Telegdi József: A gyülekezetre vonatkozó kifejezések az Újszövetségben 3. rész

Ajánló

Folytatjuk annak tanulmányozását, hogy konkrétan milyen kifejezéseket használ az Újszövetség magára a gyülekezetre. Gyakorlati útmutatásokat is megfontolunk.

 

Sorozatunk előző részében már elkezdtük annak tanulmányozását, hogy konkrétan milyen kifejezéseket használ az Újszövetség magára a gyülekezetre (5. főpont 1-3. alpontja). Most a 3., egyben befejező részben a megkezdett gondolatsort folytatjuk tovább: az Isten szántóföldje és Isten épülete, valamint a Krisztus teste és Krisztus menyasszonya fogalmakat, jelképes kifejezéseket tekintjük át, majd szólunk az Isten királysága és a Sátán „királysága” közötti kibékíthetetlen ellentétről is (5. főpont 4-8. alpontja). Zárásként rámutatunk néhány gyakorlati konzekvenciára.

 

5.4. Isten szántóföldje (geórgion tou Theou)

A gyülekezet Isten szántóföldje: θεοῦ γεώργιον-Theou geórgion.[1] Isten népét régtől fogva az Úr szőlőjének, Isten ültetésének, Isten ültetvényének nevezi a Szentírás: „A Seregek Urának szőlője: Izráelnek háza, és gyönyörű ültetvénye: Júda férfiai.” (Ézs 5,7)

Az Ézs 5,7-ben (LXX): ἀμπελν-ampelón: szőlőhegy, szőlőskert (az Újszövetségben is pl. Mt 20,4.7.8); νεοφυτεία-neofüteia: új ültetvény; νεοφυτεῖον-neofüteion: most beültetett tér;[2] νεόφυτος-neofütosz: most frissen ültetett[3] (az 1Tim 3,6-ban: nemrég megtért, újonnan megtért emberre vonatkozik).

Szép látvány egy gondos kertészt munkája közben megfigyelni. Nagy szakértelemmel előkészíti a földet. Örül, amikor fáradozása nyomán szép gyümölcsös fejlődik. Az Ézs 5,1–7 versei ilyen munkáról beszélnek.  A kertész maga Isten, akinek művészi tervét és jó ízlését nem múlja felül senki. Ő plántált (ἐφύτευσα-efüteusza – Ézs 5,2; LXX) egy kertet, a Kanaán földjét. A fáradságos előmunkálatokat megtette, a talajt felásta és a kövektől megtisztította. Kiűzte onnan a bálványimádó népeket (Józs 1,3–5; 21,43–45). Az így megtisztított föld jó és kövér talajt képezett. Az odatelepült Izráel népe képezte a nemes szőlővesszőt (Jer 2,21; Zsolt 80,9), az Egyiptomból történt kivonulás után a lázongó népet ugyanis Isten nem vitte be az ígéret földjére, hanem csak a pusztában született új nemzedéket (Deut 1,35kk).

A nemes szőlőtől az Úr jó, bőséges termést várt. A gondos előkészítés és a jó gondozás természetes következménye a jó termés. Ezt várja és elvárja a Gazda. Az új ültetés azonban nem vált be, a nemes vessző természetellenes módon vadat termett. Emiatt a Gazda szíve mélyen fájt. Hiába volt a jó föld, a sok munka, Izráel fanyar gyümölcsöt hozott. Pedig soha nem élvezte Isten kegyelmét más nép oly gazdagon, mint éppen Izráel népe. Maga Isten rendelt és adott nekik központi szentélyt, ahol az ő igéje megszólalt, ahol ő különös módon megjelent (Ex 40,34kk; 2Krón 7). Adott törvényt (Ex 20), adott olyan államférfiakat, amilyeneket egy nép sem kapott (1Sám 16,13; 1Kir 10,6kk). Adott prófétákat, akik mint éber őrök vigyáztak Isten kertjére. Mindez nem használt semmit. Izráel élvezhetetlen gyümölcsöt hozott.

„Mit kellett volna még tennem?” – kérdezi az Úr (Ézs 5,4). Mi emberek méltán kérdezzük, mert mulasztunk. Szívünk méltán vádolhat kötelezettségeink hiányos teljesítése miatt. Isten azonban mindent megtett: soha nem követ el mulasztást, nem késik el munkájával. Éppen ezért, amikor a termőre fordulás ideje elérkezik, nem tűri az alkudozást. Mit tegyen szőlőjével? Az ember válasza az lenne: „Vágd ki!” Ám itt Isten mást tesz. Nem vágja ki szőlőjét, mert ezzel ígérete ellen tenne; de amit tesz, az nagy büntetés Izráelre. Íme, az ítélet, Isten elfordulásának jele (Ézs 5,5–6):

1) Elvonja a gondviselés kerítését.[4] Ültetvénye legyen prédája a környező istentelen világnak.

2) Megvonja az ég áldásait. Ahol nem nyilvánul meg Isten ereje, ott hiábavaló minden emberi erőfeszítés. – Jaj annak az egyháznak, gyülekezetnek, amelytől Isten elvette a menny áldásait! Hangozhat a prédikáció, csak halál illata lesz az – halálra (vö. 2Kor 2,16).

Az ősi képanyagot veszi igénybe Jézus, amikor az Isten királysága történetét-példázatát az Ézs 5-höz kapcsolódva egy szőlőhegy, szőlőskert (ἀμπελν-ampelón – Lk 20,9kk) sorsával hasonlítja össze.[5] A képanyag itt annyiban bővül, hogy a példázat második fele a szőlő bérlőiről szól: ezek itt csak a nép vezetőit jelenthetik. Hallgatói jól tudják, hogy Izráel sorsáról beszél Jézus. Ez a drága szőlő, Izráel, emberekre van bízva, és a Gazda kéri tőlük a szőlő termését. A küldöttek sorsában fokozás mutatkozik, a bérlőmunkások lázadásának egyre élesebbé válása miatt. A példázat kereteit szétfeszítő valóság pedig: Jézust a „szőlőn kívül” megölték (Zsid 13,12kk).

Az Izráelre árasztott áldások nyomán várta Isten, hogy a szőlőskertre fordított munka elismerést szerez neki. Ugyanígy várja, hogy a gyülekezet megteremje a megtérés (Mt 3,8) és a Lélek gyümölcsét (Gal 5,22). A kegyelem légköre által az élet illatává teszi választottait. A gyülekezet által akar az Úr a népeknek alkalmat adni arra, hogy megismerjék őt. Általa akarja erkölcsi képmását az emberekben helyreállítani. Ennek érdekében az elhívottak számára minden lehetőséget megteremtett ahhoz, hogy jellemük olyanná formálódjék, amellyel képviselhetik őt.[6]

Jézus idézett példázatában a gazda kénytelen a lázadó munkásokat elpusztítani, és a szőlőt másoknak adni. Így veszi el a szőlőt Isten az eddigi bérlőktől, s olyan népnek adja, amely megtermi gyümölcsét. Ez az Izráel „kivetettjeiből” és a pogányokból egybeépülő új nép, a messiási ekklészia.

A Jn 15,1–8 a Krisztus élethordozói tisztét szemlélteti az igazi szőlőtő (ἄμπελος ἡ ἀληθινή-ampelosz hé aléthiné) által, amely a vesszőket hordja és élettel táplálja. A gyülekezet élete csak akkor lehet gyümölcstermő, ha olyan szoros kapcsolatban, életegységben marad Jézussal, mint amilyen szerves a viszony a szőlőtő és a vessző között.

Az Úr szőlőjébe ültetett fügefa (συκῆ-szüké – Lk 13,6–9) példázata jól illett arra a nemzedékre, amelyhez a Megváltó eljött, és különös gondviselésével vett körül.[7] A Krisztus-korabeli zsidóság nagyobb kegyességet mutatott, mint a korábban élők, de kevésbé volt meg nála Isten Szellemének ajándéka. Isten gyümölcsöt keresett Fia által, de nem talált. Izráel hiába foglalta el a földet. Puszta léte hátrányos, káros volt, mert elfoglalta a szőlőben egy gyümölcstermő fa helyét. Megfosztotta a világot azoktól az áldásoktól, amelyeket Isten szeretett volna adni általuk. Rossz színben tüntették fel Istent a népek előtt. – Hasonlóképpen a terméketlen gyülekezet megfoszt másokat azoktól az áldásoktól, amelyekhez az ő hibáiból nem juthatnak hozzá. A Gazda szándéka az, hogy övéi „igazság fáinak neveztessenek, az Úr ültetvényének: őt ékesítsék” (vö. Ézs 61,3). Tehát nem azért ültet gyümölcsfát, hogy annak árnyékában megpihenjen. Nem tűri a gyümölcstelenséget, annak vége ítélet.

Pál apostol az Isten ültetvényének képét közvetlenül a gyülekezetre alkalmazva Isten szántóföldjének (θεοῦ γεώργιον-Theou geórgion – 1Kor 3,9) nevezi azt.[8] A korinthusi gyülekezetben jó földművelőhöz (2Tim 2,6) illően Pál ültetett, Apollós pedig öntözte (φυτεύω-füteuó: plántál, elültet aor.; ugyanez a szó fordul elő a szőlőhegyről szóló példázatban – Lk 20,9). Istennek lehet köszönni, hogy Korinthusban fakadásnak indult az ültetvény, és hogy növekedett is, mert Isten az, aki növeszt. Akkor hát ki a „valami”, ki a nagy? A plántáló vagy az öntöző? Egyik sem. Ők egyaránt semmik önmagukban véve. Nagy csak a növekedést adó Isten. 

Még egy fontos üzenete van az 1Kor 3,9-nek: Apollós azt öntözte, amit Pál ültetett (és nem mást!). Ez arra figyelmeztet: csak ott várhatjuk a Gazda növekedést adó áldását, ahol a szolgálattevők szeretetben együtt tudnak munkálkodni. Noha más-más feladatot végeznek a gyülekezet pásztorai, igehirdetői és többi munkatársai, nincs ok és jog arra, hogy őket „egymás fölé” emeljük. A plántáló és az öntöző valójában egyek. Különböző képességekkel vannak megáldva, de mindegyik ez alá a közös címszó alá tartozik: szolgák. Mindegyik azzal szolgál, amit kapott. Ebben egyek. Egyiknek a munkája épp olyan lényeges, nélkülözhetetlen, mint a másiké. Egymás munkáját kiegészítik. – Pál járt elől, s jó kertészként elültette az evangélium és a hit zsenge, friss palántáit. Apollós követte, ő meg öntözött, de a növekedést nem ők adták, hanem az Úr, a voltaképpeni „dolgozó” tehát ő. Nélküle az igehirdetők munkája nem ér el eredményt.

Figyelemreméltó, hogy Pál apostol a maga és szolgatársa munkájáról aorisztoszban szól (ἐφύτευσα-efüteusza: plántáltam; ἐπότισεν-epotiszen: öntözött), Isten tevékenységét imperfectummal jellemzi (ηὔξανεν-éüxanen: növelte), vagyis a mi munkánk időleges, az Istené maradandó (1Kor 3,6).

Isten munkatársai vagyunk (συνεργοί θεοῦ-szünergoi Theou – 1Kor 3,9), azaz Istennel együtt egy művön dolgozunk. Természetesen nem jelent ez „egyenlősdit”. Minden munka Isten uralma és irgalma alatt megy végbe, sőt végső fokon ő maga az alanya minden hűségesen végzett gyülekezeti munkának. A munkatársak méltósága nem önmaguk kiválóságában van, hanem abban, hogy Isten szántóföldjén magvetők (Mk 4,3), plántálók és öntözők lehetnek. Az Úr ítéli meg és jutalmazza meg munkásait (1Kor 3,14k).

A fent mondottak alapján könnyű belátni, hogy azok a „gyülekezetek”, amelyeket földi célokért, önző szándékból, Isten nélkül, emberek dicsőségére alkotnak, nem Isten szántóföldje, annál kevésbé, mert Istennek csak egy szántóföldje van, és az nem Pálé, nem Apollósé, sem nem Kéfásé (vö. 1Kor 1,12k). Nem is lehet valami elbizakodott társaság. Isten szőlőjét azok alkotják, akik be vannak ültetve az ő kertjébe, akiket Krisztushoz élő hit köt, és ezáltal megtermik a Szent Szellem jó ízű gyümölcsét a Gazda örömére. Azok az ő „ültetvénye”, akik életük tartalmává az isteni igazságot tették, és Krisztusba belenövéssel ebből a világból mindinkább „kinőnek”, azaz a világ önzése és emberdicsérete helyett Krisztus szeretetével telnek meg.[9]

Nem emberek, lelkészek, lelkipásztorok által létrehozott társaságok, nem ezek helyiségei és földi vagyona alkotják hát az egyház igazi szervezetét, hanem azok a (földi szervezetekkel sokszor nem is azonosítható) magától Istentől létrehozott lelki-pneumatikus közösségek, amelyekben Isten Szent Szelleme hat, amelyekben Istentől elhívott munkások dolgoznak.

A Jelenések könyve az Isten paradicsomáról (παρδεισος τοῦ θεοῦ-paradeiszosz tou Theou) szóló képet az élet fájával, a végidőbeli Civitas Deire, Isten királyságára alkalmazza (Jel 2,7; 22,2). Isten ültetvényének képe itt összeolvad Isten építésének, városának a képével: „A város főútjának közepén, a folyó két ága között van az élet fája…” (Jel 22,2)

A fent tárgyalt fogalomkörbe tartoznak még a következő képek:

·      olajfa és vadolajfa (ἐλαία-elaia és ἀγριέλαιος-agrielaiosz – Róm 11,16kk vö. Ez 17);

·      mustármag (κόκκῳ σινάπεως-kokkó szinapeósz – Mt 13,31);

·      aratás (θερισμς-theriszmosz – Jel 14,14kk vö. Jóel 4,13).


5.5. Isten épülete (oikodomé tou Theou)

A gyülekezet Isten épülete: θεοῦ οἰκοδομή-Theou oikidomé.[10] Az építés képének is megvan az előzetes ószövetségi története. A bábeli torony építése (Gen 11) a népek szétszóratásához vezetett. A toronynak az égig kellett volna érnie az emberi öndicsőség keresés jeleként. Az ApCsel 2. fejezetében leírtak szerint a Szent Szellem a népek új közösségét hozta létre, amelyben a régi nyelvzavar legyőzetett.[11]

A szent sátor, és annak építése előképe volt az újszövetségi gyülekezetnek. Mózesnek „mindent a szerint a minta szerint” kellett elkészítenie, amint a Sínai-hegyen mutatta neki az Úr (Zsid 8,5 vö. ApCsel 7,44 vö. Ex 25,40). A gyülekezet sátorának felállításával összefüggésben két jelentős mozzanatot figyelhetünk meg az Ószövetségben:

1) a nép önkéntes ajándékokat vitt „a szentély istentiszteleti eszközeinek az elkészítéséhez” (Ex 36,2k vö. 25,2kk); (Károli: „a szent hajlék felépítésének szolgálatára”);

2) Isten elhívott, és Lelke által képesített bölcs férfiakat, akik az összegyűjtött adományból elkészítették a szent sátort és annak fölszerelését (Ex 31,2kk; 35,30kk; 36,1kk).

Az újszövetségi gyülekezet építésére is pontos tervrajzot kaptunk a Szentírásban. Az ősgyülekezetek „építkezése” mintaként áll előttünk. Akkor is, azóta is csak ott épülhet Isten hajléka, ahol az Úr engedelmességre készséges embereket talál, akiket önkéntes odaszánásuk után átalakít, majd betölt és képesít a Szent Szellem által a gyülekezet építésére. Isten hajlékát tehát nem mi önmagunk építjük, hanem általunk és velünk a Szent Szellem (vö. Ef 2,22: „építtettek”). A tulajdonképpeni építőmester a Szent Szellem, az ő munkája nyomán lehetünk mi magunk is Isten épülete (θεοῦ οἰκοδομή-Theou oikidomé) (1Kor 3,19).

A gyülekezet azoknak a zarándokoknak a „sátorvárosa”, akik a jövendő várost keresik (Zsid 13,14; Jel 3,12; 21,3; 22,19). Istennek Szellemét kapták, s ezért az ő népét jelenítik meg, akik korábbi életüket tekintve „idegenek és jövevények” (ξένοι καὶ πάροικοι-xenoi kai paroikoi) voltak az Ef 2,19 szerint.[12] Ezt a helyzetet, pontosabban a környezettel való kapcsolatot – a görög szöveg szerint – még markánsabban írja le Péter apostol: „kérlek titeket, mint jövevényeket és idegeneket[13] (1Pt 2,11 vö. Róm 8,18.23). Itt az idegenek (παρεπίδημος-parepidémosz) szó jelentése egy kissé kiélezve, de maibb szóval: jöttmentek. Tehát jöttmentek ők az Isten teremtett világában, amelyet pedig Isten az embernek teremtett. Az új helyzetük körülírása azonban szép jelent, reményteljes jövőt nyomatékosít (ugyancsak) az Ef 2,19-ben: „polgártársai a szenteknek és lakótársai, családtagjai az Istennek”[14].

Izráel szempontjából nézve a pogányok eddig idegenek, legfeljebb jóindulattal megtűrt vendégek voltak a világban, de semmiképpen sem „honosak”. Most már azonban nem származás kérdése többé az, hogy ki van bizalmas közelségben, családi kapcsolatban és közösségben Istennel. A κλῆσις-klészisz (elhívás – Róm 11,29) birtokában a jövőben élünk, mint a mennyei ekklészia polgárai. „A mi országunk mennyekben van”[15] – írja Pál a Fil 3,20-ban – és várunk üdvözítő Királyunkra, Krisztusra.

A Fil 3,20-ban: πολίτευμα-politeuma (hap. leg.) = (körülírással) „haza”, az az „ország”, ahol polgárjogunk van; modern szóval: állampolgárság[16]; város[17]; a politeuma jelentése valójában nem „ország”, hanem egészen pontosan: polgárjog; hozzá illő magatartás. Képi értelme: egyfelől a földön, másfelől egy teljesen más törvényű világban (is) élő „mennyei polgárjogú és polgárságú” hívők vagyunk, földi magatartásunkkal mennyei minőségünket kell tanúsítanunk. Varga Zs. fordításában: „nekünk a polgárjogunk (= magatartásunkat meghatározó eredetünk és hovatartozásunk) a mennyekben van”.[18] A ὑπάρχω-hüpárchó jelentése: létezni, lenni (praes).

Filippi római katonai kolónia volt, felruházva a Jus Italicum municipiális (törvényhatósági) jogával, azaz nem a provinciától függött, hanem közvetlenül a fővárosnak volt alárendelve. A Filippiben lakó legionáriusok büszkék voltak római polgárjogukra (ApCsel 16,12–21). Erre épít Pál, amikor így ír a gyülekezetnek: ti a távoli császári városnak, Rómának a polgárai vagytok. De Krisztus katonáiként polgárai vagytok a „távoli”, mennyei hazának és fővárosának, amelyben Királyotok székhelye van.

Az Ószövetségben Jeruzsálem vagy Sion, a szent város (templommal a szent hegyen) jelenik meg úgy, mint Isten népének ismertető jele: „Öltözz ékes ruhába, Jeruzsálem, te szent város[19] (Ézs 52,1; 60,14 vö. Mt 4,5; 5,35). Az Újszövetségben – képi megfogalmazásban – Krisztus gyülekezete lép a régi Jeruzsálem helyére (Mt 5,35; Jel 20,9), és egyben túlmutat önmagán: a mennyei Jeruzsálemre, amely majdan az új teremtés középpontja lesz (Gal 4,26; Zsid 12,22; Jel 3,12; 21,2kk vö. Ézs 54,11kk). Az eljövendő Jeruzsálemet az Ez 48,16 négyzet alapúnak írja le. Ugyanezt János a Jel 21,16 szerint kocka alakúnak látja, Isten tökéletes művének jeleként. Az ókorban ugyanis a kocka a tökéletesség szimbóluma volt.

A gyülekezet, az Izráelből és pogányokból született új nép, és benne az új ember nem vágyálom, nem ábránd, nem is csupán program és követelés, hanem olyan valóság, mint egy épület, amely fel van építve, felépült: „ráépültetek az apostolok és a próféták alapjára, a sarokkő pedig maga Krisztus Jézus” (ἐποικοδομηθέντες-epoikodométhentesz; aor. part. pass. – Ef 2,20). Alapja történelmi alap: az apostolok és a próféták, Isten nagy tervének újszövetségi[20] értői és hirdetői azok, akikből ez az alap összetevődik, és a sarokkő, a szegletkő maga Krisztus. Krisztus is annyira történeti valóság, mint az apostolok és próféták, de jelentősége egyedülálló, ezekkel össze nem hasonlítható, több és egészen más. A szegletkő (Ézs 28,16) az alapkövek sorának valamelyik találkozásánál elhelyezett kő, amely az egész épület súlyát hordozza.[21]

Az építkezés folyamatban van. Az építmény gazdája Isten. Az épület valóság, de még nincs készen, hanem szüntelenül tovább épül: „akiben az egész épület egybeilleszkedik, és szent templommá növekszik az Úrban, és akiben ti is együtt épültök az Isten hajlékává a Lélek által.” (Ef 2,21k)

Az Ef 2,21–22-ben: συναρμολογέω-szünarmologeó: szorosan összeilleszt (part. pass.); αξάνω-auxanó: nő, növekedik (praesens); συνοικοδομω-szünoikodomeó: együtt felépít, eggyé épít; passzívumban: eggyé épül, egybeépül (praesens pass).[22]

A mélyben lévő alap, ismétlem, az apostolok és próféták. Az egyedülálló sarokkő, amelyre (akire) ezek a „kősorok” is támaszkodnak, tehát a végső, legfőbb és igazi alap, az egész épület terhének hordozója Krisztus (1Kor 3,11). A további keresztény nemzedékek mintegy rétegről rétegre épülnek rá erre az alapra. Az épület a maga teljességében csak az emberi történelem végén bontakozik majd ki. A hit azonban már most is látja ennek a szinkronikus és diakronikus[23] épületkomplexumnak a gyönyörű rendjét, céltudatos és szerves felépítését (συναρμολογουμένη-szünarmologoumené – Ef 2,21).

Az építőmunkások – emberi részről – az igehirdetők, akik nem a maguk, hanem Isten akaratából Isten számára építenek hajlékot, ki-ki amint az Úr adta neki. A gyülekezet építéséhez már az alap megválasztásánál is bölcsességre van szükség, hiszen az alap jelentős mértékben meghatározza az épület értékét. Az építőmunkás szakavatottsága nem csupán abban nyilvánul meg, hogy alapot választ, hanem hogy olyan alapot választ, amely a célnak teljesen megfelel, amelyre biztosan lehet építeni. Pál bölcs eljárása abban mutatkozott meg, hogy ő minden más alapot – művészi, szónoki előadást stb. – félretett, s alap gyanánt csak a Krisztust tette (1Kor 3,10k). Alap gyanánt azt a biztos, szilárd és megingathatatlan szegletkövet választotta, amelyet – akit – Sionon maga Isten fektetett le (Róm 9,33), ti. Jézus Krisztust. Isten igazságát, erejét és bölcsességét vitte be igehirdetése által a szívekbe hit- és életalap gyanánt. Az alap soha nem lehet más, mint Krisztus: őrá épül a gyülekezet. Akik folytatják, amit az apostol elkezdett, ügyeljenek a munkájuk minőségére. Pál jó alapot „tett le”, a többi munkás vigyázzon arra, hogy milyen anyagból épít. Minél magasztosabb célra emelünk épületet, annál jobb és tartósabb anyagot választunk hozzá. Építkezni tehát különböző módon és különböző anyagból lehet. Az 1Kor 3,12–15 ellentétes fogalmai: az arany, ezüst, drágakő, illetve a fa, széna, pozdorja a fundamentumnak megfelelő, ill. meg nem felelő prédikálásra és életfolytatásra utalnak.[24]

A Szentírás megjelöli az épület célját is, és ezen a ponton válik többé hasonlatnál az Ef 2,20–21-ben alkalmazott kép: a 22. vers leírásában lesz teljes valósággá: „akiben ti is együtt épültök az Isten hajlékává a Lélek által”. Amiképpen a jeruzsálemi templom épülete Isten ígérete szerint az ő valóságos jelenlétének helye volt Izráelben, éppen úgy valóságos jelenlétének helye most a világban a gyülekezet. Isten építménye templom, amelyben Szent Szelleme lakozik. Isten temploma nem kézzel csinált templom, hanem élő kövekből épülő ház (vö. 1Pt 2,5). A gyülekezet életének értelmét, rendeltetésének tartalmát és küldetésének célját ez adja meg. De ez adja meg felelősségének súlyát is.

A gyülekezet rendeltetése tehát, hogy Isten temploma legyen. Csakis úgy lesz azzá, ha ez a templom, amelynek szegletköve az élő Krisztus, szintén élő kövekből (λίθοι ζῶντες-lithoi dzóntesz), azaz olyan személyekből épül, akik maguk is Isten temploma, akikben Isten Szelleme lakozik, tőle kaptak természetfölötti életet (1Kor 3,16). Szent az épület, szentek az egyes kövek is. Ez a gondolat lényegében a kép folytatása más irányban: a gyülekezettől egyenesen az egyes hívőkhöz fordul. Ugyanezt a gondolatot megtaláljuk az 1Pt 2,4–5.7-ben is. Az élő kő két tulajdonságot egyesít magában:[25]

·      az élet mozgalmasságát és

·      a kő szilárdságát, változatlanságát.

Krisztusban valósult meg és egyesült e kettő, a kép valóság lett. Nem e világ kőbányáiból ered, inkább hasonló a meteorhoz: egy másik világból érkezett közénk, és fundamentuma lett egy új világnak. Akik hozzá járultak, azok maguk is „élő kövekké” lettek, s kapták annak két tulajdonságát, az élet mozgalmasságát és a kő szilárdságát. Nem azért kapták, hogy halomban, rakáson heverjenek, hanem azért, hogy lelki-pneumatikus házat (οἶκος πνευματικὸς-oikosz pneumatikosz) alkossanak. A be nem épült hívő olyan, mint az építkezésnél be nem épített kő vagy tégla, hosszabb-rövidebb hányódás után elkallódik.

A lelki házban az egyes kövek a szomszédos köveken keresztül kapcsolatba jutnak távolabbiakkal is, s hordozzák azokat. E hajlékban lelki áldozatok folynak (1Pt 2,5; Zsid 13,15–16).

Az οἰκοδομω-oikodomeó szó különböző nyelvtani alakja kettős jelentést hordoz:

·      az Ef 2,22-ben: „(együtt) felépíttettek” (συνοικοδομω-szünoikodomeó; praefix. + praes. pass.);

·      az 1Pt 2,5-ben: „épüljetek fel!” (οἰκοδομεῖσθε-oikodomeiszthe; imperativus).

A fentiek értelmében egyfelől Isten kegyelmes tette az, hogy beépít az ő hajlékába, másfelől a mi személyes feladatunk és kötelezettségünk a beilleszkedés megvalósítása.

Most még folyik az építkezés, de ha majd kész lesz az épület, eljön a Gazda, a ház Ura, és megtartja a próbát. Az Úr ugyanis ítéletet tart minden munkás és munka felett. Amikor Krisztus újra megjelenik, ki fog tűnni: ki milyen anyagból s hogyan építkezett (1Kor 3,13kk vö. Róm 2,16; 1Kor 4,5; Zsid 10,25). Az ítélet tűzereje, heve, a tűz lángja (πυρὸς ζῆλος-pürosz dzélosz) fogja megmutatni ezt (Zsid 10,27; Jel 2,18).

Megjegyzem, az Ef 4,12-ben a Krisztus teste fogalma, gondolata egybeolvad a gyülekezet építményéről szóló képpel a Krisztus teste felépítéséről szóló formulában (οἰκοδομ τοῦ σώματος τοῦ Χριστοῦ-oikodomé tou szómatosz tou Chrisztou): „…hogy felkészítse a szenteket a szolgálat végzésére, a Krisztus testének építésére.”

Gondos odafigyeléssel felismerhetjük, hogy az Isten háza (οἶκος τοῦ θεοῦ-oikosz tou Theou) Ószövetségből átvett[26], Péter apostol által is használt[27] képe egyrészt Istennek a hívők között, a hívőkben lakozását hangsúlyozza (1Kor 3,16; 2Kor 6,16), másrészt az építőmester szuverén hatalmának gondolatát is adja. Az Isten templomává fölépíttetés, fölrakattatás szemléltetése, a templomi épület megemlítésével az Írás rámutat a Szent Szellem láthatatlan működésének látható eredményére, a szervezett gyülekezetre, amely itt is, ott is a szemünk elé lép. Krisztus teste növekszik a Fő éltető belső ereje folytán, a ház viszont alapíttatott, s építtetik, mégpedig nem minden emberi odaadás, igyekezet hozzájárulása nélkül (talán az Úr kijelentésében az „οἰκοδομήσω-oikodomészó” erre is utal – Mt 16,18).[28]

Egy épület részekre bontva nem más, mint rom. Isten őrködik a maga temploma felett, és jaj annak, aki ezt a templomot eltorzítja részekre szakadás, széthúzás, pártoskodás folytán (1Kor 3,17).


5.6. Krisztus teste (szóma Chrisztou)

Az 1Kor 12 egyik alapvető üzenete az – mondja Boross Géza –, hogy a gyülekezet Krisztus teste (σῶμα Χριστοῦ-szóma Chrisztou – 27. v.), ami nem valamiféle átvitt értelemben vett jelképes misztikumnak a neve, hanem egy nagyon is e világi, földi realitásnak. A gyülekezet csodája, rendkívülisége, emberi szemekkel gyakorta nem is látható dicsősége az, hogy a Krisztus teste. Ami emberi társaságnak, jogi szervezetnek tűnik, valójában nem csak ennyi, hanem Krisztus másodlagos létmódja, benne, általa maga Krisztus van jelen ezen a világon.[29]

A gyülekezet egy lelki-szellemi egész, organizmus. Nem úgy áll a dolog, hogy sok szerv egyesítéséből áll elő a szervezet, hanem megfordítva: a szervezet hozza elő magából a szerveket. A gyülekezet központi szervező életereje maga a Szent Szellem. Ő élteti a szervezetet, fenntartja, fejleszti, tökéletesíti. Tevékenységét az organizmust alkotó tagokban, tehát a gyülekezet egyes tagjaiban fejti ki oly módon, hogy a gyülekezet egyrészt mint „egységes tagozat”, másrészt mint „tagozott egység” tűnik fel.[30] A keresztények, noha sokan vannak, mégis egyek, mert egy Lélekben (ἐν ἑνὶ πνεύματι-en heni pneumati – 1Kor 12,13) egy testté kereszteltettek meg[31], azaz a Szent Szellem által egy pneumatikus közösségbe épültek be. Az egy testté válás csodája úgy valósul meg, hogy Isten Szelleme győzi le és hidalja át az egyébként áthidalhatatlan ellentéteket, a fajok közötti és az egyes társadalmi rétegek közötti szembenállásokat: „…akár zsidók, akár görögök, akár rabszolgák, akár szabadok, mindnyájan egy Lélekkel itattattunk meg.” (1Kor 12,13)

A testre (σῶμα-szóma) és annak tagjaira (μέλος-melosz) vonatkozó hasonlat ősrégi idő óta használatos. Pál tehát közismert képet alkalmaz, amikor a gyülekezetet corpusnak (Róm 12,4–8; 1Kor 12) és Krisztust fejének (Kol 1,18.24) nevezi. Kapott egy formát, amelybe beleönthette a közölni szándékolt tartalmat. De csak a forma „világi”, a beleöntött tartalom annyira krisztusi, hogy a saját benső erejénél fogva átalakítja a régi formát is. Az apostol az érveit nem az emberi bölcsességből meríti, hanem a természetből, Isten teremtéséből veszi. Nem azt mondja, hogy ez így logikus, hanem azt: így van a teremtésben. Nem az a logikus, amit az ember kigondol, hanem az, amit a teremtés igazol.[32]

Az anatómiailag, biológiailag adott igazságot Pál hitigazsággá emeli: nem egy biológiai test áll előttünk többé, hanem Istennek a népe, sokféle emberek, akiket másakká-másakká tesz, de éppúgy össze is tart az „egy és ugyanazon Lélek” (ἓν καὶ τὸ αὐτὸ πνεῦμα-hen kai to auto Pneuma – 1Kor 12,8–9.11). Nem egyszerűen fizikai egymásrautaltság ez, hanem pneumatikus egység, melyet nem természetes emberi rokonszenv, szimpátia tart össze, hanem természetfölötti erő, a megváltó kegyelem (χάρις-charisz).[33]

A gyülekezet pneumatologikus egysége és közössége, az egy test törvénye az egymásért vállalt felelősség gyakorlásában realizálódik: „Kölcsönösen gondoskodjanak (μεριμνῶσιν-merimnószin) egymásról a tagok. És így ha szenved az egyik tag, vele együtt szenved (συνπάσχει-szünpaszchei) valamennyi, ha dicsőségben részesül az egyik tag, vele együtt örül (συνχαίρει-szünchairei) valamennyi.” (1Kor 12,25–26) Világos tehát, sokkal többről van itt szó, mint amit a mi szimpátia szavunk sugall, nevezetesen arról: úgy „éreznek együtt” a test tagjai, ahogy Krisztus „beleéli magát” nyomorúságainkba, és ezeket a szó szoros értelmében „velünk együtt éli át” (Zsid 4,15).[34] A gyülekezet Krisztusban gyökeredző létének természetes életfunkciója a pneumatologikus közösségvállalás: a szünpaszchó és a szünchairó az egészséges közösségi szolgálat alapfeltételei is, ugyanakkor funkciói is. Az együttszenvedés és együttörvendezés által tudunk segítséget nyújtani a Szent Szellem vezetésével egymásnak abban, hogy Krisztus egységes teste legyünk, s hogy Krisztus testének tagjai maradjunk rész szerint is, azaz egyénileg is, öntudatosan, identitásunk megőrzésével is.[35] A Krisztus testének sajátos törvénye, az egy-test törvény tehát a Szent Szellem által érvényesül a gyülekezetben. Ez magában foglalja azt is, hogy a tagok az „erő-megnyilvánulásokat”, a karizmákat egymás javára, épülésére használják, ki-ki a neki adatott kegyelmi ajándék mértéke szerint (1Kor 12,7).

Az 1Kor 12,26-ban: συνπάσχω-szünpaszchó: hasonlót érez, együtt szenved valakivel, részvéttel van valaki iránt;[36] συνχαίρω-szünchairó (vagy συγχαίρω-szügchairó): együtt örül valakivel, örömét megosztja[37]; együtt ünnepel[38]. A nagyobb hangsúly miatt, de a mélyebben érdeklődők kedvéért is idézek még három igét, ahol hasonló gondolatokról olvasunk. Az egyik a Róm 8,17: „Ha pedig gyermekek, akkor örökösök is: örökösei Istennek és örököstársai Krisztusnak, ha vele együtt szenvedünk, hogy vele együtt meg is dicsőüljünk.” Itt nyilván arról van szó, hogy a Krisztus szenvedéseivel azonosulást (συνπάσχω-szünpaszchó), a vele együtt való megdicsőülés (συνδοξάζω-szündoxadzó) követi. A másik ige a Zsid 10,34: „A foglyokkal is együtt szenvedtetek, és vagyonotok elrablását is örömmel fogadtátok, mivel tudtátok, hogy nektek értékesebb és maradandóbb vagyonotok van.” Az itt olvasható συμπαθέω-szümpatheó: együtt szenved ige rokonságban van az imént idézett συνπάσχω-szünpaszchó szóval.[39] A harmadik ige az 1Pt 3,8: „Végül pedig legyetek mindnyájan egyetértők, együtt érzők, testvérszeretők, könyörületesek, alázatosak” (συμπαθής-szümpathész: együtt érző[40]).

A Lélekkel áthatott élő test egy határozott személyiséget jelenít meg: a megdicsőült Úr Jézus Krisztust (vö. 1Kor 12,12).  Tehát a „σῶμα Χριστοῦ-szóma Chrisztou” = egy, páratlan, egyedülálló, világfölötti erőkből élő csodás szervezet.[41] Az egyes gyülekezetek nem egy „társaság”, „kör”, „klub”, nem a „szünagógé” ekvivalense, nem is az „ekklészia” profán-görög jelentése szerinti összejövetel (ez  magyarázza meg a Pál  megvilágító fejtegetéseinek szükségességét), hanem a „Krisztus tibennetek”[42] (Róm 8,10; 2Kor 13,3) és „ti a Krisztusban”[43] (Ef 2,13) fölséges valóságra válása.

Egység van a különféleségben, és különféleség az egységben, és ez szükségszerű dolog. Gondoljuk át ezt is.[44] Először is, szükségszerű az egység a különféleségben (1Kor 12,14–20). A test részei közül egy tag sem tagadhatja a testtel, mint egésszel való összefüggését azon az alapon, hogy neki más a működése, mint a többieknek (pl.: mert nem vagyok megtisztelt kéz, hanem csak földet taposó láb, ezért nem vagyok a testből való). Test éppen az által létesül, ha a különféle tagok egységes célra közreműködnek a maguk sajátos feladatukkal. Valamely tag csak akkor tagadhatná a testhez tartozását, ha a test egyetlen egy tagból állna – ez viszont abszurdum. Ez a rend nem önkényes intézkedés, hanem a teremtés-újjáteremtés funkcionális rendje, Isten akarata. Így e rend előtt minden tag tartozik „meghódolni”.

Másodszor, a test egységében a különféleség is szükségszerű (1Kor 12,21–27). Objektív szempontból véve, a tagok közt értékre, jelentőségre nézve nincs különbség, hiszen önmagában mindegyik csak rész, s ők csak együttvéve alkotják az egészet. Egyik a másiknak nem vethet szemére semmit, de nem kicsinyelheti le a maga hivatását sem. Más szóval: aki külsőleg fontosabb hivatást végez, nem nézheti le a kevésbé látványos, alárendeltebb körben mozgó tagot. Ellenkezőleg, el kell ismernie annak nélkülözhetetlen voltát, mert azok a látszólag erőtlenebb-gyengébb (ἀσθενής-aszthenész), „értéktelenebb” tagok a közös cél elérése végett ugyanolyan becsesek, szükségesek, hiszen nélkülük a test élete, egészsége nem tartható fenn. Egyik tag sem akar(hat)ja hát, hogy a másik szenvedjen. Közös érdekük: mindegyiknek jól menjen a dolga.

A gyengébb tagokon kívül megemlíti Pál a tisztességtelen (ἄτιμος-atimosz[45]) tagokat is (pl.: botrányos vétekből megtérők, lenézett származásúak, undorító betegségben szenvedők). Azokat nagyobb tisztességgel vesszük körül, különös gondot fordítunk rájuk. Az egyes tagok tisztességének biztosítása is isteni rendre megy vissza. Ő intézkedett úgy, hogy a testnek gyenge és erős, tisztességes és tisztességtelen tagjai legyenek, hogy egyik a másiknak gondját viselve harmonikus élet létesüljön, s a közös célt közösen megvalósítsák. Tehát a különféleség is szükségszerű.

Az összhang a legcsodálatosabb egység. Összhang nem az egyformák között jön létre, hanem a különbözők között. Az egyenlők és egyformák egysége: sivatag. A különbözők egysége: harmónia.[46]

Minden ajándékra (χάρισμα-chariszma) szüksége van az ekklésziának. Isten akarata, hogy egy ember ne kapjon meg minden adományt, hanem érezze a maga rész-szerű voltát, hogy maga nem elégséges, hanem testvéreire van utalva. A különbözőség egyesülésre kényszerít. Ebben a kényszerben azonban öröm rejlik, mert az ajándékok kedvesek, becsesek (vö. 1Kor 12,31).

A baj nem abban van, hogy különbözőek vagyunk. A baj ott kezdődik, ahol az egyik tag megirigyeli a másik tag feladatát és alkotását, és azt magának kívánja. Nem annak örül, hogy kiegészítheti a másikat, hanem bosszankodik azért, mert a másik szerepe nem az övé. Ha egy testben versengés, irigység támad, az a test halála. Az irigység magát teszi középponttá, forrása az önzés. Az összhang forrása a szeretet, mert mindegyik tag egy célért él és dolgozik. A cél a test, annak épsége, boldogsága.[47]

Mivel az adományok között az egység mellett tényleg különbség is létezik tulajdonságra, célra nézve, helyes dolog, ha a keresztény ember a nagyobb (μέγας-megasz[48]), hasznosabb (κρείττον-kreitton[49]), azaz jelentőségteljesebb adományokra igyekszik szert tenni (1Kor 12,31), amelyekkel inkább építheti a gyülekezetet. A lényeg, hogy a tagok nem élhetnek a testtől függetlenül. Eggyé válásuk a Szent Szellem által történt, mert teremteni és újjáteremteni csak ő képes.

A különböző lelki ajándékok hozzá tartoznak az ekklészia lényegéhez. Belőle ki nem szakadhatnak. Valamennyi pótolhatatlan. Pál elveti az egyenlősdi eszméjét, de annak a lehetőségét is, hogy valamelyik fölé kerekedjen a többinek. Mindegyik fontos a maga helyén, mindegyiknek a maga funkcióját kell végeznie, mert csak így működik zavartalanul az egész. Aki a helyét a gyülekezetben Istentől kapta (és elfogadta), az sem nem felfuvalkodott, sem kisebbrendűségi érzése nincsen. Pál figyelmeztet: senki ne tartsa a maga ajándékát egyedül fontosnak. A gyülekezet mindig akkor romlik meg, amikor valamelyik ajándékot túlhangsúlyozzák.[50]

Az élő szervezet kiveti magából az idegen sejtet. Krisztus teste küzd a bomlasztó tevékenység, a „mindenféleség” ellen.

Krisztus testén nem csak az egyes gyülekezeteket kell értenünk, hanem az egész kereszténységet is. Krisztus testének tagja minden élő hitű keresztény. Az önmagában véve megoszlásra, meghasonlásra vezető emberi sokféleség a Lélek munkája által válik az egység eszközévé. Ezért nem kell félnünk attól, hogy a gyülekezeteknek sokféle képességgel, hivatással rendelkező, sokféle élethelyzetben lévő tagjai vannak. Ezekben az mutatkozik meg, hogy az isteni szeretet nem mereven uniformizáló, hanem rugalmas, találékony, az élet változatos körülményeihez alkalmazkodó erő.

A gyülekezet tagjait az Úr Krisztus egyrészt a maga segítségének kapcsaival, másrészt a tagok egymásnak nyújtott segítségének a kapcsaival foglalja össze, egy test ízeivé, egy szervezet szerveivé téve őket: „Az egész test belőle [Krisztusból] egybeilleszkedvén és összekapcsolódván minden összekötő ízületével, minden egyes résznek a mértéke szerinti erőkifejtésével végzi a test növekedését önmaga építésére szeretetben.” [51] (Ef 4,16 – Varga-ford.[52])

Az Ef 4,16-ban: συναρμολογέω-szünarmologeó: (szorosan) egybefüggeszt, összeilleszt; συμβιβζω-szümbibadzó: összehoz, összeköt, összetart; egyesít (testeket, ill. az egész testet)[53]; ἐπιχορηγία-epichorégia: (ráadásként történő) segítség, támogatás; kéznyújtás; ἁφ-hafé: érintés, érintkezés, ízület; a fordításokban: kapcsolat, kapocs. Ez a vers nehezen fordítható le: az alany „az egész test”, az állítmány „végzi a test növekedését”. Az alany és állítmány között több határozó van: „egybeilleszkedve és összefogva” = „egyberakatva és egyben tartva”, azaz a test egyes tagjai egy testet alkotnak.[54]

Az ekklészia egységét egyfelől nem a benne működő munkások teremtik meg emberi tervszerűséggel, hanem az emberek szolgálatát felhasználó Isten. Másfelől viszont a gyülekezet erőkifejtése a tagok arányos hozzájárulásából tevődik össze.

Együtt dolgozó eszközök alkothatnak gépet is, ha azok egyesítése külső rájuk hatás eredménye, s ha alakjuk és viszonyuk változatlan marad. A gyülekezet esetében azonban nem lehet szó gépről, mert az egyes „eszközök” maguk is élnek, hiszen emberek; de egyesülésük-összekapcsolódásuk sem marad ugyanaz, mert állandóan közelebb kerülnek egymáshoz, összenőnek, sőt a Fejjel való egységük folytán a Fejből állandóan erőt, életet kapnak („növekedjünk abban, aki a fej, a Krisztusban” – Ef 4,15; Károli).[55]

Nemcsak a gyülekezet Krisztus teste, hanem a Krisztus is feje a gyülekezetnek (κεφαλ τῇ ἐκκλησίᾳ-kefalé té ekklészia – Ef 1,22–23; 4,15).[56] Az utóbbi tételben olyasmi hangsúlyozódik, ami az elsőben is benne van, ugyanakkor ez a tétel továbbvitele az 1Kor 12,27 ekkléziológiai alaptételének („ti pedig Krisztus teste vagytok, és egyenként annak tagjai”[57]). A test célratörő egységét a fej biztosítja: a központi akarat székhelye, innen származik minden irányítás, indíttatás, gondolat, szándék, akarat vagy ösztönzés. Csak egyre kell vigyáznunk: nem feltételezhetünk hamis kölcsönös függést, korrelációt Krisztus és a gyülekezet viszonyában. Most nem arról van szó, hogy a gyülekezetek mit jelentenek Krisztusnak, hanem arról, hogy Krisztus mit jelent a gyülekezetnek. Nem gondolkozhatunk úgy, hogy Krisztus csak a gyülekezet által az, ami. Tehát a gyülekezet egysége nem tagjainak közös megegyezéséből ered, hanem a Fő akaratából adódik.

Igazi szervezet ez, mert tagjai nemcsak önmagukban élnek, hanem egymással való összekötöttségükben is. Minden egyes tagjában is külön, egységes, befejezett életet él; amellett együtt is élő szervezet.

Az égi Főből élő, az egész földet átfogó titokzatos test ebben a világban a „látható egyház” szervezetén keresztül revelálja magát. Ha elszaggatjuk a Krisztus titokzatos teste, s a tapasztalatilag előttünk álló gyülekezet között a lelki-szellemi köteléket, akkor nem marad más, mint egy halott szervezet, vagy pedig egy beteges miszticizmus, a Szent Szellem munkájának karikatúrája. Az egyik oldalról tekintve az ekklészia teste, Krisztus teljessége[58] = világfölötti, transzcendens valóság; a másik oldalról nézve azonban hívek, elöljárók közössége szolgálatokkal = földi szervezet. E szervezet azonban csak addig gyülekezet, ameddig „abban növekedik, aki a Fej, a Krisztusban” (Ef 4,15 – Károli). A Krisztus testének világfölötti nagy egésze és az egyes gyülekezetek empirikus adottsága, íme, nem kettő, hanem egy. Az égi Király élő összeköttetésben van az ő földre helyezett testével, melyet táplál, igazgat, védelmez, fölvirágoztat, s amely a maga látható formáját az egyes gyülekezetek „ékes és jó rendjében”[59] találja meg (1Kor 14,26–40). Ez ékes és jó rendre vonatkozóan bőséges utasításokkal szolgál az Írás, amikor a tisztségekről, a kegyelmi eszközök jelentőségéről (bemerítés, úrvacsora) és az Ige tisztán hirdetéséről tanít (1Kor 12,28; Ef 4,11 és lásd még ApCsel 14,23; 20,28; 1Kor 12,13; 11,20; Gal 3,27; stb.).[60]

Krisztus teste nem komplexum, hanem orgánum, amely által Krisztus a világban működik, úgyhogy a hívők a Krisztusnak azok, ami a test a léleknek (szellemnek). De a láthatóan előttünk álló egyházi szervezet mégsem teljesen az, ami a Krisztus teste. Vannak megjavuló bűnösök és látszólagos keresztények is a tagjai sorában. Az előbbiek valóban tagok, akik éppen az élő összeköttetés által egészségesekké lesznek. Ebből a szempontból Krisztus teste és Isten királysága egy és ugyanaz. Mivel azonban a gyülekezet tagjai között itt e földön álszent képmutatók is élnek, a gyülekezet tágabb értelmű az Isten királyságánál.

Összegzésként elmondhatjuk:[61] A „ti pedig Krisztus teste vagytok, és egyenként annak tagjai” (1Kor 12,27) azt jelenti, hogy

·      a keresztények nem egymástól elválasztott magánlények, hanem ahhoz az organizmushoz tartoznak, amely a Krisztushoz köttetés által egy minden másfajta organikus képződménytől különböző testté, „szómává” lesz. E testben a keresztények feloldhatatlan-megbonthatatlan egységbe és közösségbe vannak egymással összekötve;

·      a Krisztus teste, a „szóma Chrisztou” tagolt organizmus, melyben mindenkit a maga kegyelmi ajándéka szerint kell elismerni és érvényesülni hagyni.


5.7. Krisztus menyasszonya (nümfé tou Chrisztou)

A férfi eljegyzi szerelmesét, aki boldog örömmel mond igent. A jegyesség vagy mátkaság a különleges, sajátos összetartozás jele. A vőlegény és menyasszony leghőbb vágya és szándéka, hogy a jegyességből házasság legyen, amelyben megvalósulhat a teljes önátadás. A házasság a férfi és a nő élethosszig tartó szeretetszövetsége, sorsközössége, amelybe természetes módon bele tartozik a gyermekek vállalása és nevelése is. E gondolatok köré csoportosítom az Újszövetség Krisztus menyasszonyával (νύμφη τοῦ Χριστοῦ-nümfé tou Chrisztou)[62] kapcsolatos főbb tanulságait, üzeneteit.

Mielőtt rátérnék, röviden utalok arra, hogy már az Ószövetségben is gyakran találkozunk a szűz, menyasszony, asszony, anya fogalmával a régi vagy az új Jeruzsálemre alkalmazva (Ézs 37,22; Jer 2,2; Hós 2,7.18 vö. Ézs 54,4kk; 62,4k; Ez 16,7kk). Ezeknek jelképes jelentőségük volt (és van) az Isten királysága, a Civitas Dei költői vagy másálszerű[63] megjelölésére. Megragadóan ír az Énekek éneke a vőlegény és menyasszony szerelméről, melyben – az Újszövetség felől tekintve – Jézus Krisztus és a gyülekezet kapcsolatának mélységét is szemlélhetjük. A Jer 2,2-ben leírtak szerint Isten fájó szívvel emlékezik arra az időre, amikor Izráel szeretetteljes jegyességben volt vele: „Emlékszem rád: ifjúkorod hűségére, mátkaságod szeretetére, amikor követtél a pusztában...” Másutt arról is olvasunk, hogy Istennek az Izráelhez fűződő kapcsolata olyan, mint a házassági kötelék (Hós 2,18kk), a kanaánita természetvallással való összefonódása pedig olyan, mint a házasságtörés (Hós 7,4; 13,2).

Az Újszövetséghez lapozva olvassuk, hogy Keresztelő János küldetése Krisztus, a „vőlegény” érkezésének előkészítése volt; öröme kiteljesedik, amikor látja-hallja, hogy a vőlegény megérkezett menyasszonyáért: „…a vőlegény barátja pedig, aki ott áll, és hallja őt, ujjongva örül a vőlegény hangjának: ez az örömöm lett teljessé.” (Jn 3,29) Jézus képes beszédeiben, példázataiban is nagy szerepet játszanak a menyegzővel kapcsolatos képek: „Vajon böjtölhet-e a násznép, amíg velük van a vőlegény?” (Mk 2,19) „Hasonló a mennyek országa egy királyhoz, aki menyegzőt készített a fiának...” (Mt 22,1kk)

Pál apostol részletesen szól a házastársak egységéről, és arról, hogy ennek mintája Krisztusnak a gyülekezethez való viszonya (Ef 5,22kk). János 2. levele a kiválasztott úrnőnek[64], vagyis a gyülekezetnek, és az ő gyermekeinek[65], tehát a gyülekezet tagjainak szól (1. v.). A Jel 12,1 és köv. versekben a 12 csillagból álló koronával ékesített asszony (γυνὴ-güné) tulajdonképpen a Civitas Dei megjelenítője, amely először a Messiást hozza világra, majd pedig a később született „utódokat” (Jel 12,17 vö. Róm 8,29). A Jelenések záró fejezeteiben előtűnik az új Jeruzsálem, amely olyan kápráztatóan gyönyörű, mint „egy menyasszony (νύμφη-nümfé), aki férje számára van felékesítve” (Jel 21,2 vö. Jn 3,29). Egy másik helyen örömujjongásra hív fel: „Örüljünk és ujjongjunk, és dicsőítsük őt, mert „eljött a Bárány menyegzője, és az ő felesége elkészítette magát” (Jel 19,7 – Károli). A menyegző Krisztus szétszakíthatatlan közösségét jelöli azokkal, akiket ő a vérén megváltott.

A Jel 19,7-ben: a Bárány menyegzője: ὁ γάμος τοῦ ἀρνίου-ho gamosz tou Arniou; az ő felesége: ἡ γυνὴ αὐτοῦ-hé güné autou.

A fenti rövid, tömör áttekintés után nézzünk meg néhány szentírási szakaszt közelebbről, részletesebben is. Az előbb utaltam arra, hogy Pál apostol szerint a házastársak szeretetteljes egysége voltaképpen Krisztusnak a gyülekezethez való viszonyát tükrözi (Ef 5,22kk). A kettő között lényeges hasonlóság van: a nő és a férfi egy testté lesz a házasságban, Krisztus és a gyülekezet egy test az üdvterv mostani, végső szakaszában. Ezt a párhuzamot folytatja és betetőzi, amikor erről beszél: Krisztus a feje a gyülekezetnek, vagyis az irányítás-vezetés „forrása” – ugyanis „feje” a férfi az asszonynak azzal, hogy Krisztust képviseli a házasságban. A nő természeti adottságai következtében rá van utalva a férfi támogatására, és teljes bizalommal hagyatkozik rá. Mivel mindkettőjük Ura Krisztus, ezért a férfi tartozik szerető gondoskodásával körülvenni a feleségét, egészen addig a mértékig, hogy legyen kész teljesen odaáldozni magát hitvestársa javára. A minta ebben is Krisztusnak a gyülekezethez való viszonya.[66]

Itt még érdemes röviden szólni arról a szeretetmunkáról, amit Isten végez a bűn világában. Isten munkálkodásának lényege a szeretet: az egységet teremtő szeretet. Ez a szeretet pedig a test világában egyetlen ponton ragyog fel: férfi és nő kapcsolatában, a házasságban (Ef 5,28–33). Ez adja meg minden házasság értelmét. Isten abban is diadalmaskodott a szeretetlenség, a bűn erői fölött, hogy a házasság mennyei eredetű rendjében az anyag világa fölött a Szent Szellem hatalmát érvényesítette, a szeretet erejét juttatta győzelemre. Ahol a férfi és nő igazán szereti egymást, és a szó legtisztább, legteljesebb értelmében egy testté lesz, ott a Sátán vereséget szenved, mert ott Isten ereje válik uralkodóvá az ember fölött.

Két személyiségnek elválaszthatatlan egységben való összeforrása: ez a házasság lényege (Ef 5,31). Ezt fejtegetve Pál a Gen 2,24-ből idézi azt a helyet, amellyel Krisztus is meghatározza a házasság tartalmát és célját: „Ezért hagyja el a férfi apját és anyját, ragaszkodik feleségéhez, és lesznek ketten egy testté.” (Mt 19,5) A házasság kérdése ad alkalmat Pálnak arra, hogy Istennek ezt a nagy egységesítő, egyesítő, a végzetesen kettőből végérvényesen egyet teremtő munkáját elénk állítsa. De Istennek ez a tette nem korlátozható csupán a házasságra: a „nagy titok”, a „μυστήριον μέγα-müsztérion mega” (Ef 5,32) valóra válásának színhelye az egész teremtett világ (Ef 1,9–10), és benne modellként a gyülekezet. Krisztus munkája majd az idők végén bontakozik ki teljességében: akkor válik majd láthatóvá, amikor a gyülekezetet úgy „állítja elő” (παραστήσῃ τὴν ἐκκλησίαν-parasztészé tén ekklészian), hogy olyan lesz, amilyennek Isten akarja látni: nem lesz rajta folt vagy ránc, vagy valami afféle, hanem szent lesz és feddhetetlen (Ef 5,26–27).

A gyülekezet léte elsősorban nem szervezés kérdése. Mivel a gyülekezet Krisztus teste, ezért csak születéssel jöhet létre. A szervezetnek születnie kell, mint minden élő testnek. Szervezetet csak az alkothat, aki életet, élő testet tud teremteni: Isten (1Pt 1,3). Az ember csak imádkozhat, hogy Isten teremtsen életet. Az ember élő szervezetet alkotni nem tud, minden ilyen kísérlet – fejtegeti Csia Lajos – hiú csalás, amellyel a halált fedjük el, mint ahogy a temetőben a sírt levágott, életképtelen virágokkal takarjuk. A mai gyülekezetek sokszor temetők: a halált életképtelen látszatokkal takarják. Jézus szomorúan mondja erre: „Az a neved, hogy élsz, pedig halott vagy.” (Jel 3,1)[67]

Az újjászületett keresztények közvetlenül a megtérésük után olyanok, mint a „most született csecsemők” (1Pt 2,2): egyfelől vágyakoznak a „tej” után, másfelől tapasztalatlanok a hit dolgaiban. Minden születés csak kezdet, így az újjászületés is. Növekedni kell. A növekedésnek két feltétele van:

·      a tisztaság (az 1Pt 2,1-ben felsorolt bűnök Isten ereje által levethetők,[68] mint a szennyes ruhák);

·      a táplálkozás (ami egy újszülött kisdednek a tej, az Isten gyermeke számára az Ige, biztos hatású, növekedést adó táplálék).

Amikor a táplálkozás ideje elérkezik, a csecsemő féktelenül vágyódik a tej után. Ennek következtében a születéstől számított első időszakban a legnagyobb mérvű fejlődést mutatja. A keresztény emberben a „tiszta-hamisítatlan” (ἄδολος-adolosz, szó szerint: csalás, trükk nélküli[69]) igetej tartja mozgásban a teljes életátalakulást (1Pt 2,2).

A „tej” minden életkorban nélkülözhetetlen. A gyülekezet minden tagja gyermek marad Istenhez való viszonyában, de férfivá, önállóvá fejlődik az emberekkel való viszonyában és feladatai ellátásában. Amit Isten neki megmutatott, nem cseréli fel félénkségből azzal, amit az emberek rá akarnak kényszeríteni, és nem lehet őt kitalált mesével (vö. 1Tim 4,7) kielégíteni, sem félrevezetni.

„Többé ne legyünk kiskorúak (νήπιοι-népioi), akik mindenféle tanítás szelében ide-oda hányódnak és sodródnak…” (Ef 4,14)[70] Az a gyülekezeti tag, akinek nincs képessége önálló ítéletre, akaratlanul is mások lelki befolyása alá kerül. Ingadozik, mint széltől hányt-vetett hab. Önmagában nem elég szilárd (mint pl. a víz), s valóban széltől járt világban, a különféle tanításokkal és véleményekkel telített atmoszférában élve hullámként ide-oda sodródik (Ef 2,2). Ki van téve az emberek könnyelmű és csaló üzelmeinek, mint valami csalók kockajátékának. Hiszékenysége miatt a hamistanítók könnyűszerrel félrevezetik, az objektív igazsággal szembeállítva a szubjektív és önkényes gondolatokat. A tévtanítók munkája a lelkekre nézve káros és veszedelmes, metódusukat az ördög inspirálja (Ef 6,11). Ha a karizmák az Isten által kijelölt módon működnek a gyülekezetben, és a szentek tevékenyek az Úr szolgálatában – érvel MacDonald –, ezeket a veszélyeket el lehet kerülni: a kiskorúakra jellemző éretlenséget, az ingatagságot és a hiszékenységet.[71]

Az Ef 4,14-ben: νήπιος-népiosz: (kis)gyermek, kiskorú; beszélni még nem tudó gyermek, azaz aki a lelki-szellemi dolgokban gyermeki nívón van; κλυδωνζόμαι-klüdónidzomai: hullámokon hány-vet, hánykolódik; περιφρω-periferó: ide-oda hajt, űz; κυβείᾳ-kübeia: kockajáték, csaló játék; csalás, becsapás.

Az emberek csalásától nem ment meg semmi, csak az Igébe való minél teljesebb belegyökerezés. Minél erősebben fúj a szél, annál mélyebben bocsátja a fa gyökerét a tápláló talajba. Szelekció is ez, mert a haszontalan, gyenge fák kidőlnek, az egészségesek csak erősödnek.

Az egész gyülekezetnek együttesen el kell jutnia a felnőttkorra, „érett férfiúságra” (ες νδρα τλειον-eisz andra teleion – Ef 4,13).[72] A hitnek egysége és Krisztus megismerésének egysége által érjük el a „teljességet”, a Krisztus-plérómát. Nem maradhatunk a hitben gyermekek. Krisztus gyülekezete, míg a földön van, állandóan növekedik, fejlődik a cél felé. Sohasem maradhat egy helyben. Az apostoli gyülekezetek örök mintaként állnak előttünk, pedig Pál nem tekintette ezeket a fejlődés végső és legmagasabb pontján állóknak. A fejlődés úgy megy végbe, hogy minden tag szolgál a másiknak a maga karizmáival. Ennek megtörténte mutatja, hogy a gyülekezetben élet van.[73]

Krisztus követőinek tehát ki kell nőniük a kiskorúságból, és el kell jutniuk a nagykorúságra. A kép egyaránt vonatkozik metaforikusan az egész egyházra, in concreto pedig egyénenként a gyülekezet tagjaira. Érett korú (νρ τλειος-anér teleiosz) az, akiben minden adottság, képesség már lehetőségeinek végső határáig kifejlődött:[74]

·      a gyülekezet, egyház vonatkozásában: betölti Istentől kapott lehetőségeinek egész körét; sem többre nem vágyódik, sem kevesebbel nem elégszik meg;

·      a keresztény személyiségre vonatkozóan: Istentől kapott képességeiből semmit és semennyit nem hagy kihasználatlanul; de az sem zavarja, ha azt látja, hogy mások többet kaptak nála.

A nagykorú embert és gyülekezetet céltudatos magatartása védi meg minden ingadozás, kisiklás, minden tetszetős új irányzat csábításától.

Mintegy összegezve mondhatjuk: Krisztus szerette az egyházat, és önmagát adta érte, megtisztította és megszentelte. Krisztusnak ez a munkája majd az idők végén bontakozik ki a maga teljességében: akkor válik láthatóvá, amikor az ekklésziát mint menyasszonyát úgy állítja elő (παραστήσῃ τὴν ἐκκλησίαν-parasztészé tén ekklészian), amilyennek Isten akarja, szemlélhetővé válik rajta minden, amiért élete odaáldozásával és egész szolgálatával küzdött: szeplőtlen, folttalan tisztasága, szentsége és feddhetetlensége, egyszóval: fénylő, ragyogó „dicsősége” (Ef 5,25–27).[75] 

Az Ef 5,27-ben:[76] ἔνδοξος-endoxosz: pompás, fényes, nagyszerű; dicsőséges, ragyogó; σπίλον, ῥυτίδα-szpilon, hrütida: szennyfolt, szégyenfolt és redő, ránc (nélküli); ἁγία-hagia: szent, megszentelt, Istennek szentelt, Isten tulajdona; ἄμωμος-amómosz: kifogástalan, feddhetetlen, támadhatatlan, hibátlan.


5.8. Antitézis

A gyülekezet megnevezése – az eddig tárgyaltakon túl – egy-egy ellentételt, antitézist is tartalmaz a Civitas Dei[77] és a Civitas Diaboli, azaz Isten királysága és a Sátán „királysága” között folyó antagonisztikus ellentét értelmében. Ebből az ellentétből eredően Krisztus gyülekezete = „ecclesia militans”, harcoló, küzdő egyház, amely harcban áll a Sátán zsinagógájával (Jel 2,9; 3,9). E harc lényegéről világos, tömör, összegző jellegű felsorolást ír Ethelbert Stauffer, a következő gondolatok mentén:[78]

Isten népe megkülönbözteti magát a világ pogány népeitől, ami kikerülhetetlen konfliktusokkal jár: Isten gyermekei nem vállalhatnak közösséget pogány bálványimádókkal, nem húzhatnak velük egy igát (ἑτεροζυγέω-heterodzügeó: mással együtt húzza az igát, mással együtt van befogva) (2Kor 6,14kk). A hívő nép csak Krisztussal lehet közös igában (Mt 11,29–30).[79]

Krisztus nyáját ragadozó vadállatok veszélyeztetik (ApCsel 20,29), s ez állandó küzdelemre és éberségre kell, hogy késztesse a gyülekezetet: „Legyetek józanok, vigyázzatok, mert ellenségetek, az ördög mint ordító oroszlán jár szerte, keresve, kit nyeljen el: álljatok ellene a hitben szilárdan…” (1Pt 5,8)

Isten szántóföldjét, szőlőjét Isten ellenségei el akarják pusztítani (Ézs 5,5; Mt 13,39), mellyel szemben csak az Isten által adott-épített „kerítés” óv meg, és amelyet nem hagyhatunk lerombolni, kidönteni terméketlenségünk és bűneink miatt. Ellenkező esetben azonban a gazda lerombolja azt a védőfalat, amelyet maga emelt.[80]

Isten épületének, építésének is megvan a maga démoni megfelelője a Sátán oltárában, trónjában, fővárosában (Gen 11; 1Kor 10,21; Jel 2,13; 14,8) – ezekkel szemben a megtérés, a ragaszkodás, hit és Isten iránti teljes hűség ad menekvést, biztonságot: „Térj meg tehát, különben elmegyek hozzád hamar…” (Jel 2,16) „Tudom, hol van a lakóhelyed: ahol a Sátán trónusa van, de ragaszkodol a nevemhez, és nem tagadtad meg az én hitemet Antipász napjaiban sem, aki tanúm, akit megöltek nálatok, ahol a Sátán lakik.” (Jel 2,13)

Krisztus testének ellenlábasa a bűn uralma alatt álló test[81] (σάρξ-szarx, σώμα-szóma), amelyben nincs semmi jó (Róm 7,18), amely a bűn törvényének szolgál (Róm 7,25), amely gondolkodásban ellensége Istennek (Róm 8,7; Ef 2,3 vö. 1Jn 2,16), s a halál szolgálója (Róm 8,6.13). – Krisztus halála és föltámadása a bűnt éppen ott hatástalanította, ahol addig hatékony volt: a testben. Isten a bűnt a saját területén győzte le, amikor elküldte azt, aki bűn nélküli (2Kor 5,21). A hívő ember ezért a test területéről kiszakadt, és a Lélek erőterében áll (Róm 8,5–8). Itt a σάρξ-szarx és a πνεῦμα-pneuma, mint egymást kizáró hatalmak állnak egymással szemben, és az embert mindkettő a maga szolgálatába akarja állítani (Róm 8,5). – Mivel a hívő emberben már az Isten, ill. Krisztus Pneumája van, ezért ugyan még testben él, de már nem test szerint (Róm 8,9). A végső, végleges győzelem az eszkatológiai kiteljesedésben érkezik el.

Krisztus menyasszonyának ellentétes megfelelője a parázna Babilon. A Jelenések könyvében Isten városa a Messiás szűzi ékességű menyasszonya, Babilon pedig felcicomázott parázna, aki megmámorosodott a bűnöktől, megrészegedett a szentek vérétől (Jel 19,7; 21,2 vö. 17,3kk). A Messiás menyasszonya fehér ruhákba öltözve várakozik (Jel 19,8; 22,17); Babilon leánya skarlát vörös lovon bíborba öltözve hivalkodik és megrontja a föld lakosait (Jel 17,2; 18,3). Így tántorog a részeg parázna farsangi menete a halál felé (Jel 19,2). A Messiás menyasszonyának menyegzői menete pedig fehér ruhában, hallelujával az ajkán megy a Vőlegény elé (Jel 19,7k): „Bizony, jöjj, Uram Jézus!”[82] (Jel 22,20)

 

Összegzés

Áttekintve a Bibliának a gyülekezetről szóló tanítását, megállapíthatjuk, hogy az Újszövetség könyveinek, leveleinek ide vonatkozó „tézisei”, kinyilatkoztatásai között vannak különbségek, ezek azonban nem az ellentét, hanem a fokozat különbségei csupán, és a teljesebb, szélesebb körű megértést segítik elő. Továbbá nyilvánvaló, hogy a gyülekezet fogalmának, lényegének tantételszerű definíciójával nem találkozunk, de az elmondottak alapján, tisztán az újszövetségi kánon irataiból meg tudjuk határozni a gyülekezet lényegét: ekklészia = múltat, jelent, jövendőt, eget-földet átfogó közösség, amelyben – a kiválasztott, elhívott nép tökéletességre jutásával – Isten királysága megvalósul; a földkerekségen át szakadatlanul hömpölygő áradat; a mindenkori hívőket az élő Krisztus királysága alatt láthatatlanul egybekapcsoló titokzatos szervezet, amelyből az egyes gyülekezetek szervezett rendje látható.[83]

A helyi gyülekezet nem más, mint a nagy egész, Isten népe összességének szerves része. Ez összesség egyesekből áll („amint kiválasztott minket”[84] – Ef 1,4), viszont az egyesek összességet képeznek („őbenne, Krisztusban”[85] – Ef 1,1.4). A szingulárisnak (ami kollektív értelmű = egységes egész, egyesek egyesülése) és a plurálisnak (ami azt fejezi ki, hogy egyesek vannak benne) teljesen szinonim használta is erre utal; egyesek egyesülése: ekklészia = keresztények, tanítványok, testvérek, szentek, hívők, elhívottak;[86] továbbá gyűjtőfogalomként, kollektív értelemben: ekklészia = Isten népe, Krisztus nyája, Isten szántóföldje, Isten épülete, Krisztus teste, Krisztus menyasszonya.[87] Egyes hívők (személyek) együtt: ekklészia, gyülekezet. Egyes ekklésziák együtt: Isten ekklésziái, gyülekezetei, többes számban (αἱ ἐκκλησίαι τοῦ θεοῦ-hai ekklésziai tou Theou – 1Kor 11,16; 1Thess 2,14; 2Thess 1,4).

Mécstartó és fény – instrumentum és organizmus.[88]  A Jel 2,5-ben ezt olvassuk: „Emlékezzél tehát vissza, honnan estél ki, térj meg, és tedd az előbbiekhez hasonló cselekedeteidet, különben elmegyek hozzád, és kimozdítom gyertyatartódat a helyéből, ha meg nem térsz.” Az itt festett kép szerint a gyertyatartó, mécstartó (λυχνία-lüchnia)[89] magában külső forma, értéktelen, elmozdítható; a felülről kapott és széjjelszórandó, tovább adandó fény élő maga-közlése az, ami a mécstartó helyét, egész létezését indokolja. A gyülekezet, mint látható megjelenési forma, mint „ékes és jó rend” (1Kor 14,40)[90] arra való, hogy tartsa, hordozza a krisztusi élet fényességét, az ige hallható és látható szolgálatában, s mint organizmus arra való, hogy fénysugaraival át- meg áthassa az élet egészét a testvérszeretetnek és szentek egységének szolgálatában. Fény nélkül hiábavaló a legpompásabb mívű tartó is; viszont tartó nélkül ellobban, s nem őrizhető meg az erős, tiszta fény.

Ahol elvész a gyülekezet jó rendje, ott a realitás világától elszakadt miszticizmus az, ami megmarad, álmodozás, netán tévtanítás lép helyébe: a tartó nélkül maradt láng villódzik imbolyogva-tévelyegve, azt tartva magáról, hogy igazi világosság. Ahol viszont az Úr szándékával s az ősegyházi gyakorlattal homlokegyenest ellentétben a lényeg, a bensőség, melegség, odaadás, hódolat helyét a forma, a Lélek helyét az instrumentum (intézmény) foglalja el, ott a mécstartó kérkedik magában, remekbeszabott formájával feledtetni akarja, hogy üres. Földi világunkban tehát fény és tartó nincsenek egymás nélkül. Amíg e földön vagyunk, a lényeg formába kell, hogy öltözzék. Az ekklészia lényege, hogy az a Krisztus teste, Isten népének élő organizmusa; formája pedig – jó esetben – az a szervezet, amely magának Krisztusnak a szándéka szerint állt elő (szervezeti jellege mellett bizonyít pl. az apostoloknak szóló utasítás bizonyos eljárások megtételére; vö. Mt 18,15–17). Ekklészia: fényt hordozó mécstartó. Ez az égi fény pedig nem más, mint az Isten Igéje: az írott Ige, a hirdetett és megélt Ige, valamint a látható Ige (sákramentumok[91]) – ezek mind-mind a testet öltött Igére (λόγος-Logosz), a megváltó Jézus Krisztusra mutatnak.

Az ekklészia szükségképpen krisztusi: keresztény, amiből következik, hogy Krisztus nélkül nincs gyülekezet. Krisztus áll a középpontban. Ő az egyetlen és ő a minden. Ő az, aki által a kereszténység minden más vallástól és minden egyébtől a világon különbözik. Ő az, akiben „abszolút” a kereszténység. A gyülekezet

·      szent nép – Krisztus a királya,

·      nyáj – Krisztus a pásztora,

·      szántóföld – Krisztus benne a szőlőtő,

·      épület – Krisztus a szegletköve,

·      titokteljes test – Krisztus a feje,

·      menyasszony – Krisztus a vőlegénye.

Az élő Krisztus megtestesülése és a világtörténelem célja: az új emberiség. A „mindent újjá teszek” („καινὰ ποιῶ πάντα-kaina poió panta”) ígéretének kezessége Krisztus föltámadása és fölmagasztaltatása (Jel 21,5; Ef 1,20–23), akinek minden hatalom átadatott mennyen és földön (Mt 28,18), akinek minden lábai alá vettetik (Fil 2,9–11; Zsid 1,13). Krisztus kormányoz a gyülekezetben, melyet vérével vett meg, s amelyet Szent Szellemével éltet. Itt emberuralom, dolgok uralma képtelenség, emberé csak a szolgálat lehet.

Ekklészia az örökkévalóságban (ecclesia triumphans).[92] Az Úr megígérte, hogy az ő ekklésziáján a pokol kapui sem vesznek diadalt, s hogy ő az övéi között ott lesz minden napon a világ végezetéig (Mt 16,18; 18,20; 28,20). Ő tartja, oltalmazza, vezeti, kormányozza gyülekezetét. Népe tökéletes dicsőségre jutását a kegyelem biztosítja. Ami „látható egyház” most, az a végső időben majd eltűnik, és a „láthatatlan egyház” lesz láthatóvá, mint ahogy – Bányay találó hasonlatával élve – a kőszén eltűnik, amikor csupa melegséggé és csupa világossággá válik. Ahogy a kőszénből kihull minden, ami nem fény és nem kő, úgy lesz ítélete mindennek, ami látszat, hipokritaság (álszent képmutatás), ami élettelen, erő nélküli kegyesség (2Tim 3,5); s minden részlegességétől és „vegyességétől” megtisztulva, teljes szentségében ragyog föl a megváltottak mennyei gyülekezete. Új ég és új föld lesz, és aki a királyi széken ül majd, ezt mondja: „γέγοναν-gegonan!” = „Meglett! Megtörtént!” (Jel 21,1.5.6) Új Jeruzsálem lesz, melyben nem lesz templom, mert minden templom lesz (vö. Jel 21,22). A „vég” lesz ez, mely egyben kezdet is, amikor a Fiú átadja az országot az Atya Istennek, hogy Isten legyen minden mindenben (1Kor 15,24.28).

Ἀμήν, ἔρχου, κύριε Ἰησοῦ (Amén, erchou, Kürie Iészou)!” – „Ámen, jöjj, Uram Jézus!” (Jel 22,20)

 

 

Helyreigazítás: Cikksorozatunk előző részeiben – noha különös figyelmet fordítottunk rá – technikai okok miatt több helyen is hiba csúszott a héber karakterekkel írt szavak megjelenítésébe, amiért olvasóink szíves elnézését kérjük.

 



 Felhasznált irodalom

·      Balázs Károly, 1998, Újszövetségi szómutató szótár, Logos Kiadó, Budapest

·      Bányay Lajos, 1927, Hiszek egy, közönséges, keresztyén anyaszentegyházat. Különlenyomat a Theologiai Szemle IV. évf. 1–3. száma 1–72. lapjáról (szerk.: Csikesz Sándor), Debrecen

·      Bartha Tibor (szerk.), 1993, Keresztyén bibliai lexikon I., a Magyarországi Református Egyház Kálvin János Kiadója, Budapest

·      Bartha Tibor (szerk.), 1995, Keresztyén bibliai lexikon II., a Magyarországi Református Egyház Kálvin János Kiadója, Budapest

·      Bibliai Lexikon I-II. (Sylvester-féle), é. n., Sylvester Rt., Budapest

·      Biblia-Felfedező (Bible-Discovery), 2007, CD, Komplex bibliatanulmányozó program, szerzői kiadás: Zsidó Miklós, www.mobilbiblia.hu. A görög bibliai szövegeket, több ízben a görög–magyar szótárt is ebből idézzük.

·      Bibliatéka, 1998, CD, A bibliatudomány elektronikus könyvtára, Arcanum Adatbázis Kft., Budapest. A hivatkozásban: Bibliatéka.

·      Boross Géza, 1991/94, Poimenika, Budapesti Református Teológiai Akadémia, Budapest (1991) – Miskolc–Sárospatak (1994)

·      Budai Gergely, 1949, Pál apostolnak a Korinthusbeliekhez írt 1. levelének exegézise, Budapest

·      Budai Gergely, 1934/35, Exegézis Pál apostolnak az Efézusbeliekhez írt leveléhez, Budapest

·      Coenen, Lothar–Beyreuther, Erich–Bietenhard, Hans (szerk.), 1971, Theologisches Begriffslexikon zum Neuen Testament I–II., Brockhaus Verlag, Wuppertal

·      Czeglédy Sándor, 1940, A választott nép, Debreceni M. Kir. Tisza István Tudományegyetem, Budapest

·      Cserháti Sándor, 1982, Pál apostolnak a Galáciabeliekhez írt levele, Magyarországi Evangélikus Egyház Sajtóosztálya, Budapest

·      Cserháti Sándor, 1976, Pál apostolnak a Filippibeliekhez írt levele, Magyarországi Evangélikus Egyház Sajtóosztálya, Budapest

·      Csia Lajos, é. n.a, Szerv, szervezet, szervezés, kézirat, h. n.

·      Csia Lajos, é. n.b, Az egyház egysége, kézirat, h. n.

·      Domján János: Sofóniás könyvének magyarázata in Jubileumi kommentár

·      Ecsedy Aladár, 1946, Ésaiás – Gyakorlati magyarázat az Ésaiás próféta könyvéhez, szerzői kiadás, Tahitótfalu

·      Farkas József, 1976, Felszabadultunk – szeretetre!, igehirdetések, kézirat, Budapest

·      Haag, Herbert, 1989, Bibliai lexikon, Apostoli Szentszék Könyvkiadója, Budapest

·      Hubmer, Fritz, 1968, Isten üdvterve (7. kiadás), Evangéliumi Iratmisszió, Budapest

·      Imre Ernő, Péter 1. levelének magyarázata, in Jubileumi kommentár

·      Kálvin János, 1941, Evangéliumi Harmonia III., Magyarázat Mt, Mk és Lk összhangba hozott evangéliumához. Ford.: Rábold Gusztáv, Budapest

·      Karner Károly, 1950, A testté lett ige, Magyar Luther-Társaság, Budapest

·      Kiss Ferenc, 1968, Új reformáció in A békesség Fejedelmének útján 3. sz., Keresztyén Testvérgyülekezet, Budapest

·      Kiss Sándor, 1983, Újszövetségi görög–magyar szómagyarázat, a Református Zsinati Iroda Sajtóosztálya, Budapest

·      Kiss Jenő–Daxer György, 1951, Újszövetségi görög–magyar szótár, Református Egyetemes Konvent Sajtóosztálya, Budapest

·      Kiss Sándor, 1969, A korinthusikahoz írt I. levél magyarázata in Jub. komm.

·      Lisowsky, Gerhard, 1993, Konkordanz zum Hebräischen Alten Testament, Deutsche Bibelgesellschaft, Stuttgart

·      MacDonald, William, 1999, Újszövetségi kommentár I., Evangéliumi Kiadó, Budapest

·      MacDonald, William, 2001, Újszövetségi kommentár II., Evangéliumi Kiadó, Budapest

·      Mátyás Ernő, 1950, János evangélioma – Írásmagyarázat, a Sárospataki Kollégium kiadványai, Sárospatak

·      Masznyik Endre, 1905, Pál apostolnak a Korinthusiakhoz írott 1. levele, szerzői közlés (?), Budapest

·      Masznyik Endre, 1898, Pál levelei II. – A Galatákhoz írott levél, szerzői kiadás, Pozsony

·      Nagy József, 1969, Általános keresztyén tanítás, kézirat, SZETLI, Budapest

·      Nagy József, é. n., Rendszeres teológiai jegyzetek II., kézirat, SZETLI, Budapest

·      Papp József, 1984, A gyülekezet-szülő Szentlélek in BÉHI, 1984. 06. 10.

·      Pákozdi László Márton, 1947, A pásztor-igék János ev. 10. részében. Különlenyomat a Theologiai Szemle 1947. évi 1. számából.

·      Pálfy Miklós, 1965, Jeremiás próféta könyvének magyarázata I., Evangélikus Egyetemes Sajtóosztály, Budapest

·      Pfendsack, Werner, 1952, Mégis megvigasztalódtunk – Péter 1. levelének magyarázata, kézirat

·      Pollák Kaim, 1881, Héber–magyar teljes szótár, Budapest. A Ráday Kollégium hasonmás kiadása, Budapest, 1981. A hivatkozásban: Pollák, 1981.

·      Pongrácz József, 1933, Máté evangéliuma magyarázata, Theologiai kézikönyvek 2., Főiskolai Könyvnyomda, Pápa

·      Pongrácz József, 1936, Az Apostolok cselekedeteinek magyarázata, Pápa

·      Prőhle Károly, 1966, Lukács evangéliuma, Evangélikus Egyetemes Sajtóosztály, Budapest

·      Riesz Mária (szerk.), 2012, Autokeirikus pasztorálpszichológia – Tanulmányok a szabadság felé vezető útról, Pünkösdi Teológia Főiskola, Budapest

·      Sarkadi Nagy Pál, 1976/77, Magyarázat a Máté evangéliuma 1–4. fejezetéhez, jegyzet, Budapesti Református Theologiai Akadémia, Budapest

·      Schmidt, Werner H.–Delling, Gerhard, 1972, Wörterbuch zur Bibel, Evangelische Haupt-Bibelgesellschaft zu Berlin, Zwickau

·      Schmoller, Alfred, 1953, Handkonkordanz zum Griechischen Neuen Testament, Privileg. Württ. Bibelanstalt, Stuttgart

·      Stauffer, Ethelbert, é. n., Az Újszövetség teológiája – Tanulmányi vezérfonal, kézirat gyanánt. Magyarra átdolgozta: Dr. Kocsis Elemér, Debreceni Református Teológiai Akadémia, Debrecen

·      Soltész Ferenc–Zsarnay Lajos (szerk.), 1857, Görög–magyar szótár, kiadja: Ráth Mór, Pest

·      Szent Ágoston: De civitate Dei – Isten városáról, http://www.libri.hu/konyv/szent_agoston.isten-varosarol-ii.htm; letöltés: 2014.06.02.

·      Tatai István: Az Egyház és Izrael – Korrelációs modellkeresés a poszt-holokauszt teológiában, http://193.224.191.196:8080/phd/Tatai_0804.disszertacio.pdf, letöltés: 2014.04.19.

·      Telegdi József: Közösségünk hitelvei (I. rész) in Élő Víz, 2000. 6. sz., 12–13. o.

·      Telegdi József (szakmai vez.), 2008, Hitvallásunk – Az Evangéliumi Pünkösdi Közösség Hitvallása, kiadta az Evangéliumi Pünkösdi Közösség és a Pünkösdi Teológiai Főiskola, Budapest

·      Varga Zsigmond, 1954/55, Az Apostolok cselekedeteiről írott könyv magyarázata, kézirat, Debreceni Református Teológiai Akadémia, Debrecen (Az ApCsel 8., 11., 13., 14. fejezeteinek exegézise.)

·      Varga Zsigmond, 1969, Lukács evangéliumának magyarázata és Máté evangéliumának magyarázata in Jubileumi kommentár

·      Varga Zsigmond, 1973, Az Efézusi levél, Debreceni Református Theologiai Akadémia, Debrecen

·      Varga Zsigmond, 1992, Görög–magyar szótár az Újszövetség irataihoz, a Református Zsinati Iroda Sajtóosztálya, Budapest

·      Walwoord, John. F.–Zuck, Roy. B. (szerk.), 1997 (VI. kötet), 1998 (VII. kötet), 1998 (VIII. kötet), A Biblia ismerete kommentársorozat, Keresztyén Ismeretterjesztő Alapítvány (KIA), Budapest

·      White, E. G., 1983,  Krisztus példázatai, H. N. Adventista Egyház, h. n.

Megjegyzés: Munkám során a Jubileumi kommentár nyomtatott és elektronikus változatát is használtam. A nyomtatott verziónál az oldalszámot tüntettem föl, az elektronikus esetében a Bibliatéka utalás szerepel.

 

 

Bibliák, bibliafordítások

·      Aland, Kurt–Aland, Barbara (dir.), 1983, The Greek New Testament, United Bible Societies, Stuttgart

·      Békés Gellért–Dalos Patrik, 1972, Újszövetségi Szentírás, Róma (Nachduck der Akademischen Druck- und Verlagsanstalt, Graz)

·      Bible Windows 4.5, 1996, CD. A héber bibliai szövegeket ebből idézzük.

·      Biblia-Felfedező (Bible-Discovery), 2007, CD, Komplex bibliatanulmányozó program, szerzői kiadás: Zsidó Miklós, www.mobilbiblia.hu. Az új protestáns fordítást, a Károli-fordítást, valamint a görög bibliai szövegeket, továbbá több ízben a görög–magyar szótárt is ebből idézzük.

·      Bibliatéka, 1998, CD, A bibliatudomány elektronikus könyvtára, Arcanum Adatbázis Kft., Budapest. A hivatkozásban: Bibliatéka.

·      Budai Gergely, 1967, Az új testámentom, a Magyarországi Református Egyház Zsinatának Irodája, Budapest

·      Hertz J. H. (szerk.), 1984, Mózes öt könyve és a haftárák III., Leviticus – Héber szöveg, magyar fordítás és kommentár, megjelent Leonard-Levi és Bella Stern támogatásával

·      Kittel, Rudolf (szerk.), 1990, Biblia Hebraica Stuttgartensia, Deutsche Bibelgesellschaft, Stuttgart

·      Rahlfs, Alfred (szerk.), 1979, Septuaginta, Deutsche Bibelgesellschaft, Stuttgart

 

 

Jegyzetek

[1] 1Kor 3,9

[2] Soltész–Zsarnai, 1857, 375. o.

[3] Uo.

[4] lerombolom a kerítését (páróc gödéró) vö. Zsolt 89,41. Megjegyzés: a héber karakterek megjelenítésétől a továbbiakban technikai okok miatt eltekintünk.

[5] Varga: A Lk 20,9–19 és a Mt 21,33–46 magyarázata in Jub. komm., Bibliatéka

[6] White, 1983, 192. és 195. o.

[7] White, 1983, 145–146. o.

[8] Kiss, 1969, 1Kor 3,5–9 magyarázata in Jub. komm. 204. o.; Masznyik, 1905, 1Kor 3,5–9 exeg.

[9] Ehhez a szakaszhoz és a következőkhöz vö. Csia, é. n.a, 33. o.

[10] 1Kor 3,19

[11] Stauffer é. n. 146. o. és a jegyzetei

[12] Az Ef 2,19-ben: a ξένος-xenosz értelme: idegen, jövevény, külföldi; a πάροικος-paroikosz alapjelentése hasonló: idegen (lakos), jövevény. Ebben az egyfajta kettőzésben nyomatékos szóhasználatot ismerhetünk föl.

[13] παροίκους καὶ παρεπιδήμους-paroikousz kai parepidémousz

[14] συνπολῖται τῶν ἁγίων καὶ οἰκεῖοι τοῦ θεοῦ-szümpolitai tón hagión kai oikeioi tou Theou

[15] τὸ πολίτευμα ἐν οὐρανοῖς ὑπάρχει-to politeuma en ouranoisz hüparchei

[16] Vö. Kiss, 1983, 351. o.; Balázs, 1998, 495. o.

[17] Hasznos szempontokat ad Cserháti, 1976, 181–183. és 193–194. o. A városnak (Filippi) önálló szervezete volt, az anyaváros, Róma mintájára, életmódja a római szokásokat követte (ApCsel 16,21!).

[18] Varga, 1992, 803. o.

[19] jörusálam ír haqqódes

[20] Az „apostolok és a próféták alapja” kifejezésen itt konkrétan az újszövetségi szolgálattevőkre gondolunk, éspedig az említés sorrendi logikája miatt.

[21] Ehhez és a következő bekezdéshez lásd Varga, 1973, Ef 2,19–22 exegézise.

[22] Kiss, 1983, 338–339. o.

[23] Szinkronikus és diakronikus: az építés azonos időben együttfutó elemei, ugyanakkor egymás után haladó mozzanatai.

[24] Kiss, 1969, in Jub. komm. 204. o.; Masznyik, 1905, 1Kor 3,9–10 exegézise

[25] Vö. Pfendsack, 1952, 1Pt 2,4–8 exegézise

[26] Zsid 3,2–6; 10,21 vö. Num 12,7

[27] 1Pt 2,5: „épüljetek fel lelki házzá” – a Mt 16,18-ra emlékeztet!

[28] Bányay, 1927, 23. o.

[29] Boross, 1991/94, 27. o.

[30]egységes tagozat”: több tag alkotja, mégis egy organizmus; „tagozott egység”: egy organizmus, noha több tag együttműködéséből áll. Különbség a hangsúlyeltolódásban van. Az előbbi kifejezésnél a hangsúly a tagokra esik, az utóbbinál viszont az organizmusra tevődik.

[31] Megjegyzem, hogy az 1Kor 12,13 kétféle értelmezési lehetőséget kínál: az egyik szerint itt a Szent Szellem újjászülő munkájáról van szó, a másik szerint pedig a Szent Szellembe bemeríttetésről. Mindkettő helytálló, most az előbbire esik a hangsúly.

[32] Bányay, 1927, 20–22. o.; Stauffer é. n. 147. o.

[33] Vö. Bányay, 1927, 20. o.

[34] Vö. Varga, 1992, 893. o.

[35] Vö. Boross, 1991/94, 27. o.

[36] Lásd még Róm 8,17; vö. Varga, 1992, 894. o.

[37] Lásd még Lk 1,58; 15,6; 1Kor 13,6; Fil 2,17.18; vö. Varga, 1992, 889. o.

[38] Biblia-Felfedező (Bible-Discovery), 2007, CD (1Kor 12,26)

[39] Uo. (Zsid 10,34)

[40] Vö. Varga, 1992, 893. o. (szümpatheó, szümpathész szavak)

[41] Bányay, 1927, 20. o.

[42] Χριστὸς ἐν ὑμῖν-Chrisztosz en hümin

[43] ὑμεῖς ἐν Χριστῷ-hümeisz en Chrisztó

[44] Kifejtését lásd Budai, 1949, 1Kor 12,21–27 exegézise ; Masznyik, 1905, 1Kor 12,12–28 exeg.

[45] ἄτιμος-atimosz: megbecsülés nélküli, tisztelet nélküli, kevésbé becses; tiszteletet nem érdemlő, nem tekintélyes; vö. Varga, 1992, 118. o. és Biblia-Felfedező (Bible-Discovery), 2007, CD

[46] Csia, é. n.a, 13. o.

[47] Uo.

[48] A Tischendorf-féle görög szöveg szerint.

[49] A Textus Receptus szövegében.

[50] Kiss, 1969, 1Kor 12,12–28 exegézise in Jub. komm. 213. o.

[51] ἐξ οὗ πᾶν τὸ σῶμα συναρμολογούμενον καὶ συνβιβαζόμενον διὰ πάσης ἁφῆς τῆς ἐπιχορηγίας κατ’ ἐνέργειαν ἐν μέτρῳ ἑνὸς ἑκάστου μέρους τὴν αὔξησιν τοῦ σώματος ποιεῖται εἰς οἰκοδομὴν αὐτοῦ ἐν ἀγάπῃ.

[52] Varga, 1973, Ef 4,1–16 exegézise

[53] Varga, 1992, 892. o.

[54] Budai, 1934/35, Ef 4,16 exegézise

[55] Vö. Csia, é. n.a, 26–28. o.

[56] Kibontását lásd Varga, 1973, Ef 1,22–23 exegézise

[57] μες δ στε σμα Χριστο κα μλη κ μρους. (1Kor 12,27)

[58] ἐκκλησίᾳ σῶμα-ekklészia szóma, πλήρωμα Χριστοῦ-pléróma Chrisztou

[59] εὐσχημόνως-euszchémonósz: ékesen; illedelmesen, illő módon, tisztelettudóan, tisztességesen; τξις-taxisz: rend, elrendezés

[60] Ehhez és a köv. bekezdéshez lásd Bányay, 1927, 20–22. o.

[61] A Kittel-féle szótár nyomán Boross, 1991/94, 27. o.

[62] Maga a megnevezés konkrétan, szó szerint a Bárány menyasszonyaként olvasható: „Jöjj, megmutatom neked a menyasszonyt, a Bárány feleségét.” – δεῦρο, δείξω σοι τὴν νύμφην τὴν γυναῖκα τοῦ ἀρνίου: „Rajta (gyere), megmutatom neked a Bárány menyasszonyát, feleségét.” (Jel 21,9)

[63] példázat jellegű

[64] ἐκλεκτῇ κυρίᾳ-eklekté Küria

[65] καὶ τοῖς τέκνοις αὐτῆς-kai toisz teknoisz autész

[66] Varga, 1973, Ef 5,22–33 exegézise

[67] Csia, é. n.a, 2. o.

[68]Levetve tehát minden gonoszságot, minden álnokságot, képmutatást, irigységet és minden rágalmazást…

[69] Biblia-Felfedező (Bible-Discovery), 2007, CD; Varga, 1992, 17. o.

[70] Magyarázatához vö. Budai, 1934/35, Ef 4,14–16 exegézise

[71] MacDonald II., 2001, 248. o.

[72] ες νδρα τλειον, ες μτρον λικας το πληρματος το Χριστο – „a Krisztus teljességének érett férfikorára” (Varga-féle ford., 1973)

[73] Budai, 1934/35, Ef 4,12–16 exegézise

[74] Varga, 1973, Ef 4,13–14 exegézise

[75] Vö. Varga, 1973, Ef 5,25–27 exegézise

[76] ἔνδοξον τὴν ἐκκλησίαν, μὴ ἔχουσαν σπίλον ἢ ῥυτίδα ἤ τι τῶν τοιούτων, ἀλλ’ ἵνα ᾖ ἁγία καὶ ἄμωμος. – „…így állítja maga elé az egyházat dicsőségben, hogy ne legyen rajta folt, vagy ránc, vagy bármi hasonló, hanem hogy szent és feddhetetlen legyen.”

[77] Szent Ágoston máig ható művet írt De civitate Dei (Isten városáról) címmel. Ebben nagy precizitással bontja ki azt a tételt, hogy Isten városa és az ördög városa a jelen világban elválaszthatatlanul együtt létezik, noha eltérő az eredetük és más lesz a végső sorsuk is. Vö. http://www.libri.hu/konyv/szent_agoston.isten-varosarol-ii.htm, letöltés: 2014.06.02. Lásd még a Fil 3,20 magyarázatát az Isten épülete alcím alatt.

[78] Vö. Stauffer, é. n., 147–148. o.

[79] David K. Lowery in Walwoord–Zuck VII., 1998, 320. o.

[80] Vö. Karasszon: Az Ézs 5,1–7 magyarázata in Bibliatéka

[81] Lásd részletesen: Bartha (II.), 1995, 596–598. o.; Bibliai lexikon (Sylvester) 973–975. o.

[82] Ἀμήν, ἔρχου, κύριε Ἰησοῦ. (Jel 22,20)

[83] Vö. Bányay, 1927, 23. o. Ebben a fejezetben elsősorban Bányay, 1927, 19kk, 48kk és 69kk néhány főbb gondolatát követem.

[84] καθὼς ἐξελέξατο ἡμᾶς-kathósz exelexato hémasz

[85] ἐν αὐτῷ, ἐν Χριστῷ-en autó, en Chrisztó

[86] χριστιανοὶ-chrisztianoi-keresztények, μαθηταὶ-mathétai-tanítványok, ἀδελφοὶ-adelfoi-testvérek, γιοι-hagioi-szentek, πιστοὶ-pisztoi-hívők, κλητοὶ-klétoi-elhívottak

[87] λαὸς θεοῦ-laosz Theou-Isten népe, ποίμνιον Χριστοῦ-poimnion Chrisztou-Krisztus nyája, θεοῦ γεώργιον-Theou geórgion-Isten szántóföldje, θεοῦ οἰκοδομή-Theou oikidomé-Isten épülete, σῶμα Χριστοῦ-szóma Chrisztou-Krisztus teste, νύμφη Χριστοῦ-nümfé Chrisztou-Krisztus menyasszonya

[88] Vö, Bányay, 1927, 48–50. o.

[89] λυχνία-lüchnia: lámpatartó, mécstartó

[90] „Mindenek ékesen és jó renddel legyenek.” (Károli) „Azonban minden illendően és rendben történjék.” (ÚFo)

[91] Kegyelmi eszközöknek is nevezzük őket: a bemerítés és az úrvacsora elemei, cselekményei a szabadító-megváltó Jézusra utalnak.

[92] ecclesia triumphans (lat.): győzelmes egyház; itt: a megváltottak mennyei gyülekezete, amely a Báránnyal ünnepli a győzedelmet. A kifejtéshez lásd Bányay, 1927, 71. o.

Comments