Pünkösd.ma publikációk‎ > ‎Portré‎ > ‎2011/4‎ > ‎

Teológus portré - Bálint Miklós

Munkálkodjatok a város jólétén!


A PTF 2011. évi példaképdíját Bálint Miklós lelkipásztor kapta mások számára is példát jelentő missziós aktivitásáért és forrásfakasztó munkájáért. Ebből az alkalomból készített vele interjút Tari Zoltán. 
„Én úgy gondolom, hogy a lelkipásztoroknak nem elbújniuk kellene egy irodában vagy egy templomban, hanem ki kellene menniük az emberek közé. Kapcsolatokat építeni az emberekkel és a város vezetőivel is. – osztja meg velünk missziós látását Bálint Miklós a Magyar Pünkösdi Egyház Kalocsai Gyülekezetének lelkipásztora.
Nem vallásos családban felnőve először munkatársa által találkozott Istennel. A találkozás és megtérése után ifjúsági szolgálatba állt be a frissen megalakuló kalocsai gyülekezetben, ahonnan egyenes út vezetett a Pünkösdi Teológiai Főiskola lelkészi képzéséhez. A főiskolát 1994 és 1998 között végezte nappali tagozaton. 1998-ban nősült, felesége Bálint Anita, egy kislányuk van, akit Rebekának hívnak.
A folyamatos gyülekezeti szolgálata és tanulmányai miatt a közösség kezdettől vezetőként tekintett rá, és ennek megfelelően hívta meg lelkipásztori szolgálatra, amit el is vállalt és néhány éves külföldi szolgálat után folytatott.
1999 és 2003 között Kanadában a torontói magyar Első Szeretet Gyülekezetben szolgált. 
2003 óta a Magyar Pünkösdi Gyülekezet Kalocsai Gyülekezetének lelkipásztora. Elkötelezett saját városa iránt, ahol mindvégig élt és tanult, és ahol jelenleg is szolgál.
2011-ben a Pünkösdi Teológiai Főiskola vezetőségének ajánlása alapján a főiskola példakép díját vehette át.

Hogyan kaptad az elhívást a pásztori szolgálatra?

1990-ben alakult meg a kalocsai gyülekezet. Én korábban, 1988-ban tértem meg. A gyülekezet megalakulásakor 7-8 fiatallal elkezdtünk ifjúsági alkalmakat rendezni. Akkor ez úgy adódott, hogy én kezdtem összefogni a fiatalokat, szolgáltam közöttük Igével, mivel én voltam a legidősebb közöttük. Ez így működött éveken keresztül, majd a gyülekezet is megkért, hogy vezessek alkalmat és az Igével szolgáljak. Közben dolgoztam az akkori munkahelyemen, és egy idő után kezdtem érezni, hogy ha hosszú távon számítanak rám, és ha hosszú távon szeretnék szolgálni a gyülekezetben, akkor valamilyen képzés kell hozzá. 1994-ben jelentkeztem a teológiai főiskolára azzal a céllal, hogy képezzem magam. Nagyon szerettem volna az iskolát nappali tagozaton végezni. Ehhez egy komoly döntést kellett hoznom, mivel az addigi munkahelyemet kénytelen voltam otthagyni. Az volt a kérésem az Úrtól, hogy ha azt akarja, hogy teológiát tanuljak, akkor viseljen gondot rólam. Azt tapasztaltam, hogy ez így is történt és mindvégig gondot viselt rólam. A tanulmányi idő alatt a gyülekezetben folyamatosan szolgáltam. A gyülekezet ezután úgy kezdett rám tekinteni, mint vezetőre. A teológia elvégzése után felkértek, hogy legyek a gyülekezet pásztora. El kellett gondolkodni rajta, hogy mi az Úr akarata. Imádkoztam, és békesség volt bennem a szolgálatot illetően. Nem én kerestem ezt a szolgálatot és nem volt kérdés bennem az, hogy ez az én szolgálatom. Egyéves próbaidőt kértem tőlük, mivel néhány dologban nem értettem egyet. Az egy év után aztán úgy döntöttem, hogy nem vállalom a szolgálatot.

Hogyan találkoztál Jézus Krisztussal?

Nem vallásos családban nőttem fel. A mi családunk nem járt templomba, így én sem jártam. Nem beszélgettünk soha Istenről, nem tettünk fel kérdéseket ebben a témában. Volt egy munkatársam, akiről tudtam, hogy hívő, de igazából a hitéről soha nem beszélt nekem. Egyszer egy beszélgetésünk alatt megemlítette nekem a gyülekezetét. Furcsának találtam, amit mond, de volt bennem egyfajta kíváncsiság, mivel gyülekezetbe még nem voltam korábban. Kecelen volt ez a gyülekezet, mivel Kalocsán akkoriban még csak egy házicsoport működött. Elmentem egy ilyen alkalomra, és igazából nem fogott meg engem semmi az istentiszteletből. Kérdéseim voltak ugyan és a fiatalok társasága tetszett, ezért később újból elmentem egy másik alkalomra. Egy idősebb emberrel találkoztam, aki megkérdezte, hogy mi a véleményem erről az egészről. Azt válaszoltam, hogy amit hallok a gyülekezetben, abban én nem tudok hinni. Mondta, hogy kérjek Istentől hitet. Erre azt mondtam, hogy nem tudok imádkozni. Bíztatott, hogy saját szavaimmal mondjam el, ami bennem van. Néhány nap múlva imádkoztam, de nem történt semmi napokig. Az a gondolat járt bennem, hogy Isten biztosan nem létezik. A rákövetkező vasárnap aztán egy különös dolog történt velem, ami megváltoztatta az életemet. Találkoztam Istennel, tehát egy olyan átélésem volt több órán keresztül, ami után már nem volt számomra kérdés, hogy Isten létezik. Megszólított a tékozló fiú történetén keresztül, és akkor tudtam, hogy Isten szólt hozzám és isteni érintésben volt részem, még ha nem is tudtam pontosan megmagyarázni mi is történt. A lelkipásztor előrehívott, hogy befogadjam Jézust. Előrementem, imádkoztak értem. Attól a naptól kezdve az életem megváltozott. A korábbi életemből az Isten előtt utálatos dolgok szép lassan eltűntek.

Milyen élményeid vannak a PTF-es tanulmányaid alatti időből?

Az egész tanulmányi idő nagy élmény jelentett számomra. Azonban nem volt könnyű elkezdeni a főiskolát 26 évesen, nyolc év tanulmányi kihagyást követően. Sok harcom volt emiatt. Az első időszakban megtörtént, hogy a kollégiumban a tankönyvet hozzávágtam a falhoz, és azt mondtam, hogy most azonnal befejezem. Az Úr azonban adott erőt, és végig tudtam csinálni. Nagyon jó évfolyamunk volt! Sok időt töltöttünk együtt, gyakran szolgáltunk egymás gyülekezetében. Akkoriban épült a jelenlegi főiskolai épület és mi ott laktunk egy kis szobában, így tulajdonképpen körülöttünk folyt az építkezés. Egyik alkalommal véletlenül betörték a szobánk falát és ott állt velünk szemben három amerikai ember, akiknek meg kellett magyarázni, hogy egy másik falat kellett volna betörniük. Aznap éjjel nyitott fal mellett kellett aludnunk. 

Volt –e példaképed a szolgálatban?

Lelki atyámnak tartom Városi Ferenc testvért, keceli lelkipásztort. Nagyon sokat köszönhetek neki, többek között azt is, hogy ma lelkészként szolgálok. Voltak nehéz helyzetek, amikor megingott bennem az elhívástudatom. Tőle sokat tanultam és sok tanácsot kaptam. Kiállt mellettem mindig, támogatta és segítette szolgálatomat. Ma is szívesen kérem ki a tanácsát. Példaképemnek tartom Chernel Andrást is a PTF-ről, akitől ugyancsak sokat tanultam.

Hogyan kerültetek ki Torontóba?

Amikor a feleségemmel már tudtuk, hogy Torontóból szeretnének minket meghívni lelkipásztori szolgálatra, akkor minden porcikánk ellenkezett ezzel szemben. Megbeszéltük, hogy külön-külön imádkozunk ezért és vezetést kérünk Istentől. Prófétai szót azonban csak olyan személytől fogadunk el, aki nem tud semmit a helyzetünkről. Feleségem akkoriban egy női konferenciára hívott el Németországba, és ott találkoztunk egy holland hölggyel, akit korábban nem ismertünk. Egyik reggel odajött hozzánk azzal, hogy az Úr szólt hozzá és valamit akar nekünk adni. Egy papírcetlit adott, amelyen egy Igevers volt, és ami által teljesen egyértelmű volt számunkra, hogy ki kell mennünk Kanadába szolgálni. Félelemmel indultunk neki az útnak, de mindvégig nagyon jól éreztük magunkat az országban és a szolgálatban. Kölcsönös volt a szeretet köztünk és a gyülekezet között. Nagyon nehéz volt a búcsúzás, valamint  nekem nagyon nehéz volt elfogadni, hogy haza kellett jönnünk. A kinti gyülekezet 3 év után meghívott a további szolgálatra. Egy ottani konferencián aztán újból egy prófétai szó győzött meg minket arról, hogy haza kell jönnünk. Nekem fél évre volt szükségem ahhoz, hogy feldolgozzam a visszatérést.

Miben segített neked a három kanadai év?

Sokat csiszolt az Úr az alatt az idő alatt  rajtam. Amikor elmentünk sok fájdalom és keserűség volt bennem. Isten sokat formálta a jellememet, természetemet. Amikor visszajöttem, könnyebb volt ez által beállni újra a szolgálatba. Sok tapasztalatot szereztem látogatásaim során különböző nemzetiségű gyülekezetekben, amiket itthon is tudok hasznosítani.
Tudnál erre konkrét példákat is mondani?
A pénzügyi dolgokat tudnám például említeni. Az ottani gyülekezetek rendszeresen szerveznek olyan akciókat, amelyek által a közösség könnyen pénzhez tud jutni. Például árusítanak a gyülekezetben. Összegyűjtik azokat a tárgyakat, amelyeket már nem használnak a tagok és garage sale-t rendeznek, (házi árusítás) amiből bevételhez juthatnak és különböző célokra fel tudják használni. Kalocsán a gyülekezetünkben, amely kb. 80 tagú és nem túl pénzes emberekből áll, a bevételünk nem elég önmagában ahhoz, hogy komolyabb misszió munkát tudjunk végezni. Elkezdtünk a kinti mintához hasonlóan mi is ruhaakciókat szervezni, és mára ez egy komolyabb ruhavásárrá nőtte ki magát, melyet havi rendszerességgel meghirdetünk. Ebből komolyabb bevételünk van, és tudunk belőle missziós munkákat támogatni, valamint a gyülekezeti házunkat is folyamatosan tudjuk szépíteni és újítani.
Ezen kívül nekem nagyon tetszik a kinti gyülekezetek szervezettsége. Én is ilyen típusú ember vagyok, aki szereti a szervezettséget és ezen a téren is sokat tanultam tőlük. 

Hogyan értékelnéd az eddigi pásztori szolgálatodat?

A teológián kap az ember egy elméleti tudást, ami önmagában nagyon jó. Azonban az elmélet és a gyakorlat között nagyon sokszor különbség van. A gyakorlati képzést én hiányoltam a teológián. Miután kikerül valaki a gyülekezetbe a tanulmányai után, azonnal szembe találja magát nehéz helyzetekkel. Nem biztos, hogy ezeket meg lehet a főiskolán tanulni, de ha tapasztaltabb pásztorokkal tudna ezekről beszélni, akkor lehet, hogy nem követne el olyan hibákat, amelyeket én elkövettem. Az Úrnak sokat kellett csiszolnia a jellememet ahhoz, hogy az embereket meg tudjam érteni, el tudjam őket fogadni. Olyan típusú ember vagyok, aki célirányosan megy előre a szolgálatban. Eközben azonban a gyülekezettel meg kell találni a közös hangot, hogy együtt munkálkodjunk.

Milyen látásod van a gyülekezeteddel kapcsolatban?

Ami számomra fontos, hogy keressem mindig az Úr akaratát, ugyanis a személyes közösség által dőlnek el a nagy dolgok, a térdeimen állva. Elsősorban nem az a fontos, hogy lelkipásztor vagyok, hanem, hogy Isten gyermeke.
Ezen a személyes kapcsolaton múlik a szolgálatom, e nélkül nagyon erőtlenné válhat az egész.
A másik, amit fontosnak tartok és látásommá vált az évek során, hogy legyen jó kapcsolatunk a városunkkal. Arra törekszem, hogy ez a jó kapcsolat kiépüljön minden szinten. Többévi próbálkozás után hála Istennek, a gyülekezetünknek most nagy elfogadottsága van. Ez a kapcsolat kölcsönös: mi is próbálunk a városnak segíteni, részt veszünk rendezvényeken, segítünk. A város is sokszor segít nekünk. Én úgy gondolom, hogy a lelkipásztoroknak nem elbújniuk kellene egy irodában vagy egy templomban, hanem ki kellene menniük az emberek közé. Kapcsolatokat építeni az emberekkel és a város vezetőivel is. Ez nem megy egyik napról a másikra. A hétvégén például most Pünkösdkor volt egy háromnapos rendezvényünk Kalocsa belvárosában, a sétálóutcában. A helyet és a színpadot a város ingyenesen a rendelkezésünkre bocsátotta. Nagyon színvonalassá vált az évek során ez a program. A város igényli a mi segítségünket más városi programokon is. Kalocsa egy erősen katolikus, érseki központ, és mégis tud működni ez a kapcsolat. 

Szerinted ma is lehetséges az utcai evangelizáció?

Gyülekezetünk sokféle szolgálatot végez, de arról nem tudok beszámolni, hogy tömegek csatlakoznak hozzánk. Azt azonban el tudom mondani, hogy ott vagyunk az emberek között, és amit csinálunk a városban arra az emberek azt mondják, hogy érdemes eljönni. A mostani rendezvényünkön is sokan megfordultak, szombaton például közel négyszázas tömeg fordult meg a sétálóutcában. Az emberek láthatóan jól érezték magukat, és ezen felül várhatóan valamit elvittek magukkal a szívükben. Az esti alkalmon láthatóan többen sírtak, érintést kaptak a szívükben, de még nem döntöttek az Úr mellett. Én hiszem, hogy aki vet, az aratni is fog. Mi ezt a vetést végezzük sok rendezvény által, de a tömegek még nem jönnek. Hiszem azonban, hogyha ezt a vetést tovább végezzük, akkor lesz eredménye. Ott vagyunk, ahol az emberek vannak valójában. Ott szólítjuk meg őket az evangéliummal. 

Milyen tanácsot adnál a következő generációs lelkipásztoroknak?

A legnagyobb bátorítás az, hogy tudják azt, hogy ahol vannak, oda Isten helyezte őket. Egy szolgálattevőnek nagyon nagy erőt tud adni ez - különösen nehéz időszakokban - ha tudja, hogy amit végzett, azzal Isten bízta meg őt. Ennek egy erős tudati döntésnek kell lennie benne. A másik hogy tudja azt, hogy amit végez az Úrnak szolgálva, az nem hiábavaló. Ha nem is látja rögtön a nagy eredményeket, higgyen abban, hogy ennek a szolgálatnak – ha hűségesen és szorgalmasan teszi – nagy eredménye lesz. 
Ajánlom nekik továbbá, hogy egy új gyülekezetbe kerülve legyenek türelmesek, ne akarjanak mindent rögtön megváltoztatni. Ezzel szemben engedjék, hogy Isten őket változtassa meg.
Comments