Ungvári Csaba: A végidő kezdete: Pünkösd 1. rész - Az eszkatológiáról

Most megkezdett cikksorozatomban vörös fonalként húzódik végig Pünkösd ünnepének bemutatása közepette annak jelentős eszkatologikus tartalma, amely korszakonként sajátos jelentéstartalommal bővülve nyújtott aktuális válaszokat, motivációkat a végidőkkel kapcsolatos hitbeli álláspontok és törekvések számára is.[1]

Bevezetés

Az Izráel kivonuláskorabeli időszakát leíró ószövetségi szövegekben található aratási ünnep (הַקָּצִיר֙ בִּכּוּרֵ֣י)[2] a későbbi korszakok eseményeiről szóló könyvekben az első termés napjaként (וּבְיֹ֣ום הַבִּכּוּרִ֗ים) vagy hetek ünnepeként (חֲדָשָׁה֙ בְּשָׁבֻעֹ֖תֵיכֶ֑)[3] szerepel, a judaizmusban pedig már a törvényadásra emlékeztető zarándokünnepként jelenik meg. A keresztény egyház történelmét leíró művek egységesen az egyház (ἐκκλησία) születésnapjának tekintik azt a Cselekedetek könyvének második fejezetében leírt eseményt[4], amely a zsidó pünkösd (πεντηκοστή) ünnepén Jeruzsálemben történik. A keresztény egyház ide vezeti vissza eredetét, ezért egyik legjelentősebb ünnepévé vált. Péter apostol az akkor történteket, az ÚR napját (ἡμέραν κυρίου)[5] közvetlenül megelőző időszak nyitányaként értelmezi, valamint ezzel magyarázza az eseményeket a glosszolálián csodálkozóknak és gúnyolódóknak. Lukács, a Cselekedetek könyvének szerzőjeként, Pál apostol közvetlen munkatársaként, korának meghatározó teológusaként a jóeli prófécia[6] Jahve napját előrevetítő idézésével összekapcsolja az Ószövetség és az Újszövetség eszkatológiáját.

A legújabb kor nyitányán, az 1900-as évek elején néhány amerikai keresztény megújulási mozgalom a lelki ébredés után vágyakozva, a Cselekedetek könyve második fejezetében leírt pünkösd megismétlődését keresve, az apostolokéhoz hasonló tapasztalatban részesült: számukra ismeretlen, általuk nem tanult nyelveken kezdtek beszélni, ahogy a „Lélek adta” („ἤρξαντο λαλεῖν ἑτέραις γλώσσαις καθὼς τὸ πνεῦμα ἐδίδου ἀποφθέγγεσθαι αὐτοῖς”). Többek között ebből a kezdeményből született és vált napjainkra világméretűvé a pünkösdi-karizmatikus ébredés. Annak ellenére, hogy szervezeteket, felekezeteket is alakítottak az „új pünkösdben” részesültek, mégis elsősorban lelki-spirituális mozgalom volt, és az is maradt. Az őket magába foglaló áramlatokat, felekezeteket a pünkösdi és/vagy a karizmatikus jelzőkkel illetik. A pünkösdi események, az apostoli idők jeleinek, csodáinak mai átélhetősége mellett a mozgalom tanításának egyik legfontosabb eleme a Jézus Krisztus második eljövetelére való aktív várakozás (παρουσία). Eközben azonban elhatárolódik a „világvége” hozzávetőleges vagy pontosabb datálásától, mert a parúszia az ő számára inkább az evangelizációt, a missziót sürgető elem, s nem a pontosítandó dátum.

Aktualitás, célkitűzések

A korai egyház az ősgyülekezet kiélezett, és mégis „halogatott reménységnek” látszó Krisztus-várását, és – Rugási szerint – „az egész eszkatológiai irodalmat a legmélyebb kút fenekére temette,”[7] ami azonban nem akadályozta meg a jelentős eszkatologikus hangsúlyokkal rendelkező csoportok megjelenését. Az intézményesedő egyház saját belső rendszerét és az egyre növekvő politikai, hatalmi hierarchiát építve a készenlét és a világvége várás helyett „berendezkedett az oikumenében”. Ezzel az óegyházban csírájában megjelenő millenizmus első határozott képviselőinek, Kerinthosznak és Papiasznak a Jelenések könyve 20. fejezetéről[8] szóló értelmezését is „lefagyasztották”.[9] Az utóbbi bő 160 évben azonban nemcsak az újkeresztény közösségekben, hanem a római katolikus egyházban és a protestáns felekezetek bibliakutatásában és teológiájában is erősödik az eszkatológia iránti érdeklődés és kutatás.[10] A fokozódó figyelem történelmi gyökere – sok más mellett – a krízisszituációk miatt kitapintható politikai, gazdasági, szociális és egyéni lelki válságban,[11] valamint az ebből fakadó általános „világvége” iránti érdeklődésben keresendő. A 19. század közepén újrakezdődő kiliasztikus mozgalmak[12] előfutárai voltak a nem sokkal később induló megújulási mozgalmaknak, majd a mára szervezetileg is világméretűvé vált, a keresztény pünkösd ünnepét saját elsődleges szellemi gyökerének és örökségének tekintő, a nevében is ezt viselő pünkösdi mozgalomnak. Az érdeklődést mutatják például filmsorozatok, mint „a Millennium (1995), az Armageddon (1998) vagy az Antikrisztus (2009), melyekhez a címet a bibliai végidőkhöz kapcsolódó kifejezésekből kölcsönözték az alkotók… Tim LaHaye és Jerry B. Jenkins: Left Behind (Hátrahagyottak) című nagyszabású regénysorozata tartós siker, a sorozatból összesen több mint 68 millió kötetet adtak el”. A Time magazin idézi Jerry Falwell baptista tv-evangelistát, aki szerint a Left Behind „kereszténységre gyakorolt hatása alighanem nagyobb, mint bármely más könyvé a modern időkben, leszámítva természetesen a Bibliát.”[13]

1         Az eszkatológiáról

1.1      Az idő és annak értelmezése

A szűkebb értelemben vett eszkatológia helyes tartalmi meghatározása előtt szükséges tisztázni, hogy a dolgozatomban használt értelmezés hátterében milyen, az idővel kapcsolatos vallási felfogás áll. A judaizmus és a kereszténység időfelfogása lineáris, szemben a főleg távolkeleti vallásokra és a görögségre jellemző ciklikus időfelfogással. Utóbbi az időt visszatérő, azaz újrakezdődő egységekre tagolja, míg a lineáris végtelen időfelfogásban nincs visszatérés a korábbi állapothoz. A lineáris és véges világidőt „kijelölt idők” tagolják a judaizmus és a kereszténység felfogásában is. Ennek az időnek van kezdete és vége. A khronosz (χρόνος) a mérhető időt jelenti, amely benne van egy végtelen isteni „időben”. Az időt üdvtörténeti értelmű világkorszakok tagolják, az aionok. A végidő, az eszkaton a khronosz legvégső, örökkévaló korszakot előkészítő, bevezető és egyben magába is foglaló „szakasza”. A világ ideje nem azonos Isten idejével. Az örökkévalóság az Isten sajátja, nem a világé.

Hankovszky Tamás szerint „a keresztény idő- és történelemszemlélet zsidó gyökerekkel rendelkezik, végül a Krisztus személyébe és jelentőségébe vetett hitből is fakadtak a történelemre vonatkozó sajátos belátások… a kereszténységben összetett, sőt antinomikus időfelfogás alakult ki, amelyet egyszerre jellemez a ciklikusság és a linearitás, a történelem beteljesedettségének tudata és a beteljesülésre való várakozás.”[14] „Jahve, eltérően más vallások isteneitől, már nem a kozmikus, hanem egy megfordíthatatlan történelmi időben nyilvánul meg. Jahve egyetlen új megnyilvánulása sem vezethető vissza valamilyen korábbi megnyilvánulásra. Jeruzsálem pusztulásában Jahvénak népével szembeni haragja fejeződik ki, ez azonban másfajta harag volt, mint az, amelyet Jahve Szamária elpusztításával[15] fejezett ki. Tettei személyes beavatkozások a történő történelembe; mély értelmük egyedül az ő népe, az általa kiválasztott nép számára tárul fel. A történelmi esemény ezzel új dimenziót nyer: teophániává válik.”[16] A kereszténységben az illud tempus, az az idő, amelyet az evangéliumok felidéznek, meghatározott történelmi idő, amit Krisztus jelenléte megszentel.[17] Az istentiszteletben a keresztény ember visszakerül Krisztus történelmi idejébe, így a keresztény szent év Krisztus életének ugyanazon történelmi eseményeit ismétli meg.[18]

1.2      Az eszkatológia fogalma

Az eszkatológia az eszkhatosz (ἔσχατος)[19] és a logosz (λόγος)[20] görög szavak összetételéből alkotott teológiai kifejezés, amely a végső dolgokról, a túlvilágról szóló tan megjelölésére szolgál. A kifejezés a Bibliában így nem szerepel, az eszkhatosz azonban sokszor.[21]

Az Ószövetség végidővel kapcsolatos elképzelése, „az eszkatologikus világkép fokozatosan alakult ki, nem zárt eszmerendszer, inkább hagyományvonalakról beszélhetünk, amiket a prófétizmus magába olvaszt, és új impulzussal lendít előre, a fogság utáni teológia pedig átvezet az apokaliptikába”.[22] Az újszövetségi, majd az ókeresztény nézetekre ható kánoni és apokrif iratok ebből a gyökérből nőnek ki és öltenek saját formát.

Legegyszerűbb felosztása a Magyar katolikus lexikon szerint: 1) Az egyéni eszkatológia az egyén halál utáni életével foglalkozik. 2) A választott nép jövőjét vizsgálja a nemzeti eszkatológia. 3) Az egész emberiség végső sorsát pedig az általános eszkatológia mutatja be. 4) Amikor a jövendő üdvösség áttevődik a túlvilágra, transzcendentális eszkatológiáról beszélünk. Az eszkatológiára jellemző a világtörténelem dualisztikus fölfogása, a tágabb értelmű pedig a mai aion (αἰών) végét taglalja, ami az üdvösség új és örök idejét vezeti be. Ez az egész kozmosz teljes átalakulását és fölemelését fogja jelenteni, ahol bűnnek, szenvedésnek és mulandóságnak semmilyen formában nem lesz helye.[23]

Az eszkatológia nem azonos az apokaliptikával. „Az eszkatológia fogalmát gyakran cserélik fel az apokalipsziséval, azt gondolván, hogy az apokaliptikus gondolkodás szükségképpen a világvégére irányul. Ez nem így van: az apokalipszis jelentése feltárulkozás, lelepleződés, kiderülés, míg az eszkhatoné a vég. Lehet apokaliptikusan gondolkodni mindenféle eszkatológia nélkül, azonban a zsidó-keresztény hagyomány – tekintettel elsődleges jövőre irányultságára – ezért a két fogalmat nem csekély joggal használja szinonima gyanánt.”[24]

Az eszkatológia tárgya tekintetében három meghatározást említek:[25] 1) Mind az Ó-, mind az Újszövetségben: Isten evilágba jövetelének meghirdetése. Magának Istennek a személyes beavatkozása. Az Ószövetségben azonos a Jahve-hittel mint jövővárással. 2) Isten népe, Isten városa és az emberiség történelmének menetét döntően meghatározó isteni beavatkozás várása, amely a jövőben valósul meg. 3) Eszkatológiai esemény Jahve jövőbeli, végérvényes beavatkozása, amitől minden remélheti a teljes megváltást. Eszkatológiai beszédnek nevezik a Jahve által munkált üdvösséges idő meghirdetését, amely már vagy elkezdődött, vagy küszöbön áll, így lezár egy hányattatásokkal teli korszakot.[26]

1.3      A zsidó vallás eszkatológiája

1.3.1      A pre-eszkatologikus korszak[27]

A pátriárkák idejében az eszkatologikus várakozás az ígéret-hagyományban jelenik meg. Ezért Puskás Attila a pátriárkák korát pre-eszkatologikus időszakként azonosítja: „A nomád, vándorló életmódot folytató, állattenyésztéssel foglalkozó, mindig újabb és újabb legelők után kutató nemzetség- és családfőknek, a pátriárkáknak az ország birtokbavételének ígérete jelentette a nagy reménységet, a megélhetés biztonságát maguknak és nagycsaládjaiknak. Tudták, hogy saját erejükből sohasem lennének képesek megvetni lábukat kultúrterületen, letelepedni és hazát foglalni. Isten azonban, akit tiszteltek,[28] reményük beteljesedését ígérte nekik. Így a jövőben cselekvő, a jövőt munkáló Istenként ismerik meg azt, akit tisztelnek. A föld, az ország pátriárkáknak tett ígéretére később is újból és újból visszatér majd az izraeli történetírás, különösen is a deuteronómiumi történeti műben.[29] Ez a föld a végidőbeli üdvösség várásának is központi tárgya.”[30] A másik, többször megpróbált jövőben megvalósuló ígéret beteljesedése iránti váradalom az utódra vonatkozik: „Nagy néppé teszlek, és megáldalak, naggyá teszem nevedet, és áldás leszel.”[31]

Az ószövetségi eszkatológia alapját adja tehát az Ábrahámnak adott ígéretekből és a beteljesülésre várásból származó, előretekintő, az új eseményekből a kibontakozó jövőt munkáló és figyelő hozzáállás. A zsidó időfelfogás jellegzetessége a jövőközpontúság, ami az ősatyák történetétől kezdve végigkíséri a választott nép történelmét, amit a történetkritikai vizsgálat tovább színez. A pátriarkák története írásbafoglalóinak, szerkesztőinek történelmi tapasztalata, ígéret-megvalósulás élménye kétségtelen, hogy nyomot hagyott az általuk lejegyzett, összeállított tanítási célú történeti elbeszélésen.

1.3.2       „Jahve a jövőt üdvözítően formáló Isten”[32]

Valószínűleg a Mózes-csoportnak[33] (=a Tórát összeállítók szerkesztők) köszönhető az atyák Istenének és Jahvénak az azonosítása, aki már a pátriárkáknak is ígéretet tett és jövőt adott. Ennek az írói körnek egyik fontos jellemzője, hogy a földművelő életmód felsőbbrendűségét hirdeti, s ezzel összhangban a Kánaánban való letelepedés elrendeltségét is. Az agrár-naptár alapjaira állítja az egész vallási életet, ami pünkösd ünnepének tárgyalásánál különösen is fontos szempont.

A szolgaságból való kiszabadításban Jahve megmutatta hatalmát és a nép felismerhette, hogy Jahve jövőbeli ígéreteit véghezviszi, így nem a múlt, hanem a jövő Istene. Tettei a jövőre irányulnak, megvalósítja a szabadítás ígéretét, a fáraóval szemben pedig fenyegetését.[34] Kánaán földjén az ősatyák hagyományainak isteni ígéretekről szóló elemei már ebbe a megtapasztalásba illeszkedtek és döntő szerepet játszottak abban is, hogy a közös Jahve-hit a honfoglaló törzseket egy nemzetté, Izrael népévé kovácsolja, hogy beteljesüljön az ígéret: „Ti az én népem lesztek, én pedig a ti Istenetek.”[35] Az ígéret egyben szövetségi formula is, amely szintén jövőre irányuló: Izrael feladata hite és engedelmessége révén azzá válni, ami Isten szemében. A szövetség ígérete az ószövetségi jövőszemlélet maradandó tényezője. Ezek és az Istentől kapott próféciák is arra utaltak, hogy Istennek terve van a néppel, amelyet meg akar valósítani a történelem során, az események irányítójaként és uraként. Az Ószövetség azonban a nép hűtlenségének a leírása és az Isten vezetésének való ellenállás története is. A történelem így olyan cél felé mutat, amely az isteni vezetés, az emberek hűtlensége, illetve a büntetés és a megbocsátás párbeszédében valósul meg, így a próféták üzenete mindig egy nyitott választási lehetőséget nyújt, és azzal számol, hogy az embernek hatalmában áll választania a jó és a rossz között. Nincs eleve meghatározva, hogy mi fog történni, az embereknek van lehetőségük a próféták által kilátásba helyezett katasztrófák elkerülésére. Az isteni terv beteljesülése, a történelem célba érése, vagyis az üdvösség nemcsak Jahvén, hanem az emberek engedelmességén is múlik.

1.3.3      A zsidó vallás eszkatológiai váradalma

Az ószövetségi eszkatológiai várakozás lényegi jellemzője, hogy az ilyen távlatokban megnyilatkozó próféták két korszak között tesznek különbséget. Az egyik az, amiben ők maguk vannak, ennek végén látják magukat. A másik az eljövendő korszak, amely küszöbön áll, így prófétai szolgálatuk az előrejelzett és esetleg már el is kezdődött átalakulás pillanatában zajlik. A zsidó vallás legvégső váradalma Jahve királyi uralmának megvalósulása, ami egy teokratikus és egy eszkatologikus elképzelést is magában foglal. A teokratikus elképzelés szerint a fogság utáni időben a jeruzsálemi kultuszközösség Isten királyságának megvalósulásaként értelmezte önmagát már a jelenben.[36] Az eszkatológiai felfogás tartalmában a fogság alatt és után fejlődött ki a Jahve jövőben bekövetkező eszkatologikus királyságának várása. Ez a várakozás a mostani és egy jövőbeli világ egyre erősödő dualizmusává alakult.[37]

Az egyik legjelentősebb nem kanonikus apokaliptikus mű, a Hénoch könyve (1,3-9) arra mutat, hogy Isten uralma, királysága legvégül teljes valójában és láthatóan jelenik meg: „A Szent és Nagy Úr házából ki fog lépni és a Világ Ura a Sínai hegyére fog szállni. A seregek közepében meg fog jelenni és égi erejének és hatalmának teljességében meg fog mutatkozni. És mindnyájan reszketni fognak és a Felvigyázók megrendülnek és nagy rémület és rettegés fogja őket megragadni az egész földön. A magasbanyúló hegyek megrázkódnak, a halmok pedig a földdel egyenlőek lesznek és meg fognak olvadni, mint viasz a lángon. A föld pedig megnyílik és mindaz, ami a földön él, elpusztul és minden lény fölött ítéletet fog tartani. Az igazakat pedig békével jutalmazza, a kiválasztottakat megőrzi, és karját föléjük kiterjeszti és mindnyájan Istenhez fognak tartozni: boldogok lesznek és áldottak és az Úr fénye lesz az ő világosságuk.”[38] Azok, akik ragaszkodnak a törvényhez, a szorongatottak az eszkatonban hatalmasan, láthatóan fognak előlépni, a bűnösök pedig kozmikus katasztrófákban fognak elpusztulni. Mindez Isten királyi uralmának a felállítását jelenti.

A későbbi apokaliptikában a dualizmus a két aion formáját veszi fel. Ez Báruk könyvében és a 4. Ezsdrásban is megjelenik. Az aionok változása különösen kifejezően került lejegyzésre a 4. Ezsdrás 7,30-ban: „Akkor a világ az ősidők hallgatásának megfelelően fog átalakulni, hét napra, mint az őskezdetnél, úgyhogy senki nem marad meg. Hét nap múlva azonban az aion, mely most alszik, felébred és maga a mulandóság fog elmúlni. A föld újra visszaadja azokat, akik benne pihennek..., a Felséges megjelenik a bírói székben..., megkezdődik a megfizetés, a jótettek megjelennek, a gonoszok sem alszanak már.” A szerző továbbá megjegyzi: „Most ismerem meg, hogy az eljövendő világ csak keveseknek fog felüdülést hozni, sokaknak azonban gyötrelmet.”[39] Ezt válaszolták neki: „Éppen ezért Felséges nem egy aiont, hanem kettőt teremtett.”[40] Itt „a jövendő aion” már nem idő, hanem örökkévalóság, megjelenését pedig egy kozmikus folyamatba állítja be.[41]

Az apokaliptikus irodalomban található leírások mellett a farizeusi-rabbinikus hangsúly máshova tolódik. Buzgón várják a messiás királyt, Dávid fiát, aki Izraelt békebirodalmában megszabadítja az idegen hatalomtól. A 18-as imádság[42] 11. kérésében, melyet már Jézus napjaiban is a kegyes zsidó naponta kétszer imádkozott, Isten királyi uralmának gyors és látható megjelenését kérik: „Hozd el a mi bíráinkat mint azelőtt... és légy te király felettünk egyedül.”[43] A legendás jellegű Jubileumok könyve (Kr. e. 150 körül) a szombatot a „szent királyi uralom napjaként” fogja fel, és a szombat megtartását úgy értelmezi, mint e királyi uralom megvallását és bebocsáttatást abba. A farizeusi-rabbinikus értelmezés szerint a monoteizmus megvallása és a „sömá” elimádkozása Isten királysága igájának felvételét jelentette.[44] Qumran szombatliturgiáiban (Kr. e. kb. 150-50) Jahve királyi uralmát dicsérik a közösség tagjai. Az Isten jövőbeli királyi uralmának felállítását kérő könyörgésekkel már Jézus korában számolni lehet. A zsidók egyszerre tudták magasztalni Isten jelenbeli uralmát és kérni jövőbeli eljövetelét anélkül, hogy a kettő között feloldhatatlan ellentétet láttak volna. Az imában doxologikus formában már a jelenben átélik és hiszik azt, ami valójában még várakozás tárgya. Ezzel összhangban Jézus Isten uralmáról szóló igehirdetésének sajátossága nem a jelenre és jövőre vonatkozó kijelentések együttes meglétében, hanem abban található, hogy meghirdeti: a jövőbeli uralom már eljött, vele betört ebbe a világba.[45]

1.3.4      Az ószövetségi és intertestamentális kor apokaliptikus írásainak jellemző vonásai (összefoglalás)[46]

A fentiekben ismertetett művekben megjelenő eszkatologikus tartalmak az apokaliptikus műfajba tartozó írásokban jelennek meg. Ezekről elmondhatjuk, hogy az apokaliptikus írás szerzője olyan kiválasztott ember, aki mások számára elrejtett titkokat tár fel és értelmez. Pszeudonimitás jellemzi, azaz egy múltbeli, tiszteletben álló, igaz, jámbor neve alatt adja elő a mondanivalóját… Célja a szerző és olvasó történelmi helyzetének értelmezése, a történelem folyamatában elfoglalt saját hely, helyzet megjelölése, ami két korszak határmezsgyéjére esik. A szerző és az olvasó a régi világkorszak végén, az új világkorszak közvetlen betörésének küszöbén áll. Apokaliptikus dualizmus jellemzi, ami arra utal, hogy egy közvetlen isteni beavatkozás véget vet a mostani, ideiglenes korszaknak és egy teljesen új állapotot hoz létre, amely egy, az eddigi történelemtől merőben eltérő és végleges világ lesz. Apokaliptikus pesszimizmus hatja át, mivel úgy véli, hogy a jelen világ menthetetlenül elveszett, az egyre növekvő gonoszság hatalma alatt áll, nincs lehetőség a történelmen belüli javításra, a megújulásra, a jó győzelmére, csak az eszkatonban. Periodizál, ami azt jelenti, hogy kijelöli a saját, történelemben elfoglalt helyét, így a szerző korszakokra osztja a történelmet. Nemcsak Izrael, hanem a népek, az egész emberiség történelmének ábrázolója, sőt nem egyszer kozmikus erők, mennyei lények tevékenységéről szól. Az eszkatologikus írások deterministák, mivel a történelemben zajló eseményeknek egy előre meghatározott időpontban az isteni beavatkozás vet véget. Ezek a folyamatok emberi erővel feltartóztathatatlanok és megfordíthatatlanok. Isten transzcendenciáját hangsúlyozza úgy, hogy Jahve engedi a rosszat uralkodni és növekedni a történelemben, nem szól bele a történelem menetébe egészen addig az időig, amikor majd páratlan beavatkozással teljes fordulatot visz végbe isteni hatalmával. Történelemszemléletéből hiányzik az Isten üdvtörténeti cselekvésére való hivatkozás, hiszen a történelem a gonosz működésének színtere, ezért a jövő nem értelmezhető a múltból, és nincs értelme a jelen befolyásolására való törekvésnek. A bibliai apokaliptikus szövegek[47] azonban nem veszik át a vég kiszámításának spekulációját, az evilági dolgok elhanyagolását, illetve kizárják a végidőkre vonatkozó meggyőződésből fakadó politikai aktivitást.

1.4      A kereszténység eszkatológiája

1.4.1      Jézus eszkatológiája

A judaizmus nagy apokalipszis utáni vágyának tartalma az, hogy Jahve minden ellenséges nép felett aratott győzelme után az egész föld királya lesz,[48] így az ő uralma váltja fel a világbirodalmakat. Királysága emberi közreműködés nélkül jön el.[49] Jézus korában az „Isten királyi uralmáról” szóló beszéd a pogányok feletti győzelem reményét ébresztette, valamint az Izrael örök birodalmának felállítását célzó várakozásokat és törekvéseket erősíthette. Ezt támogatták az ebben az időben már nagy számban létező és elterjedt intertestamentális apokaliptikus írások.[50] Ezeknek a műveknek a már ismertetett dualizmusa Jézusnál is megtalálható: „Ha viszont én Isten Lelkével űzöm ki az ördögöket, akkor bizony elérkezett hozzátok az Isten országa.”[51]

Jézusnak Isten uralmáról szóló kijelentéseiben[52] kimutatható a jövőbeli elérkezés,[53] amit a Miatyánk második kérése hangsúlyoz: „jöjjön el a te országod!”[54] A szegényeknek, az éhezőknek és a síróknak adott ígéretek pedig a jövőbeli beteljesedésre mutatnak.[55] Ezt támasztja alá az is, hogy a népek a jövőben elzarándokolnak és letelepednek az Isten királyságában, Izrael ősatyáival együtt.[56] Az utolsó vacsorán,[57] és a mennyek országába történő bebocsátás feltételéről adott jézusi kijelentés a jövőbeli megvalósulás gondolatát támasztja alá.[58]

Jézus eszkatologikus igehirdetésének egyediségét az adja, hogy az Isten királyságának a jelenben való megérkezését kihirdeti. Arról szól, hogy már megérkezett az új világkorszak, vagyis beteljesedtek az ószövetségi várakozások és elérkezett az Isten uralma: „Betelt az idő.”[59] A kanonikus, de főként az intertestamentális apokrif iratok végidőkre vonatkozó, a sátánnal való küzdelemről szóló kijelentéseihez képest erőteljes új elemet hoz Jézus, amikor kijelenti, hogy a sátán feletti győzelem már megtörtént.[60]

Jézus beszél az eszkatológia nélkülözhetetlen eleméről, az ítéletről is – például a bírói ítélet[61] képében megjelenítve – abban az értelemben, hogy az ember önmagát zárja ki az üdvösségből, ha a közelgő ítéletet nem veszi komolyan.[62] Jézus igehirdetésében a halottak testi feltámadása nem volt központi kérdés, de Jézus ismerte és védelmébe vette a korabeli zsidó felfogást, amely szerint a halottak Isten hatalma által kiszabadulhatnak a halál birodalmából és új testi életet nyernek, azonban a feltámadottak élete nem a földi élet meghosszabbítása.[63]

1.4.2      Az ősegyház eszkatológiája

Az ősegyház eszkatológiája Jézus Krisztusban, a feltámadott Úrban való hiten nyugszik. Az apostoli igehirdetés a húsvéti eseményeket eszkatologikus történésekként hirdette meg: Isten a názáreti Jézus feltámasztásával igazolta Jézust, az ő egyedülálló küldetését és eszkatologikus igehirdetését. Ennek lényege a következő: Először is, az eszkaton Jézus feltámadásával lépett a világba. Másodszor, a felmagasztalt Jézussal való közösség, az ő dicsőségében való részesedés az Isten által az ember számára készített abszolút, végérvényes jövő, örök élet. Harmadszor, a húsvét az Ószövetségben megígért „Jahve napja.” Negyedszer, Jézus Krisztusban már megvalósult a végidőbeli üdvösség, de ennek kiterjedése az emberiségre és a kozmoszra még várat magára. Az egyház a végidőben él, de még nem érte el a Krisztus dicsőséges eljövetelével megvalósuló végső beteljesedést.

Az ősegyház eszkatológiája bővebben bontakozik ki előttünk dolgozatom következő pontjaiban, valamint a pünkösd ünnepe eszkatologikus távlatainak feltárása során.

1.4.3      A kereszténység központi váradalma: Jahve napja, az Úr napja (יְהוָ֑ה יֹ֣ום), parúszia (παρουσία)

Láthattuk, hogy az ószövetségi, judaista és rabbinikus végidővel kapcsolatos elképzelések alapelemeikben nagymértékben hasonlítanak egymásra, így a közös gyökerek miatt számos párhuzamos elemet találunk bennük. A váradalmak gyújtópontja Jahve napja, az Úr napja és a parúszia kifejezésekben koncentrálódik. E fogalmakhoz szorosan kapcsolódnak a kereszténység eszkatologikus váradalmai is.

J. Wellhausen szerint[64] Jahve napja[65] ószövetségi bevezetése a bibliai eszkatológia alapvetése. Eredetét H. Gunkel a távoli múltba vezeti, és úgy véli, hogy az Úr napja a káoszmítosznak a múltból a jövőbe vetítése (projekció) révén keletkezett. Úgy gondolja, hogy ez a Teremtő Isten végérvényes közbelépése akkor, amikor a káosz megsemmisüléssel fenyegette a kozmoszt, a világmindenséget. Az újszövetségi szerzők is alkalmazzák az Úr napja kifejezést,[66] de új jelentéstartalommal is bővítik, amikor elkezdik használni az új tartalomra a hellén kultúrában érthető és gazdag többletjelentéssel bíró parúszia kifejezést. „A hellén korszakban a parúsziát a jelenlétre, a megérkezésre, a Ptolemaioszok korától a király valamely városban vagy tartományban tett hivatalos látogatására vonatkoztatták… A császárkorban a parúszia új korszak kezdete volt; ebből az alkalomból érmeket vertek, emlékműveket emeltek és ünnepet rendeltek el, hogy emlékezetben maradjon.”[67] Az Újszövetségben Máté evangéliumán[68] kívül Pál apostol használja a kifejezést egyfelől profán értelemben jelenlétre vagy emberek megérkezésére utalva[69], másfelől vallási tartalommal Krisztus második eljövetelére értve.[70] Az Újszövetség szerzői a parúsziát az Ószövetség Úr napja[71] fogalmával azonosítják. Teszi ezt Pál apostol,[72] de így találjuk Péter második levelében is.[73] A hellén ember ezt a napot a király érkezésének mintájára örvendetes eseményként képzelte maga elé, így az Úr napjával kapcsolatos, judaizmusban élő elképzelések többsége a hellén világban is érthetővé, élményszerűvé vált.[74]

A különféle újszövetségi iratokban rendkívül sokféle jelentést nyer a parúszia, de ezek mindegyike túlmutat az eszkaton mibenlétével kapcsolatban felmerülő kérdések megválaszolásán: a Krisztus-várás időszakának minőségére helyezi a hangsúlyt; a tevékeny, a királyváráshoz méltó készülődésre, befektetésre sarkall.

A judaizmus és a keresztény eszkatológia váradalma közös abban, hogy a Messiást, Krisztust és az ő országának megvalósulását várja, azonban előbbi az első, utóbbi a második eljövetelét. Míg a zsidó vallás elsőrenden olyan uralkodóként várja a Messiást, aki a választott zsidó népet nemzeti és vallási kiváltságaiba visszahelyezi, addig a kereszténység Isten királyságának (βασιλεία τοῦ θεοῦ) végső kiteljesedését várja Krisztus eljövetelével, amely a jelen világkorszaknak a lezárását, Krisztus teljhatalmú uralmának beköszöntét is jelenti.

A keresztény eszkatológia három periódust (aion) különböztet meg lineáris idősíkjában. Az első szakasz a világ teremtésétől Ádám bűnbeeséséig tart. A második intervallum Jézus inkarnációjáig, kereszthaláláig és feltámadásáig tart. A harmadik világkorszak pedig Jézus második eljövetelével kezdődik, amikor az utolsó ítélettel véget ér az idő (khronosz) és visszafordíthatatlanul megkezdődik az örökkévalóság.

(folytatjuk)

 



Jegyzetek

[1] A magyar nyelvű szentírási szövegeket a Magyar Bibliatársulat  fordításából veszem. A héber nyelvű szöveget a Westminster Leningrad Codex elektronikus változatából idézem, amelyet összevetek a Biblia Hebraica Stuttgartensia  szövegével. A görög nyelvű idézetekhez a Tischendorf's Eighth Edition GNT  elektronikus szövegét használom, amelyet egybevetek a Nestle-Aland Novum Testamentum Graece  szövegével. Az ezektől való eltérés esetén megjelölöm a forrást. A héber és görög szavak jelentésének, etimológiájának megállapításához az Ószövetségi óhéber-magyar szótár és az Újszövetségi ógörög-magyar szótár elektronikus változatát használom.

[2] „Azután az aratás ünnepét, amikor meződ vetésének első termését takarítod be. És a betakarítás ünnepét az esztendő végén, amikor a termést betakarítod a mezőről.” (2Móz 23,16)

„Tartsd meg a hetek ünnepét, amikor búzád első termését aratod; és a betakarítás ünnepét is az esztendő fordulóján!” (2Móz 34,22)

[3] „Az első termés napján, amikor új ételáldozatot mutattok be az ÚRnak, azaz a hetek ünnepén legyen szent összegyülekezésetek. Ne végezzetek semmiféle foglalkozáshoz tartozó munkát.” (4Móz 28,26)

[4] ApCsel 2,1-4

[5] ApCsel 2,16-21

[6] Jóel 3,1-5

[7] Rugási Gyula: Eszkatológiai alapok mai krízisekhez http://www.epa.oszk.hu/00400/00458/00111/1560.html, letöltés ideje: 2010. 02. 28.

[8] Jel 20,1-15

[9] Euszébiosz tanúsága szerint Kerinthosz azt vallotta, hogy a föltámadás után az igazak a földön az új Jeruzsálemben élnek, és testük a vágyaknak és gyönyöröknek fog szolgálni. Papiasz Jézusnak egy állítólagos kijelentésére hivatkozott, amely szerint az ezeréves földi országban a paradicsomi bőség valósul meg, beleértve a testi tevékenységet is, amit ő a rabbik nézetéből vett át.

[10] Fodor, 2009. 1. p.

[11] A legjelentősebbek: 1) Az első világháború és az azt lezáró békeszerződésekben feloldatlanul maradt hatalmi feszültségek, 2) az 1929-es nagy gazdasági világválság, 3) a második világháború sebe és a holocaust borzalmai.

[12] Adventisták, Mormonok, Jehova tanúi

[13] Rozgonyi Botond: Az újprotestáns egyházak eszkatológiája In: Vallástudományi szemle 2009/3. 54. p. Lásd még: John Cloud and Rancho Mirage. „Meet the Prophet” Time. June 23, 2002.

[14] Hankovszky 11. p.

[15] Szamária elpusztítása: Salamon (kb. Kr. e. 970-931) halála után a királyság széthull, és az egykori birodalom tíz északi törzsének szövetségéből létrejön Izrael. Szamária ennek a fővárosa, melyet II. Szargon (Kr. e. 721-705) elfoglalt és asszír tartománnyá tett. Lásd erre vonatkozóan: 2Kir 17, 26-41. (In Eliade, 1987. 101. p.)

[16] Der Mythos der ewigen Wiederkehr, 149 skk; a történelem étékeléséről a zsidóságnál, különösen a prófétáknál. (In Eliade, 1987. 101. p.)

[17] Jézus földi élete, halála és feltámadása történelmileg is meghatározott: pl.: amikor Ponczius Pilátus volt a helytartó

[18] Vö. Eliade, 1987. 103. p.

[19] Jelentései: 1) szélső, legutolsó, legtávolabbi; 2) utolsó, végső, mind dologi, mind térbeli, mind időbeli vonatkozásban. Többes számú semleges nemű forma (Kittel, Art. Eschatology, 576. p in Fodor, 2009., 2. p.)

[20] Jelentései: 1) szó, beszéd (annak minden fajtája: kérdés, állítás, kijelentés, tanítás, prédikáció, prófécia, közmondás; üzenet; utasítás, parancs) 2) írás, írásmű; beszámoló, elbeszélés; 3) Írás, Ige; 4) dolog, téma, tárgy, mondanivaló; 5) számítás; számadás, felelősség; bankszámla; 6) ok, cél; figyelembevétel

[21] Pl.: 5Móz 4,30; Ézs 2,2; Ez 38,16; Dán 10,14

[22] Fodor, 2009. 27. p.

[23] A Magyar katolikus lexikon: Eszkatológia szócikke alapján

[24] Vö. Rugási, 2004. 1. p.

[25] Vö. Puskás 5. p. (http://ppkehtk.extra.hu/download/Az_eszkatológia_bibliai.pdf , letöltés: 2010. 02. 23.)

[26] Wanke 355. p.

[27] Vö. Puskás 5. p. (http://ppkehtk.extra.hu/download/Az_eszkatológia_bibliai.pdf, letöltés: 2010. 02. 23.)

[28] Később a Jahvista szerző Jahvéval azonosítja. Az atyák Istene, „Ábrahám, Izsák és Jákob Istene”.

[29] 5Móz 1,35; 4,1; 6,10; 7,13; 8,1; 9,5

[30] Puskás 4. p. (http://ppkehtk.extra.hu/download/Az_eszkatológia_bibliai.pdf , letöltés: 2010. 02. 23.)

[31] 1Móz 12,2. További szakaszok: 1Móz 12,7; 13,15; 15,18; 17,8; 24,7; 26,3-4; 28,13; 35,12; 48,4

[32] Vö. Puskás 5. p. (http://ppkehtk.extra.hu/download/Az_eszkatológia_bibliai.pdf, letöltés: 2010. 02. 23.)

[33] Csaknem általános az a vélemény, hogy a Jahvista szerzők Kr. e. 721 előtt fejezték be munkájukat az ország déli részében, s hogy a következő évszázadban dolgozták össze a Jahvista és az Elohista szerzők művét. Komesz Mátyás teológiai tanár, kérdésemre válaszolva inkább a Tóra-összeállítók elnevezést javasolta.

[34] „Az ÚR pedig azt mondta: Megláttam népem nyomorúságát Egyiptomban, és meghallottam kiáltozásukat a sanyargatók miatt, mert ismerem fájdalmukat.” (2Móz 3,7)

[35] 3Móz 26,12

[36] Josephus Flavius a jeruzsálemi közösséget teokráciaként jellemzi, ahol maga Isten uralkodik törvényei és a papi hierarchia által. (Ap 2,164-166)

[37] És 33,17-22 az ún. „kis apokalipszis”: Jahve azáltal király, hogy legyőzi a föld királyait, minden népnek lakomát rendez a Sionon és megsemmisíti a halált. És 24-27 a „nagy apokalipszis”: Jahve minden ellenséges nép felett aratott győzelem után az egész föld királya lesz (És 12-14). Isten uralma váltja fel a világbirodalmakat, és emberi közremőködés nélkül jön el (Dán 2; 7).

[38] Hénoch apokalypsise (Hamvas Béla fordítása), Budapest, 1945.

[39] 4. Ezsdrás 7,47 (magyar szöveg: a Hetednapi Church Of God honlapjának könyvtára: http://www.churchofgod.hu/, letöltés: 2010. 03. 20.)

[40] 4. Ezsdrás 7,50 (magyar szöveg: a Hetednapi Church Of God honlapjának könyvtára: http://www.churchofgod.hu/, letöltés: 2010. 03. 20.)

[41] Goppeld, 1992. 75. p.

[42] „Zsidó ókori eredetű főima, az úgynevezett 18 áldás, amely mind a reggeli, mind a délutáni, mind az esti imában szerepel. Csendesen, kelet (Jeruzsálem) felé fordulva, állva mondják el, majd (az esti ima kivételével) a kántor hangosan megismétli azt.” Raj Tamás: Nem idegen közöttünk, Makkabi Kiadó Kft., 2005. Forrás: http://www.zsido.hu/synagogue/zsinag.htm, letöltés ideje: 2010. 02. 03.

[43] A Kaddisban, mely Jézus idejében a zsinagógai istentisztelet záróimádsága volt, a legrégebbi forma szerint ez hangzik: „Dicsőíttessék és szenteltessék meg az ő nagy neve a világban, melyet ő akarata szerint teremtett. Királysága jusson uralomra életidőtökben... és Izráel egész házának életidejében gyorsan és hamarosan. Legyen dicsőség nagy nevének örökkévalóságról örökkévalóságra. És erre mondjátok: Ámen.” (Goppeld, 1992. 76. p.)

[44] „A prozelita, ha felvétetett Izraelbe, »újszülött gyermekhez volt hasonló« (Jebámót 48b), azért kellett neki le-Sém Somáim, »Isten Nevében« fürdenie, azaz Isten Királysága igáját magára vennie. Így magyarázták már a rabbik és Philo is (De Decalogo II., XI.) Izrael megtisztulását a tengerben.” (Vö. Magyar zsidó lexikon, 1929. 471. p.)

[45] Vö. Goppeld, 1992. 74. p.

[46] Az összeállítást Puskás Attila: Az eszkatológia bibliai alapjai 5-6. p., valamint Czanik Péter: Ézsaiás könyvének magyarázata 13-39. p., 185-186. p. nyomán készítettem.

[47] Dániel könyve, Jelenések könyve

[48] És 12-14. fejezetei

[49] Dán 2. és 7. fejezet

[50] Dániel testamentuma 5,10-13; Mózes mennybemenetele 10,1

[51] Mt 12,28

[52] Mk 10,15.23; 14,25; Lk 6,20; 11,2; Mt 21,31; Lk 14,15

[53] Azután így szólt hozzájuk: „Bizony, mondom néktek, hogy vannak az itt állók között némelyek, akik nem ízlelik meg a halált addig, amíg meg nem látják, hogy az Isten országa eljött hatalommal.” (Mk 9,1) Továbbá: Mk 13,30; Mt 10,23

[54] Lk 11,2; Mt 6,10

[55] Lk 6,20

[56] Lk 13,28; Mt 8,11

[57] Mk 14,25

[58] Mt 7,21

[59] Mk 1,15: „ὅτι πεπλήρωται ὁ καιρὸς καὶ ἤγγικεν ἡ βασιλεία τοῦ θεοῦ· μετανοεῖτε καὶ πιστεύετε ἐν τῷ εὐαγγελίῳ.” πεπλήρωται (πληρόωegyes szám, indikatívusz, passzív, perfektum)

[60] Lk 10,18: „Ő pedig ezt mondta nekik: Láttam a Sátánt villámként leesni az égből.”

[61] További képek: számadás (Lk 16,1; 19,15-24), aratás (Mk 4,29; Mt 13,30), kizárás az eszkatológiai lakomáról (Mt 8,11k; 25,1-13), váratlanul bekövetkező katasztrófák (Lk 17,26k)

[62] Mt 18,23; Mt 7,21, 8,11; 10,14; 11,21-24; 12,41 18,23; 22,1-14

[63] Jézus így válaszolt nekik: „E világ fiai házasodnak és férjhez mennek, de akik méltónak ítéltetnek ama eljövendő világra, hogy részük legyen a halottak közül való feltámadásban, azok nem házasodnak majd, és férjhez sem mennek. Sőt meg sem halhatnak többé, mert az angyalokhoz lesznek hasonlók, és az Isten fiaivá lesznek, lévén a feltámadás fiai.” (Lk 20,34-36)

[64] Wellhausen, 1898. 203. p.

Wellhausen, Julius 1844 (Hameln) – 1918 (Göttingen). Orientalista, exegéta és történész.

[65] Zak 14,1: יֹֽום־בָּ֖א לַֽיהוָ֑ה

[66] Például 2Pét 3,10: Ἥξει δὲ ἡμέρα κυρίου ὡς κλέπτης, ἐν ᾗ οἱ οὐρανοὶ ῥοιζηδὸν παρελεύσονται, στοιχεῖα δὲ καυσούμενα λυθήσεται, καὶ γῆ καὶ τὰ ἐν αὐτῇ ἔργα

[67] Haag, 1989. 1430. p.

[68] Mát 24,3.27.37.39

[69] Például 1Kor 16,17: „χαίρω δὲ ἐπὶ τῇ παρουσίᾳ Στεφανᾶ καὶ Φορτουνάτου καὶ Ἀχαϊκοῦ, ὅτι τὸ ὑμέτερον ὑστέρημα οὗτοι ἀνεπλήρωσαν”

[70] Például 1Kor 15,23: „ἕκαστος δὲ ἐν τῷ ἰδίῳ τάγματι· ἀπαρχὴ Χριστός, ἔπειτα οἱ τοῦ Χριστοῦ ἐν τῇ παρουσίᾳ αὐτοῦ”

[71] יְהוָ֑ה יֹ֣ום

[72] 1Thessz 4,15, 5,2.4; 2,19; Fil 2,15

[73] 2Pét 3,4.12 és 3,10

[74] A. Deissmann, E. Peterson és L. Cerfaux kimutatták, hogy legalább is Pálnak valóban szándékában is állt, hogy az olvasók tudatában a király eljövetelének képe merüljön fel. (Haag, 1989. 1430. p.)





Comments