Pünkösd.ma publikációk‎ > ‎Portré‎ > ‎2010/4‎ > ‎

Az Ige szolgálatában - Telegdi József

Teológus portré – Telegdi József

„Kezdettől fogva tanítom, mennyire fontos az igehirdetésre való felkészülésben és az üzenet átadásának minden mozzanatában az imádkozás és a Szentlélek jelenléte, segítsége” – foglalja össze szolgálatának legfőbb motívumát Telegdi József, a Pünkösdi Teológiai Főiskola docense, aki az intézmény 2010. évi Példakép-díjasa. 


Egy évtizedes lelkipásztori szolgálatát követően az Evangéliumi Pünkösdi Közösség induló bibliaiskolájának egyik alapítója és 1992-1997 között dékánja, ill. főigazgatója volt. 1998-tól több éven át az intézmény rektor-helyetteseként folytatta tevékenységét; főiskolai docenseként mind a mai napig kutatja és tanítja a gyakorlati teológia több tárgyát. A főiskola tananyagának és szabályzatainak elkészítésében és fejlesztésében aktívan részt vett a kezdetektől. Az Egyesült Államokbeli International Correspondence Institute (ICI) által publikált teológiai tananyagok – fordítást követő – lektorálásában és kiadásában fontos szerepet vállalt. Idén tavasszal jelent meg hiánypótló munkája, a Homiletika – Az igehirdetés szolgálatában című tankönyve, mely a szabadegyházi szolgálattevők igehirdető munkáját kívánja megalapozni, elősegíteni. 

A gépész üzemmérnöki diploma megszerzése mellett a Szabadegyházak Tanácsa Lelkészképző Intézetében az elsők között kezdte meg teológiai tanulmányait, ami a Debreceni Református Teológiai Akadémián való diploma megszerzésével zárult. Igehirdetői szolgálata formálódásában nagy szerepe volt lelkipásztor édesapjának és nyitottságának, melyről így vall: „Megtérésemtől fogva nyitottnak éreztem magam arra, hogy ami a kezem ügyébe kerül és rám tartozik, azt megtegyem, legyen az akár a legegyszerűbb feladat is.” Elhívásának felismeréséhez és betöltéséhez mégis időre volt szüksége: „Erős szomjúság élt bennem az Ige mélyebb megismerése és tanulmányozása iránt, mégis azt mondtam: »Ha soha nem leszek prédikátor, akkor is tanulni akarok.«” 

Az interjúban szolgálatának hátteréről, körülményeiről kérdeztem azzal a nem titkolt szándékkal, hogy a mai lelki munkások az ő életéből példát, bátorítás meríthessenek.

Keresztény családban nevelkedtél. Hogyan hatott rád szüleid hívő élete, munkája?


Édesanyám komoly, kitartóan imádkozó asszony volt. Mivel hatan voltunk testvérek, adtunk is neki bőven imatémát az élet minden területéről. Persze, meglátta a szükségleteket más családokban is, és megtalálta a segítés módját a maga szerény, de hatékony eszközeivel (ruha stoppolása és egyebek).
Édesapám lelkipásztorként szolgált vidéki gyülekezetekben (akkor még nem a pünkösdi közösség szolgálattevőjeként). A testvériség szerette, tisztelte, becsülte. Persze, olyan személy is akadt, aki ha tudott, keresztbe tett. Apukám a nehezebb közösségi problémákat megosztotta édesanyámmal. Nem egyszer előfordult, hogy az éjszaka csendjében, amikor szüleim azt hitték, már alszom, órákon át suttogva beszélgettek egymással. Amit hallottam, sokáig féltve őrzött titkom maradt. Most egyet elmondok: egyszer, amint apuka kis Berva motorjával hazafelé tartott a tanyavilágból, az út melletti kukoricásból tégladarabokkal dobálták meg. A kövek célt tévesztettek, csak egy találta el a motorbiciklijét. Ettől fogva a veszélyes útszakaszon esténként presbiteri kísérettel, védelemmel motorozott hazafelé. Sok-sok évvel később az ellenségeskedő testvér könnyek között kért bocsánatot édesapámtól. Kész volt a bocsánat, szeretettel ölelték át egymást. 
Az ilyen események nem vették el a kedvemet a szolgálattól. Bár a negatívumok is elértek hozzám, inkább mégis a pozitívumok hatottak rám maradandóan: az imádkozás értéke, a Szentírás mindenek fölötti tisztelete és a szolgálat iránti mély elkötelezettség.

Milyen kihívásokkal néztél szembe a pásztori munkád során?


Az egyensúlyt, a balanszot említem meg, ami sok pásztornak szintén nagy kihívást jelenthet. A pásztori szolgálat egyes területei közötti, valamint az e területek és a családi élet közötti egészséges összhangra gondolok. Ez utóbbi – sajnos – nálam hiányt szenvedett.
Számomra a pásztori szolgálat nélkülözhetetlen részét képezte a családlátogatás, a lelkigondozás. Egy „dudari méretű” gyülekezetben, mondjuk, 50-70 tag van, és a fő összejövetelen megjelentek száma száz fölé tehető; az összes lelkigondozottak száma tehát százas nagyságrendű. Ebben az esetben a főfoglalkozású pásztor teljes idejét kitölti, leköti a gyülekezeti munka. Helyénvalónak tartom, ha egy ilyen létszámú gyülekezet pásztora évente legalább egyszer meglátogat minden családot. Nyilván egyeseket többször is, az élet örömteli vagy szomorú eseményei kapcsán.
Szolgálatomban a gondozáshoz hozzátartozott a gyülekezetért végzett rendszeres imádkozás is. Igyekeztem minden tagért és a közvetlen hozzátartozókért név szerint imádkozni. Kezdetben névsor alapján, később gondolatban utcáról utcára haladva tettem ezt. Amikor észrevettem, hogy gépiessé vált az imádkozásom, a területet három részre osztva folytattam az imaszolgálatot, egymást követő napokon, általában a reggeli igeolvasáshoz és egyéni elmélyüléshez kapcsolva. Újra meg újra átéltem: a másokért folytatott imában nagy erő rejlik!
A lelkigondozás és imádkozás mellett kihívást jelentett számomra az igehirdetés elvégzése is. Nem mertem volna úgy a szószékre állni, hogy előtte nem készülök. Ez áll a vasárnapi prédikációkra, de a hétköznap esti bibliaórákra és az imaórákra is. Mindezeken túl igyekeztem a Szentírás tudományos igényű tanulmányozására is az eredeti szöveg alapján.


Milyen tanácsokkal látnád el a fiatal lelki munkásokat, jövendő teológusokat?


Tanácsolom, hogy törekedjenek a helyes értékrend, prioritás betartására. Sorrendben első legyen az Úrral való személyes közösség ápolása, a második a család, a harmadik a gyülekezeti-egyházi szolgálat! Ha a sorrend felborul, valami mindig megsínyli.
Emlékszem, egyszer előfordult, hogy családlátogatásra készültem, indulás előtt éppen köszöntem a felségemnek, akiből – joggal – kibukott egy fájó mondat: „Neked mindenkire van időd, de arra nincs, hogy ezt meg ezt a problémát megbeszéljük!” – Nézd, mondtam neki, akkor most téged látogatlak meg. Levetettem a kabátomat, és elkezdtünk beszélgetni. Ezt az esetet tanulságként említem: nem szabad a gyülekezeti nagy „lótás-futás” mögé helyeznünk a családot! Sőt, ha a gyülekezet látja, hogy a fiatal (vagy idősebb) pásztor különös gondot fordít övéire, ez önmagában is remekbeszabott prédikáció. Merthogy nemcsak fent a szószéken hallgatják, hanem „lent a földön” is figyelik.

Milyen tanácsaid vannak lelki munkásoknak, hogy elkerüljék a kiégést?


Ezt nagyon röviden válaszolom meg. Tanuljanak meg nemet mondani mindarra, amivel az Úr nem bízta meg őket! Azt viszont igyekezzenek maradéktalanul megtenni, amit valóban az Úr terhel rájuk, még akkor is, ha adott esetben értelmetlennek tűnik!

Körülbelül annyi ideje szolgálsz a rendszerváltás óta, mint amennyit előtte. Hogyan élted meg a rendszerváltást?


Eufórikusan, a felszabadulás örömével, lelkesedéssel, Isten iránti nagy-nagy hálával. Amikor Isten ideje elérkezik, pillanatok alatt változások állnak be, az ember csak ámul. Ő az, aki trónra ültet királyokat és letaszít onnan. Neki mindegy, hogy az illetőt Círusnak hívják-e vagy Hruscsovnak, Gorbacsovnak vagy éppen Jelcinnek. Mindegyiket szolgálatába tudja vonni.
Nagy Imre újratemetésének közvetítését – éppen táborban lévén – rádióban hallgattam. Amikor Orbán Viktor felhívta az orosz csapatokat, hogy vonuljanak ki hazánkból, szinte meghűlt ereimben a vér. Azt hittem, ezt az embert hamarosan le fogják csukni. Istennek hála, nem így történt. Ehelyett sok millió magyar ember hő vágya teljesült; Roszík Gábor evangélikus lelkész szavaival élve: „az oroszok szépen hazamentek”. Ma is alig hihető, de megtörtént.
Még a rendszerváltozás előtt, 1988 nyarán a kadarkúti lelkipásztori szemináriumon Allan Vincent által egy prófécia hangzott el. Ennek egyik lényeges mondanivalója: Ki kell állni a nyilvánosság elé; az Úr új lehetőségeket nyit meg számunkra az evangélium hirdetésére, kultúrházakat, köztereket. Ez akkor alig felfogható volt számunkra. Mégis teljesült, hamarabb, mint gondoltuk. Amikor megnyílt a lehetőségek kapuja, a járatlan úttól való félelmeink között biztatott az Úr. Gyülekeztünk egyik fiatalja kapott kinyilatkoztatást a helyzetünkre: „Ne féljetek, ne zárkózzatok be! Akarom, hogy kimenjetek az utakra és terekre.” És kimentünk. Több Bakony-vidéki gyülekezettel együtt bekapcsolódtunk a „Fáklyafutás Jézusért” elnevezésű, nemzetközi méretű evangélizációba. A nyugatról érkező fáklya lángját Zircen fogadtuk, ennek révén nyilvánosan vallást tettünk Jézusról, és fiatalok csoportjai futottak a lánggal több tíz kilométeren át Dudarra, Cseténybe, Bakonycsernyére, majd Rédére is. És nem csak az imaházakban, hanem kint az utcán, tereken, parkban, sportpályán felhangzott az evangélium. 


Miként értékeled a magyar keresztények helyzetét az utóbbi húsz év tekintetében?


A nyilvánosság elé kilépés, az evangélizáció terén jól érzékelhető változást látok az elmúlt évtizedeket tekintve. Ez részint jóra utal, részint nem. Húsz évvel ezelőtt – megszabadulva a kommunizmus béklyóitól – „mély lélegzetet vettek” a magyar keresztények és nagy lendülettel vetették bele magukat a misszióba, hogy az embereket megnyerjék Krisztus számára. A templom falai közül kiléptek a nyilvánosság elé. Emlékszem, a Keleti pályaudvar aluljárójában református fiatalokkal találkoztam, amint énekkel-zenével, bizonyságtétellel szólították meg az embereket. Másutt a római katolikus ifjúság missziózott, de ugyanígy említhetném az ún. neoprotestáns közösségek kirobbanó erejű lélekmentő munkáját is. Aztán az évek múltával a lendület alábbhagyott, itt-ott teljesen el is fogyott. Ma már csak egy-egy ismerős csoporttal találkozom az utcákon, akik kitartóak. Az említett „képlet” érvényes – szerintem – a pünkösdi közösségre is. Nem a hit csappant meg, hanem a lendület, a frissesség és a tettrekészség a lélekmentésben – tisztelet a nagyon kevés kivételnek. 
Még egy fontos dolog. Egy, a közösségünket érintő kutatás hívta fel a figyelmemet arra, hogy 15-20 évvel ezelőtt közösségünkben a taglétszám ugrásszerűen megnövekedett, de napjainkra ismét lecsökkent a korábbi szintre. Nagy volt a fluktuáció, sokan jöttek és sokan el is mentek.
 

Mit gondolsz, miért?


Egyrészt, mert nem törekedtünk arra, hogy növeljük, erősítsük a gyülekezetek megtartó képességét. Ezt utógondozással és alapos bibliai tanításokkal lehetett volna elérni. Bibliai képpel élve: a tej itala mellett kemény eledellel is kell táplálnunk hallgatóinkat, hogy beépüljenek a Krisztus testébe és megerősödjenek, megtalálják helyüket a szolgálatban. Ezen a téren látok hiányosságot. Másrészt felvetődik az elöljárók személyes felelőssége is. Sok embert vittek el a különféle kegyességi gyakorlatok és olykor a tévtanítások is. Ezeket időben és nagyobb gondossággal kellett volna kezelnünk. 
A hiányosságok ellenére sincs okunk a siránkozásra, hiszen az eltávozottak többsége más evangéliumi közösségben lelt új otthonra, így végső soron Isten országa gyarapodott.


Milyen érzés látni a PTF-en történt változásokat? 


Roppant jó érzés, mert egyértelmű fejlődést látok a változásokban. Állandóan szem előtt kell tartanunk a tudományos igényesség és a gyakorlati hasznosság egyidejű követelményét. Nem egyszerű feladat ennek megfelelni, de a törekvés jól kitapinthatóan ebbe az irányba visz. 
Külön öröm számomra, hogy jó maradt a kapcsolatom az elöljáróimmal. Egy jól körülhatárolt átmeneti időszakban aktívan segítettem a vezetői feladatok átadásában. Azóta fölöslegesen nem zaklatnak, általában csak akkor kérdeznek vagy kérnek meg, ha az tényleg nagyon szükséges. Én pedig igyekszem visszafogni magam, hogy ne szóljak bele olyan dolgokba, amik nem az én felelősségi körömbe tartoznak. Ha néha mégis kéretlen tanácsot adok, azt szeretettel elszívlelik. Köszönet érte!

Kérlek, beszélj a Homiletika tankönyv kiadásáról!


Minden komoly igehirdető célja, hogy prédikációja által az élő Isten élő üzenete jusson el az itt és most élő emberekhez. A magam részéről a nemes cél: az igehirdetés szolgálatába szeretném állítani a könyvet. Ösztönözni kívánom a szolgálattevőket, szilárdan tartsanak ki az imádkozás és az ige(hirdetés) szolgálatában (vö. ApCs 6,4).
Kezdettől fogva tanítom, mennyire fontos az igehirdetésre való felkészülésben és az üzenet átadásának minden mozzanatában az imádkozás és a Szentlélek jelenléte, segítsége. Ennek ellenére egyik diákom egyszer így összegezte a homiletika órák „eredményét”: Megtanultuk, hogyan kell prédikálni, amikor nem kapunk az Úrtól üzenetet. Csupán annyit fűzök hozzá: sok egyebet akartam, de ezt nem! Ilyen olcsón nem lehet prédikálni. Azóta természetesen még inkább hangsúlyozom az imádság és kérügma (üzenet) nélkülözhetetlen szerepét.
De ha minden úgyis az imádkozáson és a Szentlélek jelenlétén múlik, akkor egyáltalán szükség van-e tanulásra és a tudásunkra? Spurgeon szavaival válaszolok: „Istennek nincs szüksége a mi tudásunkra, de tudatlanságunkra még kevésbé.” Ha tehát tanulunk, és felkészültségünk kellő alázattal párosul, ez elősegíti az Úrtól vett üzenet megértését, átadását.
Többen megkérdezték, hogy mennyi idő alatt készült el a könyv. Elméletileg három szakaszt különböztetek meg, de ezek gyakorlatilag egybeolvadnak: 1) a kiadás előtti másfél évben intenzíven foglalkoztam a már meglévő anyag tovább fejlesztésével, 2) ezt megelőzte a több éven át tartó oktatás és 3) mindezekhez több évtizedes tapasztalat párosul.

Az interjút Tari Zoltán készítette

Comments