Pünkösd.ma publikációk‎ > ‎Portré‎ > ‎2014/1‎ > ‎

Teológus portré – Együdné Kéki Piroska

(Az interjút Tari Zoltán készítette.)

Szabadító szolgálat szabad akarattal


„Számomra az autokeirikus lelkigondozás azt jelenti, hogy a lelkigondozott személyt saját döntésre segítem. Segítek neki abban, hogy ki tudjon nyílni Isten felé, ott vagyok mellette abban a folyamatban, hogy felismerje a gátakat, akadályokat, ami ezt a nyitást hátráltatja, és ha ezek a gátak felismerésre kerültek, akkor ki tudjon nyílni az Isten szabadítására, gyógyítására.” – összegzi szolgálati látásának lényegi mozzanatait Együdné Kéki Piroska, a Pünkösdi Teológiai Főiskola tanársegédje, a Pasztorálpszichológiai Tanácsadó Szolgálat vezetőségi tagja.

 

1980-ban tért meg a Nagyváradi Magyar Baptista Gyülekezetben, már ekkor meghallotta Isten hívó szavát a lelkigondozói szolgálatra. Néhai férjével, Fortin Lászlóval Budapestre költözve kezdett el több vidéki gyülekezetben szolgálni. Lelkész feleségként női alkalmakat, gyermek bibliakört, ifjúsági alkalmakat, bibliaórákat illetve lelkigondozói, családgondozói szolgálatokat végzett. 2004-ig együtt szolgált férjével cigány misszióban, gyülekezetek plántálásában. Isten hívásának engedve folytatta teológiai tanulmányait 2003-2009 között a Pünkösdi Teológiai Főiskolán.

2009 júliusától csatlakozott a PTF pasztorálpszichológiai műhelyéhez, az induló képzés oktatói csapatához illetve a hálózathoz. Pszichológiai fenomenológiát kezdett el kutatni, majd oktatni.

A pasztorálpszichológiai tanszéken folytatott kutatói munkája egyre szélesedett. A következő tantárgyak oktatásában vett részt: Közösségteremtő kommunikációs rendszerek, Családi rendszerek, Krízis lélektan, Autokeirikus szabadító szolgálat.

2013-ban Pasztorális tanácsadóként szerzett oklevelet a Debreceni Református Egyetemen.

2013 novemberében megalakult a Pasztorálpszichológiai Tanácsadói Szolgálat, melynek a vezetőségi tagja.

 

Hogyan jutottál el elhívásod felismerésére?

Nagyváradon születtem, és tizennégy éves koromban volt az első felismerésem arra nézve, hogy keresztény családban felnövő és gyülekezetbe járó kislányként nekem is megtérésre van szükségem és bűnös vagyok. Egy hétköznapi estén történt a gyülekezetben, hogy rám szakadt bűnös voltom és megértettem, hogy megragadhatom személyesen Jézus megváltását. Hihetetlen öröm és békesség járt át, amit bele szerettem volna kiáltani a világba. Jelentkeztem a bemerítkezésre és a helyi baptista gyülekezetben egy több hónapos komoly felkészítő folyamatot követően vízkeresztégben részesültem és a gyülekezet tagja lettem. Egy ifjúsági alkalmon aztán szembetalálkoztam azzal a kérdéssel, amit lehet tapintatlannak nevezni és engem meg is rázott, hogy „rájöttem-e arra tizennégy évesen, hogy mi az én elhívásom?” Sokkolt engem az, hogy nem tudom a kérdésre a választ, és elkezdtem ezért konkrétan imádkozni. Isten úgy vezetett, hogy azzal szolgáljak, amim van. Szombatonként sütit sütöttem, és vasárnap, gyülekezet előtt eljártam kórházakba betegeket látogatni. Olyanokhoz mentem, akiket senki nem látogatott. Azt éreztem, hogy Isten az elvetett, mások által fel nem karolt, nyomorúságban, betegségben, problémákban küszködők felé vonzza a szívemet, és kezdtem megérteni az elhívásomat.

 

Milyen fordulópontok vezettek el a személyes szolgálatodig?

Az életemben a megtérésem és az elhívásom felismerése után nagy fordulópont volt tizenkilenc évesen, amikor megismerkedtem első férjemmel, akinek lelkészi szolgálatra volt elhívása. Vele tizenkilenc évet éltem házasságban, amikor is az Úrhoz költözött. Amikor vele találkoztam, újra mérlegre kellett tennem az életem, mivel egy kihívásként éltem meg a lelkész feleség szerepet. Isten újra szólt hozzám, hogy támogassam a férjem szolgálatát gyermek bibliakör, női szolgálat, ifjúsági csoport vezetésével és beteglátogatással. Ezekben a szolgálatokban is a lelkigondozás dominált, de szerettem csoportokat vezetni is. Elsősorban a szükségben lévők felé való szolgálat volt kedves nekem.

Négy gyermekünk született és természetes volt, hogy ebben az időszakban a férjem szolgálatát erősítem, és a gyerekekkel foglalkozom. Amikor a legkisebb lányom az óvodás kort betöltötte, Isten szólt hozzám, hogy képezzem magam személyesen. Nemcsak a férjem mellett szeretné, ha szolgálnék, hanem ki fog küldeni személyesen is. Ekkor odaálltam a családom elé, hogy szeretnék teológiát tanulni. 2004-től kezdtem a Pünkösdi Teológiai Főiskolán tanulni. Isten különleges tervét látom ebben, és kijelentette, hogy a férjem nélkül is szolgálatba kell majd állnom. Ezt csak utólag értettem meg. Az első tanév után maradtam egyedül és mérlegelnem kellett, hogy folytassam-e az iskolát családfenntartóként. Egy fantasztikus Isten-élményem volt ebben az időszakban. Azt az indítást kaptam, hogy kapcsoljam be a volt férjem telefonját. Egy hónapja volt használaton kívül, és ahogy töltőre raktam a készüléket, az egyik tanárom, Kováts György hívott. Bátorított engem, hogy ne hagyjam abba a tanulást, mert Isten elhívott, ő pedig imádkozik értem.

  

Néhány év óta a Pasztorálpszichológiai szakmai műhelymunkának aktív részese vagy. Hogyan jutottál el eddig a szolgálatig?

A tanulmányaimat folytatva fogalmazódott meg bennem egy titkos vágy, hogy szeretnék majd egyszer Poimenika tárgyat oktatni. Ezt az álmomat Isten számon tartotta, és mostanra teljesült azzal, hogy én taníthatom a tárgyat. Ekkoriban kezdődött meg bennem az érdeklődés a pasztorálpszichológia irányában is. 2007-ben újra megtaláltam a társamat, és úgy fejeztem be a főiskolát, hogy még két gyermeket hozott a családunkba a négy mellé. Közben született még egy kisfiam is. 2009-ben záróvizsgáztam, és ezen a vizsgán Hecker Róbert volt a szakdolgozati opponensem, aki felkért a Pasztorálpszichológiai szakmai műhelyhez való csatlakozásra. Nagyon megtisztelve éreztem magam és csatlakoztam is azon a nyáron. Azóta aktívan benne vagyok a munkába. Meglepett, hogy már akkor szeptembertől tanítanom is kellett. Hatalmas kihívás volt ez, amibe örömmel álltam bele. Azóta folyamatosan írom a tananyagaimat.

 

Kik voltak a példaképeid a szolgálatodban?

Jézus után emberi példaképem mindenképp a férjem, aki mellett lelkileg felnőttem. A szolgálata és az Istennel való kapcsolata példaértékű volt. Sokat hallottam az apósomról, akit nem ismertem, de lelkészként példaképem volt az anyósommal együtt. Ők imádkozó emberek voltak. Meg is jegyeztem már az Úrnak, hogy ha ilyen sok gyereket adott, és sok unokát fog adni, akkor hogyan fogom győzni őket átimádkozni. Ezenkívül a Nagyváradi gyülekezet vezetői, Bancsov Károly és a pásztorom Megyessy József sok területen hatottak rám. Illetve a román gyülekezet pásztorát, Paul Negru-t is ide sorolnám a példaképeim közé.

 

Milyen élményeid vannak a rendszerváltás körüli időszakból?

Még a rendszerváltás előtt két évet kellett várnunk a házassági engedélyünkre. Az idő alatt szekusok követtek és kihallgatásokra hívtak be. Egyik alkalommal a rendőrségről hazatérve kerestem egy nagy dobozt, és a Bibliákat el akartam ásni, mivel házkutatástól tartottam. A vőlegényemnek szóltam, hogy nagyon vigyázzon, mert fenyegettek minket, hogy át fogják kutatni a kocsiját, mivel értesültek róla, hogy Bibliákat csempész Erdélybe. Üzentem neki, hogy kocsival ne jöjjön, és lehetőleg egyáltalán ne jöjjön. Nem tudta mire vélni, hogy mi történt velem. Aztán megkönnyebbült, amikor megtudta, hogy nem az érzelmeim változtak meg iránta, csak féltettem őt. Kőkeményen megéltem, hogy megfigyelnek, követnek, nyomoznak utánam, kihallgatnak, rendőrségen töltöttem sokszor napokat. A Ceausesku időszak végének félelmetes dolgait átéltem, és éreztem, hogy akár el is tehetnek minket láb alól. Próbáltak engem lebeszélni a kapcsolatomról is. Nem engedték a tovább tanulásomat ebben az időszakban és nem tudtam munkába állni sem. Egyetlen lehetőségem volt, hogy várjam a házassági engedélyünket. A férjem feketelistás volt, mivel tudták, hogy Bibliákat szállít. Rajtam keresztül próbálták megfélemlíteni. Az Istennel való kapcsolatomban erősödtem meg ebben az időszakban. Megéreztük a szelét annak, hogy Jézusért akár üldözést és börtönt is kaphatunk. Bibliákat nemcsak Romániába, hanem Szlovákiába is szállítottunk, és különösen kihasználtuk azt az időszakot, amikor várandós voltam. Körbe voltam bástyázva Bibliákkal és imádkoztam, hogy ki ne szállítsanak a kocsiból és ne kelljen mozognom. Ausztriából kaptuk a titkolt irodalmat és kisbusszal szállították budapesti házunk garázsának az aknájába. Nekem nagyon furcsa volt az egészben, amikor a férjem figyelmeztetett, hogy vannak olyan testvérek, akiknek nem beszélhetek, mivel besúgók voltak. Nekem ezt nagyon nehéz volt elhinni, de megtapasztaltam Nagyváradon is és itt is, hogy sajnos, amikor szorítás alá kerül a helyzet, az emberek féltik az életüket és lehetőségeiket, és olyan dolgokba is belemennek, amibe normál körülmények között nem mennének bele.

 

Miben volt más a magyarországi helyzet Romániából átköltözve?

Ahhoz képest ahonnan jöttem, nagy szabadságot éltem itt meg, persze folyamatosan rá kellett jönnöm, hogy itt sem volt teljes szabadság. Nagyváradon nehéz időszak volt, ahol sorba kellett állnunk a WC-papírért, nem tudtuk sokszor miért állnak emberek sorba, de tudtuk nekünk is be kell állni, hogy az alapvető dolgokat be tudjuk szerezni. Amikor átkerültem Magyarországra, az első budapesti bevásárlásunk során teleraktam a kosarat, és a férjem először hagyta, hogy megpúpozzam a bevásárlókocsit, majd megkért, hogy tegyem vissza azokat a dolgokat, amire nincs szükségünk a következő néhány napban. Nekem furcsa volt, hogy tele vannak a boltok és mindent lehet kapni.

A gyülekezeti életben furcsa volt egy ezerfős gyülekezetből átjönni egy ötven fősbe. Lelkész feleségként nagy elvárásaik voltak az embereknek irántam, és sok helyzettel nem tudtam először mit kezdeni. Amikor kaptam például egy doboz tojást, nem tudtam hogyan viszonyuljak ehhez a történéshez. Meg kellett tanulnom a kis közösségeknek a működését, különösen azt, hogy mindenki mindenkiről mindent tud.

 

Milyen gyülekezetekben szolgáltatok és milyen tapasztalataid vannak ezekből az időkből?

Baptista közösségekben szolgáltunk Tatabánya környékén, majd Sülysápon és környékén. 1990-ben töltekeztem be Szentlélekkel, és ez eléggé felkavarta a gyülekezeti közösségeket, mert akire ezután rátettem a kezemet, az betelt Szentlélekkel. Ez elindította azt a folyamatot, ami előre jelezte távozásunkat a felekezetből. Megelevenedtek a házi csoportok, megtérők jöttek, és működtek a lelki ajándékok a gyülekezetekben. Ez akkor kiverte a biztosítékot.

A második gyermekem születése után szülés utáni depresszióm lett, amivel keresztényként nem tudtam igazán mit kezdeni. Akkor jöttek felszínre azok a sérülések, amikből gyógyulnom és szabadulnom kellett. Elkezdtem ennek lehetőségeit keresni, és akkori lelki vezetőim, Kopasz Jenő és felesége imádkoztak értem, és be is töltött ekkor is a Szentlélek. Próféciákban sok mindent kimondtak, ami aztán az életemben meg is valósult.

A Baptista Egyházból való kikerülésünk után, 1992-től Mátraszőlős és környékére jártunk, és ott cigánymisszióban vettünk részt. Ez jelentős időszak volt az életünkben: gyülekezetplántálásban vettünk részt, nagyon sokan megtértek, rengeteg gyógyulást, szabadulást éltünk át. Nagy ébredési hullámba kerültünk.

 

A cigánymissziós időszakot hogyan éltétek meg?

Nekem nagyon nehéz időszak volt, mivel kisgyermekekkel kellett mennünk szolgálni, és a korábbi egyházi rendszerből kiszakadva szinte a semmibe kellett kilépnünk. Bemenve cigány otthonokba, láttam azt, hogy minden ragad és nem tudtam hogyan készültek az ételek. A gyerekeimet ilyen körülmények között nagyon nehéz volt ellátni. A férjem megtiltotta, hogy benézzek a konyhába, amiben az ételek készültek, és kérte, hogy hit által egyem. Ez a fokú elfogadási folyamat és odaszánás áttöréseket hozott a szolgálatunkba, és elfogadtak minket. Azok, akik megtértek, a szenvedélyeiktől való szabadulásuk miatt feljöttek hozzánk Pestre, és velünk töltöttek egy hetet, tanítottam őket házimunkára, befőzni, a mindennapi életvezetéshez szükséges dolgokra. Sok szabadulást, gyógyulást éltünk át köztük, megtapasztaltuk, hogy nagyon tudnak lelkesedni és nagyot tudnak visszazuhanni is. Magukkal rántották egymást mind a megtérésbe, mind a visszaesésbe. Sok hibánkat utólag értettem meg, például a szabadítás témájában. Cigány testvérek nagy szeretettel imádkoztattak magukért és mi ebbe bele is mentünk. Amikor megszabadultak az ima által, sokszor tapasztaltuk, hogy ez a folyamat csak néhány napig tartott náluk, és utána még mélyebbre zuhantak vissza. Utána hatalmas kérdés volt bennünk, hogy ezt hogyan kezeljük. Isten ebben arra vezetett minket, hogy Ő ma is szabadít, de tiszteletben tartja a szabad akaratunkat, és saját döntésre kell segítenünk a másikat. Nem nekem kell akarni ezt, hanem rá kell vezetni az embereket, hogy maga akarja és kérje a szabadulást és felépítést. Istennek a kenete és az ember együttműködése együtt hozza létre a pozitív folyamatot. Akik érintést kapnak az ima által, de a teljes valójukat nem adják bele a változásba, azok nem maradnak meg ebbe a változásban.

 

Tanulmányaidat Debrecenben folytattad mester képzésen. Milyen tapasztalatokra tettél szert?

A Debreceni Egyetemen pasztorális tanácsadó képzésre nyertem felvételt. Jó volt látni egy egészen más irányt a református egyházon belül. A képzés megerősítette bennem, hogy én mit szeretnék csinálni. Nagyon hiányoltam a képzésből a karizmatikus jelleget. A tanácsadás a Rogers-i tanácsadói vonalat követte. Ennek lényege, hogy a lelkigondozott személynél a felszínre hozzuk a problémát, jól kisírja magát és azután magára hagyjuk. Azt gondolom, hogy amit mi itt, a PTF-en a főiskolai szakmai csoportban szeretnénk, az mindenképpen a szabadítás megjelenítése lenne az evangélium erejével. Isten jelenlétének megtapasztalása része a lelkigondozói beszélgetésnek, és nemcsak utalunk az Úrra, hanem valóságos jelenlétébe szeretnénk elvezetni a szükségben levőket. Végigmentem a képzés nehézségein, mivel a képzés szakmai gyakorlatot nem nyújtott, tehát magamnak kellett ezt megszervezni. A Dunaharaszti szenvedélybeteg otthonba jártam el gyakorlatra, de magamra voltam ebben hagyva. Úgy gondolom, hogy a mi feladatunk az, hogy a képzésben gyakorlatot is kell szerveznünk a hallgatóinknak. Ezen dolgozunk, hogy az elmélet át legyen ültetve a gyakorlatba, és mostanában én magam is viszek hallgatókat Dunaharasztiba.

 

Mit jelent számodra az autokeirikus szemlélet a lelkigondozói szolgálatban?

Számomra az autokeirikus lelkigondozás azt jelenti, hogy a lelkigondozott személyt saját döntésre segítem. Segítek neki abban, hogy ki tudjon nyílni Isten felé, ott vagyok mellette abban a folyamatban, hogy felismerje a gátakat, akadályokat, ami ezt a nyitást hátráltatja, és ha ezek a gátak felismerésre kerültek, akkor ki tudjon nyílni Istennek a szabadítására, gyógyítására. Ami azonban itt jelentős, és amit a cigányok között való szolgálatban megtanultam, hogy nagyon fontos Istennek a kenete a lelkigondozói folyamatban, de ugyanannyira fontos, hogy az adott személy saját maga is akarja ezt. Az autokeirikus bibliai szó ezt jelenti: „saját kezével csinálja” Jézus is megkérdezte az emberektől: „Mit akarsz, hogy cselekedjem?” Senkit nem rángatott bele a szabadulásba, hanem bevonta őt ebbe a folyamatba. Az autokeirikus látásmód erről szól, bevonni az embereket a szabadulásba, hogy átéljék Isten helyreállító munkáját.

 

 


Comments