Pünkösd.ma publikációk‎ > ‎Portré‎ > ‎2012/4‎ > ‎

Teológus portré – Nagy-Ajtai Ágnes

Hagyomány és jövő feszültségében

 Az interjút Tari Zoltán készítette

 

„Nem az ideáink mérete a lényeg, hanem hogy abból mennyit tudunk emberi mivoltunkat vállalva megélni. Minden változik körülöttünk, csak kapkodjuk a fejünket – és éppen most kell tudnunk adekvát és hosszútávon is érvényes módon megfogalmazni és közvetíteni az evangéliumot. Ez nyilván sokféle feszültséget jelent, mind a hagyományokat, mind a jövő bizonytalanságait illetően. Az egyház története ebből a szempontból is számos tanulsággal szolgál. Nehogy azt higgyük, hogy mi vagyunk az első generáció, aki ilyen feladattal találkozik.” – osztja meg velünk véleményét a keresztények hitelességével kapcsolatban Nagy-Ajtai Ágnes történész, a Pünkösdi Teológiai Főiskola adjunktusa.

 

1981-ben született Komlón, harmadik generációs pünkösdi család harmadik gyermekeként. Tanulmányait érettségi után a Pécsi Tudományegyetem Bölcsészettudományi karán folytatta, történelem szakon.

2006 és 2009 között a Pünkösdi Teológiai Főiskola teológia BA szakát is elvégezte. A 2008/2009-es tanévben Köztársasági ösztöndíjban részesült kiváló tanulmányi eredményeinek köszönhetően. Kutatási területe a magyarországi pünkösdi mozgalom kezdeti időszaka volt.

2009-ben meghívást kapott a Pünkösdi Teológia Főiskolától az egyháztörténelmi tárgyak oktatására. A pünkösdi „szóbeli hagyomány” (oral history) kutatás vezetőjeként oktatókkal és hallgatókkal közösen kezdte feltárni a hazai pünkösdi mozgalom szóbeli történeti forrásait. 2012-ben vehette át adjunktusi kinevezését az intézmény rektorától.

2011-ben kezdte meg doktori tanulmányait az Eötvös Lóránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi karának Művelődéstörténeti doktori iskolájában. Témája a szabadegyházi közösségek női szolgálattevőinek és gyülekezeti tagjainak élete és szolgálata.

 

Hogyan találkoztál az Úr Jézussal?

Sokáig gondoltam azt, hogy erre a kérdésre az istenfélő család és egy dátum a válasz. De egyre inkább úgy látom, hogy igazából akkor találkozom vele, amikor merek csendben lenni, amikor be merem vallani, hogy szükségem van rá, amikor felismerem, hogy hatalmas és mennyire szeret. Nincs olyan, hogy befejezett múlt időben találkoztam Jézussal. Szeretem Túrmezei Erzsébet versét, aminek a címe „A növekvő Isten”. Minden alkalommal, amikor igazán találkozom vele, nagyobbnak és szebbnek látom őt, kívánatosabbnak és könyörületesebbnek. És egyre inkább úgy tűnik, hogy ez még mind semmi a teljes valóságához képest.

Az első „szemkontaktus” úgy 11 éves koromban volt, amikor rettegtem a pokoltól – jó hosszú utat tettem már meg Istennel azóta! A teremtésben is megláttam őt, aztán megértettem, miért boldogok a lelki szegények, számtalanszor átéltem, hogy gondoskodik rólam, bátorított, utánam jött, magához vont – ezeket mind megtérésként szoktam értékelni, hiszen elmélyült a kapcsolatunk.

Nagyon felszabadító felismerésem volt nem olyan régen ez az ige: „Ezt mondja az Úr… közelembe engedem” (Jer 30,21). Ez a találkozás kulcsa. Nem az én megtérési hajlandóságom, nem a kegyes felajánlásaim, még csak nem is az égő-odaszánt szívem. Isten az, aki a közelségébe von és pont. Megélhetem vagy elutasíthatom – az biztos, hogy ő újra próbálkozni fog. Hát valahogy így szoktunk mi találkozni.

Hogyan fedezted fel az elhívásodat?

Ezen mostanában gyakran gondolkodom. Sokáig annyira egyértelmű volt ez a dolog az elhívással. Isten kitalál egy embert, egy karaktert, ír egy neki való szerepet, aki aztán optimális esetben eljátssza azt. Nagyon mechanikusan gondolkodtam erről. Nem jutottam el arra a szintre, mint az egyszeri hívő, aki csak fél lábára húzott zoknit, ha éppen reggel azt a „tervet” kapta adott napra, de olyan megnyugtató (és kényelmes) volt a tudat, hogy Isten minden apróságra tud választ adni. Egy idő után ez azért elég fojtogató tud lenni.

Tizenhat éves koromban volt az nagy kérdés számomra, hogy mi lehet vajon az átfogó koncepció az életemre nézve. Akkor Istentől nagyon egyértelmű vezetést kaptam, hogy tanuljak történelmet, legyek tanár, és később majd a gyülekezetben akar ilyen területen bevetni. Ahogy a mellékelt ábra mutatja, így is történt, és jó látni, hogy Isten komolyan gondolta, amit mondott. Voltak nagyon intenzív időszakaim, amikor kifejezetten nyitott voltam Istenre, hajlandó voltam kérdezni, és megvárni a válaszát – amit ilyenkor üzent, mind egy irányba mutattak. Tehát sok év alatt „kaptam meg” az elhívásomat, sok év alatt formálódott ki, vagy inkább formálódtam ki én arra, hogy Isten használni tudjon. A legjobban talán azután kezdett dolgozni rajtam, amikor mondhatni célba értem. Szerettem úton lenni a cél felé, ahogy Kavafisz mondja Odüsszeusz-átiratában: „Ha majd elindulsz Ithaka felé/ válaszd hozzá a leghosszabb utat,/ mely csupa kaland és felfedezés…”

Ez továbbra is teljesen vállalható számomra, de már nem gondolom, hogy részletekbe menő lenne az ember „elhívása”. Az, hogy ne Istentől várjam az alapvető útmutatást a sorsom alakítására vonatkozóan, meg sem fordult a fejemben. Mostanában már elgondolkodom azon, hogy mennyire kell ezt szigorúan venni. Általánosan elfogadott pünkösdi körökben, hogy keressük „az elhívásunkat” – ugyanakkor lehetséges-e, hogy valaki pusztán a józan esze és az érdeklődési köre mentén alakítson ki jövőképet? Esetleg lehetséges-e az, hogy egy szakaszra Isten ad konkrét útmutatást, egy következőre pedig egyáltalán nem, és rábízza az illetőre, hogy döntsön a legjobb belátása (valamint a lehetőségei, képzettsége), mondjuk úgy: a szíve szerint? Nem tudom, de gyanús, hogy ebben is Isten sokszínűsége a meghatározó. Úgy látom, hogy sokan frusztrálódnak azon, ha nem kapnak nagyon konkrét utasításokat odafentről – máskor azon, hogy túl sokat kapnak…

Ami letisztult ebből számomra, hogy nem szabad az elhívás mögé bújni. Isten terve „passzol” ránk, ugyanakkor aktivitást követel. Sok dolgot nekem kell eldöntenem, az út nem egyetlen lehetséges alternatívát jelöl. Szabadságom van az Isten szabta keretek között, sőt, felelősségem élni ezzel!

Mit jelent számodra pünkösdinek lenni?                                               

Legelőször a családomat jelenti. A nagyszüleim, sőt az egyik dédnagymamám már a ’30-as évek végén, ’40-es évek legelején csatlakozott a pünkösdiekhez, anyukám és a testvérei, majd mi, az unokák generációja belenőttünk a mozgalomba. Dörgedelmes pünkösdi prédikátorok, próféták, nyelveken szólók között cseperedtem fel, teljesen természetes közege volt ez az életemnek.

Ma szeretném, ha egyre inkább elmosódnának ezek a markáns választóvonalak, és szívesebben mondom magam egyszerűen kereszténynek. Még akkor is, ha igazi lelki-szellemi élményt pünkösdi módra szeretek átélni – érzelemgazdagon, természetfeletti módon. De Isten nem pünkösdi, annyira szeretem látni az egyház történetében, hogy minden korban voltak (általában kicsiny) csoportok, akik őszintén keresték, és ezért megtalálták őt. Ez a legritkább esetben köthető felekezethez, bár mi, az utókor szeretünk sematizálni, és ítéletet mondani a régiekről. És persze, mindig ott volt és van a veszély, hogy adott csoport, bármilyen tiszta istenfélelemmel indult, elhidegül az Istenétől, mert hatalomhoz, esetleg pénzhez jutott, tévtanításokba vagy szeretetlenségbe fulladt.

Az eddigi munkád során milyen kihívásokkal néztél szembe?

Hatalmas tervekkel kezdtem neki a tanításnak anno! Mindenféle reformgondolataim voltak, és szerettem volna komoly hangsúlyt helyezni a tartalmi elemek mellett a pedagógiai módszertanra is. A hallgatók maguk a legnagyobb kihívás, azt hiszem. Hogy az ő elvárásaik és az én céljaim, a főiskola, a gyülekezetek és a társadalom kontextusában megvalósulhassanak. Mindenképpen szükséges az egyeztetés, annál nagyobb élmény, ha közösen rezdülünk egy-egy téma kérdéseire, aktualitásaira.

Az egyik kedvenc történetem még a kezdetek idejéről való. A szerzetesrendek történetéről tanultunk, és kisebb csoportokban bele is olvastunk egy szerzetesi regula szövegébe. Hogy ne csak a nagy elméletek és jelszavak szintjén, hanem legalább ennyiben a praktikum oldaláról is találkozzunk ezzel a számunkra idegen közösséggel. Először mindenki húzta a száját, hogy erre ugyan mi szükség van. De azért nekiláttak, és végül annyira belejöttek, hogy az egyik csoport megalakította a maga szerzetesi közösségét, apáttal, meg ami kell. Érdekes, hogy általában az szereti legjobban ezt a feladatot, aki eleinte a legkevésbé látja értelmét. Olyan is volt, aki nagy ellenállás után fogadkozott, hogy felkeresi a városában található szerzeteseket, és kifaggatja őket a hétköznapjaikról!

Megtanultam, vagy legalábbis tanulgatom, hogy időt kell adni a légkör kialakulásának. Bizalmi kapcsolat ez tanár és diák között. Ha ők csak az elvárások szintjén találkoznak velem, semmi nem fogja őket motiválni arra, hogy teljesítsenek. Ezért örülök annak, hogy egy-egy társasággal három féléven át találkozunk. Felfedezhetjük, ki milyen oldalról közelít a történelmi kérdésekhez, és igazodni tudunk egymáshoz. Legalábbis remélem!

Ki volt (ma is) a példaképed a szolgálatban?

A legkevésbé sem olcsó szavakként szeretném mondani, hogy a szüleim voltak az első nagy példaképeim. Nagyon jól ismerték fel abban a korban, amikor a tudásnak nem volt értéke és megbecsülése, hogy a gyermekeik boldogulását a tanulás jelenti. Erre tréningeltek bennünket kicsi korunktól fogva. Ezt az utat rajzolták elém, és én örömmel követtem.

Fontos számomra, hogy olyan emberek között legyek, akik követhetőek. Ez inspirációt jelent, fejlődésre ösztönöz – igyekszem minden tevékenységemhez megtalálni azokat az embereket, akik példaképeim lehetnek. Ez néha egy beszélgetést jelent, máskor egy filmben vagy könyvben találom meg azt a mondatot, ami előre lendít. Mindig nagyon szerettem a misszionáriusok életrajzát olvasni, az ő odaszánásuk volt a legnagyobb hatással rám. Sokáig úgy terveztem, hogy a missziómezőn adom majd a véremet az Úrért, de egyelőre úgy tűnik, hogy ma itt élni és dolgozni nagyobb kihívást jelent.

Hogyan élted meg a rendszerváltást?

Ez is jó kérdés, mivel alig kezdtem iskolába járni akkoriban. Volt egy vicces történet, ami akkoriban bosszantott bennünket. Bányászvárosban nőttem fel, természetes volt, hogy a városban mindenki mindenkinek „Jó szerencsét!” köszön. Kicsi, nagy, tanár, óvodás, szomszéd, mindenki. Egyik nap valami nagygyűlésre hívták az összes diákot meg a tanári kart az iskola udvarára, és ott jelentette be az igazgatónő, hogy mostantól nem köszönünk többet jószerencsét, hanem „Jó napot kívánunk”. Óriási ügy volt ez, évekbe tellett, mire mindenki átállt. Még középiskolás koromban is akadt olyan idősebb tanárom, aki véletlenül a bányászüdvözlést használta. Kétségtelenül nagyobb volumenű dolog volt a rendszerváltás, de a kisgyerek szintjén nagyjából ezt lehetett érzékelni belőle. Valami nagyot fordult.

Miben látod a magyar társadalom lelki-szellemi megújulásának lehetséges útját?

Nyilván nem egytényezős a megoldás, de indulásnak tudnám ajánlani a szerénységet. Már ha a keresztényekre gondolsz. Ha elfelejtjük a megörökölt válaszainkat, ha meghalljuk a mai világ véleményét, kérdéseit, és elismerjük, hogy nem lettünk mindentudók és tökéletesek attól, hogy megtértünk. Túl sokáig hitte az egyház, hogy felsőbbrendű – adott esetben minél kisebb, annál makacsabban, sokszor egymás ellenében is. Közhellyé vált szavak azok, hogy nem az érdemeinkért fogadott minket Isten a gyermekeivé. Nem szeretem, amikor ellenségként tekintünk a „világiakra” körülöttünk, mert „megvetik” Krisztust – vajon vonzó számukra az a szubkultúra, amiben mi megéljük a „krisztusi” mivoltunkat? Vajon mennyi a szubkultúránkból valóban Krisztus, és mennyiben van igaza annak a kívülállónak, aki kritizálja, esetleg el is utasítja azt?

Jelenlegi doktori tanulmányaidban milyen kutatási területtel foglalkozol?

A tanulmányaim egyelőre távolról közelítenek a kutatási témámhoz, ami a szabadegyházi nők történetét, szerepét, lehetőségeit foglalja magában. Az órákon egyelőre protestáns ébredéstörténetet és nőtörténetet hallgattam-tanulmányoztam leginkább, ami nagyon jól megalapozza a későbbi tényleges kutatásomat.

Érdekes tanulság számomra is például a pünkösdi nőalakokról készített portrésorozatom. Korábban nem figyeltem fel arra a tényre, hogy milyen meghatározóak voltak a nők a mozgalom indulásakor. Beszédes az a kép, ahol a vezetők között alig néhány férfi látható a nők gyűrűjében. Ez az arány aztán gyorsan meg is fordult. Magyarországon is több fontos nőtestvérünk tevékenykedett a mozgalom bölcsőjénél. De természetesen nem merülhet ki itt a kutatás. Szeretném a pályaválasztási lehetőségeket, a szórakozási formákat, a párválasztási szokásokat és még sok egyebet is megvizsgálni.

Milyen érzés volt az oral history kutatásban részt venni?

Kicsit nehezen lendült be a dolog, de aztán úgy tűnt, hogy a résztvevők jól érzik benne magukat, és ez sokat jelentett. Nagyon készségesek voltak az interjúalanyaink, a főiskolai hallgatók is belelkesültek. A záró konferenciánkon Pataky Albert még azt is felvetette, hogy múzeumot kellene létrehozni a nagy elődök tiszteletére.

Milyen fontos tanulságot tudnál említeni a kutatás alapján?

Egyfelől nagy tanulság, hogy nem kell mindig arra várni, amíg profin tudunk valamit végigvinni – másfelől viszont nagyon fontos arra törekednünk, hogy profik legyünk. Előbbi szempontnak köszönhető, hogy egy gyűjtőmunka elkezdődött, aminek már eredményei is vannak, a profi munka viszont a felhasználhatóság érdekében fontos, illetve amiatt, hogy milyen arculatot alakítunk ki a pünkösdi közösségről. A másik ugyancsak nagyon fontos dolog, aminek azt hiszem, mindannyian örültünk, az a múlt értékeinek felfedezése volt. Olyan kedves emberekkel, testvéreinkkel ismerkedhettünk meg a projekt során! Tiszteletreméltó munkát végeztek, és igenis fontos, hogy ezt megőrizzük a jövő számára. Én édesanyámmal és az egyik testvérével készítettem interjút, nyilván sok történetüket hallottam már, de még ők is jelentős újdonságokkal szolgáltak. Például azzal, hogy a családunk ökumenikus irányba is nyitott volt, testvérnek tekintették a többi keresztényt is, összejártak, együtt imádkoztak, szerették egymást, hiszen ugyanazt azt Istent követték.

Hogyan látod a keresztény értelmiség helyzetét a mai időben?

A szabadegyházi közösségek értelmisége kicsit még mindig rejtett módon létezik. Így legelőször definiálhatnánk magunkat. De nem elkülönülés vagy kivonulás céljából természetesen, hanem éppen azért, hogy a kellő „önismeret” birtokában integrálódni tudjunk. Olyan sokféle specialitása van ennek a társaságnak, amivel jó tisztában lennünk, ami értékes, és amivel gazdagíthatjuk a gyülekezeti, de akár a társadalmi életet is.

Másfelől, ahogy már mondtam, fontosnak tartom a hitelességet. Nem az ideáink mérete a lényeg, hanem hogy abból mennyit tudunk emberi mivoltunkat vállalva megélni. Minden változik körülöttünk, csak kapkodjuk a fejünket – és éppen most kell tudnunk adekvát és hosszútávon is érvényes módon megfogalmazni és közvetíteni az evangéliumot. Ez nyilván sokféle feszültséget jelent, mind a hagyományokat, mind a jövő bizonytalanságait illetően. Az egyház története ebből a szempontból is számos tanulsággal szolgál. Nehogy azt higgyük, hogy mi vagyunk az első generáció, aki ilyen feladattal találkozik.

 

 

Comments