Pünkösd.ma publikációk‎ > ‎Portré‎ > ‎2013/1‎ > ‎

Teológus portré – Dr. Wildmann János

Értékünk a hitelesség

Az interjút Tari Zoltán készítette.


„Főszerkesztőként arra törekszem, hogy bátran és tisztességesen foglalkozzunk olyan témákkal, amelyek az egyházak megújulásához, hitelességük helyreállításához fontosnak tűnnek. A pécsi egyházmegyében tapasztalható visszaélésekről például nem azért írtunk rendszeresen, mert bárkit is bántani akartunk volna, hanem azért, mert úgy éreztük, hogy az egyházban ezeknek nincs helye, sőt ezek akadályozzák az egyházat küldetése teljesítésében. Ha viszont szolgalelkűségből mi is hallgatunk erről, mint a hívők többsége, akkor cinkosok vagyunk, és nincs esély arra, hogy az egyház hitelt érdemlően tanúskodjék Jézus Krisztusról. Korunkban pedig a hitelesség az egyház egyetlen értékdevizája” – fogalmazza meg küldetését dr. Wildmann János közgazdász, teológus, az Egyházfórum folyóirat főszerkesztője, a Wesley János Lelkészképző Főiskola és a Pünkösdi Teológiai Főiskola docense.

 

1978-ban szerezte meg első oklevelét közgazdaságtanból a Pécsi Tudományegyetemen. 1978 és 1981 között a Római Katolikus Hittudományi Akadémián és a Győri Hittudományi Főiskolán teológiát hallgatott, politikai okokból teológus oklevelet azonban csak Svájci tanulmányai során Luzernben szerzett 1984-ben.

1986 és 1991 között a Bécsi Egyetemen folytatott teológiai doktori tanulmányokat, melyet követően doktori fokozatot szerzett.

 1981 és 1998 között Svájcban dolgozott nevelőtanárként és hitoktatóként, valamint gazdasági és vallásismereti tárgyakat oktatott.

 1998 és 2006 között a Pécsi Tudományegyetemen munkálkodott előbb a Vallástudományi Központ vezetőjeként, majd a Szociológia tanszéken.

 2009 óta doktori dolgozatok opponense és konzulense a Bécsi Egyetemen és a budapesti Evangélikus Hittudományi Egyetemen.

1986-ban társalapítóként létrehozza az Egyházfórum című folyóiratot és könyvkiadót Paul M. Zulehner bécsi professzorral.

 2011 óta a Wesley János Lelkészképző Főiskola egyetemi docense.

 

Mit jelent számodra kereszténynek lenni?

 Elsősorban személyes kapcsolatot azzal a Jézussal, akit hitünk szerint az Atya küldött, aki Krisztusnak bizonyult, és a maga követésére hívott meg minket. A keresztény élethez azonban hozzátartozik a közösség is, ahol megélhetjük, hogy Isten népe vagyunk, amelyben megünnepeljük hitünk titkait, és nem utolsó sorban segítjük és támogatjuk egymást. Mivel mind a személyes Krisztus-kapcsolatba, mint az egyházi közösségbe magunkat adjuk, elkísérnek gyarlóságaink, amelyek könnyen hiteltelenné tehetik kereszténységünket. Ezért állandóan kérnünk kell a Szentlelket, hogy a helyes úton vezessen bennünket. Az elmúlt évszázadok és évezredek botrányai arról tanúskodnak, hogy milyen rombolásra képesek a „keresztények”, ha Isten Lelke helyére a maguk gyarló lelkületét és szellemiségét teszik.

 

Milyen területen érzékeled Isten munkáját az életedben?

 Mindenütt. Természetesen könnyű fölfedezni Isten jelenlétét a jóban, a szépben, a sikerben. Boldog házasságomban és családomban vagy egy jó munkahelyen, ahol szerettek és megbecsültek, Isten áldását éreztem magamon és rajtunk. Talán mások is így vannak ezzel. Csakhogy néhányszor megjártam a „Golgotát” is. Ott nem olyan könnyen láttam, hogy Isten velem van. Ott csak azért imádkoztam, hogy múljék el tőlem a szenvedés pohara. Talán nagy nehezen még azt is ki tudtam mondani: de ne az én akaratom legyen meg, hanem a tiéd. Visszatekintve azonban úgy látom: ott volt velem igazán az Isten! Krisztus követése elsősorban talán mégsem sikert és boldogságot jelent, hanem saját keresztünk cipelését abban a hitben, hogy Ő velünk van, sőt elsősorban épp a kereszt hordozásában van velünk.

  

Ki az, akire példaképként tekintettél a munkádban?

Gyermekkoromban és fiatalkoromban több nagyszerű ember vett körül: szüleim és plébánosom, aki – vállalva a belügyi szervekkel való rendszeres összeütközést is – titokban orgonálni, gépírni és latinul tanított. Mind a mai napig mély hálával gondolok arra a családra is, amelyik befogadta a kitelepítés (és szerinte a háború után is hitleri Németország) elől menekülő sváb nagymamámat és négy gyerekét (nagyapámat, bár katona sem volt, a Szovjetunióba deportálták, ott is halt meg), sőt édesapám házassága után árva édesanyámat, később pedig gyereküket, vagyis engem is. Gimnáziumba az esztergomi ferencesekhez jártam, ahol felnéztem néhány szentéletű szerzetesre. Közgazdasági egyetemi éveim alatt szintén nagyszerű papokkal és civil keresztényekkel ismerkedtem meg, akiknek nagyon sokat köszönhetek. Később Svájcban plébánosomat tekintettem példaképemnek.

 

Hová sorolnád magad a keresztény kegyességi palettán?

 Mélyen hívő, de nem jámbor, még kevésbé ájtatos ember vagyok. Mindent racionálisan közelítek meg, és igyekszem megvizsgálni. Bizonyára azért van ez így, mert sokszor tapasztaltam, hogy a jámborság és ájtatosság a birkamentalitás melegágya, amely sokféle vallási vagy politikai tekintély előtt inkább meghajol, mintsem használná Istentől kapott józan paraszti eszét. Nagyon próbálok vigyázni arra, hogy ne dőljek be a jámbor szólamoknak és gyakorlatoknak, ne legyek manipulálható.

 

Milyen meghatározó tapasztalataid vannak a Svájcban eltöltött évekből?

 Talán azt mondhatnám, hogy csak meghatározó tapasztalataim vannak a Svájcban eltöltött közel két évtizedről. Azután kerültem ki „véletlenszerűen” Svájcba, hogy Budapesten állami nyomásra eltávolítottak a katolikus Hittudományi Akadémiáról. Egy évet még a győri szemináriumban töltöttem ugyan, de egyre inkább úgy láttam, hogy ez egy más egyház, mint amit gyerek- és fiatalkoromban megtapasztaltam. Ez már a hatalmasok egyháza volt nagyméltóságú urakkal és partnerükkel, az Állami Egyházügyi Hivatallal. Néhány nagyszerű professzorom, mindenekelőtt Nyíri Tamás nyitogatta a szemünket, hogy volt egy II. Vatikáni zsinat, amely elindított egy reformfolyamatot, de ezt Hegyeshalomnál föltartóztatták. Győrben világossá vált számomra: a teológiát külföldön kell befejeznem. Erre Svájcban nyílt lehetőségem, ott kaptam munkát, a hét egy szabadnapján pedig teológiára járhattam. A diploma megszerzése után egy Zürich közeli katolikus plébániára kerültem hitoktatónak. Amit ott tapasztaltam, nekem teljesen új volt. A plébános kéthetente ülésezett velünk, és bár nagy tudású és tapasztalt lelkipásztor volt, mindent megbeszélt velünk, kezdve a hitoktatás napi kérdéseitől, az istentisztelet alakításán, az idősek és betegek meglátogatásának tervén és problémáin keresztül egészen addig, hogy hozzájárulunk-e ahhoz, hogy új táblát rendeljen a hitoktatóterembe. Semmilyen nagyobb dolgot nem vett magától a mi hozzájárulásunk és az illetékes gazdasági bizottság hozzájárulása nélkül. Nem ő, hanem mi együtt vagyunk az egyház, mondta. Nagykorúnak tekintett bennünket, és plébániájának valamennyi felnőtt tagját. Közösséget teremtett maga körül, amelyben mindenki egyaránt fontos volt. Ott értettem meg, mit jelent az igazi lelkészi, egyházi szolgálat.

 

Milyen előzményei vannak az Egyházfórum folyóirat létrejöttének?

 Én tulajdonképpen nem disszidáltam, soha sem volt menekült státuszom, hanem csak teológiai tanulmányaim befejezése miatt maradtam – igaz, a magyar állam engedélye nélkül – külföldön. Annak idején egy útlevél öt évig volt érvényes, ezért mielőtt útlevelem lejárt volna, haza akartam jönni. Tervem az volt, hogy megpróbálom azt a zsinati szellemiséget közvetíteni, amiről az imént beszéltem, azonban úgy tűnt, itthon senki sem hajlandó alkalmazni engem. Volt megyéspüspököm, Cserháti József azt üzente, hogy bárkinek ajánl engem, de egyházmegyéjébe nem tud fölvenni. Nem baj, gondoltam, más utat keresek. Így jött egy új pasztorálteológiai, vagyis kifejezetten nem szisztematikus teológiai folyóirat kiadásának az ötlete. Az Egyházfórum elnevezés a bécsi pasztorálteológustól, Paul M. Zulehner professzortól származik, aki társalapító és doktoratyám lett. Kettős értelemben kívántunk fórumot teremteni: egyrészt fórumot a kommunista elnyomás alatt szenvedő katolikus egyháznak, másrészt fórumot a zsinati megújulásra törekvő, de itthon az egyházi vezetők által elnyomott reform-egyháznak. Az első számot még Svájcban terveztem kiadni, majd a kiadást itthon kívántam folytatni. Ekkor ajánlott levelet kaptam a berni Magyar Nagykövetségtől, hogy idehaza nem kívánatos személy vagyok. Így aztán még évekig Svájcból csempésztük haza a folyóiratot több-kevesebb sikerrel. Időközben persze sok minden változott. Ma már alapítványunk kuratóriuma és a szerkesztőség is ökumenikus, vagyis több keresztény egyház tagjaiból tevődik össze.

 
 

Mi a fő motiváló tényeződ a folyóirat főszerkesztőjeként a lap elkészítésében?

 A rendszerváltással megszűnt a folyóirat kiadásának egyik oka, az egyház kommunista elnyomása, de továbbra is aktuális maradt a második ok, a zsinati megújulás elősegítése. Mivel én, ekkor még családi okokból Svájcban éltem, a szerkesztés Magyarországra került, és Máté-Tóth András lett az új főszerkesztő. Ő nagyon jó érzékkel nyúlt nagyon fontos kérdésekhez, sőt azt is elérte, hogy egy-egy püspök is az Egyházfórum mellé állt. Hamarosan világos lett azonban, hogy a zsinati megújulás az új körülmények között sem találkozik a legtöbb egyházi vezető elképzelésével, vagy legalábbis másképpen értelmezik azt. A lap a megszűnés határára került. Ekkor jöttem haza, és vettem át újra a szerkesztést.

Súlyos problémaként éltem meg az egyház és politika újabb összefonódását (ez az első Orbán-kormány időszaka volt), a múlttal való szembenézés elodázását, a reformfolyamatok megakadását vagy megakasztását és a katolikus „bizniszegyház” elburjánzását. Az új szerkesztőséggel úgy döntöttünk, ezeket a kérdéseket is napirendre kell tűznünk, mert enélkül az egyház nem nyerheti vissza hitelét. Hamarosan kiderült az is, hogy ezek a problémák nem csak a katolikus egyházat jellemzik, hanem a legtöbb nagyobb keresztény egyházat is, ezért aztán fokozatosan bővült a szerkesztőség más keresztény egyházak tagjaival. Persze mindez oda vezetett, hogy többek között olyan gyakorlati teológiai kérdésekkel kellett foglalkoznunk, amelyek kifejezetten kényesek voltak, és akaratlanul is bántották egyesek érzékenységét.

Főszerkesztőként arra törekszem, hogy bátran és tisztességesen foglalkozzunk olyan témákkal, amelyek az egyházak megújulásához, hitelességük helyreállításához fontosnak tűnnek. A pécsi egyházmegyében tapasztalható visszaélésekről például nem azért írtunk rendszeresen, mert bárkit is bántani akartunk volna, hanem azért, mert úgy éreztük, hogy az egyházban ezeknek nincs helye, sőt ezek akadályozzák az egyházat küldetése teljesítésében. Ha viszont szolgalelkűségből mi is hallgatunk erről, mint a hívők többsége, akkor cinkosok vagyunk, és nincs esély arra, hogy az egyház hitelt érdemlően tanúskodjék Jézus Krisztusról. Korunkban pedig a hitelesség az egyház egyetlen értékdevizája.

 
 

Miben látod a magyar társadalom lelki-szellemi megújulásának lehetséges útját?

 Ez a kérdés nagyon messzire vezet, és nagyon mélyre kellene ásni, hogy valamelyest meg tudjuk válaszolni. Bibó István a múlt században egy nagyon alapos és fontos tanulmányt írt az eltorzult magyar alkatról és a zsákutcás magyar történelemről. Nekünk elsősorban keresztény hívőként kell a problémához közelíteni, és azt kell mondanom, hogy a jelenlegi helyzet kialakulásában az ún. történelmi egyházakat komoly felelősség terheli. Gondoljunk csak arra az egyháziasságra, amely a 20. század elején foggal-körömmel ragaszkodott a feudális struktúrákhoz és a nagybirtokrendszerhez, amely a két világháború között megakasztotta a társadalmi fejlődést, megszavazta a zsidótörvényeket, később túlságosan is lojális volt a kommunista hatalomhoz, napjainkban pedig a politikai kereszténységgel akarja biztosítani saját túlélését. Uralkodó kereszténység, uralkodó egyházak azonban csak akadályozzák a magyar társadalom lelki-szellemi megújulását. Ehhez csak a szolgáló kereszténység, szolgáló egyházak képesek, de még ez esetben is számolni kell a szekularizációs tendenciákkal, a korszellemmel és a Gonosszal. Mindig új és új pünkösdre van szükségünk.

 

Hogyan látod a keresztény értelmiség helyzetét a mai időben?

 Létezik egyáltalán keresztény értelmiség Magyarországon? Van egy jámbor, templomba járó, az „atyákra” figyelő keresztény diplomás tömeg, amely nem igen tájékozódik, a társadalomtudományok eredményeit figyelmen kívül hagyja, mert nem akar szembesülni a valósággal, és ma is egyfajta politikai „messiást” vár, akárcsak a zsidók többsége kétezer évvel ezelőtt. Nevezhetők ők keresztény értelmiségnek? Az értelmiségi lét kétkedést, tanulást, gondolkodást, önálló véleményalkotást és ennek bátor vállalását jelenti. Ha valaki mindezt a hit fényénél teszi, akkor talán joga van ahhoz, hogy keresztény értelmiséginek mondja magát. Persze, vannak keresztény értelmiségiek Magyarországon, de ők szerintem messze nem érik el azt a „kritikus tömeget”, hogy társadalomformáló erővé válhassanak.

 

Sokféle tárgyat oktattál sokféle iskolában. Melyik iskola vagy tárgy áll a szívedhez legközelebb?

 Nem is tudom. Mindenütt mások voltak az elvárások, és gyakran más tárgyakat kellett tanítanom, amelyektől általában megijedtem, mint legutóbb a PTF-en a szociálpszichológiától is. Azt sem tudtam, mi fán terem. Amikor azonban elkezdtem foglalkozni a szakterülettel, mindig egy új, gazdag és érdekes világ bontakozott ki előttem, amely segített abban, hogy jobban megértsem az összefüggéseket a társadalomban és az egyházban is. Nagyon hálás vagyok Istennek és munkaadóimnak is, hogy egy picit betekinthettem a különböző tudományok világába. És nagyon hálás vagyok tanítványaimnak is, akik sok szeretettel viselték ügyetlenségeimet, és segítettek nekem a továbbgondolkodásban és talán szerény fejlődésemben is. Igazából nem is tantárgyak állnak közel a szívemhez, mint inkább kollégáim és diákjaim.

 

 

 

 

 

 

Comments