Pünkösd.ma publikációk‎ > ‎Portré‎ > ‎2010/3‎ > ‎

Nyitottan Istenre és a világra – Dr. Hecker Róbert

Teológus Portré – Dr. Hecker Róbert

„A pasztorálpszichológiai tanulmányaimnak az előzménye a saját lelkigondozói munkám csődélménye volt. Fiatal teológusként döbbentem meg azon, hogy mennyire nem értek az emberekhez, akiknek a vezetése jövendő lelkipásztorként a feladatom volna.” – tárja fel kérdésemre kezdeti nehézségeiből fakadó szakirányú érdeklődését Dr. Hecker Róbert, aki mára a lelkigondozás és pszichológia közös területeit kutatja és tanítja főiskolánk oktatójaként.


Több mint huszonnyolc évi lelkipásztori munka után jelenleg a szolnoki metodista gyülekezettel karöltve drogprevenciós szolgálatban foglalkozik hátrányos helyzetű fiatalokkal. Eddigi tapasztalatait és kutatásainak eredményeit új formában is kamatoztatandó a Pünkösdi Teológiai Főiskola pasztorálpszichológiai kutatócsoportját vezeti, mely csoport munkája egy új, másoddiplomás szakirányú képzésben testesül meg. A teológiai képzésben olyan újító irányvonalat képvisel, mely a korábbi poimenika-lelkigondozás tantárgy felfrissítésével az evangéliumi tanításokat ötvözni próbálja a pszichológia tudományának eredményeivel. „Minden újítással együtt jár egyfajta kockázati tényező: hogyan sikerül az egyensúlyt megteremteni a hagyományos értékek és az új felismerések között?”- teszi fel a kérdést. Az újításoknak a sikere szerinte a teológia művelőinek nyitottságától és tudatos útkeresésétől nagyban függ.

Teológiai tanulmányait elhívása nyomán végezte el az Evangélikus Hittudományi Egyetemen, készülve gyülekezeti szolgálatára, melyet családjában harmadik generációs lelkészként vitt tovább. Gyakorló szolgálattevőként keresve az utat a hatékonyabb lelkigondozáshoz, pszichológiai tanulmányokat folytatva pasztorálpszichológiai másoddiplomás képesítést szerzett a Debreceni Református Hittudományi Egyetemen, majd ugyanott vezetéstudományi témakörben doktori fokozatot.
 
1996-ban alapította a Kornéliusz Háza Missziós Egyesületet Szolnokon, ahol hátrányos helyzetű fiatalokkal foglalkoznak, iskolai drogprevenciós órák, és önismereti jellegű ifjúsági klubbok, valamint sportfoglalkozások keretében. A fiatalok családjainak megsegítésére működtetik az un. szülőcsoportot. Kutatásainak fókuszában a vezetéselmélet áll, ezen belül a csoportvezetés és egyéni motiválás témája, amelyről a következőképpen vall: „A pasztorálpszichológiáról nekem mindig egy olyan fajta lelkigondozás jut eszembe, mely az embereket Isten felé terelgeti azzal a csendességgel és szelídséggel, ahogy a pásztor is a nyáját terelgeti. Akkor segít igazán, ha megtérésre indít.”
 

Nem kis kihívás interjút készíteni veled a szigorú időbeosztásod miatt. Nekem úgy tűnik, mintha mindig teljes lángon égnél…


Próbálok mindig Isten vezetésére figyelni, hogy éppen minek van itt az ideje, és mindig kérem a kegyelmét arra, hogy soha ne valamilyen hajtás vagy stressz vezessen, hanem mindig az, ami neki fontos. Egyre inkább azt tapasztalom, hogy ha az embert ez a fölülről ajándékozott békesség határozza meg, akkor egyre jobban ráérez arra, amit most éppen tennie kell, azt Isten ereje által teszi – és mert szerinte is fontos – ez nagyon sok erőt ad neki és nem ég ki benne az ember.
 

Hogyan érzed magad a PTF-en? 


Nagyon hálás vagyok a testvérek nyitottságáért, ahogy befogadtak engem ebbe a munkába, hiszen a teológián tanítani jövendő lelkészeket vagy lelki munkásokat nagy felelősség. Mivel nem pünkösdi gyülekezetből származom, ez mindenképpen nagy megtiszteltetés számomra. Úgy tapasztalom, hogy a főiskolának mind a tanári kara, mind a diáksága egy nyitott, érdeklődő közösség. Sok újítást és útkeresést látok, és ezt pozitív dolognak gondolom. A főiskola birtokában van annak a legfontosabb jellemzőnek, ami egy jó felsőfokú képzésnek a velejárója: kutat, keresi az új utakat és ezeken kész is elindulni.

 

Milyen tapasztalatról tudsz beszámolni az újonnan indult pasztorálpszichológia képzés kapcsán?

 
A képzés beindulását egy imameghallgatásként éltük meg. Ez abból érzékelhető, hogy a jelentkezők, akik elkezdték tanulmányaikat magasan motivált testvérek, olyanok, akik valóban tanulni jöttek, de nem elsősorban az elméleti tudás, hanem a másoknak való szolgálat vonatkozásában. Éppen ezért egy nagyon dinamikus, nagyon jól fejlődő, nyitott csoport alakult ki a jelentkezőkből, mely nagy hálával tölti el a szívünket.
 

Miben látod a képzés újdonságát?


A pasztorálpszichológiai képzés nagy kihívás, hiszen a főiskolának a gyakorlati tanszékén belül volt már korábban is a poimenikát oktató része. Olyan, amelyik a pszichológiának az evangéliumi kritikáját, pontosabban a pszichológia tudományos megközelítését az evangélium értékeivel ötvözve alakítja ki tanulmányi szerkezetét, új kezdeményezésnek számít. Ezért jelent nagy újítást a képzés, de ugyanakkor az újításokkal együtt jár a kockázati tényező: hogyan sikerül az egyensúlyt megteremteni? A tapasztalatom és a visszajelzések alapján sikeresnek ítélem az eddigi munkát, különösen a jelentkezők megnyilatkozásai alapján, akik az itt tanultakat mély alapozásnak tekintik Jézus Krisztus felé való elkötelezettségükben és az embertársaik felé forduló szolgálatukban.
 

Hogyan kezdődött a kutatási területed iránti érdeklődésed?


Úgy éreztem, hogy nem értek az emberekhez, akiknek a vezetése lett volna a feladatom lelkipásztorként. Akkoriban ifjúsági munkásként dolgoztam és nagyon sokszor fájdalmasan szembesültem azzal, hogy beszélgetést vezetni, csoportot irányítani mennyire nem tudok, és milyen sok hamis elképzelésem van, ami aztán éppen a zavarodott reakciókban köszönt vissza. Akkor kerestem meg egy professzoromat azzal, hogy segítsen szakirodalmat találni a csoportvezetés, csoportdinamika témakörében.

Hogyan alakult ki benned a lelkészi hivatás, melyet már egészen fiatalon elkezdtél?


Történész szerettem volna lenni és egy nagyon sajátos helyzetbe keveredtem érettségi előtt. A szaktanárommal sajnos nem volt harmonikus a kapcsolatom, ezért a jegyeim kevésbé jól alakultak és fél ponttal lemaradtam a felvételin. Az elutasítás egy hosszú krízist eredményezett bennem és nem tudtam hogy hogyan tovább. Akkoriban egyre erősebb volt bennem a lelkészi pálya iránti vonzódás, de nem szerettem volna pótcselekvésből jelentkezni teológiára. Belső bátorításra vártam az Úrtól, és három nappal a jelentkezési határidő előtt meg is kaptam egy határozott igei elhívás formájában, ami  azóta is ég a szívemben.

Mit is tartalmaz ez az elhívás?


Az Ézsaiás 48,20 szólt hozzám: „Meneküljetek ki Bábelből, menjetek ki a káldeusok közül, és örömmel hirdessétek a föld végső határáig és hallassátok szavatokat és mondjátok: az Úr megszabadította szolgáját, Jákobot.” Ez volt az elhívó Igém és ez indított arra, hogy az Úr elhívását felismerve lelkészi pályára induljak. Ez az Ige hordozott engem mindazok között a nehézségek között is, amelyek ezen a pályán vártak rám – természetesen nemcsak nehézségeket él át az ember, hanem örömöket is – és kijelölte számomra ez az Ige már a kezdet kezdetén az utat. Missziós szolgálatra hívattam el – ez már a teológusi munkám elején jelentkezett – tizennyolc éves korom óta foglalkoztam hátrányos helyzetű fiatalokkal, gyülekezetalapításban vettem részt és egész életemet végigkíséri az állami gondozottak, cigányok, utcagyerekek között végzett missziósmunka.

Metodista lelkészcsaládból származol, már nagyapád is lelkész volt. Nem jelentett számodra ez visszatartó erőt a lelkészi pályától?


Énelőttem a lelkészi pálya nem volt vonzó. Azt láttam, hogy a lelkészi munka nagyon emberpróbáló hivatás, melynek középpontjában a közösség szolgálata áll. Mivel eléggé zárkózott alaptermészetű voltam, - azóta a Szent Lélek nyitottá hangolta át személyiségemet – ez a jelleg nem volt számomra vonzó. Másrészről kicsit úgy éreztem, hogy ez a fajta szolgálat a lelkészt mások kiszolgálójává teszi.
 

Hogyan kerülted el a lelkészgyerekekre olyan gyakran jellemző kiégést vagy lázadó magatartást? 


Nagyon hálás vagyok a szüleimnek, és főleg édesanyámnak, akik igyekeztek otthon egy olyan légkört teremteni, ahol meg lehet beszélni mindent, ahol időnk van egymásra. Ezt az irányelvet édesapám is helyesnek tartotta és a maga módján igyekezett is betartani a különféle szolgálatai mellett. A lelkészi életmódot nem tartottam követendőnek, mivel mindig is azt tartottam hitelesnek, amikor az ember úgy hívő, hogy nem egy burokban, vagyis speciális közegben él – amit gyülekezetnek nevezünk – hanem a világban és ott tesz bizonyságot, ott válik kipróbálttá.

 Hogyan tudtál hívő emberként nyitottan élni a világban? Okozott ez számodra valaha nehézséget?


Hétéves koromban adtam át a szívemet az Úr Jézusnak. Ez egy különleges kegyelmi ajándék. A megtérésem utáni korszak minden nyomorúságával, küzdelmével együtt egy dologban egészen világos vonalat húzott, hogy én Jézus Krisztus nélkül nem tudok érvényesülni, nem tudom nélküle elképzelni az életet. Nem volt bennem semmilyen ellenkezés azzal szemben, amit a szüleim képviseltek. Hozzá kell tennem, hogy a családunkban nálunk az akkori korszakot messze meghaladó módon a szüleim partneri viszonyra törekedtek velünk. Családunk légkörétől idegen volt a tekintélyuralmi leuralás vagy elhallgatás, a fölmerülő konfliktusokat igyekeztünk nyíltan, azokat nem a szőnyeg alá söpörve megoldani. Elmondhatom, hogy nyitott, őszinte légkör uralkodott nálunk.
 

Mi a véleményed az evangéliumi kereszténység és a tudományosság kapcsolatáról napjainkban?


Amikor tudományról beszélünk, a tudományos igényességet tartom kulcsfogalomnak. Ez azt jelenti, hogy bármit, amiről beszélgetünk, vagy gondolkodunk, azt alaposan megvizsgáljuk. Lehet róla különböző véleményeket képviselni. Tehát a tudományosság nem azt jelenti, hogy valami így van és kész, és aki ezt gondolja, az tudományos és aki nem, az nem tudományos. A tudományosság lényege tehát nem egy vélemény, hanem az alapos vizsgálódási módszer. Akit ez a szemlélet jellemez, az az élet jelenségeit a tőle telhető alapossággal igyekszik körüljárni és értelmezni. Nem azért állít valamiről valamit, mert az apukája vagy egy nagy tekintély azt mondta, hanem megvizsgálta és meggyőződött róla, hogy szerinte ez így van. Ugyanakkor ez a belső meggyőződés nem tévesztendő össze a „nekem igazam van” mentalitással, vagyis a tudomány művelőjének nem az igazát, hanem a látását kell képviselnie! Látásmódját a tudományos igénnyel gondolkodó ember felelősen, vagyis a másfajta vélemények előtt meg nem hátrálva, azok miatt el nem hallgatva képviseli. Ez a szemléletmód véleményem szerint egyúttal az evangéliumi lelkület lényege is. Sőt, úgy gondolom, hogy ez a megtérés lényege: az ember a felelőtlenségből, a sodródásból, az önigazolásából Krisztushoz tér. A fájdalmam inkább az, hogy az úgynevezett evangéliumi kereszténységnek sokszor nincs köze a belső meggyőződést képviselő evangéliumhoz, hanem inkább a többségi, vagy tekintélyalapon nyugvó tradíciókhoz. Ezek valóban fontos szabályzó szereppel bírnak, de a belső meggyőződést képviselő evangéliumi lelkület helyett kifejezetten káros hatásúak.

Az interjút Tari Zoltán készítette

Comments