Korvin Hedvig: A hívő ember bölcsessége Jakab levele alapján

Részlet az Élő Víz Irodalmi Alapítvány Legjobb Szakdolgozatok-díj 2010.

évi második helyezett munkájából.

Az elmúlt évek során sokszor foglalkoztatott az a kérdés, hogyan élhetek

jó életet, olyat, amire ha majd visszatekintek nem megbánás, hanem

megelégedettség tölt el. Miként lehet életem értékes Isten szemében,

amely áldást jelent környezetemnek, és amiben – nem utolsó sorban - én

is jól érzem magam?

A választ a Szentírásban kerestem, és egy mondatban sűrűsödött össze bennem a

felelet: „bölcsen kell élni”. De mit jelent a bölcsesség? Jakab levelét tanulmányozva,

különösen is megragadott a szerző gyakorlati életbölcsessége. Nem elvont teológiai

fejtegetéseket, inkább egyszerű, a gyakorlatban alkalmazható intelmek sorozatát találjuk

benne. Szakdolgozatom személyes indítéka ez, azonban azt gondolom, hogy napjainkban,

amikor a társadalom visszautasítja az abszolút igazság létezésének gondolatát, és különféle

életfilozófiák gazdag kínálata közt „válogathatunk”, így sokak számára égető a bennem

felmerült kérdés.

Célom, hogy a Szentírás fényében vizsgáljak meg aktuális kérdéseket, s Jakab válaszaiban

keresve, bemutassam a megoldásukhoz szükséges bölcsességet, amely a mindennapi életben

a hívő embert helyes, Isten előtt kedves döntésekhez segíti. Bizonyítani kívánom azt is, hogy

a bölcsesség lényege, hogy konkrét élethelyzetekben (döntéshelyzetekben) Isten véleményét,

akaratát keresem, és azt meg is cselekszem. Jakab olyan témákat vet fel, melyek a XXI.

században is elevenen érintenek bennünket, személyes, gyülekezeti, vagy akár társadalmi

szinten is.

Vizsgálom a szöveggel kapcsolatos szélesebb Szentírási összefüggéseket, hisz ez kulcsát

adja a levél értelmezésének, és figyelembe veszem a kapcsolódó szakmunkák állításait.

Alapvetően a protestáns újfordítású Biblia szövegére támaszkodok, de a mondanivaló

teljesebb kifejtése érdekében, néhol ettől eltérek.

Jakab bölcsességértelmezésének, gondolkodásmódjának, és a levél mögött meghúzódó

szituáció, és szerzői szándék feltárásához nélkülözhetetlen a bevezetéstani kérdések

tárgyalása. Ezt követően körvonalazom a zsidó bölcsesség lényegét, mivel Jakab ebben az

értelemben fogalmazza meg üzenetét. Öt fő téma köré csoportosítom a levél feldolgozását:

1) kísértések 2) cselekedetek 3) szegénység és gazdagság 4) beszéd 5) imádság. A témák a

levélben összefonódnak, és elszórtan, többször is felbukkannak. Egy-egy téma bemutatásának

a végén, összefoglalom az adott kérdésben a bölcsesség mibenlétét.

…

2. Bölcsességértelmezés a zsidó gondolkodásban

Jakab levele magán viseli a zsidó ember bölcsességértelmezését, melyet ha közelebbről meg

akarunk ismerni, értékes forrásul szolgálhat a héber kánon bölcsességirodalma, nevezetesen

a Példabeszédek, Jób, és Prédikátor könyve, valamint néhány deutorokanonikus könyv,

például a Bölcsesség, és Jézus Sirák fia könyve (vö. Rózsa [2002] 371. o.). „Az ókori Izrael

klasszikus bölcsessége a Példabeszédek könyvében található” (Römer [1994] 9. o.).

2.1 A héber bölcsesség kialakulásának háttere

A bölcsesség nem izraeli specifikum. A bibliai bölcsességirodalmon számos környező

nemzet (pl.: Asszíria, Babilon, Edóm, Egyiptom) bölcsessége nyomot hagyott, melyek között

legerősebb az egyiptomi hatás (vö. Römer [1994] 5. o.). Tőlük származik az a felfogás, hogy

életünk akkor lesz sikeres, ha a világrendnek (egyiptomi nyelven maat-nak) megfelelően

élünk. A maat a természet, és a társadalom Istentől származó állapota, mindaz, ami helyes

és hibátlan (vö. Römer [1994] 6-7. o.). A maat Istentől származik, tehát a bölcs ember végső

soron az isteni akaratnak veti alá magát. A maat szabályait meg lehet ismerni, de a bölcs

tudja, hogy összes titkát sosem értheti meg (vö. Römer [1994] 7. o.). Ennek a szemléletnek a

hatása erősen érződik a héber bölcsességen.

2.2 A héber bölcsesség jellegzetességei

Jób és a Prédikátor könyve óv a sematikus értelmezéstől: félreértés az, hogy az igaz ember

folyton áldásban részesül, s ha valaki szenved, akkor az bűnei miatt van. Az igazi bölcsesség

nem egy zárt rendszer, hanem empirikus, pragmatikus, amit mindenkinek, egy-egy konkrét

élethelyzetben újra meg kell találnia (vö. Römer [1994] 12. o.). A zsidó bölcsességértelmezés

további jellegzetes vonásai:

·  Nem elméleti, hanem gyakorlati életbölcsesség, eltérően a görög filozófiától. A héber

nyelvben a bölcsesség praktikusságot, hasznosságot célzó értelmet hordoz (vö. Römer

[1994] 4. o.)

·  A bölcsesség forrása Isten (Jób 32,8; Péld 2,6; Sirák fia könyve 1,1-10), aki szívesen

adja bölcsességét (vö. Komesz [2006] 13. o.).(1) A zsidó írások a bölcsességet néha a

Tórával azonosítják (vö. Moo [1985] 53. o.)

·  Isten félelme (tisztelete) az igazi bölcsesség (Péld 1,7.29; 2,5 stb.) (vö. Komesz [2006]

13. o.)

·  Középpontban az egyén sorsa, és a megfelelő magatartás áll, mellyel az ember

boldogulhat (vö. Komesz [2006] 12. o.)

·  Az igazi bölcsesség jellemzője a mély alázat (Péld 11,2, 20,24), hisz a bölcs tudatában

van az isteni bölcsesség beláthatatlanságának, és saját korlátainak (Komesz [2006] 21.

o.). Nem véletlen, hogy a bölcsességirodalom egyik fő témája az Istentől való függés

(vö. Osborne [2001] 226. o.).

Az igazi bölcsesség jellemzője a mély alázat (Péld 11,2, 20,24), hisz a bölcs tudatában

van az isteni bölcsesség beláthatatlanságának, és saját korlátainak (Komesz [2006] 21.

o.). Nem véletlen, hogy a bölcsességirodalom egyik fő témája az Istentől való függés

(vö. Osborne [2001] 226. o.).

2.3 Jakab bölcsességértelmezése (Jak 3,13-18)

Számos kommentátor gondolja azt, hogy ezt a viszonylag önálló egységet Jakab elsősorban

tanítóknak címzi, de a bölcsesség mindenki számára elérhető (Jak 1,5), ezért feltételezhetjük,

hogy mindenkihez szól (vö. Groó [1963] 105. o.). „Kicsoda köztetek bölcs és okos? Mutassa

meg az ő jó életéből az ő cselekedeteit bölcsességnek szelídségével” (Jak 3,13, Károli ford.),

kezdi Jakab ezt a szakaszt. Az igazi bölcsesség két fontos jellemzőjét emeli ki:

•  Megmutatkozik az életvitelben, viselkedésben, azaz gyakorlati, tettekre 

váltott „valami”, és nem elméleti tudás. Jakabnál a cselekedetek hitelesítik a

bölcsességet. Az egész levélen végigvonul a gyakorlatban megélt kegyesség

hangsúlyozása. A bölcsesség (szophia) „a tudás, ismeret, tapasztalat legmagasabb

szintű, érett megfontolt alkalmazásának képessége” (Balázs [é. n.], kiemelés tőlem).

•  A felülről jövő bölcsesség másik fontos jellemzője a szelídség. A szelíd szó (pra(i)

otész) jelentése: kedvesen engedelmes, alázatos (Balázs [é. n.]). „Az alázatosoknál

pedig bölcsesség van”, mondja a Példabeszédek írója (Péld 11,2 Károli ford.).

Ebben a szakaszban a bölcsességből származó alázat, az önzéstől, arroganciától

mentes, békés kapcsolatokban, illetve az erre való törekvésben nyilvánul meg. Míg a

hamis bölcsesség az egót helyezi előtérbe, s ezzel békétlenséget szül, addig az igazi

2Móz 35,36; 1Kir 3,12; Zsolt 33,8; Ézs 50,4; Jer 23,5; Jak 1,5 az életvitelben, viselkedésben,

azaz gyakorlati, tettekre bölcsesség az egót háttérbe szorítja. A bölcs ember tudja,

„az igazság ráér, van ideje, előbb-utóbb úgyis érvényt szerez magának” (Groó [1963] 105. o.).

Ezután kétféle bölcsességről beszél Jakab, a nem Istentől valóról, melynek eredete lehet földi

(nem mennyei), testi (emberi pszichéből fakadó) és démoni, és a felülről jövő, azaz az Istentől

való bölcsességről. A nem felülről való bölcsesség jelzője a szívben levő keserű irigység,

és viszálykodás, azaz önző ambíció (vö. Harrison [1962] 1436. o., MacDonald [2001] 613.

o.), melyből zűrzavar, és mindenféle gonosz tett fakad. Ezzel nincs mit dicsekedni, hisz az

igazsággal helyezkedik szembe. A felülről való bölcsesség jellemzői a következők: tiszta,

békeszerető, méltányos, engedékeny, irgalommal és jó gyümölcsökkel teljes, nem

részrehajló, és nem képmutató. A felsorolt vonások szinte mind az emberi együttélést

érintik, mely egyike az élet fontos vonatkozásainak, ahol a bölcsesség megmutatkozhat.

Néhány kommentátor úgy gondolja, hogy itt a bölcsesség, valójában Krisztus (vö. Harrison

[1962] 1436. o., Fekete [1994] 28. o.).(2) A szakasz végén Jakab a bölcsesség egy speciális

vonását emeli ki, a békeszeretetet (Jak 3,18). Az igazi bölcsesség békét teremt (vö. Moo

[1985] 137. o.), s az igazság, csak a békesség kontextusában virulhat (IVP Comm. [é. n.]).

Összegezve elmondható, hogy Jakabnál a bölcsesség isteni eredetű, gyakorlati, mely látható

az életvitelben, és mindig az egységet, és a békességet védi (vö. Harrison [1962] 1436. o.).

2.4 A bölcsesség szerepe Jakab levelében

A teológusok különféle módon értékelik a bölcsesség szerepét a levélben. Moo szerint nem

játszik kiemelkedő szerepet, hisz Jakab csak két textusban említi (Jak 1,5, 3,13-18), és nem

törekszik mélyebb kifejtésre (vö. Moo [1985] 53. o.). Fekete szerint „a bölcsesség fogalma

a levél teológiájának egyik jellegzetessége” (Fekete [1994] 26. o.). Harrison az egész levelet

a bölcsességirodalom kategóriájába sorolja (vö. Harrison [1962] 1436. o.). Tenney, a levél

egyik központi gondolatként kiemeli a bölcsességet, s a mondanivaló egy részét eköré rendezi

(vö. Tenney [1985] 306-307. o.). Ezt a megközelítést helytállónak tartom, s erre a tézisre

építem fel a dolgozatomat. Habár közvetlen módon keveset mond Jakab a bölcsességről, a

felülről való gyakorlati életbölcsesség gondolata, végig ott húzódik intelmei mögött.

3. A kísértés

A diaszpórában élő olvasók élete nem lehetett könnyű. Környezetük sok csapdát és

kihívást kínálhatott: elcsüggesztő nehézségeket, bosszantó ellenségeket, talán üldözést,

provokáló szertartásokat, tisztátalan örömöket (vö. Fekete [1994] 23. o.). A küzdelmek,

megpróbáltatások, mindnyájunk életének részei. Főleg igaz ez, ha istenfélő életet szeretnénk

élni egy istentelen környezetben, ahol mint Krisztus-követők, mi is „idegenek és jövevények”

vagyunk (Zsid 11,13). Hogyan kezeljem bölcsen az élet nehéz helyzeteit? Hogyan jöhetek ki

győztesen a kísértésekből? Ezekre a kérdésekre keresem a választ ebben a fejezetben.

3.1 Kísértés és megpróbáltatás

„Teljes örömnek tartsátok, testvéreim, amikor különféle kísértésekbe estek, tudván hogy

hitetek próbája állhatatosságot eredményez. Az állhatatosság pedig tegye tökéletessé a

cselekedetet, hogy tökéletesek és hibátlanok legyetek, minden fogyatkozás nélkül.” (Jak 1,2-4)

Miután Jakab köszönti az olvasókat, rögtön a kísértésről és megpróbáltatásról kezd el

beszélni. A kísértés (peirasmos, igei alak: peiradzó) szó jelentései: megpróbáltatás, vizsgálat

alá vet jó vagy rossz tapasztalat, fenyítés, vagy provokálás által; csapás (Strong [1890] 56.

o.). Az Újszövetségben utalhat egyrészt minket érő külső nyomorúságra, főleg üldözésre,

másrészt belső bűnre való csábításra (vö. Moo [1985] 59. o.).

A megpróbáltatás (dokimion) szó jelentései: megvizsgálás, kipróbálás, megbízhatóság,

hitelesség (Strong [1890] 24. o.). Az Újszövetségben ezen kívül ez a szó csak az 1Pét 1,7-

ben szerepel. Itt, és az Ószövetségben több helyen is (Zsolt 11,5; Péld 27,21), az arany és

ezüst tisztítás folyamatára utal (vö. Moo [1985] 60. o.). A mesterségek világában a próba

a valódiságot igazolta, a hitelesítést szolgálta. Például az aranyműves a karát jegyével

jelezte a próba megtörténtét. A hidak használhatóságát, teherbírását próbával bizonyítják

az átadás előtt (vö. Fekete [1994] 25. o.). A megpróbáltatás olyan nehéz körülmény, vagy

helyzet, amibe általában akaratunkon kívül kerülünk. A próbában megmutatkozik hitünk

minősége. Ha bebizonyosodik a valódisága, értéke megnő, mint például egy festmény értéke,

ha bizonyítást nyer az eredetisége. Ellenkező esetben viszont, felszínre kerülnek hitünk

gyenge pontjai, és lehetőségünk van megtisztulásra. A két szó nagyon közel áll egymáshoz,

és időnként a Szentírás felcserélhető módon használja. A kísértés próbára teszi a hitünket,

tehát egyúttal próbaként is felfogható. A megpróbáltatásban viszont, kísértéssé válhat a

helytelen reagálás, az Isten ellen fordulás. „Az Úr az igazat megpróbálja” (Zsolt 11,5).

Isten akarata tehát életünkben a próbatétel, s ehhez még Sátánt, illetve a tőle jövő kísértést is

felhasználhatja,(3) azonban nem Ő az, aki bűnre csábít!

3.2 A kísértés forrása

„Senki se mondja, amikor kísértésbe jut: az Isten kísért engem, mert az Isten a gonosztól

nem kísérthető, és ő maga sem kísért senkit a gonosszal. Mert mindenki saját kívánságától

vonzva és csalogatva esik kísértésbe. Azután a kívánság megfoganva bűnt szül, a bűn pedig

kiteljesedve halált nemz” (Jak 1,13-14).

Jakab a kísértés forrását a bennünk feltámadó kívánságban jelöli meg. Az epithümia vágyat,

sóvárgást jelent, ami az Újszövetségben nem mindig rossz értelemben jelenik meg (Luk

22,15; Fil 1,23), de itt, mint a legtöbb helyen, testi, önző vágyra utal. Jakab leírja a kísértés

negatív folyamatát. A kívánság von és csalogat. Ezek a szavak a vadászat és a halászat

világához kapcsolódnak (IVP Comm. [é. n.]). A csalira jellemző, hogy jónak tűnik, de az

áldozat nem látja a mögötte húzódó halálos veszélyt. A kísértés még nem bűn. De ha a

bűnös vágy vonzásának már az elején nem állunk ellen, akkor egy idő után már nem tudunk

szabadulni tőle, „horogra akadunk”, és a kívánság megszüli bennünk a bűnt, a bűn pedig

kiteljesedve, halált nemz (vö. Moo [1985] 73-74. o.). „A bűn zsoldja a halál”, mondja Pál is

(Róm 6,23). Lelki halálról van itt szó, mely Istentől való elválasztottságot jelent (vö. Budai

[1945] 12. o.).

A negyedik fejezetben ismét előkerül a bűnös kívánság témája (Jak 4,1-3). A címzettek

vágyai mögött irigység, önző indítékok, és célok húzódtak meg, ami harcokat, viszályokat

okozott közöttük. Nem minden kívánság rossz bennünk, vannak jogos vágyaink is; Jakab

biztat, hogy ezeket kérjük Istentől (Jak 4,2). A kísértésekért nem tehetjük Istent felelőssé, hisz

Ő „a gonosztól nem kísérthető, és ő maga sem kísért senkit a gonosszal”. Néhány zsidó úgy

érvelt, hogy mivel Isten teremtett mindent, ő teremtette az gonosz ösztönt is, ezért Ő felelős a

gonoszért (vö. Harrison [1962] 1431. o.). Jakab előtt másfél évszázaddal, Jézus, Sirák fia már

tiltakozott ez ellen a gondolkodás ellen, „Ne mondd: »A bűnöm az Úrtól származik«, mert ő

nem hoz létre semmit, amit gyűlöl. Ne mondd: »Bukásomat neki köszönhetem…«” (Sirák fia

könyve 15,11-12). Jakab az egyén felelősségére hívja fel a figyelmet (vö. Moo [1985] 72. o.).

A gonoszra való csábítás nem egyeztethető össze Isten természetével, hisz Ő a fények, azaz

az égitestek, - nap, hold, csillagok - atyja (vö. Groó [1963] 45. o.). Isten maga a világosság

(1Ján 1,5), és a világosság a jóságnak, a tisztaságnak a szimbóluma (vö. Budai [1945] 12. o.).

Pl. József és Potifár feleségének esete (1Móz 39,7-20); Pál tövise (2Kor 12,7); „Íme, az ördög börtönbe fog

vetni közületek némelyeket, hogy próbát álljatok ki ” (Jel 2,10).

Természetéből fakadóan, Ő csak jót ad, „minden jó adomány és minden tökéletes ajándék

onnan felülről, a világosság Atyjától száll alá” (Jak 1,17). Jakab tiltakozása a 18. versben ér a

tetőpontra: nemcsak hogy nem Istentől ered a halált hordozó kísértés, de „az Ő akarata szült

minket az igazság igéje által” (vö. Groó [1963] 41. o.).

A kísértés, ha megfelelő módon reagálunk rá, válhat hitünket megerősítő eszközzé Isten

kezében (vö. Groó [1963] 42. o.). A továbbiakban azokat a bölcs magatartásformákat veszem

sorra, melyekkel győztesen jöhetünk ki a kísértésekből.

3.3 Felülről való bölcsesség a kísértésben

3.3.1 Teljes örömnek tartani

„Teljes örömnek tartsátok, testvéreim, amikor különféle kísértésekbe estek, tudván…” (Jak

1,2)

Jakab természetellenesnek tűnő magatartásra szólít fel: örüljünk a kísértésekben! Hogyan

lehetséges ez? Az Újszövetségben többször is találkozunk a nehézségek közti öröm

témájával.(4) Ezekben a helyzetekben általában azért vált lehetővé az öröm, mert egy cél, vagy

jutalom lebegett a kísértésben levők szeme előtt. Jakab a kísértés áldásos következményeit

állítja elénk, - az állhatatosságot és a tökéletességet, - s ezzel biztat az örömre. Ezzel a

helyzetet átértékeli, és más megvilágításba helyezi (vö. Fekete [1994] 23. o.). Nem a

kísértésnek örülünk, hanem a kísértésben, tudva azt, hogy jó származik belőle. A próbák közti

öröm ugyanakkor természetfeletti, a Szentlélek gyümölcse az életünkben (Gal 5,22). Zsid

12,11-ben olvassuk, „Pillanatnyilag ugyan semmiféle fenyítés nem látszik örvendetesnek,

hanem keservesnek, később azonban az igazság békességes gyümölcsét hozza azoknak, akik

megedződtek általa”. A hívő ember a kísértésekben akkor tud örülni, ha a „később”-re figyel.

3.3.2 Istentől kérni a megoldást

”Ha pedig valakinek nincsen bölcsessége, kérjen bölcsességet Istentől.” (Jak 1,5)

Nyomorúságban, egy hívő ember számára, kézenfekvő dolog az imádság. Jakab arra bíztat,

hogy kérjünk bölcsességet, és Isten készségesen, szemrehányás nélkül adni fog. Miért

pont bölcsességet? Isten megígéri a kísértésből való szabadulást (1Kor 10,13), de ahhoz

bölcsességre van szükségünk, hogy a kísértések közt is tudjunk örülni, hogy egyáltalán

felismerjük a kísértést, és a kísértésben követendő helyes magatartást (vö. Budai [1945] 7.

o.). A Biblia általános alapelveket ad, de számtalan problémára, melyet az élet felvet, nem ad

Mát 5,10-12; ApCs 5,41, 16,25; Róm 5,3-4, 15,13; 2Kor 8,2; 1Thessz 1,6; Zsid 10,34

konkrét választ (vö. MacDonald [2001] 594. o.). Bölcsesség által ismerhetjük fel, hogy mi

Isten akarata egy adott helyzetben, és hogy azt hogyan alkalmazzuk (vö. Moo [1985] 62. o.).(5)

3.3.3 Engedelmesség, ellenállás

„Engedelmeskedjetek azért az Istennek, de álljatok ellen az ördögnek és elfut tőletek.” (Jak

4,7)

Jakab 4,7-10-ben megalázkodásra, megtérésre szólít fel egy intelemsorozattal, melynek

alapja, a kutatók szerint, Péld 3,34,(6) s a hetedik vers, mint egy nyitány áll az egység elején

(Moo [1985] 147. o.). Az engedelmesség (hüpotasszo) jelentése: aláhelyezi magát valaki

főségének, alárendeli, aláveti magát (Balázs [é. n.]). Az Istennek való engedelmesség lényege,

a neki való alávetettség, az Ő akaratához való igazodás. Lelkierőnk, és győzelmünk nem

önálló erőfeszítéseinkből fakad, hanem az Istentől való teljes függésünkből (vö. Moo [1985]

150. o.). A felülről való bölcsesség engedelmes (Jak 3,17), elsősorban Istennek.

A második lépés Sátánnak való ellenállás. Nem véletlen a sorrend. Ellenállásunk csak akkor

lehet hatékony, ha engedelmeskednünk Istennek. Ő az alázatosoknak ad kegyelmet. Míg

korábban Jakab az egyén felelősségét hangsúlyozta a bűn elkövetésében, most egy személyen

kívül álló gonosz lényről, Sátánról beszél. Sátán igyekszik felerősíteni bennünk a bűnre való

hajlamot, hogy elbukjunk a kísértésben. Hogy elérje célját, néha még embereket is felhasznál.

Jó tudni ilyenkor, hogy „harcunk nem test és vér ellen folyik”, azaz valójában nem emberek

az ellenségeink (Ef 6,12) (NIV Study Bible [1985] 2443. o.). Az ördögnek való ellenállás

mikéntjéről sokat beszél Pál, Ef 6-ban, ahol a lelki fegyverzeteket mutatja be. „Öltsétek

magatokra az Isten fegyverzetét, hogy megállhassatok az ördög mesterkedéseivel szemben,

ajánlja (Ef 6,11).

3.3.4 Türelem

„Legyetek tehát türelemmel, testvéreim, az Úr eljöveteléig” (Jak 5,7a)

Jakab türelemre inti olvasóit, akik a gazdagok részéről elnyomást, igazságtalanságot

szenvedtek el (Jak 5,4.6). A türelem (makrothümeó) jelentése: hosszútűrés, a haragos

indulat megfékezése, messzire elmegy valakivel szemben (Balázs [é. n.]). A szó utal a tűrés

módjára: „hosszan, elkeseredés nélkül elhordozni a nehézségeket” ( Fekete [1994] 113. o.).

Hogyan lehetünk türelmesek? Jakab az Úr visszajövetelével,(7) vigasztalja olvasóit, mintha

csak azt mondaná, hogy szenvedésetek nem tart örökké. A türelem példájaként a földművelőt

hozza fel, aki türelemmel várja az esőt, és a gyümölcstermést, hisz tudja, hogy a természet

elvégzi a maga munkáját. Jakab két dologra hívja fel a figyelmünket a várakozás ideje alatt.

„Erősítsétek meg szíveteket” (Jak 5,8), ajánlja, hisz a várakozás kifáraszthat, elcsüggeszthet

(vö. Groó [1963] 152. o.). A zsidókhoz írt levél írója szerint, „jó dolog, hogy kegyelemmel

erősíttessék meg a szív” (Zsid 13,9). A másik intelem: „Ne panaszkodjatok testvéreim

egymásra” (Jak 5,9). Az Úr, mint bíró fog visszajönni, aki megítéli egyrészt az elnyomókat,

ez vigasztaló lehetett az olvasók számára, de a hívőket is (vö. Moo [1985] 170. o.).

A türelem nemcsak a várakozás képessége; lényege, a helyes magatartással való

várakozásban ragadható meg. Kifejező a Károli fordításban a béketűrés szó (Jak 5,7-8);

békés magaviselettel kell tűrnünk, várakoznunk. A hívő ember számára Isten határozza meg

a próba mértékét, idejét, és Ő adja a megoldást is (1Kor 10,13). Ez az ígéret bizalommal

tölthet el, és erőt adhat a türelemhez. Végül Jakab az ószövetségi prófétákat állítja bátorító

példaként olvasói elé, hasonlóan, mint Jézus tette a Hegyi beszédben (Mát 5,12). „Imé,

boldognak mondjuk azokat, akik tűrni tudnak a szenvedésekben” (Jak 5,11), zárja le Jakab a

gondolatsort.

3.4 A kísértésben való kitartás hasznai

3.4.1 Állhatatosság

„tudván hogy hitetek próbája állhatatosságot eredményez” (Jak 1,3)

A megpróbáltatás áldásos következménye, az állhatatosság kifejlődése. A hypomoné

jelentése: alatta maradás a tehernek, állhatatosság (Balázs [é. n.]). A hypomoné „a

szenvedésben kitartásra képessé tevő erő” (Fekete [1994] 23. o.). Ez az állhatatosság nem

vegetálást, a körülmények passzív elviselését jelenti, hanem egy aktív magatartást, mely nem

adja fel az Istenben való bizalmat akkor sem, ha a nyomasztó körülmény sokáig elhúzódik

(IVP Comm. [é. n.]), mely helytáll, alatta marad a tehernek, sőt jár a teher alatt, és bízik

Isten szabadításában (vö. Groó [1963] 34. o.). Az állhatatosság nem öncélú erény, hanem

az a feladata, hogy teherbíróvá tegye a hívőt (vö. Groó [1963] 34. o.), használhatóvá Isten

kezében. Az állhatatosság klasszikus példája Jób (Jak 5,11), aki ugyan nem volt türelmes,

de kitartó volt Isten iránti bizalmában(8) (NIV Study Bible [1985] 2548. o.). Megpróbáltatásai

után jobban megáldotta őt Isten, mint előtte. Példája állhatatosságra sarkallhat minket is, hisz

látjuk, hogy „igen irgalmas és könyörületes az Úr”. A zsidó ember szemléletére jellemző,

hogy őt az ember életének megítélésében, a befejezés, a vég érdekelte (vö. Fekete [1994] 115.

o.).

3.4.2 Lelki érettség

„Az állhatatosság pedig tegye tökéletessé a cselekedetet, hogy tökéletesek és hibátlanok

legyetek, minden fogyatkozás nélkül.” (Jak 1,4)

Az állhatatosság munkálja ki bennünk a tökéletességet. A magyar nyelvben a „tökéletes”

szó hallatán hibanélküliség jut eszünkbe, azonban a teleiosz nem teljesen ezt fedi, jelentése:

bevégezett (célban levő), érett (Balázs [é. n.]), teljes, nagykorú (Strong [1890] 71. o.).

Nem hibanélküliségről van tehát itt szó, hanem lelki nagykorúságról. Fizikailag a férfi

Izraelben húszéves korára érett volt (3Móz 27,3.5), de a szellemi érettséghez további évek

élettapasztalatára volt szükség. Az ember képességei, születése után a harmadik évtizedre

fejlődnek ki teljesen (Balázs [é. n.]). A lelki érettségre jutáshoz is időre, és tapasztalatra van

szükségünk, melynek megszerzéséhez elengedhetetlenek a próbatételek. Isten a legértékesebb

munkáját, a próbák és kísértések idején végzi bennünk (vö. Wilkerson [2010b]).

A hit próbáját, mind az Ó-, mind az Újszövetség, az aranytisztítás folyamatához hasonlítja.(9)

Péter szerint a kipróbált hit olyan, mint a „veszendő, de tűzben kipróbált arany” (1Pét 1,7).

A próbák tüzében általában felszínre jön a még bennünk levő tisztátalanság, így lehetőségünk

van a megtisztulásra. Dávid így vall a próbatétel áldásáról, „Mielőtt nyomorúság ért,

tévelyegtem, de most megtartom beszédedet” (Zsolt 119,67). Az állhatatosság másik

gyümölcse a „hibátlanság”, holoklérosz, melynek jelentése: sértetlen, ép (Balázs [é. n.]). A

teleios és a holoklérosz szinonim fogalmak.

Pál, Ef 4,13-ban a „Krisztus teljességét elérő nagykorúságról” beszél. Itt a nagykorúság a

kiegyensúlyozott krisztusi jellemre utal (NIV Study Bible [1985] 2438. o.). A próbák lelki

növekedésünket segítik elő, stabilitást, krisztusi jellemet fejlesztenek ki bennünk, s ezáltal

egyre inkább alkalmassá válunk a szolgálatra (vö. Groó [1963] 34. o.).

3.4.3 Boldogság, élet koronája

„Boldog ember az, aki a kísértés idején kitart, mert miután kiállta a próbát, elnyeri az élet

koronáját, amelyet az Úr megígért az őt szeretőknek.” (Jak 1,12)

A fenti mondat emlékeztet Jak 5,11-12-re, és a boldogmondásokra (Mát 5,3-10), ahol Jézus

a próbákban való kitartásra biztat, „mert jutalmatok bőséges a mennyekben”. A kísértésben

való kitartás végső jutalma az élet koronája, és a boldogság. A korona eszkatologikus, de

a boldogság a jelen valósága (vö. Leahy [2003] 503. o.).(10) A koronával fordított görög

sztephanosz szó babérból font koszorút jelent, amit a győztes atlétának, vagy katonai

vezetőnek a fejére tettek (NIV Study Bible [1985] 2542. o.). A koszorú szimbolizálta a

dicsőséget, és a tiszteletet. Az élet, ebben a kontextusban, az örök életet jelöli (vö. Groó

[1963] 40. o.). A korai egyház vezetőinek szóhasználatában a koszorú, vagy korona, a

keresztyének végső céljára, és jutalmára utalt.(11) A mennyben jutalomban részesülnek azok,

akik megtartották hitüket a szenvedésben, és ezzel demonstrálták Isten iránti szeretetüket.

3.5 További példák a Szentírásban

Zsid 11-ben, a levél írója olyan hősöket sorakoztat fel, akik a történelem különböző

korszakaiban éltek, és komoly hitpróbákon mentek át győztesen. Bár a szerző a hitüket emeli

ki, szeretném a kísértés szemszögéből is nagyító alá venni Noé, Ábrahám, és Mózes életének

egy-egy epizódját.

építsen bárkát, saját maga, családja, és az állatfajok megmentésére (1Móz 6,12-

22). Noé igaz, feddhetetlen volt, és Istennel járt (1Móz 6,8-9). Már a bárkaépítés

előtt, hit által, élő kapcsolata volt Istennel, az őt körülvevő istentelen környezetben.

„Kijelentést kapott azokról a dolgokról, amelyek még nem voltak láthatók” (Zsid

11,7). Noé engedelmeskedett, felépítette a bárkát, eljött az özönvíz, és családjával

együtt megmenekült.

Óriási energiát, óriási költségeket fektetett be, engedelmes hittel.(12) Elképzelhető,

hogy környezete értetlenségével, ellenállásával kellett szembenéznie. Vajon voltak-e

pillanatai, amikor elbizonytalanodott, és megkísértette a gondolat, hogy abbahagyja az

egészet? Vajon hány évig kellett a láthatók ellenére cselekednie, hitben járva, egyedül

Isten szavára támaszkodva?

hogy áldozza fel egyetlen fiát, Izsákot (1Móz 22,1-2). Isten korábban megmondta,

hogy „aki Izsáktól származik, azt fogják utódodnak nevezni” (Zsid 11,18), s most

ez a kérés, ellentétesnek tűnt korábbi ígéretével. Ábrahám mégis bízott Istenben,

„azt tartotta ugyanis, hogy Isten képes őt a halottak közül is feltámasztani”, és

engedelmeskedett. „Ezért vissza is kapta őt” (Zsid 11,19).

oltárig? Döntését a józan ész, érzelmei, és természetes ösztönei ellen hozta meg. Isten

iránti bizalma mindezeknél nagyobb volt.

a királyi palotában, „megtanították az egyiptomiak minden bölcsességére, és kiváló

volt mind szavaiban, mind tetteiben” (ApCs 7,22). De „inkább választotta az Isten

népével együtt a sanyargatást, mint a bűn ideig-óráig való gyönyörűségét… mert

a megjutalmazásra tekintett”. A fáráó haragjától nem félve, kivezette Izrael népét

Egyiptomból, és „kitartott, mint aki látja a láthatatlant” (Zsid 11,24-27).

évig, juhokat őrzött a pusztában? Milyen kétségek gyötörhették, amikor a fáráó

haragjának kereszttüzében harcolva, saját népe is ellene fordult (2Móz 5)? A hosszú

pusztai vándorlásban, a szinte folyamatosan zúgolódó nép gondjait viselve, elég

messzinek tűnhetett az ígéret földje. De Mózes végig kitartott, mert a megjutalmazásra

tekintett, és látta a láthatatlant.

A fenti esetekben közös vonás, hogy ezek az emberek döntéshelyzetben az engedelmesség

útját választották, a láthatók, és a visszahúzó tényezők ellenére. Bíztak Istenben, az

Ő szavában, és szemüket a célon tartva, végigmentek az úton. Magatartásuk alapján

nyilvánvalóvá vált igazi jellemük, hitük valódisága. Példaként állnak előttünk.

3.6 Összegzés

A kísértésben döntéshelyzetben vagyunk. Választásunktól függően, jöhetünk ki belőle

győztesen, vagy vesztesen. A jó döntéshozatalhoz isteni bölcsesség kell. A bölcs ember nem

csupán a jelen helyzetet veszi figyelembe, hanem előre tekint a végső célra, s átértékelődik

benne a jelen. A bölcs ember a kísértésben, míg bizalommal várja a szabadulást, türelmes,

és engedelmes, s ezzel lelki érettségre tesz szert. Valóra válik életében az ígéret, hogy „akik

Istent szeretik, azoknak minden javukra szolgál.” (Róm 8,28)

4. Felülről való bölcsesség a cselekedetekben

Jakab olyan hallgatókhoz szól, akik számára a cselekedetek nélküli hit jelentett kísértést, akik

elkényelmesedtek, és hajlottak az elspiritualizálódás felé (vö. Fekete [1994] 74. o.). Hívő

emberként hogyan lehet életem dinamikus, hitem előrevivő? Mi a szerepe a cselekedeteknek e

cél elérésében? Ezeket a kérdéseket teszem fel munkám során ebben a fejezetben.

4.1 Az ige és a cselekedetek

4.1.1 Az igéhez való helyes viszonyulás (Jak 1,21-25)

A 22. versben van ennek az egységnek a központi gondolata (vö. Moo [1985] 77. o.), mely

köré felépül a mondanivaló: „Legyetek az igének cselekvői, ne csupán hallgatói, hogy be ne

csapjátok magatokat”. Hogyan valósulhat ez meg? Jakab két dolgot említ előzményként:

a lelki megtisztulást, és az ige befogadását. Szabaduljunk meg minden bennünk maradt

gonoszságtól, és tisztátalanságtól, szólít fel, mintha csak azt mondaná, hogy „csináljatok

helyet az igének” (Groó [1963] 53. o.). Az újszövetség a megtisztulásról gyakran úgy beszél,

mint az óember levetkezéséről, mellyel a megtérés előtti viselkedésminták elvetésére utal(13)

(vö. Moo [1985] 80. o.).

A megtisztuláshoz szorosan kapcsolódik az ige szelídséggel való befogadása. A szelíd szó

engedelmes, alázatos magatartásra utal (Balázs [é. n.]). Az igében egyrészt megvan az erő az

újjáteremtésre (Jak 1,18.21), tehát üdvösségünk eszköze, másrészt benne rejlik Isten képessé

tevő kegyelme is (vö. Moo [1985] 84. o.), mely erőt ad a mindennapokban a jócselekvéshez.

Az ige „élő és ható” (Zsid 4,12a). Jakab a „beoltott” (emphütosz - beültetett) igéről beszél,

s ez emlékeztethet a magvető példázatára, ahol Jézus az igét a földbe vetett vetőmaghoz

hasonlítja (Márk 4,3-20). Jeremiás próféciájában, melyben az eljövendő új szövetség ígérete

hangzik el, hasonló gondolattal találkozunk, „törvényemet az ő belsejükbe helyezem, szívükbe

írom be” (Jer 31,33). Az ige szívünkbe jutva tud erőt kifejteni, belülről hat kifelé.

Ezután Jakab egy hasonlat alkalmazásával, kétféle embert mutat be: azt, aki csak hallgatója

az igének, valamint aki hallgatója, és cselekvője is. A „csak hallgató” olyan, mint aki belenéz

egy tükörbe (mely ebben a kontextusban az igét jelképezi), elmegy, és azonnal elfelejti, mit

látott. Felületesen, futólag foglalkozik az igével, így az nem tud benne meggyökerezni, nem

tud maradandó hatást kifejteni. A „cselekvőt” így mutatja be, „aki a szabadság tökéletes

törvényébe tekint bele, és megmarad mellette, úgyhogy nem feledékeny hallgatója, hanem

tevékeny megvalósítója: azt boldoggá teszi cselekedete.” (Jak 1,25)

Sokatmondó az ige-tükör hasonlat. Az ige megmutatja igazi énünket. Megmutatja a jót,

hogy például, kik vagyunk Krisztusban, hogy az Úr szeret, hogy vár ránk a menny, stb., de

megmutatja azt is, hogy mi az, ami még nem Isten szerinti az életünkben, miben kellene

változnunk. Ha önmagunkat szeretnénk megismerni, hogy kik is vagyunk valójában, bölcs

dolog, az emberek véleménye helyett, Isten szavára figyelnünk.

A „beletekint” (paraküptó) jelentése: melléhajol, lehajol, közelebb hajol, hogy lásson

valamit, jól megnézni (Balázs [é. n.]). Tehát alaposságra, gondosságra utal, mely itt, az

igetanulmányozására vonatkozik. A „megmarad” utalhat az ige cselekvésében, illetve az

azon való elmélkedésben való megmaradásra is (vö. Moo [1985] 82-83. o.). Mintegy csattanó

áll a mondat végén a megállapítás, hogy „azt boldoggá teszi cselekedete”. Örömöt hajszoló

világunkban, a boldogságot ritkán szoktuk kapcsolatba hozni az ige megcselekvésével, pedig

Jakab erről beszél. Az ige megcselekvése boldogságot hoz az életünkbe! Jézus hasonló

gondolatot fejez ki, „sőt inkább boldogok a kik hallgatják az Istennek beszédét, és megtartják

azt” (Luk 11,28). A mózesi törvény az áldást, szintén Isten szavának hallgatásához, és

megtartásához köti (5Móz 28,1-2). Az igéhez való viszonyulásunk dönti el, hogy az ige

hatékony, vagy hatástalan lesz-e az életünkben.

4.1.2 A szabadság tökéletes törvénye

A „szabadság tökéletes törvénye” (Jak 1,25), illetve a „szabadság törvénye” (Jak 2,12)

sajátos kifejezések, máshol nem találkozunk vele az újszövetségben. Mit érthetett alatta

Jakab? A kutatók különféle értelmezéseit, a teljesség igénye nélkül, a következőkben

röviden áttekintem. Sokan gondolják úgy, hogy a keresztyénség erkölcsi, és etikai tanítására

vonatkozik, mely az ószövetségi erkölcsi törvényen, főleg a tízparancsolaton, alapul, de

beteljesülését Jézus Krisztus által nyerte(14) (vö. NIV Study Bible [1985] 2543. o., Fekete

[1994] 52. o., Moo [1985] 84. o.). Egyesek kifejezetten az evangéliummal azonosítják (vö.

Budai [1945] 17. o., Szabó [1940] 26. o.).

Azért szabadság törvénye, mert ez a „törvény” szabaddá tesz (vö. Goppelt [1992] 172.

o., Groó [1963] 56. o., IVP Comm. [é. n.]). Egyes bibliafordítások így is fogalmaznak, „a

tökéletes törvény, mely szabadságot ad” (NIV Study Bible [1985] 2543. o.). Szabaddá tesz

új magatartásra (vö. Goppelt [1992] 172. o.), és megszabadít a bűn, és a Sátán igájától (vö.

Budai [1945] 17. o.). „És megismeritek az igazságot, és az igazság szabadokká tesz titeket”,

mondja Jézus Ján 8,32-ben. Mind a hellén, mind a zsidó világban az az elképzelés élt, hogy

az ember a törvény által lesz szabad. A hellén gondolkodás szerint a bölcs úgy lesz szabad, ha

beilleszkedik abba a törvénybe, ami a világértelemnek felel meg, a zsidóság értelmezésében

az a szabad, aki felett a Tóra, és annak Ura áll (vö. Goppelt [1992] 172. o.).

Azért tökéletes, mert Jakabnál a törvény helyébe Krisztus lép (vö. Fekete [1994] 50. o., Budai

[1945] 17. o.); más vélemény szerint, azért, mert „az embert teljesen igénybe veszi teremtője

számára” (Goppelt [1992] 173. o.). A törvény tökéletességének a gondolata ószövetségi

gyökerekkel bír; a zsidók Isten törvényére mondták hogy tökéletes, „az Úrnak törvénye

tökéletes” (Zsolt 19,8) (Fekete [1994] 54. o.).

4.1.3 Az igaz kegyesség megnyilvánulásai

A mindennapi valós élet az a közeg, ahol az ige hatása tettekben is megmutatkozhat. A helyes

kegyesség cselekedeteiről, magatartásmintáiról van szó ebben a szakaszban (Jak 1,26-27, 2,1-

13), melyek kiragadott, de jellemző példák. Kálvin szerint Jakab itt nem arról beszél, hogy

mi a vallás, inkább emlékeztet arra, hogy az említett dolgok nélkül a vallás semmi (vö. Moo

[1985] 86. o.). Melyek ezek a cselekedetek?

4.1.3.1 A nyelv megfékezése (Jak 1,26)

Jakab szerint, ha nem fékezzük meg a nyelvünket, kegyességünk hiábavaló. A kegyesség,

vagy istentisztelet (thrészkeia) itt szertartásra, ceremoniális cselekedetre utal (Balázs [é.

n.]). Lehet, hogy a kegyesség bizonyos külső vonásai – gyülekezetbe járás, adakozás,

imádság, böjt (vö. Harrison [1962] 1432. o.) - jelen vannak az életünkben, de ha emellett a

nyelvünk féktelen, istentiszteletünk üres, sőt megcsaljuk magunkat kegyességünk valódiságát

illetően. „A féktelen nyelv, féktelen lelket árul el” (Budai [1945] 18. o.). Meggondolatlan

szavainkkal könnyen megsérthetünk másokat, sok kárt okozhatunk. A szabadjára hagyott

nyelv romboló hatásáról, sokat beszél a Példabeszédek könyve.(15) Az ítéletkor nemcsak

cselekedeteinkről, de beszédünkről is számot kell majd adni, „De mondom nektek, hogy

minden haszontalan szóról, amelyet kimondanak az emberek, számot fognak adni az ítélet

napján” (Mát 12,36). „Szólj keveset, cselekedj sokat”, tartja egy ősi zsidó közmondás (Groó

[1963] 52. o.).

4.1.3.2 Az árvák és özvegyek meglátogatása (Jak 1,27)

Az árvák és özvegyek egyaránt annak az embernek a típusa, akinek segítségre van szüksége

ahhoz, hogy jogaihoz jusson, aki gyámolításra, támogatásra szorul (vö. Fekete [1994] 51.

o.). Ők Isten különös oltalma alatt álltak már az Ószövetség idején (vö. Groó [1963] 57.

o.). A Tórában, és a prófétai igehirdetésekben, újra és újra visszatérő motívum a rászorulók

felkarolására, a gyámoltalanok védelmére való felhívás.(16) Istent magát is, úgy mutatja be

a Szentírás, mint aki az „árváknak atyja, özvegyeknek bírája” (Zsolt 68,6). Az Amplified

bibliafordításban a meglátogatás mellett szerepel még a megsegítés, gondoskodás is. Jakab

tehát a szükségben levők felkarolására buzdít. Hogy ezt mennyire fontosnak tartotta, az

érződik abból is, hogy a hit és a cselekedetek viszonyáról szólva, a szűkölködők megsegítését

hozza fel példaként (Jak 2,14-16). Ezzel egybehangzik Jézus tanítása Mát 25-ben, ahol

arról beszél, hogy Isten ítélőszéke előtt, megdöbbentő jelentősége lesz az irgalmasság

cselekedeteinek; meglétük, illetve hiányuk, dönti el örök sorsunkat! A szeretet cselekedetei

inkább dicsőítik Istent, mint a kultuszba menekülő vallásosság (vö. Groó [1963] 57. o.).

4.1.3.3 Tisztán megőrizni az embernek önmagát a világtól (Jak 1,27)

A valódi istentiszteletnek egy másik fémjele, az erkölcsi tisztaság. Gondolkodásunkban,

tetteinkben nem kell a körülöttünk levő társadalom értékrendjéhez igazodnunk (vö. Moo

[1985] 87. o.). Pál határozottan felszólít, hogy ne igazodjunk e világhoz, sőt a gonoszt jóval

győzzük meg (Róm 12,2.21). A „világ” itt az Istentől elszakadt, „gonoszság hatalmában

levő” világot jelenti (1Ján 5,19). A világ szennyétől egyrészt Isten őriz meg, másrészt nekünk

is törekednünk kell rá.(17) A világ felé való szolgálatunk hatékonyságának egyik kulcsa, a

tőle való különbözőségünk. Ha azonosulunk a világgal, nem tudunk rá hatást gyakorolni

(vö. Budai [1945] 19. o.). Ha életvitelünk és üzenetünk közt ellentmondás van, szavaink

hiteltelenné válnak.

4.1.3.4 A személyválogatás kerülése (Jak 2,1-13)

A személyválogatás (proszópolé(m)pszia) részrehajlást jelent (Balázs [é. n.]). Lényege a

külsőségek (pl. fizikai megjelenés, szociális helyzet, faj, stb.), alapján való különbségtétel.

A levélírás idején, a Római Birodalom rabszolgatársadalmában, nagyon élesek voltak a

társadalmi különbségek, s a gyülekezeti helységben is valószínű voltak megkülönböztetett

helyek (vö. Groó [1963] 63. o.). A hívőknek azonban a személyválogatást kerülni kell, két

okból is. Egyrészt Isten magatartásával teljesen ellentétes, hisz „Úr nem azt nézi, a mit az

ember; mert az ember azt nézi, a mi szeme előtt van, de az Úr azt nézi, mi a szívben van”

(1Sám 16,7b). Ő választotta ki a világ szegényeit (Jak 2,5). Másrészt a királyi törvény, mely

a felebarát szeretetét parancsolja (Jak 2,8),(18) elítéli a személyválogatás minden formáját (vö.

Moo [1985] 87. o.). A személyválogatással megszégyenítik, lenézik, lebecsülik a szegény

személyét. A Tóra határozottan tiltotta a személyválogatást az ítéletben,(19) az Újszövetség

pedig több helyen is hangsúlyozza, hogy Isten nem személyválogató.(20) A szeretet parancsa

része az egész törvénynek, amit az olvasók a szegény megvetésével megszegnek (vö. Moo

[1985] 98. o.), s ezzel, a törvényt szegik meg (vö. Fekete [1994] 63. o.). „A bölcsesség a

helyes megértés adománya. Arra tanít meg, hogy a másik embert helyesen lássuk, úgy, ahogy

az Úr akarja” (Telegdi [2007] 140. o.). A bántó megkülönböztetés rontja az evangélium

hirdetésének hitelét is (vö. Groó [1963] 64. o.).

Jézus, mint a legnagyobb parancsolatot emeli ki, Isten és a felebarát szeretetét, „e két

parancsolattól függ az egész törvény és a próféták”, mondja Mát 22,40-ben. Pál szerint

a szeretet a törvény betöltése, s minden parancsolatot ez az ige foglal össze: „Szeresd

felebarátodat, mint magadat” (Róm 13,9-10). Ha nem vagyunk irgalmasok, mi sem

számíthatunk irgalomra az ítéletben (Jak 2,13). A személyválogatás kerülése, az irgalom

kifejezésének egy módja, a krisztusi jellem megnyilvánulása. Jakabnál az Isten, és az ember

szeretete összefonódik.

4.1.3.5 Élet- és lélekmentés

Testvéreim, ha valaki közöttetek eltévelyedik az igazságtól, és megtéríti valaki, tudja meg,

hogy aki megtérített egy bűnöst a tévelygés útjáról, megmenti annak lelkét a haláltól, és sok

bűnt elfedez, mondja Jakab (Jak 5,19-20). Habár ez az ige, az előző magatartás- és cselekedet-

láncolattól, a levélben „helyileg” teljesen külön, a levél végén áll, a tévelygő megtérítése, úgy

gondolom, a valódi kegyesség, és a szeretet megnyilvánulása. Az Ószövetségben Isten, mint

népének pásztora, vállalta magára az eltévedt visszaterelését (Ez 34,16). Jézus, az Ószövetség

messiási pásztor ígéretét önmagában látta beteljesedni (Mát 15,24; Ján 10,14) (vö. Telegdi

[2007] 36-37. o.). Ő az a jó pásztor, aki otthagyja a kilencvenkilenc igazat, hogy megkeresse

az egy elveszettet (Luk 15,3-7). Jézus a követőire is pásztori munkát bízott (Ján 21,15-17).

Jakab tehát egyfajta lelkigondozói feladatra hívja fel a figyelmet, melynek az ad különös

hangsúlyt, hogy ez a fáradozás életet ment. Aki pásztori szeretettel utána megy a tévelygőnek,

az az örök halálból(21), az örök életre segíti őt (vö. Groó [1963] 169. o.). A megtér (episztrephó)

jelentése: megfordul, visszafordul egy korábbi útra, vagy helyzethez; lelki értelemben,

az Isten útjáról való letérés meglátása után, visszafordulás a helyes útra (Balázs [é. n.]).

Ebben kell segítséget nyújtanunk egymásnak. Ez a munka, az egész gyülekezet feladata,

hisz mindnyájan felelősek vagyunk egymásért (vö. Groó [1963] 169. o.). Pál apostol

hasonlóképpen tanít, „Testvéreim, ha valakit tetten is érnek valamilyen bűnben, ti, akik lelki

emberek vagytok, igazítsátok helyre az ilyet szelíd lélekkel” (Gal 6,1). Ha krisztusi lelkület

van bennünk, a tévelygőre nem követ dobunk, hanem visszasegítjük a helyes útra.

4.1.4 A királyi törvény (Jak 2,8)

A „királyi törvény” - a „szabadság törvénye” mellett, - egy másik tipikus kifejezés a levélben.

Mit kell értenünk alatta? Sokan a szeretet törvényét (3Móz 19,18) értik alatta, mert ez a

legfőbb parancs, mely forrása a többi, emberi kapcsolatokat szabályzó törvénynek, s egyben

összegzése minden ilyen jellegű parancsnak.(22) (vö. NIV Study Bible [1985] 2544. o., Moo

[1985] 94. o.). Kálvin szerint ez a törvény a királyok királyától adatott (3Móz 19,18), és az ő

uralkodásának rendjét szabályozza. Dibelius hasonló véleményen van (vö. Fekete [1994] 54.

o.). Mások abban látják királyi voltát, hogy ez a legfontosabb, vagy lehet: „királyi méltóságot

nyújtó törvény” (Fekete [1994] 54. o.). Bengel szerint „A legnagyobb király legnagyobb

parancsolata” (Groó [1963] 68. o.).

4.2 A hit és a cselekedetek

4.2.1 A hit és a cselekedetek viszonya (Jak 2,14-26)

Jakabnak a cselekedetekben megnyilvánuló igaz istentisztelet mellett mondott „védőbeszéde”,

itt jut el a csúcsra (vö. Moo [1985] 99. o.). A legtöbb magyarázó szerint ez a szakasz a

levél „szíve”, ez hordozza a központi mondanivalót (vö. Fekete [1994] 72. o.). „Mi a

haszna, atyámfiai, ha valaki azt mondja, hogy hite van, cselekedetei pedig nincsenek? Avagy

megtarthatja-é őt a hit?” (Jak 2,14), teszi fel a kérdést. A válaszban levő példa (Jak 2,15-

16) arra mutat rá, hogy amennyire haszontalan a puszta jó szó egy ruhátlan, éhező ember

számára, annyira haszontalan a cselekedetek nélküli hit. Jakab további illusztrációkat hoz

mondanivalója megvilágítására, egy negatívat, és két pozitívat. Az ördögök (démonok) is

hiszik az egy igaz Isten létét, mégis rettegnek. Mi hiányzik? „Hitük” megáll az igaznak tartás

szintjén, de már képtelenek szeretni, és szeretetből cselekedni (vö. Fekete [1994] 76. o.).

Ábrahám és Ráháb példájában viszont azt látjuk, hogy hitük cselekedetekre, engedelmességre

indította őket.

Mi a Bibliában található, igaznak mondott hit jelentése, és tartalma? A görög pisztisz vagy

piszteuo szó személyek, vagy dolgok iránti bizalmat is jelent; hogy rábízom magam valakire

(Balázs [é. n.]). Isten iránti bizalom, ráhagyatkozás tette lehetővé Ábrahám számára az

engedelmességet, hisz hitte, hogy Isten a halálból is visszaadhatja Izsákot (Zsid 11,19).

Miután Ábrahám konkrét lépéseket tett fia feláldozására, akkor mondta csak Isten, hogy

„most már tudom hogy istenfélő vagy” (1Móz 22,12), s ezután lett Isten barátja. Ábrahám

hite együtt munkálkodott cselekedeteivel. Nem arról van szó, hogy a hit mellé tette a

cselekedeteket, mintegy kiegészítve azt, hanem a hit teremte a cselekedeteket (vö. Groó

[1963] 81. o.). A cselekedetek által lett teljessé (teleioó) a hit, azaz általuk ért célhoz, általuk

vált tökéletessé, éretté (vö. Moo [1985] 112. o.). Ráháb hitte, hogy Isten Izrael népének adja

Kanaán földjét (Józs 2,9), ez mozgósította, hogy élete kockáztatásával is, elrejtse a kémeket.

Tettével saját, és családja életét is megmentette. „A hit azt jelenti, hogy valamit kezdesz azzal,

amit tudsz. Az ismeret önmagában nem ér semmit, ha nem cselekszünk az alapján. Izraelnek

megígérte Isten, hogy nekik adja Kánaán földjét. Ez az információ semmit nem jelentett volna

nekik, ha rabszolgaként Egyiptomban maradtak volna. De a Biblia azt mondja, hogy hit által

hagyták el Egyiptomot… és hit által keltek át a Vörös tengeren (Zsid 11,27.29). Az ország az

övék volt, de katonák élete árán kellett azt elfoglalniuk.” (Wilkerson [2010a])

A hit és a cselekedetek olyan szorosan összetartoznak, mint a test, és a lélek. Ha

különválasztjuk őket, az eredmény halál, ha egységben vannak, az eredmény élet (vö.

Harrison [1962] 1435. o.). „Mert a miképen holt a test lélek nélkül, akképen holt a hit is

cselekedetek nélkül”, olvassuk a 26. versben. Jakab ezzel a tevékeny hit mellett áll ki, és

elveti azt a „hitet”, mely nem szül cselekedeteket, mely ellentéte a „szeretet által munkálkodó

hitnek” (Gal 5,6).(23) Az élő hit mindig megmutatkozik cselekedetekben, életvitelben; a

cselekedetek viszont visszahatnak a hitre, megerősítve azt. A keresztyén élet így válhat

dinamikussá, hitünk így lehet előrevivő.

4.2.2 Jakab és Pál

Jakab levelét hitvitázó levélként is szokták emlegetni, mivel úgy tűnik, Pál megigazulás

tanával ellentétben áll. A legtöbb teológus szerint azonban ez az ellentét csak látszólagos.

A feszültség feloldásához érdemes megvizsgálni, kik voltak a címzettek, és milyen

szituációban voltak. Pál olyanokhoz szól, akik úgy gondolják, megigazulásukért valamit

tenni kell, teljesítmény-keresztyénségben szenvedtek. Számukra a megigazulás, a hit

útjára való rátalálással lehetséges. Nekik írja Pál Róm 3,28-ban, „Azt tartjuk tehát, hogy

az ember hit által igazul meg, a törvény cselekedetei nélkül”. Jakab helyzete egészen

más. Olyanok hívőknek ír, akiket félt az elspiritualizálódástól, akik le akarják magukról

rázni az engedelmesség terhét. Őket cselekvő keresztyénségre hívja, „Látjátok tehát, hogy

cselekedetekből igazul meg az ember, és nem csupán hitből” (Jak 2,24) (vö. Fekete [1994] 74.

o.).

Más terminológiát használ Pál, és mást Jakab. Pálnál a cselekedetek a törvény cselekedeteit

jelentik, melyek az üdvösség megszerzésére irányulnak. Jakab cselekedetek alatt a

hit gyümölcseit, következményeit érti. Amit Jakab cselekedeteknek nevez, Pálnál az

az „igazság gyümölcse”, illetve a „Lélek gyümölcse”(24) (vö. Goppelt [1992] 177. o.). Pál

és Jakab a keresztyén élet különböző lépcsőfokairól beszélnek. Pál a megigazulás, Jakab a

megszentelődés fogalmában gondolkodik. Pálnál a szótériológiai szempont kerül előtérbe,

Jakabnál az etikai szempont (vö. Fekete [1994] 75. o.). Pál a megigazítás isteni aktusára

teszi a hangsúlyt, Jakab pedig „az isteni aktusból következő emberi magatartásra” (Bengel)

(Groó [1963] 82. o.). Jakab és Pál teológiája között tehát nincs ellentmondás, viszonyuk

komplementáris.

4.3 Összegzés

A hívő ember bölcsessége megnyilvánul abban, hogy vannak cselekedetei. Teszi azt, amit

az ige mond, és amit a hite diktál, s ezzel hite „teljessé lesz”. Nem engedi, hogy a látszat-

kegyesség megcsalja. Jézus Mát 7,24-ben azt mondja, hogy bölcs ember az, aki „hallja én

tőlem e beszédeket, és megcselekszi azokat”. A cselekedetek, melyekről Jakab beszél, nem

látványosak, a mai keresztyénségében talán nem népszerűek, ám értékük az örökkévalóságban

is megmarad. Felfedezhető bennük az isteni bölcsesség vonásai: az irgalmasság, a részrehajlás

kerülése, jó gyümölcsök, gyakorlatiasság, a szelídség, a tisztaság.

Jegyzetek

1 2Móz 35,36; 1Kir 3,12; Zsolt 33,8; Ézs 50,4; Jer 23,5; Jak 1,5 

2 „Az ő munkája az, hogy ti a Krisztus Jézusban vagytok. Őt tette nekünk Isten bölcsességgé, igazsággá,

megszentelődéssé és megváltássá (1Kor 1,30) 

3 Pl. József és Potifár feleségének esete (1Móz 39,7-20); Pál tövise (2Kor 12,7); „Íme, az ördög börtönbe fog

vetni közületek némelyeket, hogy próbát álljatok ki ” (Jel 2,10). 

5 Péld 2,10-19, 3,13-14, 9,1-6

6 „A csúfolódókat ő megcsúfolja, az alázatosaknak pedig kegyelmet ad”

7 „Az ősegyház Krisztus közeli eljövetelét várta (1Kor 4,5, 11,26, 15,23; 1Thess 2,19, 4,15), s az első század

keresztyénei mint utolsó időt tekintették saját korukat” (Fekete [1994] 113. o.)

8 Jób 1,20-22, 2,9-10, 19,25-26

9 Jób 23,10; Mal 3,3; Jel 3,18

10 Fekete szerint a boldogság is eszkatológiai értelmű, mint általában az Újszövetségben (vö. Fekete [1994] 40.

o.).

11 1Kor 9,25; 2Tim 4,8; 1Pét 5,4; Jel 2,10

12 A bárka méretei megegyeznek a legmodernebb hajók építésénél alkalmazott arányokkal (vö. Schultz [1998]

21. o.). A bárka hossza 140 méter, szélessége 23 méter, magassága 14 méter volt, hozzávetőlegesen.

13 Róm 13,12; Ef 4,22-25; Kol 3,9; 1Pét 2,1

14 Mát 5,17; Róm 10,4

15 Pl. Péld 10,19, 21,23

16 2Móz 22,22; Ézs 1,17; 58

17 1Pét 1,5; 1Tim 5,22

18 Szeresd felebarátodat, mint magadat (3Móz 19,18)

19 3Móz 19,15; 5Móz 1,17

20 Ap 10,35; Róm 2,11; Ef 6,9; 1Pét 1,17

21 Harrison szerint fizikai halálról van itt szó. Az ősegyház hitte és tanította, hogy a bűnös életvitel okozhat korai

halált (1Kor 11,30) (vö. Harrison [1962] 1439. o.).

22 Mát 22,36-40; Róm 13,8-10

23 Szeretet által aktivizált, energizált, szeretet által kifejezett, és szeretet által munkálkodó hit (Amplified

fordítás)

24 Róm 6,22; Gal 5,22

A dolgozat teljes terjedelmében olvasható a PTF honlapján.

Tekintsd át a PTF képzéseit!

kepzesek.ptf.hu