Pál ekkor kiállt az Areopágosz közepére, és így szólt: „Athéni férfiak, minden tekintetben nagyon vallásos embereknek látlak titeket, mert amikor bejártam és megtekintettem szentélyeiteket, találtam olyan oltárt is, amelyre ez volt felírva: AZ ISMERETLEN ISTENNEK. Akit tehát ti ismeretlenül tiszteltek, én azt hirdetem nektek.” (ApCsel 17,22-23)
Pál apostol athéni látogatását,
az alkalmazott evangelizációs módszert és annak eredményét a legtöbb
bibliakutató kudarcnak tekinti. De vajon tényleg volt görög válság? Ha volt,
akkor annak oka a filozofikus érvelést is alkalmazó Isten-bizonyításban
keresendő? (ApCsel 17,15-34)
Pál apostol egy sikeres, de a
zsidók irigységét is kiváltó thesszalonikai látogatását követően Béreában
folytatja a missziót. Innen azonban idő előtt kell távoznia a thesszalonikai
zsidók fenyegetései miatt. Nincs ideje a gyülekezetszervezésre, ezért
munkatársai, Silás és Timóteus ott maradnak, így egyedül érkezik a néhány
évszázaddal korábbi dicsőségének csak árnyékában élő Athénba. Itt rendszeresen vitázik a zsidókkal és a
hozzájuk csatlakozó Jahve-tisztelő pogányokkal. Ennek a munkának az
eredményéről nem olvasunk. Tevékenysége azonban nem csak erre a vallásilag
homogén közegre korlátozódik, hanem a főtéren „válogatás nélkül beszélget
bárkivel”. Ennek híre megy, és üzenetének mondanivalójára immár a filozófiában
jártasak is kíváncsiak lettek. Más vallásokból és filozófiákból
összeszedegetett tanításnak vélik Pálét, ezért nevezik „fecsegőnek”. Az
Areopágoszon mondott beszéde nem ítélkező, hanem a hallgatóival közös pontból
kiinduló, a tisztelet hangján elmondott evangelizáció, kapcsot kereső
kommunikáció, amelyben az ítélkezés helyett a tisztelet dominál. Úgy vélem,
hogy az erre a beszédre való felkészülés retorikai és spirituális értelemben is
Pál egyik legkomolyabb küzdelme, munkája lehetett. Egyrészt, amint említettem,
ez nem a páli „rutinnak” megfelelő, az evangéliumi történet gerincét és az
azzal kapcsolatos ószövetségi érveket felsorakoztató igehirdetés volt. Másrészt
Pál szívét inkább a felháborodás fűtötte elsősorban, és nem a – beszédéből
kitetsző – tisztelet. Felháborodása fölött is győznie kellett.
Az athéni tartózkodás sikeres
volt egyfelől amiatt, hogy az egyik tanácsnok (Dioniziosz), egy asszony
(Damarisz) és még mások is megtértek, másfelől amiatt is, mert Pál saját magát
is legyőzte. Komoly energiákat mozgósított azért, hogy egyeseket nyerjen meg
Krisztusnak. Nem tömegeket – ahogy eddig megszokhatta –, hanem csak néhányakat.
Nagyobb felkészüléssel és komoly belső harccal azért, hogy Krisztus legyen
láthatóvá. Ha Korinthusban fáradt volt, akkor ezt – úgy vélem – az athéni különleges kihívás és
az ezzel való megküzdés okozta, nem pedig valamiféle kudarcélmény. Azt, hogy
Korinthusban csak „a megfeszített Krisztusról akart tudni”, inkább az okozta,
hogy a Megfeszített segített felülemelkednie saját háborgásán és bölcsességet
adott neki abban is, hogy egy számára szokatlan környezetben is hirdesse
Krisztust. Mindenkinek mindenné lett, hogy minden lehetséges módon megmentsen
némelyeket (1Kor 9,22-23). Talán
ez is egy lehetséges magyarázata a válságnak bélyegzett athéni eseményekből
fakadó fáradságnak, félelemnek és rettegésnek.
Pál küzdelmeiben saját harcainkat
is láthatjuk a magunkkal szembeni és a szolgálati területünkön bennünket érő
kihívásokkal. Talán felismerjük a küzdelmes, kívülről gyümölcstelennek tűnő
időszakokat kudarcnak kikiáltó kritikai hangokat is. Ez azonban nem tántoríthat
el attól, hogy menjünk tovább, talán egy még nehezebb terepre, ahol a
megpróbáltatások mellett Krisztus vár bennünket egy biztatással: „Ne félj,
hanem szólj, és ne hallgass: mert én veled vagyok, és senki sem fog rád támadni
és ártani neked, mert nekem sok népem van ebben a városban.” (ApCsel
18,9b-10)