Dr. Tatai István: János látott és hitt

Lekció: János 20,1–31; Textus: János 20, 8

A szerző egy húsvéttal kapcsolatos írásra kapott felkérést. Az alábbi igehirdetést református teológus hallgatóknak készítette az idei húsvéti legációra.

Nagy volt a forgalom húsvét reggelén a Jézus sírja felé vezető úton. Az Úr három tanítványa egymás után érkezett a kertbe, hogy megnézze a sebtében eltemetett Mester temetkezési helyét. Mindegyik tanítványt  ugyanaz a kép fogadta: mégis mindegyik másként dolgozta fel a meghökkentő jelenetet.

 

Magdalai Mária elkeserítőnek találta a látványt. Ő egyből a legrosszabbra gondolt: szerinte a Mester testét ellopták. Kétségbeesve elrohant, elmondta a rettenetes hírt a két oszlopapostolnak is, majd visszajött, és csak sírt.

Péter tanácstalanná vált. A társával való versenyfutás után elsőként ment be a sírba, de értetlenül távozott, mert nem fogott fel az egészből semmit.

János lépett be a barlangba legutoljára, ő azonban látott, és hitt.

Húsvéti igehirdetésük kérdése ez: Vajon miért volt ennyire különböző benyomása a három személynek ugyanarról a látványról? Mi lehetett az oka annak, hogy mindhárom személy nézett, de csak egy látott igazán? Hogy lehet az, hogy az üres sír látványa az egyik tanítványt a még nagyobb üresség felé taszítja, míg a másikat hitének a kiteljesedése felé segíti?


1. Első válaszunkat az eredeti szövegből nyerhetjük: János hitt, mert máshogy látott.

Számos igemagyarázó[1] felhívja figyelmünket ara, hogy nézni szóra a szentíró mindegyik személynél más-más kifejezést használ. Magdalai Mária csak egy külső látással (blepó) rendelkezett (1. vers). Csak siető és felületes pillantással közeledett a titokhoz.

Péter nézése pedig az eredeti kifejezés szerint (theóreó) csak szemlélődő, tehát inkább merengő (6. vers), látást jelent.

Csak János rendelkezett igazi lelki látással (8. vers). A nála szereplő horaó ige gyakran Isten vagy Jézus látását, illetve valamely mélyebb felismerést jelentett (Lk 1,22; Lk 9,32; Jn 1,51; ApCsel 7,56; 1Kor 9,1).


2. Második lehetséges válaszunk a logikához kapcsolódik: János hitt, mert máshogy gondolkodott.

János másként rakta össze a reggeli események részleteit. Számára az üres sír látványa nem sírrablást jelentett, hanem a sírban látott rend nyomai hitre segítették. Értelmével is felfogta, hogy itt csak Isten járhatott. – Ugyan melyik sírrabló hajtogatta volna össze Jézus lepleit?

Ma is így áll a helyzet. Minden csillagász ugyanazt a csillagos eget látja teleszkópjával, mégis az egyik abban csak egy ősrobbanás nyomait látja, míg a másik a Teremtő Isten cselekvését. Az egyik hisz, a másik pedig nem. Jézus feltámadása után számos esetben megfeddte tanítványait, mert gondolkodásukban, tehát ismereteik rendezésében, bizony restek voltak (Lk 24,25–38).

3. Harmadik lehetséges válaszunk a szeretettséghez kapcsolódik: János hitt, mert szíve közelebb volt Jézushoz.

Ő volt az, akit Jézus szeretett (2. vers). Az utolsó vacsorán is Jézus keblén pihent. Ő ismerte a Mestert legjobban, mert ő tapasztalt legtöbbet szeretetéből. Ez a Jézussal való személyes és mély kapcsolat átsegíthette a nagypéntek krízisén. Ez a kapcsolat tehette bátorrá cselekvésében is: még a főpap udvarába is bement, sőt ott maradt Jézus keresztjénél mindvégig. Nem véletlen, hogy ő lesz majd az a mennyei látnok is, aki megírja a Jelenések könyvét, a nagy látások könyvét, mert szíve mindig Jézushoz volt közel.

4. Végül: János hitt, mert ő értett meg legtöbbet Jézus beszédeiből és az Igéből

János leírja, hogy az igazi hit az Írások és Jézus szavainak megértéséből származik (9). Ez pedig Isten kegyelmének csodálatos ajándéka. Nem véletlen, hogy János annyit beszélt evangéliumában Jézus szavairól. Ez az Ige tisztít meg, s ez a hallás és engedelmesség teszi Jézus tanítványát igazi báránnyá. A sziklasír megnyílását tehát egy másik nagy csodának kellett követnie. Mi volt ez a csoda? Jézusnak megnyitotta a  tanítványok értelmét, hogy megértsék az Írásokat (Lk 24,16.31.45; Jn 20,9). Erre a hitre szeretne eljuttatni bennünket Jézus ma is.

Mit is tehetünk annak érdekében, hogy igazi hitünk legyen? Minek is kell történnie bennünk, hogy kiüresedett, hitetlen, és megtört szívünk meggyógyuljon, s a kő-kemény tények ellenére hinni tudjon?

a)      Küzdj meg a hitbeli restség bűnével!

Sajnos a hitetlenség lehúzó örvény-törvénye miatt hajlamosak vagyunk arra, hogy mindig a legrosszabbra gondoljunk. Mária is a legrosszabbra gondolt, ezért bizonyságtétel helyett csak félelmeit tudta megvallani a tanítványoknak. Úgy vélte valahová elvitték a Mester testét. A hit nélkül élő szív sokat fél. A félelem pedig nem más, mint a rossz várása. A félelem nem más, mint a rosszban való hit.

Pedig hit még a nehéz helyzetben is hisz. Gondoljunk csak a tizenkét kémre az Ószövetségben! Mózes küldte el mindnyájukat. Mindnyájan ugyanazt a földet látták: az ígéret földjét.  Mégis, tízen nagyon megrémültek, s csak ketten hittek: Káleb és Józsué. Miért? Mert bennük más lélek volt: az Istentől kapott bátorság lelke! Mert bennük élt Isten szövetségi ígérete és bátorító szava (4Móz 14,24).

Vajon van-e bennünk kétségbe ejtő helyzeteinket látva élő hit? Vajon kész vagyunk-e szemgyógyító írt, bűnbocsánatot és mindenekelőtt Szentlelket kérni, hogy hihessünk Jézus szavának? Franz Werfel beszélt a modern ember „metafizikai elbutulásáról”: aki már nem tud imádkozni, mert a hitbeli restség bűnébe került (Lk 24,25).[2] – Jó látni, hogy a Mester, Magdalai Máriát sem hagyta egyedül kétségeivel. Először megkérdezte tőle, hogy miért sír, majd nevén szólította. S itt történt a döntő változás. A személyes szó meghallása, immár látás nélkül is, mindent elvégzett a megtört szívű asszonyban. Senki nem tudja megmondani, mi minden lehetett ebben a megszólításban: MÁRIA! Ez kettőjük titka marad. Mindenestre maga a név „keserűséget” jelent. Jézus szava úgy tudta átjárni szívét, hogy ott egyszer csak belső bizonyosság, igazi öröm, és hatalmas lendület születhetett.

b)      Higgy az Írásokban!

Sajnos gyakran „szelektív”, tehát válogatós módon hiszünk. Istennek elő szeretnék írni, miben és hogyan akarunk hinni. Ilyen volt Péter előtörténete és Tamás is. Péter legszívesebben törölte volna Jézus életéből az egész kereszteseményt: „Isten mentsen, Uram, ez nem történhet meg veled…” (Mt 16,22). Tamás pedig a feltámadást tartotta elfogadhatatlannak. Előírta, hogy mit és milyen körülmények között hajlandó elhinni. „Ha nem érinthetem meg újammal a szegek helyét, és nem teszem a kezemet az oldalára, nem hiszem…” (Jn 20,25). Emberi „elő-írásaink” helyett, inkább kérjük az Írások megértésének ajándékát. Ez a hit útja. Ezért mondja az evangélista is: Péter azért nem tudott hinni, mert még nem értették az Írásokat.

Egy idős harangozó néni így osztotta meg az egyik húsvéti istentiszteleten lelkipásztorával nagy titkát: ő bizony nem szokta mondani a tiszteletes úrral együtt a Hiszekegy azon részét, amikor a „test feltámadását” mondják.  – Az érdeklődő kérdésre kifejtette, hogy nem hisz a testi feltámadásban, mert a feltámadottak nem férnének el itt a földön. Sajnos kiderült, hogy több lelkész sem tudta eddig meggyőzni a testvérnőt az ellenkezőjéről, pedig mindenféle bibliai és gyakorlati ellenérv elhangzott már: pl. ma csak annyian élünk itt a földön, mint minden korábbi generáció előttünk együttvéve. Tehát, ha fel is támadna mindenki már az „első feltámadáskor”, még akkor is könnyen elférnénk itt a földön.

Láthatjuk, a feltámadás csodájában való hit nem csak észbeli felfogás dolga. Milyen jó, hogy Jézus, hitetlen szavainkat is hallja, ezért Tamást is külön meglátogatta (26-29). Jézus akkor ezt mondta neki: „Boldogok, akik nem látnak és hisznek.” Vajon miért a jánosi hit a boldog hit? Mert János hite Jézus szavába vetett bizalomra épült, Tamásé pedig inkább bizonyítékra. Mindkettővel lehet üdvözülni, de a személyes bizalomban több öröm adatik, mint a bizonyítékok megtalálásában.

Kedves Testvérek, ma a húsvéti hit titkairól hallhattunk.  Jézus feltámadása óta máshogy láthatjuk Isten ügyét, máshogy láthatjuk saját sorsunkat, de máshogy láthatjuk szeretteink és a magunk halálát is. A Feltámadott miatt hinnünk kell abban, hogy Isten Országában a látszat bizony gyakran (jó értelmeben) csal! – Látszat szerint a halállal valóban mindennek vége van.  Jézus kereszthalála és feltámadása miatt mégsem a halálé az utolsó szó. A hívők az Úr eljövetelekor új testben fel fognak támadni, s örök örömben Vele lesznek az örökkévalóságban. Örvendezzünk, mert Jézus igéje minden világi igézetnél erősebb és megtart bennünket.

Nikolaj Ivanovics Bucharin nagy szovjet pártvezér volt. Egy alkalommal (1930) állítólag[3] Moszkvából Kijevbe utazott, hogy az ateizmus igazáról tartson beszédet egy tömeggyűlésen. Miután befejezte hitromboló beszédét, diadalittasan végignézett a csarnok munkástömegén: van-e még valakinek kérdése? Halálos csönd borult a hallgatóságra. Néhány másodperc múlva azonban egy munkás előlépet a tömegből. Felment az emelvényre. Odaállt Bucharin mellé, szemével ő is keresztül pásztázta a hatalmas tömeget, majd teli torokkal kikiáltotta a jól ismert ortodox húsvéti köszöntést: KRISZTUS FELTÁMADT! A tömeg erre egy emberként ugrott fel a helyéről, s a szóbeli villámcsapásra menydörgésként felelte: BIZONY FELTÁMADT!

A Feltámadott Úr ajándékozzon mai népének is ilyen élő és erőteljes választ a világ előtt: Bizony az Úr feltámadt! Adja Jézus, hogy amikor ma megállunk asztalánál, teljes hittel valljuk meg nevét és győzelmes feltámadását. Mert Ő mondta: én élek, és ti is élni fogtok!

Ámen!

                                                                                                                      (Dr. Tatai István)

 

Jegyzetek

[1] Ld. például: John F. Walvoord és Roy B. Zuck: A Biblia ismerete kommentársorozat VI. Máté –János. KIA, Budapest, 1997, 480. oldal

[2] Franz Werfel az Elsikkasztott menny című regényében ír róla. Idézi: Wilhelm Busch: Jézus a mi sorsunk. Evangéliumi Kiadó, 2010, 100. oldal

[3] A történetet számos igehirdetésben idézik az interneten (http://www.calgarydiocese.ca/blog-archives/615-christ-is-risen.html), mások valóságtartalmát még kutatják.

Comments