A 2011. évi népszámlálásban a lakosság vallási, egyházi
kötődésére vonatkozó lesújtó eredményeit egy ismert közíró-blogger úgy
kommentálta, hogy “abba kellene hagyni az ájtatoskodó nyomulást, mert
Magyarország nem keresztény”. Vajon mit gondolhat erről egy napjainkban
elismert evangéliumi kisegyház tagja?
A kérdés megválaszolásához mennyei küldetésünk tartalmát és a földi hatalmak szándékát kell szembeállítanunk.
A keresztény küldetés – bibliai értelemben – a tanítványság megvalósítását, és
nem egy vallási ideológia győzelemre vitelét tartalmazza. Tanítvánnyá válni
személyes kapcsolatban lehet. Ennek sikerét alapvetően befolyásolja a kapcsolat
jellege. Ha a mester és tanítványa között olyan függőségi kapcsolat van, amely
a szabad és önkéntes választás helyett az önérdekek érvényesítésén nyugszik,
akkor elvész a szeretetkapcsolat minősége, amely az Isten és ember közösségének
legfőbb attribútuma. A középkori államhatalmak saját tekintélyelvű világhatalmi
rendszereik felépítése érdekében a kereszténységet tették kizárólag érvényes
vallássá, annak erkölcsi követelményeit pedig társadalmi normává. A
Krisztus-követést ideológiává silányították.
Miközben tehát élünk bizonyos, egyházunk társadalmi szolgálatát
szélesítő intézkedésekből fakadó lehetőségekkel, nem feledhetjük, hogy amíg a
vallási ideológia a politikai színtérhez tartozik, addig a hitvalló
kereszténység az ekklészia közönségestől elkülönített közegében találhatja meg
forrását, életerejét. Az utóbbi időkben több lehetőség-kihívás érte az
evangéliumi egyházakat, azok vezetőit. Történt mindez tavaly az önkormányzati
fenntartású szociális és oktatási intézmények átvétele során, idén pedig a
szeptembertől kezdődő, órarendbe épített hit- és erkölcstan oktatása kapcsán.
Az, hogy ezekben a feladatokban – főképp az utóbbiban – miként felelhetünk meg
a törvényi szabályozók követelményeinek és milyen mértékben vagyunk képesek
lefedni a hitoktatás feladatát, szervezeti és szakmai kérdés. Az pedig, hogy
ezt mennyire tekintjük missziónak és milyen fókusszal végezzük, már
lelki-szellemi dimenzió. Ezt imádkozva, a Szentírás tartalmához, a krisztusi
misszió szellemiségéhez igazítva, valamint a világi direktíváktól függetlenül a
Szentlélekre hallgatva kell elhatároznunk és végeznünk.
“Bölcsen viselkedjetek a kívül állók iránt, a kedvező
alkalmakat jól használjátok fel.” (Kol 4,5) A páli figyelmeztetés és bátorító
felszólítás mindkét fele érvényes. Megfontoltan kell viselkedni a gyülekezethez
nem tartozók irányában, és okosan kell felhasználni, nem szabad elszalasztani
az evangéliumi küldetésünk végzésére kínálkozó alkalmakat. A gyülekezet, az
evangéliumi ekklészia feladata nem változott, így az ma is az emberek önkéntes
döntéséből fakadó Krisztus-tanítvánnyá tétel. Az ennek érdekében történő ige-magvetéshez
vezető út jó alkalma lehet az, amikor az iskolákban felkínáljuk az erkölcstan
helyett választható pünkösdi hit- és erkölcstant. Alaptantervünk célkitűzése a
Biblia tartalmának, üzenetének és a hitvalló keresztény élet szükségességének
közvetítése. Ezzel is kifejezésre kívánjuk juttatni azt az evangéliumi
meggyőződésünket, hogy hitünk alapja a Biblia Krisztus-központú értelmezése,
identitásunk alapja pedig nem egy ideológiaként funkcionáló vallás, hanem a
Szentlélek által megvalósuló Isten-kapcsolat.
A népszámlálási adatokat komolyan kell venni, és nem lehet
statisztikai, technikai hibák emlegetésével kimagyarázni a magukat keresztény
egyházhoz tartozónak vallók létszámának milliós nagyságrendű csökkenését. Az
evangéliumi, a hitvalló Krisztus-követésre fókuszáló egyházak, felekezetek
felelőssége, hogy világosan deklarálják szavaikban és tetteikben is azt, hogy
tevékenységük kiindulópontja a tanítvánnyá válás érdekében végzett
evangéliumhirdetés, nem pedig egy vallási ideológia propagálása. Az ilyen misszió
nem “ájtatos nyomulás” akkor sem, ha olyan politikai hatalom közegében
történik, amely – nem megkérdőjelezhető jó szándékkal – a kereszténységet
társadalmi céljainak vezérmotívumává teszi.