait „az Ige Egyházában”, – vagy ahogy akkor nevezte magát  az akkori politikai hatalmat kiszolgáló „Egyház” – a „szolgáló Egyház”.

Szolgálata új irányt vett, amikor feleségével, Bereczki Ágnessel meghívást kaptak a Magyar Pünkösdi Egyház (az akkori Evangéliumi Pünkösdi Közösség) egyik vezetőjétől a közösségben való szolgálatra. 1982-től nyolc éven át Budapesten a Gizella úti imaházban jöttek össze." Később szenvedélybetegek bentlakásos gondozására és kezelésére létrehozta az Emberbarát Alapítvány Alkohol-, és Drog rehabilitációs Intézetét. Az épület, és egy volt zsinagóga megvásárlásában és felújításában a svéd testvérek és a Sion Gyülekezet (ma: Mindenki Temploma Gyülekezet) tagjai működtek együtt.

A szenvedélybetegek gondozásához és kezeléséhez szükséges ismereteket posztgraduális képzéseken sajátította el. (a SOTE narkológiai képzés, valamint az UCSD Extension University of California, San Diego szervezésében az International European Drug Abuse Treatment Training Project /Nemzetközi Drogbeteg Mentő Képzés/). Számos publikációja jelent meg a szenvedélybetegek kezelési módszereinek témájában, valamint teológiai témákban.

Szolgálataikért a „Kőbánya díszpolgára” címet adományozta neki és feleségének a X. kerület polgármestere.

Hogyan kapta Istentől az elhívást a pásztori szolgálatra?

Egy vidéki kisváros tanyavilágában születtem egy olyan tanyában, amelynek az egyik végében mi laktunk, a másikban pedig egy nagy forgalmú kocsma működött. Nem is gondoltam volna még akkoriban, hogy valaha majd a szenvedélybetegeken fogok segíteni. Gyermekkoromban nap, mint nap ittas emberek támolyogtak a házunk körül. Apám kovácsmester volt, műhelyében sok ember fordult meg, akik primitív módon trágár szavakat használtak. Mint gyerek nap, mint nap ezt hallottam.  A családomtól teljesen idegen volt a vallás, a hit és az egyház. Pedagógusnak készültem, de végül meghiúsult ez a tervem. Majd munkát vállaltam, egy raktárban dolgoztam, fizikai munkát végeztem, olajoshordókat raktunk fel teherautókra.  Egy barátom, aki egy református lelkész fia volt, azt javasolta, hogy iratkozzam be teológiára.  Ezt nevetséges és elképzelhetetlen dolognak tartottam. Én, a nem hívő ember teológus legyek?  Sok huzavona után mégis felvettek a Debreceni Református Teológiai Akadémiára.

Tehát nem hívőként kezdett el teológiát tanulni?

Nem hitből és nem meggyőződésből mentem teológiára. A hit nem is volt „követelmény”. Istennek azonban gondja volt arra, hogy én is megismerjem a Megváltót, Jézus Krisztust. A teológián ritka volt a megtért és újjászületett ember, mint a fehér holló. Mégis akadt egy hívő teológus, aki „rám szállt” és a megtérésről beszélt velem. Ekkor vitatkoztam vele Isten létéről. Ő türelmesen meghallgatott, de nem tudta bebizonyítani nekem, hogy van Isten. Úgy gondoltam, hogy nekem pedig olyan Isten nem kell, akinek a léte nem bizonyítható. Amikor már az emberi szó nem hatott rám, maga az Úr vette kézbe gondolataim irányítását - a mai napig is csodálkozom ezen-, de ugyanabban a pillanatban a Szentlélek kijelentette nekem, hogy Jézus Krisztus az én Megváltóm. Így fejeződött be beszélgetésünk: „Én nem tudom mi az a szoros kapu és keskeny út, amiről beszélsz, de hiszem, hogy Jézus Krisztus az én Megváltóm.”  Ettől a pillanattól átléptem a „spirituális szféra” mezsgyéjén.

Hogyan ismerte fel azt, hogy az Úr elhívta Önt lelkészi szolgálatra?

Amikor befejeztem a teológiai tanulmányaimat, nagyon elfogyott a hitem és az erőm. Hozzájárult ehhez az az atmoszféra is, ami a teológián uralkodott. Például ilyen dolgok: Egy vallástörténeti órán a professzor úr nagyon dühös lett rám egy jelentéktelen dolog miatt, és ordítva ezt mondta „Menjen a WC-be, ha nyelveken akar szólni!…” Igaz, hogy ekkor még nem voltam részese a Szentlélek keresztségének… Amikor a püspök úr kinevezett mint segédlelkészt egy vidéki városba, nem sok kedvem volt az unalmas templomi szolgálatokhoz. Kétségbeesésemben az Urat hívtam segítségül és ezt a választ kaptam a Bibliában: „Pap vagy te Melkisédek rendje szerint.” Ekkor meghajoltam az Úr akarata előtt.

Hogyan indult a lelkészi pályafutása?

Megértettem Isten akaratát, hogy a szolgálatot nem én választom, hanem ő adja, és két fontos dolgot vár el tőlem: engedelmességet és rugalmasságot. Lelkészi munkám a megfáradt hívők között kezdődött. Először a gyülekezeten belül, majd azon kívül is a megfáradtak után küldött az Úr. A megfáradtak között hamarosan megjelentek református, evangélikus, katolikus, baptista lelkészek, teológusok, művészek, neves sportolók és gyülekezeti tagok. Lelkigondozói munkám kiszélesedett és országos méretű lett, sőt Szlovákiából és Romániából is sokan felkerestek.

Korábban is szolgált cigány emberek között. Hogyan emlékszik arra az időszakra?

Az Úr később szélesebb mezőre vitt, a cigányok közötti szolgálatot is rám bízta. Egy napon felkeresett egy cigányprímás és a felesége Debrecenből, és két hétig a vendégeim voltak. Naponta imádkoztunk abban a faluban, ahol éltem az elveszett cigányok megtéréséért. Ez a prímás mély hitű baptista hívő volt, a Szentlélek-keresztségben részesült, és nagy áldásokkal szolgált. Szerettük volna ezt a kérges szívű, megalázott népet felkarolni és az Úrhoz vezetni. Lajos bácsi, a prímás nem tudott aludni, egész éjszaka azért imádkozott, hogy melyik énekkel vihetnénk be Jézust a cigányok szívébe. Hajnalra meglett az ének: „Ó Jézus árva csendben az ajtón kívül állsz…” Imádkozva mentünk a falunak arra a részére, ahol a cigányok laktak. Pillanatok alatt mindnyájan összegyűltek. Ekkor Lajos bácsi letérdelt és elkezdett hegedülni… „Ó, Jézus árva csendben az ajtón kívül állsz…”, majd a Szentlélek erejével nyelveken énekelt. 

Egy arc sem maradt szárazon, mindenki szeméből hullottak a könnyek. A Szentlélek munkálkodott és egymás után megtértek először a tinédzserkorú fiatalok, majd a felnőttek. Lajos bácsi és Gizi néni haza utazott, én pedig ott maradtam a faluban a cigányokkal. A református gyülekezet tagjai nem akarták őket befogadni a templomban, sőt dulakodás is történt egyszer, kilöktek a padból egy cigányasszonyt. Ilyen botrányos dolgok ellenére megtaláltam a módját, hogyan folytassam a missziót a cigányok között.

Volt –e része meghurcoltatásban a szovjet elnyomás idején?

A rendszerváltás után olvastam a Komárom Megyei Rendőr - Főkapitányság III/III osztály titkos összefoglaló jelentését, mely a széleskörű szolgálataimmal foglalkozik. A nehéz években is a Szentlélek tett bátorrá engem és feleségemet, Ágit is.  Egyszer egy nyomozó felkeresett és azt kérdezte, hogy „most meg tudna -e szólalni nyelveken”? „Nem” - válaszoltam. Jézus Heródesnek nem mutatott jeleket, én miért tenném ezt egy nyomozó kérésére? Nyíregyházán az Állami Egyházügyi Hivatal vezetője az ateizmus irányába akart terelni. A püspök úr is azt üzente egyszer az esperes úrral, hogy szerez nekem jó állást, csak hagyjam ott az egyházat. Hiszen elmebeteg vagyok, mert nyelveken is imádkozom.  Egyik hajnalban váratlanul házkutatást tartott nálam a rendőrség és magukkal vittek. Néhány rövid, gépelt verset találtak nálam, egy-két prédikációt, meg dr. Szalay Károly főorvosnak a szenvedélybetegekről írt tanulmányait.  Néhány hét múlva a szegedi rendőrkapitányságra hívattak, és egy rendőr százados elé állítottak, aki azt mondta, hogy visszaadja a verseket és a tanulmányokat. Merően rám nézett és nagy nyomatékkal azt mondta: „Olvassa maga csak azt a Bibliát. Csak a Bibliát!” Ez a százados prófétált! Isten szólt belőle hozzám! – gondoltam magamban. Nekem valóban nem innen-onnan összeollózott szórakozató, érdekes prédikációkat kell mondanom, hanem az Úr üzenetét kell megtalálnom a Bibliában, amit sokszor csak térden állva, egész éjszakát átimádkozva hallottam meg.

Ön jelenleg Budapesten szolgál. Hogyan kezdődött a fővárosi szolgálata?

Végül szakítottam a református egyházzal. Vidékről Budapestre költöztünk, és 3 évig kézimunka-előnyomó kisiparosként dolgoztam. Munkaidő után az otthonunkat megnyitottuk azok előtt, akik az Urat keresték, főleg fiatalok voltak. Az Úr nagyon megáldotta ezeket az éveket. Nem zavart minket az, hogy a szomszédok kővel megdobálták az ablakainkat, a rendőrségi autó a házunk elé állt. Ezekben az években idős Szomor Imre kiskőrösi prédikátor a pünkösdi közösségnek egy tekintélyes vezetőjeként keresett fel bennünket, és szeretettel hívott minket, hogy jöjjünk a pünkösdi közösségbe, és szolgáljuk ott az Urat. Elfogadtuk ezt a meghívást és kb. százan csatlakoztunk a Magyar Pünkösdi Egyházhoz. Kiskörösön merítkeztünk be.

Mit jelent Ön számára az, hogy pünkösdi lelkészként működik?

Az Úrnak engedelmeskedtem, amikor pünkösdi lelkész lettem, és nagy öröm tölt el, hogy hitem szerint szolgálhatom az Urat, és nem azok között van a helyem, akik csúfolják a Szentlélek munkáját.  Még református segédlelkész voltam, amikor a Szentlélek betöltött engem. Imádság közben a Szentlélek megrázó erővel leszállt rám és áthatott tüzével. Majd amikor egy kisebb közösségben összejöttünk, egy fogorvos mellett ültem, és a Lélek által imádkoztam nyelveken. A fogorvos megdöbbenve kérdezte tőlem, „tudod, mit imádkoztál”? „Nem”. – válaszoltam. Ezt mondtad: „Adest omen.” Ez a mondat pedig azt jelenti, hogy „íme, itt van a jel!” Nagy öröm töltött el, hogy az a jel, amit Jézus, a Feltámadott ígért a benne hívőknek, nekem is megadatott. A Lélek általi imádság engem épít, hogy másokat is építhessek. Sok hibát, bűnt követtem el a Szentlélek-keresztség után is, de egy biztos, hogy az Úr nem hagyott elaludni, nem az alvó hívők közé tartozom. A Lélek e közössége nélkül nem is tudom, hogy tudnám a sokféle nehéz szolgálatot végezni.

Milyen emlékei vannak a rendszerváltás idejéről?

A rendszerváltás körüli évben a Magyar Televíziótól az egyik szerkesztő megkeresett, hogy szeretne meghívni Szombathelyre a Sportcsarnokba, ahol az Ász műsorát tartják. Mint mondta, különböző produkciók lesznek, és meghívnak, mint lelkészt, hogy tanítsam a fiatalokat imádkozni. Másrészt felkértek arra is, hogy legyek zsűritag ez alkalommal. Miért éppen engem hívtak meg? – kérdeztem. A válasza az volt, mert mi az utca fiataljaival foglalkozunk. Egy igét forgattam a szívemben, és imádságként adtam át az ifjúságnak: „Teremts bennem tiszta szívet, ó Istenem, és az erős Lelket újítsd meg bennem”!  Még Jézusról, az Úrról is beszéltem. Geszti Péter konferált föl, aki azt mondta, hogy ez egy történelmi pillanat, mert még eddig nem fordult elő, hogy az MTV műsorában imádkozni tanították volna az ifjúságot.

A szenvedélybetegekkel való foglalkozás hogyan indult el?

Mi aztán a szenvedélybetegekkel, az utca emberével kezdtünk el foglalkozni. Kimentünk az utcára és összegyűjtöttünk sok-sok fiatalt, majd kibéreltünk a Klapka utcában a Kis Mester vendéglőt. Itt gyűjtöttük össze a szakadt, piszkos, kiéhezett, tönkrement állapotban lévő fiatalokat. Asztalok köré ültettük le őket és pincérek szolgáltak föl nekik. Amikor már este tíz óra körül járt az idő, és a feleségem fizetni akart, észrevette, hogy a pincérnőnek a szeméből legördült egy könnycsepp. Mint mondta, megdöbbentő látvány volt ezeket a fiatalokat látni, akik láthatóan napok óta nem ettek. Az ő szájából hangzott el, hogy „ezeknek valóban nem gumibotra van szükségük, hanem szeretetre.” A Népszabadságban megjelent egy cikk aztán, melynek ez volt a címe: „Nem gumibot, hanem szeretet.” Mi pedig megértettük azt, hogy felelősek vagyunk ezekért az emberekért, akiknek évekig szolgáltunk is a teaházi programban.

A mostani szolgálata milyen körülmények között indult be?

Egy egészen új szakasz következett a szolgálatunkban, amikor megnyitottuk a Rehabilitációs Intézetet. Megértettem, hogy ehhez a munkához kevés a teológiai ismeret, ezért posztgraduális képzésen, egy éves narkológiai tanfolyamon vettem részt feleségemmel együtt. Ez után az Egészségügyi Minisztérium kiküldött minket Szicíliába, hogy tanulmányozzuk a szenvedélybetegek kezelési módszerét. Híres amerikai professzorok előadásait hallgattuk. Így ezekkel az ismeretekkel felruházva fogtunk hozzá egy olyan munkához, amelyhez egyrészről szükséges az addiktológiai ismeret, másrészt a hit, a szeretet és a világosság. Meg kellett tanulnunk, hogyan bánjunk velük, mint emberekkel, és hogyan lehetne őket visszavezetni az emberi szintre és a társadalomba.  Munkánkon eddig áldás volt, államilag is elismerték rehabilitációs munkánk eredményességét. A polgármesterünk és a képviselő testület javaslatára a X. kerület díszpolgárai sorába fogadtak be bennünket. Most már országos szinten ismert az Intézetünk. Nagyon sokszor küldenek hozzánk kórházakból, pszichiátriáról betegeket.

Mit tart fontosnak teológiai látásmódjában és szolgálatában?

A keresztyén teológia Krisztus-központú teológia. A Biblia középpontjában Jézus Krisztus áll, aki nem példakép csupán, hanem Megváltó. A Krisztusban való élet nem utánzással érhető el, hanem a Bárány vérében való megtisztulás által. A vele való folyamatos közösség a Szentlélek munkája révén és a hit alapján marad fenn.  Sokféle tanítás terjedt el az utóbbi évtizedekben. Sok evangéliumra kiéhezett ember esetében a „porszívó-effektus” következett be, mindent magukba szívtak szelektálás nélkül. Ez aztán a gyülekezetek felaprózódásához vezetett. Örülök és hálát adok azokért, akik Krisztus világosságában élnek, mindig a lényeghez ragaszkodnak és nem a részigazságokon lovagolnak. A Megváltó meghalt és feltámadott. Új életem és üdvösségem van kegyelemből, mert „Krisztussal együtt keresztre vagyok feszítve: többé tehát nem én élek, hanem Krisztus él bennem; azt az életet pedig, amit most testben élek, az Isten Fiában való hitben élem, aki szeretett engem, és önmagát adta értem.”  (Galata 2,20) Van Szabadító, ezért van szabadulás. Van gyógyító, ezért van gyógyulás. A megváltás megtörtént, ezért az a dolgunk, hogy ebben az örömhírben éljünk és továbbadjuk másoknak.

Azért imádkozom, hogy Jézus Krisztus látható legyen a mindennapi életemben és szolgálataimban is.