Plávsity Anikó: Értekezés a hatalom utáni vágyról

Készítette: Plávsity Anikó                  

Tantárgy: Pasztorálpszichológia 1. 

Tanár: Dr. Hecker Róbert

              Fridrich Nietzsche életrajzának néhány mozzanata

Friedrich Nietzsche egy olyan meghatározó gondolkodó volt, aki jelentősen befolyásolta a 20. század kultúrájának majdnem minden területét és még ma is előszeretettel fordítják és olvassák műveit. Számtalan Nietzsche értelmezés született, különböző képet festve erről az ellentmondásos filozófusról. Mindig voltak és vannak is lelkes hívei, de ugyanakkor vannak gyűlölői is.

Hans Georg Gadamer szerint Nietzsche egy állandó kihívás mert:

- a végletek géniusza

- radikális gondolatkísérletező

- filozófus, aki nem igazságot, hanem merészséget hoz

- nem csak kísértésbe vivő, hanem öntudatos parodista (bevett megfogalmazásokat használ, majd átformálja azokat, szokatlan irányba továbbfejlesztve, ironikusan elferdítve eredeti jelentésüket)

- zseniális pszichológus, aki észrevette a felszín alatt rejtőző és kimondhatatlan titkokat, mert azt vallja, hogy felszín az csak egy maszk.

Tanítása sok ember számára egy hatalmas, magával ragadó igézet.[1]

1844. október 15-én a németországi Röckenben született, egy protestáns lelkész családban. Magát mindig lengyelnek vallotta és nem szerette a németeket. Az iskolában már tízévesen kitűnt a többi gyerek körül, hiszen zenét komponált és verseket írt. Gimnáziumi és egyetemi évei alatt antik irodalmat, romantikus költészetet, klasszikus filológiát, művésztörténetet tanult. Tehetsége miatt sikeres életutat jósoltak neki. 1869-től a bázeli egyetem professzora volt, tíz éven keresztül, amíg meg nem betegedett. Egy ifjúkori szerelmi kalandból vérbajt szerzett, s valószínűleg ez pecsételte meg későbbi sorsát, amely betegségen, stílusváltoztatáson keresztül az őrületbe vitte. Schopenhauer filozófiája és Wágner zenéje határozta meg az élethez és a művészetekhez való viszonyát. Schopenhauer elhagyta az észt, mint a létezés központját és az akarattal helyesítette. Tőle ered Nietzschének a „hatalom akarásának” motívuma. [2]

Gondolatvilágának egyik fő témája

A hatalomra törekvő akarat (Wille zur Macht) a filozófus életművének központi gondolatává vált. Szerinte nem a fajfenntartás és nem is a túlélés a legalapvetőbb emberi ösztön, hanem a hatalom akarása. Csakis a hatalom utáni vágyával képes az ember megvalósítani a fennmaradását és a szaporodását. ( Ma ez a gondolat, már abszurdum, hiszen ha nem a fennmaradás, hanem a hatalom az élet értelme akkor a tömeges kihalások, tömeggyilkosságok is a természetes folyamat részeivé válnának.)

„Ez a világ a hatalom akarása - és azon kívül semmi más! És ti magatok is a hatalom akarása vagytok - és azon kívül semmi”- írta Nietzsche, a Hatalom akarása című munkájában. Szerinte a jog, az erkölcs, az értékek és az eszmék mind éppúgy csupán az uralkodás, birtoklás és érvényesülés álcázott formái volnának, mint a nyers erő. Azt is mondja, hogy „a szentek lemondásának, a szerelmesek szerelmének és az irgalmasok részvétének mélyén is mind-mind a hatalom akarása húzódik meg.”[3]

Nézete szerint nem az erősek, mert ők már úgyis birtokában vannak, hanem a gyengék és a tehetetlenek azok, akik leginkább szeretnék a hatalmat magukhoz ragadni. A hatalom önmagában nem rossz, mert nemesíti az erőseket. Nekik nem kell bizonyítaniuk hatalmukat, és ha véletlenül kárt okoznak, valakinek azt nem készakarva teszik. Az erős akarat képes arra, hogy ellenőrzés alatt tartsa tulajdon erőit, szembeszáll a lehető legtöbb ösztönnel és uralkodik rajtuk. Csak a gyengékre és a tehetetlenekre jellemző, hogy akarattal okoznak fájdalmat, bajt, mert számukra az is hatalmuk kifejezésének egy módja. A tehetetlenség és gyengeség Nietzsche számára veszélyes, mert gonoszságot szül, és mások kárával elégíti ki hatalom vágyát.

„Jó érzés mások szenvedését nézni. Szenvedést okozni még jobb, tudom, hogy ez egy súlyos megállapítás, de ősi emberi, túl emberi fogalom, amit még az emberszabású majom is elfogadna, mert mondják, hogy a bizarr kegyetlenségek elkövetésében ezek megelőzik az embert, és előfutárai az ilyesmiben”- mondja Nietzsche az „ Az erkölcs genealógiája”- című munkájában.[4] Azt is állítja, hogy mi emberek ne álltassuk magunkat, hanem fogadjuk el, hogy a nagysághoz hozzátartoznak a szörnyűségek is.

A civilizáció története szerinte arról szól, hogy az ember elkülönüljön a tömegtől, túltegyen másokon és uralkodjék felettük. Nietzschénél minden jó, ami a hatalom érzetét, magát a hatalmat az emberben növeli, és rossz mindaz, ami a gyengeségből fakad.[5]

A személyiség és a hatalom utáni vágyakozás

Egyetérthetünk Nietzschével abban, hogy a hatalom utáni vágy, ha lappangva is (ahogy Alfred Adler mindenkiben ott lakozik, de azzal nem, hogy ez lenne az emberi élet értelme. Ha körültekintünk a történelemben, számos olyan személyre bukkanunk, akik hatalom-vágyakozási tébolyukkal, megrengették az országukat, sőt az egész világot. Érdekes kérdés, hogy a hatalom torzítja-e el a személyiséget vagy csak bizonyos személyiség típus törekszik a hatalomra s képes azt meg is szerezni? Adlernek az a véleménye, hogy főleg azoknál fejlődik ki ez a vágy, akiket a sors kisebbrendűségi érzéssel vert meg, és akik érvényesülésük bizonyításával épp ezt az érzést igyekeztek kompenzálni. Anton Neumayr osztrák orvos Napóleon, Hitler és Sztálin életútját analizálva, arra a következtetésre jutott, hogy mindhárman ambiciózus, kicsiny termetű személyek voltak, és nem tartoztak ahhoz a nemzethez, amelyet magasba akartak emelni.   (Napóleon nem francia, hanem korzikai, Hitler nem német, hanem osztrák, Sztálin pedig nem orosz, hanem grúz volt.) Az orvos véleményéhez még azt is hozzáteszi, hogy egyikük személyisége sem volt „teljesen normális”. Napóleon már kamaszkorában annyira ingerlékeny volt, hogy gyakran hányt s el is ájult. Hitlernek nehezen ment a valósághoz való alkalmazkodás, és képtelen volt szociális kapcsolatokat kiépíteni. Sztálin pedig paranoid és narcisztikus nagyzási mániában szenvedő egyén volt.[6]

De mit is értünk a hatalmon?

„Hatalom minden olyan viszony, amelyben meghatározott személynek vagy személyeknek lehetőségük van arra, hogy más emberek magatartását sikeresen befolyásolják, illetőleg, hogy őket engedelmességre késztessék.”[7] (A hatalom nem csak politikai jellegű lehet.)

Különbséget kell tennünk a hatalom és az uralom között. A hatalom nem minden formája uralom, hanem csak az amelyben az „engedelmeskedni akarásnak egy bizonyos minimuma”  jelentkezik. Ennek az” engedelmeskedni akarás”-nak lényege az adott hatalom legitimitásába vetett hit, ami tulajdonképpen a hatalmat uralommá transzformálja. Tehát a puszta erőszakon, megfélemlítésen, manipuláción kívül a hatalomnak legitimitásra is szüksége van.[8]

Szlobodan Milosevity mint a közelmúlt egyik legmegszállottabb hatalom- törekvője

1941.08.20-án született a szerbiai Pozsárevácon. (Pozarevac). Apja teológiát végzett, és mélyen vallásos ember volt, anyja viszont aktívan részt vett a kommunista párt munkájában. Szülei elváltak, majd apja, anyja, és nagybátyja is különböző időben, egymástól függetlenül, önszántukból vetettek véget életüknek. Érdekesség, hogy annak ellenére, hogy szülei montenegróiak voltak, Szlobodán szerbnek vallotta magát. Politikai karrierje 1983-ban kezdődött. Emlékezetes tette lett 1987-ben a koszovói szerbeknek kimondott mondata, miszerint: „Senki sem verhet benneteket!” (főleg az albán nemzetiségű rendőrökre gondolva). Amíg Koszovóban egy egész éjszakán keresztül hallgatta a helybeli szerb lakosok hősi énekekbe illő legújabb szenvedéseit, ráébredt, hogy neki küldetése van. Ki kell vívnia a szerbeknek, és Szerbiának azt a domináns helyet Jugoszláviában, amely őket megilleti. Miután küzdelmének és kegyetlenségeinek az eredménye az ország szétdarabolása lett, elhivatottságát arra változtatta, hogy neki kell létrehoznia a szerb államok szövetségét az ősi szerb területek egyesítésével.[9]

Hogyan hatott az emberekre?

Milosevity elsősorban is a tömegmédián keresztül, egy roppant méretű propagandával az emberekben igyekezett a felszínre hozni az ősi, archetipikus, intenzív félelmeket. Főleg a következő félelmeket gerjesztette náluk:

1.Félelem a sérüléstől és a rombolástól, – ha az emberek tömegtüntetéseken vesznek részt, ők is vad csőcselékké válhatnak, akik egymást eltapossák, a várost pedig a vandalizmus színterévé teszik. Ezért az ilyen jellegű megmozdulásokat nem szabad megengedni, − szólt a sugalmazás.

2.Félelem a démonikustól, − vagyis veszélyes  „huligánoktól”, „beépített kémektől”, az ellenzéktől, mint gonosz szörnyektől. Ezzel legitimizálta az állami elnyomó gépezetet.

3.Félelem a kiközösítéstől - ha valaki mégis minden ok nélkül elmegy a tüntetésekre, társulni fog a fizetett „bérencekhez”, s ez által ki lesz rekesztve a társadalomból.

4. Félelem a pusztulástól és a haláltól – akik engedetlenek, s mégis mernek tüntetni a hatalom ellen, azok törvényen kívüliek lesznek, a rendőri szervek pedig nem fogják őket megvédeni az albánoktól, usztasáktól, muzulmánoktól, magyaroktól, illetve az általuk elkövetett mészárlásoktól.

5. Félelem a lelkiismerettől –aki nyíltan kritizálja a vezért és a hatalmat, az örökre átkozott lesz, hiszen népét elárulva szerbség ellenes.

Milosevity az állami televízió segítségével egy általa manipulált világot teremtett, ahol a „szerb nép magasabb érdekeinek nevében” tudatos agymosást is végeztetett, háborítatlanul évek hosszú során. Pl. választások előtt napokon át azt szajkózták a népnek, hogy kire szavaz minden „tisztességes polgár”. Az ellenzékről nyíltan úgy beszéltek, mint az „eladott lelkekről”, és „külföldi bérencekről”. Szavazás előtt „demokratikus” felhívást tettek közzé, hogy a nép szabadon választhat a spionok vagy a nemzet érdekeit védők között. A naiv, tanulatlan emberek, akik végül is a tömeget jelentették, hittek a „hivatalos”, „igazi” televíziónak, amely a hazugságot addig ismételte, míg ”igazsággá” nem vált, és az embereknek egyetlen személyes állásfoglalásuk sem maradt.

Szerbia nagy többsége belekerült egy „tanult tehetetlenségbe”, ahogy ezt a jelenséget a szociálpszichológia nevezi. Patkánykísérleteivel Seligman amerikai pszichológus felfedezte, hogy az állat, ha nem tud megmenekülni az őt veszélyeztető helyzetből, fokozatosan felhagy a menekülési kísérleteivel, és teljesen passzívan várja a következő áramütéseket. Azokra az emberekre is jellemző lehet ez a viselkedés, akik egy ideig próbálkoztak a nekik nem megfelelő helyzetek kikerülésével, de sikertelenül, s ezért megadták magukat a sorsnak.

A  milosevityi rezsim alatt a szerb nép egy részére egy másik szociálpszichológiai törvényszerűséget is vonatkoztathatunk.  Itt arról van szó, hogy még a békeszerető „egyenes” ember is elveszítheti individualitását, ha önkéntesen alárendeli magát egy olyan személynek, aki „tudja, mit csinál”.

Szintén szociálpszichológiai kutatások azt is hangsúlyozzák, hogy az alattvalói tudat főleg ott alakul ki, ahol a lakosság tanulatlan, elmaradott, szegény és riadt, mert nincs reális esélye arra, hogy változtatni tudjon társadalmi helyzetén. (1991-ben pl. közép-Szerbiában  a lakosok 11,9%-a analfabéta volt.)[10]

Ugyanakkor azt is elmondhatjuk, hogy Milosevitynek a retorikája is magával ragadó volt, hiszen bőségesen hangsúlyozta a szerb nép hősies, szabadság és hazaszerető, rettenhetetlen voltát, amit épp ez a nép nagyon szívesen hallgatott, − és hallgat még ma is. Tehát mondhatjuk, hogy Milosevity politikai nézetei sok ember számára elfogadottak voltak, de személyes karaktere, és az a kép, amit a nyilvánosság felé mutatott, igen sikeresnek bizonyult.

Milosevity portréja

Tekintete éles, átható volt. Magasra emelte fejét, összeszorította száját, s általában arca kifejezéstelen volt, jeges, szinte sohasem nevető. Szónoklatai közben apró szemeit összehúzta, s ettől veszélyes ravasz embernek tűnt. Tartására jellemző volt a katonás merevség, a kidüllesztett mellkas. Emelt hangon, teátrálisan beszélt. Látszott rajta a szilárd jellem, energikusság, a megingathatatlanság, a hatalom, amivel rendelkezett. Mindig hangsúlyozta, hogy ő olyan valaki, aki megtartja nézeteit, meggyőződéseit. Valószínűleg dacos és alkalmazkodásra képtelen is volt, hiszen a végletekig kitartott elképzelési mellett, habár a körülmények rég megváltoztak. Képes volt tömegeket elragadni harcias szónoklataival. Patetikus felhívásokat tett az áldozatvállalásra, arra, hogy a nemzeti érdekek a fontosak, nem az egyén személyes céljai, és ki kell bírni a nehézségeket.

Tudatosan és gondosan építette ki magáról a „nagy vezér” képét.

De ki volt ő a felszín alatt?

Egy olyan ember, aki megszállottja volt a hatalomnak, tulajdon nagyságának, mindenhatóságának. Azokkal, akik nem táplálták hiúságát, arrogáns, cinikus, megvető, gőgös, felfuvalkodott és szarkasztikus volt. Más emberekkel nem tudott együttérző, vagy őszintén rokonszenves lenni. Döntéseit egyedül hozta, − csak felesége tudta befolyásolni. Bizalmatlan volt, ezért tanácsadók nélküli és nem csoportjátékos. A hős maszkja alatt, aki a nemzet méltóságát védi, valójában hatalmának, előjogainak és vagyonának a megőrzéséért harcolt. Politikáját arra építette, hogy világi összeesküvés folyik a szerb nép és személyesen ő ellene, mert ő a nemzeti érdekek egyedüli, autentikus képviselője. Azok az emberek, akik tulajdon nagyságuk eszméjét dédelgetik, képesek mindenkiben üldözőket látni. A felsorolt tulajdonságai alapján megállapíthatjuk, hogy Milosevity narcisztikus személyiség volt, aki, hogy zavartalanul élvezhesse saját hatalmát és mindenhatóságát, képes volt barátait, az egész népet és saját hazáját feláldozni.

Élete végéig a megmentő, béketeremtő népvezér kultuszát táplálta, és sosem mutatott egy aprócska bűntudatot sem, pedig diktátori politikájával emberek ezreit küldte a biztos halálba.[11]

Mit tanít nekünk a Biblia a hatalomról?

„…mert tiéd az ország, a hatalom és a dicsőség…”(Máté 6,13)

„Halleluja, az üdvösség, a dicsőség, és a hatalom a mi Istenünké…(Jel.19-1)

 Csakis Istennek van abszolút hatalma minden felett. Ő kölcsönöz a maga hatalmából az embernek, és az ember ezzel nem élhet vissza. Isten adja a hatalmat azoknak is, akik ma uralkodnak , vagy tekintéllyel rendelkeznek úgy a családban, mint a gyülekezetekben, vagy az államban. Semmi hatalma nem lenne semmilyen elnöknek vagy uralkodónak, ha fentről nem adatott volna neki.

Isten nem azt várja tőlünk, hogy nagyságra, hatalomra törekedjünk, hanem azt, hogy alázatosak legyünk. Az Igében a következőket mondja: „ Ha valaki első akar lenni, legyen mindenki között az utolsó és mindenki szolgája.” (Mk 9,35)

 

 

 

Felhasznált munkák:

 Letöltések az internetről:

[1] http://www.literatura.hu/irok/real/nietzs.htm

[1] http://gerlo.hu/gerloczy/hatalomszem.html

 

http://www.mta.hu/fileadmin/szekfoglalok/000884.pdf

[1] http://search.incredimail.com/?q=gilles+deleuze+elemz%C3%A9se+nietzsch%C3%A9r%C5%91l&lang=english&source=016104051999105

 

[1] http://hu.shvoong.com/law-and-politics/1703436-hatalom-%C3%A9s-az-uralom/

[1] http://archiv.magyarszo.com/arhiva/2006/03/18/main.php?l=b18.htm

[1] http://epa.oszk.hu/00400/00462/00002/31.htm

 

[1] http://www.c3.hu/~thalassa/200023/szerbpsz/trebj3.htm

A filozófia rövid története-Lendvai L. Ferenc  Kossuth Könyvkiadó 1981

Biblia

 



[1] http://www.literatura.hu/irok/real/nietzs.htm Letöltés dátuma: 2010.március

[2] A filozófia rövid története- 207. Oldal

[3] http://gerlo.hu/gerloczy/hatalomszem.html Leöltés dátuma: 2010. március

[4] http://www.mta.hu/fileadmin/szekfoglalok/000884.pdf Letöltés dátuma: 2010. március

[6] http://gerlo.hu/gerloczy/hatalomszem.html Letöltés dátuma: 2010.március

[10] http://epa.oszk.hu/00400/00462/00002/31.htm Letöltés dátuma: 2010. március

[11] http://www.c3.hu/~thalassa/200023/szerbpsz/trebj3.htm Letöltés dátuma: 2010. március

Comments