János evangéliuma szerint Jézus tanításainak jelentős részét személyes,
négyszemközti vagy kisebb csoportos beszélgetésekben közli. A szerző talán ezt
hiányolta leginkább a művének születése idején már meglévő szinoptikus
evangéliumokból; azt a Jézust, aki legfontosabb üzeneteit az egyesekkel
folytatott párbeszéd során, őket meghallgatva mondja el.
János Jézus-történetének elején időben és térben is a
legmesszebb tekintve látja meg azt, aki a legközelebb volt hozzá az utolsó
vacsorán (Jn 21,20). A szinoptikus evangéliumok szerzői a Jézus Krisztus
személyében lévő isteni gazdagság “szélességét és hosszúságát” nem láthatták
be. Ezt csak az a személy ismerhette fel, aki érezte Jézus leheletét és
szívdobbanását. Az apostol tehát így, az embert személyesen és közelről
megszólító barátként (Jn 15,15) mutatja be az Isten Fiát, a világot alkotó,
annak rendjét fenntartó Logoszt. Elsősorban az efézusiaknak írja evangéliumát,
azoknak, akik a távol-keleti eredetű vallások bűvöletében, az okkult praktikák
kötelékében, az egyik legelterjedtebb görög-római (Artemisz - Diana) istennő
büszke tiszteletében és a császárkultusz egyik leghűségesebb ápolásában élték
napjaikat. Jézus azonban nem ezeket a praktikákat, rítusokat és bálványimádó
gyakorlatokat bíráló hitvédőként jelenik meg közöttük, hanem a szeretetével
minden egyes emberhez odahajoló mindenható ÚRként, akinek nemcsak üzenete van,
hanem füle is a hallásra. Gondja volt
arra, hogy milyen problémával kell szembenéznie rokonságának egy esküvő
bonyodalmai kapcsán (kánai menyegző, Jn 2), hogy milyen lelki kérdések és
hitbeli kétségek gyötörnek egy vallási vezetőt (Nikodémus, Jn 3), hogy mit
jelent egy elromlott élet szégyenében élve bujkálni a szomszédok elől (Samáriai
asszony, Jn 4), hogy milyen 38 évet a csodára várni (Betesdai beteg, Jn 5),
hogy milyen félelmek gyötrik a megélhetésért és az életben maradásért küzdő
követőit (ötezer megvendégelése, Jn 6). A testté lett Logosz a kérdésekre
beszélgetésekben hozza el a csoda-megoldást a házassági hűségben kudarcot
vallónak (házassságtörő nő, Jn 8), a fogyatékossággal élőnek (a születése óta
vak, Jn 9), a gyászolóknak (Lázár, Jn 11) és az ő követésében elbukott
tanítványnak is (Péter, Jn 21).
Miközben Jézus kortársai közül számosan felismerték, hogy ki ő,
mégis hozzá mertek menni, mert Jézusban az a “teljes szeretet” jelent meg a
Földön, amely kiűzi a félelmet. Jézus csodáinak kommunikációs eszköze, a
legközelebb álló tanítvány közvetítése szerint, a személyes és közvetlen
beszélgetés volt. Ez a legnehezebb, legidőigényesebb, de leghatékonyabb
evangelizációs eszközünk ma is. Egy ilyen párbeszédbe azonban nemcsak az
evangélium igazságait, hanem önmagunkat is hozzuk; benne van saját
személyiségünk, így az is, amiben hasonlóvá lettünk Krisztushoz, és az is,
amiben nem.
A hozzá hasonlóvá válás folyamata, a “dicsőségről dicsőségre”
történő elváltozásunk (2Kor 3,18) a beszélgető Jézus Krisztus szemlélése közben
történik. Képzeteinkben azonban leggyakrabban a trónuson ülő uralkodóként
jelenik meg. Talán, ha a diktátumokat és ultimátumokat adó keresztény vezetők,
a családjukat utasításokkal dirigáló szülők, a nebulókat megfélemlítéssel
sakkban tartó pedagógusok a beszélgető Krisztust szemlélnék, ők maguk is
hasonlóak lennének hozzá. Napjaink csodáit Jézus ma is a vele és az egymással
folytatott szent beszélgetésben cselekszi. Ő így ura és királya mindennek.
Ennek a csodának egyidejűleg lehetünk átélői és közvetítői is.