Pünkösd.ma publikációk‎ > ‎Portré‎ > ‎2010/5‎ > ‎

Adott némelyeket pásztorokul - Teológus portré – Chernel András

 „Pásztori szolgálatom kiteljesedésében fontosnak tartom a kooperatív készséget, az atyafiakhoz való hajlandóságot, de az együttmunkálkodó képességet is a másképpen gondolkodó munkatársakkal. Feladatom a munkatársakat ráhangolni az Úrtól elvett vízióra, összefogni velük, és egy szívvel-lélekkel munkálkodni” – árulja el szolgálata kiteljesedésének egyik titkát Chernel András lelkipásztor, a Pünkösdi Teológiai Főiskola docense és az intézmény vezetőségének tagja. 

1980 szeptembere óta igehirdetői szolgálatot végez több kelet-magyarországi gyülekezetben. 1983 óta az Evangéliumi Pünkösdi Közösség felavatott lelkésze. Pásztorlása nyomán virágzó és épülő közösséggé változott az Ózdon és Hajdúhadházon lévő gyülekezet. (Előbbi helyen 1985-1999 között volt lelkipásztor, utóbbi helyen 1999 óta végez pásztori szolgálatot.) Szolgálati ideje alatt mindkét gyülekezet új épületbe költözhetett, a hajdúhadházi gyülekezet pedig fennállásának 80. évfordulóját ünnepelhette tavaly. Chernel András a miskolci gyülekezet megbízott vezetője 2008 óta.

Igehirdetői elhívása késztette teológiai tanulmányok végzésére, és elhívása nyomán bontakozott ki teljes idejű szolgálata is. Az EPK miskolci gyülekezetében presbiteri kinevezése mellett Sajószentpéteren missziós munkában vett részt, miközben az EPK Gyülekezeti Munkásképző Tanfolyamát is elvégezte. 1984-től a Szabadegyházak Tanácsa Lelkészképző Intézetének hallgatója, amelynek befejezése után a budapesti Evangélikus Teológiai Akadémián szerzett oklevelet kitűnő minősítéssel. 1991-től Ózdon szervez gyülekezeti bibliatanfolyamot, 1993-tól héber nyelvet tanít az EPK Bibliai Főiskoláján.
Több éves szünet után 2007-ben újra teológiát kezdett tanítani, és bekapcsolódott a Pünkösdi Teológiai Főiskola vezetésébe is. Kutatási területe az újszövetségi írásmagyarázat, a gyülekezetvezetés és a Szentírás pneumatologikus szempontú vizsgálata. A lelkész-teológus hallgatók mentorálásában, szolgálatba állításában és gyakorlatuk megszervezésében munkálkodik.

Kérlek, beszélj az elhívásodról!


Emberi oldalról tekintve elhívásom úgy kezdődött, mint a Jeremiásé: „anyámnak méhétől elhívott az ÚR!” Édesapám 55 évesen egy harmadik fiúgyermekért imádkozott, akit az ÚRnak akart szentelni. Most is csodálkozom rajta, de imáira én lettem a válasz. Amikor megszülettem, az újszülöttet hazavitték a kórházból, de otthon megállapították szüleim, hogy a kiadott gyerek nem az övék, s kiderült, hogy másik gyereket adtak helyettem. A kórházi személyzet esdekelt jóapám bocsánatáért, mire ő azt mondta: „Adják ide a fiamat, és menjenek dolgukra!” 
Családi szeretetben, közösségünk miskolci gyülekezetében nőttem fel, ahol több évtizeden át édesapám volt a pásztor. 1970 őszén egy ébredési hullám elért, az ÚR megragadott, és betöltött Szentlelkével. Még az év utolsó napján – tizenkét és fél évesen – bemerítkeztem, melyet tartós, mások által is felismert változás követett. Több fiatallal annyira szerettük az összejöveteleket, hogy hétről hétre alig vártuk, hogy vasárnap legyen. Majd kamasz koromban sportolni kezdtem, s később előfordult, hogy társaimmal többet megengedtünk magunknak, mint amennyit szabad lett volna. Ez szégyellnivaló. Természetszerű istenhittel – gyülekezeti „bennszülöttként” – vasárnap kétszer, hétköznap imaórán, bibliaórán, illetve ifjúsági órán is rendszeresen részt vettem, elhívásomról azonban – bár szívemben mindig éreztem a „szikrát”, a késztetést – hallani sem akartam. 
Apám alkalomadtán profetikusan emlegette: „Fiam, imádkozom érted, és te az ÚR szolgája leszel…” Egyszer haraggal mondtam, ha Isten akar tőlem valamit, azt nekem mondja meg, vagy adjon valami jelet, például szárítsa le a lábam és adja vissza. Másnap sport közben éles vastárgyra estem a sípcsontommal és csonthártyasérülést szenvedtem... a lábam fájdalmasan, kétségbeejtően feldagadt… a sebész „ágynyugalomban” töltendő pihenést írt elő, felpolcolt lábakkal, a végtagom megmentése érdekében.
„No, fiam, gyere, térdepelj le – szólt apám –, és kérj bocsánatot az Úrtól!” Nem kellett kétszer mondania. A térdben is dagadt lábamat a földre szorítottam, és sírva kértem bocsánatot az ÚRtól mindenért.  A több hétre tervezett „ágynyugalom” igen hamar véget ért, a víz eltűnt a lábamból. Akkor 21 éves múltam, imádságomra az ézsaiási elhívási igét kaptam: „És hallám az Úrnak szavát, aki ezt mondja: Kit küldjek el és ki megy el nékünk? Én pedig mondék: Ímhol vagyok én, küldj el engemet!” Ez a megtérésem azonnali elhívással is párosult.
Éhesen kezdtem tanulmányozni az Igét, imaéletem is megelevenedett, ezer kérdést tettem fel a Bibliát jól ismerő apukámnak, akit – bár jó egészségnek örvendett – pár hónap múlva 78 évesen hirtelen hazahívott az ÚR. Első spontán kis „prédikációmat” a temetése napján – családi körben – mondtam el régen látott rokonaimnak a feltámadás erős bizonyosságával.

Két hét múlva az ÚR álomban – de ténylegesen – ismét betöltött Szent Szellemmel; arra ébredtem, hogy hangosan imádkozom nyelveken. Pontosan hajnali négy óra volt. Abban az időben gyakran, de mostanában is előfordul, hogy Isten hajnaltájt rövid szózatban szól hozzám vagy álmot ad. Felébredek, még cseng a fülem a hangtól, s nem tudom, álom-e vagy valóság, aztán megnézem az órámat: hajnali négy… Feszít a szívem az örömtől: „Uram! Ki vagyok én, hogy így foglalkozol velem?” Személyes életemre, pásztori szolgálatomra, családomra nézve is kaptam ilyen módon biztatást, vezetést.  Dicsőség az ÚRnak! 

Ki volt rád jelentős hatással a szolgálatod során és miért?


Az eddig elmondottakból kiderül a válasz, elsősorban a mélyhitű édesapám. Az Úrhoz költözése után egyik napról a másikra kezdtem igét hirdetni, megelevenedtek bennem mindazok, amiket gyermekkoromban, a gyülekezetben sok éven át hallhattam. Éppen most, 2010 szeptemberében értem meg, hogy 30 éve szolgálhatom az URat az ige hirdetésével is.
Természetesen számos pásztortól tanultam, szeretem a karakteres, határozott, karizmatikus, de józan embereit Istennek. Sokat tanultam Szabó Dániel református lelkész exegetikai hátterű igehirdetéseiből, Kopasz Jenő testvértől az elesettek körében végzett szolgálat terén, vagy Jan Palmer kalandos utcamissziós szolgálataiból, a miskolci László Sándor lendületéből, Kovács Béla szisztematikusságából, másnak a pátoszából. Ezen kívül sok könyvet is olvastam, különösen Erich Sauer teologikus művei alapozták meg bibliai látásomat, és sokat kaptam Istentől a rendszeres böjtös egyéni igetanulmányozásaim során is. Elárulom, azoktól is igyekeztem tanulni, akik nem annyira végezték jól a dolgaikat; egy-egy eset okulásomra szolgált, hogy hogyan nem szabad valamit csinálni… Mindezekkel együtt is csak haszontalan szolga vagyok…

Hogyan értékeled pásztori szolgálatod első időszakát?


Még mielőtt az EPK-ban szükség lett volna a munkámra, nagyon korán szeretetteljes felkérést kaptam egy nem pünkösdi, de általam szeretett és szabad időmben gyakran látogatott karizmatikus gyülekezet pásztorlására, amit akkor túl korainak éreztem felvállalni.
A nyolcvanas évek elején néhány fiatallal Miskolc belvárosában kezdtünk utcamissziót végezni, a társadalmilag deviáns fiatalok körében; csövesek, csavargók, szipusok-narkósok hallgatták bizonyságainkat, s néha a rendőrök is belelapoztak Bibliánkba, személyi igazolványunkba. A szolgálat lendülete Sajószentpéteren egy cigánymisszióban folytatódott, ahol több mint négy éven át minden héten evangélizáltam és bibliaórákat tartottam. Felfigyeltem arra, hogy ha valaki prédikációjával nem kötötte le a hallgatóság figyelmét, annak beszéde alatt a jelenlévők jelentős része elhagyta a termet. Ők tanítottak meg arra, hogy szószéki szolgálatommal ne untassam hallgatóimat.  Az ÚRért nem ismertem határokat, ha az utolsó buszt lekéstem, akkor a 15 kilométernyi úton gyalog indultunk haza.  Hála az Úrnak, az akkor megtértek között olyanok is vannak, akiknek ma már megtért gyermekeikkel találkozom, mint szellemi unokáimmal.
Jó pásztor akartam lenni, mindent meg akartam csinálni, mindenkit meg akartam téríteni, mindenkivel igénye szerint kimerülésig beszélgetni, mindenkit lelkigondozni, mindenkiért imádkozni. Aztán édesanyám tett egyszer egy életre szóló megjegyzést: „Kisfiam! Nem kell mindent neked megcsinálni, hagyj valamit a Szentlélekre is!” Azóta nem akarok átnyúlni az ÚR keze fölött. 

Miben látod pásztori szolgálatod fejlődését, kiteljesedését?


Minden szolgálat visszahat, a szolgálót is építi, és minden szolgálattal az ÚR előkészít egy újabbra, esetleg nehezebbre. A sajószentpéteri munka igazi „kiképzőtábor” volt, az elkövetkezendő ózdi szolgálatomhoz. Akkoriban a kiteljesedés első feltételének a teológiai tanulmányokat láttam, s ez valósnak is bizonyult. Munka és misszió mellett elvégeztem az EPK hároméves gyülekezeti munkásképző tanfolyamát. Akkoriban hallottam a rádióban, hogy egy amerikai profi sportoló áttért a muzulmán hitre, és napi 7 órát tanulmányozza a koránt. Ó Istenem – sóhajtottam fel –, bárcsak én tanulmányozhatnám napi hét órát a te Igédet, de nincs rá lehetőségem! Még ajkamra se vettem a szót, amikor Kenyában élő nagybácsikám – akivel akkor, 1983-ban, életemben másodszor találkoztam – meglátogatott bennünket, majd 6 éven át finanszírozta teológiai tanulmányaimat. Így hallgatta meg Isten a kimondatlan sóhajomat, s onnantól kezdve akár napi 7 óránál többet is foglalkozhattam az Igével. Bácsikám cserébe a diploma másolatát kérte; tanulmányaimat az ÚR kitűnő minősítésűre áldotta meg az evangélikus egyetemen.
Eközben ajándékozott meg Isten az áldott, értelmes és szép feleségemmel, aki magángyógyszerészi tevékenységével finanszírozta munkámat.  Ózdi szolgálatomat elkezdtem, s közben végeztem teológiai tanulmányaimat is; ebben az időszakban, két év alatt, tengernyi bizonyság közepette csodás templomot építettünk. Ez idő alatt születtek a gyermekeim, és a kilencvenes évek elejére a gyülekezet létszámát is megháromszorozta Isten, az ország legnagyobb vidéki pünkösdi gyülekezetévé növelve azt.
Hogy miben látom a szolgálat kiteljesedését? Többen kérdezték tőlem akkoriban: „András, hogy csinálod?!” Ezt válaszoltam nekik: „Én csak ügyetlenkedem, s közben nézem, amit az ÚR a Szentlélek által végez!”
Pásztori szolgálatom kiteljesedésében fontosnak tartom a kooperatív készséget, az atyafiakhoz való hajlandóságot, de az együttmunkálkodó képességet is a másképpen gondolkodó munkatársakkal. Feladatom a munkatársakat ráhangolni az Úrtól elvett vízióra, összefogni velük, és egy szívvel-lélekkel munkálkodni. Az akkori presbiteri csapatomban én voltam a legfiatalabb, de az ÚR olyan kenetet adott, hogy idős elődeimmel sem kerültem konfliktusba. Az irányukban megnyilvánuló helytelen attitűd nagy buktató lehetett volna, de amikor az első temetést vagy bemerítést végeztem, akkor is azt kérdezték: „Hol tanultad te ezeket?” 

Az együttműködés mellett miben látod még szolgálatod eredményességének titkát?


Közösségünkben ismertem több olyan pásztort, akiknek a forgolódásában az volt érzékelhető, hogy mindent ők tudnak a legjobban, így aztán mindent, ami csak belefért, ők végeztek.  Aztán panaszkodtak, hogy nem győzik a munkát. Nos, ez az, amit nem szabad!

Az utánpótlást már a munka kezdetétől fogva keresni, nevelni kell. Az első perctől kezdve azon voltam, hogy mindazokat, akik körülöttem vannak – felismerve talentumaikat –, a nekik adatott kegyelem szerint mozgassam. Ózdi leköszönésemkor huszonegy igehirdetőt számoltam össze a gyülekezetben; ők – örömömre – abban a hajóban eveztek velem, ahol én voltam a „kapitány”. 
Miként egy gyülekezet pásztorlásának elkezdése, akként a befejezése is nagyon komoly, Isten kezében tartott szellemi dolog, ezért egy szolgálatnak a kezdetét, de a végét is az ÚR Isten rendeli el. A vele való kapcsolatunk alapján kell felismernünk az ő akaratát. 
Hajdúhadházon – sajnos – nem adatott meg az előbb említett létszámú munkatársi kör, de ott más jellegű áldást kaptam Istentől. Amit korábbi szolgálati területemen nem mindig tapasztaltam, az itt rendszeressé vált, áttörés történik az istentiszteleteken: rendre átéljük az ÚR jelenlétét.

Hogyan lettél Hajdúhadházon és Miskolcon pásztor?


Hajdúhadházon a korábbi lelkipásztor hirtelen az Úrhoz költözött, mögötte szerkezet-kész állapotban maradt a templomépítés, a gyülekezetet saját fia szétszakította, nem állt rendelkezésre anyagi forrás sem, s ilyen helyzetben senki sem vállalta a pásztori szolgálatot.
Isten intézte úgy, hogy kapcsolatba kerüljek a gyülekezettel, szolgálatom azonban nem pásztori, hanem inkább „kormányzás” jelleget kapott, mivel a pásztor együtt él a nyájjal, én viszont ezt nem tehettem meg. (A görög kübernészisz [κυβέρνησις] jelentése: kormányzás, vezetés, irányítás – 1Kor 12,28.) Az ÚR segítségével felépült a tornyos templom, amelyben a munka két póluson folyik: a roma és a magyar misszióban. Az elmúlt évtizedben Hajdúhadházra autózva, kilométerben számolva, több mint kétszer utaztam körbe a Földet, de a testvérek között kapott áldás és szeretet mindig bőven kárpótolt. 

Miskolcon Fábián Attila „kormányozta” a nehéz helyzetben lévő gyülekezetet, de őt is hirtelen hazahívta az ÚR. Az ott kialakult krízis és a nagyon lecsökkent létszám már a gyülekezet megszűnésének gondolatát is lebegtette. Az ugyancsak „kübernészisz” jellegű szolgálatra az új elnökség kért fel, s mint egykori miskolci növendék, nem tanácskoztam testtel és vérrel, a krízis ellenére azonnal elvállaltam a munkát, mert biztosan tudtam, hogy előttem megy az ÚR! Első célunk az volt a lehangolt, csaknem ekkleziogén neurózisban szenvedő testvérekkel, hogy olyan istentiszteleteink legyenek, ahol megtapasztaljuk az ÚR jelenlétét. Az ÚR valóban áldást adott, megkezdődött a tagok „visszaszivárgása”, érzékelhető lett az öröm is; a korábbi vákuumállapot ellenére az ÚRnak Lelke munkásokat nevel: féltucatnyi képzett, ill. formálódó igehirdetői gárda bontogatja szárnyait. 

Meddig fogsz ezekben a gyülekezetekben „kormányozni”?


Hajdúhadházon Isten órája szerint már lejárt a küldetésem, a testvéri közösségi szálak azonban rendkívül erősek, ezért nehéz elszakadni tőlük, de véglegesen nem is szükséges. Miskolcon az ÚR most bontakoztatja ki a munkát, és addig akarom végezni, amíg Isten is akarja. Mindig több dolgot végeztem egyszerre. Mint miskolci fiú, a hetvenes években dolgoztam, tanultam, sportoltam és imaházat építettünk. Később a terhelés minőségileg változott és csak fokozódott. Ózdi szolgálatom után azt mondtam, csak annyit fogok vállalni, amennyit örömmel végezhetek. Mindaz, amit jelenleg végzek, sokkal több, mint a korábbi, de mégis örömmel teszem – az ÚR áldásával.

Milyen tanácsokkal látod el lányaidat a jövőjükre nézve?


Örüljenek az életnek, szeressék, szolgálják az Urat, s minden döntésüket úgy hozzák meg, és minden foglalatosságukat úgy vigyék véghez, hogy hamarosan feltetszik az Emberfiának jele az égen…

Beszélj, kérlek, a PTF-en végzett munkádról!


1993 őszén az EPK Bibliai Főiskoláján harmadéves évfolyamon kezdtem héber nyelvtant tanítani, később – megszakításokkal – rendszeres teológiát, pneumatológiát, doxológiát; jelenleg speciális pneumatológiát, újszövetségi írásmagyarázatot, gyülekezetvezetési, illetve katechetikai gyakorlatot oktatok, felelőse vagyok a lelkészképzési iránynak, továbbá részt veszek a főiskola vezetésében is.
A teológia és az egyház, helyesebben a teológia és a gyülekezet lényegileg összetartozik. Az egyház teológia nélkül vakon tapogatódzik, a teológia művelése viszont egyház nélkül értelmetlen. Ennek tudatában olyan lelkész-teológusnak tartom magam, aki teológiai kutatásában és előadásaiban is az élő, megfogható, továbbadandó isteni üzenetet, a rémát (ῥῆμα) keresi, azaz olyan teológiát igyekszem művelni, ami az egyháznak nagyobb hasznára válik. Az a szemlélet vezérel főiskolánkon is, hogy ezt az élethez kötődő, alkalmazható tudást adjam át a következő generációnak.
Tekintettel arra, hogy oktatói feladataimat rendszerint pásztori szolgálatom mellett végeztem, így a teológia valamelyik szakterületére még nem specializálódtam, de mindig törekedtem arra, hogy mindazokat a tárgyakat, amelyek előadására felkérést kaptam, igényesen, színvonalasan és impulzív módon oktassam. Alapjába véve a rendszeres teológia körébe tartozó tárgyak, a penumatológia a kedvencem, a biblikus igehirdetések alapvetése miatt az exegézis áll közel hozzám, de szívesen elmélyülök a gyülekezethez kapcsolódó gyakorlati diszciplínákban, vagy akár újabb tárgyakban is…

Milyennek szeretnéd látni a főiskoláról kikerülő hallgatókat?

Számomra – különösen a lelkész szakirány oktatásában – lényeges, hogy ne egyfajta felszínes karizmatikusságot, hanem korrekt bibliai teológiai alapot adjunk, amelyre a Szent Szellem hosszabb távon építhet tapintható eredményeket a gyülekezetek és az emberek javára. Ebben nem a humán teátrális igény kielégítésére törekvő manifesztációk vagy hangulatok élveznek elsőbbséget, hanem a Krisztussal való élő kapcsolat, hogy a Szent Szellemnek életszerűen álljon rendelkezésére mint emberi eszköz: munkálkodjon rajta keresztül ott és akkor, ahol és amikor csak Ő akar, éppen azt és úgy, amit és ahogy Ő akarja.

A lelkészi munka szívvel, lélekkel, értelemmel, két kézzel, Istentől elhívott és képzett emberek által végzendő feladat. Köztudott, hogy Magyarországon számtalan területen kevés az igazán jó szakember. Ez a lelkészi szolgálatra is igaz: „az aratnivaló sok, de a munkás kevés”. Mi annak a kevés munkásjelöltnek, akiknek talán elhívásuk sem kristálytisztán fogalmazódik meg, igyekszünk az elméleti-akadémiai képzés mellett alapos gyakorlati képzést is adni, amivel segítjük őket „belendülni” a szolgálatba, - egy olyan világban, amelyben a „homo informatikusz” kezelése és gondozása magas szintű alkalmazható tudást igényel.

Főiskolánk egyik lényegi célkitűzése – lelkész, hitoktató, média, pasztorálpszichológia képzési irányon és egyéb, szakirányú (másoddiplomás) továbbképzésen egyaránt –, hogy kibocsátott diplomásaink keresztény értékeket közvetítsenek a mai társadalom számára, hiszen képzésünk valamennyi területe teológiai alapképzésre épül, melynek kulturális, ideológiai, szociológiai, etikai, pneumatológiai értékei a tanulmányi évek során beivódnak a hallgatók elméjébe-szívébe; s ezeket az értékeket természetszerű intellektualitással, életükkel és kommunikációjukkal viszik végzett hallgatóink a társadalomba.

Hogyan szoktál kikapcsolódni a szolgálatod és munkád mellett?

Igyekszem egészséges életmódot folytatni, ezért is kaptam gyermekeimtől legutóbbi születésnapomra  egy 60 perces csuda szép homokórát, abból a célból, hogy óránként álljak fel a munkámtól mozogni, szünetet tartani. Ha ezt nem teszem meg, vidám családom alkalomadtán elhuzigál az íróasztalom mellől … 

Az interjút Tari Zoltán készítette 

Comments