Telegdi József: A gyülekezetre vonatkozó kifejezések az Újszövetségben 2. rész

Ajánló

Ezúttal betekintést kapunk abba, hogy milyen nevekkel illeti az Újszövetség a hívőket, ezt követően pedig elkezdjük annak tanulmányozását, hogy milyen kifejezéseket használ magára a gyülekezetre. Közben ne feledkezzük meg a máig ható következményekről, ill. tanulságokról akkor sem, amikor konkrétan nem térek ki rájuk.

 

Tanulmányunk első részében (2015/1. szám) a gyülekezet fogalmával ismerkedünk meg (1. főpont), majd rövid utazást tettünk Jézus, ill. a Szent Szellem és a gyülekezet kapcsolatának területére (2. és 3. főpont).

Az alábbiakban arról szólok, hogy milyen nevekkel illeti az Újszövetség a gyülekezetet alkotó hívőket (4. főpont), ezt követően pedig elkezdjük annak tanulmányozását, hogy milyen kifejezéseket használ magára a gyülekezetre (5. főpont 1-3. alpontja).

 

4. A hívők nevei az Újszövetségben

Ebben a fejezetben megkísérlek röviden bemutatni néhány olyan fogalmat, nevet, amely a gyülekezeti közösséget alkotó személyekre vonatkozik. A kifejtés során több esetben is az ApCsel-ben előforduló fogalmakra-nevekre fókuszálok, mivel ezek jellemzően itt fordulnak elő.


4.1. Keresztények (chrisztianoi)

A fiatal antiókhiai gyülekezet nagy számbeli gyarapodása és a keresztény név keletkezése között oksági kapcsolat van. Barnabás és Pál munkája nyomán nagy tömeg tért meg, így az emberek elnevezték őket „chrisztianoi”-nak[1], azaz krisztiánusoknak, keresztényeknek (ApCsel 11,26). Úgy tekinthetjük, hogy maga a szó „nem keresztény eredetű”, hanem a környező pogány világ adta a hívőknek. A gyülekezet tagjainak száma feltűnően gyorsan megnőtt Antiókhiában, éspedig túlnyomó többségben pogányokból. Annyira elütő jellegűvé vált a zsidóktól ez a gyülekezet, hogy nem lehetett többé egyszerűen „zsidó szektának” tartani őket. Új névre volt szükség: arról nevezték el a csoportot, akire mint fejükre, vezérükre hivatkoztak. A krisztus (χριστς-chrisztosz = felkent) méltóságnév tartalmát viszont, tudatosan vagy sem, de – igen helyesen – tulajdonnévnek tekintették, ezért ebből képezték a χριστιανς-christianosz megjelölést.[2]

A szóképzés módja gyakori, a görög szavakban általában: -énosz (pl. nadzarénosz, gadarénosz), magánhangzó után: -anosz (pl. a pártelnevezésként használt: héródianosz). Feltehető, hogy a név eredetileg pejoratív tartalommal bírt, a képző a tulajdonnév (pl. Chrisztosz) után ilyen jelentésű: valakinek a párthíve. Nem véletlen, hogy nem a zsidók találták ki, ők nem alkalmazták volna a Krisztus-hívekre „a Messiás követői” elnevezést, hiszen szerintük Jézus nem volt Messiás. A zsidók názáretieknek (Károli: „nazarénusok”) vagy galileaiaknak mondták őket.[3]


4.2. Názáreti irányzat (nadzóraiói, haireszisz)

Jézus Isten akaratából nyeri hazájául a galileai Názáretet (Ναζαρτ). Mária fiának neve tehát „nadzóraiosz” (ναζωραῖος), azaz názáreti, Názáretből való, ill. tulajdonnévként a Názáreti lesz (Mt 2,23; 26,71; Lk 18,37). Ez a jelző a helymegjelölésen kívül mélyebb értelmű célzást is takar. Hangzásbeli rokonsága folytán összecseng a héber názir „Istennek szentelt életű férfi” (Num 6,2kk), a nécer „vesszőszál, hajtás, virágszál” (Ézs 11,1), a nézer „korona, diadém” (Lev 21,12) szavakkal és főként a nácar „megőriz, megtart” (Ézs 42,6) igével. Názáretből származik az elfogult emberi vélekedés (vö. Jn 1,46) megcsúfolásával a legnagyobb jó, a világ üdvössége.[4]

„Nadzóraioszok”-nak nevezték utóbb Urunk Jézus tanítványait is, ill. a keresztényeket Palesztinában. A Félix prokurátor előtt Pál ellen elhangzó vád többek között az volt, hogy ő a „názáreti irányzat feje”[5] (ApCsel 24,5). (Károli a „nazarénusok felekezetének” fordítja.) Ebből kiviláglik, hogy Mesterük neve után ez volt a keresztények neve is, helyesebben tanításuk, kegyességi rendszerük megjelölése.[6]

Magának az irányzat, felekezet (haireszisz) szónak a jelentése és alkalmazása többrétű. Haireszisz (αἵρεσις): választás, (választással betöltött) hivatal, tan, tévtan, eretnekség, (vallási) irányzat, vallásos csoport, párt, iskola.[7] Az ApCsel 5,17-ben a szadduceusok pártja, felekezete[8] azokat jelenti, akik bizonyos elveket választottak és követtek, tehát itt az „iskola” értelmében szerepel. A farizeusokat is így nevezték (ApCsel 15,5; 26,5). A zsidók viszont a keresztényeket – mint már utaltam rá – eretnek „szektának” tekintették. Pál apostol imént említett kihallgatásakor (ApCsel 24,5.14) hitvallást tesz Félix előtt „a szerint a tanítás szerint, amelyet ők eretnekségnek mondanak”[9]. Pál egy percig sem tagadja keresztény voltát, de nem nevezi pártnak vagy eretnekségnek, herezisnek azt az „utat”, amelyet követ, sőt visszautasítja a szektásság vádját. Nem új tan, nem „religio licita” hirdetője, hanem csak a helyesen értelmezett prófétai üzenet képviselője. Arra utal határozottan, hogy a törvény és a próféták értelme a reménység, ez pedig csak Krisztusban válik alappal bíró reménységgé, különben hiábavaló emberi ábrándozás marad (futurikus eszkatológia). Bepillantást ad Izráel és a kereszténység hitvallási tekintetben egymáshoz való viszonyába is.[10] Izráelnek alapjában véve három szilárd dogmája van: 1) az egy Isten léte, 2) az Ószövetség kanonikus volta, 3) a feltámadásról szóló tanítás. Ezek körén belül tökéletesen vállalja Izráel hitvallását a keresztény gyülekezet is. Amíg elvi tekintetben beszélünk a Messiásról, addig ebben sem lehet különbség. A választóvonal egy olyan dologban rejlik, amely eleve nem dogmatikus, nem szóbeli hitvallás kérdése. Ez pedig az: a kereszténység mindannak a valóságát, amit a hitvallásban kapott, a názáreti Jézusban s az ő tanítványainak konkrét körében találta meg. Amikor az egyház későbbi története során hasonló módon válik ketté, mint Izráel itt (Pál és az őt vádlók), akkor egészen hasonló dolgot kell látnunk. Lehetnek egy ugyanazon felekezethez tartozó keresztények, akik szóbeli hitvallásukban, dogmatikai rendszerükben a legapróbb részletekig megegyeznek egymással, amikor azonban arra kerül sor, hogy Krisztus gyülekezetét vállaljuk-e egy bizonyos, kézzelfogható, emberekből álló, nagyon is meghatározott és konkrét társaságban vagy nem – akkor megtörténik a szétválás. Megtörténik, akár megvalljuk, akár nem (vö. ApCsel 28,22kk).


4.3. Ez út követői (ontasz tész hodou)

A keresztényeket ez út követőinek (ὄντας τῆς ὁδοῦ-ontasz tész hodou) is mondták. Az Újszövetségben – a témánkhoz kapcsolódó körben – a hodosz (ὁδς):[11] az Úr útja, a kereszténység és annak tanítása, az Isten által mutatott út, amely a Krisztusba vetett hit által üdvösségre vezet. Ebben az értelemben e kifejezés csupán néhány esetben fordul elő az ApCsel-ben, a Pállal kapcsolatos részleteknél (9,2; 19,9.23; 22,4; 24,14.22); ezekhez lehet számítani továbbá a 18,25-öt: Apollós már „tanítást kapott az Úr útjáról[12] és a 18,26-ot is: Akvila és Priszcilla, maguk mellé vették Apollóst, és még „alaposabban megmagyarázták neki az Isten útját[13].

Megemlítem még az 1Kor 4,17-et is (a Károli-fordítást idézve), ahol Pál apostol így ír a gyülekezetnek: Timóteus „eszetekbe juttatja néktek az én utaimat a Krisztusban[14]; itt konkrétan a keresztény tanítás tartalmáról, az annak megfelelő életútról van szó, szinte így is lehetne fordítani: „Krisztus tanítása, amelynek útjain járok.”[15]


4.4. Tanítványok (mathétai)

A mathétész (μαθητής), a tanítvány, az életkortól teljesen függetlenül az olyan egyént jelöli, aki valamely mester, tanító lábánál ül, környezetébe tartozik, vele együtt él, hogy annak bölcsességét, szaktudását elsajátítsa.[16] Természetesen már az evangéliumokban találkozunk e szóval, így olvasunk Keresztelő János (Mt 9,14), a farizeusok (Mt 22,16) és főképpen Jézus tanítványairól (Lk 6,13kk; Jn 6,66; 19,38). Az ApCsel-ben a 6,1-től (a pünkösd utáni napokban „nőtt a tanítványok száma”) a 21,16-ig (Pál kíséretéhez tartozott „néhány cézáreai tanítvány is”) a tanítvány szó általában a hívőket jelenti, akiket a jelzett igehelytől kezdve testvéreknek, atyafiaknak is nevez az Írás. Dorkasz nőtanítvány (μαθήτρια-mathétria; hapax legomenon[17]) szorgalma ma is példakép (ApCsel 9,36).


4.5. Testvérek (adelfoi)

A magyar nyelvben a szó tágabb értelmében egyazon szülők leszármazottait értjük testvéren, nemre való tekintet nélkül; szűkebb értelemben azonban ismeretes a fitestvér és nőtestvér fogalompár is. A görög nyelv a névelővel eleve utal a főnév – jelen esetben a testvér – nemére: ho adelfosz (ὁ ἀδελφός; tsz.: ο ἀδελφοὶ) testvér, fiútestvér, fitestvér; hé adelfé ( ἀδελφ) leánytestvér, nőtestvér (ma már egyre elfogadottabb a nővér megjelölés is).[18] Természetesen a Szentírásban is gyakran találkozunk olyan esetekkel, ahol a testvér név, ill. megszólítás egyaránt vonatkozik mindkét nemre (ilyen pl. a Mt 7,3–5: „miért nézed a szálkát atyádfia [testvéred] szemében?”).

Az Újszövetség ismeri és tiszteletben tartja a vér szerinti testvéri kapcsolatot is (ApCsel 2,29.37; 7,2; 22,1), de különösen hangsúlyozza a Jézus által az ő hívei között megteremtett lelki-szellemi testvériséget.[19] Urunk Jézus a tanítványokat, mint a benne hívőket nevezte testvéreinek („íme, az én anyám és az én testvéreim!” – Mt 12,46kk), ennélfogva a keresztények testvéri viszonya is a feltámadott és élő Jézus Krisztussal való eleven közösségen nyugszik (ApCsel 15,23; 16,40; 28,14–15). A jó testvéri kapcsolatot pregnánsan szemlélteti a nevezetes apostoli gyűlés után született körlevél: „Mi, az apostolok és a vének, a ti testvéreitek (ἀδελφοὶ-adelfoi), az antiókhiai, szíriai és ciliciai pogány származású testvéreknek (ἀδελφοῖς-adelfoisz) üdvözletünket küldjük!” (ApCsel 15,23) Természetesen az apostolok leveleikben számtalanszor szólítják a gyülekezethez tartozókat „testvéreimnek” (Róm 7,1.4; 8,12; 1Kor 1,10; Zsid 3,12; Jak 1,2; stb.).

Adelfé (ἀδελφ): leánytestvér, nőtestvér. Jézus igazi nőtestvéreinek vallja azokat, akik a vele való lelki-szellemi közösség alapján tartoznak hozzá (Mt 12,50; Mk 3,35). A gyülekezet nőtagja, keresztény nő: Fébé „nőtestvérünk” (Róm 16,1); ugyanígy a „hívő feleség” is (1Kor 7,15; 9,5). Kissé titokzatos képes beszédben szól János: „Köszöntenek téged a te kiválasztott nőtestvéred gyermekei.” (2Jn 13) Névtelenül utal azokra az emberekre, akik üdvözölték azt a gyülekezetet, amelyiknek János írt. Az első versbeli „úrnő” (κυρίᾳ-küria) feltehetően egy gyülekezetre utal, akiket Isten kegyelme „kiválasztott”. Az üdvözletből is kitűnik a keresztények egymás iránti érdeklődése, törődése, amely az egyház korai éveiben összekötötte a különböző gyülekeztek tagjait.[20]

Itt említem meg a tágabb értelmű filosz (φίλος), barát kifejezést is. Amikor Pált fogolyként Rómába viszik, útközben Szidónban Juliusz százados megengedi Pálnak, hogy elmenjen barátaihoz, az ottani keresztényekhez, és azok gondoskodjanak róla (ApCsel 27,3).[21]


4.6. Jézusban hívő szentek (pisztoi, hagioi en Iészou)

Pál apostol az efezusi levelet a Krisztus Jézusban hívő szenteknek (ἁγίοις, πιστοῖς ἐν Χριστῷ Ἰησοῦ-hagioisz, pisztoisz en Chrisztó Iészou) címezi (Ef 1,1 vö. Fil 1,1; Kol 1,2). A hagiosz (γιος) = szent és a pisztosz (πιστός) = hívő fogalmak szorosan összefüggnek. Szent: a profán, világi használattól elvont, és isteni szolgálatra rendelt (fontos a két aspektus összetartozása: valamitől elkülönített, valamilyen célra rendelt). A szentség nem emberi teljesítmény útján elért, hanem Krisztus váltságmunkája által ajándékozott állapot. A „szent” – hangsúlyozza az isteni üdvmunkát; a „hívő” – kidomborítja ennek az ember részéről való elfogadását. Szent, s mivel Istennek engedelmeskedik, hívő. A pisztosz (hívő) és a pisztisz (hit) fogalmak nyelvileg kapcsolatban állnak a πείθω-peithó = rábeszél, meggyőz, megnyer (= bizalmat kelt valakiben) igével. A hívő tehát az, aki abban, aki őt „rábeszélte”, meggyőzte, feltétlenül megbízik, neki engedelmeskedik. Krisztusban hívő az, aki Krisztussal a legbensőbb életközösségben van. Mint a hal a vízben, úgy él a keresztény a Krisztus életszférájában, Krisztus az ő életeleme. Tehát a megdicsőült Úrral való tökéletes és titokzatos – szavakba nem önthető – egységről, az „unio mystica”-ról van szó. Ennél magasztosabb sorsa az embernek nem lehet ezen a világon.[22]

Az Újszövetségben ebben az értelemben olvasunk szentekről (hagioi – ApCsel 9,13.32.41; 26,10) és hívőkről (pisztoi – ApCsel 10,45 vö. 16,1.15). E fogalomkörbe sorolhatjuk az üdvözülők (σῳζομένους-szódzomenousz, part. pass., ApCsel 2,47) megnevezést is.


5. A gyülekezetre vonatkozó kifejezések az Újszövetségben

Urunk Jézus – földi élete során – nem szervezett gyülekezetet, a jövendő gyülekezet magját azonban maga köré gyűjtötte, azok nála találtak egymásra. Jézus mindenét megosztotta tanítványaival: életét, lelkét és szándékait. A legnagyobbat adta, amit adhatott – önmagával ajándékozta meg őket (Jn 17,19–20).

Az Úr Jézus Krisztus megdicsőülése után a Szent Szellem kitöltetése által életre hívott gyülekezetről az Újszövetség egész sor fogalomban és jelképes kifejezésben ad számot. Ezek áttekintéséhez az igen gazdag anyagot hét csoportba sorolom a következő jellemző kifejezésekkel: ekklészia, Isten népe, Krisztus nyája, Isten szántóföldje, Isten épülete, Krisztus teste, Krisztus menyasszonya.


5.1. Az ekklészia jelentősége

Korábban már szóltam az ekklészia kifejezés eredetéről, tartalmi formálódásáról (etimológia), most egy emlékezetfrissítő jellegű összegzést követően tovább vizsgálódunk, és a részletesebb kifejtés irányában haladunk.[23]

Az alapfogalom tehát az ekklészia (κκλησα; ekkaleó = kihív igéből), melyet a Mt 16,18 és 18,17 szerint már maga Jézus is alkalmazott a születendő gyülekezet megnevezésére.

A gyülekezet kifejezés ószövetségi értelemben alapvetően az Izráel népéhez tartozó emberek vallási-kultikus közösségét, együttlétét jelenti. A héber káhál szó elsősorban ezt fejezi ki (4Móz 20,6.10; 5Móz 5,22; 23,2–9; stb.), és elhatárolható a jobbára politikai-társadalmi értelemben vett közösséget kifejező édáh jelentéstartalmától.[24]

Az Újszövetség gyülekezetre vonatkozó alapfogalma a görög ekklészia kifejezés (szám szerint 114-szer fordul elő). Ez a Biblián kívüli, profán nyelvhasználatban egyszerűen népgyűlést, a szavazásra jogosult polgárok gyűlését jelentette. Az ApCsel 19,32 és 39–40. verseiben az ekklészia ebben a klasszikus hellenista értelemben, az Artemisz–Diana-kultuszt[25] féltő efezusi nép összegyülekezésére vonatkozik (előbb csődületre, majd törvényes népgyűlésre utalásként). Az ekklészia keresztény értelmét azonban nem lehet a profán görögből levezetni, mert ott általában semmilyen vallási színezete nem volt. Az őskeresztény szóhasználat tartalma a héber káhálnak felel meg, amely elsősorban Isten népének Isten által egybegyűjtött kultikus, istentiszteleti közösségét jelenti.[26] Az Újszövetségben – ebben a fogalomkörben – az ekklészia szó kettős jelentést hordoz: jelöli 1) a hívők egy bizonyos helyen szerveződő közösségét és 2) a Krisztusban hívők összességét.[27]

1. A gyülekezet mint a hívők egy bizonyos helyen szerveződő közössége lehet

a) helyi gyülekezet (ApCsel 5,11; 8,3). Egyes városokban létrejött közösségek: ezek sorából kiemelkedik a jeruzsálemi gyülekezet, amelyet „ősgyülekezetként” szoktunk emlegetni (ApCsel 8,1; 11,22), de továbbiakat is megjelöl az Újszövetség hely szerint, így a kenkhreai (Róm 16,1), a korinthusi (1Kor 1,2) és a thesszalonikai (1Thess 1,1) gyülekezeteket;

b) házi gyülekezet, magánházban. A meghatározás eszköze nem feltétlenül a helység (város) megjelölése, hanem a gyülekezetnek otthont adó „házigazda” nevének említése: Rómában Priszka és Akvila, Kolosséban Nimfa adott helyet a gyülekezetnek (Róm 16,5; Kol 4,15) (lásd még 1Kor 16,19; Filem 2);

c) egy területen több gyülekezet. Tartományokban, országokban, de nem külső szervezeti egységben munkálkodó közösségek: a júdeai, a galáciai, a kisázsiai és a macedóniai gyülekezetek (Gal 1,22; Gal 1,2; 1Kor 16,19; 2Kor 8,1).

2) A gyülekezet mint a Krisztusban hívők összessége jelentheti

a) az egész földön élő, Krisztusban hívők közösségét (Ef 5,32), mindazokat, akik megvallják Krisztust és istentisztelet céljára összegyülekeznek erre megbízott vezetők alatt (1Kor 10,32; 11,22; 12,28; Ef 4,11–16);

b) a hívők egész seregét a mennyben és a földön, akik szellemileg egyek Krisztussal mint megváltójukkal (Ef 1,22; 3,10.21; 5,23–25; Kol 1,18.24).

A gyülekezet azoknak az embereknek a közössége, akiket Isten azzal a céllal hívott ki a világból, hogy Jézus Krisztust Uruknak vallják szóval és szolgáló szeretettel, hirdessék és kövessék üdvözítő akaratát.[28] A gyülekezet a hitvallóknak, az Úr tanúságtevőinek egyháza. E tény gyakorlati konzekvenciája az, hogy itt nem lehet statisztikára dolgozni. Tagjai közé nem lehet fölvenni boldog-boldogtalant azzal a gondolattal, hogy a gyülekezet vontatóhajója majd elhurcolja mindnyájukat a mulandóság vizein az örökkévalóság partjaira. A képnél maradva, inkább személyszállító hajó a gyülekezet, melynek csak azok lehetnek önálló és szabad utasai (nem vontatottjai), akik az ugyanazon föltételek mellett megszerezhető hajójegyet megkapták.[29]

A gyülekezet olyan közösség, amely ugyan e földi létrendhez, de legmélyebb lényege szerint már az eljövendő világhoz tartozik. A mennyben trónoló Krisztus földön élő közössége, amelyet az ő Szelleme tölt be (1Thess 1,6); kezdete és bizonyos értelemben elővételezése az eljövendő, új kornak.[30]

Megállapíthatjuk, hogy mind a lokális, mind pedig az egyetemes egyház közelebbi meghatározása: „Isten gyülekezete”[31] (1Kor 11,16; 1Thess 2,14; 2Thess 1,4), vagy pedig „Krisztus minden gyülekezete”[32] (Róm 16,16); együtt is előfordul: az „Atya Istenben és az Úr Jézus Krisztusban (hívő) gyülekezet”[33] (1Thess 1,1).

Az Újszövetségben elvi vonatkozásban, principiálisan elsődleges az egyetemes egyház, s ennek növekedéseként látja a házakban, városokban, tartományokban található gyülekezetet.

A fentiek alapján – Bányay Lajos szavaival – megerősíthetjük, hogy az ekklésziának két, egymástól eltérő, ugyanakkor egymással összefonódó jelentése van már a krisztusi utasításban (Mt 18,17) is és a gyülekezetek szaporodásával bekövetkező praxisban is.[34] Jelenti a helyi gyülekezetet, s jelenti magát az egész mozgalmat a maga összefogott teljességében. Pál érdeme, hogy ezt a két jelentést tisztázta és összeolvasztotta. Pál műve nem egyéb, mint – magából a készen kapott krisztusi elvből kiinduló – keze alatt lévő anyag rendszeres feldolgozása, kifejlesztése és feltárása, nem pedig az ő egyéni konstrukciója. A gyülekezet fogalmáról és lényegéről olyan beható és tiszta képet nyerünk Pál leveleiből, amilyen az Úr Jézus lelkében élhetett, amelynek azonban – tanítványainak akkori éretlensége miatt (Jn 16,12) – csak a körvonalait rajzolhatta meg, a már tárgyalt rövid utasításaiban (Mt 18,17). Az apostol kifejtése szerint minden helyi gyülekezet Isten népe, Krisztus teste, Krisztus fundamentumán épült (1Kor 3,11; 16,1; 12,27), mert a maga helyén ugyanaz, ami a maga egészében, s Krisztus ugyanaz számára, mint az egész egyházra nézve. Így jelenik meg előttünk az ekklészia kettős értelme mint egységes fogalom.

A többi apostolnál hiába keressük a fogalom behatóbb tárgyalását, Jakab (5,14) csak mint egyes gyülekezetet említi. Péter – a Mt 16,18-ra emlékeztetve – teljes általánosságban „lelki házról”[35] és „Isten házáról”[36] beszél (1Pt 2,5; 4,17), s ezzel Istennek az ő népe között lakozásának ószövetségi képzetét újítja fel. János 3. levelében (6., 9. és 10. v.) egy helyi organizált gyülekezet képe áll előttünk. Az 1. levelében (1,3) a „közösség-koinónia” (κοινωνία) ugyanazt jelenti, mint a János 17,21–23-ban a „hogy egyek legyenek” (ἵνα πάντες ἓν ὦσιν -hina pantesz hen ószin) kérése, s erről a lelki egységről, életegységről beszél a Jn 10,16 és 15,1–6 képe is. Ám az ekklészia ez idealisztikus oldalának és a helyi gyülekezetnek a rajza között itt nincsenek meghúzva az összekötő szálak. Nos, ezt a munkát végezte el Pál. Az ő írásaiban a helyi gyülekezet konkrétabb megrajzolásánál is a nagy egész, Isten népének összessége jelenik meg előttünk (Róm 1,7; 1Kor 1,2; stb.).


5.2. Isten népe (laosz Theou)

„Istenetek leszek, ti pedig az én népem lesztek” – így hangzik az Ószövetségnek egyik ősigéje (Lev 26,12; Ez 37,27; Zak 8,8 vö. Mt 1,21; Lk 1,68.77; 2,32). Az őskereszténység ezt az igét úgy vette át, mint amely csak most valósul meg igazán (2Kor 6,16b; 1Pt 2,10). A gyülekezet Isten népe (λαὸς θεοῦ-laosz Theou), Isten tulajdona, amelynek Isten egészen sajátos értelemben akar Ura és Atyja lenni.[37] Ugyanakkor papnemzet is, amely Isten nevét az egész világon hirdeti (2Kor 6,18; 1Pt 2,9–10; Jel 1,6 vö. Ex 15,2, Ézs 26,13). Ennek a népnek van jövője, mert amikor a jelen világnak a szkémája (forma, rend) széthull, Isten közöttük fog lakozni, és ők népei lesznek (Jel 21,3).

Ha arról volna szó, hogy a nép válasszon magának Istent: ez bálványimádást eredményezne. A népek világából ugyanis – hangsúlyozza Czeglédy Sándor – nem vezet út Istenhez. Istennek kell hát utat készítenie a néphez, neki kell a kezdeményező lépést megtennie. A földkerekség egyetlen népe, nemzete sem támaszthat természetes igényt erre a névre: „Isten népe”. Nincsen semmiféle népi-nemzeti adottság, teljesítmény, kiválóság vagy képesség, ami egy nemzetet Isten népévé tehetne: Isten népéről csak ott beszélhetünk, ahol az emberek Isten hívogató üzenetét (az evangéliumot) és királyi igényének kifejezését hallják, és azt magukra nézve elismerik (bármely nemzethez tartozzanak is). Isten választ magának népet![38]

Mi Isten választásának az alapja? Talán a választandó nép kiválósága vagy számbeli ereje? Semmiképpen. Az ő választásának egyetlen alapja a szeretet: „…nem azért választott ki benneteket az Úr, mintha valamennyi nép közt a legnagyobbak volnátok, hiszen a legkisebbek vagytok valamennyi nép közt, hanem azért, mert szeret benneteket az Úr.” (Deut 7,7–8)

Isten szeretetéből következik az, hogy magának népet választ. Ez nincs ellentétben azzal, hogy az egyes embert kiválasztja. A szeretetet ugyanis az jellemzi, hogy totális érzület, egész lényünket igénybe veszi, emberi létünk minden meghatározottságára kiterjed. Ezért tehát, amikor Isten az ember szeretetét akarja, az ember egész lényét igényli, az ember pedig zoon poilitikon, társas lény: az emberi léthez hozzá tartozik az embertársakkal való közösség, mert Isten az embert közösségi életre teremtette. Miről is van szó? Arról, hogy amikor Isten az embert magával szeretetközösségre hívja, ez a szeretetközösség csak olyan lehet, amely az embernek embertársaival való szeretetközösségét is magában foglalja. Isten szeretetigénye elválaszthatatlan a felebaráti szeretet parancsától (Mt 22,37–40).

De miért választja Isten éppen a népet, ezt a tágabb közösséget? Miért nem választja például a kisebb és intenzívebb közösséget, a családot? A felelet ismét Isten szeretetében rejlik. Az ő szeretete olyan erős, hogy az emberi közösségi életet a maga egész kiterjedésében, teljességében igényli. Az a legszélesebb körű közösség pedig, amely emberileg intenzíve megtapasztalható, a nép közössége. Ez a kifejezés: „Isten népe”, azt akarja mondani, hogy az Úr szeretetigénye az ember egész közösségi életére, a közösségi élet totalitására kiterjedő igény (beleértve a kisebb körű közösséget, a családot is).

Isten királyi igénye minden népre érvényes, mégis csupán egyetlen népet választ kezdetben, Izráelt. Ám Isten szeretetének ez a részlegessége – húzza alá Czeglédy – éppen szeretetének egyetemességét bizonyítja: egy népet választ magának, hogy ezen az egy népen megmutassa a világ minden népének, mit jelent az ő szeretetének intenzitása és extenzitása, vagyis mélyreható és messze ható ereje.[39] Először egy népen mutatja meg szeretetigényének totális természetét, hogy az egész emberiség meglássa, miképpen tart Isten igényt az emberi közösség igazán megtapasztalható legszélesebb körére, a népre. Krisztus keresztje mutatja meg az egész világnak: Isten szeretete olyan nagy, hogy még a legszélesebb kör határain is túlmegy, szétfeszíti azt a népi válaszfalat, amely Izráelt körülvette, hogy létrejöjjön egy új nép, a „lelki Izráel” (szó szerint: Isten Izráele – Gal 6,16 vö. Róm 9,6–7)[40], amelyben „nincs zsidó, sem görög” különbségtétel, mert akik az Isten népéhez tartoznak, mindnyájan egyek a Krisztus Jézusban (Róm 3,22). Isten egy néppel kötött szövetséget, hogy azután a világ minden népei közül elhívottakkal szövetséget köthessen. Mindkét szövetség (a Sínai-szövetség és az új szövetség) alapja Krisztusban van.

Úgy tűnik, a gyülekezetre vonatkozik immár az Isten Izráele (Ἰσραὴλ τοῦ θεοῦ-Iszraél tou Theou – Gal 6,16) megnevezés nem empirikus-törzsi, hanem üdvösségtörténeti aspektusból (vö. Róm 4,16; Gal 3,7); rá vonatkozik, az ígéret és az üdvösség neki szól (Róm 4,6kk). Ez a Krisztusban hívő nép együttese. A Gal 6,15–16 az új teremtést állítja szoros összefüggésbe Isten Izráelével: „Mert Krisztus Jézusban sem a körülmetélkedés, sem a körülmetéletlenség nem használ semmit, hanem az új teremtés. És akik e szabály (κανών-kanón: zsinórmérték) szerint élnek, békesség és irgalmasság azokon, és az Istennek Izráelén.” (Károli)

A Gal 6,16-ban: „békesség és irgalmasság azokon, és (pedig) az Istennek Izráelén”[41] – az utóbbi kifejezést a „kai” (és) kötőszó kapcsolja az előző mondatrészhez; itt a „kai” = éspedig, mégpedig, explikatív-kifejtő-magyarázó értelemben szerepel, vö. 1Kor 3,5; 15,38. A Gal 6,16 kontextusában a „kai” (és) kötőszó sok nehézséget okoz. Vajon Pál a szabályhoz, zsinórmértékhez igazodókon kívül még egy külön csoportot is megemlít, az Isten Izráelét, vagy pedig a „kai”-t értelmező kötőszónak (= „mégpedig”) kell vennünk, és akkor a zsinórmértékhez igazodókat tekinti Isten Izráelének, vagyis az egyházat? – teszi fel a kérdést Cserháti Sándor, és a mértékadó választ is az ő kifejtése nyomán adom meg. Egyesek szerint Pál itt a zsidóságra gondol, amellyel kapcsolatban sohasem adta fel a reményt (Róm 9–11. f.). Mások szerint viszont ez a magyarázat nem helytálló, ami világossá válik akkor, ha gondosan megvizsgáljuk Pál szóhasználatát, s különösen a levél gondolatmenetét. Amikor az apostol a zsidóságot említi, általában „Iszraél kata szarka”-ról, azaz testi Izráelről – és nem Isten Izráeléről! – beszél (1Kor 10,18; Róm 9,3; Fil 3,5; stb.). A Galata levél számtalan helyén viszont éppen azt bizonyítja be, hogy „nem testi származása” révén tartozik valaki az ígéret népéhez (2,15; 3,7.29; 4,23.26). Bizonyára akkor járunk az igazsághoz a legközelebb – vallja Cserháti –, ha „Isten Izráelének” az egyházat tekintjük, már csak a Fil 3,3-ra tekintettel is: „Mi vagyunk a körülmetéltek, akik Isten Lelke szerint szolgálunk, és Krisztus Jézussal dicsekszünk, és nem a testben bizakodunk.”[42] Szükséges megemlítenem, hogy az egyház és Izráel kapcsolatával, egymáshoz való viszonyával mélyrehatóan foglalkozik Tatai István a doktori értekezésében.[43]

A hívő nép életének egészen új szabálya, zsinórmértéke, új elve van, s ez az elv Krisztus keresztjéből ered. A körülmetélés és körülmetéletlenség, vagyis a zsidósághoz vagy a pogánysághoz tartozás még a régi, kereszt előtti világ viszonyait tükrözik, de a kegyelem új rendjében már elveszítették jelentőségüket. Miért? Mert Isten a kereszt evangéliumának erejével közbelépett, és a kereszt ítéletében meghalt embert újjáteremtette irgalmas szeretetével (Gal 4,23.26–28), függetlenül attól, hogy körülmetélkedett zsidó, vagy körülmetéletlen pogány volt-e azelőtt (Gal 2,15–16). A kereszt eseménye kizárólag a teremtéshez fogható új kezdet az emberiség és az egyes ember számára. Krisztusban az ember egészen új teremtés (καινὴ κτίσις-kainé ktiszisz), Isten Szelleme által vezetett pneumatikus ember (πνευματικὸς ἄνθρωπος-pneumatikosz anthróposz – 1Kor 2,15). Krisztus keresztje reá nézve egy új élet kezdete, forrása. A kereszt által a régi világ köréből új élet körébe jutott. A kereszt mélyreható és messze ható következménye: a régi világ és mindaz, ami hozzá tartozik, ami testi, érzéki, mulandó, tehát a körülmetélkedés is, mind elvesztette jelentőségét és értékét. A körülmetélkedés kérdésén túl is igaz az, hogy mindazok, akik testi értelemben akarnak tetszést aratni (Gal 6,12), valójában nem Isten tetszése szerint járnak el, hanem Istennel meghasonlott természetük szavát követik. Nekünk azonban biztos tájékozódási pontunk Krisztus keresztje. A keresztfán a hívő óembere meghalt Krisztussal együtt, és a Krisztussal való személyes egységénél fogva benne egy új ember kelt életre: nem a világ, hanem az Isten Fia. Az újjászületett ember bár testileg még e világban él, de szelleme nem e világból, hanem az isteni kegyelemből és annak örök javaiért él. Ami értékes számára, annak többé semmi köze a régi teremtéshez, az egy új teremtés; a régi embert egészen átteremtő erő pedig: Isten Szent Szellemének ereje s a Krisztus ereje mibennünk. Áldás azokon, akik ez új erő, és a Krisztus zsinórmértéke szerint élnek! Ők az Isten Izráele, a Messiás követőinek szent gyülekezete: a Krisztusban hívő pogányok éppúgy (Gal 4,5–6), mint a Krisztusban hívő zsidók. Isten új népet hívott életre a kereszten nyilvánvalóvá lett kegyelme által.[44]

Az Isten népe fogalomkörébe tartoznak még a következő kifejezések, amelyek ismertetésére itt nem térhetek ki:

·      az új szövetség szolgái (διακόνους καινῆς διαθήκης-diakonousz kainész diathékész – 2Kor 3,6 vö. ApCsel 3,25; Gal 4,24kk; Zsid 8,6–8; Jer 31,31kk);

·      a maradék (τὸ ὑπόλειμμα[45]-to hüpoleimma – Róm 9,27; Róm 11,4k; Ézs 10,22);

·      (ki)választott nemzetség (γένος ἐκλεκτόν-genosz elekton – 1Pt 2,5);

·      Isten választottai, szentek (ἐκλεκτοὶ τοῦ θεοῦ, ἅγιοι-eklektoi tou Theou, hagioi – Kol 3,12 vö. Ef 1,18);

·      pecséttel megjelöltek vagy lepecsételtek (ἐσφραγισμένων-eszfragiszmenón; perf. part. pass. – Jel 7,4 vö. Ef 1,13; 4,30).


5.3. Krisztus nyája (poimnion tou Chrisztou)

Izráel Isten nyája: „És megsegíti őket az Úr, az ő Istenük ama napon, mint az ő népének nyáját[46] (nyáj: })oc-cón; Zak 9,16 – Károli-ford.). Hasonlóképpen, ebben a „birtokviszonyban” beszélhetünk újszövetségi értelemben Urunk Jézus követőiről is mint Krisztus nyájáról (ποίμνιον τοῦ Χριστοῦ-poimnion tou Chrisztou). A nyájra vonatkozóan két kifejezést találunk az Újszövetségben, ezek a poimné és a poimnion:[47]

Poimné (ποίμνη): nyáj; juhnyáj. Mindössze ötször fordul elő az Újszövetségben: Mt 26,31; Lk 2,8; Jn 10,16; 1Kor 9,7 (kétszer).

Poimnion (ποίμνιον): nyáj; juhnyáj; tulajdonképpen a poimné kicsinyítőképzős alakja: nyájacska; az Újszövetségben csak átvitt értelemben szerepel: a hívők közössége; összesen négyszer találkozhatunk vele: ApCsel 20,28–29 és 1Pt 5,2–3 (mindkét szakaszban kétszer).

A nyájat rendszerint juhok (és kecskék) alkotják. A juh görög neve: πρόβατα-probata (pl. Jn 10,27). Fontos lesz még az alábbiakban az akol (αὐλή-aulé)[48] fogalmának megkülönböztetése a nyájtól (ποίμνιον-poimnion) már csak azért is, mert egyes magyarázók és bibliafordítások (így a Károli is) összemossák őket. Erre az adott helyen még kitérek.

Az oltalomra, törődésre utalt nyáj a pásztor gondoskodása nélkül nem élhet – legalább is hosszú ideig nem; léte, sorsa teljesen a pásztortól függ. Ezért a nyájra vonatkozó bibliai gondolatokat szorosan a pásztor (ποιμὴν-poimén) személyével és munkájával összefüggésben fejtem ki.[49]

5.3.1. A pásztorkép az Ószövetség szimbolikájában

Izráel népe az ókori Kelet sok népéhez hasonlóan nomád pásztornép volt. A nyáj és pásztor képe – egyszerűsége és természetessége folytán – gyakran mint vissza-visszatérő antropomorfizmus igen alkalmas volt arra, hogy szemléltesse Izráel fiainak Istenükhöz, valamint vezetőikhez fűződő kapcsolatát.

Az ókori keleti „pásztor” a fejedelmek, királyok, vezérek és államférfiak tiszteletneve volt. A Jer 2,8 locus classicusa a nép egyes vezetői rétegeit teszi felelőssé a nép bűneiért. Nem akarja kisebbíteni az egész nép Isten iránti hűtlenségének súlyát, de világosan látja és láttatja, hogy mennyire bűnösek a gyülekezet eltévelyedésében a vezetők: a papok ({yèinAhoKah-hakkóhaním), a törvény magyarázói (hfrOTah yÜ"&:pot-tóföszé hattóráh), a próféták ({yi)yibºNah-hannöbíím), valamint – ezektől megkülönböztetve – a pásztorok ({yÙi(orfh-háróím a sing. „róeh”-ből). A papok, próféták és tanítók mellett tehát a pásztorokat, azaz a nép vezetőit[50] vonja felelősségre, mert a legtekintélyesebb vezetők mindig nagy szerepet játszottak a király mellett, és elsősorban ők voltak felelősek azért a végzetes politikáért, amely Júdát pusztulásba döntötte.[51] Egyébiránt alapvetően a politikai-állami életben vezetői hatalommal bíró embereknek kellett volna gyakorlatilag is érvényt szerezniük a teokrácia követelményeinek.

Fontos szem előtt tartanunk, hogy Izráelben elsősorban maga Isten (Jahve) a pásztor (Ézs 40,11; Jer 31,10; Ez 34,11). Isten pásztorsága összefügg az ő királyi uralmával. Népét mint nyáját vezette a pusztában, ellenségeit pedig megsemmisítette (Zsolt 78,52k). Izráel pásztora a hatalmas és diadalmas uralkodó (Jahve), aki népét úgy legelteti, mint pásztor a nyáját, „karjára gyűjti a bárányokat és ölében hordozza, a szoptatósokat szelíden vezeti” (Ézs 40,10–11). A pásztor tehát uralkodik nyája felett, mint király, ugyanakkor gondját is viseli, gondoskodik jó legelőről, vízről a sivatagban (Ézs 49,9k), a szétszórt juhokat összegyűjti (Jer 31,9; Mik 4,6k). Mint ezek a gondolatok is mutatják, a pásztorképet a Zsoltárok és az exilium[52] vigasztaló prófétája, Ézsaiás használja előszeretettel Isten tetteinek jellemzésére. Ezek közül is az egyik legszebb pásztorének a 23. zsoltár, amelyik egyes szám első személyben tesz bizonyságot Izráel Istenének pásztori gondoskodásáról: „Az Úr az én pásztorom.”[53]

Másodsorban – Jahve után – pásztor az Isten által rendelt király, fejedelem vagy más vezető is, aki az Úr akaratát a földön végrehajtja. A nép vezetőit közvetlenül Isten hívja el és bízza meg feladattal, szolgálattal. Pásztornak mutatja be a Biblia többek között Mózest, Józsuét (Ézs 63,11; 4Móz 27,16kk), Dávidot (1Sám 13,14). Az Úrnak még egy pogány is „pásztora” („alkalmazottja”) lehet, aki szándékait végrehajtja, így Círus perzsa király is (Ézs 45,1).[54]

Szeretnék itt külön is szólni Mózesről.[55] Az ő példája szépen mutatja, mit is jelent az igazi pásztori szolgálat Isten szemszögéből. Mózes személyében látjuk elsősorban azt a pásztort, aki népének gondját állandóan Isten előtt hordozza komoly, kitartó imádságban (2Móz 32,30; 33,11). Imádságainak jellemzője, hogy egész lényét veti oda Isten elé a népért való imatusába, és még Istennel is harcol, hogy maradjon meg annak a hűséges és dicsőséges Istennek, akitől a nép élete, üdvössége függ (2Móz 33,1.13).

Mózes egész pásztori munkája jelképének tekinthető az a történet, amikor odahelyezi a nép elé a póznára tűzött érckígyót (4Móz 21,7–9). Ennek a tettnek az értelmét maga Jézus, a jó pásztor világítja meg: „ahogyan Mózes felemelte a kígyót a pusztában, úgy kell az Emberfiának is felemeltetnie, hogy aki hisz, annak örök élete legyen őbenne.” (Jn 3,14–15) A mai pásztornak (lelkigondozónak!) sem lehet döntőbb és jelentősebb feladata, mint rámutatni személyes bizonyságtételben a szenvedők és bűnösök egyedüli gyógyító pásztorára, Jézusra és az ő keresztjére.

A pásztori szolgálat örökérvényű tanítása Mózesnek a nép elöljáróihoz intézett utasítása: „Hallgassátok meg testvéreiteket, és igazságosan ítélkezzetek mindenkinek az ügyében... Ami pedig nektek túl nehéz, azt hozzátok elém, és én meghallgatom azt.” (5Móz l,16–17)

Mózes pásztori munkájának módjára pedig ez a nyilatkozata jellemző: „Vegyétek azért a szívetekre és lelketekre ezeket az igéket... Tanítsátok meg ezeket a fiaitoknak is, beszélj róluk, ha otthon vagy, és ha úton jársz, ha lefekszel, és ha felkelsz.” (5Móz 11,18–20) Tehát nem uralkodik a nyáj fölött (nem veszi át Isten feladatkörét), hanem kér, szívükre beszél, és törődik a felnövekvő nemzedékkel is.

Ha az ország, a nép vezetői mint pásztorok a nyájjal szemben a maguk önös érdekeit helyezik előtérbe, az Úr számon kéri őket. Az Ezékiel 34-ben olvasható leírás szerint Jahve népe vezetőivel, a nép gazdasági, anyagi, politikai életéért felelős őrállóival konfrontálódik. Jajt kiált a hűtlen pásztorok ellen, akik nem a nyájat, hanem önmagukat legeltették. Ezért hangzik a próféta ajkán az elementáris erejű evidens kérdés: „Hát nem a nyájat kell legeltetniük a pásztoroknak?” (2. v.) S ezután szólal meg Jahve örömüzenete: „Magam keresem meg juhaimat, és magam viselem gondjukat. És – mutat a jövőbe – állítok föléjük egyetlen pásztort, az én szolgámat, Dávidot.” (24. v.) Itt lehetetlen nem gondolni mindjárt az Újszövetség jó Pásztorára is. Annál is inkább, mivel maga az Újszövetség erre gondol.[56]

Az ószövetségi pásztorkép, miszerint Isten az ő népének pásztor-királya, töretlenül átjött az Újszövetségbe. Krisztus igénye, hogy ő Izráel pásztora (vö. Mt 15,24). Ezzel kettős váradalom beteljesítőjének jelenti ki magát: az eljövendő Isten, és az eljövendő dávidi eszményi király váradalma beteljesítőjének. (Emiatt háborodnak fel ellenfelei – Jn 10,33.)

5.3.2. A pásztorszimbolika az Újszövetségben

A szinoptikus evangéliumokban együtt van a pásztoralak minden kelléke. A fent említett istenhitbe és messiási váradalomba illeszkedik Jézus egyik legmegragadóbb parabolája az elveszett juhról és arról a jó pásztorról, aki elveszett juha után megy (Mt 18,12; Lk 15,4). Jézus a maga küldetését a pásztor képével fejezi ki: Izráel házának eltévedt juhaihoz jött (Mt 15,24 vö. 10,16). Az Írás úgy szól a sokaságról, a rómaiaktól és a heródesi háztól elkínzott, írástudóitól lelkileg elhanyagolt népről, mint pásztor nélkül maradt juhokról (Mk 6,34 vö. Mt 9,36). Ez a Num 27,17-re és Ezékiel 34,5-re támaszkodó megjelölés már feltételezi, hogy Jézus a Messiás-pásztor. Ez jut kifejezésre a Mk 14,27 (vö. Mt 26,31) szavaiban is. Itt Jézus a Zak 13,7 igéjét önmagára, ill. sorsára vonatkoztatja: megvert pásztor szétszéledt nyájának mondta övéit, amikor halálának tanítványaira ható következményeiről szólt.

Ugyanezt a gondolatsort viszi tovább az őskereszténység is. Krisztus a lelkek pásztora és gondviselője (1Pt 2,25; 5,4), a juhok nagy pásztora (Zsid 13,20). Ő a messiási király és pásztor, aki vasvesszővel legelteti a nemzeteket (Jel 12,5 vö. Zsolt 2,9). Viszont a gyülekezet a nyáj (ApCsel 20,18; 1Pt 5,2k). A gyülekezet vezetői ugyancsak pásztorok (Ef 4,11).

Utalnom kell itt Pál apostolra is, aki kertelés nélkül, profetikus előrelátással szól a Krisztus nyájára váró veszélyekről (ApCsel 20,28), a gyülekezetnek a legszorosabb értelemben vett belügyeit említve. Óv a gonosz farkasoktól, a tévtanítóktól, akik felemésztik a nyájat, prédává teszik a gyülekezetet. Csak belső bajok akadályozhatják az ige munkáját. Külső eseményeknek Pál sohasem tulajdonított ilyen jelentőséget (vö. Fil 1,12), s ha a nyájnak oka van félni a külső körülménytől, akkor engedelmességét kell mérlegre tennie Isten előtt.[57]

5.3.3. A jó pásztor és nyája

Külön is kitérek a Jn 10 pásztor-igéinek, ún. poimén-logionjainak néhány főbb gondolatára. A 6. vers szerint Jézus példázatban tanít. A paroimia (παροιμία): példabeszéd, képes beszéd, ugyanakkor rejtvény is. Érdemes felkutatni (de nem szabad erőszakosan feszegetni) Jézus mondanivalójának rejtett értelmét![58]

„Aki nem az ajtón megy be a juhok aklába, hanem másfelől hatol be, az tolvaj és rabló, de aki az ajtón megy be, az a juhok pásztora” – halljuk Jézus szavait (Jn 10,1–2). Az akol általában kőkerítéssel körülvett terület volt egy bejárati nyílással, ahová éjszakára beterelték a nyájat. A juhok akla képi értelme itt a zsidó nemzetre vonatkoztatható.[59] Jézus a juhok igazi pásztora, az ajtón lépett be, vagyis a Messiásra vonatkozó ószövetségi próféciák pontos beteljesítése útján, az Atya akaratának tökéletesen engedelmeskedve.[60]

Az akol (αὐλή-aulé; héberül hfr"d:G-gödéráh – Num 32,16.24) ember és állat éjszakai tartózkodási helye (Ján 10,1.16); ház udvara (Mt 26,58.69); templomudvar is (Jel 11,2).[61] Az akol nem a mi istállónknak vagy aklunknak megfelelő fedett épület volt, inkább karámnak kellene fordítani: körülkerített terület, szűk ajtónyílással, esetleg valamelyik oldalfalánál egy kis fedett kunyhóval. Estefelé a nyája előtt járó  pásztor (nem hajtó legény), az ajtóhoz állva botja alatt eresztette be a juhokat a karámba: közben megszámolta és megszemlélte őket (Lev 27,32 – „vessző alatt átmegy” vö. Jer 33,13; Ez 20,37). Ha hiányt talált, elindult keresni (Lk 15,4kk).

Az a gondolat, hogy „a maga juhait pedig nevükön szólítja és kivezeti” (Jn 10,3), arra a tényre vonatkozik: a juhok ismerik a pásztor hangját, mert bensőséges viszony alakult ki közöttük, úgyhogy a pásztor név szerint ismeri és szólítja bárányait; a nevükön szólítja őket azt is jelenti, hogy az ilyen pásztor számára a rábízottaknak nevük, azaz egyéniségük, identitásuk van. Urunk Jézus azokat, akik valóban „meghallották” a hangját, és követőivé-tanítványaivá szegődtek, kivezette (ἐξάγω-exagó[62]) az akolból: a vallási vezetők (írástudók, farizeusok) által kialakított kényszerű törvényi keretek közül – az Isten kegyelmének szabadságára.

A „nevükön szólítja” gondolathoz egy érdekes esetet említek: Egyszer egy tizenöt év körüli fiú, aki meg akarta mutatni, hogyan engedelmeskednek a néven szólításnak az egyes juhok, odakiáltott a nagyjából 50 m-es körzetben legelő nyájnak: „Ja, Bajda!” = Hé, Fehér! – így hívták ugyanis az egyik juhot. Erre a nyáj közepén egy pompás fehér juh fölüti a fejét, és a második hívásra odajön a pásztorfiúhoz és megsimogattatja magát.

„Bizony, bizony, mondom néktek: én vagyok a juhok ajtaja… ha valaki rajtam át megy be, megtartatik[63]” – olvassuk Jézus szavait önmaga személyének és szolgálatának jelentőségéről (Jn 10,7–10). Most Jézus az ajtóval kapcsolatos, előbbi képet új értelemben alkalmazza: magát mutatja be úgy, mint a juhok ajtaját. Már nem kérdés a belépés Izráel „aklába” (népi-vallási közösségébe), a kérdés az, hogy Izráel választott juhai készek-e az „ajtón át”, azaz Jézust elfogadva-követve belépni az Isten megtartó-üdvözítő közösségébe, imádatába.[64] Jézus közvetlen jelenére vonatkozóan: Izráel „régi” rendje még nincs félretéve, de benne a Pásztor nyája már jelen van. Izráelben nem mindenki volt az Úré (Jn 8,31–37); a „lelki Izráelhez”, a nyájhoz akkor már csak Jézuson át lehetett hozzátartozni. Aki Jézusban izraelita, az megmenekül (σωθήσεται-szóthészetai-megőriztetik-meggyógyul-üdvözül), él és bőségre talál (Jn 8,31k). Mivel ő pásztor is és ajtó is, a juhokhoz, az élethez és a bőséghez nincs más lehetőség, mint ő.

A kortörténeti magyarázaton túl van az imént mondottaknak további örök-igaz tanítása is. Az akol-karám ajtaja sok veszedelemtől védte meg a juhokat, így Jézus is. Az ajtó a juhok számára van, de a tolvajoknak az ajtón át sincs joguk a juhokhoz férkőzni (Gal 1,6kk). A kicsiny nyáj közé – mint említettem – Krisztuson át juthatnak-juthatunk, s ez hívogató ige marad örökre, számunkra is. De nem csak hívogató. Miért is? Erre ad választ a következő gondolatsor.

Az utolsó időbeli jó pásztorokról szóló ígéretek (Jer 3,15; 23,4) is Jézus Krisztusban teljesednek be. Őbenne megszűnik minden más pásztorság, vagy ha mégis megmarad a név, a tartalom mássá válik, amikor nem őt értjük rajta: az ő pásztorsága királyság, uralkodás, vezetés, védelem, életadás. A gyülekezetek pásztoraira nézve viszont legeltetés (Jn 21,15–17), oldás-kötés (Mt 16,19), szolgálat („legyen a szolgátok”, ill. „legyen a rabszolgátok” – Mt 20,26–27), legeltetés, gondviselés (ApCsel 20,28). Különösen hangsúlyos az 1Pt 5,2–4: „Legeltessétek az Isten közöttetek levő nyáját; …ne nyerészkedésből, …ne is úgy, mint akik uralkodnak (pedig az uralkodás a pásztorság lényege!) a rájuk bízottakon, hanem (itt jön a paradoxon!) mint akik példaképei a nyájnak (tehát nem mint uralkodó-pásztorok, hanem akiknek csak a nevük „pásztor”, de valójában amolyan vezérürü-félék). És amikor megjelenik a pásztorfőnök, főpásztor[65] (ἀρχιποίμην: archi + poimén = ho archón ton poimenón = az uralkodó Pásztor = az egyetlen Pásztor), elnyeritek a dicsőség hervadhatatlan koszorúját.” Ennek értelmében olyan mértékben lehetünk pásztorok, amilyen mértékben Jézuson át bemenve magunk is juhokká válunk; ha nem uralkodunk, hanem a nyáj előtt járunk Krisztus után. Így válhatunk „példaképeivé” a ránk bízottaknak (példaképei: τύποι-tüpoi = formázó minták, öntőformák, lenyomatok).

„Én vagyok a jó pásztor. A jó pásztor életét adja a juhokért…” (Jn 10,11–13):[66] a kalosz (καλός; héberül: tób) szó annyit tesz: jó, szép, vonzó, helyénvaló; a maga nemében egészen megfelelő, amilyen nincs másik, a tökéletes (vö. Mt 13,45; 7,17; 16,10; Jn 2,10).[67] Jézus expressis verbis kijelenti, ő a juhok jó pásztora: juhait gyűjtögetve a nyáj ellenségei veszedelmének teszi ki magát. Ha a maga hasznát keresné, nem így tenne, de ő a juhokét keresi és értük száll síkra. Ha veszedelem jön, a béresek elszaladnak, a jó pásztor viszont „leteszi életét” (τὴν ψυχὴν αὐτοῦ τίθησιν-tén pszüchén autou tithészin[68]), azaz életét adja a juhokért. Rendszerint a juhok áldozzák fel életüket a pásztorért; de a jó pásztor meghalt a nyájáért. Ebből is – nemcsak a juhok ragaszkodásából – lehet megismerni az igazi pásztort. Ez a mozzanat egészen új, és nem származik semmiféle képtradícióból: a golgotai kereszt egészen egyetlen, soha meg nem ismétlődő és meg nem ismételhető történeti esemény, Jézus éppen ezért az áldozatért az igazi és az egyetlen jó pásztor. Pásztori szolgálata egészen egyedülálló, sui generis, megváltó isteni tevékenység, amihez semmiféle emberi áldozat nem fogható.[69] Amit az ószövetségi kegyesek Istentől vártak, azt nyerik el Krisztus hívei Uruktól és főpásztoruktól: pásztori szeretetének örök bizonyságát. Mellette háttérbe kerül minden más pásztor, mi több, minden pásztori szolgálat tőle nyeri értelmét, jogosultságát, de ragyogását is.

Világosan látnunk kell, hogy a gyülekezetben, a gyülekezetért és a gyülekezet által végzett pásztori, lelkigondozói szolgálat a jó pásztornak mint feltámadottnak kifejezett akarata, parancsa és megbízása. Ez a megbízatás a Jn 21,15–17-ben olvasható: „Legeltesd az én bárányaimat”, „őrizd az én juhaimat”, és ismét: „legeltesd az én bárányaimat”. Ezt a parancsot azért adja Jézus, mert ő a jó pásztor, aki a Péternek adott, pásztori szolgálatra küldő paranccsal mintegy bevon minket az ő pásztori szolgálatába: abban a kegyelemben részesít, hogy lehetünk a pásztori szolgálat alanya, emberi eszközei. Helyesen állapítja meg Boross Géza: E szolgálatot tehát nem a nyáj szüksége hívja elő, állítja be, szervezi meg, hanem Jézus kezdeményezi. Belőle indul ki, ő akarja, hogy legyen. A pásztori szolgálat ezért a hitből való engedelmesség kérdése. Olyan szolgálat ez, amelyet akkor is végeznünk kell, ha látszólag senki sem igényli, sőt talán egyenesen feleslegesnek és bosszantónak érzik. A pásztori szolgálat alapmotívuma nem valamiféle emberi igény, hanem a szuverén, kegyelmes isteni akarat: „Legeltesd! Őrizd! Legeltesd!”[70]

„Más juhaim is vannak nekem, amelyek nem ebből az akolból valók”[71] – olvassuk a 16a versben. A 16. vers fontos az egész fejezet megértéséhez. Az „akol-karám” első jelentése, miként már szóltam róla, az ószövetségi választott nép, Izráel mint teokratikus intézmény. A Szentírásból úgy tűnik, ezen kívül más aklok nem léteznek.[72] A pogány népeknek ugyanis az Írás szerint nincsenek aklaik, azaz Isten rendelte előkészítő vagy átmeneti lelki otthonaik. Ők karám és pásztor nélkül szétszórt nyáj, akik a maguk feje után járnak (az Ézs 53,6-ot idézi az 1Pt 2,24–25, ahol szintén pogányokról van szó).

 „…és akkor lesz egy nyáj, egy pásztor”[73] – folytatja Jézus (Jn 10,16b). Az „egy nyáj” helyett szokásos „egy akol” fordítás helytelen, hibás, a görög szövegben semmi alapja nincs:[74] a mia poimné (μία ποίμνη) egyértelműen „egy nyáj”-at jelent. Itt egy fontos mozzanat ismerhető fel: megnyílik a lehetőség kapuja, amelyen át az Izráelből és a pogányokból származók egy nyájjá egyesülhetnek az egy pásztor vezetése alatt. Az egy nyáj és egy pásztor képe (és az egész 16. vers gondolata) előképet, eszkatologikus képet fest arról a tényről, hogy Krisztusban a zsidók és a pogányok eggyé lesznek, és hogy a korábbi megkülönböztetés ezek között a népek között a Messiásban eltűnik.[75] Jézus tehát a pogányságból való „más juhait” is vezetni fogja az akolból kivezetettekkel együtt, és a két nemzetséget egy nyájjá teszi a maga kizárólagos pásztorsága alatt (rokon ezzel az Ef 2,12–22, csak ott az építés-épülés képe alatt). A kétféle juhokat addig éppen az akol, a kerítés választotta el egymástól.

Kitágítva az értelmezést, és alkalmazva a mai egyházi viszonyokra is, a karám képe statikus-térbeli szimbólumot fejez ki: az aulé statikus-mechanikus-ideigvaló összefogója a legkülönbözőbb juhoknak. Viszont a nyáj (poimné) képe dinamikus időbeli szimbólumként a pásztor juhainak dinamikus-organikus-tartós életközösségére utal.

A juhok életének nem az az értelme, hogy karámban legyenek, hanem hogy jó legelőre jussanak és bővölködjenek. Az akol-karám csak éjszakára, ideiglenesen szükséges, hiszen nem az igazi éltetője a juhoknak. Ha felkél a nap, elhagyják a juhok a legelő miatt. A legelő az igazi élettere a juhoknak, ahová a pásztor nyomában jutnak el, és őrizete alatt biztonságban vannak.

Nem az akol a fontos, hanem a nyáj. Az akolnak addig van értelme, amíg a pásztor meg nem érkezik hozzá és az ő juhait ki nem vezeti a legelőre. Nem egy új akolba viszi őket, hanem nyájként legelőre. Az akol tehát elmarad az egyesülésre megindult nyáj mögött. Ennek egyszeri-történeti, de egyben eszkatológiai értelme is: Isten hívogató hangja szól Izráelhez Jézus által, mert az életét a nyájáért odaáldozó Pásztor elérkezett (Jn 12,23). Eszkatológiai következménye: többé nem az akol biztosítja nyájának egységét (nem Izráel, nem is bármiféle intézmény), hanem a Pásztor. Az egység a Pásztorból ered. A Pásztorból egység következik. Nem külső-szervezeti az egység, hanem dinamikus-szerves, „ismeret-közösség”, azaz szeretet-közösség és engedelmesség-közösség a Pásztorral és benne egymással (Jn 10,14 vö. 17,11.21). Lényege szerint nem organizáció ez, hanem organizmus, nem jogi társulás, hanem hitközösség. Természetesen ez nem elspiritualizált, hanem nagyon is látható egység („egyek legyenek, hogy elhiggye a világ” – Jn 17,21).

Az egy nyáj nem tételezi föl, nem teszi feltétlenül szükségessé az egy aklot, mert nyáj van akol nélkül is, de a „kerítést” nyáj teszi akollá, egyébként üres „udvar”. Változásról van szó: az Izráelből és a pogányokból kihívottak egy nyájjá, egy gyülekezetté fejlődnek.

Izráel az idők végéig létezni fog. „A megkeményedés Izráelnek csak egy részét érte, amíg a pogányok teljes számban be nem jutnak” (Róm 11,25) abba a nyájba, amelyet kihívott Isten „nemcsak a zsidók, hanem a pogányok közül is” (Róm 9,23–24); és „üdvözülni fog az egész Izráel, ahogyan meg van írva: »Eljön Sionból a Megváltó; eltávolítja a hitetlenséget Jákób házából, és én ezt a szövetségemet adom nekik, amikor eltörlöm bűneiket«” (Róm 11,26k). Az akol csak éjszakai tartózkodási hely. Eszkatológiai vonatkozásban ez az eszkaton előtti időt jelenti: a hajnal, a nyáj egyesülésének ideje az az idő, amelyre az imént idézett Róm 11,25k is céloz („amíg a pogányok teljes számban meg nem térnek” – SZIT).

Ahol a külső-mechanikus-statikus-szervezeti-intézményszerű egységet tartják fontosabbnak a Krisztussal való belső-szerves-dinamikus-életközösség helyett, ahol az „ajtónállónak”[76] (embernek) nagyobb hatalma van, mint a Pásztornak, ott akolszerű képződmények keletkeznek. Egyetlen akol sem ér föl a nyájjal.

Az egyházak e földön, a teljesség beköszöntése előtt „Izráel” és a „Nyáj” között élnek. Már egyik sem Izráel, és még egyik sem a Nyáj, ama Nyáj. Igaz, hogy a Nyáj már megvalósult (az Ef 2,14kk értelmében), ugyanakkor az is igaz, hogy a Nyáj a maga tökéletességében még nem valósult meg, még várjuk elkövetkezését. (Ebben teljes a párhuzam közte és az Isten országa, királysága között.) Az eljövendő és várt teljesség a juhok lelkére a legnagyobb egységre-vonzó hatást gyakorolja már most is. Legnagyobb egységesítő hatalom maga a Pásztor, akinek adatott minden hatalom mennyen és földön (Mt 28,18). Uralkodói joga és hatalma a nyájban embernek nem lehet, csak példaadói kötelessége és engedelmes szolgálata. Igaz ugyan, hogy a megdicsőült Krisztust a földön testi szemeinkkel nem láthatjuk, de az ő egyetlen igazi „helytartója” (Jn 14,16kk) a „másik Vigasztaló, Pártfogó” megnyitja juhainak szemét, és látják őt, és hallják őt, és követik nyájaként az életre.

A felekezeti „aklok” és a nyáj között a feszültség az eszkaton végkifejletében fog teljesen feloldódni, a nyáj javára. Az egyházak alapbűne ma: az organizált emberi hatalom és a hatalommá vált emberi organizáció. Mindkettő ellentétben áll az életközösséggel: a Pásztor hatalma alatt való közös járással.

Krisztus juhainak látható egységben kellene lenniük: „hogy tökéletesen eggyé legyenek” = (szó szerint) hogy legyenek eggyé tökéletesedve = hina ószin teteleiómenoi eisz hen[77] = vég felé fejlődésük egységben jusson kifejezésre (Jn 17,23). A Pásztor parancsa a nyáj látható egysége. De ez szeretetközösség, és nem egyházhatalmi organizáció. Más szavakkal: nem az akol biztosítja a nyáj egységét, amit bizonyít az is, hogy a Pásztor juhai egységre jutnak „felekezeti aklaik” ellenére is. De ez az egység annak a szeretetnek az egysége, amely magában foglalja a közös hitet (Fil 2,11 vö. ApCsel 4,12) és a közös engedelmességet az egyetlen Pásztor iránt.

Nem szabad felednünk, hogy a Lélek egysége és a békesség köteléke erősebb az organizáció pántjainál (vö. Ef 4,3). A nyáj több, mint akol. Az egyetlen Pásztor pedig mindennél több.

Frappáns képet rajzol Csia Lajos a Jn 17,20–23 alapján az egység gondolatához:[78]

Mi az útja az egység megteremtésének? Ezt a rövid feleletet adhatjuk: közelednünk kell a Pásztorhoz, Jézus Krisztushoz, mert amikor hozzá közelebb jutunk, egymáshoz is közeledni fogunk. Egy nagy kör közepén képzeljük el Krisztust, és a kör távoli vonalán a nyáj, a gyülekezet tagjait. Ha ezek a körvonal peremén egymáshoz közelednek, eltávolodnak más testvéreiktől; ellenben, aki a központban lévő Krisztusra figyel, hozzá közeledik, minden oda közeledőhöz közelebb jut. Ahhoz, hogy az egység megvalósuljon, Krisztussal kell mélyebb közösséget ápolnunk.

(folytatjuk)

Jegyzetek

[1] A χριστιανς-chrisztianosz jelentése: Krisztus követője, Krisztushoz tartozó, keresztény. Az Újszövetségben mindössze háromszor találkozunk a névvel: ApCsel 11,26; 26,28; 1Pt 4,16.

[2] Vö. Varga: Az ApCsel 11,26 magyarázata in Jub. komm., Bibliatéka; Varga, 1954/55, ApCsel 11,26 exegézise

[3] Uo.; Varga, 1992, 1019. o.

[4] Varga: A Mt 2,19–23 magyarázata in Jub. komm., Bibliatéka. Lásd még Sarkadi, 1976/77, 12–13. o.

[5] πρωτοστάτην τε τῆς τῶν Ναζωραίων αἱρέσεως-prótosztatén te tész tón Nadzóraión haireszeósz

[6] Varga, 1992, 643. o.

[7] Lásd még Varga, 1992, 21. o.

[8] αἵρεσις τῶν σαδδουκαίων-haireszisz tón szaddoukaión

[9] κατὰ τὴν ὁδὸν ἣν λέγουσιν αἵρεσιν-kata tén hodon hén legouszin haireszin

[10] Lásd Varga, 1954/55, ApCsel 24,5–14 és 28,22 exegézise; Lenkeyné: Az ApCsel 24,10–23 magyarázata in Jub. komm., Bibliatéka.

[11] A hodosz összes előfordulása: Schmoller, 1953, 355. o.; Balázs K., 1998, 409. o.

[12] τὴν ὁδὸν τοῦ κυρίου-tén hodon tou Küriou

[13] τὴν ὁδὸν τοῦ θεοῦ-tén hodon tou Theou

[14] τὰς ὁδούς μου τὰς ἐν Χριστῷ Ἰησοῦ-tasz hodousz mou tasz en Chrisztó Iészou

[15] A fordítást és a hodosz tematikus leírását lásd Varga, 1992, 668–669. o.

[16] Vö. Bibliai lexikon (Sylvester) 959. o. Bővebben lásd még Varga, 1992, 592–593. o.; a mathétész felsorolása idézetekkel: Balázs, 1998, 369–340. o.

[17] Görög eredetű kifejezés, szó szerinti jelentése: egyszer kimondott; arra utal, hogy a szó csak itt fordul elő az Újszövetségben.

[18] Az adelfosz a „delfüsz” (δελφύς) anyaméh kifejezésből jön, s így az „egyazon anyaméhből származó” jelentéstartalmat hordozza. Az egész alfejezetre nézve lásd bővebben Varga, 1992, 13–14. o.; Bibliai lexikon (Sylvester) 95–96. o.; a szó összes előfordulása: Schmoller, 1953,12–14. o. és Balázs, 1998, 12–13. o.

[19] Megjegyzem, hogy a „testvér” helyett még az új protestáns fordítás is gyakran az általam archaikusnak tartott „atyafi” kifejezést hozza. Ezzel szemben Balázs, 1998, 12. o. szerint az „atyafi” a biblikusabb kifejezés, mert az emberiség egy, közös Atyjára, Istenre utal, még akkor is, ha a „-fi, -fia” végződés nem a „fia” szóból ered.

[20] Walwoord–Zuck (szerk.) VIII., 1998, 341. o.; Varga, 1992, 14. o.

[21] További tanulmányozáshoz lásd: Balázs, 1998, 613. o.

[22] Budai, 1934/35, Ef 1,1 exegézise; vö. Varga, 1992, 757–758. és 781–784. o.

[23] A gyülekezet témakörben hitvallásunk kapcsán más alkalommal már írtam, lásd Telegdi: Közösségünk hitelvei (I. rész) in Élő Víz, 2000. 6. sz., 12–13. o. Hasznos támpontokat ad még: Schmidt–Delling, 1972, 199–202. o.

[24] Bartha, 1993, 539. o.

[25] A rómaiaknál a görög Artemisz istennő neve Diana.

[26] Haag, 1989, 283. o.

[27] Bartha, 1993, 540. o.; Haag, 1989, 282–290. o.; Nagy, é. n., 85. o.; Varga, 1992, 291. o.

[28] Telegdi (szakmai v.), 2008, 29–30. o. és jegyzetei

[29] Bányay, 1927, 63. o.

[30] Haag, 1989, 283. o.

[31] ἐκκλησία τοῦ θεοῦ-ekklészia tou Theou

[32] αἱ ἐκκλησίαι πᾶσαι τοῦ Χριστοῦ-hai ekklésziai paszai tou Chrisztou

[33] ἐκκλησίᾳ … ἐν θεῷ πατρὶ καὶ κυρίῳ Ἰησοῦ Χριστῷ·-ekklészia … en Theó Patri kai Kürió Iészou Chrisztó

[34] Erre a bekezdésre és a következőre nézve is lásd Bányay, 1927, 16–19. o.

[35] οἶκος πνευματικὸς-oikosz pneumatikosz

[36] οἴκος τοῦ θεοῦ-oikosz tou Theou

[37] Stauffer, é. n., 145. o.

[38] A bekezdésre, valamint a továbbiakra nézve is lásd Czeglédy, 1940, 25–31. o.

[39] A kifejtést lásd uo.

[40] Korábban említettem, hogy a „lelki Izráel” kifejezés expressis verbis nem fordul elő az Újszövetségben; az „Isten Izráele” viszont előfordul, továbbá a két kifejezés között szoros összefüggést látok, ezért ebben az alfejezetben kitérek az utóbbi kifejezés értelmezésének problematikájára.

[41] εἰρήνη ἐπ’ αὐτοὺς καὶ ἔλεος, καὶ ἐπὶ τὸν Ἰσραὴλ τοῦ θεοῦ.

[42] Lásd részletesebben Cserháti, 1982, 280–281. o.

[43] Tatai, 2008, 193.224.191.196:8080/phd/Tatai_0804.disszertacio.pdf. A 101–106. oldalakon leírja az Isten Izráele kifejezéssel kapcsolatos három lehetséges értelmezést is.

[44] Vö. Cserháti, 1982, 278–290. o.; Masznyik, 1898, 260–262. o.

[45] Tischendorf a hüpoleimma szót használja, a TR-ben a szinonimája, ill. ekvivalense olvasható: το κατλειμμα-to kataleimma: fennmaradó rész; ami megmarad, maradék. A hüpoleimma-kataleimma csak a Róm 9,27-ben fordul elő (hap. leg.); vö. Ézs 10,22-ben: söár, LXX: kataleimma. A Róm 11,5-ben „simán” csak λειμμα-leimma (szintén: maradék) szerepel. Lásd még Varga, 1992, 515. és 967. o.

[46] hahú köcón ammór: az ő népének nyája (Megjegyzés: Itt és a következőkben szerkesztéstechnikai okok miatt a két vagy többszavas kifejezések esetében a héber karakterek közlésétől eltekintek.)

[47] Vö. Balázs, 1998, 494. o.; Varga, 1992, 801–802. o.

[48] Többféle, kontextusbeli értelmét és előfordulási helyeit is lásd Balázs, 1998, 77. o.; Bartha, 1995, 10. o.; Varga, 1992, 119. o.

[49] Az egész alfejezetre nézve lásd Pákozdi, 1947, A pásztor-igék János ev. 10. részében című tanulmányát in különlenyomat a Theologiai Szemle 1947. évi 1. számából; sok tekintetben ma is érvényes bibliai üzenetet tartalmaz.

[50] A királyra és a társadalom tehetős rétegére, az arisztokráciára vonatkozik elsősorban: 23,1kk; Zsolt 101.

[51] Vö. Pálfy, 1965, 40. o.

[52] számkivetés, száműzetés; itt a babiloni fogságra utal

[53] Jahve róí (Zsolt 23,1)

[54] A pásztor főnév mintegy 70 esetben jelöli Izráel népének politikai vezetőit, fejedelmeit, királyait. Vö. Bartha, 1995, 361–362. o.

[55] Vö. Boross, 1991/94, 16. o.

[56] Boross, 1991/94, 25. o.

[57] Vö. Varga, 1954/55, ApCsel 20,28 exegézise

[58] Kifejtését lásd William I., 1989, 423–430. o.

[59] MacDonald I., 1999, 424. o.; vö. Kiss, 1969, 116–117. o.

[60] Az akol-karám jelentőségének érzékeltetésére ide kívánkozik még az Ézs 5,5: „Most én megmondom nektek, mit teszek szőlőmmel: lerombolom a kerítését (páróc gödéró; vö. Zsolt 89,41), hogy lelegeljék, kidöntöm a kőfalát, hogy összetiporják!” Ez a szomorú állapot következik be akkor, amikor Isten lerombolja a gondviselés kerítését népe körül. Ennek ellentettjeként idézem a Zof 2,6-ot: „Pásztorok legeltető helye, és juhok karámja lesz a tengerpart.” (vögidrót cón = juhok akla, karámja; kerítés, fal (gádér; a falaz, bekerít igéből). – Az Izráel ősi ellenségei, a filiszteusok isteni megítélését ecsetelő szakaszból olvastunk itt. Izráelben a nemzeti bukást átélt nemzedék vigasztalásként és elégtételként vette azt a prófétai szót, hogy a filiszteus partvidék csak juhnyájak legeltetésére alkalmas terület lesz, és Askelon egykor gazdag házai júdai pásztorok szerény szállásául szolgálnak. Az Úr ilyen nagyot tud fordítani népe sorsán. Vö. Domján János: A Sof 2,4–15 magyarázata in Jub komm., Bibliatéka

[61] Varga, 1992, 119. o.; Balázs 1998, 77. o.

[62] A szó magyarázata: Varga, 1992, 326. o.

[63] ἐγώ εἰμι ἡ θύρα τῶν προβάτων…  δι’ ἐμοῦ ἐάν τις εἰσέλθῃ, σωθήσεται: én vagyok…

[64] Vö. MacDonald I., 1999, 425. o.; Mátyás, 1950, 149–150. o.

[65] ἀρχιποίμενος-archipoimenosz; vö. Varga, 1992, 111. o.

[66] ἐγώ εἰμι ὁ ποιμὴν ὁ καλός: én vagyok a jó pásztor (Jn 10,11)

[67] A kalosz részletes tanulmányozásához ajánlom: Varga, 1992, 500–501. o.; egyébiránt Balázs, 1998, 318. o. szerint a kaloszt „eszményi”-nek („ideális”-nak) kellene fordítani, mert ez fedi az eredeti gondolatot, ha beleértjük a görög fogalom sokszínűségét (pl. valamely eszménynek megfelelő – 1Tim 6,12; 2Tim 4,7).

[68] Vö. Jn 10,17: τίθημι τὴν ψυχήν μου-tithémi tén pszüchén mou: leteszem az én életemet

[69] Vö. Boross, 1991/94, 26. o.

[70] Uo.

[71] καὶ ἄλλα πρόβατα ἔχω, ἃ οὐκ ἔστιν ἐκ τῆς αὐλῆς ταύτης·

[72] Noha logikusnak gondolnánk, hogy a „más juhaim” kifejezés más aklot, aklokat is feltételez; „nem ebből az akolból” = nem Izráelből.

[73]καὶ γενήσεται μία ποίμνη, εἷς ποιμήν

[74] Bibliakutatók megállapították, hogy itt egyetlen görög szövegváltozatban sincs benne az akol szó, hanem annak helyén a nyáj szó áll. Az „akol” Pákozdy László Márton mélyreható tanulmánya szerint a latin Vulgatából került bele a Bibliánkba. Lásd részletesen: Mátyás, 1950, 152–153. o.

[75] Vö. MacDonald I., 1999, 426. o.

[76] Arra vonatkozóan, hogy ki az ajtónálló, megoszlanak a vélemények (pl. ószövetségi próféták, Keresztelő János, a Szent Szellem vagy éppenséggel vezető emberek). Vö. MacDonald I., 1999, 424. o.

[77] ἵνα ὦσιν τετελειωμένοι εἰς ἕν

[78] Vö. Csia, é. n.b, 10. o.

Comments