Rozgonyi Botond: A meghalás nyereség … avagy megváltás-e a kegyes halál?

Ἐμοὶ γὰρ τὸ ζῆν Χριστὸς καὶ τὸ ἀποθανεῖν κέρδος. (Fil 1,21)

Előadás a Debreceni Református Hittudományi Egyetemen 2013. ápr. 12-én tartott „Ideje van az életnek, és ideje van a meghalásnak” c. konferencián

A Magyar Pünkösdi Egyház és az eutanázia kérdése

Egyházam, a Magyar Pünkösdi Egyház még nem adott ki hivatalos állásfoglalást az eutanázia kérdésében, s arról sincs tudomásom, hogy a témát bárki is mélyebb teológiai vizsgálódásnak vetette volna alá. Csupán egy cikket találtam e témában egyházunk hitéleti – tehát nem teológiai – magazinjában, az Élő Vízben Kovács Zoltán tollából, amelynek felvezetőjében így szól az eutanáziáról: „Most egy olyan területre lépünk, ahol egyértelműen van határ. Éppen ezért az euthanázia [sic.] nem hitéleti probléma, mivel a hívő emberben fel sem merül az euthanázia gondolata.”[1] Eme leegyszerűsített vélemény mögött egy olyan teológiai gondolat húzódik meg az egyébként nem hosszú írásban, amely konferenciánk szempontjából relevánsnak tekinthető.

Az ember élete nem a saját tulajdona. „[A] saját élete, de mégsem az övé, hanem az Úré.” Ezért „[a] betegnek nincs joga megkérni az orvost, hogy beadja a halálos injekciót, és az orvosnak sincs joga elvenni a beteg életét, még akkor sem, ha kéri rá.”[2] Ezzel egyértelműen elutasítja az aktív halni segítést. A passzív eutanáziával, az életet fenntartó, jobban mondva a haldoklást meghosszabbító kezeléssel szemben azonban már nem ilyen szigorú, sőt! „Ahogyan nincs joga az orvosnak elvenni a betege életét, még annak kérésére sem, ugyanígy nincs joga értelmetlenül meghosszabbítani az életet, amikor Isten már elvette a természetes úton való életben maradás lehetőségét.”[3] Az életet fenntartó kezelés elutasításáról való előzetes rendelkezést hitbeli elhatározásként támogatja: „Ha készen vagyunk az Úrhoz menni, akkor igenis kivehetjük az életünket az orvosok kezéből, és odatehetjük Isten kezébe, hogy Ő határozza meg az utolsó óránk idejét.”[4] Ezzel mintegy hitvallást tesz, hogy Isten az élet Ura, akitől kapjuk az életet, s aki meghatározza annak végét is.

Van-e értelme a haldoklásnak?

Az ember teremtettségénél fogva csak közösségi kontextusban értelmezhető. Erre utal az Európai Protestáns Egyházak Közösségének tanulmánya is, mikor azt mondja, hogy „az embereket alapjában véve az Istenhez fűződő kapcsolatuk határozza meg.”[5] A teremtéselbeszélések világosan mutatják, hogy Isten az embert két irányú közösségre teremtette. Vertikális közösségre az Istennel, és horizontális közösségre a másik emberrel. Jürgen Moltmann rámutat, hogy a horizontális közösségnek van egy nemzedékeken átívelő szerepe, amitől a nyugati, modern, individualista társadalom elszakadt, de a premodern és extramodern társadalmakban jelen volt/van. Az élők közösségben vannak az elhunytakkal. Ez jut kifejeződésre pl. az ősök kultuszában, de az ószövetségi nemzetségtáblázatokban is.[6] A nyugati, modern társadalmaknak a közösségi jellegtől való eltolódása az individualizmus irányába erősíti az elidegenedettség érzését az egyénben. Ez az individuális szemlélet és gyakorlat befolyásolja, és nagyban meghatározza az ember életének minden mozzanatát, így a halálhoz való közeledését is. Szokták mondani, hogy a halál útján mindenkinek egyedül kell végigmennie. Meglátásom szerint ez is ennek az elidegenedett, individualista társadalom szemléletének a kifejeződése. Ha az embert Isten közösségi lénynek alkotta, akkor az ember életének minden mozzanata is közösségi kontextusban nyer csak értelmet.

Felvetődik a kérdés, hogy a haldoklásnak tulajdoníthatunk-e valamiféle értelmet? Ha csak individuális kontextusban próbáljuk értelmezni, aligha. Moltmann megemlíti azt is, hogy a középkorban a hirtelen halál gondolata rettenet volt. Nyilván azért – teszem hozzá –, mert megfosztotta az embert attól, hogy felkészülhessen a meghalásra. Ezzel szemben a modern ember számára mi sem kívánatosabb, mint a gyors és fájdalommentes halál.[7] Ha a haldoklás folyamatát a közösség kontextusában próbáljuk értelmezni, értelmet nyerhet az értelmetlennek látszó szenvedés. Horizontális síkon a haldokló és a környezete kölcsönösen hat egymásra. Amíg a magatehetetlen embert családja ápolja, szeretettel veszi körül, ez lehetőséget teremt számukra a keresztyén jellemben való növekedésre, a valódi krisztusi tulajdonságok lelki gyümölcsének megérlelésére. Anélkül, hogy a fájdalmat és a szenvedést teológiai alapon felmagasztalnánk, feltehetjük a kérdést, hogy a haldokló ember Istentől kapott szolgálattal szolgál-e a környezetének? S ha igen, akkor van-e jogunk ezt visszautasítani? Egyházi körökben teljesen egyértelmű, hogy az életük vége felé közeledő szenvedők felé szolgálni nem értelmetlen, mert a gondozás során a szenvedő fizikai szükségletei biztosításán túl lelki javakat is közölnek vele. Lelkigondozói tapasztalatok mutatják, hogy sokszor akkor is működik a lelki javak továbbítása és átvétele, ha orvosi vélemény szerint már nem lehetséges a kommunikáció semmilyen formája sem. Nem véletlen, hogy az egyházak inkább támogatják és szorgalmazzák a palliatív gondozás alkalmazását, fejlesztését.[8] Ezzel a szemlélettel mi magunk is messzemenően egyetértünk.

Keresztyén emberként azonban nem csak a horizontális, hanem a vertikális közösségi síkról is beszélnünk kell. A fentebb már említett középkori attitűd megjelenik a római katolikus egyház temetési liturgiájához tartozó egyes könyörgésekben.[9] Nyilvánvaló, hogy ebben az összefüggésben a hirtelen halál nem a hozzátartozók miatt rettenet, hanem mert rettenetes dolog felkészületlenül állni Isten ítélőszéke elé. Ezek szerint – és ebben egyetértek római katolikus testvéreimmel – a haldoklás folyamatának van egy olyan aspektusa, amely az Istennel való közösséget érinti. Ebben a kontextusban is kell keresnünk, milyen értelmet nyerhet a haldoklás. Gotthold Müller azt állítja, hogy „az Istennel való közösségbe csak a halálon keresztül találhatom meg az utat,”[10] és alighanem igazat kell adnunk neki. Ez azt is jelenti, hogy a haldoklás során ahogy homályosul az ember horizontális közösséggel való kommunikációja, kapcsolata, szükséges, hogy egyre inkább odaforduljon a vertikális közösséghez, Istenhez. A halálban, s így a halálhoz vezető úton egyre inkább megtapasztalja, hogy „a halálon túl már nem rendelkezhetem többé magammal. Ott csak egy valaki van, aki az élet és halál Ura, az élő Isten. Ezért én a halálomban a tőle való teljes függőségemet érzékelem, azt, hogy teljesen rá vagyok utalva.”[11] A haldoklás során az ember így egy végső lehetőséget kap, hogy Teremtőjével, az élet Urával közösségre lépjen, megtérjen. Természetesen felvetődik a kérdés, hogy mi van abban az esetben, amikor a végső stádiumban lévő beteg már elvesztette öntudatát, már képtelen a tudatos gondolkodásra. Lehet, hogy a környezete már nem tud vele kommunikálni, de ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy Isten sem.

Mint látjuk, a keresztyén embernek nem kell úgy tekintenie a haldoklásra, mintha az értelmetlen történés lenne, vagy nem tartozna embervoltunkhoz. Sokkal inkább úgy, mint ami az Istennel való közösségben – és abból fakadóan az emberekkel való közösségben az értelmes emberi lét része, méghozzá céllal bíró szakasza. Amikor azt olvassuk, hogy a pátriárkák jó vénségben, betelve az élettel haltak meg, nem jelenti-e ez azt, hogy ők a haldoklást is értelmesen élték meg? Ha pedig a teljes élethez a haldoklás is hozzátartozik, nem fosztja-e meg magát az ember az élet teljességének megtapasztalásától, ha az eutanázia által kikerüli a haldoklást?

Lehet-e megváltás a halál?

Az eutanázia támogatói sokszor arra hivatkoznak, hogy a beteg csillapíthatatlan szenvedései iránt érzett részvét kötelez bennünket arra, hogy segítsünk neki abban, hogy szenvedései véget érjenek. Ezt az álláspontot idézi – persze nem támogatólag – Helmut Weber: „A beteg annyira szenved, hogy megváltás lenne számára, ha a halálhoz segítenék. Alapvetően kegyetlenség megtagadni ezt a segítséget egy súlyosan és gyógyíthatatlanul szenvedőtől.”[12] A köznyelv is ismeri azt a szófordulatot, amikor egy hosszan és súlyosan szenvedő beteg elköltözik, hogy „megváltás volt számára a halál.” De két teológiai problémát is felvet ez a megközelítés.

Egyrészt a keresztyén ember számára a halál ellenség, nem megváltás. Annak ellenére nevezte Pál ellenségnek,[13] hogy máshol azt vallotta, számára a meghalás nyereség, és inkább szeretne elköltözni és Krisztussal lenni, mert ez jobb.[14] Ezért mi sem tekinthetjük a halált másnak, mint ellenségnek, még a kegyes halált sem. Nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy csak és kizárólag egyetlen halálról mondhatjuk, hogy megváltást szerzett. Jézus Krisztus golgotai haláláról. De az ő halála nem a saját maga számára volt megváltás, hanem minket váltott meg a bűneinkből.

A másik teológiai probléma, hogy az eutanázia tárgyalásánál általában figyelmen kívül hagyjuk az eszkatológiai dimenziót. A keresztyén dogmatika amikor a halál kérdésével foglalkozik, mindig eszkatológiai távlatokba helyezi azt. Miért hagynánk hát el az eszkatológiai dimenziót az eutanázia kérdéseinek vizsgálatakor? A halál a földi élet vége, de nem az élet vége! Még csak azt sem mondhatjuk, hogy a testi élet vége, hiszen a test feltámadása a közös keresztyén hit és reménység központi eleme, ahogy az ökumenikus hitvallásokban valljuk, s a Pszoudo-Athanasiusi Hitvallás szépen megfogalmazza: „Eljövetelekor minden embernek fel kell támadnia saját testében…”[15] Ha azt gondoljuk, hogy az eutanázia, a kegyes halál véget vet a haldokló szenvedéseinek, vajon igaz-e ez az eszkatológiai dimenzióra nézve is? A keresztyén ember reménysége az, hogy igen, hisz meg van írva: „letöröl minden könnyet a szemükről, és halál sem lesz többé, sem gyász, sem jajkiáltás, sem fájdalom nem lesz többé, mert az elsők elmúltak.”[16] De mi lesz azokkal, akikre nem ez a boldog reménység vár? Sebestyén Jenő bár kijelenti, hogy „[m]ert a kárhozottak nem alkotórészei a megmentett emberiségnek és így az Anyaszentegyháznak. Az ő sorsuk nem olyan értelemben kérdése a gyakorlati egyházi életnek, mint az üdvözültek sorsának kérdése.”[17] Mégis szembe kell nézni azzal, hogy akik nincsenek Krisztusban, azokra nem a boldog örök élet, hanem az örök kárhozat szenvedése vár. Nem akarok most belebonyolódni az örök kárhozat különféle elképzeléseibe, elég csak annyi, hogy a Magyar Pünkösdi Egyház a 2008-ban elfogadott hitvallásában a kárhozatot az Istentől való örök eltaszítottságként fogalmazza meg, ahol örökös a gyötrelem.[18] Egyházamnak ez a hitvallási nézete egyezik a tradicionális és konzervatív keresztyén állásponttal.[19]

Ezt az eszkatológiai szempontot végiggondolva egyetérthetünk az előadásom elején idézett cikk megállapításával, hogy a keresztyén ember nem ragaszkodik minden áron az életet meghosszabbító kezeléshez, mert tudja, hogy az élete, halála az irgalmas és megváltó Isten kezében van. Pál apostol is ezzel az eszkatológiai reménységgel beszél az elköltözésről: „De bizakodunk, és inkább szeretnénk kiköltözi a testből, és hazaköltözni az Úrhoz.”[20] Ugyanakkor azok esetében, akik Krisztusnak ezen a vigaszán kívül vannak, önmagunk becsapása volna megváltásnak, és a szenvedés végének nevezni a halált. Az Újszövetség ugyanis világosan tanítja, hogy „… az emberek egyszer meghal[ja]nak, azután pedig ítélet következik.”[21] Hitünk, hogy Isten az igaz bíró, és mindnyájunknak oda kell állnunk Krisztus ítélőszéke elé, istenfélelemre indít. Az istenfélelem pedig a Krisztus szeretetével ötvöződve cselekvésre sarkall. „Mivel tehát ismerjük az Úr félelmét, embereket győzünk meg, Isten előtt pedig nyíltan állunk.”[22]

Javaslatom

Előadásommal csupán arra szerettem volna felhívni a figyelmet, hogy – véleményem szerint – nekünk, protestáns, keresztyén teológusoknak, mikor a hitünk alapján keressük az eutanáziával kapcsolatos útmutatást, akkor az eszkatológiai dimenziókat is igyekeznünk kell figyelembe venni.

 


Jegyzetek

[1]  Kovács Zoltán. 2003: Euthanázia – a kegyes halál? in: Élő Víz, 2003/1. http://eloviz.punkosdi.hu/node/29 hozzáférés: 2013.04.08.

[2]  Ibid.

[3]  Ibid.

[4]  Ibid.

[5]  EPEK. 2010: Ideje van az életnek, és ideje van a halálnak. EPEK, Bécs. 21.

[6]  Moltmann, Jürgen. 1996: The Coming of God: Christian Exchatology. Ford.: Margaret Kohl. SCM Press Ltd., London. 51.

[7]  Ibid. 51.

[8]  GEKE. 2010: Ideje van az életnek, és ideje van a halálnak. GEKE, Bécs. 7–11.

[9]  Dolhai Lajos. 1999: A gyászmise könyörgések. in.: Távlatok, 1999/4. 431–438. http://www.liturgia.hu/cikk/cikk14.doc hozzáférés: 2013.04.09.

[10]  Müller, Gotthold. 1999: Felelősségteljes élet. Református Zsinati Iroda Doktorok Kollégiumának Főtitkári Hivatala, Budapest. 144.

[11]  Ibid., 144.

[12]  Weber, Helmut. 2001: Speciális erkölcsteológia. Szent István Társulat, Budapest. 231.

[13]  1Kor 15:26

[14]  Fil 1:21.23

[15]  Apostoli hitvallás: „Hiszem … a test feltámadását…”; Nicea-konstantinápolyi hitvallás: „Várom a holtak feltámadását…”; Pszeudo-Athanáziuszi hitvallás: „Eljövetelekor minden embernek fel kell támadnia saját testében…”

[16]  Jel 21:4

[17]  Sebestyén Jenő. 1941: Eschatologia. in.: Sebestyén Jenő: Református dogmatika. Iránytű Kiadó, Budapest, Gödöllő. 1994. 71.

[18]  EPK. 2008: Hitvallásunk. Evangéliumi Pünkösdi Közösség és Pünkösdi Teológiai Főiskola, Budapest. 35.

[19]  Tiessen, Terrance L. 2008: Hell. in.: William A. Dyrness és Veli-Matti Kärkainen szerk.: Global Dictionary of Tehology. Inter-Varsity Press, Downers Grove, IL., Nottingham, England. 373–376.

[20]  2Kor 5:8

[21]  Zsid 9:27

[22]  2Kor 5:10


Irodalom

  • Dolhai Lajos. 1999: A gyászmise könyörgések. in.: Távlatok, 1999/4. http://www.liturgia.hu/cikk/cikk14.doc hozzáférés: 2013.04.09.
  • EPK. 2008: Hitvallásunk. Evangéliumi Pünkösdi Közösség és Pünkösdi Teológiai Főiskola, Budapest. ISBN 978-963-06-4949-0
  • GEKE. 2010: Ideje van az életnek, és ideje van a halálnak. Európai Protestáns Egyházak Közössége, Bécs.
  • Kovács Zoltán. 2003: Euthanázia – a kegyes halál? in: Élő Víz, 2003/1. http://eloviz.punkosdi.hu/node/29 hozzáférés: 2013.04.08.
  • Moltmann, Jürgen. 1996: The Coming of God: Christian Exchatology. Ford.: Margaret Kohl. SCM Press Ltd., London. ISBN 0-334-02635-0
  • Müller, Gotthold. 1999: Felelősségteljes élet. Református Zsinati Iroda Doktorok Kollégiumának Főtitkári Hivatala, Budapest. ISBN 963-8360-30-5
  • Sebestyén Jenő. 1941: Eschatologia. in.: Sebestyén Jenő: Református dogmatika. Iránytű Kiadó, Budapest, Gödöllő. (Reprint 1994). ISBN 963-8306-02-5
  • Tiessen, Terrance L. 2008: Hell. in.: William A. Dyrness és Veli-Matti Kärkainen szerk.: Global Dictionary of Tehology. Inter-Varsity Press, Downers Grove, IL., Nottingham, England. ISBN 978-0-8308-2454-0
  • Weber, Helmut. 2001: Speciális erkölcsteológia. Szent István Társulat, Budapest. ISBN 963-361-266-7
Comments