Chernel András: A Korinthoszi levél háttere I.

Csaba Ungvári, 2010. szept. 3. 12:22   [ frissítve: 2012. febr. 19. 10:15, felhasználó: Emánuel Telegdi ]

Korinthosz város kortörténetéből

Korinthosz (Κόρινθος) és környéke igen kedvező földrajzi adottságokkal rendelkező terület volt, ahol az első görög törzsek a Kr. e. 2. évezred táján telepedtek le. Homérosz úgy említi, hogy a trójai háború idején (Kr. e. 1200 körül) már gazdag város volt. Kr. e. 800-ra pedig az Égei-tenger medencéje gazdasági és társadalmi fejlődésének élére állt, és igen jelentős kereskedelmi és katonai központtá fejlődött.


A stratégiailag jelentős görög városokban felsőváros, akropolis volt található, így Korinthosz mellett DNy-i irányban is épült ilyen fellegvár, erődítmény. Az Akrokorinthosz mintegy 6-700 m magas gigantikus gránittömbre épült, háborús időben életmentő menedékül szolgált, ahol szükség esetén elfért Korinthosz és a környező települések teljes lakossága. Kiváló hely volt a közelgő ellenség megfigyelésére is, mivel tiszta időben akár Athénig el lehetett látni.

 A város egyike volt a legelőször gyarmatosító görög poliszoknak. A görög városállamok egymással folytatott hadakozása, majd pedig a makedón II. Fülöp és Nagy Sándor uralma idején a város jelentősége váltakozó volt. Amikor a görögök megpróbálták letörni a makedón igát, Róma is beavatkozott, és Lucius Mummius római konzul és hadvezér – Kr. e. 146-ban – teljesen kifosztotta és lerombolta a várost, lakosságának legnagyobb részét lemészárolta, a maradékot rabszolgává tette, hogy ezzel elejét vegye egy esetleges újabb, Róma-ellenes szervezkedésnek. A pusztítás annyira totális volt, hogy az újkori ásatások során alig találtak valamit a korábbi klasszikus hellenisztikus város emlékeiből.

Száz év tulajdonképpeni „történelmi szünet” után Julius Caesar ismerte fel a térség stratégiai és kereskedelmi jelentőségét, majd Kr. e. 44 tavaszán – nem sokkal a halála előtt – parancsot adott a mintegy száz évvel korábban lerombolt város római kolóniaként történő újjáépítésére, és a Colonia Alba Laus Julia Corinthiensis nevet adta az újjászületett városnak.

Strabo szerint a megújított Korinthosz lakossága Rómából áttelepített plebejusokból és szabad emberekből állt, akiknek nem sokkal volt jobb társadalmi helyzete, mint a rabszolgáknak. Róma túlnépesedését és a város társadalmi problémáinak jelentős részét ők okozták, ezért a császár örömmel adott túl rajtuk.

Leszerelt római katonákat is telepítettek ide, akik a 20-25 éves katonai szolgálat után – a zsold visszatartott részét egy összegben megkapva – jelentős induló tőkével foghattak üzleti vállalkozásba, illetve pályázhattak városi hivatali tisztségre. Az áttelepítettek páratlan lehetőséghez jutottak a társadalmi és gazdasági felemelkedés terén. Strabo mintegy ötven évvel az újjáépítés után azt írja, hogy a gazdagság és a bőség szinte azonnal visszatért a városba, mind keltről, mind pedig nyugatról nagy tömegeket vonzott a meggazdagodás páratlan lehetősége.

Augustus császár (Kr. e. 31–Kr. u. 14) idején a város kiemelkedő virágzásnak indult, ekkor jó néhány középületet építettek, melyről feltárt feliratok is tanúskodnak. Mindezek jelentősen ösztönözték a helyi és környékbeli elitet, hogy a városban magisztrátusi tisztségeket töltsenek be vagy adakozzanak a város javára.

Korinthosz Kr. u. 27-ben Akhája tartomány fővárosa lett, közigazgatási központ, amely státuszt Kr. u. 44-ben megerősített egy császári rendelet. Korinthoszban székelt a római prokonzul, melynél fogva előjogai is voltak a városnak. Polgárai római polgárjoggal bírtak, ami különleges védettséget biztosított számukra.

A Róma előtti korban a görögök kétévente Korinthosz mellett tartották a pánhellén játékok (Olümpia, Püthó, Nema, Istmos) egyikét, az isztmoszi játékokat Poszeidon tiszteletére. Julius Caesar – ismerve ennek jelentőségét – újra engedélyt adott a népszerű isztmoszi játékok megrendezésére.

Abban az időben, amikor Pál a Korinthoszi leveleket írta (Kr. u. 54–56 körül), a város Athén riválisaként a görög városok legjelentősebbje lehetett, Athén pedig már elveszítette politikai és gazdasági súlyát. Korinthosz a görög szárazföldhöz csatlakozó keskeny földnyúlvány mentén „átjáró” volt Kelet és Nyugat között. A városnak meghatározó szerep jutott a görög történelem folyamán, és az egész első századi mediterrán világban. Pál apostol Kr. u. 51-ben, második missziói útja során utazott Korinthoszba.

 Korinthosz lakossága

Egyes becslések szerint Pál korában Korinthosznak és a környező települések­nek már mintegy 200000 szabad polgára volt és körülbelül 500000 rabszolgája – a hadiflottái legénységét és a gyarmatai lakosságát is ideértve.  Mások szerint az újjáépített városnak mintegy 80000 főnyi lakossága lehetett, amely a környező kis települések lakóival együtt is csupán 100000 főt tett ki. Mindkét adat százezres nagyságrendet sugall, amit a helyszínen járva érzékelhetünk is a város agoráján és a maradványaiban is impozáns romokon körbetekintve.

Kereskedelmi, hajózási, hadi-stratégiai, ipari, vallási, kulturális tekintetben is ez a hely volt Akhája legfontosabb városa.

Nemzeti hovatartozás tekintetében a város lakossága igen vegyes. A foglalkozási ágak szintén tarka képet mutatnak: rabszolgák, kereskedők, hajósok, papok, utcanők, vándorprédikátorok, filozófusok, művészek mind-mind megtalálhatók itt. Anyagiak vonatkozásában egyesek dúsgazdagok, mások nincstelenek.

Az ide települők között a római polgárok voltak többségben, akik nemcsak a törvényüket és közigazgatási rendszerüket hozták magukkal, hanem a vallásukat és kultúrájukat is.

A római telepesek – a sajátjuk megőrzése mellett – nagy lelkesedéssel fogadták a görög vallást, kultúrát, filozófiát és művészetet is. Keletről a különböző misztériumvallások képviselői érkeztek, Palesztinából pedig a zsidók – sokan rabszolgaként –, akik zsinagóga hálózatukkal, templomukhoz való kötődésükkel a környezetük számára szokatlan monoteizmust próbálták megőrizni. 

Akvila és Priszcilla szintén Rómából érkeztek, de nem önszántukból, hanem Claudius császár 49–50-ben kiadott ediktuma következtében. A rendelet ugyanis kitiltotta a zsidókat a birodalmi fővárosból, mert egy bizonyos „Chrestus” miatt zavargásokat szítottak. (A „Chrestus” megjelölés nyilván a Krisztus nevére való téves hivatkozás.) Suetoniusnál így találjuk a híres mondatot, amellyel száműzettek a zsidók Rómából: „Iudaeos impulsore Chresto assidue tumultuantes Roma expulit” (Klaudiusz 25). Az esemény összhangban áll az ApCs 18,2-ben leírtakkal, amely arról tudósít, hogy e házaspár nem sokkal Pál előtt érkezett Korinthoszba.

Korinthosz tehát igen rövid idő alatt visszanyerte régi hírnevét és súlyát, aminek következtében meglehetősen hamar gazdaggá és egyben korrupttá is vált, a fényűzés és elpuhultság melegágya lévén. Felemelkedése részint tengeri és szárazföldi kereskedelme megadóz­tatásának, részint fejlett kézműiparának, s művészetének volt köszön­hető. A város lényegében a fent említett újjáépítés után (Kr. e. 44) hamarosan Közép- és Dél-Akhája közigazgatási központja és a terület római helytartójának székhelye lett.

 Korinthosz kereskedelme és kézműipara

Az ókorban a Peloponnészoszi-félszigetet keskeny földszoros (isthmos) választotta el a görög félsziget többi részétől. (Ma ezt a földszorost csatorna szeli át.) Korinthosz városa ennek déli részén, tehát a félsziget bejáratánál épült, hadászati szempontból a nagy kiterjedésű Peloponnészoszi-félsziget „kulcsa” volt. Görögország szemének, Peloponnészosz kapujának, a görög fellegvárnak, Görögország Gibraltárjának is nevezték.

A földszorostól keletre az Égei-tenger, nyugatra pedig a Jón-tenger fekszik; a várost ezért „kéttengerű”-nek (bimaris) nevezték. Kikötője is kettő volt: az egyik Lekeum (Λέχαιον), két és fél kilométerre nyugatra a Korinthoszi-öbölben, a másik Kenkrea (Κεγχρεαί), tíz kilométerre keletre a Szarónikosz-öbölben. (A Római levél [16,1] tanúsága szerint Kenkreában gyülekezet működött, melynek diakonosza Fébé, a Pál által ajánlott nőtestvér volt.)

Korinthosz Kelet és Nyugat, de Észak és Dél találkozási pontjának is tekinthető. A korinthoszi földnyelv közelében épült fel a város, ami szárazföldi és tengeri útkereszteződést – és ez által válaszutat is – jelentett minden utazónak és kereskedőnek.

 A Peloponnészoszi-félsziget körülhajózása nagyon veszélyes volt, annyira, hogy a korabeli mondás szerint mielőtt egy tengerész Melea körülhajózására vállalkozik, jobban teszi, ha előzőleg megírja a végrendeletét”. Emiatt a legtöbb hajóskapitány úgy döntött, hogy Korinthosz közelében a szárazföldön vontatja át a hajóját. A kisebb hajókat egyszerűen görgőkre rakták és fasíneken átgurították a másik öbölbe, a nagyobb hajók rakományát pedig kisebb kocsikra rakva szállították át egy másik hajóhoz.  Azok, akik megfizették a két kikötő közötti hajóvontatás vagy rakodás árát, több héttel le tudták rövidíteni a hajózás idejét, ami nemcsak hosszantartó, hanem a portyázó kalózok és az időjárás szeszélyei miatt is életveszélyes volt akkoriban. Így a korinthoszi földszorost hamarosan „diolkosz”-nak (kettős-partrahúzás, átvontatás helyének) kezdték hívni; előnyeiből elsősorban a város húzta a legtöbb hasznot.

Látva a hely stratégiai fontosságát, az évezredek során többen is megpróbálkoztak az Égei- és a Jón-tenger között csatornát építeni a (legkeskenyebb ponton 6 km széles és a tengerszinttől 80 méterre kiemelkedő) masszív földszoros átvágásával, ez azonban hosszú ideig képtelen ötletnek bizonyult. Maga Néró császár (Kr. u. 40–66) is kísérletet tett a földszorost átszelő csatorna építésére, de sikertelenül. A Korinthoszi-csatornát végül a görög állam építtette 1881 és 1893 között; megvalósításában magyar mérnökök is jelentős szerepet játszottak.

 

Az építési munkálatok egy francia társaság kivitelezésében kezdődtek el a magyar Türr István és a Panama-csatorna építésében is résztvevő Gerster Béla tervei alapján. A francia társaság azonban a csatorna két végének kimélyítése után csődbe jutott. Ezt követően – bizonyos Antonisz Matszas vezetésével – egy görög vállalkozói csoport vette át a munkálatokat, akik végül tíz év alatt fejezték be az építkezést. A csatorna megépítése a kor technikai csúcsteljesítményei közé tartozott.

 

A korinthoszi földszoros védelme érdekében a Kr. e. időkben a szoros teljes szélességében erődítményszerű falat emeltek, amelyet egészen az Kr. u. 15. századig többször is újjáépítettek. Ez a biztonságot nyújtó fal elősegítette, hogy Korinthosz város urai a Peloponnészoszi-félsziget és a szárazföld közötti forgalmat is teljesen uralják, szabályozzák, vámolják, adóztassák.

Szinte a birodalom minden részéből érkeztek ide áruk: nyu­gatról Itáliától Ibériáig, keleten és délen pedig Kis-Ázsiától Föníciáig és Egyiptomig. Apuleius (ókori római író, Kr. u. kb. 125–185) szerint a város tele volt gátlástalan kereskedőkkel és üzletemberekkel.

Kiváló utak épültek mind a kikötők, mind a szárazföld irányába, amelyek közül több egy kisebb felújítás után még ma is használható lenne.

Korinthosz jelentős bevételre tett szert a kivetett vámokból, ezért a szabad emberek itt már kevés munkával is meglehetősen jól éltek. A város a helyi kézműipar központja is volt. Híressé vált a korinthoszi bronz, valamint a bronzból készült termékek, amelyek az egész Mediterrán térségben nagyon keresettek voltak. A keleti hatásokat tükröző díszes korinthoszi vázák a kor kerámiaipari csúcsteljesítményének számítottak.

 

 Korinthoszi tartózkodása alatt maga Pál apostol is növelte azoknak a kézműveseknek a számát, akik helyi készítésű árukkal látták el megrendelőiket. Komoly kereslet mutatkozott az általa készített sátrakra, bőrsátrakra (ApCs 18,1-3).

A város társadalma – és megalakulása után a keresztény gyülekezet – kis részben jómódú, szabad polgárokból állt. Közülük való Erasztosz (Róm 16,21.23), aki a város oikonomosza – gazdasági vezetője – volt, és akinek nevét az ásatások során megtalálták a városi színház romjai között. A latin felirat azt mondja el, hogy Erasztosz egyike volt azoknak, akik saját költségükön kőpadlót építettek a színházban.

A gazdagság és a vele járó szórakozás csak egyik vonása volt a város lakosságának. Mint fény mellett az árny, Korinthosz palotái mögött, a sikátorokban és kikötőkben meg lehetett találni a szegényeket, a nyomorultakat is. A koldus talán sehol sem volt annyira koldus, mint itt, az ember és ember közötti szakadék talán itt volt a legmélyebb.

Korinthosz kultúrája és idegenforgalma

A lerombolás után újjáépített Korinthosznak már nem volt görög őslakossága, mert a betelepítés miatt itt mindenki jövevény volt, és bár nem volt „egyetemi város”, mint Athén, mégis erősen kötődött az ősi görög kultúrához. Lakosait rendkívül érdekelte a görög filozófia, és nagyra értékelték a bölcs emberek filozófiai, vallási tanításait és magát a bölcsességet is. Korinthosz egy büszke, és a filozófiai divatokért szinte bolonduló város volt. Nem csoda, hogy sok vándorfilozófus ki is használta ezt a fogékonyságot. Sajnos a fiatal keresztény gyülekezetből is többen azt hitték, hogy az evangélium csupán egy a sok filozófiai irányzat közül. Ez is hozzájárult ahhoz, hogy a gyülekezetben szakadás alakult ki.

Volt a városban egy 18000 férőhelyes színház és egy 3000 férőhelyes „zenés” színház is, ahol a látogatók sokféle szórakozásban részesülhettek. A város közelében találjuk az iszthmoszi Poszeidón-szentély romjait. A Kr. e. 6. századtól kezdve – minden második év tavaszán – itt rendezték meg az iszthmoszi játékokat, amelyek legfőbb számai az atlétikai- és lovasversenyek voltak, és hamarosan vetélytársaivá váltak az olümpiai játékoknak. A versenyeken bizonyos versenyszámokban nők is indultak, amely magya­rázatot adhat arra a feszültségre, amely a görög-római kultúrán nevelkedett nők társadalmi- és gyülekezeti mozgástere között fennállt. Valószínűleg Pál első korinthoszi tartózkodása idején is volt egy sportrendezvény. Az ilyen versenyek jó lehetőséget adtak a „turizmust” kiszolgáló termékek (pl. bőrsátrak, agyagedények, ajándéktárgyak, bálványszobrocskák stb.) készítésére és eladására.

A gazdagság és az erkölcstelenség Korinthoszban jórészt az Afrodité-templom köré csoportosult. Veszélyeire figyelmeztetett egy közmondás: Nem minden férfinak való a korinthoszi utazás.”  Philetaerus színdarabíró Korinthiaszthének (ὁ κορινθιασθή) nevezett el egy komédiát, ami magyarul – némileg asszociálva – „A kéjenc”-nek értelmezhető. Arisztophanész is abban az értelemben használta a korinthiadzomai (κορινθιάζομαι) igét, hogy a paráznaságra utalt vele. Platón pedig a „korinthoszi lány” kifejezést használta, amikor prostituáltra tett utalást.

  Retorikai irányzatok a görög-római korban

Korinthosz városban retorikai és filozófiai iskolák működtek, amelyek minden tekintetben próbálták megidézni az athéni kultúra fénykorát.

A szónoklattan nem csupán a szóbeli kommunikáció szabályait adta meg, hanem megtanított világosan gondolkodni és beszélni az élet minden kérdéséről. Ez a körülmény is hozzájárult ahhoz, hogy a Kr. u. 1. század elejére a Római Birodalomban a „felsőoktatás” legfontosabb tantárgyává a retorika vált, amit úgy tekintettek, mint minden színvonalas liberális oktatás koronáját.

A meggyőzés művészete főleg a demokratikus és önkéntességre épülő társadalmakban működik igazán, ezért kérdés, hogy vajon mivé lett a retorika, miután a Római Birodalom a demokrácia utolsó nyomait is kiszorította? Bizony nehéz idők következtek a filozofikusan érvelő retorikára, és csak a fellengzős, szóvirágos, magasztaló retorika élt tovább. A retorika ezzel öncélú, l’art pour l’art eszközzé lett: komoly, lényegi tartalmától és céljától megfosztott, pusztán egy, a tömeghangulatot manipuláló és a hatalmasokat népszerűsítő kellékké.

Ennek következtében Pál korában a szofista stílus volt az egyik legnépszerűbb irányzat, amikor a szónokok fontosabbnak tartották a formát a tartalomnál, és némelyek pénzért írták, illetve tartották beszédeiket.

Sokan a szofista retorikát tartalom nélküli manipulációnak, vagy Philo szavaival élve „árnyékboxolás”-nak nevezték (e tekintetben hasonlított a mai politikai kommunikációhoz).

 A görög-római kor fontosabb retorikai műfajai

A retorika három alapvető formája a következő:

¨ a jogi retorika vádakkal és védelemmel foglalkozik, ezért főleg a múlt érdekli;

¨ a magasztaló retorika vagy a gúny retorikája a jelen helyzetre figyel, hogy vagy megdicsérjen, vagy kigúnyoljon valakit, és ezzel vagy az illető elismerését, vagy elutasítását érje el;

¨ az érvelő retorika a meggyőzés vagy cáfolás művészete, ezért fókuszpontjában a jövő áll, mert valami változás érdekében akcióra mozgósít.

A mondanivaló lehető legjobb kifejtése érdekében ezeket az alaptípusokat ötvözték is.

Az eredményre törekvő retorika fontos funkciója az érzelmek keltése volt, amelyeket két csoportra osztottak, pathosra és ethosra. Az előbbihez tartoztak az erős érzelmek, mint a harag, félelem, szánalom, az utóbbihoz pedig a gyengédebb érzelmek, mint a megindultság és a nevetés.

Quintilian (római szónok) hangsúlyozza: a humor alkalmazásával elérhetjük, hogy elutasítsuk, pehelykönnyűvé tegyük ellenfelünk érvelését; ezt úgy érhetjük el, ha abszurd vagy látszólag ellentmondásos szavakat használunk, vagy jól ismert szavakat, de szokatlan összefüggésben.

Először megteremtjük a saját ethosunkat, amelyet a logos, a tulajdon­képpeni érvelés és meggyőzés követ; végül a pathos következik, az az érzelem, amelyet hallgatóinknál ki akarunk váltani. A szónoknak arra kell ügyelnie, hogy az ethos, a logos és a pathos kifejtése és időzítése tökéletes legyen.

  A retorika hatása a korinthoszi gyülekezetre

Korinthoszon át vezetett nyugat és kelet szellemi termékei kicserélésének az útja is. A város főterén a déli oszlopcsarnok közelében található dobogószerű szónoki emelvény is a szónoklatok gyakoriságára utal. Itt mondták el beszédüket a városba látogató vándorfilozófusok, de itt helyezték el a kormányzói széket is, amikor a római hatalom helyi képviselője egy-egy eléterjesztett ügyben ítélkezett (béma, törvényszék). Innen szólt Gallio prokonzul is az összegyűlt vádaskodó tömeghez (ApCs 18,12-17).

A görög kultúra középpontjában a pogány ékesszólás (λογω logó) és bölcsesség (σοφία – szofia) állt.  Nem csoda, hogy a korinthosziak oly nagy nyitottságot és lelkesedést mutattak az ékesszólás és a tetszetős szónoki fordulatok iránt. Pál azonban nem elégíti ki ezt az igényüket, nyilvános beszédeinek előadásmódjaként tudatosan más utat jár és más módszereket választ akkor, amikor az evangéliumot hirdeti.

Lektorálta: Telegdi József

Irodalomjegyzék

 

·      Aland, Kurt–Aland, Barbara (dir.) (1983) The Greek New Testament, United Bible Societies, Stuttgart.

·   Bartha Tibor (szerk.) (1995) Keresztyén bibliai lexikon II., a Magyarországi Református Egyház Kálvin János Kiadója, Budapest.

· Daniel J. Harrington, S.J.–Mary Ann Getty–R. S. M. (1983) Szegedi Kommentár, 1-2. Korintusi levél, http://mek.oszk.hu/00100/00188/html/7korint.htm#korintus; letöltés: 2010. 01. 10.

·      David Prior (1995) Pál első levele a korinthusiakhoz, Harmat, Budapest.

·  Kiss Sándor (1969) A Korinthusiakhoz írt első levél magyarázata, Jubileumi kommentár, Református Zsinati Iroda Sajtóosztálya, Budapest.

·      Simonfalvi Lajos (é. n.) Az 1Korinthoszi levél magyarázata 1/a., Logosz Gyülekezet, Budapest.

·      Varga Zsigmond (1992) Görög-magyar szótár az Újszövetség irataihoz, a Református Zsi-nati Iroda Sajtóosztálya, Budapest.

 

Chernel András


   

Ajánló

Ajánlom a tanulmány elolvasását mindazoknak, akik szeretnék megismerni, illetve felfrissí-teni a Korinthoszi levél kortörténeti hátterét.

Comments