Pünkösd.ma publikációk‎ > ‎Portré‎ > ‎2012/2‎ > ‎

Teológus portré – Dr. Tatai István

Áldott, aki az Úr nevében jön!


Az interjút Tari Zoltán készítette

„A Szentírás egymást kiegészítő kijelentései megóvhatnak bennünket a vak és gyűlölködő antiszemitizmustól, de attól a rajongó lelkesedéstől is, amelyik nem látja, hogy Jézus sírt Jeruzsálem felett. A végső cél felemelő mindnyájunk számára: Jézusnak egy menyasszonya van. Ez a Messiás népe, amely zsidókból és pogányokból áll” – összegzi legutóbbi kutatásának aktuális tanulságait Dr. Tatai István, a Hatvani Református Gyülekezet lelkipásztora.


1957. szeptember 27-én született Sárbogárdon. 1980-ban szerzett lelkészképesítő oklevelet a Budapesti Református Theologiai Akadémián. 1981 és 1982 között a Német Szövetségi Köztársaságban folytatott tanulmányokat. Önismereti tanfolyamon vett részt és epilepsziás betegek között végzett lelkigondozói szolgálatot a Betheli kórházban. 1983-ban hazatérve feleségével összefogva elindították az EPIKLUB-ot, amelynek célja lelki segítségnyújtás a hazai epilepsziás betegek számára.

1984 óta és jelenleg is a Hatvani Református Gyülekezet lelkipásztora, amelyhez 10 szórvány gyülekezet is tartozik.

1990 óta több alkalommal részt vett a Jeruzsálemben kétévente megtartott nemzetközi tanító- és imakonferenciákon.
1990 óta tagja a "European Charismatic Consultation" (ECC) ökumenikus szervezetnek, amely 2-3 évenként tartotta találkozóit Berlinben, Prágában, Bécsben, Budapesten, Rómában, és legutóbb 2004-ben Máltán.

Doktori disszertációját Az Egyház és Izrael címmel 2008-ban védte meg a Károli Gáspár Református Egyetem Hittudományi karán.

Hogyan találkoztál az Úr Jézussal?

1970 májusában történt Sárbogárdon. Konfirmándus voltam a helyi református közösségben. Az ünnepélyes fogadalomtétel előtt evangelizációs hét volt a gyülekezetben. Az első esték egyikén a bűnbánatról volt szó. Sokan egy papírra írtuk le a bűneinket, majd a parókia udvarán tüzet gyújtottunk, s imádkozás után elégettük a sok bűnös papírt. A következő nap Jézus befogadása volt a téma. Lukács evangéliumának 5. fejezete alapján hallottunk Péter elhívásáról. Előtte Jézus Pétert megkérte, hogy engedje be hajójába. Engem nagyon megérintett azon az estén Jézus szeretete. Akkor imádkoztam életemben először a gyülekezetben ezekkel a szavakkal: „Úr Jézus, jöjj az életembe, hadd legyek én is a Te bárányod”. Azon az estén egy feladatot is kaptunk: otthon el kellett olvasnunk a János evangéliumának 15. fejezetét. Így bátorított lelkipásztorunk bennünket: „ma este Jézus szólni fog hozzátok”. S ez így is történt! Több Igevers személyesen és mélyen megérintett az adott fejezetből. Többek között ez: „Ti már tiszták vagyok a beszéd által, amelyet szóltam hozzátok…” De hangsúlyossá lett ez a vers is: „Ti is bizonyságot tesztek rólam, mert kezdettől fogva velem vagytok” (Jn 15,27).
Mi történt velem? Nagy megtisztelésnek vettem, hogy Jézus szólt hozzám. Tudtam, megtisztította szívemet, nem voltam már annyira lelkileg magányos. Elkezdtem olvasni naponta a Szentírást, s Isten gyakran szólt hozzám.

Hogyan ébredtél rá lelkipásztori elhívásodra?

A Jn 15,27 verse továbbra is élt bennem. Szívem mélyén kezdtem tudni, hogy Isten azt akarja, teológiát tanuljak és lelkipásztor legyek. Ezt akkor semmiképpen nem akartam. Egyszerűen alkalmatlannak éreztem magam az elhíváshoz, s a lelkészi munkához, meg idegennek éreztem a fekete palástot viselő lelkészi szerepet is. Különösen a temetésektől tartottam. Isten azonban nem hagyta annyiban és sokszor szólt hozzám Igéjéből. Ahogy ellenálltam, úgy veszítettem el békességemet is. Eljött egy tavaszi nap, amikor a szőlőnkben dolgoztam. Ott is vergődtem az elhívó szóval. Aztán megálltam a munkával és ezt mondtam: „Úr Jézus, engedek Neked, de kérlek, Te adj erőt ehhez az elhíváshoz”. Ekkor visszanyertem békességemet. Érettségi előtt csak a Budapesti Református Theológiai Akadémiára jelentkeztem, és fel is vettek.

Hogyan kerültél a Hatvani szolgálati helyedre?

Isten vezetett bennünket párommal együtt a hatvani református gyülekezetbe. Azonban tanulmányaim alatt ez volt az egyetlen hely, ahová semmiképpen nem kívántam kerülni. Miért? Mert nagy területen fekszik, s több mint 10 szórványközössége van. Biztos voltam abban, hogy ez akkori gyenge hangszálaim számára lehetetlen feladat lesz. Isten azonban figyelmeztetett a pusztai nép sorsára: ha sokat ellenkezel, marad a pusztai negyven év, a körbe-körbe vándorlással. Azt is megértettem, hogy Isten a szórványokat olyan „szigeteknek” látja, amelyek várnak a tanításra.
Megválasztottak. Egy-két hónap múlva egy helyi orvosi vizsgálat során kiderült hangszálaim problémájának oka. Meggyógyultam. Isten egészségemet is helyre állította a szolgálathoz.
Bizony néha előbb van az engedelmesség, s utána az isteni cselekvés.

Kik voltak a példaképeid a szolgálatban?

Elsődleges példaképet szüleim életében kaptam. Minden napot imádsággal és igeolvasással kezdtek. Mindig volt bizonyságtételük. Szinte senki nem hagyhatta el otthonunkat úgy, hogy ne hallott volna legalább egy bizonyságtételt tőlük. Isten valóban sok csodát tett sárbogárdi otthonunkban. Számos gyógyulást, imameghallgatást, sőt halva született Péter testvérünk feltámasztását is átélhettük. A másik példaképem Szabó Imre sárbogárdi lelkipásztor és élete párja volt. Tőlük hallottam bővebben Isten Lelkének munkájáról. Láttam életükben a prófétálás ajándékának működését, s mindig tiszta tanítást hallhattam tőlük. Persze felfigyeltem a sok isteni próbatételre, sőt külső „hátratételre” is, amit el kellett szenvedniük hitük megvallásáért és szolgálatukért. Az Úr azonban velük volt, és egyértelművé tette, hogy Isten emberei voltak.

Hogyan vezetett az utad az epilepsziásokért végzett szolgálatodhoz?

1981 és 1982 között az NSZK-beli Bielefeld melletti Bethel Intézetben ösztöndíjasként tanulhattam teológiát. Közben egy klinikai pásztori gyakorlaton is részt vettem, ahol epilepsziás betegek lelki gondozását bízták ránk. Hazatérve, orvostanhallgató párommal kezdtünk el egy szolgálatot a hárshegyi epilepsziás betegek között. Egy jó évig vezettünk egy népes csoportot a Budahegyvidéki református gyülekezet ernyője alatt. Összejöveteleinken igét hallgattunk, beszélgettünk, kirándultunk, és imádkoztunk is. Amikor Hatvanba kerültünk, a csoport vezetését mások vették át, de azért néhányszor utána is találkoztunk.
Biztos vagyok benne, hogy a lelki munkánk egyik fontos ága az elesettek elérése, megszólítása, értük való könyörgés, egyszerűen: Isten Jézusban eljött szeretetének megmutatása.

Tagja voltál az Európai Karizmatikus Konzultációnak. (ECC) Mit jelentett ez számodra?

A munkát Simonfalvi Lajos barátomtól vettem át. Jó volt egy nemzetközi karizmatikus közösség tagjaként tájékozódni, szolgálni és sok barátra lelni. A mozgalom időközben összeolvadt egy katolikus szervezettel, majd új alapokon folytatta munkáját. Nekem pedig más szolgálataim adódtak, de hálás vagyok az ECC-s évekért Istennek.
Isten Lelkének munkájával 1973 nyarán találkoztam személyesen. Akkoriban ébredés volt hazánkban. Ugyan nyíltan nem találkozhattunk konferenciákon, de Kaskantyú puszta alkalmas volt Istennek arra, hogy Szentlelkével megérintsen, betöltsön bennünket. Senki nem tette rám a kezét. Egyszerűen hallgattuk az Igét, szomjaztunk Isten jelenléte és ereje után. Akkor megvallottam bűneimet, s egy új találkozást éltem át Jézussal a Szentlélek által, amelyben lelki ajándékokat is közölt az Úr.

Hatvanban együtt szolgálsz koreai misszionáriusokkal is. Milyen tapasztalatod van erről az együttműködésről?

1999 óta szolgálok együtt egy református missziós házaspárral. Korea egy nagy református ébredést élt át a XX. század második felében. Ma számos országban végeznek missziós munkát koreai keresztyének. Elsősorban személyes életszentségük, tapintatos igazságkeresésük, az elveszetteket és sérülteket átölelő szeretetük érint meg bennünket.

Hogyan élted meg a rendszerváltást?

A rendszerváltás évében is lelki ébredés volt hazánkban. Akkor senki sem tudta pontosan mi következik, de tudtuk, hogy Isten meghallgatta sok-sok ember imádságát, mert egy új szabadságot hozott el. 1987-ben részt vettem egy imaalkalmon, ahol valaki ezt mondta: „Látom, amint a vörös csillagok hullnak le épületek tetejéről”. Megdöbbentő kép volt ez! De valóban bekövetkezett. Ez összefüggött a hívő nép egymásra utaltságával, a közös intenzív bűnbánati imádsággal.

Miben látod a magyar társadalom lelki-szellemi megújulásának lehetséges útját?

Kiss Ernő aradi vértanú sóhajtott fel kivégzése előtt valahogy így: bárcsak az eljövendő ifjúságnak „…Jézus lakna a szívében…” Szerintem ez a legfontosabb kulcs. Mennyi gazdasági és lelki problémánk megoldódna! Képzeljük el: nem kellene ennyi börtönt fenntartanunk. Az alkoholizmus és cigarettázás okozta nyomorúságok nem terhelnék az egészségkasszát! Remélhetőleg nem lenne ennyi válás és abortusz sem. Megtért szívvel befizetnénk az adókat, s így radikálisan csökkenhetne az államadósság is. Kiléphetne sok személy a szaharitisz (pusztai lelki magányosság) és értelmetlenség nyomorúságából, s reménységet nyerhetne életére, munkájára, családjára és örök életére nézve is. Isten Lelke bölcs utakat mutathatna számunkra. Ennek érdekében fontos lenne a gyülekezetek és egyházak megtérése és egymáshoz fordulása. A keresztyén emberek tiszta élete új szellemi atmoszférát, stílust hozhatna a közéletbe.
Nagyon sok ajándékot kapott nemzetünk ebben a kicsi hazában. Csodálatos helyen élhetünk itt a Kárpát-medencében. Ha a környező népek Jézus szeretetét tapasztalnák meg bennünk, meg tudnánk élni pusztán földrajzi kincseinkből is. A modern turizmus sikerének egyik kulcsa ugyanis éppen a közbiztonsággal és a szerető befogadással függ össze.
Számomra tehát a társadalmi reménység minden szinten Jézushoz kapcsolódik. Európát egykor az evangélium emelte fel, s ez ma is megtörténhetne, ahogy világunk számos részén történik is.


Milyen élményeid vannak az izraeli imakonferenciákról?

Ott éltem át először, hogy mi keresztyének mennyire nem vagyunk egyedül. Amikor 150-170 nemzet együtt lehet, megosztja bizonyságtételét, egymásért imádkozik, s együtt magasztalja Istent, ott új lendületet és derűt nyer a szív. Így voltam én is ezzel immár több mint tíz alakalommal Jeruzsálemben. A „Minden Nemzet Egybehívása Jeruzsálembe” (ANCJ) konferencia évente kerül megrendezésre. Több alkalommal sajnos csak egyedül emeltem fel nemzeti zászlónkat, s mondtam áldást népünkre és a választott népre. Jó lenne, ha többen bekapcsolódnának ebbe a szolgálatba. Amikor a zsidóságért imádkozunk, akkor azt kérjük, hogy Isten megváltó tervei valósuljanak meg Izrael életében. Hiszem, hogy Isten terve Jézus eljövetelével majd teljességbe megy. Tehát Isten zsidó népe egy napon ezt fogja mondani Jézus-Messiásnak: „Áldott, aki az Úr nevében jön!”.
A konferenciákon jó volt találkozni a harmadik világból érkező testvérekkel is. Hallgatva bizonyságtételeiket, átélve szenvedésüket, együtt kell mondanunk: „Uram, irgalmaz nekünk itt Európában! Mégis, dicsőség Neked mindenért, mert Te cselekvő Úr vagy az egész földön!” Egy megbékélési ima-összejövetelen 2008-ban, Isten indiai és kenyai testvérekkel hozott össze. Ők hívtak meg hazájukba. Így prédikálhattam India kaszton kívüli népének a Bengáli öböl falvaiban, pálmaágakkal fedett templomokban, valamint Kenya néhány gyülekezetében és középiskolájában.

Az egyház és Izrael című könyved kapcsán: milyen aktuális tanulságai vannak a kutatásodnak?

Ehhez mindenkinek ajánlom elolvasásra a könyvet. A fő tanulság ennyi: az egyoldalú bibliaértelmezés végzetes tévedésekbe, sőt tragédiákba sodorhat bennünket. A Szentírás egymást kiegészítő kijelentései azonban megóvhatnak bennünket a vak és gyűlölködő antiszemitizmustól, de attól a rajongó lelkesedéstől is, amelyik nem látja: hogy Jézus sírt Jeruzsálem felett. A végső cél felemelő mindnyájunk számára: Jézusnak egy menyasszonya van. Ez a Messiás népe, amely zsidókból és pogányokból áll. Feladatunk: imádkozzunk Isten népéért, rendezzük kölcsönösen terhelt múltunkat, és tegyünk bizonyságot a zsidóknak, akik Martin Buber szerint „idősebb testvéreink”.




Comments