Ungvári Csaba: Pünkösd ünnepe az Ószövetségben

A tanulmánysorozat 2. része



punkosd.ma.ptf.hu
2         Pünkösd ünnepe

2.1      Pünkösd ünnepe az Ószövetség idején

2.1.1      Az elrendelési szövegek

A bibliai szövegeket a négyforráselméleten alapuló kronológia szerinti sorrendben ismertetem, a következők szerint. A Jahvista író, vagy írói kör anyaga az ország déli részén a királyság korai időszakában keletkezhetett és általános az a vélemény, hogy a szerző a Kr. e. 9. században kezdte meg és 721 előtt fejezte be munkáját. Az Elohista anyaga párhuzamos ezzel, de a pátriarcha-történetekkel kezdődik, főként Jákób és József alakja érdekli és művét az északi országrészben Kr. e. 750–700 táján fejezte be. A deuteronomista „forrás” történetírásában bemutatja Isten szavának történelmi beteljesülését. Jósiás király reformja idején (622-ben) vált közkinccsé, de törvényi magva egy évszázaddal idősebbnek tartható. A kultuszi érdeklődésű Papi irat Babilóniában a fogság idején és a fogság utáni időben (kb. Kr. e. 570–445) keletkezhetett. Annak ellenére, hogy a Papi irat szerkesztése viszonylag kései időre tehető, mégis egyre inkább elismerik, hogy igen régi anyagot tartalmaz.[1]

2.1.1.1  2Mózes 23,14-17 – Aratási ünnep (Hág hákácír - חַ֤ג הַקָּצִיר֙)

„A harmadik hónapban, azután hogy Izráel fiai kijöttek Egyiptomból, ugyanazon a napon megérkeztek a Sínai-pusztába. Refidímből útnak indulva megérkeztek a Sínai-pusztába, és tábort ütöttek a pusztában. Ott táborozott Izráel a heggyel szemben. Mózes fölment Istenhez, az ÚR pedig így kiáltott hozzá a hegyről…” [2]

Ezekkel a versekkel kerül felvezetésre az Izráel hitrendszerét, vallását megalapozó törvényadás. A szakasz tartalma a történelmi időpont, dátum jelentőségén túl a későbbi kultikus ünnepi naptár felállításával is összefüggésben van. Az események középpontjában a szövetséget szerző Isten megjelenése, a theofánia áll. A történések a Sínai-hegynél zajlanak, amely azonos lehet a Hórebbel, vagyis az „Isten hegyével”. A hely, ahol a törvényadás, szövetségkötés, s így az aratási ünnep elrendelése is végbemegy, kopár, sziklás hegyvidék. A hegy földrajzi azonosítása vitatott. Egyszer Hóreb, másszor Sínai néven szerepel. Feltehető, hogy az egyik elnevezés tágabb értelmű, egész hegyvidéket jelent, a másik pedig egyetlen hegycsúcsot a hegységen belül. Fekvését illetően van olyan nézet, mely szerint az Akabai-öböltől északra kell keresnünk, annak a Kádes-Barneának a közelében, ahol a zsidók a pusztai vándorlás nagyobb részét töltötték. A hagyomány viszont a Sínai-félsziget déli részén tudja a kijelentés (kinyilatkoztatás) hegyét, azon a szélesen elterülő hegyvidéken, amelynek egyes gránit csúcsai kétezer méter fölé emelkednek. A hegység lábánál máig is legeltetésre alkalmas bozótos sztyeppe terül el. Egyik csúcsán[3] pedig a Szent Katalinról elnevezett kolostor lakói őrzik azt a hagyományos emlékezést, hogy hol volt a kijelentés helye.[4] A theofániában megjelenő Istent a salamoni udvarban tevékenykedő Jahvista szerző Jahvéval azonosítja, aki az atyák Istene, „Ábrahám, Izsák és Jákob Istene.”[5]

A pünkösdöt az első tórabeli szöveg aratási ünnepként  rendeli el:

„Háromszor szentelj nekem ünnepet évenként![6] Tartsd meg a kovásztalan kenyerek ünnepét! Hét napig egyél kovásztalan kenyeret, ahogyan megparancsoltam neked, az Ábíb hónap megszabott idején, mert akkor jöttél ki Egyiptomból. Üres kézzel senki se jelenjék meg előttem! Azután az aratás ünnepét[7], amikor meződ vetésének első termését takarítod be. És a betakarítás ünnepét az esztendő végén, amikor a termést betakarítod a mezőről. Évenként háromszor jelenjék meg minden férfi az ÚRisten[8] színe előtt!”[9]

Pünkösd ünnepe a három zarándokünnep tavasztól őszig húzódó sorába tartozik. Azért nevezik őket zarándokünnepeknek, mivel az elrendelés iménti tórabeli parancsa szerint minden Izraelita férfinak évente három alkalommal kellett megjelennie az ÚR előtt, ami a Szent Helyet jelentette. Az idézett szakaszt a Jahvista szerkesztő az Egyiptomból kivándorolt, Sínai-pusztába érkező, még nomád életformát gyakorló izraelitákkal folytatott párbeszéd keretében helyezi el. Ebben a „társalgásban” Mózest újra és újra megszólítja rendelkezésével az ÚR, majd az üzenetet a népvezér-próféta a Sínai-hegynél várakozó izraelitáknak továbbítja, majd pedig a nép válaszát visszaviszi a hegyre, Jahve elé. A későbbi zsidó értelmezés erre a párbeszédre utal, amikor a második elrendelési szövegben található sávuót szó eskü jelentését[10] is az ünnep tartalmába emeli. Két eskü is kötődik e naphoz. Az egyiket a zsidó nép tette a kinyilatkoztatást hallva: „Megtesszük mindazt, amit az ÚR mondott,”[11] míg esküt tesz maga Jahve is: „Papok királysága és szent nép lesztek”.[12]

Az aratási ünnepben elrendelt tartalom előrevetíti a földművelő életmódot, a zarándokünnep pedig a templom meglétét. A természeti ünnepként elrendelés ebben a formában abból az időből kerülhetett a Tóra szövegébe, vagy módosulhatott erre a formára, amikor Izráel már nem nomád, hanem letelepedett, földművelő életmódot folytatott Kánaán földjén, illetve a Jahve színe előtti megjelenés is helyileg meghatározott értelmet nyert. Ez elsősorban a Jeruzsálemben felépült salamoni templomra érthető, ahol az új gabona lisztjéből sütött kenyereket bemutatták. A Hág hákácír az árpaaratás időszakának végét, a megpihenést és a búzaaratás kezdetét is jelzi. Az ünnep kezdetének számítása egyfelől természeti kötődésű, mert az árpa aratás kezdetétől számítják ki az idejét, másfelől szakrális is, mivel ez a bázis időpont egybeesik a páskával.[13]

A szakasz apokaliptikus, hiszen az elrendelés egyben ígéret is, a bekövetkező és többszörösen megígért jövőről hull le a lepel. Az esemény nem sokkal azután történik, hogy a rabszolgasorban élő nép Jahve ígéretének beteljesüléseképpen „legyőzi” a hatalmas Egyiptom királyát, a fáraót és kiszabadul a „szolgaság házából”. Most sem a puszta végtelen kietlensége, sem a Sínai sziklái nem homályosíthatják el a jövőt. A nép euforikusan esküszik szövetségi hűséget a Hóreben – természeti jelenségekkel – őket megrettentő szabadító Jahvénak, és nem kételkedik a bővölkődő jövőben, a vetésben és az aratásban sem.


2.1.1.2  2Mózes 34,22-23 – Hetek ünnepe (sávuót - שָׁבֻעֹת֙)

A második említés szintén az Exodusban található:

„Tartsd meg a kovásztalan kenyér ünnepét! …Tartsd meg a hetek ünnepét[14], amikor búzád első termését aratod; és a betakarítás ünnepét is az esztendő fordulóján!”[15]

Ebben a szakaszban már a hetek ünnepeként találkozunk az előbbi aratási ünneppel, ugyanúgy a jahvista írói kör megfogalmazásában. A történeti keretet az adja, hogy az Áron vezette aranyborjú imádást követően Mózes dühében összetöri az eredeti kőtáblákat, így a törvény bizonyos részei megismétlésre kerülnek, közöttük a zarándokünnepekre vonatkozók is. Ez az esemény adja az újabb elrendelés közvetlen előzményét: 

„Azután azt mondta az ÚR Mózesnek: Faragj két kőtáblát, az előbbiekhez hasonlókat, és én fölírom a táblákra azokat az igéket, amelyek az előbbi táblákon voltak, amelyeket összetörtél.”[16]

A 35. fejezettől a Papi írói kör veszi át a „tollat”, és a szent sátorra vonatkozó rendelkezések kerülnek beszerkesztésre. Az, hogy a Hág hákácír már sávuótra változik, az a zsidó szent évben az ünnep időbeli elhelyezkedését, a Szent Hely köré szerveződő istentiszteletben lekötött szent időt sugalmazza. Az ünnep ideje kiszámításának további pontosítását a később működő Deuteronomista szerző végzi el, de már itt is a zsidó szentév beosztása kezdődik meg. A név átalakulása a természeti tartalomról a szakrálisra helyezi az ünnep hangsúlyát. Pünkösd ünnepének itt látjuk az első olyan jelentésbővülését, amivel a kezdetben természeti ünnep elindul a judaizmus és a kereszténység eszkatologikus határkövévé válásának az útján.


2.1.1.3  5Mózes 16,8-11 – Örvendezz! (számah - שָׂמַח )

„Hat napig kovásztalan kenyeret egyél! A hetedik napon, Istenednek, az ÚRnak ünnepnapján ne végezz semmi munkát! Számolj azután hét hetet. Attól fogva kezdd számolni a hét hetet, hogy sarlóval[17] kezdenek aratni. Akkor tartsd meg a hetek ünnepét Istenednek, az ÚRnak, és adj önkéntes áldozatot aszerint, ahogyan megáld Istened, az ÚR. Örvendezz[18] Istenednek, az ÚRnak színe előtt fiaddal és leányoddal, szolgáddal és szolgálóddal meg a lévitával együtt, aki a lakóhelyeden él, és a jövevénnyel, az árvával és özveggyel együtt, akik veled vannak azon a helyen, amelyet kiválaszt Istened, az ÚR, hogy ott lakjék az ő neve.” (5Móz 16,8-11)

A Deuteronomiumban, a törvény megismétlésében vagy Második törvényben[19] a teljes könyv hangsúlyának megfelelően találkozunk a hetek ünnepének elrendelésével. A Szent Hely iránti tisztelet, a felette való öröm járja át az ünnepet. A Deuteronomium törvénye az egyetlen szentélyről szól. Maga az elrendelés célja sem elsősorban a kultuszi rész áldozati részleteinek pontos tisztázása, mint inkább az abban résztvevők motiválása, pontos eligazítása arról, hogy mikortól is kell számolni az ünnep kezdetét, ill. hogy magát az istentiszteletet az ÚR színe előtt kell megtartani, ami kizárólag a jeruzsálemi templomot jelenti. Az áldozattal kapcsolatban az önkéntesség és a mérték kérdésében van alapvető eltérés a többi ünnepet elrendelő szövegben található szabályozáshoz képest. Már nem „mértékegységszerűen”, hanem a teherbírásnak (a kapott áldásnak) megfelelően buzdít az áldozathozatalra. Az önkéntesség valószínűleg nem a kevesebb áldoznivaló, mint inkább a több irányába vitte a templomi áldozatok mennyiségét.[20] Ennek már nemcsak kultuszi, hanem szociális indoka is lehetett, az azt követő ünneplők körének felsorolásából következtetve. Ebben a családi kapcsolatokon túl, a társadalmi és szociális helyzetre tekintettel lévő felsorolást találunk az együtt ünneplőkről. Az alkalom nem csak a választottaké, hanem mindenkié, aki oda járul, ahol Jahve neve lakozik és önkéntesen, meghatározott mérték nélkül hoz ajándékot. Az örömöt és az önkéntességet hangsúlyozza a szakasz folytatása is, illetve azt, hogy senki ne jelenjen meg az ÚR színe előtt üres kézzel.[21] A jóval későbbi[22] jóeli apokalipszisben[23] található eszkatologikus jövőt sejteti a szakasz, amikor társadalmi, etnikai különbségek nélkül örülnek együtt az ÚR előtt a választottak, a szolgák és a jövevények is. Ez Jóelnél Jahve napján veszi kezdetét, ami Péter apostol értelmezésében a Cselekedetek 2-ben leírt eseménnyel, a Szentlélek kitöltésével azonos. A hagyományos elképzelés szerint Mózes ötödik könyvét találhatták meg Jósiás király jeruzsálemi templomi rekonstrukciója idején. A leírás szerint ezt követte az istentisztelet, a kultusz megújítása.[24] A Deuteronomista történeti mű kiindulópontja a Mózes ötödik könyve, amely törvényt, ígéreteket és beteljesülést értelmez, valamint visszatekint és bűnvallást tesz.[25] A szerzői kör szemében a legfőbb mérce az, hogy a leírt korok alakjainak tettei mennyire voltak valódi Jahvéhoz való megtérések, vagy az esetleg elpártolás volt. Felismerhető, hogy központi fogalma a megtérés[26] elfogadása vagy elutasítása, amely a múltban is az ígéreteknek megfelelő jó vagy rossz gyümölcsöt hozott, és ez így lesz a jövőben is. Így a múlt tapasztalatából is lekövetkeztetett apokaliptikus jövő központi fogalommá lesz az egész történeti műben,[27] amit érzékelhetünk pünkösd ünnepének leírásában is.


2.1.1.4  3Mózes 23,9-14 – Az első kéve (ómer - עֹמֶר)

„Azután így beszélt Mózeshez az ÚR: Szólj Izráel fiaihoz, és ezt mondd nekik: Ha bementek arra a földre, amelyet én adok nektek, és aratjátok annak termését, vigyétek el aratásotok első kévéjét[28] a paphoz. Az mutassa fel a kévét az ÚR előtt azért, hogy ő kedvesen fogadja tőletek. A szombat után következő napon mutassa fel azt a pap. A kéve felmutatásának a napján készítsetek egy hibátlan, esztendős bárányt égőáldozatul az ÚRnak. Amellé ételáldozatul kéttized véka finomlisztet olajjal. Kedves illatú tűzáldozat ez az ÚRnak. Italáldozatul pedig egynegyed hin bort adjatok. Kenyeret, pörkölt vagy zsenge gabonaszemeket ne egyetek egészen addig a napig, amíg el nem viszitek Isteneteknek az őt megillető áldozatot. Örök rendelkezés ez nektek nemzedékről nemzedékre minden lakóhelyeteken.”

Az Ószövetség sorrendjében a harmadik elrendelő szakasz a Leviticusban[29] található, amely a Lévi törzsének szolgálatát leíró törvényként funkcionál. A könyv kifejezetten az istentisztelet rendjére, a papok és léviták teendőire összpontosít. Szerzője, szerkesztője a papi írói kör (P) lehetett.[30]  Pünkösd ünnepének rendtartása is ennek megfelelően kerül pontosításra úgy, hogy a korábbi időkben rögzített, Numeriből származó előírásokat mennyiségi szempontból is pontosítja, illetve a papok és léviták számára az ekkor bemutatandó hálaáldozat pontos receptjét is leírja. Az egyik itt található kifejezés, az ómer is ezt a mértékadó szándékot szimbolizálhatja. Az ómer a későbbiekben belekerül a pünkösd ünnepének a számolási metódusába, ómerszámlálás néven, ami a páska ünnepén kezdődött. „Az Ómer-áldozat a Peszach tavaszi jellegének felelt meg: a kalászba szökkenő árpa első kévéit a szentélyben Istennek mutatták be. A hét hét, amelyre a Tóra parancsa utal, az Ómer-számlálás hét hete, az árpa kalászba szökkenésétől learatásának végéig, Peszachtól Sabuotig.”[31] Az ómer tizenegy alkalommal szerepel a Pentateuchosban űrmértékként, gabona esetében pedig leginkább a kéve értelmében került lefordításra.

Külön hangsúlyt kap a sabbattal kapcsolatos meghatározás, vagyis a szombat utáni napon kellett elvégezni az áldozat bemutatását, ami az első termés Istennek való bemutatása is, más néven zsengeáldozat. „Ez nem csak Izráelben, hanem más népek körében is szokás volt, hogy a paraszt hálából az aratásért az első termést az istenségnek ajánlotta fel.”[32] A prófétai értelmezésben, Ezékielnél azt találjuk, hogy ennek az első termésből származó áldozatnak, annak legjavából kellett kikerülnie: „…és minden első termés legjava és minden italáldozat mindabból, amit bemutatnak, legyen a papoké, és ételeitek legjavát is adjátok a papoknak, hogy áldás szálljon házatokra.”[33] A hálaáldozatban nemcsak a múltba, hanem a jövőbe tekintés is benne van. Zsengeáldozatot a legfontosabb terményekből, gabonából és borból kellett felajánlani, a szentélyben bemutatni, ami áldozatnak is számított. Jelen szakaszunkban, valamint az iménti ezékieli szövegben is hangsúlyosabbnak látszik a papnak járó adó jelleg: „vigyétek el aratásotok első kévéjét a paphoz”, míg az elkészített áldozat kerül az „ÚR színe elé”.

Az első termés átvitt értelmű, eszkatologikus jelentése csak a prófétáknál, például Jeremiásnál merül fel: „Izráel akkor az Úr szent tulajdona volt, az ő aratásának első termése. Azok, akik enni próbáltak belőle, mind megbűnhődtek, bajok szakadtak rájuk – mondja az Úr.”[34] A pusztai vándorlást felidézve Jeremiás az Izráel népének első termés-voltából származtatja annak érinthetelenségét és azt, hogy az ÚRnak szentelt, az ő tulajdona.

2.1.1.5  4Móz 28,26-31 – Az első termés napja (habikkúrim - הַבִּכּוּרִ֗ים)

„Az első termés napján[35], amikor új ételáldozatot mutattok be az ÚRnak, azaz a hetek ünnepén legyen szent összegyülekezésetek. Ne végezzetek semmiféle foglalkozáshoz tartozó munkát, hanem mutassatok be kedves illatú égőáldozatul az ÚRnak két bikaborjút, egy kost és hét egyesztendős bárányt. A hozzájuk tartozó ételáldozat olajjal gyúrt finomliszt legyen: mindegyik bikához háromtized vékával, a koshoz kéttized vékával, a hét bárányhoz pedig egy-egy tized vékával kell adni bárányonként. Egy kecskebakot is mutassatok be, hogy engesztelést szerezzen nektek. Az állandó égőáldozaton és az ahhoz tartozó ételáldozaton kívül készítsétek el italáldozatukkal együtt. Az állatok hibátlanok legyenek.”[36]

Mózes negyedik könyve egyfajta számbavételt végez, amellyel azt a tényt igyekszik illusztrálni, hogy „az Egyiptomban nagy néppé növekedett Izráel indult el vándorló útjára”. A könyv héber neve utal a benne leírt események helyszínére is: a pusztában.[37] Az első vers az Exodus könyvéhez kapcsolja a könyvét úgy, hogy dátum szerint megmondja, mikor kezdődnek a benne leírt események: egy hónappal azután, hogy a Sínai-hegy tövében[38] a kultuszi berendezkedés elkészült.[39] E történeti mű 38 év történéseit írja le, leginkább a Kádes-Barnea oázisa körüli eseményeket. Ez a tartózkodás egy nemzedékváltás időtartamának felel meg, melynek indoka az volt, hogy Izráel megrettent a honfoglalás nehézségeitől, így büntetésképpen kihaltak az Egyiptomból kijöttek. A könyv nagyrésze a papi írói kör műve.[40] A korábbi szövegrészekhez képest a munkaszünet és az első termés bemutatásának rendelkezésén túl, itt már a szent gyülekezésre és a hálaáldozat bemutatására vonatkozó rendtartást is találunk, azonban az első kéve bemutatásának hangsúlyáról itt a kultikus, áldozati rendtartásra korlátozódik a szabályozás, az egész könyv és az írói, szerkesztői kör érdeklődésének és kultuszi hangsúlyának megfelelően. Az új búzát nagyon finomra őrölték, a kéttized efa (kb. 4,4 liter) finomlisztből két kenyeret sütöttek, de most nem kovásztalan kenyeret, mint a páska ünnepén, hanem kivételesen kovászosat. Kovász és méz a Törvény (Tóra) rendelése szerint nem érhetett az Úr oltárához. De pünkösdkor két friss cipót tettek az Úr elé, amiben kovász is volt.

A deuteronomiumi szakaszhoz képest itt az összegyülekezéssel kapcsolatban a szent napoknak a közönséges napoktól való elválasztása emelkedik ki. Az ünnep véglegesen a Jahve előtti szent idővé rendeltetik, amely konkrét kultuszi rendtartását is elnyeri. A Leviticusban található erőteljes természeti jelleg helyett az istentiszteleti karakterre tolódik itt a hangsúly, ami egyben az új, Kánaán földjét elfoglalni hívatott generáció számára az istentisztelet rendjét tisztázza akkor, amikor a szent sátor már felépült és kezdetét vette a pusztában Jahve intézményes tisztelete. Ennek kiemelése a Kr. e. 5. században működő papi írói kör „küldetéséből” fakad, de a szerző a jövőt is előrevetíti, hiszen a nép, amely le kíván telepedni valamilyen helyen, azt berendezni és belakni akarja, olyan cselekedetekre kötelezi el magát, amelyek egzisztenciális választást előfeltételeznek. Annak az univerzumnak a választását, amelyet „meg akarnak teremteni” és ezáltal önmagukra vállalni; így az emberi univerzum részesül az isteni mű szentségében. „Izrael népe számára Jahve az idők kezdetén teremtette meg a tabernákulumot, a szent tárgyak és a templom mintáit; a mintákat elárulta kiválasztottjainak, hogy azok a földön utánozzák őket.”[41] Az isteni mintának a földi megvalósításától függött, hogy Kánaán földje Izráel népe számára az ígéretek beteljesülésének a helye lesz-e vagy sem. Az ünnepi rendtartások szent, a közönségestől, a mindennapitól elválasztott idő célja nem a Kánaán őslakóinak termékenységi szertartásaiban jelentkező természeti erők befolyásolása, hanem éppenhogy újra és újra demonstrálni kívánja Jahve előtt, hogy tőle függ a sorsa, a jövője. Az évenkénti ünnepek, így az aratási ünnep megtartása is külső megjelenésének bizonyos jegyeiben mutatott hasonlóságot például a kánaáni kultuszokkal, tartalmában azonban teljesen új volt. Az ünnepnek az Istennek való engedelmességből kellett fakadnia, ennek elsődleges indítéka pedig nem Isten befolyásolása, hanem a Jahve iránti kizárólagos szeretet megmutatása és a szövetséghez való ragaszkodás, eskü megtartása. Erre az indítékra először a deuteronomista szerző utal a Tórához, annak rendelkezéseihez való viszonnyal kapcsolatban: „Szeresd azért az URat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes erődből!”[42] A judaizmus számára ez a deuteroinomista kiegészítés lesz a Tóra legnagyobb parancsolata, amire az evangéliumi szakaszok is egyértelműen utalnak: „Ekkor előállt egy törvénytudó, hogy megkísértse őt, és ezt kérdezte: „Mester, mit tegyek, hogy elnyerjem az örök életet?” Ő pedig ezt mondta neki: „Mi van megírva a törvényben? Hogyan olvasod?” Ő pedig így válaszolt: „Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes erődből és teljes elmédből, és felebarátodat, mint magadat.” Jézus ezt mondta neki: „Helyesen feleltél: tedd ezt, és élni fogsz.” [43]

2.1.2      Más vallási, kulturális gyökerek és hatások

Horváth szerint „a zsidó vallás kialakulása nomád nyugati sémi népcsoportok, a héber törzsek kanaáni honfoglalásával, a zsidó nép etnogenezisével vette kezdetét. A vándorló nomádok vallási világképe, mitológiai hagyománya ebben az időben alig különbözött a nyugat-sémi népek közös szellemi világától. A Kánaán termékeny földjére áhítozó törzsek körében egy ősi vihar- és termékenységisten, Jahve alakja volt ebben az időben meghatározó, aki – a hagyomány szerint Mózessel, a nép vezérével szövetségre lépve – a zsidók istenévé, monolátrikus kultuszuk főalakjává lett.”[44] Ennek a gyökérnek a sejtésén túl azonban az ószövetségi zsidóságban az interreligiozitásnak[45] nem túl sok aspektusát tárhatjuk fel, legalábbis a rendelkezésünkre álló adatok alapján. Magának az Ószövetségnek több története, illetve néhány nem-zsidó forrás egyoldalú hatásokról árulkodik. Ezeket a zsidóság beépítette vallási elképzelései közé.[46] Amikor a pünkösd ünnepének kialakulását, tartalmát befolyásoló hatásokat vizsgáljuk, akkor elsősorban az aratási ünnep lényegét, a természeti vallási jelleg gyökereit kutathatjuk. Ennek a kutatásnak három rétege lehet. Az első általában a vallásosságból kiinduló, a természet erőire való ráutaltságon alapuló hit vizsgálata. A második réteg az ünnep elrendelésével összefüggésben a szerző, szerkesztő által megrajzolt történeti keret. A harmadik réteg pedig az írásbafoglalás és a szerkesztés idején érvényes kontextus. Ezeket a szempontokat tekintjük át a soron következő pontokban.

2.1.2.1  A természet erői

Az aratás vallási ünnepének ősi eredetét kutatva, azzal a megállapítással kell kezdenünk, hogy  „a természetben előforduló jelenségek, dolgok már igen korán a vallásosság tárgyát képezték – nem maguk a természeti megnyilvánulások, hanem a bennük vagy mögöttük érzékelhető hatalom váltotta ki a vallásos érzetet.”[47] Az ember ezekkel az erőkkel kívánt valamilyen módon kapcsolatba kerülni, viszonyt kialakítani, mert a „világ olyan, hogy a vallásos ember, miközben szemléli, felfedezi a szentség és ezáltal a lét különféle megjelenési formáit. Mindenekelőtt: a világ létezik, van és szerkezete van; nem káosz, hanem kozmosz… A föld éppígy »áttetsző«: tápláló anyának mutatkozik. A kozmosz ritmusában rend, harmónia, állandóság, termékenység tárul fel. A kozmosz, mint egész, az egyszerre valóságos, eleven és szent organizmus: a lét és a szentség modalitásai nyilvánulnak meg benne.”[48] Az Ószövetségben elrendelt aratási ünnep ennek a rendnek és az emögött álló, azt teljhatalommal és egyedül irányító, egyetlen létező Istennek, Jahvénak az elismerése, a neki való hódolat megmutatása is, amely többek között időbeli elhelyezkedése[49] miatt is kettős funkcióval bírt. Egyrészt a Jahve színe előtti hálaadás volt a learatott árpáért és az aratásra váró búzáért. Másrészt a hálaadás minden esetben a ráutaltság megmutatása, valamint az ÚR áldó jelenlétének ígéretébe vetett bizalom kifejezése is: „Földből csinálj nekem oltárt, és azon áldozd égőáldozatodat és békeáldozatodat, juhodat és marhádat. Elmegyek hozzád, és megáldalak minden szent helyen, ahol emlékezetessé teszem a nevemet.[50] A 65. zsoltár ezt a ráutaltságot fejezi ki:

„Gondoskodsz a földről, megöntözöd, nagyon meggazdagítod, Isten patakja tele van vízzel. Gabonával látod el az embereket, így gondoskodsz a földről. Barázdáit megitatod, göröngyeit elegyengeted, záporesővel porhanyítod, növényzetét megáldod. Megkoronázod az évet javaiddal, és nyomaidon bőség fakad. Legelők sarjadnak a pusztán, ujjongás övezi a halmokat. Nyájak lepik el a legelőket, a völgyeket gabona borítja, ujjonganak és énekelnek.”[51]

2.1.2.2  Egyiptom

Hérodotosz a Nílus ajándékának nevezte Egyiptomot,[52] a termékeny, gabonával és kultúrával virágzó országot, amelynek az 1 000 000 km2 összterületből mindössze 12 000 km2 a Nílus völgye. A folyó áradása júliustól novemberig elöntötte a területet, így páratlanul termékennyé is tette azt. Majdnem hatezer évvel ezelőtt már virágzó művelődés földje volt, szervezett állam, amely mélyértelmű, titokzatos vallási rendszerrel és sajátos műveltséggel bírt, s amely minden ízében magán viselte a termékeny föld terméséből származó bővölködést. A környező népeknek, zsidóknak és araboknak szeretett, tisztelt és rettegett földje volt ez. Az egyiptomiak nem ismerték a folyó forrását, tengernek gondolták és nevezték azt. A papok az égből alászálltnak magyarázták, amely képmása volt az égben lévő vizeknek. Az áradásokat Isis könnyei hozták létre és termékenységet eredményező erejüket ennek az isteni eredetnek köszönhették. Renenutet Ísis egyik megnyilvánulása volt, aki az aratás istennője. „Fejét búzavirágokkal, kezében búzakalászokkal ábrázolják. Férje Szobek, a víz istene volt.”[53] Ureusz is az aratás istennője volt, aki a föld termékenyítő erejét adta, szabályozta az árvizet, ő adományozta a friss vizet. Ő volt a magtárak, gabonatárolók védőistennője. Az év maghatározott időszakaiban a számára felállított oltárhoz áldozati adományokat is vittek, különösen a nyári időszak első hónapjában.[54]

Az ókori egyiptomiak három évszakra osztották fel az évet. Ezek mindegyike négy hónapig tartott. Ahet volt az áradás időszaka, peret alatt vonult vissza a víz, és semu[55] idején lehetett aratni. A tavaszt nyomban követi az aratás ideje. A semu évszak Epifi hónapjának utolsó napjaiban, június 10-e körül kezdődött; az aratás lassú munka volt, mivel a kaszát nem ismerték, így a gabonát kovakőszilánkokkal megrecésített sarlókkal fűrészelték le térdmagasság környékén, majd a magvakat az asszonyok megtisztították. A begyűjtés rendesen a khamszin vagy homokos szél kezdete előtt végződött.[56]

A zsidók vágyai és elképzelései oldaláról nézve kétségtelen, hogy a Sínai-pusztába érkező zsidó nép az Egyiptomban látott bővölködés közeli emlékét hozta magával. A gazdagság ígéretét adó Mózesre hallgatva ennek megvalósulását csak a mezőgazdaságból, a gabonatermesztésből tudták elképzelni. A Jahvétól kapott ígéretek pedig gazdagságról szóltak, „tejjel és mézzel folyó földről,” ami nem lehet szegényebb, mint Egyiptom. Sőt! Az aratási ünnep a még be nem teljesült ígéret, a beteljesülésre váró jövő apokalipszise a kopár, sziklás Hóreben, az Egyiptomban látottakkal, mint etalonnal összevetve. Az ünnep elrendelése nemcsak egy kultikus eseményre való kötelezvény, hanem a bővölködés ígéretének megerősítése, bebiztosítása is volt. Ez igaz akkor is, ha a fundamentalista magyarázat szerint azt fogadjuk el, hogy akkor és ott, a Hóreben „valóban így hangzott el”, de akkor is, ha ezt az irodalom- és történetkritikai megfontolások alapján a letelepedést követő vagy már a fogságban és azután keletkezett szövegnek tartjuk. Az elrendelési szövegek keletkezési idejével kapcsolatos állásfoglalás meghatározó az egyiptomi hatás helyes értékelése szempontjából. Mivel mindegyik szöveg esetében letelepedett, földművelő életmódra utaló elemeket találunk, nem valószínű, hogy az Ureusz tisztelet hatása megjelent a sávuótban.

Történelmi emlékezetként[57] a Sínaihoz megérkező zsidókban ott élhetett a Józsefről szóló történet is, aki 400 évvel[58] korábban Egyiptomban az aratásért, a gabonáért felelős felügyelő volt, s akit a fáraó „egész Egyiptom fölé rendelt”.[59] A bibliai leírás szerint erre a fejedelmi posztra egy apokaliptikus álomfejtés juttatta Józsefet. A fáraó nyugtalanító álmát azonban nemcsak megmagyarázta, hanem a bekövetkezésre váró jövőre adandó válaszokra, a cselekvési programra is bölcsességet kapott. Munkájában sikeres volt és betöltötte legfőbb küldetését is. E küldetés egyrészt a Kánaánban az éhhaláltól fenyegetett Jákob fiainak gabonával való ellátása volt. Másrészt – a történeti leírás funkciójának hangsúlyát tekintve – utat nyitott az eszkatologikus jövő következő fő állomásához: az Ábrahámnak adott nagy néppéválás ígéretének beteljesedéséhez; először azonban néppé kellett válni, amihez kiváló közeget biztosított a jelentős ősi kultúrával rendelkező Egyiptom és végül is a szolgaság. Ezt már az Abrámnak adott jövő ígérete is tartalmazta:

„Ekkor az ÚR azt mondta Abrámnak: Tudd meg, hogy a te utódaid jövevények lesznek egy olyan országban, amely nem az övék: rabszolgákká teszik, és nyomorgatják őket négyszáz évig. De ítéletet tartok azon a népen is, amelyet szolgálnak, és azután nagy vagyonnal jönnek ki.”[60]

A gabonaaratással Izráel Egyiptomban ismerkedett meg, s az aratás mint ünnep, a sínai-hegyi törvényadásban kapott szakrális értelmet. Az aratás ünnepének elrendelésében a zsidóság „egyiptomi történelme” apokaliptikus többletértelmet nyer, olyan tartalmat kap, ami valódi értelmében csak a későbbi judaizmus történelmében bontakozik ki, lepleződik le, amikor a Tóra válik a zsidó istentisztelet legfőbb mércéjévé, az ünnep pedig a Tóra-kinyilatkoztatásra való emlékezéssé. A szöveg a „Szövetség könyvében”[61] szerepel, ami a legkorábbbi forrásrétegek egyike.

2.1.2.3  Kánaán

„Az egyiptomi birodalom korában »Kanaán« volt a hivatalos neve annak a tartománynak vagy körzetnek, amely magába foglalta Palesztina nyugati részét (de Transzjordániát nem), csaknem egész Föníciát és Szíria déli részét.”[62] Ha a Kánaán névre nézve elfogadjuk a sok lehetséges etimológiai megoldás[63] közül az arám-arab eredetet, amely alföld[64] jelentéstartalmat tulajdonít a névnek, akkor „Kánaán”-nal a mezőgazdaságilag hasznosítható területet jelölték. A „termékeny félhold” középső részén a civilizáció korai fejlődésének fontos szakaszait látjuk, elsősorban a mezőgazdaság és az írás kialakulása szempontjából. A rézkori Gasszuli-kultúrában – kb. Kr. e. 4300 és Kr. e. 3300 között – már az extenzív gabonatermesztés jellemzi, de a gabonatermesztés számára bizonytalanságot okozott az, hogy a szárazabb és nedvesebb időszakok egymást váltogatták. Így a későbbiek során a tengerparti városok kereskedelme jelentette a másik gazdasági forrást.[65] Kr. e. 1200 körül a mezőgazdaság visszaeséséről szólnak, ami a klimatológiai kutatások szerint az akkori világméretű klímaváltozás miatt következhetett be. Ebben az időszakban vándoroltak a filiszteusok Kánaán déli tengerpartjára és foglalták el a zsidóktól Kánanán déli belső területeit. A mezőgazdaság fejlettsége reális reményeket táplálhatott az Egyiptomban leginkább vályogvetést végző, Kánaánt elfoglalni akaró zsidókban.

„A kanaáni vallási mítosz fontos része volt Baal halála és feltámadása, ami vallási vetülete volt a természet évenként visszatérő elmúlásának és megújulásának. A meghalás és feltámadás mítoszának szertartásbeli újrajátszása hitük szerint újra életre keltette a természet erőit, és vele biztosította a föld, az állat és az ember kívánt termékenységét.”[66] A Tórában található elrendelési szövegekben az aratási ünnep tartalma nem termékenységi célzatú volt, illetve semmilyen utalást nem tartalmaz arra nézve, hogy a természet erői és Jahve azonosak lennének. Könnyen hasonló tévedésekbe eshetünk, mint a 19. század egyes gondolkodói, nevezetesen Tylor és Frazer,[67] akik feltételezték, hogy az emberi szellem mindig egyféleképpen reagál a természeti jelenségekre. A kultúretnológia[68] és a vallástörténet azóta kimutatta, hogy ez nem mindig van így: „az embereknek a természettel szembeni reakcióit” gyakran sokkal inkább a kultúra, végső soron tehát a történelem határozza meg.[69]

Kánaán tekintetében – Egyiptomhoz képest – még meg kell említenünk egy fontos természeti adottságból fakadó különbséget, amely az ószövetségi hitbe beépülve szellemi tartalmat is nyert a későbbi prófétáknál. A Nílus áradása alapján Egyiptomban viszonylag jól kiszámítható volt a gabonatermesztés, míg Kánaán földjén az időben érkező korai és késői esőn múlott a vetés és az aratás sikere, így a nép jóléte is. Az esőzés ideje októbertől áprilisig tartott, amelynek első időszaka az ún. korai eső volt, és október közepétől november közepéig tartott. Ez lazította fel a nyáron kiszáradt, kemény talajt a vetéshez. A hideg téli eső decemberben és januárban esett, a jó terméshez pedig elengedhetetlen volt a kései eső, ami márciustól áprilisig tartott. A szárazság egyrészt az ivóvíz szűkösségében, másrészt a termés silányságában mutatkozott meg, aminek oka – a deuteronomiumi szemlélet szerint – a nép kétszívűsége volt:    

„Ha engedelmesen hallgattok parancsaimra, amelyeket ma parancsolok nektek, ha szeretni fogjátok Isteneteket, az URat, ha teljes szívvel és teljes lélekkel szolgáljátok őt, akkor esőt adok földetekre a maga idejében, korai és kései esőt, és betakaríthatod gabonádat, mustodat és olajodat. Vigyázzatok, hogy szívetek el ne csábítson benneteket, el ne hajoljatok, ne szolgáljatok más isteneket, és ne boruljatok le azok előtt, mert akkor fellángol az ÚR haragja ellenetek, bezárja az eget, nem lesz eső, és a föld nem hozza meg termését, ti pedig hamar kivesztek arról a jó földről, amelyet az ÚR ad nektek. (5Móz 11,13-17)

A fentiek alapján Kánaánnak a sávuótra gyakorolt hatása vallási gyökerek és tartalom tekintetében bizonyíthatóan nem kimutatható. A fejlett gabonatermesztés azonban kétségtelen, hogy fontos alapul szolgált ahhoz, hogy legyen aratás és így legyen mit ünnepelni, az éghajlati sajátosságokkal összefüggő prófétai képekben pedig a korai és a késői eső fogalma egyenlővé vált Jahve áldásával.[70]


2.1.2.4  Babilon

Izráel elöljárói, írástudói és prófétái a babiloni fogságban értékelik sorsuk rosszra fordulásának okait és megalkotják a ma deuteronomista történelmi műnek nevezett, több könyvből álló művet, amiről már dolgozatom korábbi szakaszában szóltam. Amennyiben a Papi irat[71] keletkezése vonatkozásában E. Reuss (1833) és K. H. Graf (1866) véleményét fogadjuk el, miszerint Ezsdrás idején íródik ez a réteg, akkor számolnunk kell azzal, hogy mindkét számunkra fontos forrás szerzője átélhette, tapasztalhatta Babilont. Itt azonban már nem lehet számottevő külső vallási behatással számolnunk és a mezőgazdasági körülmények sem nyújthattak további adalékokat az addigra már rögzült ünnepi tartalomra. Babilon tehát a Hetek ünnepét elrendelő szövegek véglegesen rögzült formájára gyakorolt hatást, leginkább a szerzői hangsúlyok vonatkozásában számít tényezőnek. Az ezzel kapcsolatos elemeket részint az elrendelési szövegekkel összefüggésben már ismertettem, részint pedig a következő, judaizmusról szóló fejezetben említem. 

 

(folytatjuk)

 



Jegyzetek

[1] Herbert Haag, 1989. Bibliai lexikonának Jahvista forrás (777. p.), Elohista irat (331. p.), Papi irat (1415. p.), és Történetírás (1846. p.) címszavainak, valamint a Jubilemi kommentár Pentateuchoshoz írt bevezetőjének (Ó. Sz. 135. p.) felhasználásával.

[2] 2Móz 19,1-3

[3] arab nevén: Dsebel Musza = Mózes hegye

[4] Lásd Bourbon - Lavagno 2001. 180. p.

[5] A Jahvista forrás néhány ismertetőjegye: a Jahve istennevet használja a Mózesnek adott kinyilatkoztatás, az égő csipkebokor jelenet (Exodus 3,15) előtti elbeszélésekben is; az ország lakóit következetesen kánaánitáknak mondja; a kinyilatkoztatás hegyének a neve nála Sínai, illetve bizonyos héber szavaknak csak meghatározott szinonimáit használja. Legfontosabb jellemzője, hogy büszkén hirdeti a földművelő életmód felsőbbrendűségét, s ezzel összhangban a Kánaánban való letelepedés elrendeltségét. A kultikus tízparancsolat (Exodus 34,18-26) az agrár-naptár alapjaira állítja az egész vallási életet. Gyakoriak benne a Kánaán csodálatos termékenységét magasztaló részek, például Bileám első áldása (Numeri 24,15-19); a nemzeti büszkeség kiterjed a király személyére is. A büszke, öntudatos elégedettség a Jahvista forrást a nemzeti állam, mégpedig a déli (Júda) fennállásának korára, a Kr. e. 10–9. századra datálja. Szerzője, bár egységes koncepciót tudott kialakítani, még közel áll a folklór nyersebb, természetesebb szemléletéhez, istenképe például erősen antropomorf, Jahve vagy angyala gyakran személyesen jelenik meg a földön, például Jákob előtt (Genesis 28,13). Életközeliség nyilvánul meg Jákob furfangjában, amelyekkel Lábán szolgálatában saját nyáját gyarapítja (Genesis 30,29-43). Ezek a vonások a Laikus forrás szemléletéhez állnak közel. A Jahvista forrás szerzője kétségkívül jelentős író volt, s a mű – bár későbbi bővítések nyomai megtalálhatóak benne – egyetlen kéz nyomait viseli.

[6] A felszólítás ismétlődik a 2Móz 34,23-ban is.

[7] חַ֤ג הַקָּצִיר֙ (Hág hákácír)

[8] הָאָדֹ֥ן יְהוָֽה

[9] 2Móz 23,14-17. A szakasz a Jahvista írói körtől származik.

[10] Oláh, 2005. 59. p.

[11] 2Móz 19,8

[12] 2Móz 19,6

[13] A számítással kapcsolatos kérdésekre egy későbbi fejezetben térek rá.

[14] שָׁבֻעֹת֙ (sávuót)

[15] 2Móz 34,18-22

[16] 2Móz 34,1

[17] חֶרְמֵשׁ – hermés (sarló)

[18] שָׂמַח  (számah)

[19] Ezt a címet a Septuaginta a 2Mózes 17,18-ból vette: „Amikor királyi trónjára ül, írassa le magának e törvény másolatát abból a könyvből, amely a lévita-papoknál van.” Itt a régi magyarázók nemcsak a királyi jogkörre vonatkozó törvényre, hanem az egész Mózes ötödik könyvére gondoltak. A vegyes összetételű törvényi anyagban is sok olyan részlet van, mely a letelepedett városlakó és földművelő életnek, a királyság korának, sőt a kultuszi centralizálódásnak a képét mutatja.

[20] Ebben valószínűleg benne van az a történelmi hittapasztalat, amit legélesebben a 1Krónika 29. fejezetében olvasunk, amikor Dávid királynak a jeruzsálemi templomra meghirdetett gyűjtésére a vártnál nagyobb és lelkesebb adakozás történik. „Most azért, Istenünk, hálát adunk neked, és dicsérjük a te fenséges nevedet. Mert ki vagyok én, és mi az én népem, honnan volt erőnk ilyen önkéntes adakozásra? Bizony tőled van mindez, és csak azt adtuk neked, amit kezedből kaptunk.” (1Krón 29,13-14)

[21] „Évenként háromszor jelenjék meg minden férfi Istenednek, az ÚRnak a színe előtt azon a helyen, amelyet ő kiválaszt: a kovásztalan kenyér ünnepén, a hetek ünnepén és a sátoros ünnepen. De senki se jelenjék meg üres kézzel az ÚR színe előtt.” (5Móz 16,16)

[22] A könyv nem szolgáltat közvetlen történelmi adatokat Jóel működésének időpontjáról. Az írásmagyarázók körében a datálás a Kr. e. 9. század és a 2. század között váltakozik. A tudósok nagy része egy fogság utáni időpontot vall magáénak. Személyes álláspontom is ezzel egyezik: Jóel könyve Kr. e. 500 és 450 között keletkezhetett. (Prinsloo, 1986. 5–9. p., Wolff, 1977. 4. p.)

[23] „Azután kitöltöm majd lelkemet minden emberre. Fiaitok és leányaitok prófétálni fognak, véneitek álmokat álmodnak, ifjaitok látomásokat látnak. Még a szolgákra és szolgálókra is kitöltöm lelkemet abban az időben.” (Jóel 3,1-2)

[24] A 2Királyok 22. fejezete szerint Jósiás, Júda királya, uralkodása tizennyolcadik évében (Kr. e. 622) renováltatta a jeruzsálemi templomot. A törvénykönyvet (8. v.), felolvasták, majd Hulda prófétaasszonnyal megvizsgáltatták. A király, miután meghallgatta a felolvasott törvénykönyvet, megszaggatta ruháit, kifejezve, hogy mennyire megdöbbent azon, hogy az idők folyamán eltértek a törvényben foglaltaktól. A 23. fejezet arról számol be, hogy Jósiás a törvénykönyv alapján kultuszreformot hajt végre.

[25] „A Deuternomisztikus Történeti Mű alapélménye a babilóniai fogság, amelyből az első nagy kérdés, amire a történeti mű válaszol: Miért jutottunk ide? = Azért, mert megszegtük az Istennel kötött szövetséget, és elfordultunk a Tórától. (Komesz Mátyás [2009] Ószövetségi bevezetés 1. segédlet 22. p.)

[26] שׁוּב (súb); például: „ha hallgatsz Istenednek, az ÚRnak a szavára, megtartván parancsolatait és rendelkezéseit, amelyek meg vannak írva ebben a törvénykönyvben, és ha megtérsz Istenedhez, az ÚRhoz teljes szívvel és teljes lélekkel. (5Móz 30,10)

[27] Vö. Wolff, 1961. 171-186. p.

[28]  עֹמֶר (ómer); mértékegység is, ami kb. 1/10 efa = 2 liternek felel meg (2Móz 36,16).

[29] A latin „Liber Leviticus”-ból, azaz a „Lévitákra vonatkozó könyv”.

[30] Bertholet Leviticus-kommentárja szerint: „A Leviticus eredetének kérdésére az elképzelhető legegyszerűbb válasz adható: Az egész Leviticus a Papi Irathoz tartozik… Nem új dolog azonban az, hogy a Papi Irat esetében nem egyetlen szerzőre gondolunk, hanem egy tágabb írói körre”. D. Karl Marti, H. Holzinger, A. Bertholet, I. Benzinger, K. Budde, B. Duhm, D. G. Wildeboer Kurzer Hand-Kommentar zum Alten Testament, Mohr, 1897

[31] Hahn, 1997. 64. p.

[32] Haag, 1989. 1955. p.

[33] Ez 44,30

[34] Jer 2,3

[35] הַבִּכּוּרִ֗ים (habikkúrim)

[36] 4Móz 28,26-31

[37] בְּמִדְבַּ֥ר (bömidbar)

[38] „Így beszélt az ÚR Mózeshez a Sínai-pusztában, a kijelentés sátrában, a második év második hónapjának elsején azután, hogy kijöttek Egyiptomból…” (4Móz 1,1)

[39] Az első hónap első napján állítsd fel a hajlékot, a kijelentés sátrát! (2Móz 40,2)

[40] Például Mózes mellett mindig ott áll a leírásban Áron, illetve később a fia, Eleázár, mint főpap. A történeti részek közé bedolgozott törvényi anyag is nagyobbrészt kultuszi, egyes pontokon a Leviticusra emlékeztet.

[41] Eliade, 1987. 54. p.

[42] 5Móz 6,5

[43] Luk 10,25-28. A Magyar zsidó lexikon, 1929. szerint a haszidok (farizeusok) tekintették, tették ezt a parancsolatot cselekedeteiket elsődlegesen meghatározó vezérigéjükké. (Magyar zsidó lexikon, 1929. 257. p.)

[44] Horváth, 2006. 183. p.

[45] Az interreligiozitás fogalma jellegzetesen a posztmodern kor vallástudományának szókészletéhez tartozó kifejezés. Amennyiben úgy határozzuk meg, mint vallások kölcsönös kapcsolatát, és ennek eredményeképpen különböző vallások egymást gazdagító, avagy egyszerűen csak adott rendszerüket új szempontokkal színező kétoldalú viszonyát, akkor azt mondhatjuk, hogy a jelenség, melyet leír, egyáltalán nem új keletű valóság. (Losonczi–Xeravits, 2004. 11. p.)

[46] Például: az angelológia a maga differenciált, fejlett formájában, ahogy a késő fogság utáni kor írásaiban – bibliai és kánonon kívüli művekben egyaránt – elénk kerül, sokat köszönhet ókori keleti, főleg iráni hatásoknak. A teremtésnek az a képe, ahogy pl. a hatnapos teremtéstörténet bemutatja, igazán csak mezopotámiai háttéren értelmezhető. De ugyancsak komoly Izraelen kívüli hatások mutathatók ki az apokaliptika műfajának kialakulás-történetében, vagy a prófétai jelenség kifejlődésében. (Losonczi–Xeravits, 2004. 12. p.)

[47] Vö. Leeuw, 2001. 43-45. p.

[48] Eliade, 1987. 109. p.

[49] Az árpaaratás végén, a búzaaratás kezdetén helyezkedik el, vagyis az aratási időszak közepén.

[50] 2Móz 20,24   

[51] Zsolt 65,10-14

[52] Herodotos II. 7.

[53] Szent állata a kígyó. Szobra számos taposókád kiömlőnyílását díszítette. Temploma Medinet el-Fajjumban volt. (Vö. Thabet Mona, 1997-2007. 468. p.)

[54] Vö. Thabet Mona, 1997-2007. 60. p.

[55] Vö. Thabet Mona, 1997-2007. 484. p.

[56] Vö. Thabet Mona, 1997-2007. 287. p.

[57] Az Elohista szerző, szerkesztő a Wellhausen-féle iskola szerint a régebbi források anyagát Kr. e. 750-700 táján dolgozta fel. (Magyar katolikus lexikon 331.) József története is az ő szerkesztésében került írásbafoglalásra. Feltételezésem, hogy az első írásbafoglalás előtt, már a kivonuláskori izraeliták is ismerték József történetét, ha nem is abban a formában, amelyben most rendelkezésünkre áll az 1Mózes 37-50. fejezeteiben.

[58] A 2Móz 12,40 szerint ez 430 esztendő volt.

[59] 1Móz 41,35-42

[60] 1Móz 15,13-14

[61] „A 2Kir 23,2 szerint a Templomban újra megtalált és Jósiás király által egész Jeruzsálem előtt felolvastatott (Kr. e. 621) törv.-kv. Napjaink irodalomkritikusai a Kiv 20,22–23,19 felölelte törv.-gyűjteményt nevezik így.” (Haag, 1989. 1754. p.)

[62] Bright, 1986. 118. p.

[63] Kánaán (héber Kenaan) jelentésének etimológiai megoldásai: 1) az amarnai levelekben szerepel egy Kinahni nevű ország. 2) Mások inkább a nuzi szövegekből kimutatható, „bíborszínű gyapjú” értelmű kinahhu szóból indulnak ki; így a mat kinahhi szerintük a bíborszínű gyapjú (gör. phoiniké) hazáját jelenti; ez az elnevezés eredetileg Föníciára vonatkozott, aztán a Biblia némely szövegében Palesztinára korlátozódott. 3) S. Moscati úgy látja, hogy a bíbor kaphatta volna a nevét az országról, de az ország nem a bíborról. II. Amenophisz egy sztéléje Észak-Szíriából származó fogolyként fölsorol 640 kinahnut (=kánaánit), akiket gazdag kereskedőknek tekinthetünk. 3) B. Maisler szerint jelentése a „kereskedő, kalmár” lehetett, a „bíbor” csak másodlagos jelentés a fő árucikk nevének átvitele folytán.  (Haag, 1989. 913-915. p.)

[64] E magyarázat képviselői olyan helyekre hivatkoztak, mint a 4Móz 13,29 (a hettiták, jebuziták stb. a hegyre húzódtak, a kánaániak inkább a tenger partját és a Jordán völgyét népesítették be; vö. Józs 11,3), vagy a 4Móz 5,1 (a kánaániak királyai a tenger mellett, az amoriták királyai a Jordán Ny-i partvidékén laktak) stb. Kánaán tehát Palesztina síkvidékével azonos, a hegyvidéket az amoriták lakták. (Haag, 1989. 914. p.)

[65] Hérodotosz szerint Türoszt például Kr. e. 2750 táján alapították, amely a későbbiekben kiemelkedő kereskedelmi szerephez jutott.

[66] Bright, 1986. 122. p.

[67] Edward Burnett Tylor (1832-1917) – angol etnológus, az animizmus tanának megalapítója. E tan szerint minden vallási képzet arra a népi hiedelemre vezethető vissza, hogy nemcsak az élő organizmusoknak, hanem a tárgyaknak is lelkük van. Tylor úgy vélte, hogy a primitív népek a lelket a lélegzettel, a vérrel stb. azonosították, s ezért a lényeket több lélekkel is felruházták. Bővebben Taylor: Primitve Culture, London, 1873.

James George Frazer (1854-1941) – angol etnológus és klasszika-filológus, vallástörténetkutató. Igen ismert The Golden Bough (London, 1890; Az aranyág, Budapest, 1965) című munkája. In Eliade, 1987. 12. p.

[68] Kultúretnológia: a népek, népcsoportok kulturális viselkedés- és szokásformáinak vizsgálatára szakosodott tudomány.

[69] Eliade, 1987. 11. p.

[70] Például: „Emberfia, mondd meg ennek az országnak: Tisztátalan föld vagy, amely nem kapott esőt a harag napján!” (Ez 22,24) „Kérjetek esőt az ÚRtól a tavaszi eső idején! Az ÚR alkot viharfelhőket, ő ad záporesőt és mezei növényeket mindenkinek.” (Zak 10,1)

[71] Egészben véve a következő részeket tekintik a Papi irathoz tartozónak: 1Móz 1,1–2,4a; 5–9; 10–13; 16; 19; 21; 23; 25–31; 33; 35–37; 41; 46–50; 2Móz 1; 6–9; 11–13; 16; 19; 24–31; 34–40; 3Móz 1–26; 4Móz 1–10; 13–17; 19; 22; 25–36; 5Móz 32; 34; Józs 13–21.