„Ne bízzatok ilyen hazug
szavakban: az ÚR temploma, az ÚR temploma, az ÚR temploma van itt!” (Jer 7,4)
Az utóbbi időben sokat foglalkozom Jósiás és Jeremiás életével, tetteivel.
Jeremiás Jósiás idejében kezdi szolgálatát, szemlélője és vélhetően részese is
a templom újjáépítésének, a Tóra érvénybeléptetésének, majd a Jósiás által
elrendelt csodálatos páska-ünnepnek is. Életük, szolgálatuk olyan személyes
tanulságokat tartalmaz, amely a teológiát művelő, a Bibliát megnyitó
szolgálónak is bátorítás és figyelmeztetés is egyben.
A tanulságos események közül most a jósiási
páskát említem meg, amely a zsidó vallási kultusz újraéledésének mérföldkövévé
lett. Jósiás ugyanis elrendelte, hogy az ünnepet szabályszerűen, a Tórában
leírt rendelésnek megfelelően végezzék el a papok. Ezzel indult újra a Salamon
idején elkezdődött templomi áldozati istentiszteleteknek és a mózesi
törvényekben elrendelt ünnepeknek az évenként ismétlődő sora (2Krón 35,1-6). A
nagyhatalmak nyomása alatt szenvedő zsidókban ismét felébredt – immár a renovált templomban – Jahve tiszteletének és a
megtalált Tóra megismerésének a vágya. Az állandó szorongattatásban élő
választott nép a helyes identitás nélkülözhetetlen forrására talált rá ismét.
Az ünnepi áldozatok már-már túlzó mértékkel, szinte hihetetlen mennyiségben
kerültek bemutatásra: 37.600 juh és kecske, 3.800 szarvasmarha (2Krón 35,7 kk).
Egy anátóti pap is ott lehetett valamelyik oltárnál, aki ekkor már öt éve
prófétai üzeneteket is adott át. Ezekben szívszerinti istentiszteletre és
Jahve-követésre buzdított, például így: „Ezt mondja az ÚR: Emlékszem rád:
ifjúkorod hűségére, mátkaságod szeretetére, amikor követtél a pusztában, a be
nem vetett földön.” A nép, amelyik a Tóra megtalálásakor a törvényadó Úrral
találkozott, most a páska által a szabadító,
megváltó Isten történelmi tetteiről emlékezhetett meg.
A korszakhatárt jelentő
„gigapáskát” követően azonban nem fordulnak egyértelműen jobbra a dolgok. Az
egykor Istenhez visszatérő Jósiás nem hallotta meg az ÚR szavát, amikor Nékó át
akar vonulni országán, így álruhában hal meg a csatában. A templomi
istentisztelet megújult formája mellett a hétköznapok úgy folytak tovább, ahogy
eddig, vagy még rosszabbul: „Loptok, gyilkoltok, paráználkodtok, hamisan
esküsztök, a Baalnak tömjéneztek, és más isteneket követtek, akiket nem
ismertek. Azután idejöttök, és megálltok előttem ebben a házban, amelyet az én
nevemről neveztek el, és ezt mondjátok: Megszabadultunk! De azután ugyanazokat
az utálatos dolgokat követitek el.” (Jer 7,9-10) Régi életmódunk
megváltoztatása nélkül az istentisztelet hazugság. Így nem ok nélkül szólít fel
Pál apostol éppen a páska-eseményre hivatkozva a megszentelődésre: „Takarítsátok
ki a régi kovászt, hogy új tésztává legyetek, hiszen ti kovásztalanok vagytok,
mert a mi húsvéti bárányunk, a Krisztus, már megáldoztatott.” (1Kor 5,7)
Lapunkban a pünkösdi
identitásról, egy pünkösdi hithősről és egy karizmatikus körökben vitával
övezett jelenség biblikus, teológiai megközelítéséről, az eksztázisról is
írunk. Cikkeink egyfajta önértékelési lehetőséget is jelentenek mindannyiunk
számára. Vajon a pünkösdi ébredés mivé vált napjainkra? A mi megáldoztatott
húsvéti bárányunkkal való szövetségünk komolyságát nem a látványos ünnepek, a
jól szervezett istentiszteletek, hanem mindennapi erkölcsünk, szavainkban és
tetteinkben továbbadott konkrét, Lélektől ihletett üzeneteink mutatják.