Ungvári Csaba: Pünkösd ünnepe a Judaizmusban

 A végidő kezdete: Pünkösd   3. rész


2.2.1      A judaizmus fogalma

A Magyar zsidó lexikon meghatározása szerint a judaizmus a „zsidó nép vallásának lényege, hitének, szokásainak és rítusainak rendszere, úgy amint az kanonizált irataikban és abból kifejlődve különböző civilizációk kulturhatásai alapján az egész zsidóság világvallásává alakult.”[1] Történetileg a judaizmus, mint vallási rendszer kialakulása a zsidók babiloni elhurcolásához köthető. A fogság előtti időszakban az ószövetségi Izráel vallásgyakorlását, Jahve tiszteletét jól tükrözi a Bírák könyvének visszatérő mondata: „Izráel fiai azt cselekedték, amit rossznak lát az ÚR, mert a Baalokat tisztelték. Elhagyták az URat, atyáik Istenét, aki kihozta őket Egyiptomból, és más istenek után jártak a környező népek istenei közül, azokat imádták, és így ingerelték az URat.”[2] A királyság, majd a kettős királyság korában is – kisebb-nagyobb megszakításokkal –, de fő vonulataiban a „Tórától való elhajlás és isteni szabadítás” képletnek megfelelően zajlik a nép élete. Végül is – a deutereonomista szemlélet szerint – a Jahvéval kötött szövetségszegés olyan „mértékű” lesz, hogy az „áldás” helyett „átok” Isten válasza.[3] Az izráeli országrész lakosságát Kr. e. 722-ben igázza le és hurcolja el Asszíria. Júdát több hadjáratban deportálja – Kr. e. 587 után, Jeruzsálem elfoglalását követően – Babilon legjelentősebb uralkodója, II. Nabopolasszár fia és utódja, II. Nebukadneccar.[4] A babiloni fogságban a zsidó csoportokat kolóniákban telepítették le, így a közösségi együttgondolkodás arról, hogy „miért vagyunk itt?”, kiformálja a Tórát, következésképp a már a létező írásbeli és szóbeli forrásokat több különböző szempontból alakítja koherens, a mindennapi kegyesség gyakorlására és a kultusz folytatására is alkalmas rendszerré. Ezzel veti meg a judaizmus alapjait, majd folyamatos munkával – az évszázadokon át növekvő szóbeli hagyomány írásbeli rögzítésével[5] – elkezdi megalkotni az írott Talmudot is, hogy aktuális válaszokkal segítse a világ bármely táján élő Jahve-hívők Tóra-követő, így áldásos következményekkel bíró magatartását. Amikor a Babilont meghódító Perzsa birodalom királya, Círusz Kr. e. 538-ban megparancsolta a zsidóságnak a visszatérést és Júdea újjászervezését, akkor már nemcsak Palesztinában, hanem a szétszórtságban, diaszpórában élők is párhuzamosan szervezik istentiszteletüket, sőt Palesztinában egyre inkább kiépül a zsinagóga hálózata,[6] ami nem csak és elsősorban nem épület, hanem a Tóra tanítása és a Tóra köré szerveződő istentiszteletek szimbóluma is lett.  A zsinagóga a történelmi helyzet fontos kérdéseire adott választ, amelyek közül a leglényegesebb a jeruzsálemi kultuszra vonatkozott: tisztelheti-e Jahve népe Istenét, ha nincs templom, papság és áldozat? Ha igen, akkor hogyan? „A Törvény tanulása foglalta el a templomi áldozat helyét, a rabbi pótolta a papot, és itt alkalmazták a közösségi törvényt az egyén életére.”[7] A zsinagóga nagy szerepet játszott a judaizmus fennmaradásában és növekedésében is, amire példa az is, hogy Galileát a Makkabeusok korában nagyrészt pogányok lakták,[8] de Jézus idejében már tele volt zsinagógákkal.[9]

2.2.2      Új vallási fókusz

A judaizmus az ószövetségi vallást univerzálissá tette, mivel istentiszteletének középpontját a templomi kultuszról a Tóra tanulmányozására helyezte, így központi eseménye a Sínain történt törvényadás lett. Az egykori aratási ünnep az erre való emlékezés alkalmává vált, a Törvényadás ünnepévé. Következésképpen a törvényadás a szakrális értelmű néppé válás alkalma, addig ugyanis Izrael kultuszközösségi értelemben nem volt nép. Ez a nap, a Sínai-hegyen történt kinyilatkoztatás napja, a Talmud szerint olyan jelentős, mint maga a teremtés napja: „…az erkölcsi törvény léte nélkül az anyagi világ teremtése tökéletlen, sőt értelmetlen lenne.”[10] A zsidó felfogás értelmében tehát pünkösdkor került megteremtésre Izrael, mint nép. Ekkor és itt kezdődött a jövője, az Egyiptomból való szabadulás nem másért, hanem a törvényadásért történt, ez a célja a páskának is. A korábbi preeszkatologikus jövőkép új dimenzióba lépett. Az Ábrahámnak tett, utódokra vonatkozó ígéretek egy nép formájában keltek életre, és e nép elindulhatott a következő ígéret, Kánaán földjének meghódítása felé.

A honfoglalás a beteljesülés volt, de csak részben, mivel a nép megszegi a Jahvéval kötött szövetséget. Mivel nem teljesíti a Sínainál tett esküjét, az áldásos következmények helyett a fogságba vezető korszak kezdődik meg, ami a Babilonba való elhurcolással éri el csúcspontját. Ez az ítéleteszkatológia ideje, amikor az áldás–átok ígéretek közül az átok teljesül be a szövetség megszegése miatt. Ezt a szemléletmódot tükrözi a fogságig terjedő prófétai szakasz és a deuteronomista látásmód is.[11]

A fogság utáni szakasz végét egyrészről a jeruzsálemi templom lerombolása (Kr. u. 70), másrészről a Bar-Kochba felkelés (Kr. u. 132-135) leverését követően a zsidók Jeruzsálemből való kitiltása jelentette.[12] A Szent Hely nélküli, mégis teljes istentiszteleti rendet kellett kialakítani. A vallási fókuszok „intézményesítését” a zsidó vallás következő, máig tartó időszakát a rabbinikus zsidóságot megalapító „Rabbi Johanan ben Zakkai és tanítványai Rabbi Eliézer és Rabbi Yehoshua vezetésével kezdték el[13] Jamniában, majd az Új Szanhedrint Usa városába helyezték át a Bar Kochba lázadás után”.[14] Az addig csak szóban terjeszthető tan végleges írásbafoglalásása kezdődik meg, először a Misna[15], majd a Talmud írásbafoglalásával. Utóbbi „a zsidóság szent irodalmának az a része, mely a Bibliának, főképp törvényi részének fejtegetésével foglalkozik, de közli azokat a teológián kívül eső témákat is, amelyek ezer éven át, ötszáz évvel Kr. előtt és 500 évig Kr. után foglalkoztatták a zsidó érdeklődést”.[16]

Figyelemre méltó, hogy korunk egyik jelentős zsidó eszkatológiával foglalkozó rabbija, Jacob Taubes[17] kritikusan nyilatkozik meg a rabbinikus zsidóságban ezután bekövetkező racionalizált, a messianizmust és eszkatológiát háttérbe szorító tanításával, magatartásával szemben. Szerinte a zsidó Isten e világ ellenpontja: az apokaliptika azon fordulat felé mutat, melynek során „leomlik e világbörtön tartószerkezete”.[18] Ez az Isten és világ közti szemtől-szemben állás nélkülözhetetlen Isten és ember párbeszédes viszonyához. Amint Istent, mint Másikat megpróbálják kiiktatni, a párbeszéd, a kettősség, és így az eszkatológia értelmét veszti. Taubes szerint az eszkatológia történetének hajtómotorja mindig ez az eltévelyedés: Istent és embert közös nevezőre akarják hozni,[19] vagyis amíg ennek a feszültségnek van tere, addig van helye az eszkatologikus jövőt felfestő apokaliptikának, ha nincs, akkor az eszkatonról szóló tanítás is háttérbe szorul. A judaizmus váradalma nagyrészt evilágra korlátozódik, amikor világbéke lesz, visszatérnek az édeni állapotok, ami még az állatvilágra is kiterjed majd.[20]

2.2.3      Pünkösd a judaizmusban

2.2.3.1  Az ünnep idejének meghatározása - az ómerszámlálás (Szefira)[21]

A páskát és a pünkösdöt a judaizmusban az ómerszámlálás napjai kötik össze. A szentély fennállásának, a kultusz működésének idején az árpatermés első zsengéjét a húsvéti bárány elfogyasztása után ajánlották fel Istennek a jeruzsálemi templomban. Meglengették a kévét, illetve egy ómernyi árpát is vittek Jahve színe elé ajándékul. Ezzel a következő ünnep előkészülete is elindult, mivel ettől fogva kezdték számolni a 49 napot a következő ünnepig, amit ómerszámlálásnak mondanak. A rabbinikus zsidóságban a páska második estéjén, az istentisztelet végefelé így szól az előimádkozó:[22] „Ma van az Ómer első napja.”[23] Ekkor kezdik a hét hét számolását.

A rabbinikus zsidóságban gyászemlékű jelentőséget is kapott ez az időszak, mivel a Talmud szerint ebben az időszakban halt meg Akiba Rabbinak[24] huszonnégyezer tanítványa, illetve az évnek ebbe a szakába estek az első keresztes hadjárat zsidóüldözései[25] is. Ilyenkor az ortodox irányzathoz tartozók a szórakozástól megtartóztatják magukat, nem vágják hajukat és szakállukat sem, és esküvőt sem tartanak. Az ómerszámlálás hét szombatján szertartásosan siratják az 1096-os zsidómészárlás áldozatait.[26] Azonban egy nap megszakítja a gyászt, a 33-ik nap, Lagbeomer, mivel ezen a napon szünetelt az Akiba Rabbi tanítványait sújtó tömeghalál. A gyász idejére eső örömnapra illesztenek be minden esküvőt, és a diákok örömnapja is ez. Az ómerszámlálás végén mindenféle böjt tilos, mivel vidám szívvel kell fogadniuk a sávuót ünnepét.[27]

A diaszpórában Szivan hónap hatodikán és hetedikén kerül sor sávuót napjainak megünnepelésére, míg Izraelben csak hatodikán. Ennek oka, hogy a szadduceusok a páska hetének szombatját követő naptól, a farizeusok pedig magának a húsvétnak a másnapjától kezdték a számolást. Napjaink zsidósága jellemzően az utóbbi szerint számol. [28]

A sávuót napját megelőző éjszakát a zsidók tanulással töltik, ami mögött egy midrástörténet áll, miszerint a nép, mivel nem értette a Sínainál a törvényadás napjának jelentőségét, elaludt. Ezen kísérelnek meg javítani.[29]

Kérdésként merülhet fel az egy vagy a két napig ünneplése, mivel Izráelben egy nap, míg a diaszpórában két nap volt a sávuót ideje. Eredetileg már a Kr. e. 5. században is – sőt egyes szaktekintélyek szerint még régebben – az Izrael határain kívül élő zsidók azért tartottak még egy ünnepnapot, hogy biztosan megtartsák az ünnepet.[30] II. Hillél után, a 4. században – Kr. u. 360-ban – bevezették a pontos matematikai és asztronómiai számításokon alapuló állandó zsidó naptárt, úgyhogy az ünnepek dátumát előre lehetett tudni. A Talmud bölcsei úgy döntöttek, hogy a diaszpórabeli kétnapos ünnepek több évszázados hagyományát a hosszú gyakorlat szentesítette, a Halachába is bevették, így nyert a második ünnepnap végleges megalapozást.[31]

Hónap neve

Ideje

Napjainak száma

Kiemelkedő napjai

Niszán

márc.-ápr.

30.

15.-22. Peszach

Ijjár

ápr.-máj.

29.

18. Lag Beomer

Sziván

máj.-jun.

30.

6.-7. Savuót

Tammuz

jun.-jul.

29.

17. Sivá ászár be-tammuz

Ab

jul.-aug.

30.

9. Tisa beav

 

 

 

15. Chamisá ászár beáv

Elul

aug.-szept.

29.

 

Tisri

szept.-okt.

30.

1.-2. Ros Hasono

 

 

 

3. Gedalja böjtje

 

 

 

18. Jóm kippur

 

 

 

15.-21. Szukkot

 

 

 

(21. Hósáná rábbá)

 

 

 

22. Semini Aceret

 

 

 

23. Szimchat Tóra

Chesván

okt.-nov.

29. v. 30.

 

Kiszlév

nov.-dec.

29. v. 30.

25.- Chanukka

Tévét

dec.-jan.

29.

-2. Chanukka

 

 

 

10. Ászárá Betévét

Svát

jan.-febr.

30.

15. Fák újéve

Adar

febr.-márc.

29. v. 30.

13. Eszter böjtje

 

 

 

14. Purim

Szökő években:

 

15. Susan Purim

Adar seni (Veadar)

márc.-ápr.

29.

Az Adar hónapra eső kiemelkedő napokat szökőévben Adar séni havában tartják.

 

Táblázat: A judaizmus ünnepei

2.2.3.2  Sávuót - változó körülmények, új tartalmak

Mielőtt belebocsátkozunk a sávuót szertartásainak ismertetésébe, fontos, hogy ezeknek a szertartásoknak a súlyát érzékeltessem, egy Hahn Istvántól vett idézettel: „Sávuót az az ünnepünk, amelyben a szellemi tartalom leginkább elnyomja a szertartásbeli részt. Semmi szimbólumot, semmi külsőséget sem tartunk méltónak arra, hogy vele jelképezzük a legnagyobbat, ami történetünkön végigvonul: azt, hogy az isteni tan hordozói mi lettünk és mi vagyunk, évezredeken át. Ezért csak a minden ünnepünkre egyaránt vonatkozó munkaszünet az egyetlen külső megkülönböztetője Sávuótnak.”[32] A Talmud az áceret[33] elnevezést használja, aminek értelme: „befejező ünnep.” Ez arra utal, hogy a páskával összekötött, azt lezáró ünnepnek tekintették ezt a napot.[34]

A Tórában található és megvalósítható tartalmat a lehetőségeihez képest őrizte meg a fogság utáni zsidóság és természetszerűleg eltért a zsinagógai és a templomi ünneplés módja. A jeruzsálemi szentély fennállásának idejében, a Tóra által Izráel földjének gazdagságát jelző hétféle terméssel vonultak fel: a búza, árpa, szőlő, füge, gránátalma, olajbogyó és datolya első termését[35] pompás felvonulás keretében a szentélybe vitték, ahol azt a papoknak és a földdel nem rendelkezőknek adták. Ekkor mutatták be a templomban az új kenyeret is, hálát adva a kenyérért, az életért. 

Titus hadai 70-ben lerombolták a jeruzsálemi templomot, majd Hadrianus elnyomó intézkedései miatt újabb felkelés tört ki, amit Simon Bar Kochba vezetett. A rómaiak ennek leverését követően 135-ben végleg kitiltották a zsidókat Jeruzsálemből. Ekkor határozta el a Szanhedrin, hogy az ünnep fennmaradása érdekében a törvényadással hozzák párhuzamba pünkösdöt, az ünnep megtarthatósága érdekében. 140-ben Usában (a mai Haifa közelében) a rabbik azzal a javaslattal álltak elő, hogy az új helyzetben a mezőgazdasági jelleg helyett tegyék a hangsúlyt a történelmi vonatkozásra. Sávuót a modern értelmezésben így „Törvényünk adásának ideje”[36] lett. Ez lett a rabbinikus zsidóság születésnapja és ekkor kezdik el a Talmudnak, a zsidó vallást és életet szabályozó hatalmas írásgyűjteménynek az összeállítását, amely további jelentésekkel ruházza fel az aratási ünnepként immár gyakorolhatatlan pünkösdöt.

Így kerül be az ünnepbe a Dávid királyra emlékezés. A hagyomány ugyanis azt tartja, hogy sávuótkor született és halt meg Dávid király. Ennek emlékére néhány zsidó közösség gyertyát gyújt és zsoltárokat mond, Dávidra, a zsoltár költőre emlékezve. Az ünnep mindkét napján hálaadó zsoltárokat mondanak a zsinagógákban. A második napon – a Tóra olvasása után – a halottakról emlékeznek meg. Ilyenkor tartják a lányok felnőtté avatási ünnepségét, a bát-micvát.[37] Szokás még a szegényeknek adományokat felajánlani, amivel azt fejezik ki, hogy az öröm nem lehet teljes pünkösdkor, amíg mások nélkülöznek. 

A Talmud szerint a Sínain Jahve eljegyezte magának Izraelt, amit a kabbalisztikus zsidóság sávuótra számított ki.[38] A sávuót számos mai szertartása közül a természeti ünnepre utal a zsinagógák zöld lombokkal és virágokkal való feldíszítése. A néphagyomány szerint a tóraadáskor virágba borult a Sínai. A zöld ezen kívül arra is utal, hogy a Tóra szavai mindig valami frisset nyújtanak.

Általános szokás, hogy ilyenkor csak tejes ételeket fogyasztanak a zsidók. Ennek egyrészről a Tórára visszanyúló étkezési szokások adják az alapját, másrészről pedig szimbolikus jelentőséget tulajdonítanak neki: úgy táplálja a Tóra az embert, mint a tej a kisgyermeket. A kabbalisztikus zsidóságban számelméletileg kimutatták, hogy a tej[39] héber betűinek számértéke negyven, ami utalás a pusztai vándorlás idejére.[40]

2.2.3.3  Sávuót textusai és azok eszkatologikus tartalma

A judaizmusban, illetve a mai rabbinikus hagyományban is a sávuót alkalmával felolvasandó szentírási szövegek erőteljesen eszkatologikus tartalmúak. Az egyik Habakuk próféta könyve, amelyben a próféta azon panaszkodik, hogy „nem érvényesül a törvény, nem hoznak soha igaz ítéletet, mert a bűnös kijátssza az igazat: ezért hoznak igazságtalan ítéletet.”[41] A könyv egyben példát is ad arra, hogy milyen a Tórához való helyes viszonyulás: „Őrhelyemre állok, odaállok a bástyára, figyelek, várva, hogy mit szól hozzám és mit felel panaszomra”[42] – mondja a próféta. „Mert a fügefák nem fognak virágozni, a szőlőtőkéken nem lesz gyümölcs. Hiányozni fog az olajfák termése, a kertek sem teremnek ennivalót. Kivész a juh az akolból, és nem lesz marha az istállókban. De én vigadozni fogok az ÚR előtt, örvendezek szabadító Istenem előtt.”[43] „A minden csapáson túl élő és fennmaradó zsidó reménykedésnek, a földi élet minden változásán felülemelkedő Istenhitnek apotheozisa ez a néhány mondat – valóban méltó az ünnep jelentőségéhez.”[44] Sávuót öröme nem csak a learatott gabona, a kézben fogott és az ÚR színe előtt meglengetett kéve öröme, hanem minden látható jelenbeli nehéz körülmény ellenére is a jövő feletti örömöt jelenti. Ebben az örvendezésben Habakuk számára megszűnik az áldás kézzelfoghatóságának jelentősége, mert neki a legnagyobb áldás maga Jahve jelenléte. Az aratási ünnep Tórában elrendelt szakrális tartalma és szertartása ezzel a szakasszal kerül feloldásra: bármilyen körülmények között lehet sávuóti vígasságot tartani, örülni, mert Izráelnek Jahve jelenléte a legfontosabb tulajdona, az öröksége: „Lesz nekik örökségük: én leszek az örökségük! Ezért ne adjatok nekik birtokot Izráelben: én leszek az ő birtokuk! Az ételáldozatból, a vétekáldozatból és a jóvátételi áldozatból fognak élni, és övék lesz mindaz, amit Izráelben esküvel szentelnek az ÚRnak.”[45] Az Ezékiel próféta által leírt eszkatologikus templom és istentisztelet áldozatainak, örömének, Izráel birtokának is Jahve lesz a szubsztanciája. Az eszkatonban Izráel egyetlen és minden eddig kapott ígéretet magába foglaló tulajdona Istene lesz.

Ennél is erőteljesebb szöveg a mennyei szekérről szóló ezékieli látomás felolvasása, amit a harmadik fejezetben egy mennyei felszólítás követ: „Ezt mondta nekem: Emberfia, edd meg, amit itt találsz! Edd meg ezt a tekercset, azután menj, és szólj Izráel házához! Kinyitottam a számat, ő pedig megetette velem azt a tekercset. Ezt mondta nekem: Emberfia, rakd tele a hasadat, töltsd meg a gyomrodat ezzel a tekerccsel, amelyet adok neked! Meg is ettem, és olyan édes volt a számban, mint a méz.[46] Azután ezt mondta nekem: Emberfia, menj el Izráel házához, és hirdesd nekik igéimet!”[47] Ezékiel a mennyei szekér látása után egy alakot pillant meg, az ÚR dicsőségét látja a babiloni fogságban, aki a nép Tórához való viszonyáról beszél vele. Ez a dicsőség ugyanaz, mint amit Mózes látott a Sionon, ami az idegen földre kényszerített zsidó közösségben ugyanúgy reményt ébresztett, mint a pusztában a Mózesre váró rettegő és reménykedő népben. A sínai-hegyi törvényadást ugyanazok a jelenségek kísérték[48], mint a mennyei „jármű” érkezését, majd Jahve megjelenő dicsőségét.[49] A judaizmus történelmének jelentős részét a Szent Hely és a Tórában eredetileg elrendelt kultusz nélkül élte és éli ma is. A Szent történelmi megjelenései sorsának pozitív fordulópontjait jelzik, ha ez gyakran az ítélet apokalipszisével is kezdődik. A pünkösdi textusok a Tóra-adásnak, a Törvény prófétai „védelmének” és Jahve üdvözítő jövőt hozó megjelenéseinek ünnepi felidézései.

Sávuót második napján a Tóra-olvasás előtt Ruth könyvét olvassák fel, első renden azért, mert a kalászérés idején játszódik.[50] Másik jelentősége, hogy a szociális gondoskodásra, mint ünnepi tartalomra hívja fel a figyelmet. Emlékeztet az idegenekkel, özvegyekkel és betértekkel kapcsolatos helyes magatartásra, rendtartásra. További jelentőséget tulajdonítanak annak, hogy a móábi Ruth a szegénység idején is töretlenül kitartott zsidó anyósa mellett[51], majd önként vette fel a Tóra igáját.[52] Ezzel együtt a szöveg zsinagógai felolvasása a textus eszkatologikus jelentőségére is felhívja a figyelmet, hiszen Ruth nem-zsidó származása ellenére lett Dávid őse, egyben a Messiás „ősanyja” is. Ezt külön kiemeli Máté evangélista messiási geneológiájában, mivel művét a didaktikus célokon túl, zsidó-keresztény célközönségnek írta[53] annak bizonyításaképpen, hogy a Názáreti az Ószövetségben megígért Felkent Szabadító.

 

(folytatjuk)

 



Jegyzetek

[1] Magyar zsidó lexikon, 1929. 429. p.

[2] Bír 2,11-12

[3] Lásd a Garizim- és Ebál-hegyi áldás–átok elrendelése (5Móz 11,29)

[4] Vö. Jer 39,4-10; Nebukadneccar uralkodási ideje: Kr. e. 605–562.

[5] Krisztus után a 2. században kezdi meg, majd 500 körül fejezi be a Talmud írásbafoglalását.

[6] Egyiptomból a zsinagógára a legrégebbi írott forrásból (felirat) származó adat a Kr. e. 3. sz.-ból ismeretes, Görögországból a Kr. e. 2. sz.-ból, Palesztinából a Kr. u. 1. sz.-ból. A régészetileg is bizonyítható zsinagógák közül az a legrégebbi, amelyet Maszadában találtak; ezt a zelóták használták (Kr. u. 66–73), de Y. Yadin szerint vsz. már Heródes emberei is (Kr. e. 36–4). (Haag, 1989. 1962. p.)

[7] Tenney, 2002. 85. Hozzá kell tennünk, hogy ez a pontosított behelyettesítés csak a rabbinikus zsidóságban, a templom pusztulása és a Jabne-i zsinat után következik be, nem közvetlenül a fogság után.

[8] 1Makk 5,21-23

[9] Összefoglalás tőlem.

[10] Magyar zsidó lexikon, 1929. 902. p.

[11] Fodor, 2009. 53. p.

[12] Hadrianus megtiltotta a zsidó kegyesség gyakorlását is, ill. számos más, a zsidó vallást korlátozó intézkedést vezetett be. (jewishencylopedia.com)

[13] Gries, 2006. 116. p.

[14] Gries, 2006. 147. p.

[15]  „A hagyomány anyagának összegyűjtésével legelőször R. Meir, a mártírhalált halt Rabbi Akiba tanítványa foglalkozott és ő vetette meg alapját a Rabbi Juda Hanászi által kb. 200-ban Kr. u. végleg megszerkesztett Misnának, azonban sok anyagnak figyelmen kívül hagyásával, melyet aztán Rabbi Nechemia állított össze Toszefta (toldalék) néven és mely a tételek indokolására is kiterjeszkedik. A Misna 6 rendre oszlik: 1. A mezőgazdasággal kapcsolatos adózási és jótékonysági törvények. 2. Ünnepek. 3. Női jog. 4. Kártérítések, polgári és büntetőjog (itt foglal helyet a hagyományozás szabályozása és a tanítási ethika, Abót is). 5. Áldozatokról. 6. Tisztasági törvények.” (Magyar zsidó lexikon, 1929. 875. p.)

[16] Magyar zsidó lexikon, 1929. 874. p.

[17] Jacob Taubes, (1923-1987) Húsz évesen avatták rabbivá, huszonnégy éves korában védte meg doktori disszertációját, a Nyugati eszkatológiát, amely még abban az évben megjelent Bernben. Ezek után amerikai, német és izraeli egyetemeken tanított.

[18] Taubes, 2004. 15. p.

[19] Vö. Komáromy Dávid: A világvége fénykora és bukása in: Pilpul zsidó életmódmagazin http://www.pilpul.net/komoly.shtml?x=26524, letöltés ideje: 2010. 03. 23.

[20] Vö. Magyar zsidó lexikon, 1929. 243. p.

[21] Vö. Magyar zsidó lexikon, 1929. 828. p.; Oláh, 2005. 11. p.

[22] A rabbi vagy a közösség tekintélyes tagjainak egyike.

[23] Hahn, 1997. 64. p.

[24] Akiba Rabbi (Akiba ben Joszef, Kr. u. 50-132) Mózes és Hillél mellett a zsidóság legnagyobb tanítója. Hadriánus idején élt, ő a szellemi vezetője a szabdságharcnak. Életének számos részlete, illetve sok legenda szerepel róla a Talmudban. A zsidó nacionalizmus legfőbb megtestesítője. (Vö. Magyar zsidó lexikon, 1929. 19.)

[25] Az 1096-ban zajló első keresztes hadjárat során több ezer zsidót koncoltak fel, őket Krisztus-gyilkosoknak tartva.

[26] Rabbi Slómó Jicháki (1040–1105) zsidó író, költő, talmud-kommentátor, a zsidó biblia- és talmudértelmezés máig egyik legmeghatározóbb alakja. Az első keresztes hadjárat zsidóüldözéseinek emlékét vallásos költeményekben, pijjutokban örökítette meg. (Vö. Magyar zsidó lexikon, 1929. 709. p.)

[27] Hahn, 1997. 64. p.

[28] Oláh, 2005. 57. p.

[29] Oláh, 2005. 58. p.

[30] Az ünnep helyes dátumának meghatározása attól függött, hogy a Szanhedrin melyik napot nyilvánította Ros Chodesnak, a hónap első napjának, amit az újhold első megjelenése alapján döntöttek el. Minden hónap első napjának két lehetséges dátuma volt: az előző Ros Chodest követően vagy a harmincadik, vagy a harmincegyedik nap, miután a zsidó naptár hónapjai huszonkilenc, illetve harminc napból állnak. Az emberek a hegytetőkön gyújtott örömtüzek által értesültek a hírről, amit továbbadtak az országtól legtávolabb élő zsidóknak, Babilóniába és a többi szomszédos országba.

[31] Donin, 1998. 150. p.

[32] Hahn, 1997. 66. p.

[33]   תרֶצֶעֲ

[34] Donin, 1998. 155. p.

[35]  …amit először láttak meg (Oláh, 2005. 57. p.)

[36] Zeman mattan Toraténu in: http://www.jewishencyclopedia.com

[37] A fiúk 13. életévük betöltése után válnak nagykorúvá, lesznek a közösség teljes jogú tagjai; a lányoknál ez a 12. év e1múlása után következik be, és ennek adnak ünnepi jelleget e szertartással a 19. századtól, a modernebb elveket valló zsidó közösségekben.

[38] Oláh, 2005. 58. p.

[39] חָלָב (tej)

[40] Vö. Oláh, 2005. 59-60. p.

[41] Hab 1,4 - עַל־כֵּן֙ תָּפ֣וּג תֹּורָ֔ה וְלֹֽא־יֵצֵ֥א לָנֶ֖צַח מִשְׁפָּ֑ט כִּ֤י רָשָׁע֙ מַכְתִּ֣יר אֶת־הַצַּדִּ֔יק עַל־כֵּ֛ן יֵצֵ֥א מִשְׁפָּ֖ט מְעֻקָּֽל׃  

[42] Hab 2,1 - י אֶעֱמֹ֔דָה וְאֶֽתְיַצְּבָ֖ה עַל־מָצֹ֑ור וַאֲצַפֶּ֗ה לִרְאֹות֙ מַה־יְדַבֶּר־בִּ֔י וּמָ֥ה אָשִׁ֖יב עַל־תֹּוכַחְתִּֽי׃

[43] Hab 3,17-18

[44] Hahn, 1997. 68. p.

[45] Ez 44,28-30

[46] Ebből a szakaszból származik sávuótkor a mézevés szokása.

[47] Ez 3,1-4

[48] „A harmadik napon virradatkor pedig mennydörgés, villámlás és sűrű felhő támadt a hegyen, és igen erős kürtzengés. Ekkor megrémült az egész nép a táborban. Mózes pedig kivezette a népet a táborból Isten elé, és ők megálltak a hegy lábánál. A Sínai-hegy egészen füstbe borult, mert leszállt rá tűzben az ÚR. Füstje úgy szállt föl, mint a kemence füstje, és az egész hegy nagyon rengett.” (2Móz 19,16-18)

[49]כָּבֹד  (kábód); Ez 1,28

[50] Magyar zsidó lexikon, 1929. 760. p. Más vélemény szerint azért olvassák fel, hogy választ adjanak azoknak a karaitáknak és más epikojreszoknak, akik nem ismerik el a Szóbeli Tant; a betérő moábita Ruthot és ennek kapcsán Dávidot ugyanis kizárólag a Szóbeli Tan alapján ismerték el a Bölcsek autentikus zsidónak, mivel csak ez (a Szóbeli Tan) magyarázza a Tóra moabitákra vonatkozó tilalmát akként, hogy az csak férfiakra vonatkozik, nőkre nem. (Chágim Umoádim, Maimon J. L., Jeruzsálem, 1944)

[51] „De Ruth azt felelte: Ne unszolj engem, hogy elhagyjalak és visszatérjek tőled. Mert ahová te mégy, oda megyek, ahol te megszállsz, ott szállok meg. Néped az én népem, és Istened az én Istenem. Ahol te meghalsz, ott akarok meghalni én is, ott temessenek el engem! Úgy bánjék velem az ÚR most, és ezután is, hogy csak a halál választ el engem tőled!” (Ruth 1,16-17)

[52] Oláh, 2005. 58. p.

[53] Mt 1,5 – Az univerzalizmus tekintetében a mátéi értelmezéssel egybehangzik a judaizmus értelmezése is. (Vö. Magyar zsidó lexikon, 1929. 760. p.)