Pünkösd.ma publikációk‎ > ‎Vezércikk‎ > ‎2011/4‎ > ‎

Ungvári Csaba: A vihar hevesen dobál bennünket

„A vihar hevesen dobált bennünket, azért másnap kidobálták a hajóterhet, harmadnap pedig a hajó felszerelését dobálták ki saját kezükkel.” (ApCs 27,18-19)

Az egyéni és közösségi krízishelyzetekben első reakciónk a pánik. Ezt követően gyakran először magunkat, majd másokat is hibáztatunk a magunk felelősségterhének csökkentése érdekében. A fogoly Pál apostol hajótörésüket megelőző viselkedése profetikus dimenziókba emeli a kríziskezelést.

Írásom idején az egekbe szökött a svájci frank ára és az EU vezetői megpróbálnak megoldást találni a válságra. Családok százezrei képtelenek fizetni az ingó és ingatlan vársárlásra felvett hiteleiket. Az új egyházi törvényből hirtelen kimaradt felekezetek vezetői, tagjai pedig elkezdik számolgatni a működésüket érintő esetleges változásokat. A személyes életet befolyásoló váratlan események okozta bajok, vagy a már régebben meghúzódó feloldatlan feszültségek berobbanása további okai lehetnek élethajónk hánykolódásának.
Pál apostol Szépkikötőben, Lázea városa közelében figyelmeztette az iránta egyébként jóindulatú Juliusz római századost, hogy veszélyes útnak indulni ebben az időszakban. Lukács beszámolójából nem látszik, hogy ez prófétai megnyilatkozás lett volna, inkább csak a kizárólag haszonszerzésre irányuló szándékokkal szemben egy életrevaló, történelmi tapasztalatból fakadó intelem. Amikor az évszakok törvényszerűségeinek megfelelően alakult az időjárás, és lecsapott a vihar, Pál visszaidézi óvó szavait. Ekkor már a szállítmányt és minden más felesleges súlyt kidobáltak a hajóból. A halálfélelemtől rettegő, tehetetlen emberek maradtak csak. Életveszélyes, reménytelen krízishelyzetben voltak. Pál mondanivalója viszont sokkal több előre mondott igazának hangoztatásánál. Prófétai szó, ami személyes, Istentől kapott ígéret azokra nézve is, akikkel egy hajóban utazik.
A Krisztus-követő ember, a keresztény vezető a krízishelyzetben felidézi a kapott ígéreteket, valamint azok megerősítését és aktualizálását kéri. Megmondott igaza okán nem kaján mosollyal a szája sarkában, vagy dohogó hibáztatással fordul vezetőihez vagy a vele egy szinten lévő sorstársaihoz. Mi sem tehetjük, hogy bajaink közepette egymásnak essünk vagy a reménytelenség szavait visszhangozzuk felfelé és lefelé!
Amikor még súlyosabbra fordult a helyzet, a matrózok, a megmenekülés kulcsemberei el akartak szökni a hajóról. A fogoly Pál megakadályozta a Juliusznak adott tanáccsal, hogy ez bekövetkezzen: a katonák elvágták a szökéshez használni szándékozott mentőcsónakok köteleit, így azok tovasodródtak a háborgó tengeren. Pálra valószínűleg haragudtak a matrózok, de az apostol tudta, hogy Isten ígéretének beteljesülésében nekünk embereknek is van részünk, operatív teendőnk. A krízishelyzetben nem tisztességes a hajó szélére oldalogva a mentőcsónakot nézegetni, és nem helyes az ezt cselekvők szándékait szó nélkül hagyni!
Amikor a folytonos küzdelemben az életerő is ellankad, akkor az, aki az ígéretet kapta, ismét cselekedni kezd. A halálfélelemben elaléltak szeme láttára eszik, és azok követik őt. Ezután a tengerbe szórják a gabonát, majd megnyílik a szemük, megpillantják a viharból menedéket nyújtó öblöt. Oda kormányozzák a hajót, ami ugyan összetörik, de ők mind a 276-an megmenekülnek. Pál példaadása is az Úrtól kapott ígéret beteljesülése érdekében hatott.
A történelmi gyökerű tapasztalati bölcsesség, az Istentől kapott személyes ígéret profetikus kimondása, az egységet munkáló tettek, valamint a reménység példájával elöljáró viselkedés – ezek együttesen szolgálják a reményteljes fennmaradást, a krízishelyzetből való győztes kimenekedést. Krisztus és hitelődeink példája is ilyen tettekre bátorít, sőt kötelez bennünket.