Rozgonyi Botond: Hitvallásunk 5. - Főbb tévtanítások a Fiúról

Előző cikkünkben röviden kifejtettük, hogy a Biblia alapján mit hiszünk Jézus Krisztusról. Jelen tanulmányunkban azzal foglalkozunk, hogy milyen téves elképzelések alakultak ki Jézus istenségét és/vagy személyét, természetét illetően, amely tanításoktól elhatároljuk magunkat. Mielőtt bemutatnánk ezeket, lássuk ismét, hogy szól hitvallásunk a Fiúról:

2.1 A Fiú

„Hisszük, hogy a láthatatlan Isten képe az Úr Jézus Krisztus, az élő Isten egyszülött Fia.18 Örökkévaló Isten,19 aki az emberiség megváltása érdekében valóságos emberi testet öltött magára.20 A Szentlélek által fogantatott, és szűz Mária szülte.21 Emberként élt, a bűn valóságos kísértését megismerte, de bűntelen maradt.22 Tanítása, csodái, engedelmessége tanúsítják, hogy ő a megígért Messiás.23 Vállalta miattunk, értünk, helyettünk a bűnhődést24 és bűneinkért a kereszthalált.25 Megdicsőült testben támadt fel, és a menny dicsőségébe tért vissza. Az Atya jobbján ül, közbenjár és esedezik értünk, ajándékokat ad a gyülekezetnek, uralkodik minden teremtmény fölött.26 Hisszük, hogy újra eljön a gyülekezetért hatalommal és dicsőséggel, hogy megítélje a népeket.27 ”

18 Ő a láthatatlan Isten képe, az elsőszülött minden teremtmény közül. Mert benne teremtetett minden a mennyen és a földön, a láthatók és a láthatatlanok, akár trónusok, akár uralmak, akár fejedelemségek, akár hatalmasságok: minden általa és reá nézve teremtetett (Kol 1,15–16). Minden általa lett, és nélküle semmi sem lett, ami létrejött (Jn 1,3). „Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia.” (Mt 16,16)

19 Kezdetben volt az Ige, és az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige (Jn 1,1). [Krisztus,] aki Isten mindenek felett: áldott legyen mindörökké (Róm 9,5).

20 De amikor eljött az idő teljessége, Isten elküldte Fiát, aki asszonytól született a törvénynek alávetve... (Gal 4,4).

21 „Ne félj, Mária, mert kegyelmet találtál az Istennél! Íme, fogansz méhedben, és fiút szülsz, akit nevezz Jézusnak. ... A Szentlélek száll reád, és a Magasságos ereje árnyékoz be téged, ezért a születendőt is Szentnek nevezik majd, Isten Fiának.” (Lk 1,30–35) „József, Dávid fia, ne félj magadhoz venni feleségedet, Máriát, mert ami benne fogant, az a Szentlélektől van. Fiút fog szülni, akit nevezz el Jézusnak, mert ő szabadítja meg népét bűneiből.” (Mt 1,20–21)

22 Mert nem olyan főpapunk van, aki ne tudna megindulni erőtlenségeinken, hanem olyan, aki hozzánk hasonlóan kísértést szenvedett mindenben, kivéve a bűnt (Zsid 4,15).

23 És mi elhittük és megismertük, hogy te vagy a Krisztus, az élő Istennek Fia (Jn 6,69 – Károli). Ezek pedig azért írattak meg, hogy higgyétek: Jézus a Krisztus, az Isten Fia (Jn 20,31). Az asszony így felelt: „Tudom, hogy eljön a Messiás, akit Krisztusnak neveznek, és amikor eljön, kijelent nekünk mindent.” Jézus ezt mondta neki: „Én vagyok az...” (Jn 4,25–26).

24 Vétkeink miatt kapott sebeket, bűneink miatt törték össze. Ő bűnhődött, hogy nekünk békességünk legyen (Ézs 53,5).

25 Isten formájában lévén nem tekintette zsákmánynak, hogy egyenlő Istennel, hanem megüresítette önmagát, szolgai formát vett fel, emberekhez hasonlóvá lett, és magatartásában is embernek bizonyult; megalázta magát, és engedelmeskedett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig (Fil 2,6–8). Üdvözíteni tudja örökre azokat, akik általa járulnak Istenhez, hiszen ő mindenkor él, hogy esedezzék értük (Zsid 7,25).

26 „Meglátjátok az Emberfiát, amint a Hatalmas jobbján ül...” (Mt 26,64). Egy a közbenjáró is Isten és emberek között, az ember Krisztus Jézus (1Tim 2,5). Az Isten jobbján van, és esedezik is értünk (Róm 8,34). És ő „adott” némelyeket apostolokul, másokat prófétákul, ismét másokat evangélistákul, vagy pásztorokul és tanítókul, hogy felkészítse a szenteket a szolgálat végzésére, a Krisztus testének építésére... (Ef 4,11–12). Aki miután felment a mennybe, az Isten jobbján van, és alávettettek neki angyalok, hatalmasságok és erők (1Pt 3,22). ...feltámasztotta őt a halálból, és jobbjára ültette a mennyekben, feljebb minden méltóságnál és hatalmasságnál, minden erőnél és uralomnál, sőt minden névnél is, amelyet segítségül hívnak, nemcsak ebben a világban, hanem az eljövendőben is. „Az ő lábai alá vetett mindent”, és őt tette mindenek felett való fővé az egyházban, amely az ő teste, és teljessége annak, aki teljessé tesz mindent mindenekben (Ef 1,20–23).

27 És akkor feltűnik az Emberfiának jele az égen, akkor jajgat a föld minden népe, és meglátják az Emberfiát eljönni az ég felhőin nagy hatalommal és dicsőséggel (Mt 24,30). Amikor pedig az Emberfia eljön az ő dicsőségében, és vele az angyalok mind, akkor odaül dicsősége trónjára (Mt 25,31). És akkor meglátják az Emberfiát eljönni a felhőkön, nagy hatalommal és dicsőséggel (Mk 13,26). Az Úr Jézus megjelenik a mennyből hatalmának angyalaival (2Thessz 1,7). Íme, eljött az Úr szent seregeivel... (Júd 14). És láttam a megnyílt eget: íme egy fehér ló, és aki rajta ül, annak neve Hű és Igaz, mert igazságosan ítél és harcol, szeme tűz lángja, és fején sokágú korona és rajta egy név, amelyet senki sem tud rajta kívül; és vérbe mártott ruhába volt öltözve. Ez a név adatott neki: az Isten Igéje. A mennyei seregek követték őt fehér lovakon, tiszta fehér gyolcsba öltözve. Szájából éles kard jött ki, hogy megverje vele a népeket: mert ő vasvesszővel fogja pásztorolni őket, és fogja taposni a mindenható Isten búsult haragjának borsajtóját. Ruhájára és derekára az a név van írva: Királyoknak Királya és uraknak Ura (Jel 19,11–16).
A Krisztusra vonatkozó főbb tévtanítások
Három terület
Hisszük, hogy Jézus Krisztus igaz Isten és valóságos ember egy személyben. A keresztyén hit eme központi igazsága titok, misztérium. Bár a hívő ember számára ez mintegy magától értetődő igazság, az emberi elme mégis nehezen tudja elképzelni, hogyan lehet valaki egy személyben egyszerre Isten és ember is. Mire a keresztyén egyháznak sikerült megfogalmaznia, formába öntenie az ortodox krisztológiai tanítást, addig sajnos több tévtanítás is napvilágot látott. Ezek alapvetően három területen bizonyultak tévesnek: 1. Jézus emberségét illetően; 2. Jézus istenségét illetően; és 3. az isteni és emberi természet egymáshoz való viszonyát illetően.


Az egyházatyák korában az írásmagyarázatnak két egymástól élesen különböző irányzata alakult ki. Az alexandriai iskola – részben a görög platonikus filozófiai gondolkodás hatására – allegorikus megközelítéssel értelmezte a Szentírást, ami azt jelenti, hogy a bibliai szöveg mögött mindig egy elvont, átvitt értelmet keresett. Erre az iskolára jellemző volt Krisztus istenségének kihangsúlyozása. Az antiókhiai iskola ezzel szemben a szentírási szövegeket a konkrét, történeti jelentésük felől igyekezett megérteni. Ők inkább Krisztus emberi mivoltára helyezték a hangsúlyt.[1] Amikor ezek a hangsúlyok szélsőségesen eltolódtak, egyik a másik rovására, máris tévtanítássá váltak.

Doketizmus


Az első krisztológiai tévtanítás már János apostol idejében megjelent. Leveleiben így figyelmeztet az idős apostol: Az Isten Lelkét erről ismeritek meg: amelyik lélek vallja, hogy Jézus Krisztus testben jött el, az Istentől van.[2] Mert sok hitető jött el a világba, akik nem vallják, hogy Jézus Krisztus testben jött el: ez a hitető és az antikrisztus.[3] Ez a tanítás később doketizmus néven vált ismertté. Azt állította, hogy Jézus teste nem volt valóságos test, csupán látszattest.[4] E tanítás mögött a görög filozófiából táplálkozó dualista gondolkodásmód állt, mely szerint két alapvető és ellentétes princípium létezik, a lélek jó, ellenben az anyag gonosz, romlott. Így Isten nem jelenhetett meg anyagi testben, tehát Jézus teste csupán fantomszerű látszattest volt. A legjelentősebb doketista irányzat a Markion (85 k.–160 k.) marcionizmus volt.[5]
Ez a tanítás azonban megkérdőjelezi az inkarnáció, a testté létel bibliai igazságát, s ha igaz volna, a látszattestben megjelenő Jézus nem végezhette volna el megváltásunkat: Mivel pedig a gyermekek test és vér részesei, ő is hozzájuk hasonlóan részese lett ezeknek, hogy halála által megsemmisítse azt, akinek hatalma van a halálon, vagyis az ördögöt.[6] …a bűn miatt tulajdon Fiát küldte el [t.i. Isten] a bűnös testhez hasonló formában, és kárhozatra ítélte a bűnt a testben.[7]

Ebionizmus

A keresztyén egyház kezdetben Krisztusban hívő zsidókból állt, természetes volt, hogy a különböző zsidó irányzatok hatása is megjelent valamelyest, amely hatástól esetenként meg kellett védeni az evangélium igazságát. Erről tanúskodik pl. az Ap.Csel 15,1.5[8] és az egész Galatákhoz írt levél. Az ebionizmus is egy zsidó-keresztyén csoportban fejlődött ki, akik zsidóként a monoteizmust úgy értelmezték, hogy Isten egy, mégpedig egyedül az Atya. Jézus csak József és Mária természetes fia, akit – mivel maradéktalanul betöltötte a mózesi törvényeket – az Atya kiválasztott, hogy ő legyen a Messiás, akit bemerítkezésekor fogadott Fiává.[9]
Ez a tanítás tagadja Jézus örök istenségét, Szentlélektől való fogantatását és szűztől való születését. Egyenes ellentmondásba kerül több bibliai igével, mint pl.: Kezdetben volt az Ige, és az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige.[10] Az Ige testté lett, közöttünk lakott, és láttuk az ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttjének dicsőségét...[11] Jézus így felelt nekik: „Bizony, bizony, mondom néktek, mielőtt Ábrahám lett volna: én vagyok.”[12] [M]ert ő Isten formájában lévén nem tekintette zsákmánynak, hogy egyenlő Istennel...[13] Ő a láthatatlan Isten képe, az elsőszülött minden teremtmény közül. Mert benne teremtetett minden a mennyen és a földön … minden által és reá nézve teremtetett. Ő előbb volt mindennél, és minden őbenne áll fenn.[14]

Arianizmus

A negyedik század elején Arius (260 k.–360) azt tanította, hogy kizárólag az Atya az Isten. Bár Krisztust Istennek nevezik, ez a cím nem valóságos istenségét jelenti, azaz hogy egyenlő lenne Istennel, hanem csupán metaforikus méltóságcím. Jézus nem örökkévaló, volt kezdete. Az Atya teremtette első teremtményként. Ő a Logosz, az első és tökéletes teremtmény, aki által teremtett Isten minden más teremtményt. Így Jézus természete csak hasonló volt Istenéhez, de nem azonos azzal. Arius tanítása olyannyira elterjedt, hogy 325-ben ezért kellett egybehívni az első ú.n. ökumenikus zsinatot Niceába, ahol hitvallásban megfogalmazták, hogy Krisztus egylényegű az Atyával, és a hitvallás záradékában kárhoztatták[15] az ariánus tanítást.[16]
E tanítás legnagyobb hibája, hogy Jézus igaz istenségét tagadja, és azt állítja, hogy kisebb az Atyánál. Ma a Jehova tanúinak a Jézusról szóló tanítása hasonlít ehhez a krisztológiai tévedéshez.

Apollinarianizmus

Az arianizmussal szemben Apollinarius (315 k.–392) meg akarta védeni Krisztus istenségét. Azonban ő és követői átestek egy másik szélsőségbe. Szerintük az ember hármas tagozódású, test-lélek-értelem. A bűnbe esett ember értelme testivé vált, ezért ki van szolgáltatva a kívánságnak. Krisztusnál viszont más a helyzet, mert nála az emberi test és lélek mellett az értelem helyét az isteni Logosz foglalta el, ezért tudott ő győzni a kívánság és bűn fölött.[17]
Ha viszont Krisztusban emberi értelem helyett kizárólag az isteni Logosz, azaz isteni értelem lakozott volna, ha Krisztus nem lett volna teljesen ember, akkor Krisztus nem lett volna valóságosan megkísérthető, így a kísértés feletti győzelme sem lenne valóságos, következésképpen megváltásunk sem. De a Biblia világosan írja: Ezért mindenben hasonlóvá kellett lennie a testvéreihez, hogy irgalmas és hű főpap legyen az Isten előtti szolgálatban, hogy engesztelést szerezzen a nép bűneiért. Mivel maga is kísértést szenvedett, segíteni tud azokon, akik kísértésbe esnek.[18]
Nestorianizmus
A niceai és konstantinápolyi zsinatok (325 és 381) után megerősödött az a meggyőződés, hogy Krisztus igaz Isten és valóságos ember. Nestorius v. Nesztoriosz (381 k.–451) viszont megütközött azon, hogy ebből kifolyólag Máriát, Jézus anyját „istenszülő” (görögül θεοτόκος [theotokosz]) jelzővel illették. Talán a már érezhető, túlzott Mária-tisztelet ellen is akart fellépni, mikor azt mondta, hogy teremtmény nem szülheti teremtőjét, ezért Máriára legfeljebb az áll, hogy „krisztusszülő” (görögül χριστοτόκος [khrisztotokosz]). Azonban ebből kifolyólag tovább is ment, és azt állította, hogy Jézus valóságos ember volt, akire leszállt és akiben lakozott a Logosz, az Isten teljessége, mint ahogy a hívő emberben a Szentlélek lakozik. Ezzel Nesztoriosz szétválasztotta Jézus Krisztus emberi és isteni természetét, mintha két külön személy lenne, amelyeket az erkölcsi kapocs köt össze. Nesztoriosz tanítását az efézusi zsinat (431) elítélte, és megerősítette, hogy Krisztusban az isteni és emberi természet egy személyben, úgynevezett hiposztatikus egységben van jelen.[19]

Eutükianizmus

Eutükhész (378–454) – a nesztorianizmus ellenhatásaként – azt tanította, hogy Jézusnak nem két, hanem egy természete van. Ugyanis szerinte az isteni és emberi természet összekeveredett, és egy harmadik, egy isten-emberi természetet alkotott. Ennek következtében sem az isteni, sem az emberi természet nem teljes Jézusban, hanem eltér az Atya természetétől is és az emberi természettől is. Ezzel az elgondolással monofizita tanításként is találkozhatunk a teológiai irodalomban. Eutükhész tanítását a kalcedoni zsinat (451) ítélte el. Megjegyzendő, hogy napjainkban is vannak monofizita egyházak, úgymint az egyiptomi kopt ortodox egyház, az etiópiai monofizita egyház, az örmény ortodox egyház és a szír ortodox egyház.[20]

Monarchianizmus

Krisztus személyével kapcsolatosan újra meg kell említenünk a monarchianizmus mindhárom változatát, a dinamikus vagy adopciánus monarchianizmust, a modális monarchianizmust és a szubordinációs monarchianizmust, bár alapvetően ezek a Szentháromsággal kapcsolatos téves nézetek – ennek megfelelően ott foglalkoztunk velük.[21]

Zárszó

A fentebb, röviden bemutatott tévtanítások ma már nem okoznak oly sok teológiai vitát, mint a keresztyénség első négy évszázadában, amikor még nem volt kiforrva az egyház krisztológiai, azaz Krisztusra vonatkozó látása. Bár előfordulnak egy-egy felekezetnél, vallási irányzatnál, ma már nem fenyegetik a keresztyénség létét, mint kezdetben. Ezért végezetül megállapíthatjuk, hogy a mai világban gyakorlati szempontból nem sok értelme van az első századok krisztológiai vitáin elmélkedni, még kevésbé hajba kapni. Mindazonáltal szükséges, hogy amiben az egyház egységre jutott, amit Krisztusból felismert, abban szilárdan kitartsunk. Törekednünk kell a tanítás tisztaságára, a tévtanítások elkerülésére. Hitvallásunk alapos megértése ebben is segítségünkre van.

Források és irodalom:


    Lacoste, Jean-Yves szerk.: Encyclopedia or Christian Theology. Routledge, New York, 2005.
    McGrath, Alister E.: Bevezetés a keresztény teológiába. Osiris, Budapest, 2002. 440 o.
    Nichols, David R.: The Lord Jesus Christ in: Horton, Stanley M. (szerk.): Systematic Theology. Logion, Springfield, Missouri, 1994. 704 o.
    Thiessen, Henry C.: Lectures in Systematic Theology. Eerdmans, Grand Rapids, Michigan, 1979. 454 o.
    Xiphos 3.1.4-mozembed (The Sword Project), StrongsGreek modul.


Jegyzetek:


[1]    McGrath, 40.; Nichols, 307–308.
[2]    1Jn 4,2
[3]    2Jn 1,7
[4]    A görög δοκέω [dokeó] jelentése: látszik. (Xiphos)
[5]    Thiessen, 206., Lacoste, 444–445.
[6]    Zsid 2,14
[7]    Rm 8,3
[8]    Némelyek, akik Júdeából jöttek le, így tanították a testvéreket: „Ha nem metélkedtek körül a mózesi szokás szerint, nem üdvözülhettek.” … Előálltak azonban néhányan, akik a farizeusok pártjából lettek hívőkké, és azt mondták, hogy körül kell metélni azokat, és meg kell parancsolni nekik, hogy tartsák meg Mózes törvényét.
[9]    Nichols, 308–309., Thiessen, 206–207.
[10]  Jn 1,1
[11]  Jn 1,14
[12]  Jn 8,58
[13]  Fil 2,6
[14]  Kol 1,15–17
[15]  A niceai hitvallás záradéka: De azokat, akik azt mondják, „volt idő, mikor ő nem volt” és „ő nem volt, mielőtt megalkottatott volna” és „ő a semmiből alkottatott” vagy „ő más lényegből való” vagy „változható” vagy „megváltozó”, kárhoztatja a katolikus, szent és apostoli egyház.
[16]  Thiessen, 207., Nichols, 309., Lacoste, 90–91., Ryrie, 331.
[17]  Thiessen, 207., Nichols, 309–310., Lacoste, 106–107.
[18]  Zsid 2,17–18
[19]  Thiessen, 207., Nichols, 311., Lacoste, 1116–1118.
[20]  Thiessen, 208., Ryrie, 332., Nichols, 311-312., Lacoste, 1060–1062.
[21]  Ld. Pünkösd.ma 2010. dec.

Comments