A 2011. évi népszámlálásban a lakosság vallási, egyházi kötődésére vonatkozó lesújtó eredményeit egy ismert közíró-blogger úgy kommentálta, hogy “abba kellene hagyni az ájtatoskodó nyomulást, mert Magyarország nem keresztény”. Vajon mit gondolhat erről egy napjainkban elismert evangéliumi kisegyház tagja?

A kérdés megválaszolásához mennyei küldetésünk tartalmát és a földi hatalmak szándékát kell szembeállítanunk. A keresztény küldetés – bibliai értelemben – a tanítványság megvalósítását, és nem egy vallási ideológia győzelemre vitelét tartalmazza. Tanítvánnyá válni személyes kapcsolatban lehet. Ennek sikerét alapvetően befolyásolja a kapcsolat jellege. Ha a mester és tanítványa között olyan függőségi kapcsolat van, amely a szabad és önkéntes választás helyett az önérdekek érvényesítésén nyugszik, akkor elvész a szeretetkapcsolat minősége, amely az Isten és ember közösségének legfőbb attribútuma. A középkori államhatalmak saját tekintélyelvű világhatalmi rendszereik felépítése érdekében a kereszténységet tették kizárólag érvényes vallássá, annak erkölcsi követelményeit pedig társadalmi normává. A Krisztus-követést ideológiává silányították.

Miközben tehát élünk bizonyos, egyházunk társadalmi szolgálatát szélesítő intézkedésekből fakadó lehetőségekkel, nem feledhetjük, hogy amíg a vallási ideológia a politikai színtérhez tartozik, addig a hitvalló kereszténység az ekklészia közönségestől elkülönített közegében találhatja meg forrását, életerejét. Az utóbbi időkben több lehetőség-kihívás érte az evangéliumi egyházakat, azok vezetőit. Történt mindez tavaly az önkormányzati fenntartású szociális és oktatási intézmények átvétele során, idén pedig a szeptembertől kezdődő, órarendbe épített hit- és erkölcstan oktatása kapcsán. Az, hogy ezekben a feladatokban – főképp az utóbbiban – miként felelhetünk meg a törvényi szabályozók követelményeinek és milyen mértékben vagyunk képesek lefedni a hitoktatás feladatát, szervezeti és szakmai kérdés. Az pedig, hogy ezt mennyire tekintjük missziónak és milyen fókusszal végezzük, már lelki-szellemi dimenzió. Ezt imádkozva, a Szentírás tartalmához, a krisztusi misszió szellemiségéhez igazítva, valamint a világi direktíváktól függetlenül a Szentlélekre hallgatva kell elhatároznunk és végeznünk.

“Bölcsen viselkedjetek a kívül állók iránt, a kedvező alkalmakat jól használjátok fel.” (Kol 4,5) A páli figyelmeztetés és bátorító felszólítás mindkét fele érvényes. Megfontoltan kell viselkedni a gyülekezethez nem tartozók irányában, és okosan kell felhasználni, nem szabad elszalasztani az evangéliumi küldetésünk végzésére kínálkozó alkalmakat. A gyülekezet, az evangéliumi ekklészia feladata nem változott, így az ma is az emberek önkéntes döntéséből fakadó Krisztus-tanítvánnyá tétel. Az ennek érdekében történő ige-magvetéshez vezető út jó alkalma lehet az, amikor az iskolákban felkínáljuk az erkölcstan helyett választható pünkösdi hit- és erkölcstant. Alaptantervünk célkitűzése a Biblia tartalmának, üzenetének és a hitvalló keresztény élet szükségességének közvetítése. Ezzel is kifejezésre kívánjuk juttatni azt az evangéliumi meggyőződésünket, hogy hitünk alapja a Biblia Krisztus-központú értelmezése, identitásunk alapja pedig nem egy ideológiaként funkcionáló vallás, hanem a Szentlélek által megvalósuló Isten-kapcsolat.

A népszámlálási adatokat komolyan kell venni, és nem lehet statisztikai, technikai hibák emlegetésével kimagyarázni a magukat keresztény egyházhoz tartozónak vallók létszámának milliós nagyságrendű csökkenését. Az evangéliumi, a hitvalló Krisztus-követésre fókuszáló egyházak, felekezetek felelőssége, hogy világosan deklarálják szavaikban és tetteikben is azt, hogy tevékenységük kiindulópontja a tanítvánnyá válás érdekében végzett evangéliumhirdetés, nem pedig egy vallási ideológia propagálása. Az ilyen misszió nem “ájtatos nyomulás” akkor sem, ha olyan politikai hatalom közegében történik, amely – nem megkérdőjelezhető jó szándékkal – a kereszténységet társadalmi céljainak vezérmotívumává teszi.