Pünkösd.ma publikációk‎ > ‎Vezércikk‎ > ‎2013/1‎ > ‎

A “beszélgető” Jézus csodája

János evangéliuma szerint Jézus tanításainak jelentős részét személyes, négyszemközti vagy kisebb csoportos beszélgetésekben közli. A szerző talán ezt hiányolta leginkább a művének születése idején már meglévő szinoptikus evangéliumokból; azt a Jézust, aki legfontosabb üzeneteit az egyesekkel folytatott párbeszéd során, őket meghallgatva mondja el.

János Jézus-történetének elején időben és térben is a legmesszebb tekintve látja meg azt, aki a legközelebb volt hozzá az utolsó vacsorán (Jn 21,20). A szinoptikus evangéliumok szerzői a Jézus Krisztus személyében lévő isteni gazdagság “szélességét és hosszúságát” nem láthatták be. Ezt csak az a személy ismerhette fel, aki érezte Jézus leheletét és szívdobbanását. Az apostol tehát így, az embert személyesen és közelről megszólító barátként (Jn 15,15) mutatja be az Isten Fiát, a világot alkotó, annak rendjét fenntartó Logoszt. Elsősorban az efézusiaknak írja evangéliumát, azoknak, akik a távol-keleti eredetű vallások bűvöletében, az okkult praktikák kötelékében, az egyik legelterjedtebb görög-római (Artemisz - Diana) istennő büszke tiszteletében és a császárkultusz egyik leghűségesebb ápolásában élték napjaikat. Jézus azonban nem ezeket a praktikákat, rítusokat és bálványimádó gyakorlatokat bíráló hitvédőként jelenik meg közöttük, hanem a szeretetével minden egyes emberhez odahajoló mindenható ÚRként, akinek nemcsak üzenete van, hanem füle is a hallásra. Gondja volt  arra, hogy milyen problémával kell szembenéznie rokonságának egy esküvő bonyodalmai kapcsán (kánai menyegző, Jn 2), hogy milyen lelki kérdések és hitbeli kétségek gyötörnek egy vallási vezetőt (Nikodémus, Jn 3), hogy mit jelent egy elromlott élet szégyenében élve bujkálni a szomszédok elől (Samáriai asszony, Jn 4), hogy milyen 38 évet a csodára várni (Betesdai beteg, Jn 5), hogy milyen félelmek gyötrik a megélhetésért és az életben maradásért küzdő követőit (ötezer megvendégelése, Jn 6). A testté lett Logosz a kérdésekre beszélgetésekben hozza el a csoda-megoldást a házassági hűségben kudarcot vallónak (házassságtörő nő, Jn 8), a fogyatékossággal élőnek (a születése óta vak, Jn 9), a gyászolóknak (Lázár, Jn 11) és az ő követésében elbukott tanítványnak is (Péter, Jn 21). 

Miközben Jézus kortársai közül számosan felismerték, hogy ki ő, mégis hozzá mertek menni, mert Jézusban az a “teljes szeretet” jelent meg a Földön, amely kiűzi a félelmet. Jézus csodáinak kommunikációs eszköze, a legközelebb álló tanítvány közvetítése szerint, a személyes és közvetlen beszélgetés volt. Ez a legnehezebb, legidőigényesebb, de leghatékonyabb evangelizációs eszközünk ma is. Egy ilyen párbeszédbe azonban nemcsak az evangélium igazságait, hanem önmagunkat is hozzuk; benne van saját személyiségünk, így az is, amiben hasonlóvá lettünk Krisztushoz, és az is, amiben nem.

A hozzá hasonlóvá válás folyamata, a “dicsőségről dicsőségre” történő elváltozásunk (2Kor 3,18) a beszélgető Jézus Krisztus szemlélése közben történik. Képzeteinkben azonban leggyakrabban a trónuson ülő uralkodóként jelenik meg. Talán, ha a diktátumokat és ultimátumokat adó keresztény vezetők, a családjukat utasításokkal dirigáló szülők, a nebulókat megfélemlítéssel sakkban tartó pedagógusok a beszélgető Krisztust szemlélnék, ők maguk is hasonlóak lennének hozzá. Napjaink csodáit Jézus ma is a vele és az egymással folytatott szent beszélgetésben cselekszi. Ő így ura és királya mindennek. Ennek a csodának egyidejűleg lehetünk átélői és közvetítői is.

Comments