Dr. Tatai István: Kié az Ígéret Földje?

A keresztyén–zsidó kapcsolatokban a Szentföld tulajdonjogi kérdésének felvetése ma is jelentős vitákat provokál. A zsidók számára az Erec Jiszrael birtoklása az ősatyákkal kötött szövetségi ígéretek és ajándékok része, éppen ezért többségükben úgy gondolják, hogy aki a modern Izrael államának létjogosultságát megkérdőjelezi, az a holokauszt után élő zsidóság vallásának alapjait és annak túléléshez való jogát kérdőjelezi meg.

 

1.     Teológiatörténeti adalékok

 A jeruzsálemi templom lerombolása után a zsidóság azzal a reménységgel indult el egy újabb diaszpóra létbe, hogy Istene velük megy, s egykor majd visszahozza őket földjükre. Akkor mind a zsidók, mind a keresztyének egyetértettek abban, hogy a tragédia Isten büntetése volt. Miközben a keresztyének mindezt a Jézus-Messiás elutasításával kapcsolta össze, addig a zsidóság a szétszóratást inkább általános bűneinek tudta be, s ezen túlmenően az új exiliumot missziós lehetőségnek is tekintette. A keresztyén gondolkodás ekkor kezdte kiépíteni a behelyettesítés-teológiát, miszerint Izrael helyett a Jézus-hívők váltak Isten népévé. Origenész (185–254) tanításában, Krisztus után 70-ben, nemcsak Jeruzsálem pusztult el bűnei miatt, hanem egyben, annak isteni kiválasztottsága is megszűnt (Contra Celsum, 4,22). Az egyházatyák a zsidók tragédiáját hozták fel bizonyítékként arra, hogy Isten a zsidókat Jézus-tagadásuk miatt végérvényesen elvetette. – Ezzel szemben érdekes teológiatörténeti közjátéknak tekinthetjük, hogy amikor Julianus császár[1] (331-363) a negyedik században elrendelte a zsidó templom újraépítését és az áldozati rend helyreállítását, a keresztyén teológia jelentős krízisbe sodródott. Amíg ugyanis Jeruzsálem romokban hevert és a zsidók exiliumban éltek, addig a keresztyén gondolkodás bizonyos volt a judaizmussal kapcsolatos elutasító kijelentéseinek legitimitását illetőleg.[2]

Összefoglalóan elmondhatjuk, hogy a keresztyén teológia az elmúlt két évezredben többnyire nem számolt a zsidók visszatérésével, illetve Izrael országának helyreállításával. Ez a meggyőződés tükröződik X. Pius pápa 1904. január 25-én mondott szavaiból is, amelyet Herzl Tivadar jegyzett le, a vele folytatott pápai audiencia után:

 

„A zsidókat nem fogjuk abban megakadályozni, hogy Jeruzsálembe visszatérjenek, de ezt soha nem fogjuk szorgalmazni sem. Jeruzsálem földje nem volt mindig szent. Azt csak Jézus élete tette szentté. Mint az Egyház feje, erről nem szólhatok másként. A zsidók nem ismerték el Urunkat, ezért mi sem ismerhetjük el a zsidókat (…). Tudom, eléggé kellemetlen, hogy jelenleg a törökök uralják a szent helyeket. Ezt el kell viselnünk. A zsidóknak azonban nem kívánjuk megengedni, hogy a föld az ő birtokukba kerüljön. Nos, ha Palesztinában mégis megvetnék lábukat, ott lesznek egyházaink és papjaink, hogy önöket ott mind megkereszteljék.”[3]

 

Mindezek után érthető, hogy a zsidó állam megszületése a meglepetés erejével hatott. Karl Barth is kifejezést adott döbbenetének, hogy Izrael neve az eddigi „kánaáni nyelvből” váratlanul az újságok címlapjaira került.[4] Az új zsidó állam megszületése kikerülhetetlen teológiai kihívássá vált, s egyben bebizonyosodott, hogy több jelentős teológiai tétel újragondolása szükséges. Közös felismeréssé lett: Izrael államának mai létét nagyon nehéz a szövetségtől és Isten „visszavonhatatlan” ígéreteinek[5] kérdésétől függetlenül tárgyalni.

Az 1948-ban bekövetkező államalapítás eseményére a keresztyén egyházak kezdetben nem tudtak teologikusan reagálni. Alice Eckardt (1923–) szavaival élve a meglepetés erejével hatott a tény, hogy az eddig üldözött áldozat (victim) győztes (victor) lett. Az első keresztyén megnyilatkozások a Hollandiai Református Egyházban[6] láttak napvilágot. A „Nederlandse Herformde Kerk” Zsinata mondta ki először hivatalosan azt, hogy Izrael földjének a kérdése teológiai kérdés,[7] s ez a kérdés Izrael kiválasztása alapján a zsidó léttel szoros kapcsolatban áll:

 

„Hisszük, hogy Izrael népe sajátos. Sajátossága Isten kiválasztásából ered. A zsidóság ma is az a páratlanul különleges nép, amelyik Isten ígéretei alapján földjével össze van kötve.”[8]

 

A dokumentum azonban azt is hangsúlyozza, hogy az új államot egyben „kísérleti földnek” is tekinti (Versuchsfeld), amelyen a különböző népeknek és vallásoknak meg kell tanulniuk a békés egymás mellett élést. Izrael államától pedig nyomatékkal többet vár el a békességszerzés területén, mint a környező többi nemzettől: „Ezért ettől a néptől többet várunk el, mint bármely más néptől. Akit Isten különleges pozícióba helyezett, annak különleges módon kell cselekednie is.”[9]

A nyilatkozat azonban bizonyságot tesz teológiai türelméről is, kijelentve: amennyiben Izrael állama nem nőne fel elvárt isteni rendeltetéséhez, annak létjogosultságát az Egyház akkor sem tagadhatja meg, mert Izrael identitását Isten maga őrizte meg, és már a múltban is saját útján vezette.[10] – Nem meglepő, hogy az 1970-ben megfogalmazott idézett holland református zsinati állásfoglalás tiltakozást is eredményezett. Elsősorban a palesztin ökumenikus partnerek szorgalmazták a „kettős szolidaritás” elvének alkalmazását. Amikor 1988-ban kitört a palesztin Intifáda (népfelkelés az izraeli megszállás ellen), akkor a holland zsinat, meghallva a tiltakozó palesztin teológusok hangját (Naim Ateek és Mitri Raheb) is, egy újabb tárgyalási folyamatot indított el. Az 1995-ben megjelentetett újabb állásfoglalás már nyomatékkal kitér a palesztin kérdésre, hangsúlyozva a palesztin nép jogait és a szolidaritás szükségességét.

A Rajnai Evangélikus Egyház Zsinata 1980-ban Izrael földjéről és új államáról 1980. január 11-én igen pozitíven nyilatkozott, amelyben a zsidó nép hazatérését és Izrael államának felállítását, „Istennek a népe iránt megnyilvánuló hűségjeleiként” (Zeichen der Treue Gottes) értékeli.

Általában elmondhatjuk, hogy az egyházi állásfoglalások az „Erec” kérdésben a fent említett megnyilvánulásoknál óvatosabbak, mégis a Református Világszövetség 1990-es Nagygyűlése így nyilatkozott:

„Mi zsidók és keresztyének – Izrael és az Egyház: mivel mi keresztyének különleges kapcsolatban állunk a zsidó néppel, ezennel nyilvánosan szót emelünk a zsidó nép élete érdekében. A zsidó nép életét, Izrael államában, a saját földjén, szeretnénk teljes reménységgel (voll Hoffnung) és gondoskodással (Sorge) tovább kísérni. Ellentmondunk minden olyan törekvésnek, amely Izrael népének a léthez való jogát megkérdőjelezi (problematisieren). Imádságainkban és politikai felelősségünkben elkötelezettséget vállalunk a zsidó állam és fejlődése iránt. Szeretnénk ezen szolidaritás-vállalásunkban mindenkor kitartani, így veszélyhelyzetében és fenyegetettsége közepette is.”[11]

 

A fontos nyilatkozat a részletes elemzés során azonban megjegyzi:

„Mindez azonban nem jelenti azt, hogy Izrael államának mai létében az ígéretek végidős beteljesedését ismernénk fel. Azt azonban határozottan kijelentjük, hogy mindazoknak ellentmondunk, akik Izraelt, mint népet, Izraelt mint földet és Izraelt, mint államot a hit kérdéseitől és a teológiai gondolkodástól távol szeretné tartani.”[12]

 

A földkérdés kapcsán érdemes J. Moltmann útkeresésére is figyelnünk. Moltmann arra figyelmeztet, hogy ha már elismerjük Izrael népének teológiai létét és az atyáknak tett ígéretet, akkor nem feledkezhetünk meg arról, hogy ezen ígéretek között a szövetség, a nép és a föld kérdése elválaszthatatlanul összetartoztak. Szerinte, aki ma Izrael szövetségét elismeri, annak szükséges elismernie az ígéret földjéhez való jogot is. Moltmann szerint ettől az elismeréstől még nem leszünk cionisták, hiszen nem teszünk többet, mint azon mai zsidó gondolkodók, akik ugyan elismerik a zsidóság földhöz való jogát, de nem látják a modern államalapítást Isten aktuális akaratában lévőnek. Moltmann mindezek mellett az államalapítást, mint politikai tényt elismeri, s hangsúlyozza, hogy a zsidó létet ma legteljesebben csak Izrael országában lehet megélni. Azonban ez a modern állami lét szerinte csak a nemzetek politikai és katonai törvényeinek összefüggésében képzelhető el. Moltmann szerint a végső nagy kérdésekre azonban ma még nem adhatunk egyértelmű válaszokat. Vajon Izrael modern állama Isten hűségének jele, vagy inkább Izrael elpogányosodásának a jele? Miként lehet Izrael állama áldás a világ számára, ha léte ma közel egymillió palesztin számára (akarva-akaratlanul) átokká lett? Vajon felépítik-e a jeruzsálemi templomot, vagy ezt majd a Messiás fogja megtenni? Miként is beszélhetünk Isten egy kiválasztott népéről, ha az egyik konkrét állami létformában, a másik pedig Egyházként él? – Moltmann úgy látja, hogy a végső válaszokat Isten fogja megadni, mégpedig az eszkatonban. [13]

Végül szükséges megjegyeznünk, hogy a fenti álláspontok mellett sokkal szigorúbb hangok és ezeknél kritikusabb kérdésfelvetések is hallhatók, így olyanok is, amelyek Izrael államának létéhez különösebb teológiai jelentőséget vagy teológiai jogosultságot egyáltalán nem kapcsolnak, hanem inkább a régi spiritualizáló teológiát vallják.[14]

 

2.     Dogmatikai mérlegelés

 Láthattuk, hogy a Barth utáni teológiában általában elfogadják azt a tételt, hogy Izrael szövetsége és az ígéret földje között szoros kapcsolat van.[15] Mindazonáltal a bibliai leírás alapján a föld pontos határait és az adminisztrációjához szükséges szervezeti formáját senki sem láthatja világosan. Izrael történetének tanulmányozása és az archeológiai leletek is arra engednek következtetni, hogy a zsidó nép mellett Kánaán földjén szinte folyamatosan éltek más népek is.

A Pentateuchosz alapján az is nyilvánvaló, hogy az ígéret földjéhez és a kiválasztás ajándékához sajátos erkölcsi elvárások is kapcsolódtak (5Móz 7,6k). Mindemellett azt le kell szögeznünk, hogy Isten kiválasztása teljesen független volt Izrael erkölcsi színvonalától. Isten azért választotta ki Ábrahámot és népét, mert szerette őket (5Móz 9,6). A héber Biblia azt is hangsúlyozza, hogy különösen a szociális kötelességek kontextusában, a föld alapjában véve Isten tulajdona (3Móz 25,23). Isten kimondja, hogy a róla való elfeledkezés és a Tórától való elfordulás a földből való kivetést és elhurcoltatást fog eredményezni.

 

„És ahogyan örömét lelte az ÚR abban, hogy jót tehetett veletek, és megszaporított benneteket, ugyanúgy leli majd örömét abban is az ÚR, hogy tönkretesz és kipusztít benneteket. Kigyomlálnak benneteket arról a földről, ahova bementek, hogy birtokba vegyétek. Szétszór téged az ÚR az összes népek közé, a föld egyik végétől a föld másik végéig, ott szolgálsz majd más isteneknek, akiket nem ismertél sem te, sem atyáid: fának és kőnek. De még azok közt a népek közt sem pihenhetsz meg, nem lesz egy talpalatnyi nyugvóhelyed sem. Rettegő szívet, szomorú szemet és csüggedt lelket ad neked ott az ÚR. Hajszálon függ az életed, riadozni fogsz éjjel-nappal, és nem bízhatsz abban, hogy életben maradsz. Reggel azt mondod: Bárcsak este volna! Este meg azt mondod: Bárcsak reggel volna! Mert rettegés tartja fogva szívedet amiatt, amit látnod kell.”[16]

 

Mint ismeretes, Izrael népe a bűnei miatt több alkalommal is elvesztette földjét. Isten azonban szövetségi hűségéből és ígéreteiből következőleg, a büntetés letelte után visszavezette őket a galutból. Izrael hitében saját népi léte, az ígéret földjén való lakás, és a Messiás eljövetele, valamint a messiási ország felállítása összefüggő fogalmak (Zak 12,1–14,9). Kérdés, hogy az Újszövetség mennyiben támogatja Izrael népének konkrét eszkatológikus létét az ígéret földjén. A föld egykori ígéretéről István vértanú (ApCsel 7,3) és a Zsidókhoz írt levél (11,9) is említést tesz. Az utóbbi textus azonban, miként a hébereknek írt levél általános teológiai tendenciája, inkább a mennyei Jeruzsálem felé irányítja az olvasók figyelmét. Nyomokban fellelhető a föld kifejezésének eredeti jelentése a Mt 5,5-ben (Zsolt 37,9 és 11) is, habár a kérdés inkább spirituális toposszá lesz. David Stern a Mt 24,30 textust a Zak 12,10 és 14-re vezeti vissza, így talál újszövetségi alapot Izrael országa és a tizenkét törzs helyreállítására vonatkozólag.[17] Franz Mußner katolikus Újszövetség-professzor ugyan nem talál túl sok igei bázist Izrael államának eszkatologikus létére vonatkozólag, ennek ellenére határozottan állítja, hogy a zsidó nép végső szabadulásának helye nem lehet más, mint az ígéret földje. Azt azonban ő sem merné teljes határozottsággal kijelenteni, hogy a mai modern zsidó állam a próféták üzenetének végső beteljesedése. Azonban magát az államalapítás eseményét ő sem tudja másként értelmezni, mint Isten történelmi csodáját.”[18] Mußner aláhúzza, hogy Izrael államának mai léte a világnak és az Egyháznak egyaránt naponta tudomására hozza, hogy a zsidóság létezik, és Isten őket kegyelmes vezetéséből el nem engedte. Ezért joggal nevezhetjük a zsidó államot Isten jelének.[19]

 

Bertold Klappert, aki szívesen fejezi ki magát modellekben, a „Landfrage” (földkérdés) kapcsán is több modellt alkotott, hogy ezáltal a mai keresztyének látásmódjait összefoglalja.[20]

        A krisztológiai implikációs modell. Jézus Krisztus betöltötte Izrael szövetségét, s ennek szükséges „velejárója”, tartozéka az ígéret földjének keresztyén megnyerése. Ez azt jelenti, hogy az Erec Jiszrael mindazoké, akik Krisztusban vannak. – Ez a modell meglehetősen „direkt”, s ma kevesen képviselik.

         Indifferencia modell. A keresztyén személynek semmi köze nincs a földkérdéshez. Isten a tőle rendelt időben majd mindent céljai szerint végbe visz. – Eléggé elterjedt látásmód.

         Jelszerű analógia modell. Az új zsidó honfoglalás isteni jel az Izraelnek adott ígéretek érvényességével kapcsolatban. A „még nem” és a „már igen” feszültéségében Isten folyamatosan megvalósítja szándékait és betölti szövetségét Izrael történelmében. Izrael állama jel: a „szétszóródásnak vége, s elkezdődött a hazatérés, s ez eszkatológiai perspektíva” (J. Moltmann).[21] Ezért Izrael állama jel Izraelnek és az Egyháznak is.[22]

 


3.    Személyes vélemény keresése: a tulajdon- és használati jog kérdése

Viszonylag kevés újszövetségi adalékot találunk arra nézve, hogy Izrael földjének a jövőben szükségszerűen szerepelnie kell Isten tervében. Azt a néhányat azonban, amely fellelhető, semmiképpen nem hagyhatjuk figyelmen kívül, már csak azért sem, mert ezek a textusok az Újszövetség jelentős részét, annak szinte minden műfaját átszövik. Ezek alapján állítjuk, hogy Isten a zsidóságot saját földjén összegyűjti az eszkatonban.

Jézus a már említett textusokon túl beszélt arról, hogy egykor majd visszajön népe közé, s az kollektíve fogja őt köszönteni és Messiásaként fogadni Jeruzsálemben (Mt 23,38–39; Lk 13,35). Ugyancsak Jézus szól Jeruzsálem sorsáról úgy, hogy a „pogányok ideje után” üdvtörténeti fordulat várható Jeruzsálem életében (Lk 21,24). Jézus tanítványainak egy olyan imádságot tanított, amelyben a földre eljövő Isten országáról van szó (Mt 6,9–13), s egykor tanítványai majd ítélni fogják Izrael 12 törzsét. Lukácsnál számos textust találunk egy eljövendő Izraellel kapcsolatos helyreállításról és a Messiás földi uralmáról (Lk 1,32–33; 1,71–75; ApCsel 1,1–7; ApCsel 3,12–26; ApCsel 15,16). Pál leveleiben szól a zsidóság kollektív megtérésének ígéretéről (2Kor 3,16), s arról, hogy a Megváltó majd a Sionból jön el a népéhez (Róm 11,26). A Jelenések könyve számos helyen szól Krisztus földi uralmáról (Jel 1,6; 2,25; 5,10; 11,15) és a tizenkét törzs létezéséről (Jel 7 és 12), így a földi Jeruzsálem és Izrael földjének eszkatológiai valóságáról is.

Sajnálatos, hogy a fenti textusok erősen elspiritualizált értelmet nyertek a szubsztitúciótan olvasatában, s ma sincs velük kapcsolatban homogén teológiai látás. Az újabb Izrael-tanok azonban, a „teaching of recognition” jegyében, többnyire számolnak Izrael országának teljes helyreállításával, amely majd a Messiás második eljövetelekor megy teljességbe.

A dolgozat írója a fenti újszövetségi textusok alapján a zsidó nép modern hazatérésének (alijah), és országa helyreállításának kérdését a teológiai lehetőségek határán belül helyezi el. Abban Franz Mußnerrel ért egyet, hogy ennek mai konkrét történelmi megjelenése nem féltetlenül az utolsó hullámos zsidó hazatérést jelenti. Ugyanis hasonló zsidó hazatérések és pozitív történelmi fordulatok már a múltban is voltak, s lehet, hogy a jövőben is lesznek. Másfelől az is igaz, hogy a múltbeli „aliázások” egyértelműen kisebb horderejűek voltak. Ezek között utaltunk már Julianus császár a zsidóságra nézve meglepően pozitív rendelkezéseire (a zsidóság visszatelepítése Jeruzsálembe, és a templom felépítésének elrendelése), valamint a 16. században történt jelentős galileai (Safed)[23] betelepülésre és virágzó zsidó jelenlétre.[24]

Bárhogy is alakulnak a dolgok, a holokauszt utáni teológia Isten Igéjéből nyert felismeréseit az Erec kérdésében is komolyan kell vennünk. Izrael ábrahámi szövetsége visszavonás nélkül ma is érvényben van, és nem felejthetjük el, hogy ennek a szövetségcsomagnak sokszorosan megerősített és fontos tartozéka volt az ígéret földjének „örökségül” adása. Mindezt így is megfogalmazhatjuk: Az Erec Jiszrael ugyan alapvetően Isten tulajdona, de ezt a tulajdonjogot a zsidóságnak örökségül adta. Külön kérdés marad azonban a haszonélvezeti jog[25] kérdése. A két jog rendszerint együtt jár, azonban az Ószövetségből kiderül, hogy Isten a haszonélvezeti jogot a nép hűtlenségéhez mérten – alkalmanként, s a tőle meghatározott időre (babiloni fogság) – visszavonta. Egyáltalán nem kizárt, sőt nyugodtan teológiai fontosságú eseménynek is tekinthetjük azt, hogy a zsidó nép 1948-ban Istentől ismét visszakapta az ígéret földjének használati jogát is. Tehát, sem a holokauszt, sem a zsidóság modern részleges hazatérése nem „teológiai véletlen”.

Csak egyetérthetünk azzal, hogy számos felekezet rendezett kapcsolatra törekszik Izrael államával. Örvendetes, hogy a Vatikán is nagykövetet cserélt Izraellel, s 2000-ben II. János Pál pápa elzarándokolt a Szentföldre, és imádkozott a szövetség népéért a Kótelnél. Ami a palesztin kérdést illeti, Ábrahám ígérete és Izsák kiválasztása alapján egyetérthetünk Joseph Shulam jeruzsálemi lelkésszel és teológussal: „Ha az araboknak nincs is joguk a földhöz, joguk van azonban ahhoz, hogy ott lakjanak”.[26] Az utóbbira maga a Tóra kötelezi a zsidó népet. A jövevénynek Izrael hitében sajátos jogai voltak, s ezeket valóban figyelembe kell venni (5Móz 10,17–19 és Mik 6,8). Más kérdés, hogy a palesztinok a kérdést ellentétesen látják. Sajnos emberileg nem várható békés megoldás, mert nemcsak politikáról van szó, hanem két teológiai rendszer feszül szemben egymással.

Izrael mai államáról egészen bizonyosan kijelenthetjük, hogy az még nem a beteljesedett Isten országa (tikkun haOlam). Azonban meg kell találnunk irányában azt a biblikus és humánus utat, amely az „Israel-Vergessenheit” és az Israel-Besessenheit[27] között húzódik meg. A Szentföldön lakó zsidó népet teológiai alapon szeretnünk kell, hisz tőlük kaptuk Bibliánkat, s az üdvösség, Jézus szavait idézve, a zsidók közül származik (Jn 4,22). Jézus zsidó volt, s vele még a mennyben is mint Dávid Fiával és Júda oroszlánjával fogunk találkozni. Mivel Jézus szerette népét, és tudott sírni felettük, így szeretetének és felelősségének példája teológiai evidencia lehet számunkra, ahogy ez az ősegyházban is az volt (Róm 15,8–10):

„Mert mondom: Krisztus a zsidóság szolgájává lett az Isten igazságáért, hogy megerősítse az atyáknak adott ígéreteket. A népek pedig irgalmáért dicsőítsék az Istent, ahogyan meg van írva: „Ezért magasztallak téged a népek között, és nevednek dicséretet éneklek” (Zsolt 18,50). Ezt is mondja: „Örüljetek, népek, az ő népével együtt” (5Móz 32,43).

 

 Ugyanígy lehet üzenetünk a palesztin és a környező muzulmán népekhez is, hiszen Ismaelnek ugyancsak van helye Isten üdvtervében, mert ők is áldott népnek hívattak el. Egy napon Isten terve szerint az ő elhívásuk is be fog teljesedni, amikor Egyiptom, Szíria és Izrael békében élhetnek egymással (Ézs 19,23–25). A zsidó népre addig is úgy tűnik, nehéz jövő vár. Ha valóban hátra van még a Zak 13,8–9 tragikus és felemelő beteljesedése, akkor jogosan tehetjük fel a kérdést: az eljövendő nehéz napokban az Egyház vajon képes lesz-e Izraellel kapcsolatban „jóvátenni” (Mußner) azt, amit korábban elmulasztott?

 

Jegyzetek:

[1] Julianus császár a görög neoplatonizmus tanulmányozása után, tudatosan elfordult a keresztyén hittől, s a pogány kultuszokat valamint a judaizmust kezdte erőteljesen támogatni. Reformjait nem tudta véghezvinni, mert a perzsák ellen elvezetett harcában súlyosan megsérült. Halálos ágyán a hagyomány szerint ezt mondta: „Vicisti Galilaee” (Ó, Galileai, legyőztél). A történelem Julianust, csak Julianus apostatának nevezi. Bővebben ld. Christine Trevett: Julian (The „Apostate”). Szócikk, Edward Kessler – Neil Wenborn (eds): Dictionary of Jewish – Christians Relations (DJCR). 247–248. pp.

[2] Ld. bővebben: Simon Schoon: Israel Land and State. Szócikk, DJCR, 217–218. pp.

[3] Theodor Herzl: Zionistisches Tagebuch 1899–1904. 1985, 655–657. pp. Az idézet első része olasz nyelven lett lejegyezve. A művet idézi: Klaus Wengst: Jesus zwischen Juden und Christen. Re-Visionen im Verhältnis der Kirche zu Israel. Kohlhammer, 2004, 151–152. pp.

[4] Karl Barth: Kirchliche Dogmatik III./3. Zürich 1950, 241. p.

[5] Róm 11,29.

[6] Az 1959-es zsinati tanulmányt német kiadása: Israel und die Kirche. Eine Studie im Auftrag der Generalsynode der Niederländischen Reformierten Kirche zusammengestellt von dem Rat für das Verhältnis zwischen Kirche und Israel. EVZ-Verlag, Zürich, 1961.

[7] Az 1970-es dokumentum címe: Israel: Volk, Land und Staat. In: Rolf Rendtorff–Hans Hermann Henrix (Hg.): Die Kirchen und das Judentum. Dokumente von 1945–1985. 461–479. pp.

[8] Uo. Volk, Land und Staat – holland dokumentum, 447. p.

[9] Uo. 447. p.

[10] Uo. 448. p.

[11] Kirchenamt der EKD (Hg.): Christen und Juden I–III. Die Studien der EKD in Deutschland 1975–2000, 190. p.

[12] Uo. 190. p.

[13] P. Lapide–J. Moltmann: Israel und Kirche: Ein gemeinsamer Weg? Kaiser Traktate, München, 1980, 38–39. pp.

[14] Ld. Colin Chapman: Kié az ígéret földje? Elhúzódó válság Izraelben és Palesztinában. MRE Kálvin Kiadó, Budapest, 2003. A mű eredeti címe: Whose is the Promised Land? (1983)

[15] 1Móz 12,1k; 17,2k; 5Móz 6,1k.

[16] 5Móz 28,63–66.

[17] David Stern: Messianic Jewish Manifesto. Maryland, 1988, 113. p.

[18] Franz Mußner: Traktat über die Juden. Kösel Verlag, München, 1979, 33–34. pp.

[19] Uo. 34. p.

[20] Bertold Klappert: Israel und die Kirche. Kaiser Verlag, München, 1980, 66–76. pp.

[21] Jürgen Moltmann: Kirche in der Kraft des Geistes.  Kaiser Verlag, München, 1975, 170. p.

[22] B. Klapert, Israel, 70–76. pp.

[23] A galileai kisváros Izrael négy legszentebb városa közé tartozik a rabbinikus szemlélet szerint. Az 1500-as évek közepén itt élte át a zsidóság egyik legintenzívebb spirituális megújulását. Ez volt a kabalisztika virágzásának ideje, amelyet Isaak Luria neve is fémjelez. Ld. The Encyclopedia of Judaism szócikkét (CD), Davka Corporation, 2000.

[24] Kirchenamt der EKD (Hg.): Christen und Juden I–III, 162. p.

[25] A tulajdonjog – haszonélvezeti jog megkülönböztetése Dawid Pawsontól származik.

[26] Eredeti szöveg: „Although the Arabs do not have the right to the Land, they do have rights in the Land.” Idézi: D. Stern: Messianic, 114. p.

[27] A szójáték jelentése: Izrael-elfelejtettség (a régi teológia) és az Izrael-megszállottság (kritika nélküli lelkesültség).

Comments