Hecker Róbert: A motiváció-, és vízióközvetítés lelkigondozói feladata a csoportlélektan kontextusában

DEBRECENI  REFORMÁTUS  HITTUDOMÁNYI  EGYETEM

Rendszerszemléletű alapvetés

(doktori disszertáció)

 

 

Témavezető tanár:                                                                    Társ-témavezető tanár: Dr. Hézser Gábor                                                                                                    Dr. Kustár Zoltán

a DRHE vendégtanára                                                                 a DRHE professzora

 

Készítette:

Hecker Róbert

doktorandusz hallgató

 

Debrecen, 2009


T A R T A L O M J E G Y Z É K

 

T A R T A L O M J E G Y Z É K... 2

Előszó.. 4

1. fejezet: A kutatási program strukturális és tartalmi meghatározása.. 8

A kutatási program célcsoportja. 8

A kutatási program indítéka: 10

A kutatási program kulcsfogalmai 12

A kutatási program teológiai összefüggései 15

A kutatási program pasztorálpszichológiai összefüggései 22

A kutatási program szociáletikai összefüggései 28

A vezetői hatalom vizsgálatának indoklása. 35

A vezetői hatalom típusai 36

A vezetői hatalom a szervezetfejlesztés kontextusában.. 37

A vezetői hatalom a management kontextusában.. 40

A vezetői hatalom a pasztorálpszichológia kontextusában.. 42

A vezetői befolyásolás etikai dilemmája: 45

A vezetői hatalom átlényegítésének kiindulópontja. 48

A vezetői hatalom átlényegítésének célja. 50

A vezetői hatalom átlényegítésének útja. 52

A vezetői hatalom átlényegítésének kockázata. 58

A vezetői hatalom átlényegítésének eredménye. 60

A motiváció–, és vízióközvetítés gyújtópontjai 64

A motiváció–, és vízióközvetítés alkotóelemei 71

A vezetői intuíció, mint a vezetői vízió hajtómotorja. 75

A vezetői inspiráció ambivalenciája. 82

Az intuitív szemléletű vezető személyisége. 85

Az autokeirikus szemléletű vízió fölfedezése. 87

A vízió-meghatározás, mint erőközvetítés. 89

Az autokeirikus szemlélet, mint vezetői qualitás. 91

Az improduktivitás kontextusában megjelenő inspiráció. 94

Az önmegvalósítás kontextusában megjelenő inspiráció. 96

A csődélmény kontextusában megjelenő inspiráció. 98

Az intuíció kontextusában megjelenő inspiráció. 100

3. fejezet: az autokeirikus vezetői szemlélet energetikai rendszere.. 103

Az energetikai megközelítés bevezetése. 103

Az energetikai megközelítés érvrendszerének létrejötte. 108

Az energetikai megközelítés rendszerszemléletű érvrendszerének fejlődése. 109

Az energetikai megközelítés egyházkormányzati összefüggései 113

Az autokeirikus jellegű energetikai szemlélet előfutára. 117

Az autopoietikus rendszerszemlélet energetikai kritikája. 121

Az autopoietikus rendszerszemlélet információelméleti kritikája. 124

Konklúzió. 126

Összefoglalás.. 129

Zusammenfassung.. 131

I R O D A L O M J E G Y Z É K... 133

 


Előszó

Amikor erre a doktori munkára témavezető tanárom, Hézser Gábor indítására vállalkoztam, csak lépésről lépésre értettem meg, hogy tulajdonképpen saját életem eddigi vívódásait vetem papírra, illetve rendszerezem a tudományos stúdiumom szűrőjén. Éppen ezért úgy gondolom, hogy akkor járok el helyesen, ha ezen a helyen hálás szívvel emlékezem meg azokról az ismeretelméleti szegmensekről, melyek mélyebb megismerése által az autokeirikus jellegű csoportlélektani szemlélet főbb jellegzetességeit megérthettem.

Gyakorló lelkészként először a gyülekezeti csoportokban zajló lelkigondozói munka fogott meg. Ez az érdeklődés,illetve a csoportvezetői kompetenciáim nyilvánvaló hiánya – a csoportdinamikai ismeretek felé fordította a figyelmemet. A rendszerváltás következtében polgárjogot nyerő új vezetői felfogás keltette föl az igényt bennem később arra, hogy annak szakirodalombéli forrásaival foglalkozzam. Vezetéstudományi stúdiumaim során azonban mindig arra törekedtem, hogy a management-iskolák által képviselt hatékonyság-szemlélet ne váljon öncélúvá. Úgy éreztem,és ma is ezt vallomhogy lelkészként nem válhatok a reám bízott nyáj hajcsárjává, hanem csak annak pásztoraként találhatom meg vezetői szerepköröm helyes koordinátáit. Ez a megközelítés azonban egy újabb dilemmát vetett föl bennem. Úgy éreztem, hogy egyensúlyt kell találnom a vezetői tevékenység motivációs, előre mutató késztetéseket továbbadó, és a pásztori szolgálat lelkigondozói, lelki sebeket gyógyító jellege között. Ezt az egyensúlyt a pasztorálpszichológia koordinátarendszerében találtam meg.

Az előszó műfaji kereteit természetesen messze túllépném, ha ezen a helyen a fent nevezett ismeretelméleti szegmensek általam fontosnak vélt tartalmát igyekezném körülírni. Erre a disszertációm kifejtése nyújt teret. Azt azonban mindenképpen fontosnak tartom, hogy a lelkigondozás fogalmának közösségi dimenzióira fölhívjam a figyelmet. Teszem ezt azért is, mert a lelkigondozás tevékenységét sok esetben ma is elsősorban az egyszemélyes lelkigondozói kapcsolatra leszűkítve értelmezik. 

A lelkigondozás közösségi dimenziója számomra éppen a pasztorálpszichológia tudományágában vált hozzáférhetővé. Anélkül, hogy ezt az összefüggést most mélyrehatóbban elemezném, mindenképpen meg szeretnék említeni három, számomra igen elgondolkodtató gondolatsort. Teszem mindezt azért is, mivel ezek vörös fonálként egész disszertációmon végig húzódnak.

Az első gondolatkör Németh Dávidtól származik, aki Dietrich Stollberg nyomán arra hívja föl a figyelmet, hogy a pasztorálpszichológia kiindulási pontja mindig a közösségi tapasztalat. Ennek a közösségi tapasztalatnak két meghatározó alakítója és szereplője a gyülekezet, valamint annak lelkésze. Bár való igaz az, hogy a pasztorálpszichológia a szekuláris pszichológia[1] vizsgálódásainak eredményeit fölhasználva fogalmazza meg álláspontját, kutatásainak kiindulópontja mégsem ez, hanem a lelkész és gyülekezete folyamatos interakciója által formálódó közösségi tapasztalat. Németh Dávid mindezt így fogalmazza meg: „A pasztorálpszichológia nem a szokásos értelemben vett alkalmazott lélektan, amely szekuláris körülmények kö­zött nyert eredményeket az egyházi gyakorlatban használ fel. A paszto­rálpszichológia a lelkész és az egyház közösségi életének tapasztalataiból meríti az alapanyagot elméleti meggondolásaihoz. Módszerei nem speci­fikusan egyháziak, de a kérdésfelvetése már pasztorális orientáltságú.”[2]

A második, számomra eligazító jellegű gondolatkör úgyszintén a lelkigondozás közösségi dimenzióját húzza alá. Szarka Miklós megfogalmazása azonban ezen belül egy sajátos összefüggésre világít rá, melyet a lelkigondozás ancillájának[3] nevez. Ez a közösségi jelleg a tulajdonképpeni lelkigondozás kísérő, előkészítő eleme. A közösség szerepe az, hogy a bajba jutottat, a lelki gyógyulásra szorulót elvigye oda, ahol gyógyulásra találhat. Ez az elsegítés éppen azáltal válik hitelessé, hogy a gyógyulást keresőt olyanok segítik, akik maguk is ugyanott nyertek-nyernek szabadulást. Szarka Miklós bibliai példaként említi a gutaütöttet Jézus Krisztushoz odavivő négy férfit, akiknek hitét látva hirdet a Megváltó bűnbocsánatot, meggyógyítva a magatehetetlen beteget.[4] Szarka Miklós minderről így ír: „nagyon sok esetben nem a kliens az, aki megkeresi a lelkigondozót, és elindul a lelkigondozó felé, hanem valaki, aki elsegíti őt a lelkigondozóhoz. […] a hozzánk, illetve szolgálatunkhoz forduló emberek jelentős százaléka olyanok révén kerülnek hozzánk, akik már jártak nálunk: eben realizálódik a két szál összekötésének szolgálata.”[5]

A harmadik vezérgondolatot Andreas von Heyl tanulmányában fedeztem föl. Ő a Berger-Luckman szerzőpáros által bevezetett „intermediáris[6] szervezet” kifejezést veszi kölcsön mondanivalója kifejtéséhez. Ennek a kifejezésnek a jelentéstartományát fölerősítve az egyház közvetítő szerepét hangsúlyozza. Az értékeknek tehát nem az egyház a hordozója, főleg nem létrehozója! Ő csupán továbbadja azt, amit Urától kapott. Ennek a szent hagyománynak a tartalmát Heyl tovább pontosítja. Három lényegi elemeként a szabadítás, a bizalom, és az élet-értelmezés képességét nevezi meg. Ezeket a sorsdöntő lelki tartalmakat a posztmodern ember csak abban az esetben tudja elfogadni, magáévá tenni, ha az egyház őt is megtanítja arra, amit magának is tudnia, tudatosítania kell: az érték nem birtok, hanem ajándék. A gyógyító közösség tehát Heyl szerint ott jelenik meg, ahol az „elengedés begyakorlása” lesz a központi feladat. Ez az elengedés teszi egyedül lehetővé azt, hogy a posztmodern ember az értékek frusztrált hajszolója helyett azok hálás szívű elfogadója, és továbbadója legyen. Ennek az összefüggésnek a szemléltetésére Andreas V. Heyl írásának[7] egy rövid szakaszát hívom segítségül: „A közeli jövőben az egyházi küldetés két dimenziója válik igen hangsúlyossá: a lelkigondozásé, és az életmegerősítő lelkiségre való nevelésé. […] Sok más társadalmi szereplővel ellentétben az egyház mindkét vonatkozásban az élet kenyerét nyújthatja kövek helyett.”  

A fenti három vezérgondolat képezi doktori disszertációm vissza-visszatérő elemeként annak központi mondanivalóját. A közösségi tapasztalat mint kiindulópont, a segítő közösség kimunkálása, a gyógyulást[8] közvetítő „elengedés begyakorlása”… Ezek azok a szegletkövek, melyekre gondolataim házát fölépítettem. Mindezt azért tettem, mert meggyőződésem: az egyház jövőjének egyik meghatározó kérdése a gyógyító közösségek kialakításának, megerősítésének ügye. Gyülekezeteinknek egyre inkább ilyen erőterű közösségekké kell válniok,és ebben kulcsszerepe van, lesz a közösségi vezetőknek. Posztmodern korunkban újból fölértékelődik a lelkigondozás szerepe,de nem a magányos szakembereké, hanem azoké, akik a lelki gyógyulást közvetítő közösségi erőtér létrehozásán munkálkodnak. Disszertációmmal az a célom, hogy a közösségi lelkigondozás gyógyító erőterének evangéliumi lehetőségeiről és megvalósulásáról beszéljek. Reménységem és vágyam az, hogy az abban foglaltak kiállják a teológiai kritika próbáját, és ily módon bizonyságot tesznek az Igaz Kőszikláról.


1. fejezet: A kutatási program strukturális és tartalmi meghatározása

A kutatási program célcsoportja

Életünk letagadhatatlan velejárója az a folyamatosan növekedő külső és belső nyomás, mely világunkban azokra nehezedik, akik annak valamilyen szeletéért felelősséget vállalnak mások, és önmaguk előtt. A vezetői felelősségvállalás csoportlélektani kontextusa szempontjából teljesen mindegy, hogy ez a szelet milyen címkét hordoz. Akár családanyáról, akár gyermekóra-vezetőről, vállalati középvezetőről, vagy netán egy több száz fős munkatársi gárda fölött diszponáló csúcsvezetőről van szó, mindenki ezt a szorító prést konstatálja.  Ez, a felelősségvállalással együtt járó, megnövekedő teher riasztóan is hathat, és való igaz, hogy olyan alapvető lelki defektusok forrásává válhat, melyek pontos leírása kutatási programom egyik fontos célkitűzése.

Az általam a vezetői felelősségvállalás összefüggésében hangsúlyosnak vélt lelki torzulások leírására azonban nem ebben a fejezetben térek ki. Témánk szempontjából ebben a szakaszban sokkal fontosabbnak tartom annak tisztázását: kik azok, akik dolgozatom témafölvetésének célszemélyei, illetve akik saját élményeik megosztása révén vizsgálódásaim megkezdéséhez és kibontakozásához döntő módon hozzájárultak? Az elkövetkező szakaszban erre a kérdésfölvetésre kívánok válaszolni.

Minden menedzselési felelősségvállalással együtt jár a folyamatos nyomás, és ellennyomás. Ahelyett, hogy ezt az, akire nehezedik, abnormálisnak tartaná, ki kell alakítania a maga sajátos irányvonalát.”[9]  Ezzel a jägeli idézettel kívánom a célcsoport precízebb meghatározását megkezdeni. Alfred Jäger pregnáns megállapítása három, témánk viszonylatában igen fontos fölismerést sűrít össze:

1)    Nincs különbség aközött, hogy valaki mikro-, vagy makrokörnyezetben vállal felelősséget környezete ügyeiért. Minden vezetői felelősségvállalás azt eredményezi, hogy a kényelmes, tét nélküli megfigyelő, netán népszerű kritikus pozícióját kényszerűen fel kell adnunk. Döntéseinkkel automatikusan a támogatók és ellenzők nyomásának és ellennyomásának kereszttüzébe kerülünk, – legyen szó akár csemetéink étkezési szokásainak megreformálásáról, vagy egy veszteséges vállalat elavult termékszerkezetének átalakításáról[10].

2)    Az így létrejövő feszültség nem annak a bizonyítéka, hogy az éppen aktuális vezetői tevékenység csoportlélektani szempontból rossz. Ez a feszültség az élet természetes velejárója, éppen ezért a felelősségvállalás keresztjét a hamisan csengő álbékesség megteremtésének ürügyére hivatkozva semmiképpen sem szabad lerázni.

3)    Az előrehaladást és kibontakozást elősegítő vezetői viselkedésminta kialakítása és képviselése ebben a feszültségben élve is reális célkitűzés. A reá bízottakért felelősséget vállaló vezető esetében tehát semmiképpen sem nevezhető illuzórikus elvárásnak az, ha ebben a pozícióban élve nem a terhek alatti megrokkanás, hanem az azokhoz való hozzáedződés a cél.

A fenti megállapítások kutatási programom célcsoportjaként a következő vezetői típusokra[11] fókuszálnak: 

1)    Azokra a vezetői felelősséget fölvállaló embertársaimra, akik a rájuk bízottakat a fölmerülő problémák fölvállalására és megoldására kívánják serkenteni.[12]

2)    Azokra a vezetői felelősséget fölvállaló embertársaimra, akik a rájuk bízottakat összetartó, együttműködésre kész és képes közösséggé kívánják formálni.

3)    Azokra a vezetői felelősséget fölvállaló embertársaimra, akik a rájuk bízottakkal kialakítandó, pozitív szemléletű szeretet-légkör lelkigondozói feladatát fölvállalják.

Ezeket a vezetői típusokat a következő módon kívánom összefoglalóan jellemezni: azokat a vezetőket, illetve vezetői feladatra készülőknek szeretnék szakmai támogatást nyújtani, akik tevékenységük során egyre inkább érzik a lelki erőforrás szükségességét.  Kutatási programom célcsoportja tehát azokból áll, akik egy ilyen, belső szilárdságot kínáló vezetői életfilozófiára vágynak… A sodródás tehetetlensége helyett az árral szemben úszás fölüdítő élményére. 

A kutatási program indítéka:

Mint minden megoldási javaslatnak, úgy az általam előterjesztettnek is legitim kiindulópontja az érzékelt probléma fölvetése. Ebben a szakaszban ennek, a kutatási programom indítékaként megjelölt jelenségnek a leírását közlöm. 

Az előző szakaszban leírt vezetői kultúra folyamatosan megújuló belső energiát feltételez. Az egyre hektikusabb környezet állandósuló szakítópróbáinak kitett vezető számára ez a belső feltöltődés elengedhetetlen ahhoz, hogy kezdeményezőkészségét megőrizve aktívan befolyásolja,és ne csupán elszenvedje – a körülötte zajló folyamatokat. Ezért növekszik az igény arra, hogy a vezetéstudományi szakismeretek ne csupán a korszerűtlen, parancsuralmi direktívákkal operáló vezetési stílus ostorozására, és a kreatív, meggyőző föllépésű vezetői motiválás hangsúlyozására szorítkozzanak. A mai szükségletek sokkal inkább a spirituális többlet felkutatásának irányába mutatnak. Ez tenné hozzáférhetővé és működőképessé azt a belső erőforrást, mellyel a tehetetlenségi nyomatékkal küszködő, az újból és újból elburjánzó passzivitás ellen hadakozó vezetők saját pszichés fölőrlődésük elkerülése érdekében élhetnének.

Ennek a belső erőforrásnak a keresése azonban sajnos igen sokszor kilátástalan erőfeszítésnek tűnik. Mind a magam, mind környezetem vezetői gyakorlatát figyelve azt tapasztaltam, hogy a megnövekedett ismeretanyag dacára a vezetői felelősséget fölvállalók között a kiégett-túlfeszített vezetői típus megjelenése gyakoribb. A különböző lelkigondozói, nevelési, kommunikációs és/vagy vezetői módszerek megismerése és elsajátítása tehát nem nyújt elegendő védelmet. A belső energiatöbblet, a történések aktív befolyásolását lehetővé tévő kezdeményezőkészség biztosítása más utakon keresendő.

Ez a paradigmaváltás azokban a tradicionálisan közgazdasági, tehát szigorúan reál alapvetésű tudományágakban is megfigyelhető, melyek a vállalat-irányítás törvényszerűségeivel foglalkoznak. Itt is nyomon követhető a spirituális érdeklődés rohamos térnyerése, – ami természetesen messze nem jelent egy keresztyén értelemben vett lelki ébredést. Inkább a New Age[13] korszellemének hatásáról van szó, mely a materialista megközelítésen alapuló tudományos megközelítéseket meghaladottnak érzi. A Baritz Sarolta, Kindler József[14] szerzőpáros erről, a vezetéstudomány kontextusában  fölerősödő spirituális érdeklődésről a következőképpen ír: „A nyugati – főként amerikai – szakirodalomban és vállalati gyakorlatban erőteljes az üzleti élet spirituális megközelítése, ám ez a spiritualitás fő vonalaiban messze áll a kereszténység és a többi tradicionális világvallás tanításától és gyakorlatától. A munkahelyi spiritualitás fő szellemi irányzata ma a New Age, s a hazánkban is ébredező vállalati spiritualitásban, illetve az erről szóló üzleti szakirodalomban is egyre inkább ez az irányzat nyer teret.”[15] 

Témánk szempontjából fontos megjegyeznünk, hogy ez a belső erőtartalékok iránti fokozott érdeklődés más, vezetői felelősséget fölvállaló hivatások képviselőiben is megfogalmazódik. Érdeklődésük kiváltó oka a belső erőtartalékok végletes mértékű kiürülésére utaló kiégés jelensége. Ezt az un. burn out-jelenséget a későbbiekben részleteibe menően kívánom elemezni. Itt témafölvetésként annyit kívánok megjegyezni, hogy már az orvosképzés összefüggésében is fölmerül az igény a fokozott pszichés igénybevétel földolgozását lehetővé tévő készségek elsajátítására. Többek között a Keresztény Orvosok Magyarországi Társaságának VIII. országos konferenciájáról tudósító cikk is ezt emeli ki: „mintegy százötven résztvevővel a konferencia fő témája az úgynevezett kiégési szindróma volt. [...] A konferencián egyaránt képviseltette magát a római katolikus, a református és az evangélikus egyház. [...]. Kassai Farkas Ákos [...] főorvos ismertette annak a kérdőíves felmérésnek a tanulságait is, amelyet orvosok között végeztek el. Az eredmények szerint a kiégésben szerepet játszik az egyedüllét, a hit hiánya, az Istentől való elszakadás, illetve az, hogy az orvosokat sem készítették fel kellőképpen a pszichés terhelés elviselésére, holott erre igen nagy szükség lenne.”[16] 

A kutatási program kulcsfogalmai

Az előzőekben leírtak mentén ezúttal arra vállalkozom, hogy azt a fogalmi készletet ismertessem, melynek ismerete kutatásaim korrekt értelmezése szempontjából elengedhetetlen. Mindezt azért teszem, mert bár dolgozatom szóhasználata nem nevezhető szokatlannak, mégis terjedelmi okokból több gondolati előzményt elsősorban a sajátos fogalmi készletbe kellett belesűrítenem.

Az általam kidolgozott, autokeirikusnak nevezett vezetői modell eredményes recipiálása[17] érdekében – először azt az értelmezést kívánom meghatározni, mely gondolatiságát organikus[18] egésszé gyúrja össze.

Kiindulópontként az autokeirikus vezetői attitűd fogantatásának kontextusát írom le: Az autokeirikus vezetői modellt az autopoietikus[19] jellegű vezetői iskolák képviselőinek soraiban tapasztalható burn out[20]-jelenségek epidemikus elterjedése hívja életre. A kiváltó okokat górcső alá véve az autopoietikus vezetői attitűd zsákutcája helyett olyan úton halad, mely a teljesítmények fokozása során kiégett vezetők, és a teljesítmények követelésébe belecsömörlött vezetettek helyett a közös célok felismerését, és az azok elérése érdekében végzett következetes közösségi erőfeszítést hangsúlyozza, illetve munkálja.

 

Ebben a téma-meghatározásban az „autokeirikus”-jelzőt nem valamilyen rejtett nyelvújítási szándék okán kívánom alkalmazni. Létjogosultságát a bibliai etimológiai eredet dacára egzegetikai észérvek[21] sem támasztják alá. Az igazi indok az, hogy ezzel a szóhasználattal egyszerre kívánok az autopoietikus megközelítési módra[22], – mint egyfajta előzményre – utalni, illetve azon bizonyos fokig túl is lépni. Részleteibe menően majd a 3. fejezetben szeretnék erre az összefüggésre kitérni, – miután az annak értelmezéséhez elengedhetetlenül szükséges bázisismereteket az azt megelőző szakaszokban már fölvázoltam. Szeretném azonban a téma-meghatározást további finomítása érdekében leszögezni: az autokeirikus modell „sajátkezűsége” nem csupán az autopoietikus iskola önfejlesztő-fölfogásának továbbfejlesztett változata! Márcsak azért sem lehet az, mert célkeresztjében nem a saját erőforrások mobilizálása áll, hanem azoknak a belső görcsöknek és külső terheknek a fel-, és leoldása, melyek megakadályozzák az „előre elkészített”[23] vezetői inspiráció fölismerését, elfogadását és kivitelezését. Az autokeirikus vezetői modell lényegi törekvése tehát az, hogy a „Lélektől ihletett vezető” képét rajzolja meg, vagyis azét a vezetőét, akinek kifinomult intuíciói[24] a közösségépítés szolgálatában teljesednek ki. Mindezt a közösségi látás, a vízió-építés kontextusában teszi, mely számára ugyanakkor nem csoportdinamikai elemekkel fűszerezett filantróp[25] pedagógiai kezdeményezés, hanem a fenntartható növekedés hiteles hajtómotorja.

Tanulmányom értelmezési készletének elengedhetetlen tartozéka a vizsgálódási módszer kérdése is, melyet ezúton szeretnék tisztázni. Alaphangjaként a sokszínűséget jelölném meg, mely leginkább a forrásanyagok kiválasztásában figyelhető meg. Arra törekedtem, hogy a teológia primátusát megtartva a jelenlegi ismereteim által lehetővé tett széles öleléssel vonjam be a legkülönbözőbb gondolatiságú szerzőket. A teológia számomra azért jelent ilyen kivételezett előjelű tudományt, mert megadja azokat a világnézeti, és azokból szorosan következő etikai kereteket, melyek világos körvonalazása nélkül minden tudományos kutatás parttalanná, és veszélyessé válik. Az általam kutatott szakterületen pl. a teológiai keretek őriznek meg attól, hogy a vezetéstudomány csoportdinamikai összefüggéseit a teljesítményfokozás manipulatív, de még megengedhető eszköztáraként szemléljem és alkalmazzam.  

 

A kutatási program teológiai összefüggései

     Mielőtt sor kerül kutatási programom részletes kifejtésére, szükségét érzem annak, hogy annak teológiai alapvetését röviden fölvázoljam. A gyakorlati teológia adta diszciplináris keretek okán természetesen nem vállalkozhatom egy alapos dogmatikai okfejtés szerepeltetésére. Inkább fókuszpontokat ismertetek, melyek munkám gondolatiságának teológiai rádiuszát határolják körül.

Szemléletmódom a reformáció emberképe felől közelíti meg a mindenkori vezetés etikai ősdilemmáját. Az etikai ősdilemma vezetői szinten a következő mondatban foglalható össze: „Fejlődjünk és növekedjünk, – de akkor meg kell válnunk mindazoktól, akik nem tudnak lépést tartani – vagy haladjunk együtt, – de akkor azt kockáztatjuk, hogy a többi szervezethez képest végképp lemaradunk?” A biblikus válasz mindenképpen a gyengékkel való „lépéstartás” az erősek menettempójához való igazodás helyett.[26]

Ez a fajta „etikai lépésváltás” olyan belső vívódás kiváltójaként fogalmazódhat meg, mely az erős, a saját erejében bízva a végtelen meghódítására törő, de egyszerre-ugyanakkor gyenge, saját porszem voltától megterhelődött ember belső őrlődésében[27] ölt testet. Igen, a vezetés vágya a messziség meghódítására hív[28], de a vezető kicsinységének szűk-ségei saját „felségterületének” mikrovilágát is félelmetes vadonná változtatják…

Ez volt az a feloldhatatlannak látszó önellentmondás, mely a reformáció gondolatiságában lelt a hivatástudat eladdig merőben ismeretlen-elfelejtett[29] értelmezési keretére. Ez a mindmáig alapvető jelentőségű kontextus a következő jellegzetességeket hordozza:

1)    A kötelesség teljesítését mint legfőbb etikai tartalmat fogalmazza meg. Ebből következően a hivatás értelmezése is teljesen átalakul: nem különleges, mindenki által megbecsült foglalkozások gyakorlására korlátozódik, hanem a leglenézettebb tevékenységeknek is új megbecsülést szerez. A hivatástudat tehát visszaadja az emberi felelősségvállalás méltóságát, – függetlenül attól, hogy azt milyen területen fejtik ki. Max Weber erről így ír: „új volt mindenekelőtt a kötelesség megbecsülése a világi hivatáson belül, mint olyan legfőbb tartalomé, melyet az erkölcsi öntevékenység egyáltalán megkívánhat […] nem ismeri el az evilági erkölcsiség túllicitálását (kiemelés tőlem H.R.) szerzetesi aszkézis révén, (kiemelés tőlem H.R.) hanem kizárólag az evilági kötelességek teljesítésével törődik

2)    Az Istennek tetsző cselekedetek értelmezését megszabadította a rendkívüliség kényszerétől. Jó példa volt erre a szerzetesi aszkézis jelentőségének átértékelése. Azt, ami korábban a rendkívüli emberi teljesítmények non plus ultrája volt, Luther Márton az önző, önmaga körül forgolódó életszemlélet megtestesítéseként értékeli. Az előbb idézett helyen Max Weber erről így ír: „A szerzetesi életvezetés ezután természetesen már nem csak az Isten igazolása szempontjából válik teljesen értéktelenné, (kiemelés tőlem H.R.) hanem azért is, mert Luther számára egyúttal az önző, a világi kötelességek alól magát kivonó szeretetlenség termékét testesíti meg.

3)    A reformáció emberképében ismét helyére kerülnek az elfelejtett, az etikai döntéshelyzetek feszültéség feloldó bibliai alapelvek. A „nagyot-akarás”- teljesítménykényszerétől megszabadított ember újból fölfedezi a reá bízott embertársa felé forduló szeretet nagyszerűségét. Max Weber szavaival élve azt mondhatjuk, hogy Élő Isten előtti önigazolás kényszerétől megszabadított ember számára „a világi hivatásvégzés úgy jelenik meg, mint a felebaráti szeretet kifejezése.”[30] Lényegtelenné válik tehát, hogy valaki a gyári szalag mellett görnyedve, cseperedő gyermeke ezernyi szükségleteit komolyan véve és betölteni igyekezve, vagy netán egy hatalmas konszern vezetőjeként dolgozik. A tevékenységének minőségét nem annak társadalmi státusza adja, hanem arra a kérdésre adott őszinte válasz: vajon tevékenysége a Krisztustól tanult felebaráti szeretet kifejezése-é, vagy sem?

A Luther munkássága által újból életre keltett hivatás keretei között tehát a vezető etikai ősdilemmája új összefüggésbe kerül. Nem az önigazoló értékek hajszolását állítja a középpontba, hanem az önzetlen szeretet megnyilvánulásait. Ezek az értékek vezetői szinten a fejlődést és növekedést nem a vezetői-szervezeti dinamizmus kiábrázolódásaként, hanem az együtt mozduló-fejlődő szervezet[31] alkotóelemeinek egymást gazdagító kölcsöhatásaként írják le. Ilyenformán már nem áll fenn állandó veszélyeztetettségként a „belső problémákból előre menekülés”-jelensége, – mely a vezető etikai ősdilemmájaként állandósuló bizonytalanságot eredményez. A felebaráti szeretet hivatását gyakorló vezető tudniillik nem tesz mást, minthogy elősegíti és bátorítja az általa vezetett szervezet belső erőtartalékainak egymásra találását azáltal, hogy folyamatosan az összehangolódás, – és nem a hódítás! – érdekében mozgósítja azokat.[32]   

Ezt a reformátori gondolatot mindenképpen ki kell egészítenünk a szintén ekkor újból hangsúlyossá váló sáfárság tanításával, melyet Kálvin János fejt ki. Gondolatait a következő logikai vázra fűzi fel:

1)    A sajátos élethelyzet sajátos adományokat feltételez, melyeket a Teremtő szándéka szerint mindenki meg is kap. Senkinek sem kell tehát kudarcoktól, megszégyenüléstől tartania addig, ameddig másokért felelősséget vállalva kész őértük mozgósítani saját lelki erőforrásait. A bőkezűen mások felé forduló felebaráti szeretet szüntelenül megújuló belső erőforrást biztosít. Kálvin János minderről így ír: „De a Szentírás, hogy kezünknél fogva vezessen erre bennünket, eszünkbe juttatja, hogy […] az összes adományokat akkor használjuk helyesen, ha azokat bőkezűen és jóakaratulag közöljük másokkal; s ennek belátására nem lehetett volna biztosabb szabályt, vagy hatásosabb buzdítást találni, mint azt, amely arra tanít bennünket, hogy mindazon adományok, amikkel fel vagyunk ruházva, Istennek letéteményei és hogy ezek azon feltétellel bízattak a mi sáfárkodásunkra, hogy felebarátaink javára fordítsuk őket.”

2)    Ebben az összefüggésben nagyon lényeges az a kiegészítés, melyet Kálvin János ugyanezen a helyen megfogalmaz. Arra a nagyon lényeges fölvetésre reagál, mely joggal kérdezi: Nem fenyeget mindez a másokért felelősséget vállaló, feléjük jóakaratúan és bőkezűen forduló vezető végletes kihasználásával? Kálvin János meggyőződése az, hogy ez nem így van. Kifejti a kölcsönösség alapelvét, melyet a természet „biztosító szelepeként” értelmez. Azt mondja: a Teremtő úgy rendezte be a világot, hogy azok, akik önző módon, csak saját gyarapodásukra kívánják kiszipolyozni a környezet feléjük fordulását, egyre inkább kizárják magukat a lelki adományok egészséges körforgásából. Kálvin János erről így ír: „Azonban még ennél is tovább megy a Szentírás, midőn ezeket az adományokat azokhoz a tehetségekhez hasonlítja, mikkel az emberi testnek tagjai vannak felruházva. Egy tag sem használja erejét csak a maga számára és a maga céljára, hanem átárasztja azt a többi tagokra is, és ezért csak annyi haszonban részesül, amennyi az egész testnek közös hasznából reá háramlik.”[33]  (Kiemelés tőlem H.R.)

A hivatástudatnak ez az új értelmezése világformáló erőket szabadított föl, kreatív emberi energiákat, melyek modernkori európai civilizációnk pozitív, fejlődésorientált életszemléletének is megalapozói lettek. A reformáció múlhatatlan, világtörténelmi jelentőségű érdeme az, hogy a kárhozat gyötrő rémének béklyóiból kiszabadította az embert, rámutatva arra, hogy az ember szabadításra szorultsága nem bűn, hanem természetes állapot, hogy a Mindenség Ura nem büntetni, hanem megváltani akar, és éppen ezért nekünk ŐT nem lekenyereznünk kell, hanem szolgálnunk szabad… Önként, szabad szívvel, szabad akaratból, örömmel, – nem pedig önmarcangoló vezeklésként!  A reformáció mondanivalójának fölszabadító hatásaként épült bele európai civilizációnk gondolatiságába az a fölismerés, mely szerint az embert nem egy olyan világ veszi körül, mely bűnössége okán összeesküdött ellene, hanem az sokkal inkább fölfedezésre, meghódításra[34] vár.

Ennek a megállapításnak az egyik történelmi bizonyítéka a mai USA területére „alapító atyákként” Európából kivándorló generáció is. Szerepükről, máig érvényes, az USA fejlődését és arculatát alapvetően meghatározó hatásukról Dieter Schrödernél, a neves német publicistánál találtam egy frappáns összefoglalást. Ő a szeptember 11-i terrortámadás sokkhatása alatt álló New Yorki polgárokhoz forduló polgármesteri beszédet elemzi. A város elöljárója azt a mondanivalót állította beszéde középpontjába, mely szerint újból fölépítik a romok helyén álló épületkomplexumot, – és New York szebb lesz, mint valaha volt. Dieter Schröder szerint mindez  „nem a vigasztalás szava csupán, hanem egyúttal az alapító atyák hitének visszhangja is: Amerika jobb lesz, mint a régi világ, a „nyomorúságos Európa”, ahogyan ezt William Penn Pennsylvania quekerállamának alapításakor 1681-ben mondotta […] Már John Locke, az Amerikában menedéket kereső quekerekkel, és más vallási reformerekkel rokonszenvező angol filozófus is ezt a misztikus felkiáltást hallatta: Kezdetben az egész világ Amerika volt.”

Schröder megállapításai amiatt is figyelmet érdemelnek, mert azokat nem csupán történelmi, hanem vallástörténeti összefüggésbe is beleágyazza. Gondolatait így folytatja: „Sok kortárs, elsősorban a forradalom előtti Franciaország értelmiségei számára ez azt jelentette: Amerika maga a paradicsom. A hazájukban hitük miatt üldözött bevándorlók számára az új világ annak veszélyei, fáradtságai és keservei ellenére az Éden kertje volt, mert itt az üldözéstől és elnyomatástól szabadnak érezték magukat, és azt hihették, hogy vallási elképzeléseiket és anyagi céljaikat akadálytalanul megvalósíthatják és elérhetik. Amerika történetét annak vallástörténete nélkül nem lehet értelmezni.”[35]

    Mindezt csak aláhúzza  hogy a  reatív emberi energiákat, melyek modernkori civilizációnreformátori örökségünk ősposztulátuma, Luther Márton 95 tétele, melyből most szemléltetésképpen a következő, általam fordított[36] passzusokat idézném: „Amikor a mi Urunk és Mesterünk, az Úr Jézus Krisztus azt mondja: „Térjetek meg! (Máté 4,17), akkor azt akarta, hogy a hívő ember egész élete megtérés legyen.” (1.tétel) „Ezt az Igét nem lehet a megtérés, mint szentség, – tehát a gyónás és jóvátétel – felől értelmezni, – melyet a papi hivatal felügyel.” (2.tétel) „Nem csupán a belső megtérésre vonatkozik, mivel egy ilyen valójában nem is volna az, hiszen a külvilágban sokfajta módon a test megöldöklését kell munkálnia.” (3.tétel) „Ezért a büntetés, akárcsak az önmagunk gyűlölése mindaddig megmarad, – és ez az igazi, szívbéli megtérés – amíg a mennyek országába el nem jutunk.” (4.tétel) „Ezért távozzanak mindazok a próféták, akik a keresztényeknek azt prédikálják: „békesség, békesség”, – és valójában nincs is békesség.” (92.tétel) „Legyenek áldottak mindazok a próféták, akik azt hirdetik a keresztyéneknek: „kereszt, kereszt”, – hiszen nem teher az.” (93.tétel)[37] „Bátorítani kell a keresztényeket arra, hogy az ő főjüknek, Krisztusnak követésére büntetésen, halálon és poklon át is törekedjenek.” (94.tétel) „és sokkal inkább abban bízzanak, hogy sok szenvedés által a mennyországba jutnak, minthogy hamis lelki biztonságban ringassák magukat.” (95.tétel)

Bár a nagy reformátor szavai ma már bizonyos ridegséget, önostorozást sugallnak, mondanivalójának központi magja ma sem vesztett semmit eredeti fényéből. Ezek a szavak úgy szabadítanak föl az önmagunk bűnössége okán kényszeressé váló vezeklés nyűgje alól, hogy közben fölnyitják szemünket az önsajnálat csapdájából kitörő bűnbánat mozgósító erejére. Ugyanakkor ez a fölismerés leleplezi az önmagam teljesítményeire építő hamis biztonság álságos csapdáját, beláttatva velünk, hogy itt e földön egyetlen tennivalónk marad: folyamatosan elvetni magunktól mindent, ami a Krisztus követésének küzdelme helyett az itt és most megérkezésének tétlenségét sugallja. (Véleményem szerint a bűnbocsátó-cédulák körül zajló vita gyökere is ez a Luther által meglátott és fölfedett, önös érdekből sugallt, hamis Kánaán-képzet volt.)

Ez a reformátori örökség ma is időszerű, hiszen sok olyan ballaszttal hajózunk, melyet Pál apostol hajótörési történetének a 17. lábjegyzetben fölidézett epizódjához hasonlóan először ki kell dobnunk ahhoz, hogy Égi Kormányosunk végre szóhoz, pontosabban kormányrúdhoz jusson. Az eddigi szakaszokban ezeknek a ballaszt-tartalmaknak a diagnózisát kívántam megadni. Fontos ez azért, mert először az akadályokat kell szemügyre venni ahhoz, hogy aztán a terápia lehetséges módjait is meghatározhassuk. Mielőtt azonban erre a továbblépésre sor kerülne, a korunk vezetői válságának másik, pontosabban az előző tartalmak egyenes velejárójaként jelentkező szindrómáját vennénk nagyító alá. A mostani szakaszban megkezdett diagnózis-állítást tehát a burn out-szindróma vezetéstudományi összefüggéseinek ismertetése révén szeretném az általam tárgyalt kérdéskör gyakorlatára lefordítva bemutatni.  

  A kutatási program pasztorálpszichológiai összefüggései

  Álláspontom szerint a burn out-szindrómát csupán féloldalasan értelmezzük, ha az egyéni pszichológiai kondíciók síkján vizsgáljuk. Ez adja meg a csoportlélektani aspektusból történő vizsgálódás létjogosultságát. Okai sokkal inkább egyszerre egyéniek és globális eredetűek, éppen ezért a burn out veszélyének egész világunk ki van téve. Az elkövetkező szakaszban először ezt a tézisemet kívánom bizonyítani.

Először a globális méretű kiégés legfontosabb sajátosságaira kívánom a figyelmet fölhívni.  A globális burn out-szindróma kiváltó oka a saját erőforrások ésszerű határain folyamatosan túlterjeszkedő, végül emiatt a saját rendszerének összeomlását törvényszerűen előidéző növekedés-fölfogásban keresendő. Ez az önpusztító növekedés-fölfogás három komponensből áll:

1)    Az első, kiindulópontként szolgáló tényező a teremtett környezethez, mint a növekedés forrásához fűződő viszony. Világunk hatalmas tartalékainak az emberi faj csupán az utóbbi négy évtizedben kezd olyan mértékű kiaknázójává válni, hogy azzal már annak regeneráló-képességét is alapvetően veszélyezteti. Nem véletlen, hogy az utóbbi negyven évben egyre hangosabb a tudomány figyelmeztető szava. Végh László, erről a Debreceni Egyetemen tartott előadás-sorozatának bevezetőjében így fogalmaz: „Ötven éve még aligha volt valaki is a világon, aki tudományos szempontokat mérlegelve arra a következtetésre jutott volna, hogy az emberiséget a végpusztulás veszélye fenyegeti. Mintegy negyven évvel ezelőtt különböző nemzetiségű értelmiségiek egy csoportja felismerte és meg is fogalmazta, hogy az emberiség egészét sújtó válság felé tartunk. Úgy harminc éve már olyan kiadványok jelentek meg, amelyek előre jelezték: néhány évtizeden belül összeomolhat a világrend. Körülbelül húsz éve már sokak számára világossá vált, hogy a gazdasági növekedés üteme egyre csökken és a környezet szennyeződése és pusztulása végzetessé válhat.”

2)    A második, az előzőhöz szervesen kapcsolódó tényező a növekedési pálya szükségszerű melléktermékeinek kezelési kérdése. Akár a megfeszített munkavégzésre fogott izomrostokban az egyre nagyobb mértékű izomlázat eredményező tejsav termelődése, úgy az emberi magaskultúra teljesítményei is elválaszthatatlanul összefonódnak a hulladék-kezelés problémájával. Az izomláz a teljesítmény csökkentése, illetve a jövőbeni munkavégzés érdekében fölvállalandó pihenés, regenerálódás után kiált. Az egyre tragikusabb méreteket öltő környezetszennyezés azonban arról tanúskodik, hogy ezt a kiáltó szót az emberiség nagyon nehezen, vagy egyáltalán nem hallja meg. A francia Jacques Cousteau már 1951 óta folyamatosan arra hívta föl a figyelmet[38], hogy teremtett világunk legnagyobb természetes „szemét-lerakóhelyei”, az óceánok is végzetesen elszennyeződtek. Az előbb idézett helyen Végh László erről a következőket mondja: „Környezetünk elszennyezésére többek között Cousteau kapitány hívta fel a figyelmet. Cousteau a vizek mélyének élővilágát tanulmányozva hajójával bejárta a tengereket és óceánokat. […] Még a déltengereken is, ahol nem szoktak hajózni, szinte minden négyzetkilométeren találtak szemetet, emberi tevékenységek úgymond melléktermékeit. Ez a tapasztalat úgy 40 éve megrendítő hatású volt. Megvilágosodott, hogy nem csak a nyersanyagok fogyásától kell félnünk. Nagyobb lehet a veszély, hogy tevékenységünk szemetei, melléktermékei végeznek velünk. Mint a tápcsészében lévő gombatörzs sem feltétlen amiatt pusztul el, mert elfogy a tápanyag. Elhalnak a gombák, még mielőtt éhen vesznének, mert saját anyagcseretermékeik megmérgezik őket.[39] (Kiemelés tőlem H.R.) 

3)    A fentiekben leírt törvényszerűségek nem csupán a materiális környezetünkre vonatkoznak! Lelki-spirituális belvilágunk is egyre inkább ezen önpusztító gondolkodásmód foglya. Ez az a szemléletmód, mely azt hazudja nekünk, hogy az egyre gyakoribbá váló működési zavarok valójában egyfajta kikerülhetetlen ciklikusság kellemetlen velejárói. Ez az a felfogás, mely a problémákat nem tragikus súlyokhoz méltóan szemléli, hanem a burn out-jelenség által végletesen megfertőzött logika mentén éppenhogy a „dicső jövő” bizonyítékaiként értelmezi. Korunk egyre inkább mindeneket maga alá gyűrő világválsága így igazolja Immanuel Wallenstein, kortárs amerikai történész-szociológustól évekkel ezelőtt megfogalmazott analízisét. Ő a következőket mondja: „Jelenleg a világrendszer változó félben van. Most már nem ciklusok és trendek kisebb, állandó összesítésének a korát éljük. 1989-cel feltehetően rázárult az ajtó a múltra. Meglehet, most már megérkeztünk a bizonytalanság valóságos birodalmába. A világrendszer természetesen továbbra is működni fog, sőt »jól« fog működni. De éppen, mert továbbra is úgy fog működni, mint ahogy már 500 éve működik, tehát keresi a szakadatlan tőkefelhalmozás módjait, hamarosan képtelen lesz ilyen módon működni. A történelmi kapitalizmus, mint minden történelmi rendszer, nem kudarcai, hanem sikerei okán fog elpusztulni."[40] (Kiemelés tőlem H.R.)

Mindkét szerző megfogalmazása zseniális éleslátással tapint rá a lényegre: a természetes növekedés helyett az egészségtelen növekedési kényszer, – mondhatni kóros túlburjánzás – bűvkörébe került emberiség problémájára.

A probléma gyökere tehát nem a növekvő teljesítmény, hanem a rablógazdálkodással kifacsart eredmények kérdése, melynek problematikája kísértetiesen hasonlít a doppingszerekkel élő sportoló önpusztító karrierépítésének, és dicstelen utóéletének alapkérdéseihez. Egy egész team áll mögötte, amelynek feladata az, hogy a teljesítmény fokozása érdekében minden használható eszközt fölkutasson, és a sportoló számára hozzáférhetővé tegyen. Ennek a törekvésnek a létjogosultságát a doppinghasználat logikája szerint semmi más nem adja, mint a reménybeli győzelem. Ugyanakkor ez a munkafilozófia olyan ellenőrizhetetlen folyamatokat indít el, melyek a remélt siker helyett a teljes megsemmisülés realitásával szembesítik az egész csapatot. 

Ezt az összefüggést példázza a sporttörténelem legnagyobb doppingbotrányának története is, melyet az online-lexikon a következőképpen foglal össze: „Az úgynevezett Festina-ügy egy doppingbotrány volt, mely az 1998-as Tour de France során pattant ki. A sporttörténelem minden valószínűség szerint legnagyobb doppingbotránya a világ legfontosabb kerékpárversenyét alapjaiban rengette meg, miután Willy Voetnél, a Festina-csapat (olyan sztárokkal, mint Richard Virenque és Alex Zülle) egyik kísérőjénél nagy mennyiségben találtak meg nem engedett szereket. Elsősorban erythropoietinről (EPO) volt szó, egy olyan hormonkészítményről, mely a vér oxigénszállítási képességét növeli. Az államügyészség által vezetett nyomozás során a csapatok szálláshelyein több razziára került sor. A nyomozás során kiderült, hogy a Festinánál a széles területet lefedő, kombinált doppinggyakorlatot követték. Ez a felfedezés az akkori doppingellenőrzések hatástalanságát is nyilvánvalóvá tette: a korábbi tesztek egyetlen Festina-kerékpárosnál sem mutattak ki semmit. A fejlemények oda vezettek, hogy mind a Festina, mind pedig a TVM csapatait kizárták, és a spanyol csapatok a francia hatóságok nyomozati eljárásai miatti tiltakozásul visszavonták a Touron induló versenyzőiket. Az 1998-as Tourt, – melyet hosszú ideig a félbeszakadás réme fenyegetett – végül Marco Pantani nyerte meg, akit aztán egy évvel később a Giro d’Italia versenyéről úgyszintén doppingvétség miatt zártak ki.”[41]

 A Festina-botrány története valójában nem más, mint a burn out-szindróma fejlődési folyamatának példázata. Számunkra témánk összefüggésében az a vezetői attitűd az érdekes, mely ezt a fejlődési görbét szükségszerűen előidézi. Hangsúlyozni szeretném azonban, hogy semmiképpen sem a teljesítmény fokozására való törekvés, hanem sokkal inkább annak mindenáron való hajszolása a hibás, illetve tragikus előjelű! Ez a belső egyensúlyvesztés az, mely a vezető világképéből kisugározva igen gyakran magával rántja a vezetetteket is, – általános cselekvőképtelenséget, a mobbing-légkör elburjánzását eredményezve.[42]

A kutatási program szociáletikai összefüggéseinek megjelenítése előtt még egy lépést kell tennünk. A belső felmorzsolódáson túl tudniillik a bizonyítási kényszer hamis görcse is sérülési felületként jelentkezik. Ez a kényszer a külső elvárások diktátuma miatt, – nem pedig belső meggyőződésként! – erősödik föl az emberben. Miután azonban ez a belső meggyőződés, mint az egészséges önfenntartást is biztosító elem hiányzik belőle, szükségszerűen önmaga ellen fordul. Önmaga értékességét tudniillik már nem az egészséges önbecsülés általi elfogadottságában, hanem a mások pozitív visszaigazolását hajszoló önimádatban véli fölfedezni.  Az önimádatnak és bálványimádatnak ezt a sajátos keverékét, mely pusztító gyújtókeverékként működik,  Hézser Gábor így írja le: „A kiégettség olyan állapot, amely hosszú időn át, lassan, de folyamatosan alakul ki. A túlerőltető célok, normák elérésére való permanens törekvés, a társadalmi elvárás idővel felmorzsolja az érintettek testi és lelki erejét. Az érzelmi állapotban eluralkodik a stressz, elvész a motiváció [...] A képességek, adottságok bizonyítása, az azokkal való élés természetes, egészséges, önmagunk és mások számára is hasznos igény. A tálentumokat nem kell elásni… Ha viszont kényszerré válik, akkor a testi és lelki egészség veszélyeztetőjévé válhat. Az egyetlen cél érdekében mindent feláldozni akarás valláspszichológiailag az idolátria, a bálványimádás kategóriájában jelenik meg.”[43]

A kutatási program szociáletikai összefüggései

Bár disszertációm kifejtő szakasza még csak ezután következik, mégsem lenne helyes, ha ezt a fejezetet egyfajta diagnózis-állítással fejeznénk be. Ez a diagnózis tudniillik azt is lehetővé teszi számunkra, hogy a reformátori teológiai örökség talaján maradva a burn out-szindróma föloldására tegyek javaslatot. Miközben javaslatomat kutatási programom szociáletikai alapvetéseként megfogalmazom, szándékom szerint egyúttal már a későbbiekben kifejtésre kerülő autokeirikus vezetői felfogásra is ablakot kívánok nyitni.

Kiindulópontként arra szeretném fölhívni a figyelmet, hogy a burn out-szindróma kapcsán jelentkező bizonyítási kényszer, – lásd Hézser Gábor megfogalmazását – nem csupán a korábban rendelkezésre álló energia-tartalékok elhasználódását eredményezi. Az egyre teljesebb körűvé váló kimerültség éles fájdalommal tudatosítja a bizonyítási kényszert szüntelenül megcáfoló csődélményeket. Ebben az egyre elhordozhatatlanabb szakítópróbában válik egyre inkább kitapintható valósággá a belső üresség egzisztenciális élménye. Sajátos ambivalenciaként[44] azonban éppen ebben az ürességben jelentkezik egy eleddig ismeretlen intenzitású motiváció. Ez a motiváció az életösztön intenzitásához hasonló, és ebből következően a fuldokló elszántságával nyúl az életnek mégis értelmet ígérő mentőöv-értelmezés után. A belső üresség élménye tehát nem szükségszerűen vezet valamiféle pesszimista nihilizmus zsákutcájába! Véleményem alátámasztására Manfred Josuttist szeretném segítségül hívni, akinek diagnózisa nagyon közel áll hozzám. Ő ezt az érzést Richard Riess kifejezését fölhasználva „az élet utáni sóvárgásnak” nevezi. Tartalmát a következőképpen írja le: „a transzcendenciával karöltve jelentkező lényeg keresésében válik érzékelhetővé, a kapcsolatkeresés kívánságában, az élet végső nagy kérdése iránti kinyílásban, a belső bizonyosság és az Isten megtapasztalására törő igyekezetben.”[45] Richard Riess még tovább tágítja ezt a kört akkor, amikor ugyanerről így ír: „Életünk döntő élményei[46] mindig átmeneti jelleget hordoznak: jellegzetességük a pillanatnyi, és a tünékeny látható világnak örökérvényűvé való átlényegítése, – mivel az élet maga is egy ilyen átalakulásra nyitott és afelé tendáló folyamat.”[47]  

Ugyanakkor joggal tehetjük föl azt a kérdést, hogy amennyiben ez így van, akkor mi az oka annak, hogy ezt a fajta kibontakozási lehetőséget mégis viszonylag kevesen lelik föl? Miért lesz sok esetben az egyéni életben éppúgy, mint a közösségi létformákban az általános cselekvőképtelenség az eluralkodó? Ez a sajnálatos állapot valójában arra a mulasztásra hívja föl a figyelmet, mely már jóval korábban a burn out-szindrómától gyötört egyén és közösség életében megjelent, és sokáig úgy tűnt, hogy minden káros következmény nélkül fölvállalható.

Ez a minden egyes esetben súlyos következménnyel járó mulasztásos vétség a teljesség-igény törvényszerűségének figyelmen kívül hagyásában mutatkozik meg. Miben áll ez, a minden emberbe teremtetése által belekódolt törvényszerűség? Lényegi üzenetét egy első pillantásra anakronisztikusan ható ellentétpárban tudnám a legegyértelműbben kifejezni: a pillanatnak fölszabadultan élni csak az örökkévalóság távlatait tudatosan fölvállalva lehet. Mindez azért van így, mert a pillanatok láncolatában létező perc-ember csak az örökkévalóság távlatait szeme előtt tartva tud a lényegre összpontosítani. Ez a lényeg azonban nem valamiféle vallásfilozófiai fogalom! Sokkal inkább annak a belső megelégedettségnek a kifejeződése, mely a kötelességeként fölismert feladatokat felelősséggel fölvállaló és elvégző ember sajátja. Ez a vezetői felelősséget fölvállaló ember nem nagy, hanem lényeges dolgokat kíván elvégezni, olyanokat, melyek szervesen egymásba épülve összekötik őt élete eredetével és céljával. Ennek a fajta teljesség-igénynek a tartalmát az Alford-Naughton szerzőpáros[48] a következőképpen írja le: „Akkor vagyunk teljesen, tehát lélekben is jelen a pillanatban, amikor felfogjuk, hogy benne rejlik eredetünk és rendeltetésünk is. Amikor e kettőről megfeledkezünk, amikor az itt és most meghozott döntéseink során nem vesszük figyelembe kezdetünket és végünket, akkor megszakad a kapcsolat lelki természetünkkel, s nem értjük, mit csinálunk éppen.”[49]

A teljesség-igény tehát azt a kérdést fejezi ki, mely kimondva-kimondatlanul minden emberi akcióban és reakcióban ott feszül, és így fogalmazható meg: mi végre mindez? Hogyan tudok-tudunk számot adni az általunk föl-, és elvállalt cselekedetek indítékaival és céljaival, egyáltalán: hová tart az engem-bennünket jellemző cselekménysorok fősodra?

Mai világunk ezeket a belénk programozott kérdéseket, a teljességre törekvő emberi lélek belső rezdüléseit az egyéni és közösségi karrierépítés szellemi és anyagi profitszerzésének és nyereségvágyának hangzatos szólamaival akarja túlharsogni, illetve elnémítani. Ez a próbálkozás mai életünk gyakorlatában az egész civilizációnkra jellemző elfojtási mechanizmussá[50] pervertálódott[51].. Az „egyre-nagyobb-gyorsabb-gazdagabb” jelszavai tulajdonképpen semmi más célt nem szolgálnak, mint azt, hogy elhallgattassák a teljesség-igény alapkérdéseit makacsul visszhangzó lelkiismeret szavát.

Ugyanakkor ez a teljesség-igény nem mai keletű fölismerés. A pszichológia tudományágán belül az un. harmadik bécsi iskola megalapítója is munkásságának tengelyébe állította ezt a problémát. Az autokeirikus vezetéselmélet szociáletikai megalapozásaként a 2. anyagrészben kifejtésre kerülő közösségépítési hangsúly felvezetése érdekében tehát a Victor E. Frankl[52] nevével fémjelzett logoterápia[53] gondolatiságának megismerése ezen a ponton megkerülhetetlennek[54] tűnik. A teljesség-igény Frankl szerint tudniillik valójában nem más, mint az élet értelméhez való ragaszkodás, ugyanakkor éppen a modernkori jóléti berendezkedés az, mely egyre égetőbbé teszi ennek a kérdésnek a kezelését. Victor Frankl így foglal ezügyben állást:

1)    Mai korunk tipikus pszichés betege maga mögött hagyta azokat a gátlásokat, melyek a korábbi korszakokban egész pszichológiai iskolákat, és a hozzájuk kapcsolódó terápiás javaslatokat eredményeztek. Frankl véleménye szerint a 20. század második felére éppen ezért idejét múlt a freudi iskola szexuális gátlásokra fixált megközelítési módja éppúgy, mint az adleri irányzatnak az önmegvalósítástól visszariadó, kisebbrendűségi komplexusoktól gyötört ember-képe. A jóléti társadalmak elhatalmasodó neurózisa Frankl megfogalmazása szerint az élete értelmetlenségével szembesülő ember lelki bajaiban ölt alakot. Minderről ő így ír: „Minden korszaknak megvan a sajátos neurózisa – és pszichoterápiája. Ma már valójában nem a Freud korabeli szexuális, hanem az egzisztenciális jellegű neurózisokkal konfrontálódunk. A mai kor tipikus páciense már nem annyira az Adler korabeli kisebbrendűségi érzés szenvedő alanya, hanem a mélységes értelmetlenség érzése kínozza, melynek társadalmi kiábrázolódása a belső üresség, – aminek okán egy egzisztenciális vákuumról beszélek.”

2)    A kiváltó okok leírásánál Frankl egyszerre használ pszichológiai és szociológiai kategóriákat. Magyarázata első részében egyértelműen szembeszáll a mélylélektani iskolákban különböző variációkban feltételezett ösztön-késztetésekkel. Frankl nem abban vitázik Freuddal, Junggal, vagy Adlerrel, hogy milyen ösztönjelleg-kép, vagy komplexum határozza meg és színezi az ember cselekedeteit. Ő radikálisan szakít elődjeivel akkor, amikor határozottan állítja: az ember cselekedeteinek kategorikus imperatívuszát, tehát belső késztetésként átélt motivációját nem az ösztönök alapozzák meg. Frankl ennél sokkal erősebb meghatározottságnak látja az ember életében a tradíciók[55] adta értelmezési készletet, – és itt már a szociológia kategóriarendszerét használja. Azt konstatálja: mára ez a szabályzórendszer a nyugati jóléti társadalmakban atomjaira hullott, a modern ember elveszítette a viszonyítási alapot. A fent már idézett helyen minderről így ír: „Amikor megkérdezik tőlem, hogy mivel magyarázom ennek az egzisztenciális vákuumnak az eluralkodását, akkor általában a következő tézissel felelek: Az állattal szemben az embernek nem parancsolnak az ösztönök atekintetben, hogy mit kell tennie, és a tegnap emberével szemben a mai kortársakat a tradíciók sem kötik atekintetben, hogy mit kötelező tennie. Nos, mivel azt sem tudja, hogy mit kell tennie, sem azt, hogy mit kellene kötelességszerűen cselekednie, ezért sokszor már azzal sincs igazán tisztában, hogy valójában mit is akar.”

3)    A humanista pszichológia önkiteljesedést hirdető megoldásával szemben Frankl megközelítése egy sajátos paradoxonon alapul. Az emberi én genuin önkiteljesítő tevékenysége szerinte csak akkor lehetséges, ha az saját kapacitásait valaki szeretetében, valami szolgálatában tudja mobilizálni. Ez a finom distinkció Frankl szerint nagyon fontos: nem valaki szolgálatában, és valami szeretetében teljesedik ki az ember, hanem mindig a mellette élőhöz forduló, személyes szeretetben, és a helyesnek látott ügy szolgálatában! Viktor Frankl saját, az evangélium alapüzenetére rezonáló fölfogását ugyanitt egy szemléletes biológiai kép segítségével fejezi ki: „Az ember egy ügy szolgálatában, egy személyt szeretve tudja önmagát beteljesíteni. Minél inkább odaadja magát feladata szolgálatára, minél odaadóbban figyel a szeretett személyre, annál inkább válik igazi emberré, találja meg valódi önmagát. Önmagát tehát csak olyan mértékben tudja megvalósítani, amilyen mértékben elfelejti önmagát, amilyen mértékben túltekint önmagán. Nem ugyanúgy van-é mindez, mint a szem esetében is, melynek látóképessége egyenesen attól függ, hogy nem önmagát látja? Hiszen mikor lát a szem önmagából egy darabot? Csak akkor, ha beteg: ha szürke hályog gyötör, akkor egy felhőt látok, – és ekkor az elhomályosult szemlencsét látom. Ha pedig a zöld hályog miatt szenvedek, akkor a fényforrások körül szivárványszínű udvart látok, – vagyis a saját zöld hályogomat. Ugyanezzel párhuzamosan azonban a szememnek az a képessége, hogy a környezetemet észlelje, beszűkült és korlátozott.”[56]

Frankl tehát arra hívja föl a figyelmet, hogy az igazi emberi önmegvalósítás kulcsa a saját, egyéni belvilágunk szűklátókörű céljain túlmutató, a minél szélesebb kört bevonó, és/vagy intenzívebb emberi kapcsolatot eredményező személyiség-kiterjesztés.[57]  Frankl nagyon helyesen mutat rá arra, hogy a siker, az anyagi jólét nem bír elegendő motivációs késztetéssel ahhoz, hogy valaki azok bűvkörében élve boldognak mondhassa magát. Az ember, – akárcsak a biológiai tüdő – arra termett, hogy szüntelen interakcióban legyen a környezetével: ha csupán belélegezni akar, akkor kisajátítja az életet, és nem gondol arra, hogy ki is kell lélegeznie, vagyis tovább kell adnia a fölhasznált értékeket! Mert ahogyan lehet ugyan néhány percig lélegzetvisszafojtva élni, de aztán a szervezet kiköveteli a magáét, és friss levegő után kiált, úgy a lélek is csupán ideig-óráig hajlandó elviselni a közösség-teremtés ősi parancsát megfojtani akaró önzés öngyilkos késztetéseit.

Ez az okfejtés talán eddig a pontig értelmezhető csupán az egyéni moralitásból fakadónak. Éppen ezért vissza szeretnék utalni az előző, kutatási programom pasztorálpszichológiai összefüggéseit leíró szakaszra. Ott a burn out-szindróma kapcsán nyilvánvalóvá vált előttünk, hogy mindez egyéni, és közösségi szinten is igaz. Ugyanígy a teljesség-igény kapcsán megjelenő értelem-keresés sem korlátozódhat csupán az egyén szintjére, hanem a vezető által fölügyelt-irányított szervezeti rendszer egészére is igaz. Manfred Josuttis megfogalmazására szeretnék ebben az összefüggésben újból utalni, aki az élet, – ez alatt az igazi, nagybetűs életet értve – utáni sóvárgás szerves velejárójaként jellemzi a kapcsolatkeresés kívánságát.

Ebben a szakaszban tehát azt a szociáletikai bázist kívántam megalapozni, mely mind az egyén, mind a szervezet fejlődése során a kiteljesedést nem a mások, a konkurensnek látott-értékelt külvilág leigázása révén kívánja elérni. Az alternatív út sokkal inkább a saját küldetés, a saját lét külvilágot gazdagító értékeinek fölfedezése, és továbbadása. Ez a vezetői felfogás egyszerre etikai és szociális jellegű. Etikai jellegű azért, mert az etikai mércét megkerülhetetlennek tartja. Szociális jellegű azért, mert vezetői gyakorlatának ellenőrzési, egyúttal viszonyítási pontjaként nem a hagyományosan értelmezett statisztikai eredményesség mutatóit tartja számon, hanem a közösségi kapcsolatok színterét. Ezt a vezetéselméleti világlátást és emberképet kívánta az első anyagrész megalapozni, és hozzáférhetővé tenni. Mindezt azonban csak abban az esetben tarthat igényt figyelemre, ha ez az emberkép kiegészül még egy, a mindenkori vezetési gyakorlat során központi jelentőségű kérdéskör feldolgozásával: a hatalom értelmezésének kérdésével. Ezt a munkát doktori dolgozatom második anyagrészében kívánom elvégezni.

2. fejezet: A vezetői hatalom, mint a motiváció,- és vízióközvetítés csatornája

A vezetői hatalom vizsgálatának indoklása

Ennek az anyagrésznek bevezetőjeként tézisszerűen kívánom azokat a gondolatokat összefoglalni, melyeknek kifejtésére itt vállalkozom. Ez az összefoglalás azonban nem csupán a fejezet gondolati rendszerét kívánja megjeleníteni. Törekvésem lényege sokkal inkább annak a szempontrendszernek az indoklása, melynek alapján a hatalom témakörét vizsgálom. 

Már a címből nyilvánvalóan kitűnik, hogy ezúttal a vezetői hatalom kérdésköre kerül kifejtésre. Disszertációm címe, – a lelkigondozó, mint vezető – azt is sugallja: ezúttal a lelkigondozói kapcsolatrendszerben megjelenő hatalomról van szó. Mindez azért kikerülhetetlen vizsgálódási terület, mivel a hatalom gyakorlása minden vezetői szerepkörben kulcsfogalomként jelentkezik.  Jelenségéről ősidők óta gondolkodik az emberiség, hiszen a családanyától a tanárig, az idősebb testvértől a gyülekezeti elöljáróig minden vezetői felelősséget vállaló személy egyúttal vezetői hatalmat is gyakorol. Igen szerteágazó, egészében egyetlen tanulmányban össze nem foglalható tematikáról van tehát szó. A hatalmas ismeretanyagban való eltévedés veszélyét elkerülendő a témakört az első anyagrészben meghatározott gondolati struktúrán belül maradva kívánom értelmezni.

Kutatási programom megfogalmazása nyilvánvalóvá tette, hogy számomra a hatalom megszerzésére és megtartására irányuló technikák vizsgálata nem lehet kiinduló szempont. Ehelyett sokkal inkább a hatalom átlényegítésének folyamata áll érdeklődésem homlokterében. Ez az átlényegítés azt a célt szolgálja, hogy a vezető a hatalmi koncentráció helyett a közösségépítés feladatát tartsa szem előtt. Csak ebben az esetben válhat valósággá az, hogy a vezetői hatalom nem a vezetői dominancia megerősítését célozza. Ekkor ábrázolódik ki a vezetői hatalom krisztusi arca, mely a vezetettek egyéni és/vagy kisközösségi érdekei által szétszabdalt-széthúzó csoportját összetartó, egy cél elérése irányába törő nagyközösséggé formálja.

A céltudatos, célra törő nagyközösség kimunkálása nem öncél, hanem visszatérés a teremtettség eredeti rendjéhez. Ez a visszatérés a közösségépítés igazi tartalma, mely annál is inkább időszerű, mivel globalizálódó világunk tragikus önellentmondásaként soha nem volt mértékben erősödtek föl közöttünk a széthúzás és elmagányosodás tendenciái. Az ezen tendenciákkal szemben föllépő, vezetői felelősségét fölvállaló vezető a közösségépítés feladatát a reá bízottak számára közvetített motiváció és vízió révén valósítja meg. Ez a két, a csoportlélektan kontextusában a vezetői befolyásolást megjelenítő komponens egymást kiegészítő hatású. Lényegi azonosságuk abban áll, hogy mozgósító és egységesítő erejűek. Közösségi célt láttatnak a vezető segítségével közösséggé formálódó csoport tagjaival. Ez a látás a vezetői hatalom helyes gyakorlása révén oly erőssé válik, hogy a cél felé haladó közösség előtt tornyosuló akadályok láttán sem ürül ki, hanem új tartalmat nyer.

Ez a vitális, erőt közvetítő újraértelmezés azonban csak akkor lehetséges, ha a vezetői motiváció-, és vízióközvetítés nem a saját elképzeléseket értelmezi. Ha így van, akkor tudniillik kikerülhetetlen a vezetői megszégyenülés, és a vezető a reá bízottak lelkigondozója helyett azok hajcsárjaként lepleződik le. Ezért oly fontos a vezetői motiváció-, és vízióközvetítésnek kipróbált alapot adó vezetői intuíció, és inspiráció jelenségének alaposabb vizsgálata. Ezt a vizsgálatot azzal a tudattal kívánom elvégezni, hogy azt egyúttal kutatási programom biblikateológiai gerincének is tekintem.

A vezetői hatalom típusai

A vezetői hatalom szerkezetét sokan sokféleképpen értelmezik. Alapvető fontosságú ebből a szempontból az a kiindulópont, mely a rendszerezés alapjául szolgál. Az elkövetkezőkben három különböző kiindulóponttal rendelkező modellt ismertetek. Mindhárom közös eleme az, hogy a vezetői hatalom jelenségét a vezetői befolyásolás kontextusában vizsgálják. Különböző kiindulópontjaik következtében azonban a vezetői befolyásolás céljaként is más-más tartalmat határoznak meg.

 

A vezetői hatalom a szervezetfejlesztés kontextusában

Az általam először ismertetni kívánt értelmezési modell a vezetői hatalmat a szervezetfejlesztés összefüggésében vizsgálja. Itt az ideális szervezet létrehozása a vezető feladata. Az ideális szervezet hatékonyan aknázza ki és folyamatosan működteti azokat az erőforrásokat, melyekkel rendelkezik. Célkitűzése éppen ezért nem más, mint a termelékenység növelése, – természetesen ahhoz a termékskálához igazodva, mellyel a szervezet alapításának sajátosságai révén környezetében hatékonnyá vált. A szervezetfejlesztési modell tehát értéksemlegesen, piaci szereplőként közelít meg minden szervezetet, – legyen az éppen az egyház, vagy netán egy vállalat. Gondolati rendszerének gyengesége nem annyira ebből, mintsem a termelékenységi mutatóra fixált megközelítési módjából ered. Éppen ezért nem képes olyan szervezeteket maradéktalanul leírni, melyek hatékonyságának mérése egészen más viszonyítási rendszert kíván. (Gondoljunk például a családra, de az egyházközösségi élet vizsgálatának statisztikai mutatói is hasonló problémákat vetnek fel.) Ezt a fajta egyoldalúságát e tudományos megközelítés képviselői maguk is érzékelték, ezért az idők folyamán a szervezetfejlesztési modellt egyre inkább finomították. Helmut Wittlage[58] gondolatmenetét követve szeretném a szervezetfejlesztési modell hat fő típusának fejlődéstörténeti vázát bemutatni:

1)    A fiziológiai megközelítés az 1890-es évektől az 1920-as évekig volt uralkodó. A gépesítés bűvkörében élő szervezetfejlesztési szakember ekkor önmagát is a „tökéletesítendő gép” kategóriájában láttatta. Ennek érdekében arra törekedett, hogy a munkafolyamatokat minél kisebb, minél jobban átlátható, és kezelhető részegységekre bontsa. Az ilyenformán rutinszerűvé begyakorolt, komplex megközelítést nem igénylő részfeladatok tökéletes kivitelezésének zálogaként a szükséges koncentrációt biztosító, kellő időben biztosított pihenő időt, és a teljesítményfokozó premizálási rendszert tekintették.

2)    A bürokratikus-adminisztratív megközelítés fénykora az 1920-as évekre tehető. Ez a típus tulajdonképpen az előző továbbfejlesztett változata, mely a termelékenység fő színterét az üzemből az irodába helyezte át. Itt, a munkafolyamatok matematikai, illetve mérnöki vizsgálata során nyílik meg a kapu az automatizálás gondolatköre felé. Növekszik a találmányok, az innovatív gondolkodásmód jelentősége, mely sok kreatívan gondolkodó munkás számára kínál felemelkedési lehetőséget. Egyre több, eddig ember által végzett, és/vagy felügyelt részfeladatot a gépek vesznek át, – de még nem képesek többlépcsős munkafázisok elvégzésére. Az egyre bonyolultabb és sokrétűbb kiértékelési és tervezési tevékenység egyre hatalmasabbá váló adminisztratív apparátust eredményez. A konkrét feladatoktól elszakadó bürokrácia elburjánzásának veszélye innen datálható.

3)    A motivációorientált megközelítéssel radikális paradigmaváltás kezdődik az 1930-as években. Míg addig az embert kizárólag homo oecnomicus[59]-ként kezelték, most már a szociálisan motiválható ember áll az érdeklődés homlokterében. Ez a megközelítés az embert már pszichológiai-, szociális-, és csoport-kontextusban működő lénynek tekintette. Ebben az összefüggésben vizsgálta a motiváció témakörét is. A teljesítménynövekedés érdekében olyan szervezet kifejlesztése a cél, mely képes a munkafolyamatokat a frusztráció-elkerülés, a megelégedettség és teljesítőképesség viszonylatrendszerében kiegyensúlyozni. A szociológusok és pszichológusok ekkor válnak a szervezetfejlesztési munkacsapatok egyenjogú részeseivé. (Abraham Maslow például már ekkor, és szervezetfejlesztői minőségében válik ismertté.) A szemléletváltás azzal is összefügg, hogy ekkorra a lyukkártyás automatizáció már teljes munkafolyamatokat függetlenít a manuális munkavégzéstől. Ezzel, – a modernkori komputertechnika előfutáraként – fölvet egy alapvetően a probléma-megoldó képességre fókuszáló új munka-feladatot: a programozásét. Az ehhez szükséges, az eddigiektől merőben különböző munkamódszer és technikai háttér kidolgozása nagy motivációval bíró, a probléma-megoldás nehézségein magas frusztrációs küszöbe miatt túljutó munkatársi gárda kialakítását kívánta meg.

4)    Az 1940-es évek a döntéselméleti megközelítés egyeduralmát hozták. Ekkorra az automatizálás átütő sikert arat: a kohászatban például egész hengersor-rendszereket, – melyek a kívánt méretű acéllemezek hajszálpontos előállításáért felelősek – irányítottak így. Az automatizálás soha nem látott dinamikát kölcsönzött az eddig igen sok tehetetlenségi nyomatékkal küzdő szervezeti egységeknek. Egy gépi parancs hatalmas, eddig emberek sokaságát igénybe vevő folyamatokat indított el és tartott probléma nélkül ellenőrzése alatt. Ezzel párhuzamosan természetesen nőtt a mesterséges környezet komplexitásának a mértéke is. Ezeket a komplex rendszereket az időközben magas motivációs szintre eljutó döntéshozóknak át kellett látnia. Ebből a megnövekedett igényből született a döntési mechanizmusok matematikai modellezése. Ekkor már hasznosították a programozás új bázisismereteit, valamint a játékelméletét is. A döntési folyamatokat a pszichológia szemszögéből is vizsgálták. Utóbbi során a döntési folyamat alkotóelemeit, és a motiváció-kutatásnak a témára alkalmazott elemeit vizsgálták.

5)    Az 1950/60-as években a rendszerorientált megközelítés ígérte a hőn áhított komplex szervezetfejlesztési megközelítést. Való igaz, hogy mind e mai napig ez az a fölfogás, mely folyamatosan elmélyülő ismeretanyagot közvetít. Vizsgálódásának koordinátái a struktúra és a funkció, más szóval a rendszerfönntartás és a célok realizálásának szinergikus látása határozza meg. Ennek érdekében vezette be új vizsgálódási szempontrendszerként a visszacsatoláson alapuló szabályzás, a stabilitás és alkalmazkodás fogalmait. Mivel disszertációm is ennek a rendszerorientált megközelítésnek a megjelenítője és kifejtője, ezért ezen a helyen erről többet nem kívánok szólni.

6)    Az 1970-es évek, – vagyis a mikrochippek és félvezetők által lehetővé tett miniatürizálás forradalma óta – egy új szervezetfejlesztési irányzat van kibontakozóban, a szituatív megközelítésé. Az ilyen módon ugrásszerűen fölgyorsult, és kapacitásukban szinte határtalanná bővülő számítógépek olyan vizsgálati területeket is elérhetővé tettek, melyeknek mérése-leképezése addig lehetetlen volt. Ez a tudományos szemléletmód-váltás a szervezetfejlesztés terén is éreztette hatását. Továbbra is megmarad a rendszerelmélet által lefektetett koordináta-rendszerben, de a konkrét döntési helyzetet indukáló pillanat elemzését is fölvállalja. Abból az alapföltevésből indul ki, hogy a szituációs analízis során a szervezeti fölépítés és a döntési helyzetek variációs készlete kölcsönösen hatással van egymásra. A szituatív megközelítésű szervezetfejlesztési modell ezeknek a variációs készleteknek a föltérképezésére törekszik.

 

Helmut Wittlage a következő szavakkal zárja összegzését: „A megközelítési módok elemzése során kiviláglik, hogy bizonyos korszakokban bizonyos szempontokat egyoldalúan kihangsúlyoztak, ezért azokra olyan törekvések épültek rá, melyek a vizsgált tematika átfogóbb kiterjesztését célozták. Ezen törekvések dacára azt kell megállapítanunk, hogy még nem alakult ki olyan, általánosan elfogadott elméleti vonatkoztatási rendszer, mely a szervezetfejlesztés kérdéseire általánosan elfogadható válaszokat tudna adni.”[60]    

 

A vezetői hatalom a management kontextusában

Az általam másodikként ismertetni kívánt értelmezési modell a vezetői hatalmat a management-tudomány összefüggésében vizsgálja. Ezúttal a Rolf Wunderer – Petra Dick szerzőpáros gondolatmenetét hívom segítségül.[61] Róluk az mindenképpen fontos tudnivaló, hogy mindketten az elismert Sankt Gallen-i Vezetés- és Managament-Tudományi Intézet munkatársaiként jegyezték művüket. Kettejük közül különösen a 35 éve ezt a területet kutató Wunderer professzor azon gondolatai fontosak a számomra, melyek a vezetői inspiráció- és motiváció-közvetítés fontosságát hangsúlyozzák.[62]

A mai management szakirodalomban a fentiekben megjelölt forrásmű három fő vezetési fölfogást vél felfedezni. Ezek az előző, szervezetfejlesztési megközelítésekhez hasonlóan a vezetői befolyásolás alaptípusaiként jelennek meg, de már a vezetési stílusok összefüggésében vizsgálják azt. Ez a kontextus abból adódik, hogy a management-tudomány alapvetően a vezetési centrum felől közelíti meg a szervezet hatékonyságának kérdését. A ma irányadó vezetési stílusok tehát a következők:

  • Tranzakcionális[63] vezetési stílus: célkitűzése olyan vezetői eszközök bevezetése és alkalmazása, melyek a vezetők és a munkatársak közötti hatékony interakciót segítik elő. Ilyen vezetési eszköznek tekinti a célmeghatározás folyamatát, és az ahhoz kapcsolódó vezetői visszacsatolás kérdéskörét. Vezetői részről olyan elemzői képességet feltételez, mely nem csupán a munkatársi gárdában rejlő lehetőségeket, hanem annak motivációs-, és elvárási szintjét is képes a vállalkozói célokkal összhangba hozni.
  • Transzformációs vezetési stílus: célkitűzése a munkatársi gárda értékrendjének és motivációs készletének egy bizonyos cél elérése érdekében történő megváltoztatása. A lelkesedést közvetítő karizmatikus példakép, a vezetői víziót közvetítő inspiráció, a megszokott probléma-megoldásokat megkérdőjelező vezetői impulzusok, és az egyéni sajátosságokhoz való alkalmazkodás tartozik ennek a vezetői iskolának az eszköztárába. Az előző vezetési iskola által megfogalmazott fő célkitűzések megvalósításának előfeltétele a transzformációs vezetési stílus eredményes alkalmazása. Mindez azért van így, mivel a hatékony interakció során a vezetőnek elemi érdeke az, hogy az általa vezetett szervezet fejlődését a munkatársi gárda egészét megcélzó, mozgósító erejű üzenetekkel biztosítsa. A külső kényszert alkalmazó, illetve arra építő vezetői technikák nem csupán a kommunikációs csatornákat változtatják átláthatatlan szövevénnyé, – lásd a Berne által leírt keresztezett tranzakció diagnózisát[64]. Másik veszélyük az, hogy a munkatársi gárda egyre kisebb egységét képesek mozgósítani.
  • Karizmatikus vezetési stílus: Elképzelésének középpontjában kizárólag a munkatársi gárda számára vonzó vezetői személyiség kimunkálása áll. Abból az előfeltételezésből indul ki, hogy az ilyen karizmatikus vezető munkatársaiban a vele való azonosulás igényét váltja ki. Ez az azonosulás lesz a munkatársi lelkesedés gyújtóelegye, mely akárcsak a robbanómotorban a benzin, a szervezet egészét dinamizálja, és ezáltal annak sikerét biztosítja.

 

A vezetői hatalom a pasztorálpszichológia kontextusában

Az általam harmadikként ismertetni kívánt értelmezési modell a vezetői hatalmat a pasztorálpszichológia összefüggésében vizsgálja. Ez a megközelítés teológiai gyökerei miatt hangsúlyozottan a vezetettekre fókuszál[65]. Bár úgyszintén rendelkezik több, a vezetői befolyásolást kategorizáló rendszerrel, – melyek közül én Michael Klessmannét ismertetem – ezt az alaphangot nem szabad figyelmen kívül hagyni. Különösen szembeötlő ez a különbség akkor, amikor a vezetői képességekről esik szó, – melyeket a management-szakirodalom éppúgy karizmáknak nevez, mint a Biblia. Hans-Stephan Haas ezt a különbséget nagyon frappánsan fogalmazza meg, amikor ezt mondja: „Teológiailag egyedül az karizmaközpontú vezetői értelmezésmód vállalható fel, mely szerint éppen a környezetemben élők karizmáinak megbecsülése a különleges vezetői feladat.  Ennek a feladatnak a keretében… […] annak a (kiemelés tőlem H.R.) vezetői stílusnak van létjogosultsága, mely a karizmák kibontakozását szolgálja.”[66] 

Michael Klessmann a vezetői befolyásolás rendszerét öt típusba sorolja[67]. Mindezt a hatalom alkalmazásának rendszerébe ágyazza. Rendszerének létjogosultságát így indokolja: „A hatalom, mint kifejezés alapvetően az ember befolyásolásának lehetőséget jelöli. […] Emögött a meghatározás mögött az az élettapasztalat húzódik meg, mely szerint nincs olyan ember, aki ne rendelkezne valamilyen mértékű hatalommal, vagyis környezete befolyásolásának lehetőségével.”[68]   Ezeknél a típusoknál arra fókuszál, hogy az őket alkalmazó vezető milyen csatornákon keresztül érvényesíti vezetői befolyását. Hangsúlyozza azt is, hogy ezek a kategóriák nem egymástól elkülönülő, hanem nagyobb vagy kisebb mértékben egymást kiegészítő, egymásra épülő vezetői minőségek. 

1)    A pozíciós hatalom a szervezeten belüli hierarchikus szerepekből és funkciókból következik. A pozíciós hatalom sajátossága az, hogy annak birtokosa a szervezeti hierarchia csúcsán állva olyan döntéseket hozhat, melyek a szervezet működésének tartalmát, és szerkezetét is meghatározzák.

2)    A pozíciós hatalommal szorosan összetartozó a szankcionáló hatalom. Ez alatt Klessmann nem a büntetést, hanem a munkatársi teljesítményt visszaigazoló jutalmazást, illetve büntetést érti. Hangsúlyozza azt, hogy a vezetői befolyásolás csak ritkán éljen ezzel a szankcionáló hatalommal, ha nem akar hosszú távon negatív tendenciákat felerősíteni. A vezetőtől való félelem, a meghunyászkodás és semmit elő nem mozgató konformizmus ezáltal tudniillik éppúgy fölerősödhet, mint a munkatársak részéről az  ellenállást munkáló dacreakciók. A végeredmény a kreativitást és önálló döntéshozatalt megfojtó munkalégkör lesz.

3)    A definíciós hatalom már nem a hierarchikus szerepből, hanem az információs többletből következik. Véleményem szerint tudniillik éppen az információs többlet teszi lehetővé olyan meghatározásoknak a megfogalmazását, melyek a többség számára megkérdőjelezhetetlennek, vagy éppen megcáfolhatatlannak tűnnek. Ez az információs többlet a definíciós hatalom birtokosát képessé teszi arra, hogy szaktudására hivatkozva a pozíciós hatalom döntéseit jelentősen befolyásolja. Információs többlete ugyanis lehetővé teszi számára, hogy azon a területen, melyre tudása vonatkozik, mások számára nehezen ellenőrizhető megállapításokat tegyen. Ezek a definíciók tudniillik az információs többlet hordozóját olyan szakértőként tüntetik fel, akinek véleménye a döntések meghozatalánál megkerülhetetlen. Így például az egyházjogi-, vagy gazdasági szakemberei a teológiai végzettségű egyházvezetőket olyan döntések meghozatalára ösztönözhetik, melyek információs többletük szempontjából logikusak ugyan, de teológiailag erősen megkérdőjelezhetőek.

4)    A kapcsolati hatalom a hierarchikus szerepek mögött, illetve a definíciós hatalom ellenlábasaként működik. Alapja a kiterjedt kapcsolati tőke, mely a kifejlett kommunikációs képességből következik. A kapcsolati hatalom birtokosa nem a szaktudásra apellál. Saját nézetei számára az emberi kötődés csatornáin keresztül nyeri meg a vele azonosulókat. Ez a kötődés sok esetben olyan erős lehet, hogy a definíciós hatalom birtokosait teljesen lebénítja, („Nem az számít, hogy mit mond, hanem az, hogy ki mondja.”) illetve a pozíciós hatalom struktúráin túl valamiféle kettős hatalmat hoz létre. („Ha x.y. egyetért a főnökkel, akkor együttműködünk, ha nem, akkor mondhat, amit akar.”)

 

A vezetői befolyásolás értékelése, kategorizálása tehát nem egységes: sokféle, szegmenseiben igen sokrétű és izgalmas látásmódot jelenít meg. Nem feladatom ezeknek a rendszereknek a minősítése, de véleményem szerint az nem is szükséges. Mindegyik megközelítés tartalmaz ugyanis olyan elemeket, melyek témánk szempontjából igen megszívlelendőek. Ugyanakkor azonban egy fontos kérdésre nem térnek ki, melyre a következő szakaszban szeretnék figyelmet fordítani.  

A vezetői befolyásolás etikai dilemmája:

A hatalommal való élés a tudatos befolyásolás összefüggésében fölveti azt az etikai dilemmát, hogy vajon van-e az embernek joga arra, hogy az általa helyesnek ítélt-értett célok elérésére bátorítson, buzdítson olyanokat, akik vagy státuszuknál, vagy/és munkahelyi pozíciójuknál fogva a vezetettek kategóriájába tartozóak? Nem jelent ez automatikusan valamiféle vezetői én-kiterjesztést, – vagyis azt, hogy a vezető saját értékrendjét kívánja a reá bízottakban viszont látni? Nem arról van-e szó, hogy valójában a vezetői befolyásolásra való törekvés minden körülmények között az egyik embernek a másiktól való függését „betonozza be”?   

 A kérdéskör feldolgozására tett kísérletünk során mindenképpen meg kell említenünk a liberális felfogást, mely a fent említett hatalmi kiterjesztés folyamatát állandósult veszélyhelyzetként éli meg. A kikerülhetetlen tényként kezelt jelenség szabályozására a semlegesség elvét ajánlja. Ez a semlegességi elv azt hirdeti, hogy a döntési helyzetekben a hatalom gyakorlóinak legyen preferált célja a társadalmi önszabályozás elősegítése. Ennek érdekében a hatalom gyakorlóinak a feladata a követendő út fölvázolása helyett a kisebb terhet jelentő megoldás támogatása. Törekvésének a teljes életmódot szabályozni kívánó rendszerek szükségszerűen akadályai, melyek lebontását a modern társadalmi berendezkedés elengedhetetlen velejárójának tekinti. Ezt a szemléletmódot a magyar liberalizmus emblematikus figurájaként ismert Kiss Jánostól származó idézetekkel szemléltetem: Ha „egy hivatalos megnyilatkozás súlyosabb terhet ró azokra, akik helytelenítik, mint valamely alternatív megnyilatkozás róna azokra, akik azt vetik el, akkor az előbbit indokolt elvetni, feltéve, hogy a két megnyilatkozás érdemi tartalmáról folyó vita nagy erkölcsi jelentőségű, és a belátható jövőben nem oldható fel.”[69] 

A vezetői tevékenység eszerint akkor következetes, ha a társadalmi önszerveződés előmozdítását a teljes életmódot szabályozni kívánó, – vagyis természetüknél fogva „súlyosabb terhet jelentő” – befolyási rendszerek lebontása által éri el. Ez a fajta modernizáció lényegében az egyre nagyobb mértékű érték-semlegesség felé halad. Kiss ezt az összefüggést többek között az etnikai konfliktusok példáján modellezi. Az etnikai konfliktusok kapcsán Kis a modern társadalmi berendezkedés elvét így fogalmazza meg: „Efféle konfliktusok nem valószínűek ott, ahol az együttélés nagyon hosszú múltra tekint vissza, s ahol ezért, ha az egyik közösség lényegében átment a modernizáció folyamatán, akkor a másik közösségről is feltételezhető, hogy alapjaiban modernizálódott. Ez azért fontos, mert a modernizálódás egyebek között azzal jár, hogy az etnikai kultúra többé nem fogja át az emberek teljes életmódját, s nem ad szabályokat valamennyi fontos tevékenységük számára, a párválasztástól a foglalkozás megválasztásáig."[70] 

Ez a liberális felfogás a döntések meghozatalakor tehát a könnyebb teher vállalásának irányába mozdul. A könnyebben fölvállalható megoldások preferálása viszont nem oldja meg a vezetői befolyásolással járó felelősség kérdését, – csupán áthárítja. Ez az áthárítás ott érhető tetten, amikor a liberális értelmezési készletben a könnyebben fölvállalható megoldások okán éppen a társadalom alapsejtjeiként működő közösségek maradnak magukra, vagy válnak leküzdendő akadállyá. A közösségi értékek működtetésével járó „súlyosabb terhek” viselésére ugyanis éppen ezek a közösségek bátorítanak, – legyen szó akár a gyermekvállalásról, vagy a házastársi hűségről. Ezek a „súlyosabb terhek” éppen az egész életet átfogó szabályrendszerük által válnak a könnyebb utakat keresők számára nehezen hordozhatóvá.[71]   Kocsis Tamás[72] jogosan hívja tehát föl a figyelmet arra, hogy a liberális szándék a közösségi és világnézeti kohéziót fölmutató társadalmi szereplők összességére alkalmazza látását: „Noha a kereszténység a modernnek nevezett társadalmakban nem feltétlenül etnikumhoz kötött (így például hazánkban sem), a fenti gondolatmenetből mégis jól kiolvasható a liberálisok kereszténységgel kapcsolatos, – explicit módon gyakran meg nem jelenő – álláspontja. Eszerint a felvilágosodott embercsoportokkal történő hosszas együttélés biztosítja eme tradicionális nézetek modernizációját, mely folyamat először megfosztja a problematikusnak minősített világnézetet az emberi élet átfogó szabályozásától, s így az összeegyeztethetővé válik a liberálisok által meghatározott emberi jogokkal.”[73] 

A vezetői befolyásolás másik, – általam sokkal inkább követendőnek vélt – értelmezése Heiner Geißler[74] nevéhez fűződik.  Ő Jézus Krisztus egyik, a szombatról szóló tanítását veszi kiindulópontnak.[75] Geißler ezt a tanítást az emberi normák, törvények egészére értelmezi. Azt mondja: a vezetői felelősségvállalás lényege az, hogy fel kell venni a harcot minden olyan rend-fölfogással szemben, melyben az ember helyett az előírás kerül a középpontba. Véleménye szerint ez a tulajdonképpeni dilemma: a vezetői felelősséget vállaló személy mindig azzal találkozik, hogy a tevékenységét szabályzó törvény betűje szembe fordul azzal, akiért eredetileg azt megalkották. A törvény betűje tudniillik véleménye szerint a kényelmesebbik utat jelöli ki: a „súlyosabb teherrel” járó úthoz mindig több kell. Ezért a vezetői befolyásolás lényege véleménye szerint a kétes értelmezésű, nem egyértelműen szabályozott helyzetekben a kockázat fölvállalása, mely mindig az egyes ember érdekéhez, és nem a hivatali elvárások által kikövezett könnyebb úthoz igazodik. A felebaráti szeretet befolyásának érvényesítése legyen a vezető tevékenységének legfőbb mozgatórugója, – még akkor is, ha ez a felfogás a hivatali gondolkodással szöges ellentétben áll. Időszerű példája így szól: „Ha a hivatalnoknak van mozgástere, akkor döntésének motivációja ne az legyen, hogy vajon milyen dicséretre számíthat a pénzügyi osztály vezetője, vagy a polgármester részéről azért, mert az önkormányzat számára pénzt takarít meg, hanem az, hogy a hozzá segítségért forduló embertársa sorsán könnyítsen.”[76]    

 

A vezetői befolyásolás etikai dilemmája tehát nem a vezetői felelősség áthárítása, hanem a vezetői befolyásolás etikus célkitűzése által oldható fel. A következő szakaszban ezt, az általam követendőnek vélt, a vezetői hatalom átlényegítésének[77] nevezett célkitűzést veszem nagyító alá. 

A vezetői hatalom átlényegítésének kiindulópontja

A vezetői tevékenység sajátos kettőssége az, hogy egyszerre áhított, és átkozott feladatkörről van szó. Áhított, mert az emberhez egyebek között elidegeníthetetlenül hozzátartozik a hatalom iránti vágy, melyet a mindenkori vezetők környezeti visszajelzései szüntelenül erősítenek.[78] Igen, minden ember azt szeretné, ha szavának „súlya lenne”, ha véleménye mások cselekedeteinek zsinórmértékeként szolgálna… Ugyanakkor, – és ez is az igazsághoz tartozik -, senkit sem bírálunk jobban, mint a mindenkori vezetőinket.[79] Általános jelenség a kormány, a mindenkori főnök, püspök, lelkész stb. szapulása, sőt, mintha eleve gyanakvás övezné mindazokat, akik „magas polcra” kerülnek.

Klaus Winkler (a pasztorálpszichológia alapító-generációjának egyik legkiemelkedőbb képviselője) mint gyakorlati teológus és pszichoanalitikus „Leitung in der Kirche” című tanulmányában[80]  nagyon helytállóan mindezt arra vezeti vissza, hogy már születésünk óta kikerülhetetlen adottságként éljük meg az egyik embernek a másik fölött gyakorolt hatalmát. Ő utal arra is, hogy Alfred Adler, az individuálpszichológia iskola atyja egészen odáig megy, hogy feltételezi: minden emberben megvan a kisebbrendűségi érzés, melynek eluralkodása, megbetegítő hatása ellen az ember saját érvényesülési-, és hatalmi vágyainak kiélésével védekezik.

 

Nagyon figyelemre méltó azonban Adlernek az a meglátása is, hogy rendszerének sarokkövévé mégsem a felsőbbrendűségi-, és kisebbrendűségi érzés között dúló háborút, hanem az un. közösségi érzést teszi. Hadd valljon erről ő maga: „Az individuálpszichológia valóban sokat tett. […] Az életvitel integráló alapelemeként fedezte föl a közösségi érzést, melynek meghatározó mértékben kell jelen lennie ahhoz, hogy az élet minden kérdését meg lehessen oldani. […] Még azok a szerzők is, akik tudományos elvakultságukban, – alkalmanként zseniális következtetések révén -, a személyes hatalom után sóvárgó, mesterségesen fölkorbácsolt akaratot a gonosz ősösztön, az übermensch-lét,[81] a szadista ősösztön köntösében látják, nos, ők is kénytelenek a közösségi érzés ideális végkifejlete előtt hódolattal megállni. […] Hogy mi ma még kénytelenek vagyunk a közösségi érzés megerősítésére, sőt, magára a közösségi érzésre, mint meghódítandó területre gondolni, ez az eddig elért alacsony evolúciós szintünk következménye. Nem lehet azonban kétségünk afelől, hogy az eljövendő nemzedékek a közösségi érzést oly mértékben életük szerves részévé teszik, mint mi ma a lélegzést, a fölegyenesedett járást, netán a retinára vetülő, állandóan változó fényhatások állandósult képként való értelmezését.”[82]

 

A vezetői hatalom átlényegítésének célja

Adler optimizmusában osztozni nem tudok. Abban érzésem szerint azonban az ő intencióját követem, amikor azt állítom, hogy a közösségi érzés megerősítése a mindenkori vezető egyetlen legitim feladata[83]. Különösen izgalmas ez a megállapítás akkor, amikor a vezetői kompetenciák összefüggésében vizsgáljuk a kérdést. Ezek a kompetenciák tudniillik elengedhetetlen előfeltételei annak, hogy a közösségépítés iránt elkötelezett vezető a reá bízott szervezettel elismertethesse az ezirányú döntéseit, és végrehajtathassa azokat. Az a természetes, és egyúttal a leginkább hatékony út, ha ezek a kompetenciák a vezetettek előtt fokról fokra bomlanak ki, visszaigazolva a vezetői személy rátermettségét, döntései építő, konstruktív voltát.

Ugyanakkor azonban sok vezető éppen ezen a téren bukik el, lejáratva az egyébként helyes közösségépítői felfogást. Ahelyett, hogy vezetői tekintélyét építené, és annak növekvő súlya révén a meggyőződés természetes útján haladva mozgósítaná a reá bízottakat, a parancsuralmi szerkezeteket követi. Ez a kényszerítésen alapuló vezetői viselkedési mód azonban nem tűr ellentmondást, hiszen az ebben az összefüggésben már a vezetői kompetencia megkérdőjelezését is jelenti.  Ennek a fájdalmas konfliktusokat okozó vezetői attitűdnek[84] az a következménye, hogy a vezető a közösségi érzés erősítése helyett az egyéni hatalom bástyáit építi. Az ószövetséges Christa Schäfer-Lichtenberger ezt az összefüggést a következőképpen írja le:

„A tekintély elismerését az érintettek részéről akkor tételezhetjük föl, ha annak hordozója a döntési mező vonatkozásában nagyobb kompetenciával rendelkezik, mint amelyet az érintettek önmaguknak tulajdonítanak, és a tekintély hordozójának kijelentéseit igaznak látják. […] A tekintély tehát mindig a meggyőződésre, nem pedig a kényszerítésre hivatkozik. […] Az uralmi viszonyok alapvetően különböznek a tekintély-viszonyoktól. Az uralmi viszonyok nem a döntési, hanem az utasítási mezőre vonatkoztatottak. Ezek az utasítások nem kompetenciákból indulnak ki, hanem olyan döntésekből, melyek az utasítások által fejeződnek ki. Ha az érintettek megtagadják az utasítás kivitelezését, akkor ezzel az uralmi igényt hordozó döntéseinek létét kérdőjelezik meg. […] Az utasítás megtagadása tehát fenyegetést jelent az uralmi igény hordozója számára, mivel hatalmi pozícióját megkérdőjelezi. Az uralmi viszonyok logikájából tehát az következik, hogy az uralmi igény hordozója kettőzött erőfeszítéseket tesz utasításai végrehajtása érdekében oly módon, hogy azok ellenzőit szankcionálnia is kell.”[85] 

Feladatomat éppen ezért abban látom, hogy a közösségépítés terén nyert tapasztalataimat kamatoztatva a jelen, és a jövendő vezetői számára kívánatossá, vonzóvá tegyem a közösségépítés köré szervezett autokeirikus vezetői gyakorlatot. Ez a fajta vezetői gyakorlat tehát nem őrlődik fel az utasításai legitimitásáért folytatott harcban! Természetesen a tekintély építő előjelű megjelenítése[86] sem egyszerű feladat.  Ugyanakkor érdemes ezt a terhet fölvállalni, hiszen a meggyőződés talaján nyugvó együttműködés önkéntessége minden kényszerítő erőnél többet ér.

 

A vezetői hatalom átlényegítésének útja

De vajon mi indokolja a közösségépítő vezetői gyakorlat sürgető szükségességét? A válasz megfogalmazásakor korunk válságának lényegi meghatározását kell megkísérelnem. A diagnózis fölállításához már az előző anyagrészben sok adalékkal szolgálhattam. Ezúttal továbblépve a rendelkezésre álló kimeríthetetlen irodalmi kincsesbányából két újabb forrásanyag segítségével igyekszem a fentiekben vázolt vezetői paradigma-váltás kikerülhetetlenségéről szóló tézisemet alátámasztani. Ezt a szükségszerűséget azonban nem valamiféle sorszerű, előre megírt forgatókönyvként értelmezem. Sokkal inkább egy olyan útnak látom, melyen járni, vagyis haladni kell. Ennek az előre haladásnak révén bontakozhat ki előttünk az a lelkigondozói gyakorlat, mely a vezetői hatalmat egyre inkább mások javára kamatoztatja. Ez az autokeirikus vezetői szemléletmód kialakulásának elengedhetetlen előfeltétele.  

Tézisem kiindulópontja a társadalmi fölé-alárendeltségben eltorzult növekedés alapú jólét-fogalom újraértelmezésének szükségessége. A hagyományos jólét-értelmezés tudniillik a fölfelé törekvés céljaként kimondva-kimondatlanul a mások fölé emelkedést határozza meg. Ez a fajta kiemelkedés azonban együtt jár olyan értékek abszolutizálásával, melyek végső soron önmaguk ellen fordulva kontraproduktív módon működnek. Megszerzendő előnyként mutatnak be és értékelnek ki olyan jelenségeket, melyek végeredményükben éppen atomjaira bontják a növekedés kiindulópontjaként szolgáló társadalom szövetét.

Ez a folyamat nem új keletű. Gyakorlatilag az ipari forradalom óta tart, de szellemi-spirituális feldolgozása, tudatosítása csupán a huszadik században kezdődött el. Ez az értelmezési munka rengeteg értékes gondolatot, relevációként ható, társadalmi erjedést elindító felismerést eredményezett. Az a két forrásmű, melyet a következőkben idézni fogok, korban ugyan nagyon távol áll egymástól, mégis jól szemlélteti azt az alapfolyamatok átstrukturálásra törő szándékot, melyet én összefoglaló módon közösségépítésnek nevezek. Először az orosz író-óriásnak, Lev Tolsztojnak 1905-ben megfogalmazott látnoki szavait idézem, – melyek ma sem vesztettek semmit időszerűségükből:

 „Csak egyetlen átok van: úr és szolga. Van ember, aki gondtalanul, fölöslegekkel, semmittevésben él, aki hatalom, vagy pénz fölött rendelkezik, s ezzel a többi fölött uralmat gyakorol. És van ember, a többség, aki gondok közepett, porba sújtva él, késő öregségéig dolgozik, és a hatalomnak, vagy a vagyonnak szolgál. Ezt az átkot mindenki érzi. Ahhoz, hogy az emberiség helyzete megjavuljon, ezt fel kell oldani.”

Miután Tolsztoj ezt a diagnózist megfogalmazza, külön kitér a forradalmi megoldások általa hamisnak vélt rendszerére. Gondolatmenetét így folytatja: „A régebbi forradalmak ezt a csomót erőszakkal akarták kettévágni. A módszer hibás volt. Semmiféle politikai, vagy gazdasági rend az egyenlőtlenséget eltüntetni nem tudja.”

Tolsztoj következő lépésként a kiút legfőbb ismérvét, a szabadság fölvállalását és megélését mutatja be. Hangsúlyos számára az, hogy ez a szabadság nem az anarchia parttalanságában, hanem az önmagát egyedül Isten előtt megalázó, öntudatos ember belső függetlenségében ölt alakot: „Az átkot csak a szabadság oldhatja fel. Ez a szabadság pedig az, hogy az ember többé ne engedelmeskedjék a hatalmasok közösségének. De senki sem mondhatja, hogy: Rajta hát! Nem engedelmeskedem többé! Mert nem engedelmeskedni az tud, aki viszont Isten törvényének engedelmeskedik.”

 

Tolsztoj befejezésül további pontosítással él. A belső függetlenség nem jelenthet érzéketlenséget. Éppen ellenkezőleg: a külső kényszer nélkül élő ember az, aki egyedül képes a felebarátjának igaz szívű szolgálatára. Tolsztoj szerint ez sokkal több valamiféle individualista megközelítésnél: az egész keresztyén kultúrkör krízisének, de egyúttal kibontakozásának kulcsa is ez: „Az ember nem lehet szabad, ha a kölcsönös szolgálat isteni törvényét nem tartja meg. Az ember csak abban a mértékben válik szabaddá, amilyen mértékben betölti a legmagasabb törvényt. Ez annak a nagy válságos átalakulásnak a lényege, amely a keresztény népekre vár.”[87]

Egészen más nézőpontból közelíti meg ugyanezt a problémát a Clifford Cobb-Ted Halstead-Jonathan Rowe[88] szerzőtriász által írt, és Kindler József szakszerű tolmácsolásában magyarított tanulmány[89]. A szöveg témánk szempontjából azért is érdemel különleges figyelmet, mivel több mint száz év távlatából, egészen más kulturális háttérből a Tolsztojéhoz hasonló végkövetkeztetésekre jut. Ennek szemléltetésére idézem a cikk következő passzusait:

A szerzők először a neoklasszikus közgazdaságtan alaptézisének, a hasznosság fogalmának genezisét foglalják össze: „A tizenkilencedik század végére Anglia gazdasági súlypontja jelentősen eltolódott a gyártástól a kereskedelem és pénzügyek irányába. Ebben az új gazdaságban Smith nézetei a nemzet gazdagságáról kezdtek szűkké válni. Alfred Marshall, aki világosan megfogalmazta a ma neoklasszikusnak nevezett közgazdaságtant, kijelentette, hogy a hasznosság, s nem pedig a fizikai megtestesülés a termelés és a gazdaság igazi normája. Az ügyvédi díjak, az ügynöki megbízások, az elvont kereskedelem-gazdaság valamennyi ügyirata lényegében nem különbözik a burgonyazsákoktól vagy a vasrakománytól. Egy dolog gazdasági jelentősége nem annak minenüségében, hanem egyszerűen piaci árában van.”

 

A cikk a továbbiakban ennek a neoklasszikus kulcsfogalomnak az árnyoldalait mutatja be. Fölhívja a figyelmet arra, hogy általa a társadalom szövetének két leglényegesebb komponense, a közösségi és környezeti gyűjtőkategóriák teljesen figyelmen kívül maradnak, pontosabban értékükben degradálódnak: „Ez az irányzat figyelmen kívül hagyott két nagy területet: egyrészt a család és a közösség funkcióit, másrészről a természeti környezetet. Mindkettő döntő jelentőségű a gazdasági jólét szempontjából. Mivel azonban az általuk nyújtott szolgáltatások az árrendszeren kívül esnek, ezért nemzeti elszámolásunk számára láthatatlanok. Egykor érthető volt ez a kihagyás. Adam Smith idejében az életnek az a része, amit „Piacnak” hívunk, a fizikai és társadalmi térnek nagyon kis részét képezte. […] Századunkban azonban ezek a feltevések egyre tarthatatlanabbá váltak. Nem véletlen, hogy a természeti környezet és a társadalmi rendszer az utóbbi évtizedekben erősen lepusztult, ugyanis pontosan ezeken a területeket zárták ki a tizennyolcadik és tizenkilencedik századi feltevések a nemzeti jólét számbavételétől, mégpedig mind a kapitalista, mind pedig a szocialista országokban.

 

A szerzők ezt a végzetes egyoldalúságot a hatékonyság mérésére szolgáló viszonyszám, a GDP tartalmának behatóbb elemzésével bizonyítják. Zseniális éleslátással mutatnak rá arra a paradoxonra, mely éppen a felszínes növekedés hajszolása által teszi a jövőt meddővé, növekedésre, sőt életre képtelenné: „Önmagában a GDP nagyon kevésről informál. Egyszerűen az anyagi és nem anyagi tevékenységek körében egy országban meghatározott időszak – rendszerint egy év – alatt létrehozott termékek és szolgáltatások végső felhasználásra került összessége, pénzben kifejezve. […] Az ország hogylétének központi fokmérője úgy működik, mint egy olyan számítógép, amelyik csak összead, de kivonni nem tud. […] A GDP fonáksága valójában a társadalom minden részét érinti. 1993-ban William J. Bennett, Reagan oktatásügyi minisztere tanulmányt tett közzé a társadalmi hanyatlásról. „A legfontosabb kulturális mutatók indexe” címmel látta el, szándékos ellenpontjaként a Kereskedelmi Minisztérium hasonló elnevezésű gazdasági jelentésének. Célja az volt, hogy részletesen megvilágítsa a továbbra is folytatódó társadalmi leépülést, noha az ország gazdasági mutatói emelkednek. Benettnek […] kíméletlen leltárából az a furcsa tény türemkedik ki, hogy […] a növekedés szinonimája a társadalmi hanyatlás lehet.

 

A cikk a továbbiakban konkrét, sok milliárd-dolláros hasznot hajtó üzleti-, és iparágak példáján mutatja be ennek a neoklasszikus (felénk inkább neoliberálisként ismert) közgazdasági szemléletnek a tarthatatlanságát. Kitér a Világban szerepére is, mely a fejlődő világ ésszerű fejlesztése helyett több esetben a rablógazdálkodás útvesztőibe tévedt: „A válások például tekintélyes összeggel növelik – az ügyvédi számlák, a második háztartás szükségessége, a gyerekek szállítása, a nevelési tanácsadás igénybevétele stb. – révén. Egyedül a válóperes ügyvédek évente néhány milliárd dollárral, de valószínűleg jóval többel járulnak hozzá a növekedéshez. A válások az ingatlan üzletágat is jelentősen fellendítik. „Sajnos a válások teszik ki üzletágunk jelentős részét. Eszerint el kell adni egy lakást, és néha kettőt kell vásárolni” mondotta egy ingatlanügynök Chicago elővárosában a Chicago Tribunnak. Hasonlóképpen a bűnözés több mint évi 65 milliárdos bevételt jelent a virágzó bűnmegelőzési és biztonsági iparnak. […] 1989-ben Barber Conable, a Világbank akkori elnöke, elismerte a környezeti kérdések fontosságát. „A jelenlegi számítások nem veszik figyelembe a természeti erőforrások rombolását és a nem-megújítható erőforrások értékesítését teljes mértékben jövedelemnek tekintik” – írta. „Jobb utat kell találnunk.” Ugyanakkor alsóbb szinteken a Világbank közgazdászai folytatták a GDP[90] növelését célzó hitelezési stratégiák kidolgozását.”

 

A szerzők végül egy új viszonyítási rendszer kialakítására tesznek javaslatot. Az általuk bevezetésre javasolt új mutató a valós társadalmi folyamatok visszatükrözésére törekszik. Meg kívánja jeleníteni a szociális gondoskodás tevékenységi körét is, mivel meggyőződése az, hogy az is valódi értékteremtés. Ezen kívül prioritásként kezelné a képződő pénzügyi nyereség igazságos társadalmi elosztásának kérdését is. Meggyőződése az, hogy csak abban az esetben lehet a pénzügyi nyereség kimutatása objektív, ha az minden társadalmi réteget érint. A környezetszennyezés társadalmi kárainak mérését is fontos, tudatosítandó elemnek tartják, és éppen ezért azt is meg kívánják jeleníteni: „Olyan tényezőkre dolgoztunk ki becsléseket, amelyeket a jelenlegi gazdasági intézményrendszer figyelmen kívül hagy. Az eredmény egy olyan új mutató, amelyik sokkal közelebb visz […] ahhoz a gazdasághoz, amelyet az emberek ténylegesen megtapasztalnak. A valódi fejlődés mutatójának (GPI) neveztük el […] A gyermekekről és öregekről való gondoskodás, a takarítás és javítási munkák,  a szomszédoknak való segítés – mindezek teljesen figyelmen kívül maradnak a GDP-ben, ha nem kíséri pénzmozgás. Ennek a problémának a megoldására felvettük, többek között, a háztartási munka értékét, megközelítően azzal a mértékkel, amit a családnak akkor kellene fizetnie, ha valaki más végezné el ezeket. […] A GDP növekedő dagálya nem szükségképpen emel valamennyi csónakot – különösen ha a jövedelem növekedése a csúcson következik be. Ez volt a helyzet az 1980-as években: a háztartások felső egy százalékának jutott a jövedelem-növekedés több mint hatvan százaléka, míg az alul lévő negyven százalék jövedelme csökkent. Ennek az egyenlőtlen növekedésnek számításba vételére a GPI-t olyan mértékben korrigáltuk, milyen mértékben az egész népesség ténylegesen részesült bármiféle növekedésből. […] Felvettük a levegő- és vízszennyezésnek emberi egészségre, mezőgazdaságra és épületekre gyakorolt káros hatásait is, olyan üdülési veszteségekkel együtt, mint a parti vizeknek a szennyvizek vagy orvosi hulladékok általi elszennyezése.”[91]    

 

A két forrásanyag szerzői más-más kiindulópontból jutnak el ugyanazon végkövetkeztetésre. Mondanivalójuk végkicsengése: az emberiség fönnmaradása, az önpusztítás vakságából az építkezés reális távlataiba való áttörés radikális szemléletmód-váltást kíván. Ennek az egymást szolgáló életfölfogásnak az előmozdítása az autokeirikus vezető alapfeladata. Ebbéli igyekezete a közösségépítési tevékenységének alapja, mely a közösségi vízió-építés gyakorlatában válik érzékelhetővé-követhetővé a felelősségüket fölvállaló vezetők, és vezetettjeik számára.

 

A vezetői hatalom átlényegítésének kockázata

A Tolsztoj által prófétai éleslátással fölismert „nagy válságos átalakulás” azóta is tart. Tolsztojnak abban igaza van, hogy egyedül a „kölcsönös szolgálat isteni törvénye” képes bennünket kiemelni abból az embertelen, zsarnoki rendszerből, mely a mammon rabszolgaságában ölt testet. A vezetői gyakorlat színterén azonban óhatatlanul fölvetődik a kérdés: milyen alapelvek mentén lehet ezt a szent célt a mindennapok nyelvére lefordítani?

 

A kérdést nem lehet egyszerűen és gyorsan megválaszolni. Sok-sok belső vívódás, őszinte útkeresés dacára is születhetnek olyan félmegoldások, melyek őszinte igyekezetük dacára valójában éppen az ellenkezőjét érik el annak, amit akartak.  Éppen Tolsztoj sorsa mutatta be: a hazug rendszereket nem lehet azáltal megszüntetni, hogy egyszerűen elfordulunk tőlük. Tolsztoj gondolatainak ellentmondásos hatása is ezt a törvényszerűséget támasztja alá. Bergyajev így jellemzi őt: „Tolsztoj szembeszáll a kommunizmussal, de pozitív módon: nem ismeri el az erőszakot, ellenez mindenféle államrendet, tagadja a technikát és az élet racionális megszervezhetőségét, hisz a természet és az élet Istentől eredő alapjában, a szeretetet hirdeti s nem a gyűlöletet. Negatív értelemben azonban éppenséggel a kommunizmus előfutárának számít: tagadja a múltat, a történelmi tradíciókat, a régi kultúrát, az egyházat, az államot, minden gazdasági és társadalmi egyenlőtlenséget, ostorozza a privilegizált uralkodó osztályokat, nem kedveli a kulturális elitet.”[92]. Nem elég tehát az, ha egy bizonyos vezetési stílus visszásságait ostorozzuk! Föl kell mutatnunk egy olyan vonzó, valóban működőképes rendszert, mely mai világunk kihívásaira közérthető, követhető válaszokat ad.

 

Ebben az összefüggésben kell a figyelmet fölhívnom arra, hogy véleményem szerint a Cobb-Halstead-Rowe szerzőtriász megoldási javaslatai sem válaszolnak az alapkérdésre, vagyis az indítékok problémáira. A modern társadalom torz mammon-imádata tudniillik nem egy pontatlan-elnagyolt statisztikai rendszer következménye! A GDP joggal kritizált tragikus egyoldalúsága valójában nem oka, csupán kifejezője egy mentális válságnak. Éppen ezért nem a pontosított, egzaktabb tudományos megközelítés, hanem az öncélú erőforrás-koncentráció helyett a közösség szolgálatába szegődő vezetői attitűdváltás előmozdítása az időszerű feladat.

 

Carl-Friedrich Geyer ebben a vonatkozásban joggal hívja föl a figyelmet arra, hogy mára a hatalom gyakorlói között a meghatározó pénzügyi körök befolyása soha nem látott méreteket öltött. Ez a látásmód teljesen átalakította a hagyományos döntési struktúrákat, és az eredetileg a gazdasági irányításban honos stratégiai elemeket a mai vezetési gondolkodásmód mindennapi gyakorlatává tette. Geyer ezt a fölismerését így indokolja: „Az, hogy a jelenlegi vezetési stratégiákat elsősorban a gazdaság, és nem a politika területén fejlesztik ki, a politika vezetői felelősségvállalásának elvesztésével és elvetésével függ össze. Luhmann és a rendszerszemlélet kifejezésmódját kölcsön véve azt mondhatjuk, hogy a hatalom szubrendszere[93] összeolvadt a pénz szubrendszerével, – mégpedig az utóbbi teljes dominanciája mellett. A hagyományosan politikai háttérben megfogalmazódó értelmezési-, és építkezési kísérletek abban a mértékben adnak teret az eredetileg a management területéről származó, és maguknak határozott helyet követelő látásmódoknak, ahogyan ennek az összeolvadási folyamatnak következtében a politika feleslegessé teszi önmagát.”[94] Az általam választott téma kifejtése során tehát erre az összefüggésre mindenképpen tekintettel kell lennem   

 

A célul kitűzött autokeirikus vezetői modell kidolgozása során a föntiekben vázolt zsákutcás megoldásokat is magukban rejtő irányokat célszerű kikerülnünk. Témánk összefüggésében éppen ezért fontos leszögeznünk a következőket:

1)   A hatalom átlényegítését célul kitűző közösségépítői vezetői attitűd semmiképpen sem elégedhet meg a hatalom gyakorlásától való elfordulástól. A hatalom puszta tagadás vagy megkérdőjelezése végső soron éppen a hatalom torzulásainak további megerősödését eredményezné.

2)   Világosan látni kell azt is, hogy a megoldás nem lehet valamiféle technokrata újítás nyomvonalán haladó. A válság nem tudományos-intellektuális ismeretek hiányosságára vezethető vissza, hanem eredendően mentális-spirituális eredetű. A kidolgozandó autokeirikus vezetői modellnek ezt a hangsúlyt kell képviselnie.

3)   A mai korunkat jellemző vezetési gondolatok a management-tudomány összefüggéseiben fogalmazódnak meg. Ez önmagában se nem jó, se nem rossz: egyszerűen kor-tünet. Ha tehát a vezetés-tudomány területén valaki gondolatokat kíván közölni, akkor azt nem teheti meg egy másik értelmezési rendszer nyelvén, – legalábbis akkor, ha gondolatainak érthetőségét-alkalmazhatóságát fontosnak tartja. Ezt az összefüggést az autokeirikus vezetői modell megfogalmazásánál is figyelembe kell vennem, – annak ellenére, hogy számomra például a hagyományos egyházvezetési paradigmák sokkal természetesebben alkalmazhatóak lennének.

 

A vezetői hatalom átlényegítésének eredménye

Az előző alfejezetben azokról a Scyllákról és Karybdiszekről[95] ejtettem szót, melyek egyrészről a paradigmaváltás szükségességét, másrészről viszont a kiútkeresés téves, illetve következetlen irányait szegélyezik. Ezeknek az embert próbáló, – sőt emberi lehetőségeinken messze túlmutató – kihívásoknak láttán fontosnak érzem a témaválasztás további pontosítását. Mindezt azért teszem, mert a lehetséges kockázatok láttán még erőteljesebb, a kibontakozás realitását fölmutató ösztönzés kell ahhoz, hogy ezen az úton elinduljunk. Szándékom szerint ebben a szakaszban ennek, az autokeirikus szemléletmód fölvállalására buzdító ösztönzésnek a kifejtésére kerül sor.

Amikor a közösségépítő jellegű vezetői szemléletmód és gyakorlat kidolgozására teszek kísérletet, egyúttal egyértelműen állást is kell foglalnom valami ellen, és valami mellett. Az előzőek alapján már nyilvánvalóvá vált, hogy mindez kikerülhetetlenné teszi az elhatárolódást attól a felfogástól, mely a vezetést a hatalom birtoklásának kontextusában láttatja. Az autokeirikus szemléletmód által a vezetést lelkigondozói feladatként értelmező vezető egyre érzékenyebbé válik azokra a kísértésekre, melyek ezt a destruktív szemléletmódot szolgálják. Az autokeirikus szemléletű vezető sajátos lehetősége az, hogy a vezetés birtoklásának kísértését időben, – és nem csupán akkor, amikor annak közösségromboló hatásai már letagadhatatlanok – felismerheti. Ezt szemléletmódot a következő szándékokban éri tetten[96]:

·         A vezetői akarat érvényesítésének szándékában. Ez a szándék az autokeirikus szemléletű vezető számára egyrészt azért káros, mert a kényszerítés eszközeivel él, és éppen ezért az együttműködés helyett az ellenkezés légkörét hozza létre. A másik probléma a vezetői tekintély értelmezésében mutatkozik meg. A vezetői akarat ráhatásaival operáló elöljáró tudniillik ezáltal kényszerűen lemond a példamutatás hitelessége által létrejövő, mozgósító erejű vezetői tekintélyről, – ami az autokeirikus jellegű vezetői teljhatalom lényege. Az ilyenformán kiürült vezetői tekintély csupán a kényszerítő, – és ezáltal egyre inkább kényszeressé váló vezetői hatalom koordinátái között mozog.[97] Max Weber ezt a visszautasítandó felfogást a következőképpen írja le: A hatalom „teremti meg az esélyt arra, hogy egy szociális kapcsolódáson belül a saját akaratot az ellenkezés dacára is érvényesítsük, mégpedig oly mértékben, amekkora az akarat érvényesítésére esélyt teremtő hatalom;”

·         A parancsuralmi rendszerek létrehozásának szándékában. Természetesen nem a vezetői utasítás az, mely mindenestől elvetendő. Bizonyos munkakörökben annak alkalmazása elengedhetetlen alkotóeleme a szerkezeti struktúrának, – gondoljunk például a hajózásra, vagy a fegyveres testületekre. Ugyanakkor éles határvonal van az utasítás és parancsolás között. Az előbbi a világos, egyértelmű és ellenőrizhető vezetői kommunikációt, az utóbbi viszont a beosztottakon való uralkodás szándékát testesíti meg. Max Weber ezt a szándékot a fentiekben idézett helyen így írja le: „az uralkodás teremti meg az esélyt arra, hogy egy bizonyos tartalmú parancs véghezvitelére egy bizonyos jól körülhatárolható embercsoportnál engedelmességre találjunk;”

·         A gépies engedelmesség megkövetelésének szándékában. Az engedelmesség valóban érték, mely a családtól az iskolán át a házassági kapcsolatokig az életnek minden területén sorsdöntő jelentőségű. Az autokeirikus szemléletű vezető engedelmesség-fogalmának alapja ugyanakkor nem a fölé-alárendeltségi viszonyból fakadó elvárás, hanem a kölcsönösség. Csak akkora mértékű engedelmességet kérhet a reá bízottaktól, mint amilyen mértékű engedelmesség jellemzi őt is. (Így például csak az egymásnak kölcsönösen engedni tudó házastársak várhatják el gyermekeiktől az engedelmességet.) Az autokeirikus szemléletű vezető minden egyéb utat az emberi önállóságot megtörő zsákutcaként értelmez. Max Weber ezt a felfogást a már idézett helyen a következőképpen írja le: „a fegyelem teremti meg az esélyt arra, hogy a begyakorolt hozzáállás révén egy bizonyos, jól körülhatárolható embercsoportnál a parancs azonnali, automatikus és gépies engedelmességgel kerüljön kivitelezésre.”[98]

 

Ezzel szemben Aquinói Szent Tamásnak a vezetésről szóló műve számomra máig érvényes koordinátákat tartalmaz, melyeket munkám során igyekeztem figyelembe venni. Az általa megfogalmazott, általam az autokeirikus szemléletű vezetés struktúrájába beemelt alapelvek az emberi együttélés legfőbb értékének, a békességnek biztosítására szövetkeznek. Ezt az állapotot Aquinói Szent Tamás nem valamiféle nyugalmi, hanem egyensúlyi helyzetként írja le, melynek létrehozása és fenntartása a vezetői tevékenység lényege. Aquinói Szent Tamás a vezetői tevékenység célját a következőképpen határozza meg:

·         Az egység biztosítása: ez az egység az emberi közösség Istentől rendelt, természetes állapota. Az emberi testhez hasonlóan, – melynek egészséges állapota éppen a legkülönbözőbb alkotóelemek harmonikus együttműködésében mutatkozik meg – a társadalmi létnek is van egészséges válfaja. Ezt az egészséges állapotot az emberi testben a természet rendje, az emberi közösségben a vezető teremti meg. Ilyenformán az egység létrehozása a vezetői kreativitás teremtői műve, mely nem az erőegyensúlyon, hanem értékek megteremtésén alapszik.

·          Az egyéni és közösségi jólét összehangolása: ez a vezetői feladat az előzőekben ismertetett alapelv gyakorlati kivitelezése. A kettő kölcsönhatásában a vezetőnek mindig az egyéni jólétből kell kiindulnia. Ez azt jelenti, hogy soha nem áldozhatja föl a közösségi jólét oltárán az egyéni boldogulást! Aquinói Szent Tamás tanítása szerint a vezető csak az egyes ember erkölcsi és anyagi előbbre jutásának[99] mértéke szerint tudja a közjót megteremteni, megőrizni és továbbfejleszteni. Ez a tanítás a nagy közösségi célokat a kisemberrel „együtt lélegző” államférfi által fogalmaztatja meg, – és egyúttal gátat szab a valós problémáktól elszakadó, „hatalmi elefántcsontba bezárt” vezetői allűrök kialakulásának. Az ilyen vezető emlékezete valóban örökké él.[100]

·         A vezetői önzetlenség biztosítása: A vezetői erők igazán akkor szabadulhatnak fel a közjó előmozdítására, ha a saját érvényesülés hátsó szándékaitól egyre inkább mentesek. Éppen ezért a vezető állandó harca a reá bízottak jólétének előmozdítása. Ezt a feladatát akkor végezheti következetesen, ha tevékenysége során folyamatosan olyan alapelvek ösztönzik, melyeknek ez a legfőbb mondanivalója. Ezért tartja Aquinói Szent Tamás elengedhetetlennek azt, hogy a vezető jól kiismerje magát, – vagyis otthonosan mozogjon – Isten törvényeiben. 

A fentiekben összefoglalt gondolatait a következő, tőle származó idézettel zárom: A király „az isteni törvényben jól kiismerve magát teljes erejével arra törekedjék, hogy a néki alárendelt nép jó életet éljen. Ez a törekvése három fő dologból áll: először is az általa vezetett nép számára meg kell teremtenie a jólét alapjait, másodszor az így megalapozott jólétet meg kell őriznie, harmadszor pedig tovább kell fejlesztenie. Az egyéni jólétről pedig tudjuk, hogy az további két dologból áll: elsősorban az erények gyakorlásából, […] és másodsorban pedig, mellékes segítségként a szükséges anyagi javak biztosításából, melyeket az erények gyakorlására szükséges alkalmazni. Az emberben a különféle elemek egységét a természet biztosítja, a társadalom egységét azonban, – melynek békesség a neve – a vezető igyekezetének kell megteremtenie.”[101]   

 

A motiváció–, és vízióközvetítés gyújtópontjai

Az Aquinói Szent Tamás tanításában leírt, a biblikus értelemben vett jólét elérésére törő nagyközösség kimunkálása tehát nem valamiféle vezetői öncél, hanem visszatérés a teremtettség eredeti rendjéhez. Ezt a békességet munkáló és generáló rendet azonban a széthúzás és elmagányosodás tendenciái állandóan veszélyeztetik. Az autokeirikus szemléletű vezető ezen tendenciák ellen a reá bízottak számára közvetített motiváció és vízió által harcol. Vezetői hatalma ebben a mozgósító és egységesítő erejű tevékenységében bontakozik ki, és igazolódik vissza. Ez a tevékenysége a csoportlélektan kontextusában nyer tudományos igényű értelmezést, ugyanakkor nagyon fontos a pasztorálpszichológiai vonatkozások egzakt leírása is. Ebben a koordinátarendszerben mozogva először azt a két, – a továbbiakban gyújtópontnak nevezett – tengelyt kívánom bemutatni, mely ennek a koordinátarendszernek az értelmezési készletét határozza meg.  Ez a két gyújtópont egyrészről a spontán döntési folyamatok, másrészről viszont a tudatos környezetfejlesztés szempontrendszere.  

 

A spontán döntési folyamatok kapcsán Jézus Krisztusnak a következőkben idézett mondata fejezi ki a legjobban ezt az összefüggést.  „A szél arra fúj, amerre akar; zúgását hallod, de nem tudod, hogy honnan jön, és hová megy: így van mindenki, akik Lélektől született.”[102] Az autokeirikus rendszer hatásának, és kihívásának kettősségéről szól a Mester, - valamint arról az értelmezési koordinátáról, mely mindezt az emberi ésszel föloldhatatlan feszültségből kiemeli, és értelmezhetővé, természetesen megélhetővé, és vonzóvá teszi számunkra.

 

Ez a feszültség abból adódik, hogy egyrészt a hatás, a „zúgás” letagadhatatlan, másrészt viszont ugyanakkor félelmetes is. Félelmetes, hiszen hogyan rendezhetném be az életemet egy „nem tudom honnan-hová” alapra? Micsoda felelőtlenség lenne ez? De éppen itt vetődik föl a kulcskérdés: valójában tudom-tudhatom erre a kérdésre a választ? És egyáltalán: tudja-e Valaki? Jézus Krisztus szerint igen: a Lélek, aki az ihlet, a „múzsa” gazdájaként mindig „megadja nekünk abban az órában”[103] az előrejutáshoz szükséges információt, föllebbenti az akkor és most kontextusában egy pillanatra a fátylat a lelki szemünk elől, hogy akkor és most szilárdan tudhassuk: ezt kell tennem. Ezt a megértett látást kell ilyenkor formába önteni, meghozni a döntést, elindulni az ismeretlen úton… Mert aztán elszáll az ihlet, de marad a mű, a másokat megszólító, üzenetet hordozó döntés… Hogy aztán, amikor szükség van rá, újabb ihletett pillanatoknak adja át a helyet, melyek akár a versek egy dalciklusban egymást kiegészítő gyönyörű harmóniává simulnak össze.

 

Naivitás? Elvont ábrándozás lenne mindez? Véleményem szerint éppen ellenkezőleg: látásom szerint ez az egyetlen járható út ahhoz, hogy kül-, és belvilágunk kusza szövevénye ne tudjon bennünket a kétségbeesés és cselekvőképtelenség kiúttalanságába hajszolva maga alá gyűrni. Mindez abból adódik, hogy ezen ihletett állapot nélkül csupán a különféle értelmezési módok állandósult szakítópróbáinak vagyunk kiszolgáltatva, melyek lelki teherbírásunk függvényében lassabban vagy gyorsabban őrlik fel belső stabilitásunkat. Ezek a különböző értelmezési módok tudniillik inkább alternatív választási lehetőségekként hasznosíthatóak, semmint a kiszámítható és ebből következően határozott cselekvési program koordinátáiként. Németh Dávid ezt a törvényszerűséget a pasztorálpszichológia és a pszichológia viszonyrendszerének összefüggésében fogalmazza meg. Mondanivalójának a lényege a következő:

·         A különféle, a lelki-pszichés megnyilvánulásokat magyarázó értelmezések a bennünk zajló lelki folyamatok, és személyiségünk statikus, állandósult vonásainak viszonyát igyekszik meghatározni. Ezt a viszonyrendszert azonban a leginkább valósághű nézetek is csupán a valószínűség kategóriáin belül képesek leírni. Ez a valószínűség a gyakorlatban a várható hatás tartományát igen, de annak személyes értelmezését nem tudja megadni. Német Dávid ezt így fogalmazza meg: „A pszichológiai magyarázó modellek az állandó (strukturális) és a változó (processzuális) elemek viszonyát valamint az állandóság és a változtathatóság feltételeit ábrázolják a lelki életben.  Minél valósághűbbek a megállapításai, annál valószínűbben tud következtetni egy új szituációban a várható viselkedésre és az átélés mikéntjére. A valószínűség csak az ösztönös reakciók esetén, s nem a tudatos folyamatok szintjén érvényesül. Ezért a magyarázó modellek az ember megismerésében körülbelül olyan szerepet játszanak, mint a turista kezében a térkép. Eligazodási támpontokat ad, de azt nem lehet leolvasni róla, hogy milyen jelentősége lesz egy-egy tájnak, vagy látványnak a turista számára.” (Kiemelés tőlem H.R.)

·         A pasztorálpszichológiai megközelítés a fentiekhez képest nem a várható hatás tartományának pontosítását, csupán árnyalását eredményezheti. Mindez azért van így, mivel a hatás és reakció közötti összefüggést az ember pillanatnyi kognitív diszpozíciói határozzák meg. Nincsen tehát olyan stabil, konstans kiindulópont, mely az elvonatkoztatott ember lelki reakcióit egzakt módon leírná. A fentiekben már idézett szövegben Németh Dávid minderről így ír: „A pasztorálpszichológia is magába építi a feltárt és valósághűnek bizonyult lélektani magyarázatokat, illetve azokat a törvényszerűségeket, amelyek alapján magyarázatok születhetnek, mert tisztán akarja látni az ember külső és belső szituációját. Az ember átélését és viselkedését azonban döntően az határozza meg, hogy miként értelmezi az őt ért benyomásokat. Nincsenek „tiszta" okok és körülmények az ember lelki életében - amint azt a magyarázó elméletek kénytelenek feltételezni -, hanem csak értelmezett okok és viszonyok vannak. (Kiemelés tőlem H.R.) Ugyanaz az inger az egyik személyre másképpen hathat, mint másikra, vagy teljesen eltérő (esetleg ellentétes) ingerek ugyanazt a hatást válthatják ki két különböző emberben. A pszichikus folyamatok­nak az értelmezések adnak medret, ezért értelmezés útján megváltoztat­ható a lelki folyamatok irányultsága. Az értelmezés bekapcsolása felrúghat minden törvényszerűséget.”[104]

 

A vezetői feladatok ellátása során számomra a fentiekből az következik, hogy ne a különböző, újabbnál újabb értelmezési módok szemüvegén keresztül nézve próbáljuk a „végre helyes megoldás”-t fellelni. Sokkal inkább az ihletett kijelentések útmutatói azok, melyek az aktuális helyzet releváns megoldási módjait föltárni képesek.  Ebben az összefüggésben szolgál számomra az általam bevezetni kívánt „autokeirikus rendszer” fogalma axiómaként a vezetési feladatok értelmezésekor. 

 

Ezt az axiómát a komplex környezetfejlesztés összefüggésében kívánom láttatni, melynek szempontja már minden felelősen gondolkodó ember számára megkerülhetetlenné vált. (Csak szemléltetésképpen: ebből a megközelítésből kiindulva például a rablások megelőzése nem pusztán rendőri kérdés!  Először is a városépítész tervező asztalán dől el, hogy az utcai lámpák mennyire vannak egymástól, stb. Azután a családban, az iskolában dől el, hogy a szükségletek kielégítésének mi a megszokott módja: az erőszakos elvétel, vagy a frusztrációs tolerancia magasabb szintre emelése a nevelés által. De ebben az összefüggésben hallani egyre többet az un. megújuló energiaforrásokról, - vagyis pl. a szél, vagy napenergiáról is, mely úgy juttat energiaforráshoz, hogy közben nem pusztítja, károsítja a környezetet.) Ez a komplex környezetfejlesztés az én számomra a kulturális gyökerek nyílt fölvállalásán alapszik, illetve abból vezetődik le. Ezért fogok az elkövetkező anyagrészben a Bibliához, mint európai kultúrkörünk közös bázisélményéhez, és a köz javát kereső vezető előképének sugalmazójához nyúlni.

 

Ezt a két gyújtópontot ugyanakkor joggal tekinthetjük olyan ellentétpárnak is, mely kölcsönösen kizárja egymást. A kibékíthetetlennek tűnő ellentét feloldásában a pasztorálpszichológia siet segítségünkre akkor, amikor a krisztusi eredetű közösség titkáról tanít. Olyan erőtérként mutatja be azt, mely képes arra, hogy, - akár a mágneses erőtér a pozitív és negatív pólusokat – szerves egységbe olvassza az eredetileg egymással homlokegyenest ellentétes előjelű erőket. Ennek az összefüggésnek a leírására Szabó Lajos gondolatait hívom segítségül. Érvelése a következő pilléreken nyugszik:

·         A vezetés biblikus hagyománya a személyes felelősség-vállalás, és a közösségi hatóerő sajátos kettősségén alapszik. Idegem tőle minden egyénieskedés éppúgy, mint a feladatok vezetői hatásra történő áttestálása. A biblikus vezetői modell a közös teherhordozás természetességét sugallja, és ehhez ad a vezetői felelősségvállalás által folyamatos ösztönzést. Szabó Lajos erről így ír: A gyülekezeti vezetés legrégibb hagyománya az, hogy közösségi módon valósul meg. Eredményes is csak akkor lesz, ha egy valóságos közösség áll mögötte. Bármennyire is egyszemélyes vállalásnak tűnik sokszor akár a lelkészi, akár a gyülekezet-vezetői munka, mégis igazán akkor érvényesül, ha társat, segítőt vonz magához, és nem elszigetelten hajt végre valamit. Ez sohasem erőszakos, hanem természetes módon érvényesülő hatóerő. A vonzás elvesztése a valódi missziói képesség megszűnésével egyenlő.

·         A fentiekből következően a biblikus vezetési modell a bizalmi kérdésnek sajátos színezetet ad. Nem a vezetői kompetenciák meglétét igazolja vissza, – vagy éppen hiányolja – hanem az egymáshoz való visszatalálás lehetőségét tartja fenn. Ennek a lehetőségnek az életben tartása sok esetben valóban életmentő fontosságú! Lényege az egymásról le nem mondás akaratának megerősítése még abban az esetben is, ha a valós hiányosságok nyomán a jogos csalódottság kíván eluralkodni közöttünk. Szabó Lajos ezt a törvényszerűséget az előző gondolatmenetet folytatva így írja le: „Ennek a jellemzőnek a gyakorlati felismerése mindig újra az elsődleges feladatunk. Ez pedig akkor lesz valóságos, ha eszerint vagyunk képesek a bizalom ébresztésére, ápolására és állandó megújítására. Másképpen fogalmazva ez az a visszatérési mozdulat, amelyik mindig arra irányul, hogy az eredeti modellhez, a Jézus körüli tanítványokéhoz visszatérjünk. Képletesen szólva, a gyülekezeti élet, és benne a vezetési kérdések és problémák bonyolódása ma is sokszor messzire vezetnek az ősi képlet világától, de az a más és a sajátosan gyülekezeti, hogy mindig van lehetőség a valódi korrekcióra, az újbóli egymásra találás átélésére.”

·         Az egymáshoz való visszatalálás ugyanakkor nem csupán a bizalmi légkör meglétén múlik. Sokkal inkább egy olyan türelmes, kooperatív vezetői kultúra függvénye, melyben az elvileg egymást ellenőrző, egymással rivalizáló funkciók egyre inkább egymást kiegészítőkké szelídülnek. A másikhoz ily módon történő kapcsolódás előmozdítása Szabó Lajos előzőekben idézett gondolatai zárszavaként a biblikus vezető feladata: „A gyülekezet vezetésének az egyik alapvető felelőssége ennek a képességnek a megőrzése. Ez lehet a naponkénti Jézus-tanítványság újbóli felfedezése. A lényegit ne előzhesse meg a lényegtelen sem a gyülekezetben, sem a magánéletünkben. Ebben a kapcsolódásban válik társsá, nem pedig ellenőrző kontrollszeméllyé a világi vezető a lelkésszel szemben.”[105]

 

      Szabó Lajos a lelkészi-gyülekezetépítői munka tudatos környezetfejlesztési tevékenységének, és a spontán döntési folyamatok által jellemezhető gyülekezeti segítői közeg egymásra találásának előfeltételeként írja le a működőképes krisztusi közösséget. A gyülekezeti vezetés felelősségeként szemlélteti azt a sajátságos bizalom-építést, mely újból és újból elősegíti a más-más alaphelyzetből induló gyülekezeti szereplők egymásra találását. Ez a „szükségünk van egymásra”-munkalégkör, - mely nem a „kéz kezet mos”-érdeklabirintusán át, hanem az egymás felé vezető, előítéleteket leépítő sorsközösség útjain vezet – azonban kiállta már az idő próbáját. Az egyház eddigi története, - mely minden gyengesége és nyomorúsága ellenére mindmáig életképes – ezt bizonyítja. Ezért érdemes ezt a modellt az autokeirikus vezetői szemlélet szemszögéből közelebbről is megvizsgálnunk.    

 

A motiváció–, és vízióközvetítés alkotóelemei

Az előző szakaszban leírtak kapcsán most az autokeirikus rendszer értelmezési készletére szeretnék rávilágítani. Kiindulópontként azt az előfeltételezést fogalmazom meg, hogy a világunkban megfigyelhető fejlődés nem valamiféle előzetesen programozott, gondosan kitervelt emberi törekvések eredője, hanem olyan ösztönös ráérzéseké, melyek kihasználták az uralkodó légáramlatok adta lehetőségeket a fölemelkedésre. A repülés kegyelme is éppen ez: rá lehet hagyatkozni a fölfelé szálló légörvényekre[106] anélkül, hogy a lezuhanástól kellene tartanunk: „ez a magától a kegyelem”[107]

 

A probléma csak ott keletkezik, amikor a légörvényből kikerülve akar a vitorlásgép fölfelé szárnyalni… Ennek biztos bukás a vége. A pilótának a termik hatókörén belül kell maradnia, ha gépét a megcélzott magasságba el akarja juttatni. Példázatunk összefüggésében ez a hatókörön belül maradás az inspirációra való hagyatkozást jelenti.  Éppen ezért az autokeirikus rendszerszemlélet sarokköve az inspiráció előfeltételezése, mely az intuíciók tudatos fejlesztése révén töltheti be életünkben azt a meghatározó szerepet, mellyel teremtettségünknél fogva rendelkezünk.

 

Intuícióink fejlesztése azonban nagyon nehéz feladat, mert technikai civilizációnk diametrálisan ellentétes hatásoknak tesz ki bennünket. Éppen ezért nagyon megszívlelendőek Henry Kissinger szavai, akinek gondolatmenete a következő pilléreken nyugszik:

1)    Technikai civilizációnk nem csupán új találmányok sokaságával halmoz el bennünket, hanem egy mindent átfogó világrendbéli paradigmaváltás katalizátora is. A nyomtatás elterjedéséhez hasonlatosan ezúttal is az információ-áramlás új minősége áll a robbanásszerű változások középpontjában. Mindez az egyéni, és a közösségi döntéshozatal eddigi mechanizmusait alapvetően megváltoztatja. Kérdésessé ott válik mindez, amikor már az egészséges tanulási folyamatok alapjait kezdi ki.  Kissinger, a 20. század második felének világszerte ismert politika-csinálója ezt így fogalmazza meg: „Korunk olyan intellektuális és politikai átalakulásoknak a kezdeténél tart, melyek valószínűleg sokkal nagyobb hatásúak lesznek, mint azok, amelyeket a nyomtatás feltalálása váltott ki, és bizonyosan sokkal gyorsabbak. Eközben fölmerül a kérdés, hogy az információ földolgozásának új módszerei valójában nem gátolják-e azt a képességünket, hogy tanuljunk,”

2)    A tanulás lényegében tudniillik az elsajátított ismeretek rendszerezésének tudománya. Az információs társadalom vívmányai a rendszerezés eszközrendszerét bővítették ki, egyre nagyobb adatmennyiség kezelését lehetővé téve. Ugyanakkor a jövőbe mutató döntések továbbra is intuitív alapon születnek. A vezetői intuíció a megszerzett, illetve rendelkezésre álló adathalmazt először tapasztalati valósággá transzformálja át. Az ilyen formán személyes jellegűvé vált ismeretanyagból szabadítja ki azt a jövőképet, melynek befogadására a reá bízottakat motiválni tudja. Kissinger gondolatait folytatva ezt a törvényszerűséget a következőképpen alkalmazza saját tevékenységi körére: „[…] mert bár a technikai forradalom különleges eszközöket biztosít az ismeretek rendszerezéséhez, a sikeres külpolitikai irányítás mindenekelőtt attól az intuitív képességtől függ, hogy érzékeljük a jövőt, és ezáltal uraljuk is. A vezetés a tapasztalat és a látomás közt létező szakadék áthidalásának képessége. (Kiemelés tőlem: H.R.)

3)    Az előre mutató vezetői döntések megalapozása tehát nem a részletek minél szélesebb körű ismerete révén történik. Sokkal inkább a jövő szempontjából meghatározó hatásokra való ráérzés a lényeg. Ezek a hatások, – akár az óceánok hatalmas áramlatai a hajósokat – magukkal ragadják mindazokat, akik segítségükkel kívánnak céljukhoz eljutni. Kissinger ezért így fejezi be gondolatait: „A legtöbb nagy államférfit ezért nem annyira az aprólékos tárgyi tudás különböztette meg (bár egy bizonyos minimum elengedhetetlen) a többiektől, hanem az, hogy ösztönösen megértették a történelmi áramlatokat, megvolt a képességük, hogy az emberi tudatban létező millió benyomás közt tisztán látták azokat, melyek a jövőt alakítják. A végletekig realista Bismarck ezért foglalta így össze az államférfi szerepét egy áhítatos kijelentésében: „A legjobb, amit egy államférfi tehet, az, hogy Isten lépéseire figyel, megragadja köpönyegének szegélyét, és egy pár lépést halad vele.”[108]

 

Az autokeirikus rendszer a fenti mondanivaló szellemében arra törekszik, hogy azt a fajta intuíciót, más szóval ráérzőkészséget fejlessze, mely az aktuális pár lépés megtételéhez elengedhetetlen. Mielőtt ennek a készségfejlesztésnek tartalmát és irányát a következő szakaszban elvégezem, ismét a pasztorálpszichológiát hívom segítségül. Azért teszem ezt, hogy világossá váljon: az általam használt „az intuíció tudatos fejlesztése”-kifejezés mentes mindenféle ezoterikus-önfejlesztő felhangtól. Ezt a pontosítást nagyon fontosnak tartom, hiszen annak hiányában hamar fönnáll az eredetileg meghatározott biblikus alapvetés megerőtlenedésének veszélye. (Ez a megerőtlenedés természetesen csupán az általam fölvállalt és képviselt krisztocentrikus világlátás vonatkozásában igaz fokmérő. Nem akarom elvitatni másoktól a másfajta világlátáshoz való jogot, ugyanakkor nem látnám azt sem helyesnek, ha a „mindenkinek megfelelni akarás”-kísértésének engedve ezt, az 1. Fejezetben fölvállalt krisztocentrikus megközelítést föladnám.)

 

Ebben az összefüggésben Lothar Gassmann figyelmeztetését igencsak megszívlelendőnek tartom, aki a következőképpen fogalmaz: „A lelkigondozás (a lélekről való gondoskodás) a gyakorlati teológia részterületeként manapság éppúgy harcokkal teli terület, mint a teológia összessége. Mindez abból fakad, hogy a mai lelkigondozást nem a biblikus-keresztyén emberkép, hanem a […] humanista pszichológiának az Igével nem egyező módszerei határozzák meg. A cél nem az embernek az Istenhez való odavezetése, hanem az ember önmegvalósítása. A gyógyulást primer módon már nem az ember Istenhez fűződő kapcsolatának meggyógyulásában látják, hanem „az emberben szunnyadó erőpotenciál kibontakozásában”. Ezáltal a keresztyén lelkigondozás elveszítette a lényegét: Istennek Igéjét, mely bennünket kívülről, és általunk felül nem bírálható módon szólít meg, mely a mi a bűn által jellemzett életünknek megszokott összefüggéseit radikálisan felülírja, egyedül azért, hogy bennünket gyökeresen megváltoztasson, meggyógyítson és megújítson.”[109]

 

      Az „intuíció tudatos fejlesztése” a krisztocentrikus megközelítés szerint tehát csak az úgyszintén tudatosan és következetesen fölvállalt Ige-értelmezés kontextusában gyakorolható biblikus módon. Csak ez a vonatkoztatási pont az, mely nyitott-rugalmas, a mindenkori aktuális kihívásokra a fölülről érkező inspirációt elfogadó rendszert eredményez. Ez a vezetői rendszer alapjaiban a reformátori teológiából ered, melyre Fazakas Sándor is fölhívja a figyelmet:  Imre Lajos és Makkai megfogalmazásában a reformátori teológia ama felismerése köszön vissza, miszerint az egyház a világban úgy kormányozza magát, hogy szüntelenül rákérdez Isten akaratára, s az ily módon megértett kijelentést kora problémáira, kérdéseire és kihívásaira való tekintettel igyekszik megfogalmazni […], s ennek a célnak való jobb megfelelés végett alakítja rendjét, struktúráját, szervezetét.”[110] Ebben a rugalmas-teljeskörű önértelmezésben adhat az inspiráció építő jelleget az autokeirikus jellegű vezetési gyakorlat mindennapjainak.

 

A vezetői intuíció[111], mint a vezetői vízió hajtómotorja

Látásmódom ismertetését a vezetői intuíciónak, mint az autokeirikus jellegű vízió hajtómotorjának bemutatásával folytatom. Törvényszerűségeinek leírására kiindulópontként Pál apostolt idézem, aki a következőket írja: „Amit vetsz, nem kel életre, míg előbb el nem rothad, és amit elvetsz, azzal nem a leendő testet veted el, hanem csak a magot. […] De Isten olyan testet ad annak, amilyet elhatározott, mégpedig minden egyes magnak a neki megfelelő testet. Nem minden test egyforma.[…] Vannak mennyei testek, és vannak földi testek. […] Ha van érzéki test, van lelki test is. […] De nem a lelki az első, hanem a földi, azután a lelki. Az első ember földből, porból való, a második ember mennyből való… És amint viseltük a földinek képét, úgy fogjuk viselni a mennyeinek képét is.”[112] Foglaljuk össze a fenti bibliai idézet tanulságait!

 

Első pillantásra úgy tűnik, mintha Pál apostol Platón tanait vette volna kölcsön akkor, amikor a lélek halhatatlanságáról tanít. Valóban nagy a kísértés arra, hogy Pált egyfajta Platón-epigonnak tartsuk, főleg ha a lélek halhatatlanságáról szóló platóni tanítás rövid összefoglalását szemléljük: „…A mi fogalmainkban tehát egy természetfölötti világ ismerete tükröződik vissza. A fogalmak az ideák lenyomatai. Az, hogy a lélek a fogalmak révén az ideákban részesül, Platón szerint egyúttal a lélek halhatatlanságát is bizonyítja. Az emberi lélekben zajló fogalomképzés valójában az ideákra való emlékezés, melyeket a lélek azelőtt látott, mielőtt a testhez lett volna kötve.”[113]

 

Ezek a frappáns szavak nagyon találóan fogalmazzák meg a lényeget: Platón szerint az ember a világ értelmezésének bonyolult művelete során iránytűként örökérvényű emlék-képeire hagyatkozik. Az un. helyes látás valójában egyfajta megközelítés, belülről jövő ráérzés arra a tökéletes mennyei előképre, melynek homályos kontúrjait lelkünk mélyén magunkban hordozzuk. Ez a megközelítési mód természetesen nem csupán a filozófia terén hatott, hanem máig érvényes üzenete többek között a humanista pszichológia atyjának, Carl Rogersnek életművében is központi jelentőségű. "A mi klinikai tapasztalatainkból kinövő, egyik legforradalmibb felismerésünk a következő: az emberi természet legbensőbb magja, személyiségének legmélyebb rétegei, állati természetének alapjai természeténél fogva pozitívak, - megalapozottan szociális, előre mutató, racionális és realista jellegűek. Ez a nézőpont a jelenlegi kultúránk számára annyira idegen, hogy alig számolhatok helyesléssel, következtetéseiben pedig annyira forradalmi, hogy alapos vizsgálat nélkül nem is szabad elfogadni.”[114] […] Ezeket a mondatokat Carl Rogers először egy 1953-ban íródott tanulmányában fogalmazta meg. Rogers a „vallás, különösképpen annak protestáns ága felől számított elutasításra, annak alapfelfogása miatt, "mely szerint az ember lényegét tekintve bűnös", […] Azóta az a furcsa helyzet állt elő, hogy Rogers pszichoterápiás nézeteit (és azzal együtt az attól elválaszthatatlan emberképet) az egyházi, - és különösen a protestáns -–lelkigondozás sok esetben kritikátlanul átvette, és ilyenformán teológiai fogalmakkal kapcsolta azokat össze." [115]

 

Ebből a háttérből még fontosabbá válik számunkra annak a kérdésnek az eldöntése, hogy vajon mennyire igazolható ez a fajta felfogás a Biblia tanítása alapján? Valóban arról volna szó, hogy az emberi személyiség alaphangolásaként jelenlévő pozitivitás az a forradalmian új üzenet, mely eddig rejtve volt szemünk előtt, és az újkori biblia-értelmezés vívmányai által a keresztyénség számára is hozzáférhetővé vált? Ebben az összefüggésben áll most előttünk a fentiekben idézett Pál apostoli kijelentés. Azt vizsgáljuk, hogy abból kiolvasható-e egyfajta ok-okozati összefüggés a tökéletes mennyei, és tökéletlen földi utánzatok között.

 

      Ennek a kérdésfölvetésnek az autokeirikus jellegű intuíció-értelmezés összefüggésében van létjogosultsága. Az előzőekből tudniillik már kitűnt: ez a vezetői intuíció mozgósítja a vezető által megfogalmazott víziót, hogy az ily módon a közösségformáló autokeirikus vezetői kultúrát fejlődésre motiváló erőtérré alakítsa át. Nem mindegy azonban az, hogy a vezetői intuíció milyen irányba sodor, vagyis milyen előjelű. A romboló, vagy építő végkifejlet tudniillik nem a részletektől függ, – ahogyan azt az előzőekben taglalt kissingeri gondolatmenet oly szemléletesen tárgyalta. Sokkal inkább a kezdőpontban dől el minden: amilyen forrásból iszunk, olyan ízű lesz a vizünk. Jogosan vetődik tehát föl az un. belső energiaforrások feltérképezésének kérdése. Az eldöntendő kérdés így szól: vajon ezek a pszichés erőtartalékok elegendő bázist jelentenek ahhoz, hogy a vezetői intuíció belőlük merítve igyekezzék fejlődésre motiválni a reá bízottakat?

    

A gondos vizsgálat egyértelművé teszi: a bibliai gondolatmenet nem ebbe az irányba hat. Az aktivitásra tudniillik nem az emberi lélek azon sóvárgása ösztönöz, mely a paradicsomi állapotba vágyik vissza, vagy annak földi keretek között történő reprodukálására törekszik! Pál a földbe vetett, elrothadó, majd szárba szökkenő, és gazdagon gyümölcsöző új növény kapcsán fordított sorrendet hangsúlyoz: a külső keretek föladására kész, a földi relációkban kipróbált, gyümölcstermő jelleg bizonyítja az örökérvényű értékek meglétét. Amiképpen a mag sem azért vesz föl tápanyagot, hogy önmagát fenntartsa, hanem hogy önmagát feladva új életet hozzon elő, úgy válik ez a sajátos befogadóképesség a valódi-permanens megújulás hordozójává, és biztosítékává.  Pál apostol ezt az értelmezését Jézus Krisztus önjellemzéséből vezeti le, Aki saját sorsát a következő természeti képpel szemlélteti: „Ha a búzaszem nem esik a földbe, és nem hal meg, egymaga marad; de ha meghal, sokszoros termést hoz.”[116] 

 

Mi tehát az un. autokeirikus rendszerű intuíció-értelmezés kulcsfogalma? Lényege a csíraképességnek, mint titokzatos őserőnek fölfedezése, és következetes támogatása. Ez a képesség nem az emberi természet „romlatlanságából”, hanem nyitottságából indul ki. Ennek a nyitottságnak a meglétére utal Joachim Scharfenberg[117] is akkor, amikor a lelkigondozói beszélgetés módszerbéli kritériumaként a „szabadság befogadásának előkészítését” tartja központi gondolatnak, vagyis: az emberben már meglévő, fölülről adatott szabadság utáni vágy elfogadását, és igenlését, – melyre törvényszerűen megérkezik a fölszabadító válasz: a Krisztus-i megváltás csodájának személyes átélése.  Ilyenformán képes tehát az ember megújulni, lelkében regenerálódva tovább fejlődni, – nem magából merítve, de belülről elfogadva a fölülről kapott erőt. Hogy ennek, a bibliai tanításon nyugvó csíraképességnek a felfedezése milyen sorsfordító jelentőségű, azt éppen az un. megújuló, vagy más szóval élve regerenatív energiaforrások alapproblémája szemlélteti.

 

Eike Roth ezt így foglalja össze[118]: „Regeneratív energiáknak nevezzük mindazokat az energiákat, melyek önmagukat megújítják, tehát elvileg kimeríthetetlenek, – legalábbis addig, ameddig nincsenek annál erőteljesebb igénybevételnek kitéve, mint amelyet megújuló energiáik biztosítani képesek. A valóságban hatékonyságuk sokkal szűkebb korlátok között mozog. Ezeket a korlátokat ki lehet ugyan tolni, ugyanakkor ez a határáthelyezés igencsak nehézkes. A lehetséges hozzájárulás tehát nem csupán az igényektől, vagy annak a pénzösszegnek a nagyságától függ, melyet a regeneratív energia előállításáért hajlandóak vagyunk kifizetni, hanem annak az időszaknak a hosszától is, mely ahhoz szükséges, hogy a hatékonyság kérdését megnyugtatóan megválaszoljuk.”

 

Ezek a sorok meggyőzően támasztják alá azt a jelenlegi helyzetet, hogy mai ismereteink korlátolt volta miatt hiába rendelkezünk olyan erőforrásokkal, melyek kimeríthetetlenek, (lásd például a már említett nap-, vagy szélenergiát) ha a tárolókapacitás megoldatlanságai miatt ezeket az energiaforrásokat csak kis mértékben tudjuk hasznosítani. Ez a probléma pszichés-spirituális életünk összefüggésében is igaz. Szűk keresztmetszetű parányi életünk maga is belerokkan, ha a láthatatlan világ befoghatatlan erőit akarja „szolgálatába állítani.” (Az okkult praktikák alkalmazásába belerokkant, megannyi súlyos pszichés sérült ennek ékes bizonyítéka.)    Igen, mert a csíraképesség „ősenergiái” nem körülöttünk „kószálnak” arra várva, hogy végre „befogjuk” őket. CSAK „Ha meghal, hoz sokszoros termést.” Igen, mert a csíraképesség sajátos önellentmondása éppen ez: új növényke csak ott fejlődik ki, ahol a régi minden erejét megfeszítve arra törekszik, hogy önmagát átlényegítve megsemmisüljön! A magnak önmagát fölemésztve kell gyökérré válnia, tápanyagot kell szállítania a szárba szökkenő új hajtásnak, hogy az majd kalásszá válva újból hatalmas megsemmisülések láncolatán át végül „életté” váljon, éltető, mindennapi kenyérré. Ez a folyamat az autokeirikus rendszert mozgató intuíció kibontakozásának útja, melynek nem csupán az erőforrása kimeríthetetlen, hanem egyúttal hasznosulási együtthatója is.

 

A vezetői intuíció fenntartható növekedést generáló programja manapság fölöttébb aktuális. Korszakunk kérdésfölvetései egyre inkább arra indítják a felelősen gondolkodó vezetőket, hogy a mozgósító erejű víziók nélkül botladozó, önemésztő fejlődés helyett az önzetlen kiteljesedés szabadságát válasszák. Ennek az összefüggésnek a levezetésére Andreas V. Heyl írásának[119] egy szakaszát hívom segítségül. Igen figyelemre méltó gondolatmenete a következő pilléreken nyugszik

1)    Inspirációs igény nélkül az intuitív alapokon nyugvó értékközlés–, és értékteremtés megerőtlenedik és elhal. Az emberi társadalom ősi értékközlő–, és értékteremtő szervezetei, – ilyen az egyház, de a család is – éppen ezért saját erőtlensége okán megalapozott önvizsgálatra kényszerül. Saját értékközlő–, és értékteremtő jellegüket csak akkor erősíthetik meg, ha inspiráltságuk felől újból teljesen bizonyossá válnak, ha vízióik nem másból, mint az inspirációjukból merítő intuícióikból származnak. Heyl ezt a felismerését így foglalja össze: „Hogy vajon kinyílnak-e előttünk, és ha igen, akkor milyen mértékben a továbbvezető utak, az döntő módon azokon, a Berger és Luckmann által intermediáris[120] szervezeteknek nevezett hivatkozási központok teljesítőképességén múlik, melyek a létezésnek értelmet kölcsönöznek és azt értelmes rendszerbe ágyazhatják.”

2)    Az intermediáris jellegű értékközlő–, és értékteremtő szervezetek saját szerepüket akkor tölthetik újból be, ha az őket létrehozó ősi hagyományt újból megszólaltatják. Ezt a hagyományt az elengedés gyakorlása által kelthetik újból életre. Ez az elengedés mindazoknak az élményeknek és kapcsolatoknak szól, melyek a posztmodern gondolkodásmód foglyaiként nem értékrendjük, hanem intenzitásuk okán kerülnek az érdeklődés homlokterébe. Az intermediáris szervezetek éppen azáltal válhatnak újból fontossá, ha nem ezt az érdeklődést akarják kiszolgálni, hanem a befelé figyelés fontosságának hangsúlyozásával az inspiráció előtt nyitják meg újból a kaput. Heyl erről a fönti gondolatokat folytatva így ír: „Az egyik ilyen hivatkozási központ, az egyház új keletű kulcspozícióba juthat, ha siker koronázza abbéli erőfeszítését, hogy a reá bízott, a szabadításról, a bizalomról és élet-értelmezésről szóló  hagyományát újból megszólaltassa, megszólítva a posztmodern kedvtelései egyre inkább elhasználódott levegőjében egyszerre fulladozó és túlhajszolt embert, közvetítve felé azt az üzenetet, hogy a bensejében munkálkodó élet utáni vágyat nem a még intenzívebb élmények és kapcsolatok hajszolásával, hanem csak az elengedés begyakorlása, és a lassan megérlelődő befelé figyelés által elégítheti ki.”   (Kiemelés tőlem H.R.)

3)    Az új, az intermediáris jellegű értékközlő–, és értékteremtő szervezeteket igénybe vévő embertípus már nem élvezni, hanem élni szeretne. Olyan lelkiségre vágyik, melyben az elfogadás a megtartatás erejével párosul, éppen ezért olyan intermediáris szervezeteket keres, amelyek ennek a tudománynak a megtanulását ígérik neki. Az egyháznak éppen itt adódik nagy lehetősége arra, hogy saját küldetését újból megértve az inspirációból élő, azokat intuíciói által értelmező életerős lelkiségű emberek lelki otthona legyen. Heyl éppen erre utal akkor, amikor érvelését a következő gondolatokkal fejezi be: „A föntiek értelmében az egyházi küldetés két dimenziója válhat leginkább hangsúlyossá: a lelkigondozás és az életerős lelkiség közvetítése. Hogy milyen nagy az elfogadó lelkigondozás és esetfeldolgozás iránti igény, azt a legkülönfélébb színezetű tanácsadói szolgálatoknál tapasztalható hatalmas érdeklődés is szemlélteti.  Hogy ezzel párhuzamosan a társadalmat milyen nagy lelki éhség jellemzi, azt a mindenütt virágzó „szabad vallási társulások”[121] bizonyítják. Másokkal ellentétben az egyház mind a lelkigondozás, mind a lelkiség terén kövek helyett az élet kenyerét kínálhatja föl.

 

Ennek a máig ható, ma ugyanúgy igaz összefüggésnek szemléltetésére hadd idézzem Szabó Aladár sorait[122] „Az igazság az, hogy a keresztyénség, a mikor pályája elején állott, oly jelentéktelennek, oly gyengének látszott, hogy sem a tudósok, sem az állami hivatalnokok, sem a különböző vallásos mozgalmak vezérei nem kötötték hozzá sorsukat. […] Nyílván nem az emberi és külső tényezők biztosították elterjedését. […] A keresztyénség terjedésének igazi tényezőit azért nem a keresztyénségen kívül, hanem belül kell keresnünk.”

 

Szabó Aladár intésének engedve szeretnék eljárni én is: azokat a belső mozgatórugókat igyekszem fölkutatni, melyek az autokeirikus rendszerek sajátosságai. A tudatosan fölvállalt kicsinység jelentéktelenségében kibontakozó, valós igényeket kielégítő fejlődés lényegét kutatom hát, és próbálom leírni. A mustármag titkára vagyok kíváncsi, - és erre szeretném egyúttal a figyelmet is fölhívni – melyről Jézus Krisztus a következőt mondja: „Mihez hasonlítsuk az Isten Országát? Olyan, mint a mustármag: mikor elvetik a földbe, kisebb minden magnál a földön, miután pedig elvetették, megnő és nagyobb lesz minden veteménynél, és olyan nagy ágakat hajt, hogy árnyékában fészket rakhatnak az égi madarak.”[123]

 

A vezetői inspiráció ambivalenciája

A mustármag példázata paradigmaként szemlélteti az autokeirikus fejlődés-értelmezés ambivalens sajátosságait. A legkisebből lesz a legnagyobb, az elrothadó mag hoz sokszoros termést… Ezt, az autokeirikus vezetési szemlélet alapvetését jelentő sajátosságot kell még megvilágítanom a pasztorálpszichológia és a management-tudomány vonatkozó felismeréseinek felhasználásával, mielőtt a rendszert működtető autokeirikus vezető személyiségét írnám le.

 

A problémafölvetéshez először Richard Riess Freud, Jung és Ericsson korszakos jelentőségű felfedezéseiből összegyúrt megállapítását, majd Klaus Winkler tanulmányát[124] hívom segítségül. Az ambivalencia pasztorálpszichológiai jelentőségének fölismerése Riess nevéhez fűződik, aki annak kapcsán már 1973-ban a következőképpen fogalmaz: „Azok a folyamatok, melyek az egyes embert, egy csoportot, vagy egy társadalmat lényegében véve életben tartanak, leginkább ambivalens szerkezetűek. [...] Tanuljuk hát meg ezeket az ellentmondásokat értékelni és elhordozni. Mert minden olyan törekvés, mely ettől a meghatározottságtól nem akar elszakadni, végső soron a kölcsönös megértést mélyíti el.”[125]  

 

Ezt a korszakalkotó jelentőséggel bíró összefüggést Riess a lelkigondozás, és az egyre inkább szekularizálódó korszellem viszonyrendszerének leírására alkalmazta. Winkler azonban ennél tovább megy akkor, amikor tanulmányában az ambivalencia kapcsán már a korszerű emberkép jellegzetességéről beszél. Gondolatmenete a következő pilléreken nyugszik:

1)    Az igazán hatékony információáramlás nem a feldolgozott adatmennyiség mennyiségével mérhető. Sokkal lényegesebb a minél pontosabb önismeretet biztosító kommunikációs struktúrák kialakítása. Winkler ezt a felismerését így fogalmazza meg: „Ebben az összefüggésben egy olyan antropológiai rendszer lép színre, mely a korszerű emberkép hordozójaként az annak megfelelő önismeret, és korszerű kommunikációs struktúrák megjelenítője.”

2)    Ez a minél pontosabb önismeretet biztosító kommunikációs struktúra a bennünket körülvevő, és bennünk létező világnak ambivalenciáiból építkezik. Nem tagadja azokat, nem igyekezik kizárni őket saját kommunikációjának hatóteréből, és nem viszonyul hozzájuk gyanakvóan, vagy ellenségesen. Az élet természetes velejáróinak tekinti őket, és arra igyekszik, hogy egyre inkább megtanuljon azokkal együtt élni. Winkler előbbi gondolatmenetét folytatva mindezt így fogalmazza meg: „Mind pszichológiailag, mind teológiailag megalapozott az a tézis, mely szerint az ambivalencia belső feszültségeinek elhordozását tanuló környezet az, mely az ambivalenciát a lélek alapmintázataként ismeri föl. Hogy mindez nem zárja ki a folyamatos pozíció–meghatározást, hanem éppen ellenkezőleg nyitottá tesz az ellentétpár részéről érkező konstruktív-kritikus kérdésfölvetésekre, – nos, ez magától értetődő.  [...]  mindenütt az a kibontakozás útja, hogy az ambivalens mintázatú élményeinket és gondolatainkat ne akarjuk kiiktatni, vagy egy kapcsolati szintre kivetített barát–ellenség képlet segítségével környezetünkbe kihelyezni.”

3)    Az ambivalencia tényét tudomásul vevő kommunikációs struktúra nem akar a saját feszültségeitől megszabadulni. A növekedés és az élet jelét látja bennük, ezért sokkal inkább az ellentétpárok fölvállalásában és elhordozásában érdekelt. Az ellentmondásosság tapasztalatain nem ellenségeket keresve kíván túllépni, hanem az ellentétpárokban rejtőző, általuk inspirált mélyebb önismeret révén. Winkler gondolatmenetét ezért fejezi be így: „Döntő fontosságú az, hogy a külső ellenségkép megteremtésével csak látszólagosan elérhető belső feszültség–mentességet ne tévesszük össze az intrapszichikus és interpszichikus harmóniával. Az önismeretnek, és a kölcsönös elfogadásnak nem az ellentétmentes kapcsolatok az előfeltételei. Emberi világunk ellentmondásossága sokkal inkább a hétköznapok, – benne a keresztyénség! – kapcsolódási pontjainak szerves velejárója.”

 

Ezeket a gondolatokat kiindulópontként használva három fontos összefüggésre kívánom a figyelmet fölhívni. Mindhárom tézis arra kíván ösztönözni, hogy a növekedésről alkotott hagyományos elképzelések koordinátáit elhagyva a jövő számára is gyümölcsöt hozó vezetői inspirációnak teret nyissunk. Témám összefüggésében most arra a három területre összpontosítok, mely véleményem szerint a vezetői gyakorlat, ezen belül az autokeirikus vezetői szemléletre nézve alapvető fontossággal bír.

1)    Az ellentétek önmagukban nem csupán feloldásra, hanem együttélésre is törnek. Idejét múlt az a leegyszerűsítő evolucionalista fölfogás[126], mely szerint az ellentétek szükségszerű módon a versengést, végső soron pedig az ellenfél kiiktatását eredményezik. Makro– és mikrovilágunk rendszereinek titkaiba beletekintve egyre inkább fölfedezhetjük azt az áthághatatlannak tekinthető törvényszerűséget, mely szerint teremtett világunk ellentét–párjai valójában egymást továbbfejlődésre inspiráló alkotóelemek. Ebben az összefüggésben mind az intraszervezeti–, mind pedig a szervezetközi konfliktusok és konkurenciák vezetői kezelése új, és izgalmas kihívásokat tartogat.

2)    A Winkler által bevezetett-használt pontosítás nem csupán ellentétekről, hanem ellentét-párokról beszél. Ezt nem lehet eléggé hangsúlyozni, hiszen a versengés nem lehet pozitív előjelű, ha össze nem illő, egymást sokkal inkább jellegében és szerkezetben is kölcsönösen kizáró alkotóelemek között akarja a környezet azt kikényszeríteni.[127] Modern korunk vezetői feladatainak elsőrangú prioritása véleményem szerint az, hogy a külső kényszerek által mesterségesen szétszakított ellentétpárok újból egymásra, vagyis a továbbfejlődést serkentő eredeti közegükbe találjanak vissza.

3)    A fejlődésre, kiteljesedésre inspiráló ellentétpárok komplex rendszerén sokan, sokféle módon túl kívánnak lépni. A vezetői felelősségvállalás szintjén ezt a kihívást két téves attitűd ismeri félre: a mindenáron békességet kereső, és a külső ellenségképben gondolkodó. Mindkét felfogás ugyanarról a tőről fakad: az ellentétek pozitív, előbbre jutásra serkentő voltának tagadására épít. Éppen ezért mindkét vezetői felfogás egyformán veszélyes: nem akar tudomást venni az élet realitásairól, és ennek következtében elzárja magát a fejlődés valós lehetőségeitől.

 

Az intuitív szemléletű vezető személyisége[128]

Az inspirációt kereső vezető kiábrázolására a legalkalmasabb jellemstruktúrának az extrovertált-intuitív típus tűnik. Hogy miért? Válaszként hadd hivatkozzam Jung veretes szavaira, aki ezt a típust a következőképpen jellemzi: „Az intuíció az objektív adottságokban rejlő lehetőségek fölfedezésére tör. […] mely automatikusan működésbe lép, ha egy szorult helyzetből a kiutat semmilyen más funkció nem képes megtalálni. […] Az intuitív személyiség soha sem ragad le a közvélemény által valósnak tartott viszonylatokban, hanem mindig a lehetőségek világában jár. Finom érzékenységgel tapint rá mindenre, ami éppen csak csíraképes ugyan, de mégis bíztató jövőt ígér. […] így minden új kezdet munkálásánál, vagy legalábbis bátorításánál múlhatatlan érdemeket szerez. A jövő embereiből álló, de most még kisebbségben lévő csoportok számára természetes védőügyvédnek bizonyul. Senkinek sincs olyan képessége az embertársai bátorítására, új kezdeményezések iránti lelkesítésére, mint éppen neki…”[129]

 

A fönti sorok az intuitív szemléletű vezető számára elengedhetetlen vezetői jellemstruktúráról értelmezésemben a következőket mondják: Miután ezt a fajta vezetői modellt csupán a rendszer szerves részeként, nem pedig valahonnan kívülről, - vagyis azzal azonosulni nem akaró távolságtartással -, lehet működtetni, ezért megjelenítésére egyedül az extrovertált alapállást tudatosan fölvállaló vezető képes. Ez a vezetői jellegzetesség Jung frappáns megfogalmazása szerint a következőt jelenti: „Az extraverziót a külső tárgy felé való odafordulás, a külső történések iránti befogadókész nyitottság jellemzi, az az igény, hogy egyrészt azokra hasson, másrészt viszont azoktól befolyásolt legyen, az az élvezet, mely a részvételnek, a saját  képességek kipróbálásának, az azzal együtt járó lázas tevékenységnek és lármának szól, végül pedig az az állandósult odafigyelés, mely a környezettel kialakított kapcsolatra, a barátságok és ismeretségek  személyválogatás nélküli ápolására irányul…”[130]

 

Ez a rövid summázat nyilvánvalóan nem követi a személyiséglélektan által alkalmazott részletes személyiség–leírásokat. Célkitűzése is más: egyfajta támpontot kíván adni a legitim vezetői célkitűzések tartalmi meghatározásához.  Minderre azért van szükség, mivel az előzőekben vezetői célkitűzésként meghatározott közösségépítés csak a jungi idézetben oly pontosan körülírt kapcsolatépítés összefüggésében reális. Mindez azt is jelenti, hogy az intuitív szemléletű vezető célkitűzéseként megjelölt közösségépítés csak abban az esetben válhat valósággá, ha annak képviselője nem csupán része és meghatározója, hanem továbbfejlesztője is annak a kommunikációs rendszernek, mely a reá bízott csoportot jellemzi.

 

Erre már csak azért is szükség van, mert a mindenkori csoport jellegzetessége az „egyiptomi húsosfazekak” hamis biztonságérzetet sugalló állapotába való visszavágyódás.[131] Ebből következően az intuícióinak engedni kívánó vezető mindenkori feladata a mózesi munkásság paraméterei által már több mint 3 200 éve adott: a folyton lemaradó, a régi be–, és megrögzöttségek posványába, megoldási módszereibe vissza–visszakívánkozó nyáj bátorítása a célba vett Kánaán víziójának valóságos fölmutatása által.

 

Az alapvető feladat tehát mindig a boldog megérkezés felé vezető útról lebotorkáló, külső, lefelé húzó hatások által megigézett nyáj visszaterelgetése a közösségi vízió által kijelölt keskeny ösvényre. Ez azonban csak akkor lehetséges, ha a vezető ráérez arra, hogyan kell az „itt és most”–helyzetében a kitűzött végcélt a reá bízottakkal megláttatni, eléjük „odavizionálni…” Hogy újból vágyakozzanak a Kánaán felé, és ez a vágy olyan erős legyen, hogy szapora-határozott lépésekkel arra is vegyék az irányt! Kontextusunkban ez a tevékenység az intuitív szemléletű vezető személyiségének lényegi meghatározottsága.

 

Az autokeirikus szemléletű vízió[132] fölfedezése

Ennek a tevékenységnek során az autokeirikus rendszerszemléletű vezetői hozzáállás képviselője a vízió-meghatározás sorsfordító jelentőségű kihívásával szembesül. Ezt a dilemmát Lawrence J. Crabb a következőképpen fogalmazza meg[133]: „Mindannyiunknak határozott elképzelése van arról, hogy szerinte mi jellemez egy tökéletes házastársat, gyermeket, szülőt, főnököt és beosztottat, vagy éppen barátot. Ugyanakkor a mi, a „tökéletességről” szóló elképzeléseink rendszerint csak azokat az igényeket fejezik ki, amelyeket az ezekben a szerepkörökben élő emberekkel szemben állítunk annak érdekében, hogy saját előrehaladásunkat biztosítva lássuk. […] (Éppen ezért) egy Lélektől ihletett vízió feltétele a lelki tisztánlátás. Ha tehát nem maradunk az imádságban állhatatosak, akkor a mi „vízióink” hamar olyan eszközökké válnak, amelyek segítségével a saját elképzeléseket mások által kívánjuk megvalósíttatni. […] (Ebből következően) a másiknak szóló víziót kedvenc elképzelésünknek engedve nem mi találjuk ki. A víziókat nem mi teremtjük, azok ajándékként lesznek mieink. […] Ha, – miközben másoknak megmondjuk, hogy egy nap mi lehet belőlük – ők ebben azt az üzenetet hallják visszhangozni, amit Istennek Lelke már korábban szívükbe suttogott, akkor ez egy Vízió. […] A vízió azt eleveníti meg, ami már korábban is létezett. (Kiemelés tőlem H.R.) Azokra a lehetőségekre hívja föl a figyelmet, melyekre eddig nem is gondoltunk.”

 

A fenti gondolatok a vízió-meghatározás kapcsán a következőkre hívják föl a figyelmet: a vízió nem valamiféle vezetői találmány, hanem sokkal inkább a közösség által már előzetesen megsejtett, de általa még ki nem mondott, mozgósító erejű tartalmak megjelenítése. Ebből következően az extrovertált-intuitív jellemstruktúra önmagában semmire sem garancia! A közösséget eggyé kovácsoló víziót láttatni akaró vezetői feladat megoldását semmiképpen sem a személyiségstruktúra átprogramozása, hanem sokkal inkább a vezető lelki töltésének radikális megváltozása (biblikus megfelelője= megtérés) jelenti! Ez a „töltésváltozás” fogja magával hozni, kimunkálni a vezetésre elhívott személy jellemstruktúrájának fokozatos átformálódását, (biblikus megfelelője= megszentelődés) alkalmassá téve őt a közösségépítés áldásos, „jó rendben” történő kivitelezésére.

 

Ezen a ponton azonban nem kerülhetjük meg a vízió-meghatározás történetiségének problémáját. A csoportot mozgósító, Égi Tűzzel eltöltő vízió tudniillik nem a semmiből hull alá, az ihlet pillanatában isteni szikraként kipattanva a vezető agyából! Az un. karizmatikus vezetői iskola képviselői, akik az igazi áttörést munkáló szellemi fölismerések hitelesítő pecsétjét ebben az előzmény-nélküliségben látják, itt tévednek a legsúlyosabban[134]. Saját, szomorú tapasztalataim mondatják velem: aki ennek, az előző sorokban vázolt vezetői fölfogásnak útvesztőibe téved, az a reábízott közösséget egyre zavarosabb, kiforratlanabb fantáziaszülemények egzaltált, életidegen, vagyis életet romboló feszültségeinek szolgáltatja ki. Ez a nyáj nem megnyugodni, hanem fölhergelődni fog, és ennek következtében előbb-utóbb atomjaira hullik szét.

 

A vezetői vízió harmóniát, békességet sugárzó jellegét tehát nem lehet eléggé hangsúlyozni! Lényegét Pál apostol lélekemelő szavai így fogalmazzák meg: „Ezért ha valaki Krisztusban van, új teremtés az: a régi elmúlt, és íme újjá lett minden. Mindez pedig Istentől van, Aki megbékéltetett minket Önmagával a Krisztus által, és nekünk adta a békéltetés szolgálatát.”[135] Az autokeirikus vezető közösségépítő víziói tehát nélkülöznek minden hektikusságot. Lényegi meghatározottságuk a békéltetés szolgálatának fölvállalása, mely a „visszataláltunk közösségünk céljához, megértettük az oda vezető utat”–életérzésében teljesedik ki.   

 

A vízió-meghatározás, mint erőközvetítés

A vízió-meghatározás azonban csupán akkor lesz mozgósító erejű, a csüggedés és tehetetlenség posványából kiragadó közösségi élménnyé, ha az azt közlő vezető következetes harcot folytat saját önzése ellen. Az egészséges vezetői attitűddel rendelkező személy ezt nem valamiféle önmegjobbító ösztökélésnek, hanem az olyannyira szükséges belső realitásérzéknek engedve, illetve azt fenntartani igyekezve teszi. Ezt, a vitális erejű vezetői vízióközvetítés igazi gyökerére és fundámentumára mutató összefüggést nem lehet eléggé hangsúlyozni. Ellenkező esetben az önámítás kábíthatja el ezen a téren a vezetőket, akik saját kiválóságuk és rátermettségük tudatában, a „holnapra fölforgatjuk az egész világot”-fanatizmusától megmérgezetten fognak hozzá a „régen esedékes áttörés” kimunkálásához Így csak füstölgő romokat, vagyis csalódott és kiábrándult, sokáig semmire sem mozgósítható apatikus egykori munkatársakat hagyhatnak maguk mögött.

 

A nagy vezetői tapasztalattal bíró Stephen Neill püspök szavai[136] ebben a vonatkozásban is igen megszívlelendőek: „Ha elhatározzuk egy vezetői réteg kialakítását, akkor nagy valószínűséggel egy olyan csoportot fogunk kinevelni, melyet a nyugtalanság, a becsvágy, és az elégedetlenség fűt, és csupa elméleti „szakemberből” áll. Ez a fajta végeredmény abból adódik, hogy ezen a Földön valakinek a lelki tönkretételére nincs alkalmasabb eszköz annál, mint azt sugallni néki, hogy ő vezetésre hivatott. A keresztyénség gyakorlatában a becsvágy a legnagyobb bűn, és ha valaki ezzel a motivációval azonosul, akkor alkalmatlanná válik a szolgálatra.”

 

A vezetői önzés elleni következetes föllépés, – mely genuin módon etikai jellegűnek tűnő tevékenység – tehát valójában szigorúan funkcionális szerepet hordoz, amennyiben az azt folytató rádöbben, hogy az „előre megkészített jócselekedetek”[137] működésbe hozása csak akkor lehetséges, ha azokat nem akarjuk manipulálni.

 

Igen, ezek, a világ működőképességét bizonyító és a Szentlélek kijelentése által számunkra is hozzáférhetővé váló őstapasztalatok valóban léteznek, de csak akkor fejtik ki áldásos tevékenységüket, ha az ember nem a saját, hanem a Teremtő által azokba beleplántált célok elérése érdekében akarja őket hasznosítani. A teremtés műve tudniillik valóban „jó és tökéletes”, azon változtatni csupán saját pusztulásunk árán tudunk. Amikor a mindenkori vezető fölveszi saját önzése ellen a harcot, egyben hitvallást tesz arról, hogy ő a jót nem kitalálni és használni, hanem elfogadni,  követni, és közvetíteni akarja. Ha így cselekszik, akkor víziói olyan erőteljes, erőtől duzzadó „dinamittá” válnak, melyek akár egy egész népet képesek talpra állítani.

 

Csakhogy éppen ez a legnehezebb, hiszen az önzés valójában nem valamiféle rossz tulajdonság, hanem egy, minden ember számára születésétől kezdődően természetes világ-látás. Amit a teológiai nyelvén „eredendő” vagy „áteredő bűnnek” nevezünk, az éppen ebben a sajátos világ–nézetben nyilvánul meg, melynek lényege a bennünket körülvevő világ eseményeinek értelmezése során a viszonyítási pont szubjektív meghatározása. Olyan ez, mint az a geocentrikus világkép, mely évszázadokon át meghatározó volt az ember, és a világegyetem viszonyának meghatározásakor.  Ahogy a kopernikuszi fordulat meghatározóként való elfogadása is súlyos megrázkódtatást okozott az egész európai kultúrkörben, ugyanúgy a „körülöttem forgó világ” szemléletének föladása is súlyos, a vezetői személyiséget alapjaiban megrengető, és fölforgató konfliktust okoz. Az autokeirikus szemléletű vízió–meghatározás gyakorlatának elsajátítása valójában egy „belső rendszerváltás” keserveivel fölérő átértékelési folyamat, melynek csúcspontjában megjelenik a fölülről való kijelentésekre „zsigereiből” nyitott és ráutalt ember.

 

 

 

Az autokeirikus szemlélet, mint vezetői qualitás[138]

Ezek után megvizsgálandó a következő kérdés: mennyi realitás-értéke van a fölülről való kijelentésekre „zsigereiből” nyitott és ráutalt ember típusának? Nem csupán valamiféle elvont „filozofálgatásról”, életidegen, a gyakorlatban soha ki nem ábrázolódó emberképről van szó? A kérdésre választ keresve a Biblia személyiségeinek gazdagon illusztrált tárházából merítenék. Remélem, hogy az így megfogalmazott gondolatok megtermékenyítően hatnak majd a Szentírás-értelmezés hagyományosan bevált és alkalmazott módjaihoz szokott olvasó számára is.

 

A továbbiakban konkrét életpéldával szemléltetem az inspiráció előtt kinyíló autokeirikus vezető alaptípusát. Modellként szolgáló példa keresése során választásom a bibliai Sámuel próféta édesanyjára, Annára esett. Története, - melynek során saját meddőségének terhét dolgozza föl - roppant plasztikusan szemlélteti az inspiráció és intuíció kölcsönhatásai során kiformálódó autokeirikus vezetői személyiség kialakulását.

 

Először az inspiráció belső koherenciája[139] lesz az, melyet Anna élettörténetének kiindulópontjaként fölvázolni szeretnék. Ezt a koherenciát nem mesterségesen előállított érvrendszerek segítségével kívánom biztosítani. A qualitás eredeti értelmében vett természeteset, vagyis összetartozót kívánom föllelni. Ebbéli igyekezetemben támaszkodom arra a rendező elvre, melyet Ernest Wilder Smith terminus technikusát átvéve strukturalistaként jellemzek. A strukturalizmus tartalmi meghatározása az ő megfogalmazásában olyan kiérlelten frappáns, és átütőerejű, hogy szövegének szó szerinti idézetét közlöm:

 

„Az öt érzékszervünk észlelései, - a természettudományos kutatás által megerősítve - mindent közvetítenek számunkra, amit meg tudunk ismerni, –tartja a pozitivista álláspont. […] (De) már René Descartes, a 17. század racionalizmusában tudta, hogy az ember a nem kondicionált reflexein túl egy veleszületett tudással is rendelkezik. Erre a tudásra, és ezekre a reflexakciókra nem az öt érzékszerv észlelései révén tett szert. Soha nem tanulta őket. […] A strukturalista álláspont (tehát) annyiban meghaladja a pozitivista álláspontot, amennyiben a strukturalista elismeri, hogy rendelkezhetünk egy velünk szerves egységet képező, velünk született tudással. Kant ezt az álláspontot tanította, amennyiben föltételezte, hogy az emberi agy az őt környező realitásról két forrásból merítve alkot képet: először az öt érzékszerve által közvetített adatokból indul ki, másodszor azokat a veleszületett tudása alapján feldolgozza. Ezért fontos annak a megkísérlése, hogy ennek a velünk született tudásnak a struktúráját megértsük. Az öt érzékszerv felszíni adatai az emberi személyiség mélyrétegeinek adataival, - vagyis a velünk születettekkel -, tehát folyamatos kölcsönhatásban állnak, hogy a realitásról képet alkothassanak. Ezeket a mélyrétegi adatokat, melyekre a felszíniek reagálnak, soha sem lehet közvetlenül megfigyelni. Őket vizsgálva csupán indirekt módszerekre szorítkozhatunk. Sigmund Freud volt a strukturalizmus legismertebb képviselője. Ő sokat beszélt a tudatalattinak a mélyben húzódó struktúrájáról, és arról, hogy azt soha sem lehet közvetlenül megfigyelni. […] A tudatalattival (ugyanis) nem lehet oly módon kísérleteket folytatni, mint azt például a DNS kapcsán kivitelezhetjük. A tudatalatti fizikális természetét nem lehet kikutatni, – még akkor sem, ha a tudatalattit pszichiátriai kezelések során a katarzis állapotába juttathatjuk el.”[140]

 

Ennek a strukturalista fölfogásnak mentén az autokeirikus vezető személyiségfejlődését olyan inspiráció-élmények láncolatára vezetem vissza, melyek olyannyira sajátjaink, hogy azok kapcsán a tárgyilagos-exakt vizsgálódás a személyes érintettség okán nem várható el. Nem is lenne természetes, hiszen ahogyan például a hozzátartozóját elvesztett gyászoló érzései sem lehetnek tárgyilagosan tartózkodóak, ugyanúgy az inspiráció mélyrétegi rezonanciái sem nélkülözhetik a belső megragadottság élményeit.

 

Mindezt azért tartom fontosnak itt jelezni, mert éppen az írásmagyarázat klasszikus, a teológiában a felvilágosulás korából származó eszközrendszere az, mely az ilyenfajta személyes érintettséget eleve kizárni igyekszik. A forráskritikai módszer nekünk, teológusoknak annyira vérünkké vált, hogy éppen a lényeget, az inspirációból fakadó katarzis-élményhez vezető utat torlaszolhatja el[141]. Ebből következően témaválasztásom összefüggésében kénytelen voltam ezt a klasszikus egzegetikai utat a narratív teológiai irányzat vonzásának is engedve elhagyni, mégpedig annak érdekében, hogy az autokeirikus vezetői felfogás alappilléreiként bemutatandó, az inspiráció és az intuíció között fönnálló kölcsönhatás érzékelhetővé váljon.

 

Az improduktivitás kontextusában megjelenő inspiráció

      Az autokeirikus vezető ősélménye a meddőség kihívása, - így hangzik szakaszunk bevezető tézise. Ha nem Sámuel valós élettörténete állna e mögött a megfogalmazás mögött, akkor joggal tekinthetnénk azt összefüggéseiből kiragadott, zavaros gondolatfüzérnek. Csakhogy ahogy azt már a „Handbuch zur Bibel“ idevonatkozó passzusa is nagyon helyesen megállapítja: „Sámuel, - ugyanúgy, ahogy előtte Izsák és Jákób, és utána Keresztelő János -, a Biblia azon istenembereinek sorába tartozik, akiknek születése egy éveken át tartó imádságra adott válasz volt.”[142] Ez az éveken át tartó, az inspirációt közvetítő ima éppen azért volt olyan kitartó, mert egy fájó–kínzó élményhez, a meddőséghez kapcsolódott. Ez a kapcsolódás szerves, organikus összefüggést rejt: ahogy a kagyló testébe szúrt tüske az igazgyöngy létrejöttének közvetlen kiváltó oka, ugyanígy hatott esetünkben ez a fájdalmas élmény is. Ezt a szerves összefüggést először a kijelölt bibliai szöveg elemzése által mutatnám be.

 

 „Anna elkeseredettségében az Úrhoz könyörgött és nagyon sírt.”[143] Az itt „elkeseredettségében”–fordítással visszaadott szó az eredetiben plasztikus, a magyarnál sokkal erőteljesebb érzelmektől fűtött szó: keserűséget, fájdalmas megszégyenülést, mély bánatot jelöl. Vajon mi indokolja ezt a mély érzelmi felindultságot, pontosabban: veszteség-élményt? A történetből egyértelműen kiviláglik: Anna gyermektelensége a kiváltó ok. Ez a meddőség Anna számára nem egyszerű handicap-élmény, mellyel, – úgymond – együtt kell élni, hanem egy elfogadhatatlan, kínzó hiányérzet megtestesítője. Vajon mi lehet ennek a helyzetértékelésnek az alapja?

 

      A folklorisztikus megközelítési mód szerint itt valójában egy letűnt korszak önvédelmi reflexéről van szó, mely szerint a minél több utód a család érdekeinek, vagyonának megvédése szempontjából elengedhetetlen. Artur Weiser például a 128. zsoltár 5. versének magyarázata kapcsán többek között így érvel: „A fiúgyermekeket a hős kezében lévő nyilakkal hasonlítják össze. Az édesapa számára, akinek már fiatal felnőtt korában megszülettek gyermekei, valóságos védelmi és önérvényesítési fegyverekként szolgáltak, mégpedig arra az időre, amikor megöregedve önmaga is támogatásra szorul. Ha rosszindulatú ellenfelek lépnének föl vele szemben a kapuban, - vagyis a bírósági tárgyalások színhelyén -, akkor jó kiállású fiainak csapata nem fogja apját cserben hagyni, hanem minden hazugsággal szemben megvédelmezve igazságot szolgáltat neki.”[144] Annának tehát, – ezt a logikát követve – az fájna, hogy saját meddősége okán férje önérvényesítő képessége, – és ezáltal saját biztonsága is –  jelentősen csökken ? A valódi ok nem ez. A magyarázathoz egy etimológiai vizsgálat segítségével fogunk eljutni, melyet a Theologisches Wörterbuch zum Alten Testament alapján szeretnék elvégezni.[145]

 

Témánk összefüggésében az ’aqar-ige mint kulcsszó jelenik meg. Egyértelműen destruktív tevékenységet jelöl: tövestül kitépni, gyökértelenné válni az alapjelentése. Piélben már érdekesen módosul, pontosabban gazdagodik ez a destruktivitás: azt a fajta hagyományos tevékenységet jelöli, melynek kapcsán bizonyos állatok hátsó lábain az inakat elvágták, hogy ezáltal mozgásképtelenné tegyék őket. Ennek az eljárásnak két alkalmazási területe volt: a harci szekerek elé befogott lovakat tették így harcképtelenné, illetve a kiirtás parancsának, a „herem” jogerőre emelésének részeként is ugyanezt cselekedték. Melléknévi alakja a „terméketlen” kifejezés, melynek a következő rokon értelmű szópárait ismeri a bibliai nyelvezet: magányos (szomemáh), özvegy (álmánáh), valamint hervad (umlal).

 

Különös hangsúlyt ad ezeknek a jelentéseknek az a mögöttes háttér, melyet az ószövetség embere az előzőekben idézett kifejezésekbe beleérez. Nem úgy szemléli őket, mint egy kikerülhetetlen, éppen ezért csupán türelmes elfogadással földolgozandó „születési hibát”. A Teremtő közvetlen beavatkozásának következményeként szemléli a terméketlenséget, és ezért nem csupán sorscsapásként, hanem isteni büntetésként éli meg.[146]  Ennek a gazdag jelentésudvarnak a lényege tehát így foglalható össze: a meddőség valójában gyökerestül kitép abból a közösségi beágyazottságomból, melynek szerves alkotórésze lennék, mozgás-, és harcképtelenné tesz, magányos, elhervadó életté.[147]

 

 

Az önmegvalósítás kontextusában megjelenő inspiráció

Ebben a szakaszban az autokeirikus szemléletű vezető ars poeticájával, legfontosabb feladatát kívánom megfogalmazni. Különösen hangsúlyos mindez azért, mert ma egy olyan világban élünk, mely azt hazudja nekünk, hogy az életünk legfontosabb feladata önmagunk kiteljesítése. Éppen ezért, – tartja a közgondolkodás – a vezetői minőség lényege éppen az lenne, hogy minél több emberre úgy tudjunk hatni, hogy ők mind a mi személyes kiteljesedésünket segítsék elő.

 

Csakhogy ebben a fajta önmegvalósításban, – legalábbis, ha hallgatunk a világ sugalmazására -, éppen azok lesznek a leküzdendő akadályok, akik az Ige tanítása alapján az életünk legfőbb célkitűzései! Akadály tehát a gyermek, mert mi lesz a karrierrel, a pénzzel, a külföldi utazással… És akadály az idős, mert már magatehetetlen, mert már gondozásra szorul, már nem hoz pénzt a konyhára. Mindennapjaink gyakorlata ezt a fölfogást egyre leplezetlenebbül képviseli. Ezért vállalunk egyre kevesebb gyermeket, mondván: „nehéz a gazdasági helyzet”, – és elfelejtjük, hogy régen a mainál sokkal rosszabb volt a gazdasági helyzet, mégis ajándék volt a gyermek, és áldás. Egyre több idős szülő kerül öregotthonba, törvényerőre emeltük a magzati élet elpusztítását, és az idős élet elpusztítása is polgárjogot követel magának az eutanázia révén.

 

Az inspiráció üzenete ezzel a korszellemmel szemben az, hogy életünk legfontosabb feladata nem az önmegvalósítás, hanem az élet továbbadása! Albert Schweitzer veretes szavai mindezt így fogalmazzák meg: „Mindannyiunknak tudnunk kell, hogy létünk csak akkor kapja meg igazi értelmét, ha átélünk valamit annak az Igének igazságából, mely így szól: aki elveszti életét, az megnyeri azt.”[148] Az élet továbbadása tehát nem csupán a gyermekáldás fölvállalását jelenti. Éppen ezért a meddőség az autokeirikus vezetői szemléletmód szerint nem biológiai fogalom, nem azt jelenti csupán, hogy valaki gyermeket hoz-e a világra, vagy sem. Az autokeirikus szemléletmód az élet továbbadása kapcsán a gyümölcstermésről beszél, vagyis arról, hogy az életünknek van-e gyümölcsöt fakasztó következménye, mint fogaskerék a gépezetből hiányzik-e valahonnan? Működtet-e valamit? Embereket meggazdagít? Embereket előrébb visz? Inspirál? Ad nekik egy olyan lökést, mely az életükben maradandó fejlődést, változást idéz elő? Ez az, amit az autokeirikus vezetői szemléletmód az élet továbbadásának nevez, ami a termékenység alappillére. Ebben az összefüggésben szeretnék Teréz anyára, mint az autokeirikus vezető előképére utalni: ugyan soha nem voltak test szerinti gyermekei, mégis sok ezer ember édesanyjává vált a calcuttai nyomornegyedekben.

 

A csődélmény kontextusában megjelenő inspiráció

Fontos azonban hangsúlyoznunk azt, hogy a meddőség kínzó élménye nem automatikusan vezet el az élet továbbadásának szent kötelességéhez. Sok megkeseredett, kiégett vezető intő példája szemlélteti ezt számunkra. Éppen ezért jogos a kérdésfölvetés: Hol van az a váltó, mely a megkeseredés útvesztőiből kivezetve, az élet kiteljesítésének örömteli megtapasztalásával ajándékoz meg?

 

 Hiszen Annához hasonlóan életünk során sokszor jutunk mi is nagy verembe. Ilyenkor ösztönösen ráérzünk az inspiráció kikerülhetetlen fontosságára. Vágyakozunk rá, kijelentéseket keresünk, és vallásos beállítódásunk mértékének függvényében eszünkbe jut, hogy senki más nem tud rajtunk segíteni, csak Isten. Ezekre a sóvárgásokra válaszul az inspiráció kézzel fogható valósággá is válik: hirtelen túllátunk a díszleteken, a természet beszélni kezd, a halottnak gondolt, eleddig számunkra érdektelen Teremtő egyszer csak megszólal… Igen, a bajban odafordulunk Hozzá, és Ő válaszol, egyszóval: hagyja magát megtalálni.

 

Ő tehát megsegít, az életünk újra könnyebb lesz… És mi történik ezután? A kollektív amnézia vesz birtokba bennünket, a belső eltompultság érdektelensége, mely mindaddig halálos kábulatként telepszik ránk, amíg egy újabb gödörbe nem jutunk? Ez az ilyenformán állandósult hullámmozgás tesz aztán kiégetté, az életet megújító erők továbbítására alkalmatlanná, hiszen szabadulásaink szükségszerűen rövid távú megkönnyebbülésekké silányulnak. Ez a vezetői intuíciók elkorcsosulásának egyszerű, egyszersmind szomorú magyarázata.[149]

 

Ki az, aki ezt az összefüggést először megérti? Ki az, aki engedi, hogy ennek az igei tanításnak teljes súlya lelke mélyéig hatoljon? Történetünkben Anna az, akiről azt olvassuk, hogy kétségbeesve jött oda, és könyörgött az Úrhoz. Miért volt ő erre képes? Anna nevének jelentése adja meg a választ, mely így fordítható magyarra: irgalmasságot nyerve megalázom magamat. Anna neve az Ószövetségben az igen gazdagon dokumentált „hánan”–szógyökre vezethető vissza. (Ezért is helyesebb, ha, - az eredeti írásmódot követve -, nevét Hannának fordítjuk.) A két leggyakrabban előforduló igeszemléletben, (Kal, illetve Hitpael) „valakin megkönyörülni”, illetve „könyörületért esedezni” jelentést hordoz.

 

      Témánk szempontjából azonban létfontosságú összefüggés az, hogy itt nem valamiféle kegyúr–rabszolga kontextusról van szó. A szógyök alapjelentése aláhúzza ezt az összefüggést, hiszen az eredeti tartalom ez: szépség, melyre válaszként, – mintegy reakcióként – a gyönyörködés jelenik meg. (Vagyis: a legszebb dolog a Földön az irgalmasság, a könyörület gyakorlása, melyben gyönyörködve az emberre is aktív szerep osztatott: meg kell keresnie azt a Valakit, aki előtt megalázva magát úgy tud könyörületért esedezni, hogy válaszként bizonyos lehet az elfogadó, fölemelő válaszreakció felől.) Nyilvánvaló dolog tehát, hogy ez a fajta gyönyörködés már nem csupán esztétikai fogalom: a héber nyelv olyan kedvező benyomások megjelöléseként használja, melyeket egy-egy találkozás során az egyik személy a másikra gyakorol. Ebből a jelentéstartalomból következik a „kegyelmet gyakorolni” kifejezés, – de érdekes módon ugyanezen alakban „szépséget birtokolni” jelentéstartalmat is hordoz. Fontos tudnunk azt, hogy az Ószövetség egyedül JHWH-ről állítja, hogy Ő képes kegyelemmel megajándékozni a feléje fordulót! Ez esetben mindenképpen aktív kegy-gyakorlásról van szó, mely a gyakorlati szűk-ségek és szükségletek kielégítésére törekszik.

 

Érdemes még megemlíteni az arab nyelvcsalád értelmezését, mely két alapjelentést különböztet meg: „valami után sóvárogva kívánkozni”, illetve „barátságosságot tapasztalni”. A héber és arab szóhasználat közös vonása azonban az, hogy ezt a kifejezést olyan helyzetekben használják, melyeket az elutasítás, illetve megalázottság élménye előzött meg.  Ez az etimológiai magyarázat az autokeirikus vezetési modell alapjának meghatározásaként is döntő fontosságú, hiszen az inspiráció és intuíció kettősének feloldhatatlan egymásra utaltságáról, és egymást következetesen meggazdagító együttmunkálkodásáról szól. Nagyon figyelemre méltó ebben az összefüggésben az esztétikai hangsúly is, vagyis jó lenne, ha alaphangként fölfigyelnénk a „fogösszeszorítós” döntések láncolatából álló helyett, a szemet-lelket fölüdítő vezetői gyakorlat valós lehetőségére.  

 

Ebben a történetben tehát nem egy olyan embert látunk, aki kiharcolja magának, ami jár, aki megoldja a problémát, aki keres egy kiskaput, ha a nagy nem nyílik ki… Egy olyan asszonyt látunk magunk előtt, aki lelke mélyéig megrendül, aki igazán mély fájdalmat él át. Olyan mély fájdalom ez, mely nem engedi szó nélkül elmenni az élet legnagyobb kihívása mellett. Hanna mély fájdalommal vallja meg Teremtője előtt, hogy az élet továbbadásáról szóló küldetését mindezidáig nem töltötte be. Ennek a fájdalomnak a jelenléte az, ami Hannát ahhoz a Valakihez viszi, Akinél nem csupán sajnálkozást, – vagy netán gőgös visszautasítást – hanem igazi fölemelést tapasztal válaszként. Annyira el volt keseredve, hogy már nem emberekhez fordult, nem embereknél próbált segítséget találni, hanem Istenéhez könyörgött, mert megértette, hogy meddőségén egyedül Ő tud változtatni.

 

E nélkül a fájdalom nélkül az igazi szabadulást fakasztó inspirációra mi sem fogunk soha rátalálni! Meglehet mindenünk, anyagi dolgokban lehet, hogy nem szenvedünk hiányt. Meglehet, beteljesülnek vágyaink, elképzeléseink, még az elismerést is megkaphatjuk embertársainktól, de ha ez a fájdalom nem érint meg minket szívünk mélyéig, akkor nem fogunk rádöbbeni arra: életünk legfontosabb értelme, és értéke az, hogy az életet az Élet Urának segítségével tovább adjuk! Csak akkor, ha ez a fölismerés valóban belénk hasít, csak ebben az esetben van, lesz esélyünk arra, hogy az autokeirikus vezetői modell alapigazságát magunkévá téve, bibliai értelemben vett áldott vezetőkké váljunk!

 

Az intuíció kontextusában megjelenő inspiráció

      De mi történik akkor, ha ezzel a bibliai üzenettel szembesülve azt kell, hogy mondjam: eddig nem adtam tovább az életet, tehát meddő vagyok? Akkor ezzel az állapottal befejeződött az életem, megpecsételődött a sorsom, és nincs is esélyem arra, hogy továbblépjek?

 

      Ebben a bibliai történetben azért is követendő példa Anna, mert „keservesen sírt”, de nem keseredett el! Cselekvőképes akart maradni, vagyis kiöntötte a szívét az Úr előtt, aztán egy erős fogadalmat tett. Ez az, amit Annától meg kell tanulnunk! Ez az, ami miatt Ő számunkra az autokeirikus szemléletű vezető iskolapéldája. Anna nem csüggedt el, nem süppedt bele meddőségének szomorúságába, hanem belső elhatározásra jutott. Ezt fejezi ki az Úrnak tett fogadalma: Fogadalmat tett és így szólt: „Seregek Ura, ha tekintetedbe veszed szolgálód nyomorúságát és megemlékezel rólam, ha nem feledkezel meg szolgálódról, hanem megajándékozol egy fiúval, akkor az Úrnak szentelem, olló ne érje fejét… Hanna fogant, és amikor elérkezett az ideje, fiút szült. A Sámuel nevet adta neki, „mert, – amint mondta -, az Úrtól könyörögtem ki.”… Ezért a fiúért imádkoztam. S lám, az Úr teljesítette kérésemet, amellyel hozzá fordultam. Ezért én is átengedem fiamat az Úrnak. És ott leborultak az Úr előtt.”[150]                 

 

Mit jelent mindez az intuíció gyakorlatának kontextusában? Azt, hogy Anna megértett egy olyan alapigazságot, mely mind máig az inspirációt kereső ember kulcsélménye.  Ez a kulcsélmény a Heyl által már korábban megnevezett elengedés művészetéről szól: az inspiráció csodájában kijelentett, testet öltött, fölülről való ajándékot soha sem tekinthetjük a sajátunkénak. Nem sajátíthatjuk ki saját rövid távú céljaink beteljesítése érdekében azt, amihez, a dolog természetét komolyan véve – valójában semmi közünk.  Ezért fogalmaz így Anna: ha az Úr megadja neki, amit kér, Ő visszaadja azt Néki. Ha kölcsön adja neki szíve vágyát, - mert ez valójában az eredeti szövegben használt „oda-vissza-adok”[151] használatának magyarázata –, akkor visszaadja azt annak, Akitől kapta. Amíg nála van, addig gondoskodik róla, az őt inspiráló Úr dicsőségére.[152] Ez a jellemző akkor, amikor nem azt mondjuk, hogy „nekem kell” és így akarunk a saját tehetetlenségünkből kitörni, hanem a bennünket inspiráló Úrhoz fordulunk: „Uram, amit adsz nekem, azt tudom, hogy kölcsön adod. Azért adod, hogy azt visszaadjam neked, úgy forgatva, hogy az Rád mutasson, Téged dicsőítsen.”

 

Az inspiráció csodájának következményeként életünkben megjelenő gyümölcsök tehát nem azért adatnak nekünk, hogy azokat learatva elhitessük magunkkal: „mindezt magunknak köszönhetjük”. Az inspiráció csodái sokkal inkább azért adatnak, hogy fölhívjuk a figyelmet annak kikerülhetetlenségére, emberi, természetes rászorult voltunkra.

 

      Eközben tudomásul kell vennünk: az emberi elismerés hiánya, a jó szándékú vezetői kezdeményezésekre érkező fanyalgó, visszautasító visszajelzések állandósulása nem a vezetettek rosszindulatára vezethető vissza. Az önző, saját sikereinek ízére ácsingózó lelkület az Inspiráció Urának akarata szerint szükségképpen bukásra van ítélve. Ezzel szemben a Mennyei Atya dicsőségét keresve rálelhetünk arra a kulcsra, amely a világmindenség összes ajtaját nyitja. Ezt a fajta alázatból fakadó, az élet továbbadására vágyakozó kérést az Úr mindig meghallgatja, mindig kinyitja előttünk az ajtót. Így fogant az addig meddő Anna, és szülte meg Sámuelt, – és így, ezen az úton lesz számunkra is az autokeirikus vezetői szemlélet forrásává a meddőség fájdalmas tapasztalata

 

 


3. fejezet: az autokeirikus vezetői szemlélet energetikai rendszere

 

Az energetikai[153] megközelítés bevezetése

Kutatási programom kiindulópontja, mondhatni apropója az első fejezetben tárgyalt burn out-szindróma volt. Az eddigiekben, – a terjedelmi korlátok által megszabott kereteken belül maradva – először annak diagnózisát, majd autokeirikus jellegű terápiáját fogalmaztam meg. Doktori dolgozatom befejező részében az autokeirikus szemléletű vezetési modell fenntarthatóságának kérdésköre felé fordulok. Teszem mindezt azért, mivel éppen az erőtartalékok kimerülése okán oly sürgőssé váló szemléletváltás próbájáról van szó. Erre a próbára azért is szükség van, mivel csak gondos ellenőrzés után győződhetünk meg arról, hogy az autokeirikus szemléletmód befogadása révén a kiégéssel fenyegető régi keresztek helyett nem veszünk-é újabb, bennünket erőtartalékainkból kifosztó jármot a nyakunkba. Kutatási programom vizsgálódási szempontjain belül maradva mindez a következő kérdésfölvetést indukálja: valóban szükséges a külső inspirációra rácsatlakozó intuíció ahhoz, hogy a vezetői felelősség gyakorlója a reá bízottaknak mozgósító erejű víziókat adhasson tovább? És egyáltalán: miért lenne szükségszerű ennek a fölső-külső inspirációnak a feltételezése, miért ne lehetne a pszichés energiatartalékok kiaknázása révén a személyiségünk belső homeosztázisát fenntartani?

 

A kérdés megválaszolásához először a homeosztázis-kutatás[154] gondolatkörének rövid foglalatát ismertetem. A homeosztázis (homeo= azonos, stasis= állandó, statikus) alapvetően szervezetünk belső biológiai egyensúlyi állapotát jelöli. Ugyanakkor ez az egyensúlyi állapot pszichológiai késztetéseken és motivációkon alapuló komplex szabályzórendszert működtet. Ennek a szabályzórendszernek a célja az, hogy a termosztát működéséhez hasonlóan élettani funkcióinkat egyensúlyban tartsa: se túl ne reagáljuk, de ne is hagyjuk válasz nélkül a bennünket ért környezet ingereket. Ezek az élettani funkciók azonban nem csupán a fizikai állapotunk összefüggésében működnek! (Mint például a szervezet belső hőháztartása, – izzadás beindítása által hűtés, izommozgás–didergés beindítása által fűtés.) Sokkal pontosabb a meghatározás akkor, ha a stressz-állapot megszüntetésének, a szervezet belső nyugalmi állapotának újbóli helyreállítására törekvő lelki erőfeszítésként jellemezzük. Gondoljunk a stressz-állapotot kiváltó gyors lélegzetvételre, megugró vérnyomásra, a szívritmus felgyorsulására, – melyeknek kapcsán a lelkünk minden erőtartalékát mozgósítjuk, hogy újból  „megnyugodjunk”, hogy ne legyünk idegesek”. De nem csupán a fenyegetettség érzéseivel, állapotával kapcsolatban válik a homeosztázis törvényszerűsége szembeötlővé, hanem minden olyan külső ingerrel szemben, mely számunkra érzékelhető. Ezek a részünkről minden egyes esetben válasz-reakciókat hoznak létre, mégpedig annak érdekében, hogy belső nyugalmi állapotunkat biztosítsuk, illetve helyre állítsuk. A külső ingerekre adott válasz-reakciók hatékonysága a pszichológia szemszögéből a kondicionálás összefüggésében értelmezhető, illetve vizsgálható.

 

A kondíció eredetileg a fizikai teljesítőképesség, kitartás szakszava volt. A pszichológiában a feltételes reflexek kialakításának folyamatát jelölik vele. Ezek a feltételes reflexek azt a célt szolgálják, hogy előre bejósolhatóvá, kiszámíthatóvá tegyék az egyén számára környezete viselkedését, változását, és így belső homeosztázisának biztosítása érdekében saját válaszreakcióit előre megtervezhesse. A kondicionálás lelki folyamata tehát a homeosztázis megteremtésének elengedhetetlen velejárója: tulajdonképpen nem más, mint a biztonságérzet, a kiszámíthatóság megteremtésére irányuló igyekezet.

 

A kondicionálás valójában egy olyan tanulási folyamat, mely a környezeti hatások és azok következményeinek állandósuló kiértékelésén, illetve az azokra adandó legideálisabb válaszok kidolgozásán nyugszik. Eredetileg állatkísérletek voltak a kiindulópontjai, - lásd a „Pavlov-kutyája” szállóigét[155] – de hamarosan áttevődött az emberi viselkedés vizsgálatára is. A vizsgálatok előrehaladtával nyilvánvalóvá vált az alapprobléma is, melynek két sajátossága van:

1)   Az előre bejósolható események kapcsán működő feltételes reflexek sajnos nem csupán a belső homeosztázis megerősödését segítik elő, hanem olyan gátlásokat és görcsöket is kialakítanak, melyek még erőteljesebben kezdik ki a személyiség belső egyensúlyát. Ha például a kórházba kerülő gyermek egy-egy kemoterápiai kezelés előtt „fájdalomdíjul” fagylaltot kap, akkor az így kialakuló feltételes reflex hamarosan a fagylalt láttán is a kórházi kezelés émelyítő, megerőtlenítő emlék-képét hívja elő, – a konkrét kezelési élmény nélkül is. Így válik egy teljesen jó szándékú feltételes inger (a fagyi) egy olyan feltételes válasz (a félelem és szorongás) kiváltó okává, melynek az eredetileg éppen az ellenkezőjét kívánta elérni. Az irracionális félelmeknek a belső homeosztázist alapjaiban felforgató hatását ez a törvényszerűség magyarázza.

2)   A belső homeosztázis biztosításának a kondicionálás olyannyira sarokköve, hogy amikor életünkben az előre be nem jósolható, ki nem számítható eseményekkel találkozunk, akkor ezek sok esetben alapjaiban kezdik ki személyiségünket[156]. A biztonság-érzésünk tudniillik nem a nyugalmi állapothoz kötődik, hanem a kondicionálható jelzésekre alapozódik. (Ezért tudnak a háborús övezetben élők „hozzászokni” a borzalmakhoz.) Ha azonban a külvilág hatásai tartósan kiszámíthatatlanokká válnak, akkor nincs megbízható veszély-, illetve biztonságjelzés. (Mint például a hurrikán-övezetben lakók, akik a meteorológia jelzései alapján akarják saját veszélyeztetettségük, illetve biztonságuk mértékét meghatározni.) Ennek az állapotnak a következménye a tartós szorongás kialakulása, - mely korunk népbetegségében, a depresszióban ölt testet.

 

A fenti megfontolások kutatási programom kibontása során arra késztettek, hogy ne az egyensúlyi helyzet fenntartása, hanem a megújuló-megújító energiák felszabadítása és beépítése felől közelítsem meg a fenntartható fejlődés kérdéskörét. A fenntarthatóság fogalomkörét pontosítva vezetem be az energetika-kifejezést. Ez a kifejezés természetesen nem az én „találmányom”. A természettudományos energetika gondolatkörének megalkotója Robert Mayer (1814-1878) volt, míg a filozófiai, már világnézeti igénnyel fellépő energetika-fogalom fő képviselőjeként Wilhelm Ostwald (1853-1932) nevét kell megemlítenünk. Ennek a gondolatkörnek strukturális meghatározása Ostwald nevéhez fűződik, aki szerint lényegét tekintve „minden energia, az anyag is, és valamilyen módon a szellem is.”[157] Ugyanő az, aki szerint a kulturális tökéletesedés lényege az a transzformációs tevékenység, mely a természetben föllelhető szabad energiát az élet és a kultúra számára egyre kisebb energiaveszteséggel hasznosítja. Az Ostwald által megfogalmazott úgynevezett energetikai imperatívusz éppen ezért így hangzik: „Ne pocsékold az energiát, hanem hasznosítsd!”[158] 

 

Kevesek számára ismert az, hogy ezt az energetikai látásmódot Carl Gustav Jung is magáévá tette. Életrajzírója, a nemzetközileg elismert, Pulitzer-díjas Deirdre Bair írja le, hogy Jung számára mennyire meghatározó volt ez a gondolatkör.[159] A közte és Sigmund Freud között egyre nyilvánvalóbb felfogásbéli különbség lényegét az International Congress of Medicine 1913. augusztusi kongresszusán Londonban tartott előadásában Jung tudniillik így határozta meg: Ő Freuddal szemben azt javasolja, hogy a pszichoanalízist a továbbiakban „ne kizárólag a szexualitás nézőpontjából vezessék le”, hanem „a neurózisokat vizsgáló pszichológiába vezessék be az energetikai látásmódot.”[160] Saját energia-értelmezését is kifejtette: „energia-fogalmát a sóvárgás és vágy fogalmaival definiálta.”[161]  

 

Azonban nem csupán Jung munkásságát tanulmányozva éreztem indíttatást az energetikai megközelítés hasznosítására. A Manfred Josuttis által kidolgozott energetikai lelkigondozás koncepciója is nagyon elgondolkodtató volt számomra. Ő az emberi lélek alapvető energia-deficitjét az önvád és lelkiismeret-furdalás jelenségeire vezeti le. Az energetikai lelkigondozás fő törekvése az ő olvasatában az, hogy az emberi lelket kiszabadítsa azokból a csapdahelyzetekből, melyek vétkeinek foglyává teszik. Hadd valljon erről ő maga: „Az energetikai lelkigondozásnak az emberi élet tágabb összefüggéseivel kell számolnia.  Nem csupán a családban, hanem az Istentől elszakadt teremtett világ egészében csapdahelyzetek szövevénye leselkedik ránk. A csapdahelyzetek hatalma sorszerű, és a gonosz által meghatározott. A csapdahelyzetek szövevényessége olyan szélsőséges mértékű, hogy azokat sem a kogníciók, sem az érzelmek nem tudják átfogóan értelmezni. […] Ennek az ijesztő realitásnak a pillanatait el lehet fojtani, de filozófiai, politikai és terápiás rendszerekbe is beilleszthetjük őket.”[162]  

 

Nagyon csábító lenne számomra e két terápiás konstrukció összehasonlító elemzését elvégezni, – de mindez szétfeszítené disszertációm formai kereteit. Éppen ezért meg kell elégednem azzal, hogy gondolataikat egyfajta háttéranyagként kezelve ebben a fejezetben elsősorban a végkövetkeztetéseimet szerepeltessem.

 

Az energetikai megközelítés érvrendszerének létrejötte  

Az általam képviselt energetikai megközelítés logikai felépítménye a rendszerszemléleten tájékozódik. A rendszerszemlélet gondolata eredetileg a filozófia, azon belül a holisztikus irányzat képviselőinek elképzeléseiben honos.  Legjelentősebb képviselői Aristoteles (Kr.e. 384-322), Aquinói Szent Tamás (1225-1274), Leibniz (1646-1716) és Hegel (1770-1831) voltak. Tanításaikban közös vonás, hogy „a valóság minden eleme, - a fizikai, pszichológiai, az élőlények szerveződése, stb.- az alapvető különbözőségek ellenére igazi egységet alkot, mely lépcsőzetesen teljesedik ki.[163] Minden ilyen elem önálló lépcsőfok, mely a véletlenszerűség eseményei révén válik el a többitől, és az un. holisztikus leegyszerűsítés művelete által az egyszerűbb lépcsőfokokra visszavezethető.”[164] Ezt a nagyon precíz, de kicsit száraz megfogalmazást szeretném Aquinói Szent Tamásnak egy olyan mondatával szemléltetni, mely minden erőltetés nélkül fűzi az Apostoli Hitvallás, a Miatyánk, és a Tízparancsolat mondanivalóját egységes egésszé, egymást kiegészítő lépcsőfokokként szemléltetve őket. Íme: „Három dolog szükséges az ember számára az üdvösséghez: a hinnivalók ismerete, a kívánnivalók ismerete, és a tennivalók ismerete. Az elsőt a hitvallás tanítja, amely a hitágazatokról való ismeretet adja elő, a másodikat az Úr imádsága, a harmadikat pedig a törvény tartalmazza.”[165]

 

Az energetikai megközelítés rendszerszemléletű érvrendszerének fejlődése

A rendszerszemlélet gondolatiságát ebből a szövegkörnyezetből a modernkori természettudományok rohamos fejlődése emelte ki. A radioaktivitás tudományos kutatása, az atommag-átalakítás tevékenysége, a különféle atommag-modellek kidolgozása során rá kellett jönni arra, hogy „maga az atom sem az anyag utolsó, oszthatatlan építőköve, hanem egy önmagában is teljes értékű rendszer.” Ebből következően „valaminek a magyarázatát nem szabad az abban megjelenő alkotóelemek viselkedésének leírására korlátozni.”[166]  Új kutatási szempontok jelentkeztek, melyek a rendszer alkotóelemeinek egymáshoz való viszonyát, egymásra gyakorolt kölcsönhatását (interakcióját) elemezték. Így jött létre „a rendszerkutatás (systems research), mely az általános rendszerelméleten nyugszik, és a rendszereket az őket alkotó, az interakcióikból levezetett szerveződési-, és rendszerező elvek alapján osztályozza. Kinyilvánított célja az, hogy ezek alapján a rendszert meghatározó viselkedés törvényszerűségeit levezesse.”[167]

 

A föntiekben, – kicsit száraz nyelvezetben – megfogalmazottak szemléltetésére az élővilágból hoznék példát. A tudományos kutatás mozgatórugóját, az ismeretlen kikutatására, és hasznosítására törő szándékot szemléltesse a „fa, mint növény” megismerésének vágya. Példánknál maradva: Az alkotóelemekből kiinduló tudós tehát miként próbálja meg a „fa, mint növény” meghatározását? Úgy, hogy gondosan leírja a korona, törzs, gyökérzet föllelhető formáit, osztályozza a különböző fafajtákat, majd előveszi baltáját, és a lehető legapróbb szeletekre vagdalva, a fa anyagát kezdi nagyító alatt vizsgálni. A rendszerszemléletű tudós a „fa, mint növény” meghatározását ezzel szemben az erdő föltérképezésével kezdi el. Nem a fát akarja minél kisebb szeletekre bontani, hanem azt vizsgálja: hogyan hatnak egymásra a fák, milyen sajátos élővilágot (ökoszisztémát) hoznak létre, majd ennek belső kölcsönhatásaiból következtet a „fa, mint növény” szerepére, működésére.

 

A fönt leírt szemléletváltás természetesen a társadalomtudományok, azon belül a pszichológia és szociológia továbbfejlődésére is nagyon jelentős hatással volt. Csak jelzésszerűen említem meg a gestalt-pszichológia irányzatát, valamint Kurt Lewin korszakalkotó mezőelméletét[168], melyeknek csak felszínes vizsgálata is önmagában megtöltene egy teljes kurzus-anyagot. Szorítkozzunk most arra, ami témánk szempontjából a legfontosabb, mégpedig a szociálpszichológia terén a múlt század negyvenes éveiben bekövetkező forradalmi változásokra, melyek egyben a rendszerszemléletű vezetéselméleteket is megalapozták.

 

Ez az időszak az akkori világ minden erőtartalékát a háború szolgálatába állította. A tudományos kutatás középpontjában a hatékony, győztes hadsereg felszereltségének, és szervezetének biztosítása állt. A robbanásszerű fejlődést egyrészről a rakétatechnika és az atombomba, másrészről a szociálpszichológiai és információ-elméleti kutatások elmélyülése szemléltette. Utóbbiak azért voltak hadügyi szempontból olyan fontosak, mert a hatalmas embertömegeket mozgató hadsereg vezetési rendszerének minél tökéletesebb működésétől emberi életek sokasága függött.

 

Ekkor jelentkezett a matematikus és számítógépmérnök Norbert Wiener egy olyan új találmánnyal, mely a hadsereg technikai, és a vezetési területein egyaránt igen jelentős volt. Új légvédelmi rendszert fejlesztett ki, mely a leküzdendő célpont pozíciójának meghatározásakor nem csupán a röppálya számításaiból, hanem a már leadott lövések találati pontosságából is kiindult. Ha tehát módosítani kellett a légvédelmi üteg irányzékán, akkor az új koordináták megadásánál a központi számítógép azt is figyelembe vette, hogy az előzőek esetében mennyivel, milyen irányba lőttek mellé. A legegyszerűbb példát véve kiindulási alapként: ha előzőleg kiderült, hogy az üteg „mögé lőtt”, akkor a repülőgép változatlan sebessége és röppályája mellett a számítógép úgy adta meg a következő tűzparancs koordinátáit, hogy jobban „elé lőttek”, mint az azt megelőző esetben. Csak így volt biztos az, hogy ezúttal valóban el is találják a kitűzött célpontot. Korábban ez nem sikerült, mégpedig azért, mert a repülőgép, és a lövedék sebességének viszonyát rosszul számították ki. Most, a visszacsatolt közbülső részeredmény ismeretében a központi számítógép villámgyorsan megadta a helyes adatokat is. Wiener később (1948-ban) kutatásai elméleti továbbfejlesztése révén megjelentette nagy hatású művét: „Az élőlények és gépek szabályzó-, és információtovábbító rendszere.” (Controll and Communication in the Animal and the Machine) Az anatómiai ismeretekből származó reflexív törvényszerűségeit alkalmazta, illetve fejlesztette tovább az un. gépi szabályzórendszerekre alkalmazva.

 

De miről is van pontosabban szó? Magyarázatként hadd idézzem a biológus Marc Niethammert,[169] aki a szem fényérzékelő képessége, illetve a pupilla arra adott reakciói kapcsán a következőket írja: „A pupillaparátus működési elve egy gépi szabályzórendszer működési elvével egyezik meg. Ugyanúgy megtalálható benne a mérő-, szabályzó-, illetve végrehajtó-egység. A mérőegység a szemidegen érzékelt fénymennyiség. A mérőegységnek a színérzékelő csapok, és a fényérzékelő pálcikák felelnek meg. […] Az általuk érzékelt mérési adatokat az idegrostok a központi idegrendszernek továbbítják. Itt történik meg az információ földolgozása, és születik meg végül az, az íriszizomzatnak szóló parancs, mely a tulajdonképpeni szabályzórendszert működésbe hozza. A spinkterizmok a pupilla összeszűküléséért, a dilatatorizmok pedig a kitágulásáért felelősek. Míg a gépi szabályzó-rendszerekben a legtöbb esetben csupán egy, itt mindjárt két végrehajtó-egység jelenik meg.” 

 

Így született meg az un. kibernetikus tradíciójú információelmélet, mely még nem az egész rendszert próbálja ugyan feltérképezni, de nagyon fontos alapelvként vezeti be a mindenkori visszacsatolás (feedback) vizsgálatát. Ez a szempontrendszer aztán teljesen beépült a modernkori ipari fejlesztésekbe is. (Gondoljunk csak arra, hogy erre épül a termosztátok, vagy például a számítógép-vezérlés elmélete is… Utóbbinál a programozó által összeállított szoftver „reakciói” alapján kerül a folyamatos szoftverfejlesztésre sor.)

 

Még egy lépcsőfokról röviden mindenképpen említést kell tennem. 1968-ban jelent meg Ludwig von Bertalanffy: General system theory (Általános rendszerelmélet) című műve. Az osztrák származású biológus és természetfilozófus szerző Wiener elméletét továbbfejlesztette, és olyan komplex tanrendszerré tette, mely így alkalmassá vált a széleskörű alkalmazásra. Innen került be a szociálpszichológia, ezen belül a vezetéselmélet ismeretanyagába mindaz, amit ő megfogalmazott. Bertalanffy érdeme az, hogy ma rendszerszemléletű vezetéselméletről beszélhetünk.

 

Az általa megfogalmazott, és más kutatók által továbbfejlesztett fogalmak, összefüggések részletes ismertetése helyett most Klein Sándor találó, precíz összefoglalását idézném: „A szervezet olyan rendszer, amelynek vannak inputjai (Bemenetei: anyagok, pénz, emberi erőforrások), rendelkezik egy átalakítási folyamattal (technológia) és outputokkal (kimenetekkel: áruk és szolgáltatások). Az outputok felől érkező visszacsatolás teszi lehetővé, hogy a szervezet megfelelően reagáljon.”[170]

Az energetikai megközelítés egyházkormányzati összefüggései

Fontos részterület az energetikai megközelítés logikai vázaként szolgáló rendszerszemlélet teljes megismerése érdekében a teológiai kibernetika fejlődéstörténete is. A Theologische Realenzyklopädie szerint ez a fogalom először Zezschwitz 1876-ból származó, az egyházvezetés tevékenységét leíró művében szerepel. Ugyanakkor érdekes kettősség az, hogy az RGG 2000-es kiadása a kibernetika címszót nem, csupán a klasszikus „Kirchenregiment”-kifejezést ismeri. Alapvető szemléletbeli különbözőséget takar ez a nyelvi eltérés, hiszen ahogy a magyar nyelvünkbe is átszűrődött „regement”-kifejezés érzékelteti: itt valójában egy katonai, legalábbis szorosra fűzött hierarchikus láncolatban gondolkodó egyházfölfogásról van szó.[171] Ennek a szemléletmódnak következményeként jelentkezett az egészségtelen, és fölöttébb káros hangsúlyeltolódás, mely az egyházkormányzás feladatkörét az egyházjog, nem pedig a gyülekezetépítés, netán lelkigondozás összefüggésében tárgyalta.

 

      Igazságtalan, és fölöttébb egyoldalú lenne azonban ez a leírás, ha Walter de Gruyterre hallgatva a kibernetikai látásmód kezdetét Zezschwitz nevéhez kötnénk. Hiszen már az Újszövetségben is föllelhető ez a szó, mégpedig az egyházkormányzás összefüggésében: „Ti pedig a Krisztus teste vagytok, és egyenként annak tagjai. Ezek közül némelyeket először apostolokká rendelt az Isten az egyházban, másodszor prófétákká, harmadszor tanítókká. Azután adott csodatévő erőket[172], kegyelmi ajándékokat: gyógyításra, gyámolításra, vezetésre, különféle nyelveken szólásra.”[173] Itt, ebben a bibliai szövegben jelenik meg először a kibernetika, mint az egyházkormányzás megjelölése.

 

A kybernétész–kifejezés a görög nyelvben eredetileg a hajó kormányosát jelölte, aki a szél, az áramlatok, az időjárás, no meg természetesen az evezősök (merthogy ezek a hajók vitorlával, és evezővel felszereltek voltak) kölcsönhatásához alkalmazkodva irányította gályáját.  Az ezen tényezők „összejátszása” által lehetővé vált legkedvezőbb útvonalat kellett meghatároznia ahhoz, hogy célját mihamarább elérhesse. A vezető feladata tehát ebből az előképből kiindulva az lenne, hogy a reá bízott csoporton belül zajló folyamatok figyelmes értékelőjeként a reá bízott bárkát, – az egyház ősi szimbóluma a hajó! – a biztos kikötő felé irányítsa.

 

Ennek a gondolatnak egységes egésszé formálása sokáig késett. Friedrich Schleiermacher volt az, aki 1811-ben megjelent művében (Kurze Darstellung des Theologiestudiums” – A teológiai tanulmányok rövid bemutatása) ezt az adósságot törlesztette. Művének jelentőségét Alfred Seiferlein a következőképpen méltatja:[174] Schleiermacher műve […] annak tézisszerű, és igen rövidített formája ellenére kiérlelt, és átgondolt szerkesztésű. […] Schleiermacher abból indul ki, hogy a teológia minden tudományos ága az egyházvezetés kérdésein tájékozódik. Az EGÉSZ teológia az egyházvezetés megnyilvánulása kell, hogy legyen. […] Schleiermacher az „egyházvezetés” kifejezést nagyon tág ölelésű fogalomként kezeli. Minden, a teológia által vezérelt egyházi tevékenység, de már az egyes egyháztag bármely befolyásolása is egyházvezetői tevékenység lehet Schleiermacher számára, teljesen függetlenül attól, hogy az azt gyakorló személy milyen tisztséget tölt be.”

 

Schleiermacher a következő tézisből indul ki: „A teológia művelése nem tartozik mindazokra, akik az egyházhoz tartoznak, hanem csupán azok feladata, akik az egyházat valóságosan vezetik.”[175] Ezt az alaptézisét a következőképpen pontosítja: „A keresztyén teológia mindazon tudományos ismereteknek és szabályoknak foglalata, melyek alkalmazása nélkül a keresztyén egyházvezetés lehetetlen volna. […] Amint tehát csak azok nevezhetőek a szó valódi értelmében vett teológusoknak, akik valamilyen formában egyházvezetői feladatokat is gyakorolnak, ugyanúgy csak azok gyakorolhatnak egyházvezetői funkciót, akik valódi teológusok.”[176] Ezek után a keresztyén egyházvezetés célját határozza meg: „A keresztyén egyházvezetés lényege csak az lehet, hogy a keresztyénséget megillető területeket védelmezze és egyre valóságosabban magáévá tegye, és ezen a területen belül a keresztyénség eszméjét egyre letisztultabb módon jelenítse meg. Ehhez a feladathoz egy olyan eljárási módnak kell társulnia, mely a kiábrázolásra kerülő eszmének birtokában van, és ismeri azt a területet, melyet vezetnie kell. Az eljárási mód leírására szolgál a gyakorlati teológia. A gyakorlati teológia a teológiai tanulmányok koronája.”[177]  

 

Magyar protestáns közegünkben az egyházvezetés feladatkörének református értelmezői inkább a statikusabb jelleget közvetítő „egyházkormányzás”[178] kifejezést használták, melyet az igehirdetői tevékenység sajátos velejárójának tekintettek. Fazakas Sándor minderről így ír: „A korabeli teológiai irodalom nem egyházvezetésről, hanem szinte kizárólag kormányzásról beszél – Makkai Sándor: „Az egyház missziói munkája”–ban, Imre Lajos Ekkléziasztikájában, Ravasz László kisebb írásaiban. A kybernézisz fogalmát egyedül Ravasz használja, aki egy teológiai akadémiai évzáró beszédében kybernétának nevezi a lelkipásztort, aki ugyanúgy az Ige szolgálatában áll, amikor kormányozza a gyülekezetet vagy amikor prédikál. […]Imre Lajos és Makkai megfogalmazásában a reformátori teológia ama felismerése köszön vissza, miszerint az egyház a világban úgy kormányozza magát, hogy szüntelenül rákérdez Isten akaratára, s az ily módon megértett kijelentést kora problémáira, kérdéseire és kihívásaira való tekintettel igyekszik megfogalmazni… s ennek a célnak való jobb megfelelés végett alakítja rendjét, struktúráját, szervezetét.”[179]

 

Mára ez a gondolat természetesen jóval előrébb jár. A mai kor teológiája saját szemléletmódját a modern közgazdaságtan vezetéselméleti ismereteinek hatása alatt állva formálja meg. Az okokról és mozgatórugókról   Volker Weymann így ír[180]: „Hogy az utóbbi években az eredetileg a közgazdaságtanban honos modellek, impulzusok és eszközök egyházi alkalmazására került sor, az véleményem szerint három tényezőre vezethető vissza: először is a közgazdasági szemléletmód nem csupán a gazdaságban, hanem a társadalom szociális és kulturális dimenzióiban is érvényre jut. Másodszor a pluralizmus egyháza a vallásos-világnézeti kínálati piac egy résztvevőjévé vált. Nem utolsó sorban pedig az anyagi erőforrásokkal való felelős bánásmód az egyházban is egyre égetőbb szükségszerűséggé vált.”

 

Alfred Jäger ugyanezt a megállapítást a történelmi összefüggésbe állítja[181]: „Az egyház vezetése itt már nem a feudális-államegyházi hierarchia formájában történik (amint az 1918-ig, az államigazgatáshoz igazodott vezérkoncepció szerint történt).  Éppoly kevéssé a polgári patriarchális-vezetés formájában (ami 1920-1950 közötti időszakot jellemezte és a „pásztor és nyája“ vezérkoncepciót követte).  Nem követi a bürokratikus funkcionáriusi vezetés mintáját sem (amely 1950-90 között, a kollegiális funkcionáriusi rendszer vezérképhez igazodott). Az új minta az egyház-management, a maga megfelelő struktúráival, funkcióival és eszköztárával. Ennek a vezetési modellnek a legátfogóbb vezérkoncepciója (makro-vezérkoncepció) Istennek a pusztán át vándorló népe.”      

 

Az autokeirikus jellegű energetikai szemlélet előfutára

A föntiekben vázlatosan ismertetett összefüggéseken túl az általam kifejtett inspiráció-központú, autokeirikus jellegű energetikai modell feltételezi az autopoietikus rendszerszemlélet ismeretét is. Ezt az organikus összefüggést már az 1. fejezetben jeleztem, és most részleteibe menően szeretném kibontani. Igyekszem a lényegre szorítkozni, melyben nagy segítségemre van Werner Kirsch és Dodo zu Knyperhausen tanulmánya, mely az „Unternehmungen als autopoietische Systeme?”[182] címet viseli.

 

A gondolati rendszer megalkotói chilei kognitív-pszichológusok, név szerint H. Maturana és F. Varela, akik elméletüket az 1970-es évek elején fogalmazták meg először. Az általuk kidolgozott rendszer olyan egységek halmazaként szemléli az élővilágot, melyek jelentős zártsággal rendelkezve, önmagukból kiinduló módon tartják fönn, illetve sokszorozzák meg önmagukat. Tanpéldaként a sejt működését modellezik, amikor megállapítják: bár ezek a sejtek végtelen sok variációban kötődhetnek egymáshoz, anyagcseréjük mégis önálló, és csak olyan mértékű-tartalmú, hogy a sejt, mint önálló egység fennmaradhasson általa. A külső energetikai hatás tehát a sejtet magát nem formálja át, csupán fenntartja. A sejt csupán annyiban folytat interakciót a környezetével, amennyiben az onnan nyerhető energia saját jellegének megtartása érdekében hasznosítható.

 

Ez a kölcsönhatás az autopoietikus iskola megalkotói szerint folyamatos, vagyis az egymásra utaltság dacára a rendszer és környezete lényegileg mindig független marad, hiszen két autonóm energiamezőként működik. Energiaveszteség tehát nincs, az autopoietikus rendszernek nincs kezdete, vagy vége. Az ilyenfajta „optimalizált csúcsra járatás” teszi lehetővé azt, hogy a rendszer és környezete, - legalábbis az autopoietikus iskola képviselői szerint -, folyamatos, organikus egységet alkosson.

 

Maturana ezt a szemléletmódot a következő módon fejezi ki: „Az autopoietikus szervezetet az a fajta egység határozza meg, mely az alkotóelemeket létrehozó hálószerkezet műve, mégpedig oly módon, hogy

1)    az visszahat arra a hálószerkezetre, mely az alkotóelemeket létrehozza, és

2)    a hálószerkezetet abba az egységes térbe helyezi, melyben az általa létrehozott alkotóelemek is föllelhetőek.” [183]

Ez az elmélet aztán a szerzők szándéka szerint a kognitív folyamatok leírása során is alapaxiómaként szolgál. A saját identitás kialakítása, illetve megerősítése lenne ez ügyben a „végtermék”, illetve központi energetikai cél, az a szűrő, mely a külvilágból érkező hatásokat szelektálja. Az élő szervezetben végbemenő kogniciós folyamatok, – beleértve az információelmélet teljes vertikumát – innen értelmezendők, - a szerzők véleménye szerint.

 

Ebben az összefüggésben kulcsfontosságú előfeltételezés az, hogy az autopoietikus iskola képviselői a döntésképességet kikezdhetetlen tényként kezelik. Bár valóban nagy játékteret engednek a döntések kiformálódásához, megérlelődéséhez, de ugyanakkor megingathatatlanok abban a hitükben, hogy ez a döntés végül is be fog következni. Így például Norbert Luhmann, az irányzat egyik jelentős képviselője egyenesen így fogalmaz: „a szervezett szociális rendszereket olyan rendszerekként értelmezhetjük, melyeket azon döntések halmaza alkot, melyeket korábban ők maguk hoztak.”[184]

 

Ezt az elméletet többen továbbfejlesztették, - így például Teubner és Kirsch -, hogy alkalmassá váljon nagyobb szociális egységek, - így intézmények, csoportok -, leírására is. Teubner írta le azokat az összetevőket, melyek véleménye szerint az autopoietikus rendszert működtetik: az alkotóelemek, a struktúrák, a fejlődés, az identitás, az elhatárolódás, a környezet, a teljesítmény, és a funkció.[185] Ezek az összetevők egy képzeletbeli spirál mentén folyamatos kölcsönhatásban befolyásolják egymást, illetve ezen keresztül az egész rendszert. A képzeletbeli spirál az autonómia egyre magasabb lépcsőfokait jeleníti meg, de természetesen csak akkor, ha minden alkotóelem folyamatosan hat a rendszerre, melynek, – és ez már a luhmanni döntésképesség-hitet kifejező idézet kapcsán nyilvánvalóvá vált – „genetikai adottsága” az autonómia.

 

Szükséges még egy gondolat erejéig az autopoietikus rendszer teubneri összetevőinek kölcsönhatásaira kitérnünk, annál is inkább, mert mindez az autokeirikus rendszer működésének leírásakor kulcsfontosságú lesz. A teubneri leírás szemléltetésére azt javaslom, hogy képzeljük magunk elé a spirálformát, melynek jellegzetessége az, hogy nem látványos-radikális, lökésszerű fölemelkedések megjelenítője, – ezt inkább a lépcsőforma sugallja, ahol akár át is lehet ugrani több fokot – hanem lágyan hullámzó, egymással több ponton párhuzamosan mozgó spirálszelvények fonalából áll. Az autopoietikus fejlődési spirál ott lép működésbe Teubner szerint, ahol az alkotóelemek struktúrákká nemesülnek. Ezek a struktúrák, – bármilyen kezdetlegesek is eredetileg – már a fejlődés megjelenítői és hajtómotorjai, hiszen az alkotóelemek egyre optimálisabb struktúrákba kívánkoznak , – aszerint, ahogyan a megelőző struktúraképződés tapasztalatai a változtatás szükségszerűségét sugallják, illetve aszerint, ahogyan ezeket a szükségszerűségeket maga az autopoietikus rendszer értelmezi. Ez a sajátos értelmezés már az identitás első csírája lenne, – vagyis a fejlődés spirálszelvénye után most már az identitásé áll érdeklődésünk homlokterében. Az identitás viszont csak akkor szilárdul meg, és válik pozitív felhajtóerővé, ha elhatárolódik azoktól az alkotóelemektől, melyek saját struktúrájától idegenek, illetve abba nem illeszthetőek be.  Az elhatárolódás tehát itt, a környezetet körülíró és megérteni akaró, a kül –, és belvilágot egymástól elhatároló, de egymásra hatni engedő harmadik spirálszelvényben központi jelentőségű.  A negyedik, Teubner szerint az autopoietikus „spirálrendszer” csúcsán helyet foglaló egység a teljesítmény, és a funkció elemeit hangsúlyozza. Nem véletlenül jelenik meg itt, hiszen az „én és te”, „mi és ők” relációiban, – vagyis a környezethez fűződő viszonyulások rendszerében – ábrázolódnak ki legmarkánsabban a rivalizálás teljesítményfokozó-, és hajszoló hatásai, melyeket csupán a funkciófölismerés, – és elfogadás keretei tudnak valamiféle kordában tartani. („Én ezt tudom, ennyire vagyok képes, ha mást vállalok föl, tönkre megyek.”)

 

Ugyanakkor továbbra is hangsúlyos marad, hogy Teubner szerint az autopoietikus rendszer „veleszületett” autonómiája éppen abban válik nyilvánvalóvá, amikor és ahol ezek a folyamatok egymással párhuzamosan, illetve egymást kölcsönösen megtermékenyítve zajlanak. Ez a belső „forrongás” teszi kreatívvá, vitálissá, környezetének egyenrangú, azt tudatosan befolyásoló partnerévé. Ez a rendszerleírás tehát hatalmas belső energiamezőket feltételez, melyek működésbe hozása, helyes mederbe terelése lenne az autopoietikus szemléletű vezető fő feladata.   Érdemes fölfigyelnünk arra, hogy az erdélyi származású pszichológus Csíkszentmihályi Mihály, – aki éppen a hatékony munkavégzés, feladatmegoldás vizsgálata során vezette be az „áramlás–élmény” (flow) fogalmát, és ilyen jellegű kutatásaival vált világhírű szaktekintéllyé – már sokkal óvatosabban fogalmaz. „A tökéletes élmény általában törékeny egyensúlyt feltételez az egyén cselekvési képességei, és a cselekvés megvalósítási lehetőségei között. Túlságosan nehéz feladat esetén frusztráció, aggodalom vagy szorongás léphet föl, relatíve túl könnyű feladatnál pedig a képességek renyhülése, majd unalom.” [186] Vagyis: a belső vitalitás nem annyira a rendszer alkotóelemeinek harmonikus összerendezettségéből, – reakció, vagyis döntésképességéből fakadna – hanem sokkal inkább az elénk tornyosuló akadály méreteiből?

 

Az autopoietikus rendszerszemlélet energetikai kritikája

Mielőtt végkövetkeztetésemet megfogalmazom, szükségesnek érzem az autopoietikus rendszerszemlélet két kritikus pontjának a részletes elemzését, annál is inkább, mert ezek vizsgálata során jutottam el az autokeirikus modell létének feltételezéséig. Ez a két kritikus pont természetét tekintve energetikai, illetve informatikai természetű. Először az energetika[187] területét szeretném nagyító alá venni.

 

Látásom szerint az autopoietikus szemléletmód energetikai fölfogása túlzott optimizmusra alapoz. Az élő szervezet tudniillik nem csupán befogadja és hasznosítja az energiát, hanem azzal párhuzamosan el is veszíti, – enyhe képzavarral élve az „kifolyik a keze közül”. Az entrópia[188] fogalma éppen ezt a természetes jelenséget hivatott a fizika tudományos igazságainak sorába emelni. Anélkül, hogy „idegen tollakkal ékeskednék”, – hiszen a fizika tudományát inkább tisztelem és bámulom, mintsem hogy értem – összefoglalom, amit egy teológusnak a vezetéstudomány összefüggésében az entrópiáról tudnia szükséges. Magyarázatomban Simonyi Károly gondolatmenetére támaszkodom, akinek „A fizika kultúrtörténete” című briliáns munkája ismeretem szerint magyar nyelvű tudományos ismeretterjesztő–szakirodalomnak mindmáig egyedülálló remeke. 

 

Az entrópia-jelenség a mi témánk szempontjából két összefüggést hangsúlyoz: a rendezettség fönntartásának, és az energia–kötéseknek kérdésköreit. A rendezettség fönntartásának jó példája az emberi építkezés. Amikor egy épület elkészül, akkor, – ideális esetben, tehát gondos tervezést, és kivitelezést feltételezve – annak entrópiája kicsiny. Ahogy múlik az idő, ez az entrópiai együttható egyre nagyobb lesz, hiszen a rendezettség fokozatosan fölbomlik: a vakolat omladozik, az épület funkcionalitása egyre több kívánnivalót hagy maga után. Az épület tehát nem azért válik egyre magasabb entrópiájúvá, mert időközben változott a divat, és a műanyag nyílászárók váltak általánossá a fából készültek helyett. Az ok sokkal inkább a következő: az eredeti rendezettség fönntartása hatalmas energiákat köt le, vesz igénybe. Minden építkező tudja, hogy egy bizonyos idő elteltével érdemesebb a használt épületek fölújítása helyett a teljes lebontás, és új épület építése mellett dönteni! A fönti példa alapján itt egy lényeges fölismerést kell tehát megfogalmaznunk, mely az autopoietikus rendszerszemlélet egyik fogyatékosságát tárja szemünk elé: a mozgósított energiák egyre nagyobb hányada az idő múlásával tudniillik nem a fejlődés továbbvitele, hanem az elért rendezettség fönntartása érdekében hasznosul!

 

Ugyanakkor még egy problémakört mindenképpen meg kell említenem, mégpedig az energia–kötések kérdését. Tudott dolog az a természeti tény, hogy a bennünket környező világunkban a leadott energia csupán a fogadó–transzformáló energiapárral együtt mozdít elő fejlődést, anélkül hasznosíthatatlan, sőt rombol. Jó példa erre a napfény esete, mely önmagában valóban létfontosságú, de ha nem kapcsolódik hozzá a fotoszintézis energia–átalakító folyamata, akkor a földünkön nem lenne semmilyen zöld növény, sőt, oxigén sem termelődne. Vége–hossza nélkül lehetne ezeket a példákat sorolni, amiből egy dolog világosan kitűnik: a fejlődéshez nem csupán külső energiaforrás, vagy belső hasznosítási törekvés kell, hanem hasznosítási képesség is, mely nyílt vagy burkolt formában ugyan, de kétségtelenül ab ovo[189] jelen van a rendszerben.

 

Ha tehát az energiahasznosítási–képesség nincs jelen, akkor a külső energia, – akármilyen hatalmas is az önmagában – megszelídíthetetlen veszélyforrás marad! A következtetés magától értetődő: a fejlődést hiába akarjuk, ha nincs eszközünk a fejlődést előmozdító energiák befogására. Ezért túlzottan idealisztikus az a szinergista[190] fölfogás, mely az autopoietikus iskolát jellemzi.

 

Itt azonban nem állhatunk meg gondolatainkban. Csupán fölvillantani szeretném azt a következtetést, mely szerint az energia autonóm módon költözik bele, újít meg bizonyos, általa kiválasztott alkotóelemeket, míg másokból bizonyos, saját maga által húzott határvonalak megjelenítése révén egyszerűen „visszavonul”. Nincs most itt mód, sem hely ennek a nagyon lényeges összefüggésnek a kibontására, de azt mindenképpen jelezni szeretném, hogy a Genezisben, illetve János evangéliumában szereplő teremtéstörténet mindegyike ezt a feltételezést támasztja alá, illetve fogalmazza meg a teológia sajátos nyelvén. Nem az lenne hát, – egy merész ugrással – a tulajdonképpeni feladvány, hogy,  – feltételezve az energia–jelenlét öntörvényű, szuverén közlekedését a szüntelenül entrópiába hajló világ felé –  az „energia-beköltözés”, más szóval az inspiráció előfeltételeit vegyük nagyító alá?[191]  

 

Az autopoietikus rendszerszemlélet információelméleti kritikája

Az előzőekben már leírt, Teubner által kidolgozott, autopoietikus fejlődési spirál számtalan olyan információelméleti problémát vet fel, melynek tárgyalása inkább a valószínűség-számítás tárgykörébe tartozik. Jelen vizsgálódásunk összefüggésében azonban mindenképpen meg kell említenünk a szelekció problémáját, melyet az autopoietikus rendszerszemlélet a klasszikus evolucionalista iskolát követve kíván megoldani. A feladvány tudniillik az, hogy vajon miképpen képes bármely rendszer arra, hogy az őt érő külső hatásokat, illetve a benne zajló belső folyamatokat permanens módon úgy integrálja magába, hogy azok mindenképpen a fejlődést támogassák? Hiszen az információs adathalmaz számtalan dezinformációs elemet is tartalmaz, melyeknek ellenőrzése, leleplezése igencsak jelentős erőpróba, ha pedig közülük bármelyik bekerül a rendszerbe, akkor sokszor alapjaiban rengeti meg azt! (Gondoljunk csak például a számítógépvírusok megoldhatatlannak látszó problémájára…)

 

Az autopoietikus rendszerszemlélet a klasszikus evolucionalista fölfogást hívja segítségül, mely szerint a természetes kiválasztódás lenne az, amely ezt a problémát föloldja: azok az egyedek, melyek az információhasznosítás magasabb kultúráját sajátítják el, és örökítik tovább, kiszorítják, illetve elpusztítják az erre képtelen, illetve gyenge alkalmazkodóképességű társaikat. Csakhogy: az alkalmazkodóképesség eredeti, darwini összefüggéseiben a fajfennmaradás, nem pedig a továbbfejlődés magyarázatául szolgált… A genuin[192] biológiai szükségletek tudniillik sokkal primitívebb, egyszerűbb életfunkciók, ennélfogva kielégítésük sem igényel fölöttébb nagy kreativitást. (Gondoljunk például a táplálkozás, vagy az öltözködés kezdetleges formáira.)

 

Amikor azonban már a természetes gondolkodásmódon túllépve megjelenik a teljesítmény-centrikus világkép, akkor hirtelen rá kell arra is döbbennünk, hogy egy bonyolult, és sokismeretlenes egyenlettel találjuk magunkat szemben, melynek egyes elemeit hasznosíthatjuk ugyan, de szolgálatunkba soha nem kényszeríthetjük… Ezt szemlélteti a szélenergia példája. Láttam olyan ötletesen megkonstruált, a 19. századból származó szélmalmokat, melyeknek tetőszerkezete görgőkön elmozdítható volt, hogy a széllapátokat az uralkodó széljárás irányába lehessen elfordítani… Hatalmas, bámulatra méltó fejlődést jelent ez a konstrukció, de az alapproblémát, a széljárás, és szélerősség kiszámíthatatlanságának problémáját semmiképpen sem oldja meg, - aminek köszönhetően ezek a szerkezetek ma már csupán kortörténeti adalékul szolgálnak. Véleményem szerint tehát a józan mérlegelés után a technikai civilizáció tanulsága éppen ez: fejlődésünk többségében olyan látszateredményeket produkál, melyek egyre komplexebb rendszereként működve egyre inkább öntörvényűvé válnak. Ezért csúsznak ki lassanként a kezünkből, és ezáltal egyre védtelenebbekké, kiszolgáltatottabbakká válunk.

 

      Nem kellene tehát a kiszámíthatóság, az ellenőrzés alatt tartás kilátástalan erőlködései helyett sokkal inkább az inspiráció, az ihlet törvényszerűségeire koncentrálunk, hogy belülről ráérezhessünk a bennünket hordozni akaró szelek zúgására? Az autopoietikus rendszer jelképe számomra a szélmalom… Én inkább az autokeirikus modellét választom: a levegőégen szárnyaló madárét! 

 

Konklúzió          

Az eddigiekben kifejtett kritikai észrevételek arra ösztönöztek, hogy a fenntartható fejlődés útját az inspiráció előtt kinyíló autokeirikus szemléletben keressem. Mivel teológus vagyok, ezért ezt a szemléletet a Bibliához nyúlva szeretném az energetika kontextusában megvilágítani.

 

A Biblia tanítása szerint a lélek harmóniája nem a „se nem túlságosan rossz, se nem túlságosan jó”–féle belső kiegyensúlyozottság eredménye. Úgyszintén hangsúlyozza azt is, hogy a harmónia fenntartása érdekében végzett kondicionáló tevékenység zsákutca. Ezt a zsákutcát a képmutatás és törvényeskedés jelzőivel illeti. A Biblia tanítása szerint a lélek harmóniáját a békesség ajándéka biztosítja. Kulcsfogalma a héber schalom, mely a görög nyelvű eiréné megfelelőjeként azt az Istentől származó rendet és jogosságot jelzi, mely jólétet és áldást közvetít. Ez a békesség nem egy elv vagy egy eszme: személyes ereje és jellege van, hiszen Jézus Krisztusban személyesül meg, Ő az, AKI közvetíti a békességet.[193] Ahol megjelenik, ott azonnal fölveszi a harcot a rendezetlenséggel, a zűrzavarral. Ujjá teremti az összekuszált emberi kapcsolatokat, szétzúzva a belénk kövesedett ellenség-barát kategóriákat.[194] Megjelenését ezért tekinti a Biblia a Mennyei Atya újjáteremtő erejét bizonyító, az új világkorszakot megelőlegező örömhírnek. Ezt az örömhírt Jézus Krisztus tanítványainak kell továbbítania, hogy mindenki, aki a békesség rendjére vágyakozik, megkaphassa azt.[195]  Olyannyira központi eleme a keresztyénségnek, hogy az igehirdetésnek is legfontosabb tartalmi meghatározottsága.[196]  

 

A békesség ajándékának elnyerése kapcsán az inspirációt közvetítő Vigasztalás Lelkének munkálkodása a kulcsfogalom. Jézus Krisztus ezt az összefüggést a János 14,26-27.30. verseiben fejti ki, mégpedig a következő logikai váz alapján:

1)    A világban nyomorúságot szenvedő embernek régi vágya az, hogy megingathatatlan békessége legyen. Ezt a vágyat azonban csak akkor tudja kielégíteni, ha tudja: olyan VALAKIBE kapaszkodhat, AKI legyőzte a világot.[197] Ennek a győzelemnek a tényét teszi számunkra a Szent Lélek folyamatosan valóságosan értékelhetővé. Vigasztalása tehát fölülemel a kusza világ okozta fájdalmakon, és visszavezet a világ valós rendjének élményébe. Olyan ez, mint amikor a veszélytől megijedt gyermek szüleinél védelmet találva újból bizalommal tekint a világba. A Szent Lélek vigasztalásának folyamatos átélése tesz bennünket képessé arra, hogy a sebzettségében vigasztalatlan világot is meg tudjuk vigasztalni.[198]    

2)    A Jézus nevében való föllépés itt egy olyan kereskedelmi szakkifejezést kölcsön véve fogalmazódik meg, mely a jogi hitelesítés, és a fizetőképesség szakszava volt. (A kereskedelemben a váltókiállításnál használták.) Az „Én nevemben” tehát azt jelenti, hogy ez a békesség valóban az, aminek mondja magát: élő-valóságos személy áll mögötte, akinek lénye valóságos fedezetet nyújt ennek a békességnek a működőképességére. Ebben más, alapvetően különböző a világi békességtől: nem személytelen délibáb, nem fedezet nélküli, puszta ígéret. Lényét a világ fejedelme azért nem tudja megtörni, mivel ebben a békességben nincs egy atomnyi békétlenség sem: nincs mibe beleakaszkodnia akkor, amikor a békétlenség kórokozóit akarja bele csempészni. Ezért tud Jézus Krisztus így fogalmazni: „eljön a világ fejedelme, de bennem nincs semmije.” (30. vers eredeti szövege.)

3)    A békesség elfogadása abban a napi harcban válik gyakorlattá, melynek során az embernek két dolgot kell cselekednie: ellent kell állnia azoknak az ördögi erőknek, melyek a Vigasztalás Istene elleni lázadást szítva, a belső tartásunk elveszítésén munkálkodva felkavarni, nyugtalanítani akarnak. (A 27. versben álló görög „nyugtalankodni”–ige magyar jelentéstartalma ez.) Ugyanakkor kezdeményezően is fel kell lépnie akkor, amikor a gyávaság motivációi helyett (A 27. versben található görög „csüggedni”--ige magyar jelentéstartalma ez.) azokra az ösztönzésekre hallgat, melyeket a Vigasztalás Lelke eszébe juttat.[199]   .     

 

 

 

 

 

                      

 

Összefoglalás

 

Kutatási programomnak a disszertációmban dokumentált anyaga három részterületet ölel föl. Összefoglalásként ezeket tekintem újból át, illetve egymáshoz fűződő viszonyukat írom körül.

 

 Az első fejezet kutatási programom strukturális és tartalmi meghatározásával foglalkozott. Először azt a célcsoportot írtam körül, akik véleményem szerint kutatási programom eredményeit a leginkább hasznosíthatják. Leszögeztem: a vezetői feladat első sorban nem a tisztséghez, hanem a fölvállalt felelősséghez kötötten működik. A továbbiakban azokat a kulcsfogalmakat és összefüggéseket vezettem be illetve alapoztam itt meg, melyek a vezetői feladatnak ilyen jellegű értelmezését alapozzák meg. Így lett érthető a vezetés lelkigondozói és közösségi jellege, melyet az autokeirikus jelzővel foglaltam össze.

 

A második fejezet arra a részterületre fókuszált, mely a vezetői tevékenység során leginkább az érdeklődés homlokterében áll. A vezetői hatalom vizsgálata során az első fejezetben kijelölt értelmezési keretet használva léptem tovább. Központi gondolatként a közösségépítés szolgálatába szegődő vezetői hatalom szolgált. Ennek lehetővé válása csupán egy pontosan körülírt szublimációs folyamat révén sikerülhet, melynek csúcspontjában ott áll a vezetői motiváció–, és vízióközvetítés. Ez azonban csak ott képezheti a vezetői hatalom gyakorlásának reális tartalmát, ahol a vezetői intuíció az inspiráció erőterében folyamatosan megújul. Ez a megújulás nem rekedhet meg az emberi reformelképzelések szintjén: ezért volt arra szükség, hogy a bibliai Anna fogantatásának példatörténetébe beleágyazottan foglalkozzunk az inspiráció testet öltésének törvényszerűségeivel.

 

A harmadik, befejező részben a filozófia, a pszichológia és a teológiatörténet vonatkozó ismeretszeleteinek rendszerszemléletű átvizsgálása révén kerestünk választ arra a kérdésre: vajon az autokeirikus szemléletű, inspiráció-központú vezetési gyakorlat mennyiben ad választ a saját erőtartalékait felélő vezetői alapdilemmára? A fejezet a kérdésfölvetésből adódóan elsősorban kritikai jellegű, hiszen a meggyőző-megnyugtató válasz a másfajta megoldási javaslatok téziseinek korrekt ismertetését és végiggondolását feltételezi. Az autopoietikus rendszerszemlélet leírásába kicsúcsosodó gondolatsor logikus végkövetkeztetése ez: nincs más reménységünk, csak a bennünket inspiráló Vigasztalás Lelke Aki „megadja nékünk abban az órában, mit kell mondanunk.”.      

 

 

                         

 

 

 

 

 

 

 

 


Zusammenfassung

Mein in meiner Dissertation dokumentiertes Forschungsprogramm besteht aus drei Teilbereichen. Zusammenfassend gehe ich diese erneut durch, und beschreibe ihre innere Kohärenz. 

 

Das erste Kapitel befasste sich mit dem strukturellen und inhaltlichen Rahmen meines Forschungsprogrammes. Zuerst bestimmte ich diejenige Zielgruppe, welche meiner Meinung nach aus den Ergebnissen meines Forschungsprojektes am meisten profitieren kann. Ich stellte es klar, dass die Aufgabe der Leiterschaft in erster Linie nicht im Kontext der Positionsmacht, sondern an das Verantwortungsbewusstsein gebunden effektiv agiert. Im Weiteren führte ich solche Schlüsselbegriffe und Zusammenhänge ein, bzw. aus, welche diese Interpretation der Leiterschaft untermauern. So ist der seelsorgerliche und gemeinschaftliche Charakter, – welchen ich mit dem Ausdruck „autokeirisch“ bestimme –  der Leiterschaftsdeutung nachvollziehbar geworden  

 

Das zweite Kapitel fokussiert auf denjenigen Teilbereich, welcher während der Ausübung der Leiterschaft am meisten im Blickwinkel des Interesses steht. Das Phänomen der Führungsmacht untersuchend habe ich meine Argumente den im ersten Kapitel ausgearbeiteten Deutungsrahmen anwendend ausgeführt. Als Zentralgedankengut diente mir diejenige Führungsmacht, welche die Erbauung der Gemeinschaft fördert. Dies ist nur durch ein egsakt definiertes Sublimierungsprozess möglich, in dessen Zentrum die Motivation und Vision vermittelnde Leiterschaft steht.     Dieses Zentrum kann aber nur dort realistisch als Inhalt der Führungsmacht bezeichnet werden, wo die Intuition des Leiters in dem Kraftgebiet der Inspiration sich ständig erneuert. Diese Erneuerung darf nicht auf dem Niveau der menschlichen Reformvorstellungen erstarren: deswegen war es nötig, dass wir anhand der Empfängnisgeschichte der biblischen Gestalt von Anna uns mit den Gesetzmäßigkeiten der Inspirationsinkarnation befassen.

Im dritten, letzten Teil haben wir anhand der systemtheoretischen Durchforschung der kontextuell bedeutenden philosophischen, psychologischen und theologiegeschichtlichen Wissenseinheiten die Antwort auf die folgende Frage gesucht: inwieweit bietet die autokeirische, inspirationszentrierte Leiterschaftspraxis auf die Erschöpfung der eigenen Kräftereserven eine relevante Antwort?  Das Kapitel ist infolge der Fragestellung eher von kritischem Charakter, da die überzeugende und beruhigende Antwort erst dort möglich ist, wo die Thesen der andersartigen Lösungsvorschläge auch korrekt dargestellt, und durchdacht werden. Das in der Darstellung der autopoietischen Systemtheorie sich summierende Argumentgefüge führt als Schlussfolgerung das folgende Gedankengut aus: wir haben keine andere Hoffnung, nur den uns inspirierenden Geist des Trostes, DER es uns „in jener Stunde offenbaren wird, was wir zu sagen haben.“      

 


I R O D A L O M J E G Y Z É K

 

ADLER, Alfred: Der Sinn des Lebens, (Fischer Taschenbuch Verlag 2001)

ALFORD, Helen – NAUGHTON, Michael: Menedzsment, ha számít a hit (Kairosz Kiadó, 2004)

ATKINSON, Richard C.- Rita L.: Pszichológia (Osiris Kiadó Budapest, 1999)

BAIR, Deidre: C. G. Jung Eine Biographie (Albrecht Knaus Verlag München, 2005)

BAKOS, Ferenc: Idegen szavak és kifejezések szótára (Akadémia Könyvkiadó Budapest, 1978)

BERGYAJEV, Nyikolaj: Az orosz kommunizmus értelme és eredete (Századvég Kiadó Budapest, 1989)

BERNE, Eric: Emberi játszmák (Gondolat Kiadó Budapest, 1984)

BOLYKI, János: “Igaz tanuvallomás” Kommentár János evangéliumához (Osiris Kiadó Budapest, 2001)

BOOR, Werner de: Das Evangelium des Johannes (Brockhaus Verlag Wuppertal, 1989)

CSEPREGI, András (felelős kiadó): Magyarországi Egyházak, felekezetek, vallási közösségek 2007 (Oktatási- és Kulturális Minisztérium Egyházi Kapcsolatok Titkársága Budapest, 2007. június) 

CSÍKSZENTMIHÁLYi, Mihály: És addig éltek, amíg meg nem haltak A mindennapok minősége (Kulturtrade Kiadó, 1998)

CRABB, Lawrence: Connecting das Heilungspotential der Gemeinschaft (Brunnen Verlag Basel, 2000)

DREVER, James – FRÖHLICH, Werner: Wörterbuch zur Psychologie (Deutscher Taschenbuch Verlag München, 1975)

DOSE, Maria – FOLZ, Jürgen – MANG, Dieter – SCHRUPP, Charlotte – TRUNK-NUßBAUMER, Marion: Duden Fremdwörterbuch (Dudenverlag Mannheim, 1990)

EVANGÉLIKUS Élet 2004.év 38.szám (szeptember 19.) Szerző: Kolosváry Bálint

FAZAKAS, Sándor: Vezetés a magyarországi református egyházban és teológiában. A magyar református teológia kybernetikai felismerései. Előadás a „Vezetés és menedzsment az egyházban és a diakóniában – ma!” c. konferencián. Debrecen, 2005. február 11. www.egyhazszervezet.hu/adattar/files/pdf/t_fs_002.pdf  (Letöltés dátuma: 2008. június 12.)

FRANKL, Victor E: Das Leiden am sinnlosen Leben (Herder Verlag Freiburg, 2001)

GASSMANN, Lothar: Selbstverwirklichung – das Zauberwort in Psychologie und Seelsorge, Forrás: http://www.bible-only.org/german/handbuch/Seelsorge.html (letöltés dátuma: 2008. június 13.)

GEYER, Carl-Friedrich: Die Kunst der Führung (Wort und Dienst Jahrbuch der Kirchlichen Hochschule Bethel, Bd 291, 2007)

GEIßLER, Heiner: Was würde Jesus heute sagen? Die politische Botschaft des Evangeliums (Rowohlt Taschenbuch Verlag, Reinbek bei Hamburg, 2006)

GORDON, Thomas: V.E.T. Vezetői Eredményesség Tréning. (é.n. Studium Effektive)

HAAS, Hans-Stephan: Theologie und Ökologie, – ein Beitrag zu einem diakonierelevanten Diskurs (Gütersloher Verlagshaus, 2006)

HAFERKAMP, H. – SCHMID, M: (kiadó): Sinn, Kommunikation und soziale Differenzierung. Beiträge zu Luhmanns Theorie sozialer Systeme (Frankfurt a. M. Kiadó)

HANDBUCH für Leitungsaufgaben in Gemeinde und Beruf (Koinonia-Verlag, Buchs 1992)

HANDBUCH zur Bibel (Brockhaus Verlag Wuppertal, 1976)

HELD, Peter: Systemische Praxis der Seelsorge (Matthias-Grünewald-Verlag Mainz, 1998)

HEYL, von Andreas: Der gebrochene Spiegel Zur Identitätsbildung in der modernen Gesellschaft (Dietrich Stollberg (Hg.) Identität im Wandel in Kirche und Gesellschaft  Vandenhoeck und Ruprecht Göttingen, 1998)

HÉZSER, Gábor: Miért? Rendszerelmélet és lelkigondozói gyakorlat (Kálvin János Kiadó Budapest, 2001)

JÄGER, Alfred: Diakónia, mint keresztyén vállalkozás (Debreceni Hittudományi Egyetem  Szociáletikai Intézete Debrecen, 2003)

JOSUTTIS, Manfred: Identität und Konversion (In: Dietrich Stollberg-Andreas v. Heyl-Annette Lechner-Schmidt- Karl-Heinz Röhlin-Kirsten Fiedler-Claus Fiedler (Hg.): Identität im Wandel in Kirche und Gesellschaft Göttingen, Vandenhoeck und Ruprecht, 1998)

JOSUTTIS, Manfred: Segenskräfte. Potentiale einer energetischen Seelsorge, (Gütersloh Verlag, 2000)

JUNG, Carl Gustav: Die Gesammelten Werke (Hg. von Marianne Niehus-Jung Walter Verlag Olten, 1995)

JUNG, Carl Gustav: Typologie (Deutscher Taschenbuch Verlag GmbH München, 2001)

KÁLVIN, János: A keresztyén vallás rendszere (Fordította: Ceglédi Sándor és Rábold Gusztáv) I. kötet (Kálvin János Kiadó Budapest, 1995)

KIS, János: Az állam semlegessége (Atlantisz Könyvkiadó Budapest, 1997)

KISSINGER, Henry: Korszakváltás az amerikai külpolitikában? (Panem-Grafo Budapest, 2002)

KLEIN, Sándor: Vezetés- és szervezetpszichológia (Edge 2000 Kft 2002)

KLESSMANN, Michael: Pastoralpsychologie, ein Lehrbuch (Neukirchener Verlag Neukirchen-Vluyn, 2004)

KOCSIS, Tamás: „Vétkesek közt cinkos aki néma“ – Kis János „Az állam semlegessége“ című tanulmánykötete az állam eszméjének tükrében (Kovász II. évfolyam, 1. szám 1998. Tavasz, 3-23. oldal)

KUSTÁR, Péter: Az Ószövetség megértése (Debreceni Református Teológiai Akadémia tanulmányi füzetei Debrecen, 1988)

KÜPPER, W – ORTMANN, G (kiadó): Mikropolitik: Rationalität, Macht und Spiele in Organisationen, Opladen Verlag

MATURANA, Humberto: Erkennen: die Organisation und Verkörperung von Wirklichkeit. (Braunschweig/Wiesbaden 1982)

NÉMETH, Dávid: Isten munkája és az ember lehetőségei a lelkigondozásban (Kálvin János Kiadó Budapest, 1993)

NIETHAMMER, Marc: Die Pupille – ein biologischer Regelkreis (www.kybs.de/studium/proseminar  Letöltés dátuma: 2007. február)

NIETZSCHE, Friedrich: Also sprach Zarathustra (Kröner Verlag, Stuttgart, 1988)

RIESS, Richard: Seelsorge. Orientierung – Analysen - Alternativen, (Göttingen 1973)

RIESS, Richard: Sehnsucht nach Leben. Spannungsfelder, Sinnbilder und Spiritualität der Seelsorge (Göttingen 1987)

       ROGERS, Carl: Client-Centered Therapy ISBN 1841198404 (London, Constable 1951)

SCHARFENBERG, Joachim: Seelsorge als Gespräch (1972) Forrás: www.theologie-examen.de (Letöltés dátuma: 2008. június 13.)

SCHÄFER-LICHTENBERGER, Christa: Autorität, Macht und Herrschaft. Die biblischen Gestalten von Mose, Josua, David und Salomo als idealtypische definition der Begrifflichkeit (Wort und Dienst – Jahrbuch der Kirchlichen Hochschule Bethel, Bd. 291, 2007) 

SCHISCHKOFF, Georgi: Philosophisches Wörterbuch (Kröner Verlag Stuttgart, 1982)

SCHLEIERMACHER, Friedrich: Kurze Darstellung des theologischen Studiums (Walter de Gruyter Verlag Berlin, 2002)

SCHNEIDER, Wolfgang: Grammatik des biblischen Hebräisch (Claudius Verlag München, 1982)

SCHRÖDER, Dieter: Ist Gott Amerikaner? (Berliner Zeitung Textarchiv,  2001.09.29.)

SCHWEITZER, Albert: Du aber folge mir nach (Evangelische Verlagsanstalt Berlin, 1981)

SEIFERLEIN, Alfred: Kirchenleitung als geistliche Aufgabe (www.seiferlein.virtualave.net/kirchenl Letöltés dátuma 2007. febuár)

SIMONYI, Károly: A fizika kultúrtörténete (Gondolat Kiadó Budapest, 1986)

SMITH, A. Ernest Wilder: Die Demission des wissenschaftlichen Materialismus  (Hänssler Verlag Neuhausen-Stuttgart, 1979)

SYDOW, Jörg - Wolfgang H. Staehle (Herausgeber): Managementforschung 1 (Walter de Gruyter Verlag Berlin, 1991)

SYDOW, Jörg - Georg Schreyögg (Herausgeber): Emotionen und Management (Gabler Verlag Wiesbaden, 2001)

SZABÓ, Aladár: Külmissziói kalauz (Magyar Protestáns Irodalmi Társaság Budapest, 1911)

SZABÓ, Lajos: A bizalmi elv. Vezetői munkamegosztás és magatartásformák a korszerű gyülekezetben

SZARKA, Miklós: Pásztorálpszichológia a pszichológia és a pszichoterápia közötti keskeny úton (MRE Házasság-Családsegítő Szolgálatának tanulmányi anyagai Budapest, 2001/8)

SZENT TAMÁS, Aquinói: Előadások a Hiszekegyről, a Miatyánkról és a Tízparancsolatról (Seneca Kiadó 1994)

SZENT TAMÁS, Aquinói: Über die Herrschaft der Fürsten (Übersetzt von Friedrich Schreyvogel, Stuttgart 1975 Bd I)

SZIGETI, Györgyné – VÁRI, Györgyné – VOLCZER, Árpád: Filozófiai Kislexikon (Kossuth Kiadó 1972)

THEOLOGISCHES Wörterbuch zum Alten Testament (Kohlhammer Verlag Stuttgart, 1970)

TOLSZTOJ, Lev: Az újkor vége (Egyetemi nyomda Budapest, 1945)

TÖRÖK, István: Etika (Free University Press Amsterdam, 1988)

VARGA, Zsigmond: Újszövetségi görög-magyar szótár (Református Zsinati Sajtóosztály Budapest, 1992)

VÉGH, László: Fenntartható fejlődés (Egyetemi jegyzet Debreceni Egyetem, 2007/2008. tanév I. félév, készült: 2007. november 30.)

WALLENSTEIN, Immanuel: Geopolitika és geokultúra. (Fordította Félix Pál.) In: Csizmadia S. – Molnár G. – Pataki G. Zs. (szerk.) Geopolitikai szöveggyűjtemény. (Stratégiai és Védelmi Kutatóintézet, Budapest, 1999 [1991])

WEBER, Max: A protestáns etika és a kapitalizmus szelleme (Gondolat Kiadó Budapest, 1982)

WEBER, Max: Wirtschaft und Gesellschaft. Grundriss der verstehenden Soziologie, (1. Halbband, Tübingen 1956)

WEISER, Artur: Die Psalmen (Vandenhoeck & Ruprecht Göttingen,  1966)

WEYMANN, Volker: Management und geistliche Kirchenleitung  (www.velkd.de/php Letöltés dátuma: 2007. február)

WIEDERMANN, Uwe: Methodischer Holismus (www.phillex.de/holism-m.htm Letöltés dátuma: 2007. Február)

WINKRER, Klaus: Ambivalenz als Grundmuster der Seele (In: Dietrich Stollberg-Andreas v. Heyl-Annette Lechner-Schmidt- Karl-Heinz Röhlin-Kirsten Fiedler-Claus Fiedler (Hg.): Identität im Wandel in Kirche und Gesellschaft Göttingen, Vandenhoeck und Ruprecht, 1998)

WINKLER, Klaus: Leitung in der Kirche, Wort und Dienst, (Jahrbuch der Kirchlichen Hochschule Bethel, 23. Bd.,  1995)

WITTLAGE, Helmut: Unternehmensorganisation Eine Einführung mit Fallstudien (Verlag Neue Wirtschafts-Briefe Herne/Berlin 1998)

WUNDERER, Rolf – DICK, Petra: Personalmanagement –Quo vadis? Analysen und Prognosen zu Entwicklungstrend bis 2010,  (Verlag Neuvid, 2002)

 



[1] Jogosan merülhet föl a kérdés: mennyiben helyes a pszichológia tudományát a szekuláris jelzővel illetni. Véleményem szerint ez a megjelölés annyiban fejez ki korrekt distinkciót, amennyiben a tudományos vizsgálódás viszonyítási rendszerére utal. Esetünkben tehát a szekuláris jelleg a biblikus viszonyítási rendszer figyelmen kívül hagyásában ölt alakot, – mely a pasztorálpszichológia esetében viszont központi jelentőségű.

2 Németh Dávid 60.oldal

[3] Eredetileg női szolgáló, segítő

[4] Lásd Márk 2,1-10 Szarka Miklós intencióját természetesen nem szabad abszolutizálni, hiszen Jézus Krisztus más alkalommal például a beteg akarati döntésétől „teszi függővé” gyógyító munkáját, lásd például a gutaütött meggyógyításának történetét János 5,1-9

[5] Szarka Miklós 9. oldal

6 Latin eredetű kifejezés, szó szerinti fordítása: közte lévő. Ebben a konstrukcióban a másodlagos jelentés dominál: összekötő kapocsként két elem között létező. Az egyház itt az ÉGI INSPIRÁCIÓ és az földi kiúttalanság közötti közvetítő kapocsként értelmeződik, illetve ez a küldetése.

7 Andreas V. Heyl 31. oldal

[8] Fontos pontosítanom az általam használt „gyógyulás” fogalmának viszonyítási rendszerét. Nem a biológiai egészség, hanem az egzisztenciális teljesség vonatkozásában értelmezem. A WHO egészségről alkotott definícióját kiegészítve tehát látásom szerint az egészség testi, lelki, és szociális jólét, - mely a spirituális jólétből (biblikus szóhasználattal: üdvösségből) fakad. Ezért nem térek ki a gyógyulás folyamatának taglalása során a pszichopatológiára. Ugyanakkor azt is jelezni kívánom, hogy többről van szó, mint egyfajta belső megújulásról… De erről majd a 3. fejezetben lesz bővebben szó.    

[9] Alfred Jäger 14. oldal (Német eredetijének címe: Diakonie, als christliches Unternehmen. Először 1986-ban jelent meg, 1994-ben már a 4. kiadást érte meg a szerző, - aki egyébként a DRHE díszdoktora – méltán elismert műve.)

[10] A pluralis majestatis használatával hangsúlyozni kívántam, hogy életünk során mindannyian valamilyen formában valakiért-valakikért vezető felelősséget vállalunk, – vagy éppen azt utasítjuk el magunktól. 

[11] Bár dolgozatomban a későbbiek során egyre inkább kibontom a vezetői fogalomkör általam hangsúlyosnak vélt központi jellegzetességét, ezen a ponton már szükségesnek érzek egy rövid megjegyzést. Véleményem szerint megközelítésem, illetve munkahipotézisem jellegének leginkább a „lelkigondozó, mint vezető” szóösszetétel felel meg. A környezete kibontakozásáért felelősséget vállaló, a közöny és visszahúzódás kísértéseit megtagadó, - kis vagy nagy körben munkálkodó – vezetői hozzáállás tudniillik látásom szerint leginkább ezzel a szóösszetétellel írható körül. Ez az a lelkület, mely a távolságtartó, csak saját előnyeit kereső „béres-lelkület” helyett a lelkigondozói attitűd „pásztori-lelkületét” jeleníti meg. Véleményemet Jézus Krisztus azon tanítására alapozom, melyben a következőket mondja: „A jó pásztor életét adja a juhokért. Aki béres és nem pásztor, akinek a juhok nem tulajdonai, látja a farkast jönni, elhagyja a juhokat, és elfut, a farkas pedig elragadja és elszéleszti őket. A béres azért fut el, mert béres, és nem törődik a juhokkal.” (János 10,11kk)  

[12] Ez a problémafölvállalásra–, és megoldásra buzdító serkentés modern világunk vezetői munkájának sarokköve. Annyira megnövekedett a feldolgozásra váró adatok halmaza, a specializáció sok esetben olyan előrehaladott, hogy a vezető csupán ezen a csatornán keresztül képes a reá bízottak tevékenységét hatékonyabbá tenni. Thomas Gordon, – a hazánkban is igen népszerű Gordon-tréning atyja – minderről például így ír: „Amikor megtanuljuk a problémamegoldást elősegítő készség használatát (segíteni a másikat, hogy oldja meg ő), akkor valóban könnyebbé válik a munkánk, mintha megkísérelnénk az összes problémát egyedül megoldani. Ez a szerepkör megkívánná, hogy mindenre tudjuk a választ – mindentudók legyünk, emberfeletti intelligenciával fölvértezve, és persze kimeríthetetlen energiákkal. Tehát azt kell megtanulnunk, hogyan kell a beosztottaknál elérni, hogy felvállalják saját dolgaik önálló megoldását; hogyan kell a problémák megoldására csapatot létrehozni; hogyan és mikor kell a csoporttagok alkotó erőit igénybe venni; és hogyan kell olyan munkakapcsolatokat kiépíteni, amelyekben a beosztottak nem tartanak távolságot tőlünk. Ellentétben a mindentudóvá válással, ezek a célok elérhetők.” (57.oldal) 

[13] Olyan, az abszolút integrálás igényével fellépő, és annak lehetőségét posztuláló eszmetörténeti mozgalomról van szó, mely egyesítő erőként értelmezi önmagát mind a tudomány, mind a spiritualitás területén. Posztmodern korszakunk egyfajta vezérideológiájaként értelmezhető fölfogásról van szó, mely az 1980-as évek óta vált nyugati világunkban népszerűvé.

[14] Dr. Kindler József vezetésével alakult meg a Budapesti Közgazdasági Egyetem Környezetgazdaságtani és Technológiai Tanszékén az Altern-csoport, mely a gazdasági elméletek vizsgálatakor a szociális, kulturális és morális értékek fontosságára hívja föl a figyelmet. Fő publikációs orgánumuk a „Kovász” nevet viselő, általuk alapított szaklapjuk, mely úttörő szerepe és kicsiny erőforrásai dacára 2008-ban már a 12. évfolyammal jelentkezett

[15] Alford-Naughton (A magyar kiadás előszavaként) 13. oldal

[16] Evangélikus Élet 10. oldal

[17] Ez a latin eredetű kifejezés így fordítandó: egy idegen-ismeretlen kultúrkörből származó gondolatot, kifejezésmódot befogadni, illetve átvenni. Ma a szó eredeti tartalma módosult: a művészeti alkotások értelmezését, befogadását értjük alatta, vagyis azt a folyamatot, amikor a hallgató, vagy néző nem csupán érzékeli, hanem hatni engedi magára azt a művet, amellyel találkozik. Ilyen értelemben ez a szó mindenképpen az érzelmi érintettséget, és nem az intellektuális rendszerezést hangsúlyozza kulcsélményként, - aminek a továbbiak során szintén központi szerepe lesz.

[18] Görög-latin nyelvi háttérben született szó. A biológia szakterületében honos kifejezésként „a megelevenítő természethez tartozó” osztályozási kategória összefoglaló címszava volt. Ebből fejlődött ki a mai, általános érvényű használata, amikor is olyan összetartozást-összefüggést értünk alatta, mely egy már korábban meglévő belső rend alapján jön létre, mégpedig úgy, hogy annak alkotóelemei fokozatosan össze-, illetve egymásba nőnek. Ennek az organikus folyamatnak a Biblia szándéka szerint két világos megjelenítője van e Földön: a házasság, illetve az egyház. (Előbbiben a házasfelek, utóbbiban a hívők, és Drága Mesterük fokozatos-folyamatos „összenövése” szolgáltatja mindehhez az alapot.)   

[19] Ez a kifejezés görög eredetű, szó szerinti fordítása: „öncselekvő”. Ma egyrészt a rendszerszemlélet egyik kulcsfogalma, másrészt főleg a számítástechnika csúcsát jelentő, nanotechnikai kutatások összefüggésében vált központi jelentőségű szóvá, mégpedig az „önszerveződő”-értelemben. Olyan miniatűr rendszereket értenek alatta, melyek külső beavatkozás nélkül, saját kapacitásaik alapján képesek nagyfokú átrendeződésre. Erre egy példa: a nanotechnika egyik kutatási területe például a hajhagymák befolyásolása beépített miniatűr chippek segítségével, melyek elektromos impulzusok révén még arra is képesek lennének, hogy a hajszínt megváltoztassák.  

[20] Angol eredetű szó, szó szerinti fordításban a kiégettséget, illetve a kiégést jelzi.  A pszichológia azt a fajta túlfeszítettséget érti alatta, amikor az állandósuló túlterheltség miatt a mentális, majd ennek következtében a fizikai regenerációs képesség is megtörik, és az egyre inkább elmélyülő fáradtság a teljesítőképesség fokozatos csökkenését, valamint a stressztűrő-képesség egyre nagyobb mértékű leépülését eredményezi. A végpont sok esetben a teljes testi-lelki összeomlás. Fontos összefüggés az, hogy ez a jelenség nem csupán egyének, hanem szervezetek és közösségek életében is megfigyelhető!

[21] Erre Fekete Károly hívta föl a figyelmemet. Korrekciójáért ezúton is szeretnék köszönetet mondani, hiszen való igaz, hogy a forrásként szolgáló igehely nem nyújt elegendő támpontot a munkámban szereplő vezetéselméleti szemléletmód biblikus megalapozására. Akkor járok el hát helyesen, ha a bibliai utalást meghagyva azt egyfajta adalékként, nem pedig bizonyítékként kezelem. A kifejezés a Bibliából ered: autokheiros= saját kezűleg. Egyetlen helyen, mégpedig az ApCsel 27,19-ben találkozunk ezzel a kifejezéssel, ott, amikor a Pál apostollal együtt súlyos viharba kerülő hajósok végső kétségbeesésükben minden terhet s a j á t k e z ű l e g (így az addig elengedhetetlennek tartott hajótartozékokat is!) kihányják a hajójukból, hogy azon könnyítsenek. Ezt a szövegösszefüggést a továbbiakban sorra kerülő kifejtés bázisinformációjaként ajánlom a tisztelt olvasó szíves figyelmébe.

[22] Erre a, - számomra a továbbiakban sorsdöntőnek bizonyuló -, összefüggésre Dr. Hézser Gábor nyitotta föl a szememet, amiért ezúton is szeretném köszönetemet, illetve hálámat kifejezni! 

[23] A vezetői inspiráció előre elkészített volta az autokeirikus vezetői fölfogást követők számára vezetői tevékenységük előzményeként értelmeződik. A kifejezés értelmezési paramétereit Pál apostol szavai adják: „Mert az Ő alkotása vagyunk, akiket Krisztus Jézusban jó cselekedetekre teremtett, amelyeket előre elkészített Isten, hogy azok szerint éljünk.” (Efezus 2,10)

[24] Az intuíció latin eredetű kifejezés. Azt a fajta ismeretet jelöli, amely nem logikai következtetések láncolatán haladva születik meg, illetve nem a környezeti hatásokra adott válaszreakciókból építkezik. Sokkal inkább egyfajta természetfölötti kijelentés megragadását kell alatta érteni, mely – és ez a legfontosabb, eléggé nem hangsúlyozható szempont! – végeredményében, hatásában messze több mint egyfajta benyomás. Az intuíció tudniillik ugyanolyan logikus, észérvekkel alátámasztható tudást munkál, mint a diskursiv, vagyis az egyik valóságértelmezésből a másikba logikus végkövetkeztetések útján haladó ismeretszerzés.   

[25] Görög eredetű kifejezés, tükörfordítása: „emberbaráti”. Szövegünkben való szerepeltetését az indokolja, hogy a filantróp megközelítés eredetileg egy pedagógiai újító mozgalom volt, mely a poroszos fegyelem helyett a játékos, a természettel szoros közösségben élő, és személyes tapasztalatszerzésen alapuló ismeretszerzést hangsúlyozta. A felvilágosodás gondolatiságának pedagógiai következményeként Johann Bernhard Basedow (1724-1790) 1774-ben Dessauban megalapított tanintézetében honosította meg ezt a fölfogást. (Bővebb információ róla a http://www.didaktik.uni-jena.de/did_02/basedow_werk.htm alatt található.)  

22 Erre az összefüggésre édesapám hívta föl a figyelmemet, aki 22 évi egyházvezetői tapasztalattal és gyakorlattal a háta mögött Ézsau és Jákób találkozásának tanulságait a következőképpen foglalta össze: Ézsau harcedzett férfiakkal volt úton, amikor Jákób elé ment. Kibékülésük után azt javasolta Jákóbnak, hogy a továbbiakban haladjanak együtt. Jákób ezt azért nem fogadta el, - pedig a harcosok védelme igencsak jól jött volna számára – mivel az ő csapatának menettempója jóval kisebb volt, az erőltetett menet pedig fölvállalhatatlan terheket jelentett volna. (Lásd 1Mózes 33,12-16)  

23 Török István ezt a belső őrlődést a következőképpen fogalmazza meg: „Hivatásunkból folyó kötelességeink keresztezhetik egymást, egyszerre több fontos tennivalónk is lenne, de mi egyszerre csak egyet végezhetünk. Melyik legyen az az egy, amelyiket választjuk? Ez a kötelességek összeütközésének etikai kérdése. A morál ilyen esetben a következő szabályokkal siet a tétovázó ember segítségére: Teljesítsd azt a kötelességedet, amelynek a teljesítése többek érdekét szolgálja, pl. az a kötelesség, amely a hazának érdekét szolgálja, előnyben részesítendő a családi érdekeket szolgálóval szemben. […] Ezek a morális elvek jó szolgálatot tehetnek a törvényeskedőnek, aki a kötelességeket önmagukban látja. A keresztyén etikának azonban más mondanivalója van, mint a morálnak. A keresztyén ember a hit alapján és a hit kockázatával dönti el, hogy az adott pillanatban mit tegyen. Tudja ugyanis, hogy az egymást keresztező kötelességekben keresni kell Isten aktuális parancsát és azt a kötelességet kell választania, amelyet maga Isten parancsol. […] A hitbeli döntés esetén megszűnik a kötelességek összeütközéséből származó kínzó érzés. A keresztyénnek ugyanis szabad, sőt kötelessége is hitbeli döntés alapján cselekedni, és ha úgy cselekszik, nem kerülhet soha tragikus helyzetbe, még akkor sem, ha a világ az ő helyzetét tragikusnak látná. (218-219. oldal)    

24 A „messziség meghódításának” hívó szava alatt nem egyfajta diktátori-hódítói allűrt értek. Sokkal inkább a növekedés és szervezetfejlesztés kifelé irányultságának, előre lépésének igényét, mely a még ismeretlen, ellenőrzés és befolyás alá nem vont területek lefedésére tör, - miközben a saját, belső rendszerének kontrollja felől is tele van kínzó bizonytalanságokkal.  

[29] A 2. fejezetben részleteiben ismertetett ambivalencia hátteréből válik érthetővé, hogy miként válhat valami egyszerre ismeretlenné és elfelejtetté. Itt arra szeretnék utalni, hogy az újrafelfedezés energiái sok esetben az ismeretlenség homályából előbukkanó vizsgálódási tárgy fölfedezésének öröméhez hasonlatosak.   

[30] Max Weber a fenti idézetet a következő érdekes nyelvtörténeti összefoglalással vezeti be: „A lutheri bibliafordítás előtt a hivatás […] a mai, világi értelemben egyetlen nyelvben sem fordul elő. […] Minden olyan nyelv, amelyre a protestáns bibliafordítások lényeges befolyást gyakoroltak, megalkották ezt a szót, mindazok pedig, amelyeknél ez nem áll fenn (mint a román nyelvek esetében), nem – vagy nem a mai jelentésében […] S ahogyan e szó jelentése, s ez nagyjából ismeretes, éppúgy új volt, és a reformáció terméke volt e gondolat is.” Max Weber: A protestáns etika és a kapitalizmus szelleme: 91-99.oldal

[31] Szeretném hangsúlyozni azt, hogy egész kutatási programomban a „szervezet”-kifejezést rendszerelméleti megközelítésben használom. Nem kívánom azt tehát valamilyen szerveződés organigrammban leírható struktúra-analízisére leszűkíteni! A rendszerelméleti megközelítés szerint például a család is ilyen „élő szervezet” – organizmus. Ezekről az összefüggésekről a későbbiekben részletesen szólok.  

[32] Ezt nevezi a rendszerszemlélet (és a humanista pszichológia) a managementben és a terápiában ressource-orientációnak.

[33] Kálvin János 666. oldal

[34] A meghódítást természetesen nem a leigázás jelentéstartalma felől közelítem meg. Értelmezési tartományként számomra Gen 1,27-31 szakaszának mondanivalója szolgál

[35] Dieter Schröder  2-3.oldal

36 A saját fordítási próbálkozást egyetlen szempont indokolja: a 93. tétel eredeti szövegének értelmezési problematikája, melyet a későbbiekben részletesen is ismertetek.

[37] Ennek a tételnek fordítása nagyon problematikus. Szövege: Wohl möge es gehen allen den Propheten, die den Christen predigen: "Kreuz, Kreuz", und ist doch kein Kreuz. Eltekintve attól, hogy a „wohl möge es gehen”-megfogalmazás a magyarban csupán körülírással adható vissza, az igazi probléma a második tagmondat, melyet szó szerint így kellene fordítani: „…és nem is kereszt”. Luther egész munkássága, teológiai öröksége felől közelítve meg a dolgot bátorkodtam a fenti megoldást választani, mivel úgy gondolom: ő itt a kegyelem-tan csíráját adó, az „Én terhem könnyű, és az én igám gyönyörűséges” Jézus-i megfogalmazásra kíván utalni… (Remélem, nem értem félre, illetve ferdítem az eredeti szöveget…) 

[38] Bővebben lásd: http://de.wikipedia.org/wiki/Jacques-Yves_Cousteau (Letöltés dátuma 2008. december 22.)

32 Végh László 2. oldal

[40] Wallenstein 124-125. oldal

[41] http://www.enciklopedia.com/de/artic/f/fe/festina_affa_re.html (Letöltés dátuma: 2006. június 08.)

[42] Nagyon elgondolkodtató ebben az összefüggésben a Husvét-szigeti kultúra hanyatlásának története, melyet Végh professzor a következőképpen ír le: „Régészeti feltárásokból ma már ismerjük, mi történt a szigeten. Valóságos édenkert volt valaha. Óriási pálmafákból álló őserdő borította, gazdag volt növény és állatvilága. Mivel a szigeten nem éltek ragadozók, a tengeri madarak háborítatlan fészkelő helyeként szolgált. Lakói, a csendes-óceáni térséget benépesítő polinéziai hajósok, 800-1100 körül érkeztek a szigetre. Jól boldogultak, eleinte a sziget adottságaihoz alkalmazkodva éltek. Fő táplálékuk a hal volt. Mivel a parti vizekben nagyon kevés a hal, kint a nyílt tengeren halásztak. További eledelül a szigeten élő madarak, az ott termő gyümölcsök, valamint a magukkal hozott polinéziai termények és a tyúk szolgált. Eleinte a fa főleg a fatörzsből kivájt csónakok készítéséhez, épületfának és tüzifának kellett. Terményeiket a pálmafák közötti területeken nevelték, a pálmák védték a talajt pusztulástól, óvták a kiszáradástól és fenntartották a termékenységét. Nagyon műveltek voltak a szigetlakók. Virágzásának korszakában a gazdag és termékeny szigeten hétezer, egyes becslések szerint húszezer ember élhetett. Nem egyik napról a másikra következett be a pusztulás, ami nagyrészt a szoborállítások következménye volt. Óriási szobraikat az ősök tiszteletére emelték, a szertartásaik ezeknél folytak. Tűzhányói kőzetekből kőszerszámokkal faragták őket. 10-20 méter magasak is vannak közöttük, a legnagyobb 270 tonna tömegű. Ezeket a kőbányától a tengerpartig sokszor csaknem tíz kilométer távolságra kellett szállítaniuk. Pálmafák törzsein görgetve, kötelekkel húzták őket, a vontatáshoz az őslakók elmondása szerint 70 felnőtt összehangolt munkájára volt szükség. Köteleket egy, a szigeten őshonos fa rostjaiból csináltak. Nagyjából 900 szobrot készítettek, ezek közül négyszázat már nem tudtak felállítani. Ott hagyták őket a kőbányákban, vagy szállításuk maradt abba. 1200-1600 között készül a kőszobrok többsége, az utolsót a szájhagyomány szerint 1680-ban faragták ki. 1280 körül kezdték a görgetéshez használt pálmák nagybani irtását. Kiszedték a fák tövét is és a maradékokat felégették. 1450 tájt az egyébként kétezer évig is elélő óriás pálmafajta végleg eltűnt és 1650-re valamennyi fás szárú növény kiveszett a szigetről. Főképpen a vontatáskor útjukba eső terület letarolásával pusztíthatták el az őserdőt. Ezután fa hiányában száraz sással, fűvel főztek és nem tudtak többé csónakokat készíteni. Ettől fogva az étrendből hiányoztak a nyílt tengeren fogott halak és delfinek, amelyek addig a fő fehérjeforrások voltak. Kiveszett az összes őshonos szárazföldi madár, eltűnt a tengeri szárnyasok jó része is. Ezután földművelésből éltek. Húsnak ott volt a szigetlakók által hozott tyúk. Ám az erdők irtása miatt a hőség, szárazság, eső, szél gyorsan pusztította a talajt, évi 3 méternyi sávban tűnt el az emelkedőkről. Védekezésként a szigetlakók a sziget területének a felére úgy egymilliárd, átlag kétkilós követ hordtak. Ezzel lassította a talaj eltűnését, mert az nem száradt ki annyira, védte a széltől, esőtől és a hőmérsékleti ingadozásoktól. De a föld egyre soványabban termett. Éhínség kezdődött. Kőből erődített, úgy 2 méter magas falú tyúkólakat kezdtek építeni, miközben ők maguk ezeknél kisebb faházakban laktak. Lándzsákat készítettek. Lázadások törtek ki, elsöpörték a vezető rétegeket, törzsfőket és papságot. Felbomlott a rend, a nagycsaládok egymásnak estek, tombolt az erőszak. Sokan barlangokba költöztek, melyeket jobban védhettek. Éhségükben megettek mindent, amit lehetett. Ráfanyalodtak az általuk behurcolt patkányokra is, majd elterjedt az emberevés.” Végh László 3-4.oldal

[43] Hézser Gábor: 84-85. oldal

44 Az ambivalcia fogalma dolgozatom egyik Richard Riess nyomán alkalmazott központi, visszatérő eleme. Részleteiben lásd a 3. fejezetet.

45 Manfred Josuttis: 119. oldal

46 A „döntő élmények” valójában, - a szerző gondolatiságában - a növekedés sodró dinamikájára és a krízisélmények mélybezuhanására EGYARÁNT értendőek. Az ebben a fajta szinkronicitásban, - tehát a csúcson és a mélyben egyaránt! – jelentkező érzelmi állapot lényegét tekintve a teljesség-igény gyakorlati megjelenése, melyre a következő szakaszban térek majd ki.

47 Richard Riess: Sehnsucht nach Leben 27. oldal

[48] Helen J. Alford a vatikáni Angelicum Társadalomtudományi Fakultás dékánja, Michael J. Naughton pedig a minnesotai Szent Tamás Egyetem tanszékvezetője.

[49] Alford-Naughton: 196. oldal

43 Jellemzésére a legfrappánsabb összefoglalást a Drever-Fröhlich szerzőpárosnál találtam, akik a következőképpen fogalmaznak: „Általános és átfogó pszichoanalitikus megjelölése annak a védekező mechanizmusnak, melynek az a funkciója, hogy a túlerőben lévő ösztönigényeket, és az azokkal összeköttetésben álló cselekvéseket, beállítódásokat, élménytartalmakat és elképzeléseket emlékek hátrahagyása nélkül a tudatos átélések (más szóval a tudat) területéről a tudattalan területére helyezzenek át, mégpedig oly módon, hogy azokat tudatosan már ne lehessen előhívni. […] A tudattalanba áthelyezett igénytartalmak mindenesetre az érintett személy tudta nélkül továbbra is az úgynevezett pótcselekvések vagy tévképzetek (mint például az elszólások, vagy álmok) motorjaként működnek, (kiemelés tőlem H.R.) melyekből a pszichoanalitikus az elfojtott tartalmakat az értelmezés segítségével föltárja. Az elfojtás a túlzott alkalmazkodás neurotikus jellegű formáinak és tartalmainak kiváltó okaként is megjelenik.” 310-311. oldal   

[51] Ezt a latin-francia eredetű szót sajnos szinte kisajátította a szexuális eltévelyedés (lásd perverz) fantáziát túlságosan lekötő jelentéstartalma. Ugyanakkor ez a kifejezés eredetileg annyit jelentett: a normálistól eltérni, elfajulni, illetve a normálist tudatosan kiforgatni, meghamisítani, más szóval abnormálissá tenni. Esetünkben ez a szó azért indokolt, mert a normális értékkiteljesítés- és teremtés helyett az abnormális érdekkiteljesítés- és érvényesítés került a középpontba, ahol is a pervertált érdek-meghatározás lényege nem más, mint a közösségi értékek egyéni kiuzsorázása és elorozása.

[52] A logoterápia atyjáról, akit Magyarországon elsősorban a „Mondj igent az életre” című, saját koncentrációs táborbéli élményeit földolgozó könyve alapján ismerünk a Psychologie-Fachgebärdenlexikon online-változata (weblap-forrás: http://www.sign-lang.uni-hamburg.de/projekte/PLEX/PLex/lemmata/F-lemmata/F-Lemma/Frank) a következőket írja: „Victor E. Frankl 1905-ben született Bécsben. A bécsi egyetem neurológiai és pszichiátriai, valamint a kaliforniai egyetem logoterápia tanszékének professzora. Frankl a logoterápia és az egzisztenciálanalizis megalapítója, melyet az un. harmadik bécsi iskolaként is ismerünk.” 

53 A logoterápiát az előzőekben idézett Psychologie-Fachgebärdenlexikon a következőképpen jellemzi: „Frankl szerint az ember lehetőség szerint sok értéket szeretne kibontakoztatni, és ezt a törekvését Frankl az értelemhez való ragaszkodásként jellemzi. Az élet értelméhez való ragaszkodás a pszichoanalízis által középpontba állított élvezeti-, és az individuálpszichológia által hangsúlyozott önérvényesítő vezérelvvel egyenrangú, ugyanolyan fontos mozgatórugó. Amennyiben az emberben munkáló, az élet értelméhez ragaszkodó vezérelv frusztrációkba ütközik, akkor ezek az un. egzisztenciális frusztrációk neurotikus betegségeket okozhatnak.”    

54 Ezzel természetesen nem azt akarom mondani, hogy egyedül a Frankl által képviselt nézetek tartalmaznák ezt a megközelítést. Ludwig Binswanger és Medard Boss exisztenciál-analízise, Karlfried Dürckheim initiativ terápiája hasonló vonásokat hordoz.

[55] Max Weber szociológiai főművében a tradíció létrejöttét a következő frappáns leírással szemlélteti: „Mihelyt a rendszeresen ismétlődő cselekedetek a szokás hatalma alá kerülnek, tömegcselekvés helyett beleegyezéses cselekvés vált belőlük, - és ez a folyamat lényege – saját terminológiánkra lefordítva a tradíció létrejöttéről beszélhetünk.” Wirtschaft und Gesellschaft 191. oldal

[56] Frankl: 11. 13. 18. oldal

57 Nem véletlenül használom ezt a kifejezést. Arra szeretném ezzel a figyelmet fölhívni, hogy az önzés természetes korlátain túllépő ember a valódi önmegvalósítás során mindig határ-átlépésre kényszerül. Miközben saját személyiségének határait átlépi, egyúttal kijjebb is tolja azokat. Így válhat például egy eredetileg befelé forduló, saját gondolatait másokkal csak igen nehezen megosztani tudó ember a sorozatos határ-átlépések során saját személyiségét az introvertáltságig kiterjesztő lénnyé… Ez a változás persze csak a fölülről való ihletettség összefüggésében válik az önmegjobbítás görcsétől szabaddá, melyre majd dolgozatom 4. és 5. anyagrészében térek ki részletesebben.

[58] Helmut Wittlage: 10-12. oldal

[59] Az olyan ember, akit kizárólag a gazdasági érdekek mozgatnak. A pszichológia és szociológia egyes képviselői napjainkban is ezt a meghatározottságot vélik az ember meghatározó motivációs készletének. 

[60] Helmut Wittlage: 14-15. oldal

[61] Wunderer- Dick: 67-68. oldal

[62] Könyvének hatodik fejezetében, a vezetésről szóló végkövetkeztetéseinek tézisei között ezt a számomra megerősítő jellegű megállapítását 6.1. f-pontjában a következőképpen fogalmazza meg: „Az inspiráció, a vízióközvetítés, az intellektuális kihívások ösztönzése, és az egyéni sajátosságok figyelembe vétele által jellemzett transzformatív vezetést tekintik a jövő vezetési stílusának. Ez a vezetési stílus képes arra, hogy értelmet leheljen a hétköznapi munkafolyamatokba, és harmonikus egésszé gyúrja az egyéni és vállalkozói érdekeket.”  

[63] Ennél a megjelölésnél nem szabad elfelejtenünk Eric Berne munkásságát, aki a tranzakcionális elemzés fogalmát a pszichiátriában bevezette, és azt széleskörűen alkalmazta. Magyar nyelven is megjelent műve részletesen ismerteti azokat a kommunikációelemzéseket, melyek során a különböző személyiségrétegek egymásnak küldött üzeneteit és válaszreakcióit taglalja. Lényegét a szerző a következőképpen foglalja össze: „A társas érintkezés egységét tranzakciónak nevezzük. Ha két vagy több ember valamilyen társas összejövetelen találkozik, egyikük előbb vagy utóbb beszélgetésbe kezd, vagy más módon jelzi, hogy tudomásul vette a többiek jelenlétét. Ezt nevezzük tranzakciós ingernek. Erre egy másik személy olyasmit mond vagy tesz, ami valamilyen módon ezzel az ingerrel kapcsolatos, ezt nevezzük tranzakciós válasznak. Az egyszerű tranzakciós elemzés annak a megállapításával foglalkozik, hogy milyen én-állapotok mozgósították a tranzakciós ingert, és milyenek váltották ki a tranzakciós választ.” (Eric Berne: 38. oldal) A tranzakcionális vezetői stílus során erre a háttér-információra mindenképpen figyelnünk kell! 

[64] Eric Berne: 40-44. oldal

[65] Ebben a tulajdonságában Jézus Krisztus útmutatására figyel, AKI az Ő nyomdokain járó vezetőt a következőkre inti: „Tudjátok, hogy azok, akik a népek fejedelmeinek számítanak, uralkodnak rajtuk, és nagyjaik hatalmaskodnak rajtuk. De ne így legyen közöttetek, hanem aki naggyá akar lenni közöttetek, az legyen szolgátok, és aki első akar lenni közöttetek, az legyen mindenki rabszolgája.” (Márk 10,42kk) 

[66] Hans-Stephan Haas: 533. oldal

[67] Michael Klessmann: 262-264. oldal. Klessmann gondolatmenetétől ott térek el, amikor az általa külön kategóriaként említett definíciós-, és információs-hatalmat összevontan, egy egységként kezelem. Véleményem szerint tudniillik éppen az információs többlet teszi lehetővé olyan meghatározásoknak a megfogalmazását, melyek a többség számára megkérdőjelezhetetlennek, vagy éppen megcáfolhatatlannak tűnnek. 

[68] Michael Klessmann: 262. oldal

[69] Kis János: 119. oldal

70 Kis János: 123. oldal

[71] Hiszen például sokkal könnyebb a házasság „terhét” elhordozni, ha az időleges érvényű, kölcsönös előnyöket feltételező élvezeti közösség, mint hogyha annak jellegzetessége a „holtomiglan-holtodiglan” szent fogadalma…

72 Kocsis Tamás az Altern-csoport szaklapjának, a Kovásznak főszerkesztője, egyetemi tanár

73 Kocsis Tamás: 6. oldal

[74] Heiner Geißler a római katolikus egyház aktív tagjaként a CDU politikusa, a Német Bundestagnak 1980 óta tagja. Filozófiai és jogi végzettséggel rendelkezve bíróként működött, később Rheinland-Pfalz ifjúsági-, sport-, és szociális minisztere, aztán a szövetségi kormányban vezette az Ifjúsági-, Családi-, és Egészségügyi Minisztériumot. Az emberi jogok nemzetközileg elismert védelmezője. Ezen, valamint a szociális törvénykezés területén számos jelentős újítást indított el és harcolt ki.    

[75] „A szombat van az emberért, és nem az ember a szombatért.” (Márk 2,27)

[76] Heiner Geißler 122. oldal

[77] Ezt a kifejezést a freudi szublimáció-fogalom oldalvizén haladva, de azt mind töltésében, mind tartalmában túlhaladva szeretném bevezetni, illetve használni. Az átértelmezés tartalmi vonatkozásai a következőkben kerülnek kifejtésre.

[78] Az emberi lélek sajátságos reakciója az, hogy a negatív visszajelzések is ezt a vágyat erősítik! Gondoljunk csak arra, hogy hány politikus ment idegileg tönkre, amikor kiderült: mégsem őt választották képviselőnek… Merthogy a hatalom utáni vágy továbbra is, - vagy még erősebben -, ott munkált benne, csakhogy annak gyakorlásának eszközétől megfosztatott…

[79] Csak zárójelben jegyzem meg: lelkigondozói tapasztalatom szerint mindez nem csupán a munkahelyi, vagy társadalmi pozíciók által teremtett fölé-alárendeltségi viszonyokban van így! A család összefüggésében, vagyis a szülő-gyermek, illetve a házastársak között feszülő konfliktusok jelentős hányada is a „ki az úr a háznál?”-kérdéskör kapcsán robban ki…

[80] Klaus Winkler Leitung in der Kirche, Wort und Dienst: 247-259. oldal

[81] Az „Übermensch fogalmának bevezetője a filozófus Friedrich Nietzsche (1844-1900). Übermensch alatt azt az új embertípust értette, aki feladatának tekinti a hazug, beteges, életellenes erők megsemmisítését. Ezeket a lefelé húzó erőket véleménye szerint elsősorban a kereszténység testesíti meg (merthogy szerinte a rabszolgák szolgalelkű erkölcsére neveli az embereket). Véleménye szerint világunk minden jelensége a hatalom utáni vágy következménye. Brutális, később a nácizmus által igencsak népszerűsített, ezáltal még jobban lejáratott nézeteinek megértéséhez a lélektani hátteret is ismernünk kell. Nietzsche nagyon beteges, gyenge fizikumú, emberkerülő volt világéletében. 34 éves korában már állása föladására kényszerül: látása annyira megromlik, hogy az 1870-es években már megvakul. 1888-tól paralízises, majd teljes idegösszeomlás lép fel nála, mely élete végéig magatehetetlen, ápolásra szorult emberré teszi… Ezeket a tragikus kudarcokat, saját gyengeségének kikerülhetetlen alapélményét igyekezett az übermensch-lét ábrándképének segítségével földolgozni.

[82] Alfred Adler: 122;93;84.oldal

[83] A ma oly divatos „csapatépítés” a vezetői tréningek alapgondolataként ugyanezt a gondolatot próbálja megjeleníteni.

[84] Attitűd alatt olyan állandósuló reakciót értünk, mely személyes tapasztalatokon nyugszik, és hasonló helyzetekben mindig hasonló válaszokat szül. A vezetői gyakorlat összefüggésében ilyen attitűd pl. a személyes megtámadottság érzése. Az ilyen attitűddel rendelkező vezető bármely kritikai észrevétel esetén mindig a sértettség válaszait adja, mert úgy tapasztalta: ilyenkor mindig vezetői kompetenciáit kérdőjelezik meg. (?)

85 Christa Schäfer-Lichtenberger: 3-4. oldal

[86] Jogosan merülhet föl a kérdés: Vajon valóban szükség van erre a törekvésre? Hiszen sokak véleménye szerint „az igazi tekintély, a „természetes autoritás” megjelenik, nem kell megjeleníteni.” Szóhasználatommal az idézett felfogást vitatom. Véleményem szerint tudniillik az un. természetes autoritás megjelenése a szülést szorosan-elválaszthatatlanul meghatározó vajúdás fölvállalásához hasonlatos. Ennek az összefüggésnek a kifejtésére később, az improduktivitás fogalomkörénél térek ki részletesebben.  

[87]  Lev Tolsztoj: 34.oldal

88 Clifford Cobb politológus, a Redefinig Progress (Újrafogalmazott fejlődés) szervezetének kutatási igazgatója. Ted Halstead ugyanennek a szervezetnek az alapítója és ügyvezető igazgatója. Jonathan Rowe a The Washington Monthly szerkesztője, és a The Christian Science Monitor munkatársa.

89 A tanulmány „If the GDP is Up, Why is America Down?”-címmel az The Atlantic Monthly 1995. októberi számában jelent meg. A cikk a maga idejében jelentős tisztázó viták forrása-kiindulópontja volt, és hazánkban is foglalkoztatta a közgazdasági elemzőket.

[90] Gross Domestic Product, azaz Bruttó Hazai Termék

91 Cobb-Halstead-Rowe: 32. 34. 37. 38. 39. oldal

92  Nyikolaj Bergyajev: 95.oldal

93 A szubrendszer egy nagyobb rendszernek olyan elem, mely önmagában is egy rendszer jellegzetességeit hordozza. Így például naprendszerünk egy szubrendszere a Hold, melynek ugyan nincs saját fénye, de naprendszerünk meghatározó, a rendszert létrehozó elemének, a Napnak a jellegzetességeit hordozza, - „éjszakai napként” viselkedve. 

94 Carl-Friedrich Geyer: 2. oldal

86 Scylláról Homérosz forrása beszél: hatfejű tengeri szörnyként írja le, mely a messinai útnál lévő sziklaszirtben rejtőzött, hogy megtámadja a bajba jutott hajósokat. Karybdisz a görög mitológiai világ félelmetes tengeri örvényének neve. Bár a kifejezés így a két tűz közé szorult, kilátástalan helyzetben lévő élethelyzet megjelölésére szolgál, én más kontextusban használom: arra az Égi Kormányosra szeretnék utalni, AKI hozzáértő révkalauzként a lehetetlenség zátonyai között is képes életünk hajóját, - a reánk bízottakkal egyetemben - a biztos kikötőbe vezetni.

[96] A szándékok „tetten érése” alatt azt a Hegyi Beszédben kijelölt keskeny ösvényt értem, mely a lefelé húzó erők foglalataként nem a cselekedeteket, hanem az indítékokat nevezi meg. (Lásd Máté 5,21-30) Erre az értelmezésre nem az önostorozás, hanem a tisztánlátás okán van a mindenkori vezetői felelősséget vállalónak szüksége.

[97] Ezt az ördögi körbe szorulást sok szülő átéli, aki serdülőkorba jutó gyermeke esetében akarja ilyen módon szülői tekintélyét érvényesíteni, és igyekezetét egyre nagyobb mértékű visszautasítás „jutalmazza”. 

98 Max Weber: Wirtschaft und Gesellschaft 28. oldal

[99] Nagyon fontos Aquinói Szent Tamás finom, de egyértelmű distinkciója: A legfőbb cél az erkölcsi előbbre jutás biztosítása, - az anyaginak is ezt kell szolgálnia, nem pedig fordítva!! Hány vezető, - legyen az akár családfő, vagy éppen a lelkészi kinevezésért harcoló - motivációja áll meg vajon ezen a mérlegen?

[100] Akárcsak „igazságos Mátyás királyé”. Az ő álruhás országjárásai éppen ebből a szempontból voltak sorsdöntő jelentőségűek, - és egyúttal máig követendő vezetői hozzáállást megtestesítők.

101 Aquinói Szent Tamás: Über die Herrschaft der Fürsten 59. oldal

92János 3,8

93 Fölöttébb tanulságos, hogy Jézus Krisztus az üldöztetésre felkészítendő sem mond egyebet annál, minthogy a legjobb „tárgyalási taktika” a Lélek vezetésére, inspirációjára való hagyatkozás! Megdöbbentő az a természetesség, ahogyan ezekről a kiélezett helyzetekről beszél: „helytartók és királyok elé hurcolnak énmiattam, tanúbizonyságul nekik és a pogányoknak. Amikor azonban átadnak titeket, ne aggódjatok amiatt, hogy miképpen vagy mit mondjatok, mert megadatik nektek abban az órában, hogy mit mondjatok. Mert nem ti vagytok, kik beszéltek, hanem Atyátok Lelke szól általatok.” (Máté 10,18kk)   

95 Németh Dávid: 159. oldal

105 Szabó Lajos: A bizalmi elv, benne: 2. A bizalmi elv a közösségben megvalósuló irányítás alapfeltétele   

[106] Repülős szaknyelven ezt a légörvényt „termik”-nek nevezik. Gyakorlatilag olyan meleg levegő áramlik benne körkörös irányban, melyre a pilóta a gépét úgy „ráültetheti”, hogy azzal akár több ezer méteres magasságba is fölemelkedhet. Onnan aztán továbbszárnyalva több 100 km-es utat tehet meg, – mindenféle motor segítsége nélkül!

107 Remenyik Sándor: „Kegyelem” című versének befejező sora.

108 Henry Kissinger: 224-225.oldal

 

[109] Lothar Gassmann: Selbstverwirklichung – das Zauberwort in Psychologie und Seelsorge

110  Fazakas Sándor: Vezetés a magyarországi református egyházban és teológiában.

[111] Latin eredetű szó. Azt a szellemi-spirituális látásmódot jelöli, mely a vizsgálat tárgyának egy szempillantás alatti átjárására törekszik. Ebben a minőségében az ismeretrészletekre fókuszáló, úgynevezett diszkurzív gondolkodásmód ellentétje. A német idealizmus (Kanttól Schellingig bezáróan) filozófiai iskolarendszerében az intuíció az intellektuális szemléletmód csúcsa. (Forrás: http://www.wissen.de/wde/generator/wissen/ressorts/bildung/index,page=1130194.html Letöltés dátuma: 2009. Január)

112 1Korinthus 15,36-49

113 Georgi Schischkoff: 540.oldal

[114] Carl Rogers Client-Centered Therapy ISBN 1841198404 London, Constable 1951

115 Lothar Gassmann: U.o.

[116] János 12,24-26

117 Joachim Scharfenberg: u. o. 4 § (A szerző által használt fejezetbeosztás jelölése.)

[118] Welchen Beitrag können die regenerativen Energien leisten? –vagyis: Milyen hozzájárulást nyújthatnak a regeneratív energiák? www.energie-fakten.de (letöltés dátuma: 2007.10.30.)

119 Andreas V. Heyl:  31. oldal

120 Latin eredetű kifejezés, szó szerinti fordítása: közte lévő. Ebben a konstrukcióban a másodlagos jelentés dominál: összekötő kapocsként két elem között létező. A kiinduló értelmezési példaként szolgáló egyház itt az ÉGI INSPIRÁCIÓ és az földi kiúttalanság közötti közvetítő kapocsként értelmeződik, illetve ez a küldetése.

121 Ez a folyamat nálunk is hasonlóan alakul: 2007-ben az Oktatási- és Kulturális Minisztérium már 168 bejegyzett egyházat tartott számon

122 Szabó Aladár: 22. oldal

123 Márk 4,31kk

124 Klaus Winkler: Ambivalenz als Grundmuster der Seele 111. 117. oldal

125 Richard Riess: Seelsorge. Orientierung – Analysen - Alternativen 15. 31. oldal

[126] Fontos összefüggés: Darvin eredetileg a kooperációt nem a természetes kiválasztódás ellentéteként, hanem annak következményeként, pontosabban eredményeként szemléltette! A szociáldarvinizmus volt az, mely Darvin elméletét az „erősebb jogán megszerzett előjogok” elméleti igazolásaként fogta föl, – és forgatta ki annak eredeti kontextusából. (Forrás: http://www.zeit.de/2009/02/N-Darwin-Biografie?page=4 Letöltés időpontja: 2009. Január)

127 Gondoljunk például a küzdősportok világában bevezetett súlycsoport-rendszerre, mely éppen ezt a problémát hivatott kiküszöbölni.

[128] Ezt a részt Jäger, – egyébként általam is nagyra becsült – koncepciójának egyfajta továbbvezetéseként is értelmezem, mivel ő a vezetés személyi előfeltételeivel nem foglalkozik behatóan.

[129] Carl Gustav Jung: 65-68. oldal

130 U.o.19. oldal

[131] Lásd 2Mózes 14,11-14; 16,2-4 Az egyházi hagyomány ősi értelmezési készlete csodálatos éleslátással fejtette meg a pusztai vándorlás tanulságát, amikor ezt a történetet a földi siralomvölgy, és az égi otthon között vándorúton lévő gyülekezetre alkalmazta.

[132] A vízió megfelelője a Jäger-i modellben a „theologische Axe” (teológiai tengely)-ből eredő „Leitbild”, – vagyis vezérelv. Én a víziót ennél erőteljesebb, mozgósítóbb erejű szónak tartom, – ezért alkalmazom. 

[133] Lawrence J. Crabb: 210-220.oldal

[134] Látásom szerint Yonggi Cho Magyarországon is nagy feltűnést keltett „Negyedik dimenzió” című könyve ennek a tévedésnek a tipikus példája. (Ezzel természetesen nem azt akarom mondani, hogy hatalmas méretű gyülekezeti munkája alapvető tévedésen nyugszik!) 

[135] 2Korinthusi levél 5,17-18

[136] Handbuch für Leitungsaufgaben in Gemeinde und Beruf: 44. oldal

[137] Jung ezeket ismeri föl és félre akkor, amikor az archetípusok fenomenológiáját megfogalmazza.

[138] Ez a latin eredetű szó nagyobb, gazdagabb jelentéstartalmat hordoz, mint a magyar fordításaképpen használt „minőség” szó. Valaminek a teremtett-természetes rendjét, illetve azzal együtt a jóságot, értékességet is kifejezi. Ilyen értelemben használom én is ezt a kifejezést, mivel meggyőződésem: valaminek az értékét nem a minősége, hanem a teremtett-természetes állapotából fakadó jósága biztosítja. (Nem véletlen, hogy gyermekkorban még sokkal könnyebb valamit a másikkal megosztani…)  

[139] Latin eredetű kifejezés, szó szerinti fordításban: összefüggés. Ezt az eredeti értelmet jelentősen kitágította a fizika tudománya, amikor az egyazon hullámhosszal és amplitúdóval rendelkező fénynyalábok jellemzéseként használja ezt a kifejezést. Ebben a kontextusban használva a kifejezést azt szeretném érzékeltetni, hogy életünket különféle inspirációk érik ugyan, de ezek a fénynyalábok mind ugyanazon hullámszerkezettel rendelkezve világítanak bele lelkünk sötét zugaiba. Pontosabban: éppen ez az azonos hatás hitelesíti, hogy inspirációról, nem pedig képzelőerőnk tevékenységéről van szó!      

[140] U.o.: 119-123.oldal

[141] Éppen ennek ellenhatásaként született meg és fejt ki sok helyütt erős hatást például az un. narratív teológia irányzata, vagy a bibliodráma sajátos értelmezési módszere.

[142] U.o.: 231. oldal

[143] 1Sámuel 1,10

[144] Artur Weiser: 529. oldal

[145] U.o.: 343-346. oldal

[146] Ezt az összefüggést szemlélteti például a Genezis 29,31 is, mely így szól: „De az Úr látta Lea megvetett voltát, és megnyitotta az ő méhét, Ráhel ellenben meddő maradt.” (Pedig ő volt a „kedvenc feleség”…) De Sámuel próféta fogantatásánál is hasonló előtörténetről olvasunk 1Sámuel 1,5: „Annának is csak egy részt adott, pedig Annát nagyon szerette, de az Úr bezárta a méhét.”

[147] Kustár Péter plasztikusan fejezi ki mindezt akkor, amikor így ír: „Ez a megjegyzés Annára vonatkozóan azt jelenti, hogy a gyermektelenség az ő életének fő problémája volt, és nem csupán valamiféle mellékes dolog. Ahhoz, hogy a probléma lényegét megértsük tudnunk kell, hogy a gyermek ügyéből nem Anna csinált nagy ügyet, hanem az valóban nagy ügy: az élet továbbadásának szent ügye.  Az utódnemzésről és a gyermekszülésről sokféleképpen lehet vélekedni. A magyar „gyermekáldás” kifejezés az ősi bibliai szemlélet lényegét őrzi. Azt, hogy ez nem csupán férfi és nő ügye, nem is csupán a mindenkori társadalomé, hanem Isten és ember közös ügye. A szövetség Ura áldásnak szánja és adja az életet. A legelkeserítőbb dolog ebből az áldásból kimaradni annak, aki komolyan veszi Isten és ember szövetségét. Isten szövetségének rendje szerint ugyanis az élet kiteljesedése: áldás, mellyel Isten a hozzá hűségesek életét jutalmazza. Az élet elapadása pedig: átok, mellyel az engedetlenséget, a szövetségszegést bünteti. Miért ne lenne elkeseredve az, aki hűséges Istenhez és áldás helyett mégis az átok jeleit látja saját életén beteljesedni? Anna életének tehát ez egy olyan fő problémája volt, melyre Istentől már régóta megoldást remélt és mivel ez még most sem következett be, ő már teljesen el volt keseredve. Számára már egyáltalán nem volt természetes, vagy elfogadható dolog a gyermektelenség, és azért volt teljesen elkeseredve, mert emberi lehetőségeinek és reménységeinek a végére jutott. Ebben a szituációban került tehát sor arra, hogy Isten elé viszi az ügyét.” Kustár Péter: 79. oldal

[148] Albert Schweitzer: 68.oldal

[149] Szigeti Jenő professzorom intő szava cseng még mindig a fülemben, amikor nekünk, teológusoknak a következőkre hívta föl a figyelmet: „Ne hasonlítsanak a rossz orosz háborús filmekre, ahol a hős szovjet katona a gaz fasisztákat irtva tölt és lő, tölt és lő, legvégül már nem is tölt, csak lő…” A lelkészi szolgálat rutinná silányult igehirdetéseinek problematikájára célzott evvel, arra a szomorú jelenségre, amikor anélkül beszélünk a Magasságosról, hogy Ő előtte megüzenhette volna nekünk, hogy mit is kellett volna mondanunk, – az Ő nevében, Őróla.

[150] 1Sámuel 1,11.20.27k

[151] A 11. vers furcsa, de mégis igen szemléletes szóhasználatáról van szó. Anna azt mondja, hogy ő, --- amennyiben megkapja – vissza is adja a kért ajándékot (a fiúgyermeket) annak, Akitől kapta. „Ha adod, akkor adom…”, vagyis visszaadom!! Tehát akkor nem egy nagy fölajánlást teszek, nem fogadalmi templomot építek, stb… Ez az ígéret csak egyetlen esetben indokolható: ha annak megfogalmazója úgy gondolkodik, hogy az általa elnyert ajándék nem az övé, -- hanem csak kölcsönben van nála. Ebben az összefüggésben is igaz tehát a közmondás: „Kölcsönkenyér visszajár”, – vagyis hogy amennyiben megint megszorulok, ismét joggal fordulhassak a kölcsönkenyér adományozójához, nehogy a kölcsön visszaadásának elmulasztása miatt egyszer s mindenkorra elveszítsem hitelemet… Az inspirációra mindig rászoruló ember tehát nem akkor gyakorolja, élesíti intuícióit, ha a guruk és jógik zavaros lelki útvesztőire téved, hanem ha koldus voltát tudatosan fölvállalja. (Luther Márton utolsó szavai: „Bizony koldusok vagyunk mindahányan.”)      

[152] A testet öltött inspiráció összefüggésében elég annyit megjegyeznünk, hogy a fogantatás biológiai analógiája szervesen beleilleszkedik ebbe az összefüggésbe.

[153] A fogalmat a későbbiekben részletesebben magyarázom, illetve alkalmazom. Itt annyit szeretnék megjegyezni, hogy az ostwaldi filozófiai és jungi pszichológiai megközelítés felől értelmezem. Lényeges még, hogy a Wilhelm Ostwald által kidolgozott filozófiai rendszer a mechanikus materializmus sematikus természetfilozófiáját kívánta meghaladni. (Forrás: http://www.wissen.de/wde/generator/wissen/services/suche/index.html?query=Energetik&x=5&y=12: Letöltés dátuma: 2009. Január)

 

[154] ATKINSON, Richard C.- Rita L.: Pszichológia című kompendiuma alapján

[155] Ivan Pavlov (1849-1936) orosz fiziológus volt, aki kutyakísérleteivel eredetileg az emésztőszerv működési mechanizmusát kutatta (Ezért is kapott Nobel-díjat.) Ennek kapcsán azonban olyan jelenségekre bukkant, amelyek megmagyarázása csak a pszichológia eszköztárával volt lehetséges. A kiinduló probléma az volt, hogy vajon miért indul el a kutyák nyálelválasztása már akkor, amikor az ismerős etetőjüket meglátják? (Tehát nem akkor, amikor az ételüket megkapják.) Az 1900-as évek kezdetétől haláláig ezeket az így általa véletlenül fölfedezett feltételes reflexeket, azok kialakulását, belső törvényszerűségeit vizsgálta. Bár ő úgy gondolta még, hogy ez nem a viselkedés, hanem az agyi működés egy sajátossága, felfedezéseivel egy új pszichológiai iskola, a behaviorizmus létrejöttéhez járult hozzá.

[156] Seligman 1975-ben végzett patkánykísérletei is ezt szemléltetik. A kísérleti patkányokat két csoportra osztották: mindkét csoport kis áramütésekkel okozott fájdalomnak volt kitéve, de úgy, hogy az egyik csoportnál az áramütést mindig megelőzte egy lámpa felgyulladása, a másik esetben ez elmaradt. Az a csoport, mely a fényjelzés hatására előre fel tudott készülni az áramütés okozta fájdalom-érzésre, károsodás nélkül túlélte azt. A másik csoport, ahol az áramütés előre nem volt bejósolható, olyan érzelmi igénybevételnek volt kitéve, mely gyomorfekély kialakulásához, illetve egyes állatok elhullásához is vezetett.

[157] Georgi Schischkoff: 508. oldal

[158] Georgi Schischkoff: 152. oldal

[159] Deirdre Bair 340-341. oldal

[160] Carl Gustav Jung: Gesammelte Werke Band IV. 282. oldal

[161] Deirdre Bair: U.o.

[162] Manfred Josuttis: Segenskräfte. Potentiale einer energetischen Seelsorge 188. oldal 

[163] Disszertációm stílusában is ezt a logikai vázat követtem. Ez egyúttal elhatárolódást is jelent a dialektikai felfogás számomra leegyszerűsítő tézis – antitézis – szintézis rendszeréhez képest. Látásom szerint a valóságot gondolataink csupán körülírják. Fejlődésük, kibontakozásuk egyfajta spirálmozgáshoz hasonlatosak, – ahol a „felsőbb szintre jutást” nem a véletlen erői, hanem a figyelmesen kutató gondolatokat megihlető inspiráció eredményezi. A tudományos igényesség ebben a kontextusban az elemzés alaposságában ölt alakot, – a továbbvezetés lehetőségét azonban mindig a megértett inspiráció „aha-élménye” adja.  

[164] Georgi Schischkoff: 285.oldal

[165] Aquinói Szent Tamás: Előadások a Hiszekegyről, a Miatyánkról és a Tízparancsolatról 183.oldal

[166] Uwe Wiedermann: Methodischer Holismus 1. oldal

[167] James Drever-W.D. Fröhlich: 287.oldal

[168] Magyarul is hozzáférhető Kurt Lewin: A mezőelmélet a társadalomtudományokban (Gondolat Kiadó Budapest, 1972). A pasztorálpszichológia szempontjából Lewint többek között Michael Klessmann dolgozta fel. (Ajánlott forrás: Identität und Glaube. Zum Verhältnis von psychischer Struktur und Glaube, München/Mainz, 1980, 5. Fejezet)

[169] Marc Niethammer: 3. oldal

[170] Klein Sándor: 80.oldal  

 

[171] Obbágy László, görög-katolikus kollégám hívta föl a figyelmemet arra, hogy a görög Újtestamentumban található szóma Christu latin fordítása során (corpus Christi) szűrődött be ez a téves egyház-értelmezés. A görög szóma, vagyis test kifejezés u.i. mindig élő testet, organizmust jelent, vagyis élet-, és cselekvőképes szervezetet. A latin corpus viszont elsősorban köztestületet, illetve katonai egységet is jelentett, mely felől nézve az egyház, illetve a gyülekezet létét alapvetően a jogi értelemben vett elismertség, valamint a fölé-alárendeltségi viszony határozza meg.    

[172] A magyar fordítás itt véleményem szerint pontatlan, nem eléggé határozott. A görög eredetiben u.i. az „etheto ho Theos… epeita dünameis” megfogalmazás áll, amely egy egységes fölsorolásra utal, valahogy olyanformán, mint amikor pl. a matematikai összeadást gyakoroltatják az iskolában. („Egy meg három meg négy meg öt stb. mennyi?”) Nem arról van tehát szó, hogy Isten egyrészről rendelt különféle hivatalokat az egyházban, aztán azok gyakorlásához megadta a szükséges erőt… (Az etheto „rendelt”-el való fordítását egyébként sem tartom szerencsésnek, mert a magyarban túl rideg, mereven hivataloskodó ízű szó, –lásd „elrendelt”. Ráadásul rögtön eszünkbe juttatja az „alárendelt” szó hierarchikus ízét, mely itt látásom szerint nem helyénvaló. Véleményem szerint sokkal jobb lenne a „megbíz” szó alkalmazása, annál is inkább, mert az aoristosi alak egyébként is a cselekvéssor kezdőpontját hangsúlyozza, s nincs benne az „egyszer s mindenkorra” mozdíthatatlansága. Igen, a bizalomra rá is kell szolgálni, sőt azt el is lehet veszíteni. Gondom van a „csodatévő erő” szókapcsolattal is. Egyrészt azért, mert a „csodatévő”–jelző itt nem szerepel, másrészt azért, mert a dynamis nem valamiféle személytelen kozmikus energia, - mely irányba egyébként a New Age reneszánsza egyre inkább eltolja az értelmezést - hanem személyes képesség, hatalom, isteni erő által megnyilvánuló hatás. Sokkal jobbnak tartom a mára már nyelvünkben kétség kívül meghonosodott dinamizmus szót. A „gyámolítás” pedig kifejezetten magyarításra, az eredeti értelem visszaállítására szorul, nem csupán azért, mert ma már ezt a szót senki sem használja, hanem azért is, mert valamiféle felsőbbrendűségi érzés keveredik bele, illetve azt sugall. (Lásd gyámoltalan, gyámság alatt álló.) Az én fordítási javaslatom tehát: „… némelyekre, –először az apostolokra, másodszor a prófétákra, harmadszor a tanítókra-, rábízta az egyházat, dinamizmussal, és kegyelmi ajándékokkal bízva meg őket, hogy gyógyítsanak, segítséget nyújtsanak, vezessenek (kybernéseis) és nyelveken szóljanak.”        

173 1.Korinthus 12,27-28

[174] Alfred Seiferlein: 2. oldal

 

[175] Schleiermacher 63.oldal

[176] U.o. 63-64.oldal

[177] U.o. 67.oldal

178 Ebben a szóban inkább a „kormányzó”, és nem a „kormányos”-kifejezés jelentéstartalma köszön vissza. A kormányzó viszont inkább a meglévő állapotokat fenntartó szerepkört tölt be. (Lehetetlen nem gondolnunk a korszakot meghatározó Horthy Miklós kormányzói feladatkörére…)

179 Fazakas Sándor: Vezetés a magyarországi református egyházban és teológiában

[180] Volker Weymann: 2. oldal

[181] Kybernézisz – egy elfelejtett teológiai tudományág jelentősége az egyházon belüli management elmélete számára, előadás a Debreceni Református Hittudományi Egyetem Vezetés Szakának konferenciáján, 2003. december 8-9.

[182] Wolfgang H. Staehle-Jörg Sydow: 76-98. oldal

[183] Humberto Maturana: 158. oldal Ez a megfogalmazás kísértetiesen hasonlít a perpetuum mobile megalkotásának lehetőségét bizonygató, végül is hasztalan emberi erőfeszítések szóhasználatához. Nyilvánvaló dolog, hogy ez a fajta egység-hipotézis földi-földhözragadt viszonylataink közepette igencsak idealistának tűnik… De erről majd az entrópia kapcsán később részletesebben szeretnék beszélni.  

[184] W. Küpper-G. Ortmann: 165-185. oldal

[185] H. Haferkamp-M. Schmid: 89-128. oldal 

[186] Csíkszentmihályi Mihály: 37. oldal

[187] Ez a szó az „energeia” görög szóból ered, mely tevékenységet, cselekvőképességet, átütőerőt jelent, - az aristoteleszi filozófiai rendszer alapfogalmaként. Ebből a szóösszefüggésből fejlődött ki az a filozófiai tanítás, mely az energiát minden létező őseredőjének, hajtóerejének tartja. A modernkori teológia-történetben Martin Josuttis: Energetische Seelsorge című műve a legismertebb azok közül, melyek ezzel a témával foglalkoznak. 

[188] Ez a görög eredetű szó (tropé) valójában csillagászati szakkifejezés volt, és az égitestek fordulatát, változását, váltakozását értették alatta. Később a transzformálás, vagyis az átalakítás folyamatának megjelölésére használták. Rudolf Clausius, német fizikus vezette be 1865-ben az entrópia tudományos fogalmi rendszerét, hogy ezzel a termodinamika második fő tételének matematikai levezetését lehetővé tegye. Jele az S, mértékegysége a bit, és ugyanolyan állapotjelzőként használatos, mint például a nyomás, a térfogat, vagy a hőmérséklet. Lényegében olyan fizikai nagyságrendet jelöl, mely egy melegedési folyamat iránya kapcsán az annak otthont adó rendszer energetikai egyensúlyát határozza meg. Nagyon lényeges azonban, hogy a melegedési folyamat szükségszerű végpontja a teljes kihűlés, vagyis a halott-élettelen állapot… Ez abban az esetben is kikerülhetetlen, ha egyébként a hőfejlődés iszonyú mértékű, - vagyis a közvetített energia kimeríthetetlennek tűnik! (Gondoljunk például a Nap kihűlésének kikerülhetetlen tényére.)

[189] Latin kifejezés, lefordítva= kezdettől. Eredetileg a szakácsművészetben volt honos. A római lakomákon a tojásos étkek nyitották a fogások sorát, ezért a teljes étlap a tojástól (ab ovo) az almáig tartott…

[190] A szinergia görög eredetű szó, mely később önállósult formában olyan energiafajtát jelöl, mely a különböző feladatokat egységbe rendezi, mégpedig oly módon, hogy mindegyik végrehajtására egyformán rendelkezésre áll. (Ilyen például a szélenergia, mely a hajózástól a malomiparon át az energiatermelésre egyaránt hasznosítható.) Ez a gondolati meghatározás jelöli az un. szinergizmus fölfogását is, mely szerint az üdvösség is csupán az ember és Isten közös munkálkodása révén valósul meg.  

[191] A 2. fejezetben az „imprudiktivitás”–fogalmának autokeirikus értelmezésével erre tettem kísérletet.

[192] Latin szó, jelentése: eredeti, természetes, hamisítatlan. A pszichológiában a veleszületett, örökletes tulajdonságok megjelölésére használják.

[193] Lásd például János 20,19-20 verseit.

[194] Lásd például Efezus 2,13-14a.17-22; Róma 14,17-19 verseit.

[195] Lásd például Lukács 10,5-6; János 20,21-23 verseit. Utóbbi esetében föl szeretném hívni a figyelmet arra, hogy a Jézus Krisztustól származó fölhatalmazás nem úgy „általában” a bűnösség megállapítására hatalmaz fel, hanem a békesség felajánlására. A feloldozás tehát a békesség elfogadásából, vagyis a bűnbocsánat öröméből fakadó belső megkönnyebbülés, míg a „bűn megtartás” a békesség ajánlatának visszautasításából fakadó belső megkeményedés visszaigazolását jelenti. A „békességetek visszaszáll rátok”-kifejezés is ezt a tartalmat támasztja alá.

[196] Lásd például Efezus 6,14-15; 2Korinthus 5,17-21 verseit.

[197] Lásd például János 16,33 verseit.

[198] Lásd például 2Korinthus 1,3-7

[199] Lásd például Júdás 5; Titus 3,1-2 verseit.

Comments