Hecker Róbert: A megtérés újrafelfedezése


Hecker Róbert:

A MEGTÉRÉS ÚJRAFELFEDEZÉSE

 

(Az Apostoli Hitvallás alapján)

 


Az „Apostoli Hitvallás” szövege


„Hiszek egy Istenben,

 mindenható Atyában,

mennynek és földnek teremtőjében.

És Jézus Krisztusban,

 az Ő egyszülött Fiában, a mi Urunkban,

aki fogantatott Szentlélektől,

született Szűz Máriától,

szenvedett Poncius Pilátus alatt,

megfeszítették, meghalt és eltemették.

Alászállt a poklokra,

harmadnapon feltámadt a halottak közül,

fölment a mennybe,

 ott ül a mindenható Atya Isten jobbján,

onnan jön el ítélni élőket és holtakat.

Hiszek Szentlélekben,

Hiszem az egyetemes anyaszentegyházat,

a szentek közösségét,

a testnek föltámadását,

a bűnök bocsánatát,

és az örök életet. Ámen


Használati utasítás:

 

      Ez a vitaanyag sokféle módon hasznosítható. Olvasható először is egyéni épülésképpen. Ha valaki ilyen szándékkal nyúl hozzá, akkor mindezt nem csupán keresztyénként, hanem olyan személyként is teheti, aki éppen most ismerkedik a hit alapvető értékeivel. Ez a mű tudniillik bevallottan nem dogmatika-könyv, hanem arra törekszik, hogy a személyes Krisztus-hit szépségét, testet-lelket megvidámító, üdvözítő ízét mindenkivel megízleltesse… Még az un. „rutinos hívőkkel” is ! Ezért úgyszintén ajánlom mindazoknak figyelmébe ezt az anyagot, akik a régóta ismert, jól megszokott, talán imitt-amott már meg is unt keresztyén életgyakorlatot szeretnék friss, életszagú Krisztus-élményekkel kitölteni… Akár így, akár úgy lenne is, egy mindenképpen bizonyos: az egyéni tanulmányozás során az egyes anyagrészekben megfogalmazott kérdések az önvizsgálat, a Szentháromság-Isten előtti elcsendesedés „mankói”: érdemes hát őket lelkiismeretesen megválaszolni, elgondolkodva, alaposan megfontolva a válaszokat !

      Tapasztalatom szerint ugyanakkor a közösségi tanulmányozás, az úgynevezett házi bibliakörök számára is jól hasznosítható, beszélgetést indító megfogalmazást tartalmaznak a következő oldalak. Szövege tehát egyfajta sűrítmény, mely –akár a leveskocka a forró vízben- a csoportbeszélgetés során oldódik föl, bomlik ki. A benne foglalt mondanivaló akkor lesz mindenki számára jól hozzáférhető, ha a következő módon dolgozzuk föl azt:

·      A beszélgetés vezetője a bibliakör előtt, otthonában olvassa át, és értelmezze a soron következő szakaszt, így fölkészülve arra.

·      A beszélgetés résztvevői a tárgyalt szakaszból felváltva olvassanak egy-egy bekezdést, és együtt keressék ki a kiírt bibliai szakaszokat. Ezek után a beszélgetés vezetője fűzzön magyarázatot a hallottakhoz.  A csoporttagok rendelkezzenek saját munkafüzettel, hozzanak magukkal Bibliát és írószerszámot  ! (A szöveg tördelése során kifejezetten ügyeltem arra, hogy jegyzetelésre, a felvetett kérdések megválaszolására a munkafüzetben legyen elég hely.)

·      Az egyes fejezeteken belül minden ponthoz kapcsolódik egy un. elgondolkodtató kérdés. Ezt a kérdést a csoporttagok közösen válaszolják meg, hogy ilyenformán személyessé válhasson mindaz, amiről addig szó volt.

 

Az a vágyam, és imatémám, hogy ez a vitaanyag – felekezeti hovatartozástól függetlenül - hozzájárulhasson a gyülekezetek megerősödéséhez, missziós megújulásához. Egyházaink ősi tapasztalata szerint mindehhez a házi bibliakörök (más néven kisközösségek) újraéledésén keresztül vezet az út !! 


1. anyagrész

A hitvallás szerepe, feladata korunkban.

Az „Apostoli Hitvallás” története

 

 

1. 1: A hit megvallása

Anyagrészünket a „hitvallás”-szó magyarázatával kezdem. Az egyházi szóhasználaton kívül manapság ezt a kifejezést leggyakrabban a gazdasági életben használják: cégfilozófiát értenek alatta. (Pl.: „Cégünk hitvallása: Nálunk a vásárló kívánsága parancs !”) A szó eredeti jelentéséhez akkor jutunk közelebb, ha fölfigyelünk arra, hogy ez a szó két alkotóelemből áll: előtagja a „hit”, második tagja pedig a „vallás” szó. Utóbbi itt rövidített forma, hiszen a „vallástétel”-kifejezést rejti. Ez utóbbi régies kifejezés, ma inkább a „vallomástétel” formában ismert. Ilyen formában inkább negatív, terhelő tartalma van, hiszen aki „vallomást tesz”, annak valamilyen tényleges vád kapcsán kell bűnét „bevallania”.

 

Csakhogy a „vallástétel”-kifejezés eredetileg nem ilyen, negatív töltésű szó volt.  (Erre utal még egy máig fönnmaradt szókapcsolat, amikor azt mondjuk: „szerelmet vall”.) Sokkal inkább az igazság megvallását, vagyis nyílt fölvállalását jelentette akkor is, ha annak akár veszélyes következményei voltak. Ezért vallástévők a keresztyén vértanúk, hiszen az ő számukra még saját életük sem annyira értékes, mint a Jézus Krisztusban elnyert hit ajándéka. Az ő nyomdokaikban jár minden olyan keresztyén, aki saját meggyőződését, hitét környezete megvetése, ellenállása dacára is vállalja. Ez a látásunk Istennek Igéjén alapszik, mely számunkra a következő útmutatást adja: „Ha tehát száddal Úrnak vallod Jézust, és szíveddel hiszed, hogy Isten feltámasztotta Őt a halálból, akkor üdvözülsz. Mert szívvel hiszünk, hogy megigazuljunk, és szájjal teszünk vallást, hogy üdvözüljünk.” (Róma 10,9k)

   

 

 

1. 2: A felekezeti sajátosságok

A Krisztusba vetett hit bátor fölvállalásáról van tehát szó. Ez a hit nem valamelyik felekezeté, hanem minden keresztyén közös kincse. Ugyanakkor ez nem azt jelenti, hogy ezt a közös kincset mindenkinek ugyanolyan módon kell kamatoztatnia! Nagyon sokfajta „befektetési lehetőség”, vagyis magyarázat, értelmezés lehetséges. Úgy kell ezt elképzelnünk, mint amikor egyfajta alapra nagyon sokfajta felépítmény helyezhető el. A tervezőasztal mellett ülő mérnök számára éppen ezért nem a föld alatt lévő alap, hanem a fölötte látható épület szerkezete, stílusa, funkciója az igazi feladat. Nos, így képzelhetjük el a különféle keresztény felekezetek viszonyát a hitük megalapozójához, Jézus Krisztushoz. A különféle felekezetek egészen különféle módon értelmezik Jézus Krisztus tanításait. Van azonban egy olyan közös alap, mely minden krisztusi –merthogy a keresztyén szó eredetileg ezt jelenti- felekezetben megegyező. Ezt a közös bázist egyházunk „Missziós célkitűzés”-e a következőképpen fogalmazza meg:  „A hit alapélménye az újjászületés csodája. Ez a megszentelődés egész életen át tartó folyamatában  tapasztalattá erősödik, és közösséget teremt a hívők között.” Tanulmányaink során ezzel a központi keresztény tanítással foglalkozunk.

 

Azért is fontos ez, mert bizony nagyon sokan hivatkoznak Jézus Krisztusra anélkül, hogy igazán engednének Néki. Ennek következménye az, hogy újjászületés alatt sokan például csupán valamiféle felüdülést értenek. („Egy frissítő reggeli úszás után”, vagy „egy újabb szerelem hatására”… „valósággal újjászülettem” – mondják.) Furcsa, káros, sokszor egyenesen veszedelmes tanításokat jelennek meg: olyan „istenhez vezető” utakat hirdetnek, melyekben a megtérés alapélménye hiányosan, vagy egyáltalán nincs jelen ! De nem csupán ezen a ponton hangoztatnak sokan romboló hatású tévtanításokat, hanem a megszentelődés összefüggésében is !  Azt tanítják, hogy a megszentelődés valamiféle egyéni „szuperkereszténység”, melynek lényege az elkülönülés a hétköznapok „bűnös fertőjétől”.  Ennek az igen káros felfogásnak képi kiábrázolódásai azok a fajta szentképek, melyek a hit magasabb lépcsőin álló Krisztus-követőket glóriás, átszellemült arccal, égbe révedő tekintettel, és egyedül ábrázolják… Pedig a megszentelődés lényege éppen az a képesség, mely a bűnei miatt Teremtőjétől és embertársaitól elidegenedett, magányos embert újból képessé teszi a közösség építésére !

 

Éppen ezért jó, ha tisztában vagyunk azzal: mi nevezhető keresztyén gyökerű fölfogásnak, és mi nem. Csak tiszta forrásból szabad merítenünk! Ilyen tiszta forrás számunkra az Apostoli Hitvallás, melynek közösségi feldolgozását szolgálja ez a munkafüzet. A tisztátalan, zavaros eredetű fölfogásoktól való elzárkózás pedig nem szűklátókörűség, vagy türelmetlenség ! Ugyanúgy, ahogy testünk egészsége érdekében is tartózkodnunk kell a fertőzést okozó kóroktól, lelkünk egészségét is védenünk kell a káros, romboló erejű nézetektől.

 

1. 3: Az „Apostoli Hitvallás” létrejötte: 

Ez a két kifejezés két fontos jellemzőt fogalmaz meg. Először is azt, hogy a szöveg apostoli eredetű, vagyis egyes mondatai az egyes apostolok gondolataira vezethetőek vissza. Ezeket a gondolatokat a gyülekezeti gyakorlat később egyre inkább összefűzte, egységes egészként látta. Így jött létre az Apostoli Hitvallás szövege, melynek legelső írásos formája a 8. századból való. Őse az a hitvallás, mely a 3. században, a római gyülekezetben született. Ezt a szöveget azokkal ismertették meg, akik a keresztyén gyülekezet tagjai kívántak lenni. A szöveg magyarázása, tanítása azt a célt is szolgálta, hogy a hit dolgaiban még járatlan testvéreket megóvja a tévtanításoktól.

 

 

Elgondolkodtató kérdések: 

1./ Tudnál-e életedből arra példát mondani, amikor meggyőződésedet a többséggel szemben is föl merted vállalni?

2./ Tudnál-e olyan magyar vallási közösségeket megnevezni, melyek nem keresztény gyökerűek? Indokold válaszodat!

3./ Olvasd el I.Péter 3,18kk, és Efezus 4,8kk verseit! Szerinted hol szerepelnek az itt olvasott gondolatok az Apostoli Hitvallás szövegében?

 

 

2. anyagrész

A hit és bizalom viszonya, az Apostoli Hitvallás 

értelmezésének metodista hagyománya

 

 

2. 1: Képzelőerő, vagy bizonyosság

Mostani anyagrészünkkel elkezdjük az Apostoli Hitvallás szövegének részletes magyarázatát. Első szava, a „hiszek”, -melyről közismert nevét, a „Hiszekegy”-et is kapta. Ennek a szónak értelmezése lesz mostani anyagrészünk feladata.

 

Milyen fajta hitről van itt szó? Talán arról, melyet ilyen szófordulattal fejezhetnénk ki: „elképzelhető, hogy létezik…”? Ha ezt a felfogást értenénk alatta, akkor a hit nem lenne más, mint a képzelőerőnk tevékenysége. Ezért mondják sokan: „elképzelhető, hogy Isten létezik”. Vagyis mindenben hihetek, amit fantáziám, - vagy éppen a számítógépek alkotta un. virtuális világ[1] - segítségével magam elé tudok képzelni… A Biblia hite azonban nem a képzelőerőmre, hanem a Szentháromság-Istenbe vetett bizalmamra alapoz! (Lásd I. Királyok 18,21-39) Hogy miért van ez így? Hadd hozzak szemléltetésül egy példát: Hogyan vélekedik az a feleség férjéről, aki szerint elképzelhető, hogy férje szereti őt? Ez a megfogalmazás csak azt árulja el mindannyiunk számára, hogy a feleség úgy véli: férje szeretetében nem lehet biztos. (Lehet, hogy szereti, lehet hogy nem.) Vajon mire elég egy ilyen, felszínes kapcsolat? Teherbírónak, védelmet nyújtónak semmiképpen sem nevezhető! Ha azonban egy feleség így fogalmaz: „megbízom a férjemben”, akkor ezzel azt is kifejezi, hogy hisz férje feltétlen szeretetében. Erre a föltétlen bizalomra van szükségünk akkor, amikor a Szentháromság-Istenbe vetett hitről beszélünk, mert az élet viharaiban csak ez a fajta hit képes bennünket megtartani.

 

 

2.2: A megtérés szükségessége

Óhatatlanul fölvetődik a kérdés: Hogyan lehet megbízni abban, Akit fizikai érzékszerveinkkel nem tudunk fölfogni? Hiszen Drága Megváltónk már régen nem látható hús-vér alakban, akkor hogyan bízhatnánk meg Benne? Ezt a látszólagos ellentmondást fejezi ki az a szólás: „hiszem, ha látom”. Erre hivatkozva utasítják el sokan a hit csodáját, mondván: „Isten nem látható, ezért nem is hiszek Benne.”

 

Az Apostoli Hitvallás szövegének megismerése során majd rá fogunk jönni arra, hogy bizony fizikai érzékszerveink is képesek a Szentháromság-Isten valóságának érzékelésére… Csak először be kell őket állítanunk arra a hullámhosszra, melyen Ő sugároz! (Mint ahogyan a rádiót is először pontosan be kell hangolnunk arra az adóra, melyet fogni akarunk!) Ez az áthangolódás a megtérés csodája által valósul meg, mely nélkül senki nem képes fölvenni a kapcsolatot Jézus Krisztussal. A kereszténységbe tehát nem lehet beleszületni, belenevelődni, annak lényegét, a személyes Isten-kapcsolatot ezen az úton nem lehet átélni! Ezért kikerülhetetlen a megtérés mindannyiunk számára, és egyben sürgető szükségszerűség is!

 

 

2.3: A metodista hagyomány:

„Ahány ház, annyi szokás”. Ez a közmondás nagyon szemléletesen foglalja össze azt, amit a felekezeti sajátosságokról az 1.2. anyagrészben tanultunk. Itt az ideje tehát annak, hogy „saját házunk”, vagyis a metodista felekezet sajátosságai közül a leghangsúlyosabbat közelebbről szemügyre vegyük. Mindezt azért is meg kell tennünk, mert a megtérés szükségességéről imént olvasottakkal kapcsolatos. Metodista egyházunk eredetileg az anglikán egyházban egyre inkább eluralkodó, kiüresedő vallásosság kritikájaként, hitmegújító mozgalmaként indult. Létrejötte és világméretű elterjedése szorosan kapcsolódik John Wesley (1703-1791) anglikán lelkész munkásságához. Ez a hitmegújító mozgalom az amerikai függetlenségi háború idején (1776-1782) az USA államává szerveződő, korábbi brit gyarmatokon önálló egyházzá vált. (Az USA létrejöttével az anglikán egyház –királypárti, a „lázadókat” elítélő magatartása miatt- időlegesen visszavonta onnan lelkészeit. Az addig az egyház keretein belül működő metodista közösségek így kénytelenek voltak –saját fönnmaradásuk érdekében- önálló egyházzá szerveződni.) A metodista közösség azóta világegyházzá vált, kb. 70 millió taggal. Magyarországon kicsiny, kb. 2 000 embert magában foglaló közösség, mely 1898 óta létezik. Tanításában a megtérés, valamint az azt követő megszentelődés szükségessége továbbra is központi szerepet kap. Egyházunk sajátosságának, - más szóval hagyományának - fényében természetes, hogy az Apostoli Hitvallás szövegét is így értelmezzük. A magyarázó szöveg fölépítése metodista egyházunk első, 1743-ban John Wesley által már nyomtatásban is közölt, „Általános Szabályok” című tanítását követi. Wesley ott a keresztyénség alapjairól három kérdéskör köré csoportosítottan beszél: „A rossz, amit kerülnünk kell; a jó, amit tennünk kell; amire még ügyelnünk kell.” Ezeket az ősi kérdésköröket vitaanyagunk a következő hármas tagolásban adja vissza: Mire tanít a világ? Mit tanít a Biblia? Mit tegyünk?  

 

 

Elgondolkodtató kérdések:

1./ Olvasd el a Zsidókhoz írt levél 10,35-11,2 verseit! Válaszold meg ennek alapján a következő kérdést: Mi az, aminek megvalósulásában hittel reménykedsz annak ellenére, hogy most még semmi valószínűsége nincsen?

2./ Ismerős-e számodra a megtérés élménye? Mi róla a véleményed?

3./ Járj utána annak, hogy saját gyülekezeted alakulásánál, milyen szerepet töltött be a megtérés és megszentelődés üzenetének újrafelfedezése ?

 

 

 3.anyagrész

Az egyistenhit szerepe, feladata

 

 

3.1: A sokistenhit kialakulása

„Hiszek egy Istenben…” Hittankönyvünk második szakasza az un. „egyistenhit” –idegen szóval: monoteizmus- titkát boncolgatja. Teszi ezt azért, mert a megtérés kapuja csak az egyistenhit kulcsával nyitható. Ennek a fogalomnak megértése csak akkor lehetséges, ha vallástörténeti gyökereihez nyúlunk vissza.

 

Az emberiség létrejötte, a vallás megjelenése hamarosan átláthatatlanul szövevényes istenvilágot eredményezett. Minden nagyobb lakóhelynek, népnek, jelentősebb foglalkozásnak és társadalmi rétegnek saját, „különbejáratu” istene volt. Ezek az istenek a különféle kultúrkörök egymásra hatása révén nagyobb csoportokba tömörültek. Az emberek együtt kezdték emlegetni őket, kapcsolatukat fölé-alárendeltségi viszonyokba rendezték. (Legjobb, általánosan ismert példa erre a görög istenek világának kialakulása.) Hamarosan fölmerült a „ki a nagyobb, hatalmasabb” kérdése. Az egyszerű vallásos ember szerette volna tudni: Kihez forduljon, ha gondjaiban megbízható segítségre van szüksége? Ennek a kérdésnek megválaszolása háromféle módon történt:

 

1.      Az istenvilág értékelése egyfajta specializálódási folyamatot indított be. Ennek következtében a különféle tevékenységi körökhöz, foglalkozásokhoz különféle istenek társultak. Így lett például a háború istene Mars, a szerelemé Ámor, a kereskedőké és utazóké Hermész, stb. Ennek következtében a segítséget kérő igyekezett ahhoz az istenhez fordulni, aki annak a tevékenységi körnek védelmét látta el, melyet ő éppen akkor gyakorolt. (Ez a gondolatkör volt az őse a védőszentekhez intézett imádságok gyakorlatának.)

2.      Sokan azt tartották, hogy annak a népnek istenéhez kell fordulni, mely éppen a leghatalmasabb. Ez a fölfogás az illető ország katonai és gazdasági erejéből következtetett istenének hatalmára. Ha tehát pl. a babiloni seregek legyőzték az egyiptomiakat, akkor ez az így gondolkodók számára ezt jelentette: „A babiloniak Istárja legyőzte az egyiptomiak Réjét, ezért mostantól Istárt kell imádni.”

3.      Mások a behelyettesítés módszerét követve próbáltak erre a kérdésre válaszolni. A legjobb példa erre a rómaiak vallásának alakulása. Ők például annyira átvették a görög istenvilág alakjait, hogy saját isteneik nevét kiegészítették a görögökével. Így a különféle istenek valójában egymás rokonai, sőt megfelelői lettek. Ez a gondolat később odáig jutott, hogy minden istent egymással egyenlővé, és egyenértékűvé tettek. Ennek a fölfogásnak legismertebb összefoglalása a következő szállóige: „Egy az isten.” Akik ezt hangsúlyozzák, azok szerint teljesen mindegy, hogy ki hogyan nevezi, illetve hogyan tiszteli őt. A lényeg az lenne, hogy az istenséget mindenki saját fölfogása szerint fogja megtalálni, de mégis ugyanazzal fog találkozni, hiszen különböző néven nevezve ugyanazt az istent imádjuk.

 

 

3.2: A sokistenhit bibliai kritikája

A Biblia ezeket a gondolatokat összefoglaló módon bálványimádásnak nevezi, és a leghatározottabban tiltja azok követését. (Gondoljunk például a Tízparancsolat bevezető szakaszára, mely így fogalmaz: „Én az Úr vagyok a te Istened. Ne legyenek idegen isteneid énelőttem.” II. Mózes 20,2) De mit jelent a „bálványimádás” szó , és mi az előbbi határozott tiltás magyarázata? Jeremiás könyvének 10. fejezetéből az első 16 vers világos választ ad:

 

1)      A bálványimádás lényege az, hogy az ember saját elképzeléseitől, kezének alkotásaitól remél védelmet. Várat épít, melynek vastag falai mögé elbújhat… és isteneket gondol ki magának, akikhez a baj idején odafuthat. Modern korunk istenei –a sztárok és élsportolók, stb.- ugyanezt a funkciót töltik be. Emberek milliói igazodnak hozzájuk, öltözködnek úgy, ahogy ők, visítoznak a koncertjeiken, próbálnak ugyanolyan világbajnokok lenni, mint példaképeik… Mert azt remélik: példaképeik –akikben tulajdon vágyaik megtestesülését látják- nékik is erőt adnak a kibontakozáshoz.

2)      Csakhogy ezektől az erőtlen emberi alkotásoktól hiába várunk segítséget. Olyanok, mint az istenszobrok, melyekről Jeremiás azt mondja: „…szégyent vall bálványával minden ötvös, mert csalódik öntvényében: nincsen abban lélek! Hitvány és nevetséges dolgok azok, semmivé lesznek a megtorlás idején…” (Jeremiás 10,14k) Napjaink gyakorlatára lefordítva ez azt jelenti: erőtlen emberektől –legyenek akármilyen népszerűek- soha semmiféle segítséget, támaszt nem várhatunk. Egyedül a Szentháromság-Isten az, aki támaszunk és védelmünk lehet, mert: „Nincs Hozzád hasonló, Uram! Nagy vagy Te, s hatalmad által nagy a Te neved…nincs Hozzád hasonló…” (Jeremiás 10,6k)

3)      Az egyistenhit lényege tehát az a belső fölismerés, mely visszatart bennünket attól, hogy életünk gondjait az erőtlen emberek segítségével próbáljuk megoldani. Ezért neveztük az egyistenhitet anyagrészünk elején a megtérés kulcsának, hiszen csak az tudja Jézus Krisztust Urának és Megváltójának elfogadni, Aki nem a „száz közül egy” megoldásként tekint Reá! Aki Jézus Krisztus egyedülálló hatalmáról meg van győződve, minden más, emberi okoskodást kizáró útmutatását pedig a legfontosabbnak tartja –egyedül az talál rá a megtérés csodájára.

 

3.3: Az egyistenhit gyakorlata

De hogyan kezdődik el ez a felfedezőút, és miről ismerszik meg? Azért is fontos kérdés mindez, mert a megtérés csodájával ismerkedve sokszor bizony őszintén be kell vallanunk: számunkra eddig még ismeretlen területen járunk. Nem hagyatkozhatunk hát valamiféle „hívő rutinra”, hanem, -akárcsak a nagy földrajzi felfedezések korabeli utazóinak-, nekünk is az új vidékek minél teljesebb föltérképezésére kell törekednünk. A „föltérképezés” során fontos segédeszközökre van szükség: aki már látott földmérőket munka közben, tudja, hogy speciális távcsövük, (a teleodolit) nélkül bizony nem sokra mennének. Hát ilyen „mennyei távcső” számunkra Istennek Igéje a megtérés fölfedezése, összefüggéseinek föltérképezése során.

Így volt ez már az ősgyülekezetben is. A következő igeszakaszok világosan tanúsítják ezt: ApCsel 2,42.46k; Róma 10,13-17; I.Korinthus 14,26. Annyira magától értetődő volt számukra az Ige magyarázata, a vele való foglalatosság, hogy nyugodtan elmondhatjuk: az őskeresztyének élete valóban a Biblia körül forgott. Mindez elsősorban nem azt jelentette, hogy kívülről tudtak számos igehelyet, hanem sokkal inkább azt, hogy állandó párbeszédben álltak az Igével ! Életük minden egyes eseményét az Ige „távcsövén” át szemlélték, mert tudták: ma Jézus Krisztus, -addig, míg dicsőségében újból vissza nem jön- az olvasott, és hirdetett Igében testesül meg újból és újból (Lásd I.János 1,1-4). Az Ige kapcsán a hangsúly tehát nem különféle tanítások hangsúlyozásán, hanem az abból az igeolvasót-, és hallgatót személyesen megszólító, vele közösséget teremtő mennyei üzeneten volt.  

Így volt ez akkor is, amikor metodista eleink Magyarországon megalapították kis egyházunkat. Nem fedeztek ők fel semmi különlegeset, nem hirdettek semmiféle „új tant”, hanem egyszerűen azt vették észre, hogy a Biblia jóval több valamiféle erkölcsnemesítő vallásos olvasmánynál. Ezért jöttek össze házanként az Ige olvasására, hogy a vasárnapi száraz erkölcsprédikációk mellett megtartó, életet adó táplálékban részesüljön a lelkük. Ezt a gyakorlatot környezetükben sokan, - így az akkori egyházi vezetőik is - „vallásos rajongásnak” tartották, és kemény nyomás alá helyezték atyáinkat. Kaposszekcsőn például odáig fajultak a dolgok, hogy a „hívők” halottaikat csupán a temető árkába temethették, vagyis oda, ahol a „pokolra való öngyilkosok” kerültek. (Így jött létre országunk máig egyetlen metodista temetője, mely ma is látható, és ottani testvéreink mai is oda temetkeznek…) Ennek ellenére eleink hűségesen kitartottak a közösséget teremtő, bennünket személyesen megszólító Ige mellett, és végső lépésként az egyházból, a faluközösségből való kizárást is inkább fölvállalták !

Ezt a mintát hozzuk magunkkal akkor, amikor úgy fogalmazunk: nekünk, magyar metodistáknak nincsen vesszőparipánk. Ugyanezt az igazságot Wladár Antónia, -mindenki Anci nénije, aki egyébként Magyarországon az első felszentelt női lelkész volt- így fogalmazta meg:  „nem csinálunk magunknak semmilyen bibliai tanításból „faragott képet”, különleges metodista tanításként mások fölé helyezve azt.” Emellett a pozitív örökség mellett azonban nagy kérdés, hogy eleinknek az Ige iránt érzett, minden nehézséget, kockázatot, kiközösítést vállaló olthatatlan szomjúsága ott él még a szívűnkben? Vagy a bibliaköreinkben inkább üres „filozofálgatások” folynak, melyeknek során az Igéről beszélünk ugyan, de gondosan elkerüljük, hogy az megszólítson, esetenként akár meg is ítéljen bennünket? 

 

 

Elgondolkodtató kérdések:

1./ Iskolai tanulmányaid alapján sorolj föl legalább három bálványistent! Milyen tevékenységek, népek, társadalmi rétegek, stb. istenei voltak ezek?

2./ Sorolj fel mai korunk bálványai közül szintén legalább hármat ! Jellemezd őket: Miért „imádják” őket olyan sokan? Mit várnak tőlük rajongóik?

3./ Ha valamilyen gondod, kérdésed van, akkor a Bibliához fordulsz-é először, vagy csak akkor jut ez eszedbe, ha máshonnan már nem remélsz segítséget?

 

 4. anyagrész

A szerető Mennyei Édesatya

 

 

„Hiszek egy Istenben, mindenható Atyában…” Az előző anyagrészünkben az egyistenhittel, -idegen szóval monoteizmussal- ismerkedtünk. (Először azokkal a világi, -vagyis a Biblia tanításával ellenkező- fölfogásokkal, melyek tagadják ezt a biblikus látásmódot, majd azok cáfolatával.) Mindezt azért tettük így, mert nagyon fontos a világi fölfogások tudatos föltérképezése. Csak így tudunk védekezni a Sátán fondorlatos támadásaival szemben, hiszen ha azt sem tudjuk, mi ellen tiltakozunk, akkor hogyan tudnánk meggyőzően érvelni a jó mellett? Erre figyelmeztet maga a Biblia is, amikor azt mondja: „Mindent megpróbáljatok; ami jó, azt megtartsátok!” (I.Thessalonika 5,21) Mostani anyagrészünktől kezdve még egy szemponttal fogunk találkozni, mégpedig a gyakorlati alkalmazáséval, hiszen nem elég a rosszat bírálni, hanem a jót meg is kell élni! Erről a „megélésről”, -bibliai kifejezéssel megszentelődésről- szól majd mindig a gyakorlati alkalmazás, mely számunkra, metodisták számára a kezdetektől elengedhetetlenül fontos. John Wesley 1743. június 9-i naplóbejegyzésében erről a következőt írja: „Lóháton az egyik szomszéd városba mentem, hogy meglátogassak egy békebírót, egy szellemes és megértő embert; aki elé (amint megtudtam) dühös szomszédok ezekből az új eretnekekből (mármint a metodistákból) egész kocsirakományt hurcoltak. Mikor aztán megkérdezte őket, hogy azok mit csináltak, mély csend volt a válasz; mert a vádlók e fölött a pont fölött el is felejtettek gondolkozni. Végül is az egyik megszólalt: „Mert azt gondolják, hogy jobbak, mint más ember; azután meg reggeltől estig imádkoznak.” Mr. S. megkérdezte még, hogy ezenkívül nem csinálnak semmi mást? „De igen uram –szólalt meg egy öregember- kérem alázattal, megtérítették a feleségemet. Amielőtt közéjük ment volna, olyan nyelve volt… Most olyan csendes, mint egy bárány.” „Vigyétek el őket előlem –felelt a bíró- és engedjétek őket szabadon, hadd térítsék meg a többi házsártos embert is a városban!” (Parókiám az egész világ, Wesley János naplója, fordította Dr. Czakó Jenő, második kiadás Pécs, 1991,87.o.)   

 

 

4.1: Egy lázadó, apák nélküli társadalom

Ma egy olyan világban élünk, mely példaképek nélküli, mindenből kiábrándult, mindent megkérdőjelez. A társadalomtudósok „posztmodern” korszakként jellemzik; ez, a latin nyelvből eredő szókapcsolat „modern utáni”-t, „modernen túli”-t jelent.  Mit értünk ez alatt? Egy olyan fölfogást, közhangulatot, mely már mindenen túl van, nem hisz semmiben. Annyi csalódás érte mára az emberiséget, annyi ideológiáról derült mára ki, hogy nem vezet sehová, hogy a kiégettség, az „úgyis minden mindegy”-életérzése általánossá vált.

 

De nemcsak a nagy eszmék buktak meg, hanem a nagy példaképek is! A világban nincsenek olyan életutak, melyek sokak számára mozgósító erejűek lennének; a guruk[2] és népvezérek hamarosan megvesztegethető, csak saját érdekeiket képviselő manipulátorokként[3] lepleződnek le.  A mai kor társadalmában élő ember tehát magára maradt, céltalanságánál csupán reménytelensége nagyobb. Éppen ezért lázad minden és mindenki ellen, ezért gyanakszik mindenkire, hiszen mindenhol csak egy újabb keserű csalódás vár rá.

 

Ez az állapot a hagyományos családi szerepek háttérbe szorulását eredményezte. Az édesapák többsége, -akik a teremtettség rendje szerint eredetileg a család elöljárói, védelmezői, a gyermekek példaképei lennének-, ma már nem vállalja föl ezt a szerepet. A munkahelyen „látástól mikulásig” hajtanak, de a nevelői, példaadói felelősség fölvállalására már nem futja erejükből. Szerepüket kénytelen-kelletlen a nők veszik át, melynek következtében teljes pályák „nőiesednek el” (lásd az óvónői, tanítói-tanári foglalkozásokat). Ez a káros folyamat így válik öngerjesztővé: a felnövekvő fiúk férfi-minta nélkül nőnek föl, és felnőtt korukra már eleve képtelenek lesznek az egészséges apa-szerep fölvállalására.     

 

 

4.2: A mindenható Atya által fölkínált kiút

Milyen kiutat kínál föl a Biblia? Válasza világos: meg szeretne bennünket ismertetni szerető Mennyei Édesatyánkkal. Ez akkor válik lehetségessé, ha megértjük a „mindenható Atya” szókapcsolat jelentőségét.

 

Maga a kifejezés két olyan, régies eredetű szóból tevődik össze, melyeket első hallásra nem könnyű beazonosítani. Kettejük közül az „Atya” kifejezéssel könnyebben boldogulunk. Róla elég annyit tudnunk, hogy az „apa” szó megfelelőjeként jobban hangsúlyozza a tekintély szerepét. Úgy is mondhatnánk, hogy az atya tekintélyt parancsoló elöljárója annak a háznak, melyben családfőként él. A „mindenható” jelzőt pedig így lehetne lefordítani: mindenre képes, mindent meg tud tenni, amit csak akar. Amikor ezzel a jelzővel a Mennyei Atyát jellemezzük, akkor azt értjük alatta, hogy Ő minden elhatározását akadályoztatás nélkül végre tudja hajtani. Minden erő és hatalmasság kénytelen néki engedni. (Lásd Ézsaiás 42,5; ApCsel 17,28)

 

Ez, az egész univerzum sorsát alapvetően meghatározó törvényszerűség teszi a megtérést sürgető szükségszerűséggé ! Jézus Krisztus ezt így fejezi ki: „Betelt az idő, és elközelített már az Isten Országa: térjetek meg, és higgyetek az evangéliumban[4].” (Márk 1,14-15) Mit jelent mindez? Azt, hogy Jézus Krisztus földre jöttével a Sátán hatalma egyszer s mindenkorra megtört, a világ többé nem az ő uralma alatt kénytelen élni ! Nincs többé olyan kényszerítő erő, mely bennünket a sötétség erőinek kiszolgáltatna, sőt hatalmunk van a gonosz felett ! (Lásd még Lukács 10,17-21) Az evangéliumban hinni tehát annyit jelent: nem engedem magam becsapni azoktól az érzésektől, melyek arról szólnak, hogy ki vagyok szolgáltatva a gonosznak ! Az evangélium éppen ezért örömhír: szabadulásom lehetőségét tárja föl előttem, azt a csodát, hogy mostantól emelt fővel, minden kényszerítő erőtől szabadon élhetek a Mennyei Atya oltalma alatt !

 

 

4.3: A hit megtartó ereje

Próbáljuk most ezeket a megfogalmazásokat a gyakorlatba  átültetni. Kérdésünk tehát ez: hogyan lehet számunkra a mindenható Atyába vetett hit megtartó erővé egy mindenből kiábrándult, minden ellen lázadó világban?

 

Először is úgy, ha saját erőtlenségem és tehetetlenségem átkát nem letagadom, hanem tudatosan fölvállalom. A mindenható Atyába vetett hit tehát csak akkor lehetséges, ha saját, hatalom nélküli életem tehertételével szembesülök. Így fedezem föl: nincs arra hatalmam, hogy önmagamat, vagy környezetemet alapjaiban megváltoztassam. Erőfeszítéseim csak a felszínt, a díszleteket tudják befolyásolni és átformálni, az élet valós gondjait soha! Ebből következően határozottan szembe kell szegülnöm azokkal a teljesen hamis és hazug elképzelésekkel, melyek szerint az ember lenne a teremtett világ megjobbításának kulcsa. Igent kell mondanom a bibliai alázat parancsára, mely a Mindenható Atya előtti tudatos fegyverletételt jelenti. Ennek a fegyverletételnek tartalmát fogalmazza meg Dániel próféta: „Tied Uram az igazság, mienk pedig arcunk pirulása.” (Dán 9,4-7)

 

Amikor az önmegjobbítás törekvéseit feladom, akkor a Mindenható Atyába vetett hit őriz meg a kétségbeeséstől. Pál apostol ezt úgy fogalmazza meg: „Elég néked az én kegyelmem, mert az én erőm erőtlenség által végeztetik el…” II. Korinthus: 12,7-9) Bizalommal kapaszkodok a Jézus Krisztusban felém kinyújtott segítő kézbe, és így egy csodálatos újrakezdés részesévé válok! Megtapasztalom: nem az életem csődtömege határozza meg mindennapjaimat, hanem az Atya mindenhatósága, aki ebből az elrontott életből is tud valami egészen újat, és maradandót létrehozni!  

 

Ekkor élem át: a Mindenható nem kiszámíthatatlan, rigolyás nagyúr! Éppen ellenkezőleg: a Mindenható Atya saját gyermekévé fogad, és ebben, a gondoskodó szeretetet sugárzó kapcsolatban tart igényt engedelmességünkre. Ő nem kényszeríti magát ránk: felénk fordulása mellőz minden erőszakot. Mi tehát elmehetnénk-elfordulhatnánk Tőle, de megalázva magunkat beláttuk: a Mindenható Atya házán kívül biztos pusztulás vár ránk.  Ezt a fölismerést Péter apostol a következő módon fejezi ki: „Uram, kihez mehetnénk? Örök élet beszéde van Nálad. És mi hisszük és tudjuk, hogy Te vagy az Istennek Szentje.” (János 6,60-68)

 

 

Elgondolkodtató kérdések:

1./ Sorolj föl olyan eszméket, példaképeket, amelyekről, akikről kiderült: hamisak! Mi volt hamisságuk lényege?

2./ Saját életedben mikor szembesültél tehetetlenségeddel, erőtlenségeddel?

3./ Szerinted melyik bibliai történet fejezi ki legjobban a Mennyei Atya visszafogadó szeretetét? Indokold válaszodat! 

 

 

5. anyagrész

A teremtés csodája

 

„Hiszek egy Istenben, mindenható Atyában, mennynek és Földnek teremtőjében.” Az Atya mindenhatóságával megismerkedő ember hamar rádöbben: a Teremtő hatalma nem öncélú, magamutogató jellegű. Fő célja és mozgatórugója a mindent átjáró alkotói, újjáteremtő szándék. Mostani anyagrészünkben ezzel foglalkoznánk.

 

 

5.1: Az ember teremtői vágya

Az alkotás, a teremtés ösztönző ereje ősidőktől fogva meghatározza az ember gondolkodásmódját, cselekedeteit. Ezért hoz létre gyönyörű műalkotásokat, fedez föl újabb és újabb tudományos csodákat, telepít erdőt, alapít családot. Mindezek a tevékenységek jók és hasznosak, ugyanakkor fölvetnek egy alapvető kérdést is, melyet így fogalmazhatnánk meg: „Mivégre tesszük mindezt?” Gondoljunk csak pl. egy híres zeneszerzőre. Vajon miért alkotja meg művét? Mi ösztönzi arra, hogy azt előadassa, hogy azt lehetőség szerint minél többen megismerjék? A válasz az esetek döntő többségében roppant egyszerű: a saját hírnév, dicsőség keresése, az emberi elismerés utáni vágy. Ezek az emberek akkor szárnyalnak, ha környezetük visszaigazolja: egyéni tehetségük „egyszerűen lenyűgöző”.

 

Holott az ember teremtői, alkotói munkássága valójában nem más, mint következmény. Következménye annak, hogy a Mindenható Atya megszületésünkkor sok-sok képességet, lehetőséget ajándékozott nékünk, melyekkel élhetünk. Amikor azonban az ember nem ajándékként tekint saját képességeire és lehetőségeire, akkor alapvetően elromlik minden. Saját dicsőségének hajszolása közben már nem él, hanem visszaél mindazzal, ami reá bízatott. Ezért van a legtöbb tudományos fölfedezésnek katonai jellege, ezért költenek milliárdokat a klónozás embertelen kísérleteire ahelyett, hogy az éhező milliók sorsán enyhítenének… Ezért fizetnek egy híres sztár koncertjének belépőjegyéért csillagászati összeget, és ezért nehéz pénzt gyűjteni a rászorulók számára… Ha valaki már elfelejti, hogy mindene ajándék, akkor már nem is akarja azt mások számára kamatoztatni.

 

De nemcsak az öncélú, magamutogató alkotói tevékenység eredményez súlyos gondokat. Ugyanilyen nagy mérvű tehertétellé válik az ember számára az, ha úgy érzi: ő nem tud nagyot alkotni. Ilyenkor a kisebbrendűségi érzés gátjai nőnek egyre nagyobbá, és bénítanak le minden emberi kapcsolatot. Holott aki tudja, hogy mindene ajándék, az azzal is tisztában van: a Szentháromság-Isten mindenkinek adott ajándékot! Nincsen tehát olyan ember, akinek ne lenne olyan, a Mennyei Atyától kapott tálentuma, melyet ne tudna embertársai javára kamatoztatni. (Lásd a tálentumokról szóló példázatot Máté 25, 14-30-ban.)  

 

 

5.2: A Szentháromság-Isten[5], mint Teremtő

Éppen az előbb idézett, Jézus Krisztus által elmondott példázat mutatja be nékünk a Teremtőt. Mit is tudunk meg Róla ebből a példatörténetből? Először is azt, hogy gazdagon, bőkezűen ajándékozó Urunk Ő. Amit ad, az akkor is elképzelhetetlenül nagy érték, ha „csak” egy tálentumnyi[6] értéket képvisel! Jézus Krisztus tehát azt kívánja hangsúlyozni: amikor közülünk bárki megszületik erre a Földre, akkor élete óriási értéket képvisel.

 

 

Innen ered az élet tiszteletének bibliai tanítása, melynek a lényege a következő: nem azért tiszteljük a másikat, mert a nagy átlagból magasan kiemelkedő tulajdonságai vannak! Mindenki értékes, mégpedig kivétel nélkül!! Tehát az értelmi fogyatékos is, az iskolázatlan, a beteg, sőt, a hajléktalan is… A különbség csak annyi, hogy az ő értékei még fölfedezésre, kibontakoztatásra várnak, ezért még nem nyilvánvalóak. Az élet tiszteletéről szóló bibliai tanítás éppen ebben az összefüggésben ró reánk felelősséget. Az a feladatunk, hogy járuljunk hozzá a rejtett tálentumok fölfedezéséhez, kibontakoztatásához! Ébresszük rá embertársunkat: nem szabad adományait eltékozolnia, letagadnia, -a példázat szavaival élve elásnia!

 

Nem véletlenül szerepel az Apostoli Hitvallás szövegében a Szentháromság-Isten teremtő művének színhelyeként a menny és Föld. Ez az a keret, melyben teremtő akarata azóta is megjelenik. Hogy ebből mi következik? Az, hogy Ő nem hagyta magára ezt a világot, és nem tesz le arról a szándékáról sem, hogy elvezesse azt a teljes megújulásra. Ez a teljes megújulás az univerzum újjáteremtésében ölt alakot, az új Jeruzsálem megjelenésekor. (Lásd Jelenések 21,9-27) Ez lesz az a csodálatos korszak, melyben a Teremtő és teremtményei újból háborítatlan közösségben lesznek majd együtt. Micsoda világszemléletet ajándékoz nékünk ennek az „új égnek, és új Földnek” bizonyossága!

 

Mi, keresztény emberek tehát nem egy pusztulásba rohanó világban élünk, hanem egy teljes megújulás felé haladóban! Amit látunk, megélünk, az olyan folyamat, mint amikor a kígyó levedli régi bőrét. A világban tapasztalható gonosz, embertelen történések csak Jézus Krisztus szeretetének elpusztíthatatlanságát teszik egyre nyilvánvalóbbá. (Lásd János 16,21k) Merthogy egyrészt valóban azt tapasztaljuk, hogy a gonoszság egyre jobban nő… Másrészt viszont a Mennyei Atya felénk hajló, óvó-védő szeretete is nagyobb, hatalmasabb, és minden szörnyűség közepette képes bennünket megóvni, sőt, továbbvezetni!     

    

 

5.3: A teremtés műve, mint a megtérés kulcsa

A teremtés csodája irányt mutat számunkra akkor is, amikor a megtérés lényegét kívánjuk megérteni. A teremtés csodájába belefeledkezve rájövünk arra: a régi életet nem lehet a keresztyén élet kiindulópontjaként elfogadni. (Lásd I.Mózes 1,1k) A régi, Krisztusnak nem engedő emberi természetünk annyira romlott, hogy csak a Szentháromság-Isten által újjáteremtve lesz arra képes, hogy hívő módon éljen.

 

Bárhogyan is hirdeti ez a világ az önmegjobbítás varázslatát, mi tudhatjuk: óriási becsapásról van szó! Ezt bizonyítja az a sok szomorú eset, amikor jellembeli, kapcsolati, vagy anyagi problémáikat kiküszöbölni akaró emberek az ún. szellemi tudományok technikái révén végül is a pszichiátrián kötöttek ki… Nem mi vagyunk tehát azok, akik addig küszködünk és erőlködünk, amíg Őt –mint a fölfedezők egy addig ismeretlen földrészt- meg nem találjuk! Éppen ellenkezőleg: Ő hajol le hozzánk, és emel föl magához! Jézus Krisztus ezt az igazságot a következő módon fejezi ki: „Nem ti választottatok ki engem, hanem én választottalak ki, és rendeltelek titeket arra, hogy elmenjetek, és gyümölcsöt teremjetek…” (János 15,16)

 

Az Istennel való találkozás csodájának kezdeményezője tehát maga a Teremtő, Aki azért alkot meg bennünket, hogy Őhozzá visszataláljunk. Ezt az igazságot fogalmazza meg egyházunk a „megelőző kegyelem”-ről szóló tanítása is. Lényege éppen a föntiekből következik: a Szentháromság-Isten saját keresgélésünket megelőzve készít utat Önmaga felé, tehát már akkor is körülvett bennünket, amikor még nem is tudtunk Róla! A zsoltáros ezt a következő módon fogalmazza meg: „Már anyám ölében is Rád voltam utalva, anyám méhében is Te voltál Istenem.” (Zsoltár 22,11)

 

Elgondolkodtató kérdések:

1./ Neked milyen tálentumot adott az Úr, és azt hogyan kamatoztatod?

2./ Tudnál-e  példát mondani arra, hogy nagy nehézségek közepette valaki (talán éppen Te?) átélted Jézus Krisztus még nagyobb szeretetét?

3./ Mondj saját, vagy családtagjaid életéből arra példát, amikor valamilyen eseményen keresztül a Mennyei Atya jelenlétét anélkül éltétek át,  hogy tudatosan számoltatok volna Vele !

 

6. anyagrész

Bizalmi kapcsolat a Mennyei Atyával

 

„Hiszek egy Istenben, mindenható Atyában, mennynek és Földnek teremtőjében. És  Jézus Krisztusban, az Ő Egyszülött Fiában,…” Előző anyagrészünkben a megtérés csodájának mozgatórugóját vettük alaposabban szemügyre. Mostani témakörünk a megtérés célkitűzéséről, a Szentháromság-Isten, és az ember között létrejövő bizalmi kapcsolatról szól. Ennek csodálatos mintaképe a Mennyei Atya, és Egyszülött Fia, Jézus Krisztus közötti bizalmi kapcsolat. Ebből az isteni egységből indulunk ki akkor, amikor most a Szentlélek által munkált bizalmi kapcsolatról gondolkodunk.

 

 

6.1: A mai, kapcsolatszegény világ

Előző anyagrészeink egyikében, a 4.1-es pontban már foglalkoztunk azzal az állapottal, mely az „apák nélküli, lázadó társadalmat” jellemzi. Megállapítottuk: ennek a kornak embere gyanakvó minden külső kapcsolattal szemben, hisz oly sokszor becsapták már.

 

Éppen ennek, az így kialakuló  gyanakvásnak lesz következménye az általános bizalmi válság. Többé már senki sem bízik meg a másikban: egyre kevesebben mernek kitárulkozni a másik előtt, mert „mi lesz, ha cserbenhagy, és kifecsegi legféltettebb titkaimat…” Egyre kevesebben mernek házasságot kötni, helyette inkább az élettársi kapcsolatot választják a gyors kiugrási lehetőség miatt… Az emberi kapcsolatok terén ennek a folyamatnak nagyon káros, végzetesen romboló hatása van. Ha tudniillik nem tudunk a másikban maradéktalanul megbízni, akkor soha sem tudunk vele teljes erőbedobással együttműködni! (Gondoljatok csak arra: hogyan tudná egy tiszt rohamra vezényelni csapatát, ha arra gyanakodna; közben saját katonái fogják lelőni –hátulról?) Ettől, a folyamatos „hátbatámadástól” való félelem teszi kapcsolatszegénnyé korunkat. Már egyre inkább csupán „távirati stílusban” beszélgetünk egymással: az érzelmek szabad áramlása helyett kizárólag információkat közlünk –azt is lehetőség szerint SMS-ben, hogy még a hangunkat se hallja a másik… Egy személytelen, kapcsolatszegény világ betegségének tünetei ezek, amely miatt Teremtőjével is csak ilyen, érzelemszegény kapcsolatra képes.

 

Az előzőekben leírt bizalmi válság nem csupán az ember-ember, hanem ember-Isten kapcsolatban is jelentős gondot okoz. A kapcsolatszegény, alapvetően bizalmatlan ember a Mennyei Atyáról is téves elképzelést alakít ki magában. Ennek jellemzője, hogy bénító erővel bír, és megakadályozza, hogy fölszabadult szívvel, igazi, bensőséges párbeszédet folytatva közeledhessünk Jézus Krisztushoz.

 

De milyen elképzelésről van szó? Három tartópillére van, mely mind azzal a szülőképpel függ össze, amelyet gyermekként a családjainkban átélünk!)

1./ Vannak olyanok, akik a Mennyei Atyát azokkal a mai szülőkkel azonosítják be, akik inkább teletömik pénzzel a gyereküket, minden kívánságát teljesítik, csakhogy ne kelljen foglalkozni velük. Ők azok, akik úgy gondolják: a Mennyei Atyának az a dolga, hogy teljesítse kívánságainkat, -egyébként pedig ne avatkozzon bele az un. „magánéletünkbe”.

2./ Megint mások a kegyetlenül büntető, minden hibát keményen számonkérő, megtorló szülő képével azonosítják a Mennyei Atyát. Félelmetes, nagy haragú úrként gondolnak őrá, aki abban lelné állítólag kedvét, hogy bűneinket fejünkhöz verje.

3./ Végül vannak olyanok is, akiknek Isten-képe leginkább a hangulatszülőről mintázott. Ezek a hangulatszülők azok, akik egyszer kényeztetik, másszor ütlegelik gyermeküket, -éppen úgy, ahogyan pillanatnyi kedvük tartja. A gyermek számára az ilyen szülő kiszámíthatatlan, állandóságot adni nem tudó személy. Akik így tekintenek a Szentháromság-Istenre, azok olyan kényúrt látnak benne, akinek gondolatai nem csupán érthetetlenek, hanem kifürkészhetetlenek is. 

 

6.2: A Mennyei Atya bizalomépítő tevékenysége

Mindezekről a tehertételeinkről a Mennyei Atya is tud. Ezért lett számunkra ajándékká Jézus Krisztus. Őbenne ábrázolódik ki az ember és Isten közötti bizalmi viszony, -és Őáltala válik számunkra mindez megvalósíthatóvá. Mi, akik már-még nem tapasztalhatjuk meg Jézus Krisztust emberhez hasonló formában, ezt az új, bizalmi viszonyt a Fiúság Lelke, vagyis a Szentlélek közreműködése által élhetjük át. Hogy miképpen? Erről a Római levél 8,14k versei beszélnek: „Akiket pedig Isten Lelke vezérel, azok Isten fiai. Mert nem a szolgaság lelkét kaptátok, hogy ismét féljetek, hanem a Fiúság Lelkét kaptátok, aki által kiáltjuk: Abba, Atyánk!”

 

Hogy mit jelent ez a gyakorlatban? Már a 2.1-es anyagrészünkben utaltunk arra: „…föltétlen bizalomra van szükségünk… mert az élet viharaiban csak ez a fajta hit képes bennünket megtartani.” Ez a belső bizonyosság, vagyis az a meggyőződés, hogy érdemes hinnem, -nos, ez a Szentlélek ajándéka. Ő az, Aki szíveinkbe kiáradva megszabadít a „fortélyos félelem” rabszolgaságából, Aki megérezteti velünk: a Mennyei Atya szeretete örök, és megingathatatlan. Ez a szeretet annyira valóságossá válik így számunkra, hogy a kisgyermek lelkületével futhatunk oda Édes Megváltónk karjaiba, tudva, hogy Nála valóban védelmet találunk… Abba a családba tartozhatunk tehát, melynek családfője a Mennyei Atya, mi pedig az Ő gyermekei lehetünk!!

 

Szép szavak? Valóban azok, de nem csupán! Inkább arról van szó, hogy mindez nem valamilyen szép tantétel, hanem sokkal inkább egy csodálatos életérzés, mely át meg átszövi mindennapjainkat.

 

 

6.3. Az ősbizalom életfölfogása

Mindez az új életérzés a bennünket körülvevő világot egy eddig ismeretlen oldaláról mutatja be nékünk: többé már nem fenyegetésként, hanem ajándékként ismerjük föl. Vajon mi az oka ennek a változásnak? A választ Filippi 4,6-7 versei alapján a következőképpen foglalhatjuk össze:

 

1.) A bizalom légkörében élő ember képes egyedül arra, hogy elszakadjon az aggodalmaskodástól. Ez a bizalmi légkör azonban csak ott jöhet létre, ahol az ember újra bízni akar Teremtőjében. Másban bízni nem érdemes, Ő viszont örökké megbízható marad !

 

2.) A Mennyei Atya felé bizalommal forduló ember is kerülhet bajba. Ilyenkor hálaadással emlékezik meg mindazokról a csodákról, melyek a múltban már bizonyították számára: Teremtője gondoskodik róla. Az átélt szabadítások újbóli fölelevenítése által Isten SzentLelke bizonyosságot ad neki arról, hogy a jövőben is ugyanilyen megtapasztalások várnak rá.

 

3.) Innen ered az a békesség, mely az emberi logika megszokott kereteit teljesen szétfeszíti. Az átlagember azért érez békességet, mert békén hagyják. Isten gyermekei azért éreznek békességet, mert megtapasztalják: Jézus Krisztus életük legsötétebb óráiban is velük van, Tőle senki és semmi el nem szakíthatja őket !

  

De mit kell tennünk ahhoz, hogy az ősbizalom életfölfogása ránk is jellemző legyen? Csak egyet: be kell látnunk, hogy nem lehetünk a magunk urai. Nem tudjuk magunkat sem megvédeni, sem kiszámítható, a bűnnek ellenálló emberré tenni. Minderre csak Jézus Krisztusba kapaszkodva vagyunk képesek. Tegyük hát le saját büszkeségünk fegyvereit Őelőtte, és ismerjük el: Ő a mi Urunk, és egyetlen reményünk!!

 

 

Elgondolkodtató kérdések:

1./ Hozzál a Téged körülvevő világból a bizalmi válság súlyos problémájára példákat!

2./ Neked milyen Isten-képed van? Hogy függ ez össze szüleidről, - különösen édesapádról - szerzett tapasztalataiddal? Gondolkozz el ezen!

3./ Ismered-e a Jézus Krisztusba vetett föltétlen bizalom érzését? Szerinted mi akadályoz meg abban, hogy ez az életérzés mindennapjaid természetes velejárója legyen?    

 


7.anyagrész

A Krisztusról szóló bizonyságtétel

 

„Hiszek egy Istenben, mindenható Atyában, mennynek és Földnek teremtőjében. És  Jézus Krisztusban, az Ő egyszülött Fiában, a mi Urunkban…” Előző anyagrészünkben a Szentháromság-Istennel létrejövő kapcsolat csodálatos távlatáról, az egyre jobban kiteljesedő bizalmi kapcsolatról volt szó. Azzal fejeztük be közös gondolkozásunkat, hogy megállapítottuk: valójában nem egy tantétel elsajátításáról, hanem egy életérzés megtapasztalásáról van szó, mely az ősbizalom jövőképével ajándékoz meg bennünket. No de nem itt válik sikamlós, érzelgős rajongássá ez a fajta fölfogás? Mi metodisták, akik a kereszténység nagy családjának sajátos színeként a „szív vallását” képviseljük, határozott „nem”-mel válaszolunk erre a kérdésre! Meggyőződésünk az, hogy a Jézus Krisztussal kötött szövetség édes ízét éreznünk kell, mert egyébként miről tennénk bizonyságot? Vagy talán lehet valamit úgy odaadással képviselni, ha annak semmi mással föl nem cserélhető minőségéről ne volna közvetlen, meggyőző tapasztalatunk? Ezekről az összefüggésekről lesz az elkövetkezőkben szó.

 

 

7.1. A nagyhangú bizonygatások bizonytalansága  

Persze ezt az összefüggést a világ is ismeri. A termékeik kiválóságáról áradozó ügynökök ugyanezt a törvényszerűséget ismerik föl: érvelésük meggyőző erejét saját, pozitív tapasztalataikkal kívánják hitelesíteni. De nézzünk egy kicsit a színfalak mögé! Vajon hogyan működik ez a rendszer, vannak-e nyertesei, vagy inkább csupán vesztesekről beszélhetünk?

 

A világban számtalan mozgalom, áramlat, üzleti-gazdasági, kulturális áramlat keres és toboroz követőket. Mindegyik kitermeli a maga példaképeit. Ezektől a példaképektől várják a mozgósító, lelkesítő tömeghatás előidézését. Ők azok, akik a mindenki által irigyelt „sikeres emberek”, és akik a karrierhegy csúcsáról leintegetnek hozzánk, az oda vágyakozóknak: „Gyertek csak, ahogyan én följutottam, ti is ide érhettek, igyekezzetek csak!”

 

De valóban így van-e? Ha egy kicsit odafigyelünk, rá kell jönnünk, hogy csupán jól leplezett hazugságokról van szó. Ennek legszemléletesebb példája számomra az un. termékforgalmazók értekezlete. Ezek, a gazdasági élet terén közismert „fejtágítók” mindenhol hasonló menetrend szerint zajlanak. A résztvevő, nem éppen sikeres termékforgalmazók súlyos pénzeket fizetnek azért, hogy előkelő szállodákban meghallgathassák az ügyeletes „sikeres ember” lelkesítő szólamait. Ott elhangzik egy-két közhelyszerű frázis arról, hogy miként lehet rábeszélni a potenciális vásárlót arra, hogy belássa: ez a termék valóban a legszuperebb az egész földkerekségen. Közben nagy szerepet kap az ünneplés: pozitív példák kellenek, emberek kapnak –egyébként teljesen értéktelen- kitüntetéseket, mert hiszen „…ők már el tudtak adni 50 porszívót egy hónapban”! Az egyszeri termékforgalmazó pedig a sok pozitív példakép láttán fölbuzdulva hazamegy, és azt mondja otthon: „Asszony, ez a 30 eFT nem volt sok a másfél napért, hiszen most már tudom, hogy csinálom meg a szerencsénket!” Megkettőzött erőfeszítéssel lát hát munkának, éjt nappallá téve beszél lukat a környezetében föllelhető emberek hasába… és óriási erőfeszítések árán egy hónapban elad 3 darab porszívót. A beígért jutalékot persze nem kapja meg, hiszen annak előfeltétele a cég által -nagyon okosan- úgy lett meghatározva, hogy azt lehetőség szerint szinte senki se tudja teljesíteni (havonta 50 porszívó). Emberünk elkeseredik, föladja, és így vonja le a tanulságot: „Nekem sajnos nincs olyan jó üzleti érzékem, mint amilyen ehhez a munkához kellene…”

  

Vagyis miről is van szó? Egy olyan tragédiáról, mely bennünket, Krisztus nélkül élő embereket kiszolgáltat a Sátán manipulációinak… Merthogy tragédia, valóságos szellemi öngyilkosság az, amikor ál-bizonyságtételektől, kecsegtető, szépen csillogó ígéretektől hagyjuk magunkat félrevezetni!! Igen, ezek azok, melyek végül semmit sem adnak, csupán arra jók, hogy maradék erőnket, lelkesedésünket is elrabolják, és az „élhetetlen kudarc-emberek” táborába soroljanak bennünket. Ezt állapította meg Jézus „amikor látta a sokaságot, és megszánta őket, mert elgyötörtek és elesettek voltak, mint a juhok pásztor nélkül.” (Máté 9,36)              

 

 

7.2. A csendes bizonyságtétel ereje

A föntiek fényében nagyon időszerű a kérdés: lehet a meggyőzésre irányuló törekvés jó, ha a bennünket befolyásolni kívánók ennyire hamisak? Nem kellene sokkal inkább azt mondanunk: „mindenki, aki a másikat meg akarja győzni, az eleve rossz úton jár!”(?)

 

Jézus Krisztus életpéldája igazít el bennünket ebben a tekintetben is. Amikor Ő földi pályafutását elkezdve tanította a népet, rögtön föltűnt mindenki számára szavainak meggyőző ereje: „…a sokaság álmélkodott tanításán, mert úgy tanította őket, mint akinek hatalma van, és nem úgy, mint az írástudók.” (Máté 7,28k) Nem azt jelentette mindez, hogy elvárta a körülötte lévőktől: „adjatok nekem igazat !” Nem, az Ő hatalmának sokkal inkább az volt a jele, hogy Vele találkozva mindenki érezte: most döntenie kell…  Vagy elfogadja, vagy elutasítja Őt, de közömbös semmiképpen sem maradhat !  A másik meggyőzésére való törekvés tehát önmagában semmiképpen sem tekinthető bűnös törekvésnek. Gondoljunk csak Drága Megváltónkra: az Ő szavainak kisugárzó ereje olyan jelentős volt, hogy azt rögtön mindenki észre vette. De vajon miben rejlett titka? Hiszen Ő nem tartott nagy szónoklatokat, nem voltak fizetett választási hirdetései a televízióban-rádióban, Ő nem manipulált senkit. Azt is éppen az idézett igeszakasz fogalmazza meg, hogy nem beszédének újszerű tartalma volt az, amely föltűnést keltett… Kérdésünkre a választ szintén Ő adja meg: „A lélek az, aki életre kelt, a test nem használ semmit: azok a beszédek, amelyeket én mondtam nektek: lélek és élet.” (János 6,63) Jézus Krisztus üzenete tehát lélektől lélekig, -más szóval szívtől szívig- terjed. 

 

 

7.3. A meggyőző mondanivaló kegyelme

Hogy mindez saját életünk gyakorlatában mit jelent? Először is két nagyon fontos fölismerést:

 

1./ A testies, tehát a világban szokásos gondolkodásmód nem alkalmas arra, hogy valóban meggyőző lehessen. Nincs benne erő, csak lefárasztani, tönkre tenni tudja mindazokat, akik annak alkalmazásával próbálkoznak.

 

2./ Jézus Krisztus beszédét, a Szentlélek eleveníti meg. Ez az a hétköznapokra alkalmazott igei útmutatás, melyben erő van. Ennek az útmutatásnak következetes képviselése teszi életünk mondanivalóját meggyőző erejűvé.

 

Ezzel kapcsolatosan azonban van egy komoly gond. Amikor a mindenkori ember saját, meggyőződés nélküli életét szembesíti az Isten Igéjében rejlő átütő erővel, akkor első reakciója az ellenkezés. Olyannyira nagy lehet ez az ellenállás, hogy már hallgatni sem akarja az Égi Üzenetet: „Kemény beszéd ez: ki hallgathatja Őt?” (János 6,60) Éppen ezért súlyos döntés előtt állunk mindannyian: vagy megelégszünk életünk eddigi, sekélyesen semmitmondó tartalmával, vagy elfogadjuk azt, hogy nincs élet Jézus Krisztuson kívül. Utóbbi esetben Jézus Krisztus számunkra olyan, mint a hajósember számára az iránytű. Simon Péter ezt így fejezi ki: „Uram, kihez mennénk? Örök életnek beszéde van Nálad.” (János 6,68) Életünk bizonyságtétele tehát csak úgy lehet meggyőző, ha belátjuk: aki nem Jézus Krisztus mondanivalóján tájékozódik, menthetetlenül eltéved. Ez a fölismerés a gyakorlati következménye annak, ha Jézus Krisztust urunknak fogadjuk el.

 

 

Elgondolkodtató kérdések:

1./ Sorolj föl legalább két olyan, un. „sikeres embert”, akinek a példájával manipulálnak bennünket, kisembereket a számunkra egyébként elérhetetlennek tűnő csúcsok elérésére!

2./ Írj le egy olyan esetet, amikor olyan emberrel találkoztál, akinek mondanivalója, bizonyságtétele valóban meggyőző volt számodra! Mi volt ennek az oka?

3./ Te tudtál már így, Jézus Krisztus módjára meggyőző módon érvelni? Indokold válaszodat! 

 

 

8.anyagrész

A lelki növekedés titka

 

„Hiszek egy Istenben, mindenható Atyában, mennynek és Földnek teremtőjében. És a Jézus Krisztusban, Az Ő egyszülött Fiában, mi Urunkban, Aki fogantatott Szentlélektől, született Szűz Máriától…” Előző anyagrészünkben a megtapasztalható-átélhető Jézus-élményről gondolkodtunk. Megállapítottuk: mindez nem valamifajta túlhajtott érzelgősség, hanem a testté lett Ige meggyőző ereje. Innen folytatjuk most, amikor a személyes tapasztalat kiteljesedéséről, a belső bizonyosságról lesz szó. Ez a kiteljesedés olyan, mint amikor a kismama méhében megfoganó új élet létezéséről a kezdeti bizonytalanság szakasza után szülei már teljes bizonyossággal tudják: új élet fogant.  Ennek a belső bizonyosságnak fontosságáról már a 2.1-es anyagrészünkben beszéltünk. Ott megállapítottuk: hitünk semmiképpen sem alapozódhat képzelőerőnkre, hanem belső bizonyossággá kell válnia. Amikor most a lelki növekedés titkáról gondolkodunk, valójában azt vizsgáljuk: hogyan fejlődik ki bennünk a Krisztus, hogy aztán – a magzati fejlődéshez hasonló módon - megszülessék.

 

 

8.1. A fogyasztói igényeket kiszolgáló növekedés

A világ is ismeri a növekedés fogalmát. A fogyasztói igények növekedését érti alatta, és központi szerepet tulajdonít neki. Mai, úgynevezett fogyasztói társadalmunk ezt a fajta növekedést tekinti minden fejlődés alapjának. A reklámok által támasztott igények szerepe is az, hogy a mesterségesen befolyásolt fogyasztói szokások által fokozza a termelést. Az un. tartós fogyasztási cikkek élettartama is ezért csökken: a hét évnyi használat után már kidobható mosógép, az „egynyári” cipő mind-mind újabb vásárlásra, ezáltal növekedő termelésre ösztönöz.

 

Az így felkorbácsolt igények kiszolgálása érdekében óriási pénzeket áldoznak a kutatásokra, fejlesztésekre. Újabb és újabb termékeket dobnak piacra, sőt, azon igyekeznek, hogy olyan gazdasági rendszereket alkossanak, melyek a termelékenységet tovább fokozzák. Modern korunk két ilyen jelentős rendszert fejlesztett ki: az egyik a sorozatgyártás, a másik az automatizálás rendszere volt. A sorozatgyártás a már meglévő munkafolyamatokat egységbe rendezve, jelentősen fölgyorsította azokat. Ennek leginkább ismert példája a futószalagos gyártási eljárás bevezetése. Az automatizálás viszont még tovább lépett: az eddig az ember által véghezvitt-fölügyelt munkafolyamatokat gépek által vezéreltté tette. Ez a komputertechnika lényege. Most a tudomány azon mesterkedik, hogy egy újabb, még intenzívebb növekedési rendszert fejlesszen ki. Ezért kutatják olyan lázasan a gének titkait, ezért próbálkoznak a mesterségesen előállított élettel. Bár ezen a területen még rengeteg a kérdőjel, a célkitűzés világos: az ember olyan gazdasági rendszert akar létrehozni, melynek minden alkotóeleme a növekedés előmozdítására van beprogramozva. Úgy kell ezt elképzelni, mintha az ember mostantól nem serdülőkorának végére érné el átlagos testsúlyát-nagyságát, hanem a benne működő gének átprogramozása által élete végéig növekedne. A kutatások célja tehát az, hogy a gének szabályzórendszerének titkát megfejtve ebben a világban mindent folyamatos fejlődési pályára állíthassanak. Az erre a mintára alkotandó un. kibernetikus számítógép tehát már nem csupán eszement sebességgel végez majd el minden matematikai műveletet, hanem közben arra is lesz lehetősége, hogy saját rendszerét továbbfejlessze.

 

8.2. Az evangéliumi növekedés

Amikor a Biblia a növekedésről szól, akkor már a kiindulópont más, mint a világban elfogadott. A Biblia tanítása szerint tudniillik nem az emberi tudomány által létrehozott előfeltételek miatt, hanem a Szentlélek közreműködése által indul be a növekedés folyamata. Hogy miképpen? Erre éppen Jézus Krisztus születésének története a legjobb példa.

 

Amikor Gábriel angyal meglátogatja Máriát, és hírül adja néki Jézus Krisztus születését, Mária ezt kérdezi tőle: „Hogyan lehetséges ez, amikor én férfit nem ismerek?” (Lukács 1,34-38) Kérdését így fordíthatjuk le: Hogyan jöhetne valami új létre anélkül, hogy nekünk embereknek ahhoz ne lenne közünk, azt el ne indítanánk? Hiszen valóban hozzá vagyunk szokva ahhoz, hogy a világ új fejleményei az emberi kezdeményezésekből indulnak ki… Gábriel angyal válasza azonban egyértelművé teszi az emberi, és isteni növekedés közötti különbséget: „A Szentlélek száll reád, és a Magasságos ereje árnyékoz be téged…” Értelmezzük most a két kulcsszót, hogy örökérvényű tanulsághoz jussunk!

 

A Biblia az „erő” kifejezés alatt nem valamilyen formát, hanem kizárólag hatást ért! Hadd világítsam meg ezt az összefüggést egy példával: Az ún. testépítők félelmetes izomkötegekkel rendelkeznek. Iszonyú erősnek néznek ki, ugyanakkor ezek az izmok sajnos nagyrészt inkább különféle doppingszerekkel fölpumpáltak. Ezért nem a méretükkel arányban lévő, hanem attól messze elmaradó erőt képesek csupán kifejteni. A Szentlélek esetében azonban ez máshogy működik. Ő nem ügyel a külső formákra: látszólag jelentéktelen, teljesen érdemtelen eszközöket használ föl arra, hogy nyilvánvalóvá tegye a Szentháromság-Isten erejének csodálatos nagyságát. Így volt ez Mária esetében is: Szűz Mária származása, befolyása alapján semmiképpen sem érdemelte volna ki azt a hatalmas tisztességet, hogy Megváltónk édesanyja legyen…

 

De mit jelent vajon a „beárnyékoz” szó?  Megérteni akkor fogjuk, ha föllapozzuk az Apostolok Cselekedete könyvének azt a szakaszát, ahol ugyanez a kifejezés áll: (5,12-16). Ott azt olvassuk, hogy „a betegeket kivitték az utcára, hogy ha arra jár Péter, legalább az árnyéka vetődjék rá valamelyikükre… s ezek mind meggyógyultak.” Vagyis itt egy olyan védelmező erőtér megjelenéséről van szó, mely gyógyító-megújító hatások továbbítására teszi képessé azt, akibe költözik. Hadd hozzak erre is egy példát: olyan ez, mint amikor az acélrudat elektromos impulzus, vagy mágnes segítségével mágneses erők hordozójává tesszük. Ilyenkor ez a belső szerkezetváltozás a fémdarab körül is rögtön érzékelhetővé válik, hiszen vasreszelék odaszórása esetén azok a két pólus erőterét ábrázolják ki!

 

A Biblia üzenete tehát egyértelmű: ennek a világegyetemnek minden olyan növekedése, mely időtálló gyümölcsöket hoz, a Szentlélek közreműködésének köszönhető. Emberi erőlködésünk által csupán természetellenes, és önpusztító hatású növekedést hozhatunk létre. (Lásd például a környezetszennyezés, vagy a doppingszerekkel  önmaguk szervezetét tönkretevő sportemberek példáját!) A természetes, magától értetődő növekedés, -melynek példáját a növényvilágban számtalan formában láthatjuk-, egyedül a Szentháromság Isten ajándéka.

 

 

8.3. Az evangéliumi növekedés hajtómotorja

Mondanivalónk nem lenne teljes, ha az evangéliumi növekedés hajtómotorjáról, az alázatról nem beszélnénk. Merthogy óhatatlanul fölvetődik a kérdés: ha az emberi próbálkozások ennyire elhibázottak, akkor mi már nem is tehetünk semmit annak érdekében, hogy világunkban a jó erők diadalmaskodjanak? A föltett kérdésre megintcsak Mária életét tanulmányozva kapunk választ. Mit tett Mária azért, hogy Jézus Krisztus édesanyja lehessen? Lapozzuk föl a Bibliát, hogy erre egyértelmű választ kaphassunk (Lukács 1,34-38). A kiírt igeszakaszt tanulmányozva a következő tanulságokat fogalmazhatjuk meg:

 

1./ Mária nem gondolkodás nélküli, természetes töprengéseit megtagadó személy! Kérdéseit megfogalmazza, mert fontosnak tartja, hogy az események ne csupán történjenek vele, hanem azok összefüggéseit ő maga is értse. A Szentháromság-Isten tehát semmiképpen sem várja el tőlünk, hogy kételyeinket, kérdéseinket elnyomjuk csak azért, mert a „hívő nem kételkedhet”. Éppen ellenkezőleg! Aki a Magasságos Isten ajándékait be akarja fogadni, annak Vele állandó párbeszédben kell állnia.

  

2./ Amikor megkapja a választ, akkor reakciója két fő irányba mutat. Az egyik az önjellemzés: „Íme az Úr szolgálóleánya”. Mit is jelent ez? Azt, hogy Mária tisztában van az erőviszonyokkal, és teljes mértékben alkalmazkodik hozzájuk. Ezt az életfölfogást, mely az igazi, evangéliumi hit legmeghatározóbb jellemvonása, egy másik bibliai történet mutatja be nekünk (Lukács 7,1-10) Itt éppen egy katonaember az, aki egyértelműen kimondja: „Csak szólj, és meggyógyul az én szolgám. Mert én is hatalom alá vetett ember vagyok.” Vagyis: ebben a világban csak az történik, amit a Mennyei Atya megenged. Bárki bárhogyan is rugódozik ellene, a Magasságos akarata a döntő!! Mária hitének ez a megingathatatlan alapja. Ő nem valamiféle emberi tákolmányban hisz, hanem a Világmindenség Urában!

 

3./ Ebből következően az esetlegesen fölmerülő kockázatok vállalása nem más, mint bizalmi kérdés. Amikor tehát Mária azt mondja: „történjék velem a te beszéded szerint!” –akkor ezzel úgy tűnik, hogy nagyon nagy kockázatot vállal föl. Jóhírének, addigi nyugodt, kiegyensúlyozott életének egyszer s mindenkorra vége. Kiteszi magát az emberek gúnyolódásának és megvetésének, kockáztatja házasságát és szerelmét, sőt, akár életét is. Ugyanakkor ez így nem igaz!!! Merthogy ezek a számítások csak akkor igazak, ha a Szentháromság-Isten nélkül végezzük el őket. Vele számolva azonban csak az történik, ami Máriával is: minden nehézség a Krisztus Jézusban megjelenő, kifogyhatatlan szeretet kiteljesedését munkálja!

 

Mit tehetünk tehát azért, hogy a Jézus Krisztusban kapott csodálatos szabadulás lehetősége valósággá válhasson számunkra? Hogyan válik bizonyossággá mindaz, amit eddigi életünk során többször már megsejthettünk? Foglaljuk össze az eddigieket! Az egyetlen előfeltétele ennek az alázatos szív, melynek három jellemvonása van:

1./ Törekszik a Szentháromság-Istennel folytatott párbeszédre, és gyakorolja azt;

2./ Tudja, hogy ennek a világnak minden hatalma a Mindenhatónak engedelmeskedik, és önmaga is ehhez tartja magát;

3./ Kész kockázatot is vállalni, tudva, hogy ezek csupán látszólagos hátrányok, hiszen: „Azt pedig tudjuk, hogy akik Istent szeretik, azoknak minden javukra szolgál.” (Róma 8,28)

 

Elgondolkodtató kérdések:

1./ Sorolj föl példákat a világban uralkodó hamis növekedés-szemléletre!

2./ Elemezd Szűz Mária életét! Hol látod még őt olyan élethelyzetben, amikor alázata nyilvánvalóvá válik?

3./ Te mennyire tudnád magad alázatos szívűként jellemezni? Indokold válaszodat!

 

 

9.anyagrész

Az értelmes szenvedés kiváltsága

 

„Hiszek egy Istenben, mindenható Atyában, mennynek és Földnek teremtőjében. És a Jézus Krisztusban, az Ő Egyszülött Fiában, a mi Urunkban, Aki fogantatott Szentlélektől, született Szűz Máriától, szenvedett Poncius Pilátus alatt… Az eddigi anyagrészek tárgyalása során a bennünk megfoganó, és növekedésnek induló hittel foglalkoztunk. Rácsodálkoztunk arra, hogy miképpen teremti meg a Szentháromság-Istennel való találkozás lehetőségét Ő maga, hogyan erősíti bennünk a hitet. Az előző anyagrészünk végén fogalmaztuk meg először a kérdést: „…mi már nem is tehetünk semmit annak érdekében, hogy világunkban a jó erők diadalmaskodjanak?” Dehogynem! –hangzott a válasz, amelynek kapcsán megismerkedtünk a Szűz Mária által bemutatott engedelmesség példájával. Most egy lépéssel tovább haladunk, amikor a Krisztussal találkozni vágyó ember másik nagy lehetőségével, a szenvedés önkéntes vállalásával foglalkoznánk behatóbban.

 

9.1. Az értelmetlen szenvedés kiúttalansága

Mi emberek a szenvedést céltalannak látjuk. Ideig-óráig csak akkor vagyunk hajlandóak eltűrni azt, ha azt valamilyen egyértelmű siker koronázza. (Gondoljunk például a magas fizetésért „látástól mikulásig” gürizőkre, vagy a szépségükért küzdők izzadására a fitnesteremben…) Ha azonban az áhított siker nem jelentkezik rövid távon, vagy éppen teljesen el is marad, akkor tehetetlenségünk érzése teljesen elhatalmasodik rajtunk: kiszolgáltatottnak, és védtelennek érezzük magunkat. Eddigi, jól kiszámítható életünk megszokott rendje fölborul, és éppen ezért úgy érezzük: jövőnk sötét, fenyegető árnyék.

 

Ezért van az, hogy modern korunk fájdalom-, és szenvedéskerülő trükkök és eszközök zsibvásárává vált. Ha ezt a mai kínálatot közelebbről megvizsgáljuk, akkor azt a következő területeken fedezhetjük azt leginkább föl:

 

1./ Mivel a betegség a leginkább „értelmetlennek” tartott szenvedés, ezért itt törekszenek leginkább olyan technikák kifejlesztésére, melyek elkerülik, vagy csökkentik azt. A kórházakra, gyógyító intézményekre és szakorvosokra, valamint a gyógyszergyártókra ebből következően hatalmas nyomás nehezedik. Az igény egyértelmű: a beteg egyre inkább azt várja el orvosától, hogy szenvedésének mértékét jelentősen csökkentse, sőt, szüntesse is meg. Ezért fejlesztenek ki újabb és újabb gyógyászati segédeszközöket, gyógyszereket és orvosi műszereket, melyeknek főcélja a fájdalommentesebb gyógykezelés. Ezek a kutatások méregdrágák, ebből következően az újonnan kifejlesztett termékek ára is csillagászati összeg. Ez a jelenség is oka az egész egészségügy területén állandósuló pénzhiánynak, hiszen a szenvedéstől való egyre növekvő félelem, kielégíthetetlen igényeket támasztva, feneketlen kúttá teszi ennek a területnek finanszírozását. Ugyanakkor nagyon veszélyes folyamat is ez, hiszen a fájdalom-érzet szervezetünk létfontosságú jelzőrendszere. (Gondoljunk csak a szülést beindító tolófájásokra, vagy a betegség helyét, mértékét jelző fájdalomérzésre!) Ezeknek kiiktatása veszélyes szövődményeket, netán súlyos, akár életveszélyes komplikációkat is eredményezhet! (Csak zárójelben jegyzem meg: a sok, a gyógyszereket marékszámra szedő, egészségét súlyosan károsító, gyógyszerfüggő ember is ennek a fölfogásnak áldozata!)

 

2./ Az emberi kapcsolatok alakulását ugyanez a folyamat határozza meg. A barátságok, szerelmek, munkahelyi, lakóhelyi és nemzeti kötődések egyre törékenyebbé válnak. Az ok a fentiekben leírt jelenségből következik: ha én egyre kevésbé vagyok kész fájdalmakat, és szenvedéseket vállalni, akkor hamar ki fogok ugrani egy olyan kapcsolatból, ahol a másikért áldozatot kell hoznom, amely a fájdalom, vagy szenvedés fölvállalásával jár. Könnyű szeretni valakit, akinek nincsenek problémái, aki jóképű, nagy dumás, sikeres „nagy menő”… De vajon mi lesz akkor, ha „álmaink lovagja” hirtelen beteg lesz, elveszti jól fizető állását, netán nem tud lelki problémáival megküzdeni? Ugyanez igaz a hazaszeretetre is: könnyű ott élni, ahol magas az életszínvonal, jók a kulturális-, és egyéni érvényesülési lehetőségek… De vajon ki vállalja föl a hazáját akkor is, ha az alulfejlettnek, az egyéni érvényesülés számára kevés teret nyújtónak bizonyul?

 

Foglaljuk most össze az eddigieket: Világunkra a szenvedés, és fájdalom mindenáron való elkerülése a jellemző. Ez az életszemlélet olyan gazdasági-tudományos irányultságot eredményez, mely rengeteg pénzt emészt fel nagyon rossz hatásfokkal. Ahelyett, hogy a világ valóban égbekiáltó szenvedéseinek csillapítását tartanák a legfontosabbnak, a gazdag országok saját, megszokott életszínvonalukat akarják még kockázatmentesebbé tenni. (Lásd az egészségügyről szóló szakaszt.) Ugyanakkor egyre megbízhatatlanabbá teszik világunkat: a másik számára már „hasznavehetetlen”, inkább terhet jelentő egyént félredobják, mert fölvállalása  egyéni előbbrejutást már nem, csupán leterheltséget okozna.

 

 

9.2. Jézus Krisztus önként vállalt szenvedése

Első pillantásra is föltűnő, hogy Jézus Krisztus földi működésének 3 évéből csupán az utolsó 3 napnak eseményét említi meg az Apostoli Hitvallás szövege, -a 40 nappal később bekövetkezett mennybemenetelen kívül. Vajon mi lehet ennek a szűkszavúságnak az oka?

 

Amikor egy életút főbb tanulságait akarjuk összefoglalni, akkor a leglényegesebb eseményekre szorítkozunk. Azok, melyek mindezeket előkészítették, óhatatlanul háttérbe szorulnak. Így van ez Jézus Krisztus esetében is.  Jogos tehát a kérdés: ezek szerint Megváltónk életének legmeghatározóbb történései a szenvedések voltak?

 

Igen, Jézus Krisztus egész küldetésének lényege az önként fölvállalt szenvedés volt. Pál apostol ezt így fogalmazza meg (II. Korinthus 8,9): „Jól ismeritek a mi Urunk Jézus Krisztusnak kegyelmét, hogy Ő, Aki gazdag volt, szegénnyé lett érettünk, hogy mi az Ő szegénysége által meggazdagodjunk.” El sem tudjuk képzelni azt az állandósuló hiányérzetet, amit Drága Megváltónk itt e Földön, a menny dicsőségétől távol átélt. Számára, Aki a Mennyei Atyával zavartalan közösségben élt, állandó kereszthordozást, folyamatos önmegtagadást jelentett Istentől elidegenedett emberi gondolkodásmódunk fölvállalása. Maga Jézus Krisztus ezt a feszültséget a következő szavakkal fogalmazta meg (Máté 17,17): „Ó hitetlen és elfajult nemzedék, meddig szenvedlek még titeket?”

 

De vajon akkor miért vállalta ezt az életutat, ha az folyamatos szenvedést jelentett számára? Egészen bizonyosan nem azért, mert örömét lelte az önkínzásban, sőt! A Biblia följegyzi Róla, hogy Ő maga is félt a szenvedéstől, és igyekezett elkerülni azt. (Lásd Lukács 22,39-44) Önkéntes szenvedésének más oka volt, melyről a következő igeszakasz beszél: „Ő testi élete idején könyörgésekkel és esedezésekkel, hangos kiáltással és könnyek között járult az elé, Akinek hatalma van arra, hogy kiszabadítsa Őt a halálból. És meghallgattatott istenfélelméért. Jóllehet Ő a Fiú, szenvedéseiből megtanulta az engedelmességet… (Zsidó 5,7-9) Ez az önként vállalt szenvedés tette engedelmessé: nem lázongott a szenvedések ellen. A szabad ember igazi megtestesítőjeként tudta: senkinek sincs kiszolgáltatva ! Bár szenvedéstörténete látszólag éppen az ellenkezőjéről beszél, Drága Mesterünk mindvégig érezte: a Mennyei Atya vigyáz rá. Ezt fejezte ki utolsó mondatával is: „Atyám, a Te kezedbe teszem le lelkemet !” (Lukács 23,46) Ezért tudjuk: az önként vállalt szenvedés mindig értelmes szenvedés ! Értelmes, mert a lázadás keserűsége helyett a Mennyei Atya szeretetének bizonyosságával ajándékoz meg.

 

Ezt szemlélteti Poncius Pilátus is a hitvallás szövegében. Látszólag miatta szenved Jézus Krisztus, hiszen Ő az a személy, Aki a Megváltót végül halálra ítéli. Mégsem ezért kerül megemlítésre: egyfajta időhatározóvá szelídül alakja anélkül, hogy a szöveg Pilátus érzéseit, vagy gondolatait minősítené. Igen, mert nem a szenvedés okozója, kiváltó oka a fontos, hanem csupán annak célja!      

 

 

9.3. Szenvedések kohójában formálódva

A szenvedések elkerülésére irányuló erőfeszítések tehát szükségszerű módon még nagyobb szenvedéseket okoznak. Az önmaga nyugalmáért, szenvedésmentes életviteléért aggódó ember aggodalmainak, félelmeinek foglya. Létezik azonban egy másik út, melyet éppen Jézus Krisztus életpéldája nyomán ismertünk meg. A továbbiakban ezzel foglalkoznánk.

 

Egyházunk központi tanítása a megszentelődésről szól. Lényegét az apostol intése foglalja össze: „Ahogyan tehát átadtátok tagjaitokat a tisztátalanságnak és a törvénytelenségnek szolgálatára, úgy most adjátok át tagjaitokat az igazság szolgálatára, hogy szentek legyetek.” (Róma 6,19) A megszentelődés életprogramja tehát a tisztátalan gondolatok, érzések és cselekedetek megtagadását jelenti, de nem csupán ezt. Istennek Igéje nem csupán arra int, hogy védekezzünk a Teremtő törvényeinek áthágására indító ösztönzések ellen, hanem pozitív életprogramot is ad! Ez a pozitív előjelű életprogram lenne az „igazság szolgálata”. De mit jelent ez a gyakorlatban? Péter apostol erre a kérdésre a következőképpen válaszol: „Mint engedelmes gyermekek ne igazodjatok azokhoz a korábbi vágyaitokhoz, amelyek tudatlanságotok idején voltak bennetek, hanem –mivel Ő, a Szent hívott el titeket- magatok is szentek legyetek egész magatartásotokban, úgy, amint meg van írva: „Szentek legyetek, mert én szent vagyok.” (I.Péter 1,14-16) A lényeg tehát a harmonikus szülő-gyermek viszony, melyben a gyermek szülei mintáját követve meg akarja azokat az értékeket jeleníteni, melyet szülei életében fölfedez. Az ember –Isten gyermekeként- akkor engedelmes Mennyei Édesatyja iránt, ha ugyanolyan kívánságokat, vágyakat enged önmagában eluralkodni, mint amelyek Jézus Krisztust is jellemezték. Ez persze soha sem jelent könnyű feladatot, vagyis nem megy magától. És éppen ebben a harcban van döntő jelentősége az önként vállalt szenvedésnek. A szenvedés tudniillik –ezt láttuk Jézus Krisztusnál is!- engedelmességre tanít, de csak akkor, ha nem lázadozunk ellene. Egy példával szeretném ezt szemléltetni:

 

A lóról tudjuk, hogy nagyon okos állat. Sokszor minden különösebb eligazítás nélkül is eltalál oda, ahová gazdája igyekszik. (Főleg, ha már ismert útszakaszról van szó.) Ennek ellenére ott van a szájában a zabla, mely a kantáron keresztül a kocsis kezének irányítását érzékelteti. Senkinek sem jutna eszébe ezt állatkínzásnak minősíteni, még akkor sem, ha netán a ló gazdájának határozottabban meg kell rángatnia a gyeplőt. Ilyenkor bizonyosan fájdalmat okoz az állatnak, de minderre csupán a helyes irány megtartása érdekében van szükség! Ha pedig a ”paci” kezes,  akkor nincs semmi baj: elfogadja a korrekciót, és megy tovább az egyenes úton. Ha megbokrosodva ellenkezik, akkor van csak baj! Ilyenkor vesztébe viszi a ló magát, és lovasát is. Közöttünk, parányi emberek, és a Mindenható Isten között sokkal nagyobb a távolság, mint az ember, és a ló között. Éppen ezért nagyon komolyan kellene vennünk az Ige intését: „Fiam, ne vesd meg az Úr fenyítését, és ne csüggedj el, ha megfedd téged, mert akit szeret az Úr, azt megfenyíti, és megostoroz mindenkit, akit fiává fogad.” (Zsidó 12,5-11) És: „Ne legyetek olyan oktalanok, mint a ló vagy az öszvér, amelynek kantárral és zablával kell fékezni szilajságát, másképpen nem közelít Hozzád.” (Zsolt: 32,9)

 

Összefoglalva tehát azt mondhatjuk: A szenvedés mindig egyfajta pályakorrekció. Tartalmára, üzenetére az Isten iránt engedelmes szívű ember jön rá, aki éppen ezért a nehéz időket is mindig meggazdagító áldásként éli meg.

 

 

 

Elgondolkodtató kérdések:

1./ Milyen példákat tudnál hozni az életből az értelmetlen szenvedésre?

2./ Milyen példákat tudnál hozni környezetedből az önként vállalt szenvedés áldásos következményeire?

3./ Volt-e már olyan élményed, amikor egy számodra nagyon nehéz helyzetben engedelmeskedtél, és utólag mégis azt mondtad: „érdemes volt”?

 

 

 

10.anyagrész

     A kereszt titka

 

„Hiszek egy Istenben, mindenható Atyában, mennynek és Földnek teremtőjében. És a Jézus Krisztusban, az Ő Egyszülött Fiában, a mi Urunkban, Aki fogantatott Szentlélektől, született Szűz Máriától, szenvedett Poncius Pilátus alatt, megfeszítették, meghalt és eltemették.” Eddig Jézus Krisztus élete kapcsán azzal foglalkoztunk, ami abból számunkra is követendő példa. Tettük mindezt azért, mert tudjuk: a Szentlélek arra indít, és ahhoz ad erőt, hogy Drága Mesterünk életpéldáján tájékozódjunk. Törekedjünk hát arra, egész életünkben, hogy azt tegyük, amit Ő a helyünkben tenne! A hívő elődeinktől örökölt önvizsgálati kérdés: „mit tenne helyemben Jézus?” éppen ezért mindig időszerű marad.

 

Ha azonban csak ebből a nézőpontból szemléljük Megváltónk életútját, akkor a Róla alkotott képünk gyenge emberi utánzat marad csupán. Azoknak a megtévedt bibliaértelmezőknek-ferdítőknek követői lennénk, akik Jézusban csupán egy nagy tanítót, rendkívüli csodagyógyítót látnak, -és nem Istennek Egyszülött Fiát. Ez a fajta rendkívülisége, mely az emberi lét szűkre szabott kereteit messze túlhaladja, éppen a golgotai kereszt titkában válik számunkra egyértelművé. Ezért foglalkoznánk most vele, előtte azonban világunk ide vonatkozó jellegzetességeivel ismerkednénk meg.

 

 

10.1. Az átok alatt élő világ

A bűn fogalmát sokan sokféleképpen értik, magyarázzák. A legtöbb ember olyan cselekedeteket ért alatta, melyek az általános közfelfogás-közerkölcs ellen vétenek, illetve törvénybe ütközők. Ez az értelmezés aztán roppant zűrzavart eredményez, mégpedig azért, mert a köz- és jogrend értelmezése nagyon különböző, sokszor egymással szöges ellentétben álló nézeteket takar. Két példával szeretném ezt megvilágítani.

 

A 2002 szeptember 11-i terrortámadás mozgatórugói ma is érthetetlenek számunkra.  Bosszút, vallási fanatizmust, egy démoni elme által működtetett terrorhálózatot látnak sokan a háttérben, a valódi ok azonban a kulturális gyökerekben keresendő. A mohamedán kultúra ugyanis nem csupán támogatja a más meggyőződésűek elleni határozott föllépést, hanem egyenesen jutalmazza is azt! A mohamedán fölfogás szerint a túlvilági életben kitüntetett előjogokkal bír az a harcos, aki a szent háború során hitetleneket semmisít meg, ezzel is elősegítve az igaz hit terjedését.  Ez, a mohamedán kultúra által meghatározott, a közerkölcsbe mélyen beleivódott fölfogás magyarázza, hogy az öngyilkos merényletek végrehajtóinak szörnyű tisztére mindig bőven akad jelentkező… A mi fölfogásunk szerint ez kegyetlen gyilkosság, szerintük pedig hősi, dicsőséges cselekedet; micsoda szakadék van a kétfajta közerkölcs értékrendje között!

 

De még abban az esetben is roppant zavaros a helyzet, ha a kulturális háttér egyébként ugyanaz. Jogrendünk ítéletalkotási gyakorlata éppen ezt, az önellentmondásokkal terhelt helyzetet szemlélteti. Hányszor átéljük azt, hogy a fellebbviteli bíróságon egészen más, az elsőfokon hozottal sokszor szöges ellentétben álló ítélet születik! Aztán: milyen sok múlik a pillanatnyi politikai helyzeten, az országban uralkodó közhangulaton! Igazán senki sem állíthatja azt, hogy az ítéletek többségére pártatlan, tárgyszerű módon születik. Egy-egy bűncselekmény kapcsán a váratlan fölmentés, vagy a kíméletlen szigor érvényesülése a hétköznapi ember számára azt a kérdést veti föl, hogy kis hazánkban vajon hányfajta jog létezik?

 

Éppen ez a minden vonalon tapasztalható, tragikus gyümölcsöket termő zűrzavar az, mely a bűn lényegét a legjobban szemlélteti. A Szentháromság-Isten ellen föllázadó ember bűnössége tehát elsősorban nem az erkölcstelenség cselekedeteiben válik nyilvánvalóvá: ezek csak következményei annak, akárcsak a vírusfertőzésé a láz. A bűn átka valójában az ember tájékozódóképességének teljes elvesztésében mutatkozik meg. Ennek következtében lesz az ember egész élete bűnös, vagyis céltévesztő. Ezért hánykódik élete úgy, akár egy kormányos nélküli hajó. (A Biblia egyik eredeti nyelvén, a koiné-görögön a bűn, vagyis „hamartia” szava céltévesztést is jelent!) A sötétben tapogatódzó ember képtelen megtalálni a helyes utat, -és ennek ellenére sem akar kijönni a fényre. Ezt a szomorú, a Mennyei Atya elleni lázadás átkától megterhelt helyzetet János apostol a következőképpen írja le: „Az ítélet pedig azt jelenti, hogy a világosság eljött a világba, de az emberek jobban szerették a sötétséget, mint a világosságot, mert cselekedeteik gonoszak.” (János 3,19-21)  

 

  

10.2. Az átkot megtörő kereszt

Az emberi élet kiúttalanságáról szóló tanítás tehát nem valamiféle pesszimista megállapítás, hanem létünk meghatározó élménye. Amióta az ember a Teremtővel való tökéletes összhang paradicsomából kiszakadt, mindig ilyen életet él.

 

Ugyanakkor a Mindenható Atya kezdettől megígérte, hogy lesz majd egy csodálatos lehetőség az eredeti összhang helyreállítására. Már a paradicsomból való kiűzetéskor így szól a Sátánhoz: „Ellenségeskedést támasztok közted és az asszony közt, a te utódod, és az ő utódja közt: Ő a fejedet tapossa, te meg a sarkát mardosod.” (I.Mózes 3,15) Jézus Krisztus földre jötte ezt a próféciát teljesíti be. Vizsgáljuk meg hát életének történetét közelebbről, hogy ezt az összefüggést nyomon követhessük!

 

Drága Mesterünk élete a Mennyei Atya által létrehozott, és az emberiség számára újból fölajánlott céltudatos életvitel mintaképe. Földi pályafutásának minden egyes részlete ószövetségi próféciák beteljesítése volt, vagyis pontosan körülírt célkitűzések megvalósításának láncolatából állt. (Lásd Lukács 24,25-27) Ezt a jellegzetességet nem lehet eléggé hangsúlyozni! Gondoljunk csak saját életünkre: mennyi esetlegesség, tervszerűtlen kapkodás csúszik bele mindennapjaink cselekvéseibe… Nála viszont ennek, a mindennapjainkban oly megszokott sodródásnak nyoma sem volt! János apostol különösen hangsúlyozza ezt evangéliumában, amikor Jézus Krisztus „szavajárását” idézi: „ez az én órám”. (Ezzel Drága Mesterünk azt fejezte ki, hogy tetteit mindig belső órájához igazítja, vagyis csak akkor tesz valamit, amikor annak eljött az ideje…)

 

Így vállalta föl a kereszthalált is. Számára az nem egy ismeretlen, érthetetlen, -éppen ezért mindenáron kikerülendő esemény volt… Nem, Ő a golgotai kereszthalálra tudatosan készült! Ez a fajta elszántság annyira meghatározta cselekedeteit, hogy az Őt követők ezt a nagyfokú határozottságot látva valósággal megrettentek. (Lásd Márk 10,32-34)

 

Éppen ez az egyértelműség, a szándékok és cselekedetek addig soha elő nem forduló csodálatos egysége a golgotai kereszt titka. A kereszten az ördög, (koiné-görögül, vagyis az Újszövetség nyelvén ez annyit jelent= szétdobáló) és a Megváltó hatalmas csatája folyt. A Sátán mindvégig azon volt, hogy Szabadítónkat végre következetlenségre, a Mennyei Atya akaratának megtagadására bírja. A kereszt iszonyú szenvedései közepette embereket használt föl arra, hogy lelkének kínjait kihasználva az Atya elleni lázadásra bírják Őt. (Lásd Márk 15,29-32) Ő azonban mindvégig hűséges volt, és megnyerte a csatát! (Lásd Filippi 2,8-11) Győzelme egyszersmind azt is jelenti, hogy újból lehetővé vált számunkra a rend, az összhang világának fölfedezése, és kiábrázolása… Már itt e Földön!      

 

 

10.3. A harmonikus élet ígérete

Jézus Krisztus tehát golgotai keresztáldozatával lehetővé tette számunkra az életünkben uralkodó zűrzavar legyőzését. Ez a győzelem új, eddig ismeretlen távlatokat nyit előttünk akkor, amikor belső meggyőződésünk megjelenítésére szabadít föl. Mielőtt azonban ezzel, a Krisztusban elnyert új életet jellemző lehetőséggel foglalkoznánk, tegyük föl magunknak a kérdést: hogyan lehet ez, a Krisztust jellemző nyílt, bátor kiállás a miénk? Mit kell ahhoz tennünk, hogy ez a jellemvonás bennünk is megjelenjék?

 

Az első, legfontosabb tennivalónk a „vaksorsról” vallott világias szemléletmód megtagadása. Ez az általánosan elterjedt fölfogás azt tanítja, hogy életünk valójában véletlenszerű, kiszámíthatatlan események sorozatából áll, melyeket senki sem tud igazán befolyásolni. Ennek a hamis látásmódnak következménye az, hogy életünket sodródásként éljük meg, amelyet a ránk éppen a legerőteljesebb benyomást gyakorló hatások határoznak meg. Ez, a belső szándékok, és elhatározások jelentéktelenségét hirdető életfölfogás valójában az ember cselekvőképessége alól húzza ki a talajt, és tehetetlen bábbá silányít bennünket.

 

A golgotai kereszten értünk hozott Krisztus-i váltsághalál ezzel szemben vissza akarja adni önbecsülésünket, emberi méltóságunkat. Megismerteti velünk azt az életszemléletet, melyben Teremtőnk nékünk aktív, tevékeny szerepet szán. Mindez azért lehetséges, mert a Szentlélek a Mennyei Atya által belénk programozott kibontakozási lehetőségeket a konkrét döntési helyzetek kapcsán folyamatosan kijelenti nékünk. Ő az, Aki a számunkra, alkatunknak és adottságunknak leginkább megfelelő megoldásokat megismerteti vélünk, és erőt is ad azok kivitelezéséhez.

 

Micsoda kimondhatatlan örömforrás ez, hiszen gondoljunk csak arra: mennyire szenvedünk attól, hogy a szükséges önismeret híján valójában soha sem tudjuk, hogy merre vezet kibontakozásunk útja! A Szentlélek vezetése éppen ezt, a nékünk a bűneset miatt hiányzó önismeretet helyettesíti. Olyan Ő, mint egy jó lelkigondozó, aki segít nékünk föltárni eddigi életünk görcseit, rossz berögződéseit, hogy aztán azokon túlmutatva föltárja nékünk a helyes utat. De több is ennél, merthogy nem csupán tanácsot ad, hanem erőt is a kivitelezéshez!

 

Határozzuk tehát el, hogy ellenállunk a bennünket szüntelenül megkörnyékezni akaró fásultság, és beletörődés kísértésének! Álljunk tehát ellent az ördögnek, aki állandóan azt sugdossa a fülünkbe: „a te életed sem lesz más, mint unalmas taposómalom…” Akarjunk kíváncsiak lenni mindarra a csodálatos lehetőségre, melyet a Mennyei Atya életünkbe belerejtett! Kérdezgessük állandóan Drága Megváltónkat, imádságainkban Hozzá fordulva: „Te most mit tennél a helyemben? Szerinted milyen döntés lenne most helyes?” Szolgáljon bátorításul erre, az egész földi életen átívelő csodálatos fölfedező útra Jézus Krisztus szava: „A Pártfogó pedig, a Szentlélek, Akit az én nevemben küld az Atya, Ő tanít majd meg titeket mindenre, és eszetekbe juttat mindent, amit én mondtam néktek.” (János 14,26)

 

 

Elgondolkodtató kérdések:

1./ Hozz példákat a világunkat jellemző kulturális és jogértelmezési zűrzavarra!

2./ Keress az Ószövetségben olyan próféciákat, melyeket Jézus Krisztus földi élete során beteljesített!

3./ Írd le azt az eseményt, amikor életedben azért döntöttél valamilyen módon, mert az Úr Jézus tanácsának engedtél!            

 

11.anyagrész

A győzelmes élet ajándéka

 

„Hiszek egy Istenben, mindenható Atyában, mennynek és Földnek teremtőjében. És a Jézus Krisztusban, az Ő Egyszülött Fiában, a mi Urunkban, Aki fogantatott Szentlélektől, született Szűz Máriától, szenvedett Poncius Pilátus alatt, megfeszítették, meghalt és eltemették. Alászállt a poklokra, harmadnapon föltámadt a halottak közül…” Előző anyagrészünkben azt az ígéretet vettük közelebbről szemügyre, melyet számunkra Jézus Krisztus golgotai kereszthalála jelent. Rácsodálkozhattunk arra a csodálatos összeszedettségre, mellyel a Krisztusban elrejtett élet ajándékoz meg bennünket. Megismerhettük azokat a tennivalókat is, melyeket fölvállalva a mi életünkbe is beköltözhet ez a fölülről való harmónia.

 

Ha azonban az ember ezeket az ígéreteket komolyan véve elindul a megvalósítás útján, hamarosan egy igen komoly gonddal szembesül.  Lelkiismeretesen elkezdi betartani az Igéből megértett útmutatásokat, és azt várná, hogy cserébe minden eddigi probléma megoldódjék, új pedig ne is keletkezzék. „Hiszen végre megtaláltuk a helyes utat, most már sínen van az életünk!” –mondjuk magunkban, és teljesen értetlenül állunk azokkal a kudarcélményekkel szemben, melyek előzetes várakozásaink ellenére mégis megjelennek. „Ezek szerint mégis rosszul csináltunk valamit!” –gondoljuk, és lázasan kutatjuk az Írásokat, hogy a valóban tökéletes hívő élet titkára rájöjjünk. „Vagy ilyen nem is létezik?” –tesszük föl magunknak a kérdést. Dehogynem!! Csakhogy természetrajza gyökeresen különbözik a világ által helyesnek, jónak látottól. Drága Megváltónk pokolra szállásának és föltámadásának üzenete segít nékünk a biblikus értelemben vett győzelmes élet titkának megértésében. Mielőtt azonban erre sor kerülne, elemezzük ki azokat a gondolatokat, melyek mai világunkat ezen a téren jellemzik.

 

 

11.1. Bevált receptek igézetében

Kora gyermekségünktől arra nevelődünk, hogy olyan szabályokhoz, normákhoz alkalmazkodjunk, melyekről azt tanítják nékünk: általánosan bevált, mindenhol alkalmazható gyakorlatról van szó. Ezek a szabályrendszerek éppen ezért általánosan ismertek, és úgy hisszük: mindenki, vagy legalábbis a döntő többség betartja őket. Egyszerű példákkal szemléltetném az előzőeket: Tudjuk például, hogy milyen fejmozdulattal jelzik az „igent” és a „nemet”, hogy a piros lámpa megálljt, a zöld pedig továbbot int, hogy 2×2=4, és hogy ez a törvényszerűség annak többszöröseire is igaz, hogy a levest kanállal, a húst pedig késsel és villával ajánlatos enni… Csupa magától értetődő, természetes módon alkalmazott szabály ez, melynek érvényességét a döntő többség nem vonja kétségbe.

 

Fölnőve ezt a szemléletmódot az élet egyre több területére igyekezünk alkalmazni. Az életünk problémáit ennek következtében valahogy úgy kezeljük, mint az autó meghibásodását. Ha valami nem működik, akkor elvisszük a szerelőhöz, aki beállítja a motort, kicseréli a hibás alkatrészt, és máris megy minden, mint a karikacsapás. Az általános leszűrt tanulság tehát ez: „Ha valamilyen problémád van, csak a helyes módszert (szakembert) kell alkalmaznod, és máris megoldódik minden!”

 

De valóban így van ez? Sajnos nem! Ezt az egyre nagyobb mértékben elbizonytalanító kételyt életünknek azon tapasztalatai okozzák, melyek a jól bevált, mindenki által ajánlott módszerek ellenére elszenvedett kudarcokról szólnak. És hogy ezek lépten-nyomon ott vannak az életünkben, ez sajnos minden vitán felül áll! Hogy az előző példáknál maradjak: Igen, azt megtanultuk, hogy melyik fejmozdulat jelenti a helyeslést, és melyik az elutasító ellenkezést. De azt vajon ki mondja meg nekünk, hogy miért bólint valaki beleegyezően akkor, amikor valójában egyáltalán nem ért velünk egyet, és ez miért csupán utólag, számunkra nagyon fájdalmas módon derül ki? Vagy egy másik példa: igen, tudjuk, hogy a közlekedési lámpa esetében melyik szín mit jelent. De akkor miért van az, hogy olyanok, akik zöld lámpánál elindulnak, súlyos közúti balesetek elszenvedőivé válnak csupán azért, mert mások számára a piros lámpa nem a lefékezést, hanem a még nagyobb sebességű áthaladás üzenetét jelentette? Ezeket a példákat vége-hossza nélkül lehetne sorolni. A lényeg: egy olyan világban élünk, melyben nincsenek általánosan érvényes, mindenki számára egyformán igaz szabályok. A bennünket körülvevő világ nem tud bennünket olyan szabályokra megtanítani, melyek alkalmazásával bizonyosan megóvhatjuk magunkat. Ez a kiszámíthatatlanság egyre több embert ösztönöz arra, hogy az élet titokzatos őstudását keressék. Véleményük szerint ezt a tudást az emberiség sajnos már elfelejtette, és ezért kellene ősi, azóta már eltűnt népek irataiban, reánk hagyományozott titkos tanaiban föllelnünk ezt az égetően szükséges tudást. A Biblia is ezt tanítja, azzal az alapvető különbséggel, hogy az elveszett ősi tudásnak kijelentőjét Jézus Krisztusnak hívja. Az elkövetkezőkben hallgassuk hát Őt!  

 

 

11.2. A krisztusi győzelem példája

„Tudd meg Jézus, valami szépet/ akartam volna tenni érted:/ Tündökölni, ahogy kívánod,/ meghódítani a világot!/ Tudd meg Jézus, csalódtam Benned,/ hidd el, semmi értelme ennek,/ megingott a talaj alattad,/ életed a romlásnak adtad!/ Én lelkesedtem, és lobogtam,/ de most itt látlak, elhagyottan,/ itt látlak, válladon kereszttel,/ én más úton mennék, eressz el!”/ Miért nem szólsz, csak nézel énrám,/ keresztedet vonszolva, némán?/ Te óriási, szótlan árnyék,/ örülnél, ha én is így járnék?/ Miért nem szólsz, csak nézel egyre?/ Mennék én föl Veled a hegyre,/ csak ne a gyehennába élve,/ csak ne a koponyák hegyére!/

 

Ez az idézet Sillye Jenő-Kovács Gábor: Keresztút című gospel-oratóriumából származik. Megfogalmazásai lényegre törően, és evangéliumi módon fejezik ki mindazt, amit a Biblia a krisztusi győzelemről tanít. Éppen ezért elemezzük együtt az idézett szövegrészt!

Idézetünk az ember alapvető tévedését leplezi le. Ez a tévedés a „tündöklés és hódítás” tévedése, mely szükségszerűen a keserű csalódásba, Krisztus teljes elutasításába torkollik. Sokan jönnek így, ezzel az igénnyel Jézus Krisztushoz: azt szeretnék, ha isteni segédlettel tudnák életük nagy álmának megvalósítását elérni, „lelkesedni és lobogni”, de Jézus Krisztus keresztül húzza számításainkat. Ő erről a törekvésről így vélekedik: „Aki meg akarja menteni az életét, elveszti, aki pedig elveszti az életét énértem, megtalálja azt.” (Máté 16,24-26)

 

De hogyan veszítette el Drága Megváltónk a saját életét? Tévedés lenne azt hinni, hogy ez csupán a kereszt-halálban mutatkozik meg! Egész életére jellemző volt ez a fölfogás, melyet egy természeti képpel így fejez ki: „ha a búzaszem nem esik a földbe, és nem hal meg, egymaga marad; de ha meghal, sokszoros termést hoz.” (János 12,24-26) Fejtsük meg tehát a példázat mondanivalóját!

 

A példázat értelmezésének kulcsa a magban rejlő titokzatos őserő, a csíraképesség fölfedezése. Ez a csíraképesség ad erőt a magnak ahhoz, hogy gyökeret növesztve folyamatosan hozzájuthasson azokhoz a tápanyagokhoz, melyek fejlődését lehetővé teszik. Furcsa kettősség ez, hiszen minden erejét arra összpontosítja, hogy végül másból meríthessen erőt… Egészen addig, amíg a vetőmag már el is pusztult, de sebaj: élő gyökér lett belőle, mely képes arra, hogy a szárba szökkenő növénykét ellássa. Erről a fajta csíraképességről, az élet igazi energiájának kibomlásáról szól Jézus Krisztusnak a kereszthalálon, és a pokolra szálláson keresztül a föltámadás csodájában kiteljesedő győzelme! Az igazi örömhír az, hogy ez a csodálatos őserő nem csupán Drága Mesterünk életében van jelen: mindannyian úgy jöttünk erre a világra, hogy ez az életenergia a Mennyei Atya ajándékaként bele van rejtve személyiségünkbe. Rajtunk múlik, hogy vajon hajtómotorként meghatározhatja, fölpezsdítheti-e életünket, vagy kiaknázatlan lehetőségként, tétlenségre kárhoztatjuk!

 

Ahogyan a növényvilágban, úgy a mi életünkben is gyakorlati lépéseket kell tennünk azért, hogy ez a belénk rejtett csíraképesség érvényesülni tudjon. Táplálnunk kell, és később, már szárba szökkent állapotában gyomlálnunk kell ezt a növényt, ha gyümölcséből, a győzelmes élet ajándékából részesülni akarunk. Erről a táplálásról és gyomlálásról szól a következő idézet: „Kihullnak kezemből a könyvek,/ a világ magamra hagy./ Mostantól hűvösebb napok jönnek,/ szűkülő időm egyre tágasabb./ Elfordul tőlem a holt anyag,/ vonásai halványnak látszanak./ Leválnak lassan rólam a dolgok:/ így leszek egyszerre mégis boldog./ És ha az égi határon innen elszámoltat az Isten,/ nekem vámolni valóm nincsen!/...Mert tettem, amit hittem,/ velem megtörtént a minden!/…Elbukni így többet ér,/mint árnyékban élni, hazugan élni!/ (Ákos: Új törvény című albumából, Altató.) Foglaljuk össze mondanivalóját!

 

Ha azt akarod, hogy életedben Istennek ereje érvényesüljön, akkor ne a könyvekből és a „holt anyagból” táplálkozzál! Az emberi ismeret töredékes, erőtlen, az anyagi lét megannyi magasztalt értéke (pénz, karrier, elismerés, stb.) pedig teljesen személytelen, „holt anyag”. Ha ezek, a minden emberre jellemző célkitűzések „leválnak” rólunk, ha ezeket kigyomláljuk életünkből, akkor érvényesülhet szívünkben az az életszemlélet, mely a mennyei életerőt igazán táplálja! Így jövünk rá arra, hogy az élet legnagyobb értéke az, ha hazugság nélkül, hitből cselekedhetünk, ha az „Égi Vámon” nincs szégyellni valónk… Ez az a minden, ami velünk megtörténhet, „így leszek egyszerre mégis boldog”. Az Ige ezt így fejezi ki: „Mert minden, ami nem hitből származik, az bűn.” (Róma 14,23)

 

 

 

 

 

11.3. A krisztusi győzelem következménye

Metodista őseink életgyakorlata olyan meggyőző erejű volt, hogy bizonyságtételük nyomán forradalmi változások zajlottak le környezetükben. Ennek szemléltetésére csupán néhány adat:

o   A szakszervezeti gondolat és mozgalom, melynek következménye a munkakörülmények alapvető javulása, és a hatékony érdekképviselet kiépülése volt, a metodista megújulásból eredt.

o   A rabszolga-kereskedelem angliai megszüntetése és betiltása szintén a metodizmus soraiból kikerülő „polgárjogi harcosok” hatására következett be. Ennek jelentőségét igazán akkor tudjuk fölmérni, ha az ellenérdekelt gazdasági erők súlyát ismerjük. Ezek azért is nagyon jelentősek voltak, mert a rabszolga-kereskedelemben elérhető nyereség a világ eddigi története során a legnagyobb mértékű volt, -nagyobb, mint a mai „sikerágazatban”, a kábítószer-kereskedelemben!

o   Az USA egész területét behálózták a frissen alakult metodista gyülekezetek. Ez annak volt következménye, hogy a metodista igehirdetők lóháton követték a telepeseket, és az igen mostoha körülmények dacára azon voltak, hogy Istennek Igéje a legeldugottabb környékre is eljusson. A metodista ébredés olyan erőteljes, belső tűzzel telített volt, amit talán a következő, korabeli közmondás fejez ki a legjobban: „Olyan rossz az idő, hogy csak a varjak, s a metodista prédikátorok vannak kint.”

o   A metodista gyülekezetek életgyakorlata olyan példás, közösségi összetartása olyan erős volt, hogy azt a társadalom minden szereplője egyértelműen elismerte. Ennek sok jele volt: például az, hogy a bankkölcsönök folyósításának elbírálásakor az ügyfél- megbízhatóság vizsgálatakor a bankok a metodista gyülekezethez való tartozást elegendő biztosítéknak tekintették.

 

Ilyen hagyományok tükrében érthető, ha abból indulunk ki: számunkra, metodisták számára a feltámadás erejének boldog bizonyossága nem valamiféle teológiai elmélet, hanem egy konkrét cselekvési program! A következőkben hitbeli őseink példáján felbuzdulva ennek a cselekvési programnak ma esedékes feladatait vesszük szemügyre:

o   Metodista elődeink szociális érzékenysége nem merült ki a karitatív tevékenységben, hanem a kisemmizettek érdekeinek képviselését is fölvállalta. Emberileg ez a harc kilátástalannak tűnt, mégis fölvállalták, mert számukra a feltámadás ereje valóság volt! Hitből fakadó föllépésük következtében mára már az érdekképviseleti testületek áthálózzák az egész társadalmat… De vajon ma ott vannak-e a különböző érdekképviseleti szervekben azok a metodisták, akik őseikhez hasonló elkötelezettséggel védik, és karolják fel a gyengék ügyét?

o   Metodista elődeink nem ijedtek meg a gazdagok hatalmától, és nem akartak a gonosz úton szerzett vagyon haszonélvezőivé sem válni! Ennek következtében sikerült a nagy nyereséget hozó, de az emberi méltóságot sárba tipró, erkölcstelen rabszolga-kereskedelmet megszüntetni. Vajon mi, mai metodisták hozzájuk hasonló elszántsággal lépünk-e föl a pénz uralmának mai, az emberi méltóságot ugyanúgy sárba tipró uralma ellen, mint elődeink? (Lásd a nagyobb fizetés hajszolásának, az adócsalásoknak, a korrupciónak ügyét…)

o   Metodista elődeink a bizonyságtételt életük legfontosabb feladatának tekintették, és ezért óriási áldozatokra is készek voltak. Hittek abban, hogy a feltámadás ereje a kárhozatból szabadult emberi életek megújulásában mutatkozik meg. Vajon bennünket, mai metodistákat mennyire jár át ez a meggyőződés, -vagy inkább rosszul értelmezett tapintatból, -valójában emberi félelemből- elhallgatjuk a reánk bízott örömhírt?

o   Metodista elődeink számára a feltámadás ereje a régi, bűnös életgyakorlatukkal való egyértelmű szakításban vált valósággá. Ez a szemléletük tette közösségeiket összetartóvá, és biblikus normák szerint élőkké, mégpedig olyannyira, hogy erkölcsi tisztaságuk a kívülállók számára is példás volt. Vajon bennünket, mai metodistákat mennyire jellemez ez a fajta életszentség, mely összetartó, egymásért kiálló gyülekezeteket, és a kívülállók előtt is egyértelmű életvitelt eredményez?    

 

    

Elgondolkodtató kérdések: Gondolkozz el azon, hogy Neked milyen lehetőségeid vannak a metodista hithősök életéhez méltó hitgyakorlat megélésére! Ennek érdekében milyen konkrét dolgokban kellene változtatnod eddigi életgyakorlatodon?

 

 

12.anyagrész

Az ítéletalkotás kötelezettsége

 

„Hiszek egy Istenben, mindenható Atyában, mennynek és Földnek teremtőjében. És a Jézus Krisztusban, az Ő Egyszülött Fiában, a mi Urunkban, Aki fogantatott Szentlélektől, született Szűz Máriától, szenvedett Poncius Pilátus alatt, megfeszítették, meghalt és eltemették. Alászállt a poklokra, harmadnapon föltámadt a halottak közül, fölment a mennybe, és ott ül a Mindenható Atya Isten jobbján, onnan jön el ítélni élőket és holtakat.” Az előző anyagrészünkben a feltámadás csodájában rejlő hatalmas lehetőségekkel ismerkedtünk meg. Rájöhettünk arra, hogy a győzelmes élet, (vagy ahogy metodista őseink mondták: a „keresztyén tökéletesség”) nem délibábos elképzelés, hanem megvalósítható életprogram! Ugyanakkor azzal is szembesülnünk kellett, hogy a bennünket körülvevő világ szabályai nem tudják az áhított győzelmet, vagyis a kiszámítható, és biztonságos életet szavatolni. A kibontakozás útját ismét Jézus Krisztustól tanulva ismerhetjük föl, Aki az életünkbe rejtett csíraképesség kihasználására bíztat. Gyakorlati példaként, és útmutatásként metodista őseink életvitelét, a köröttük élőkre gyakorolt hatását tanulmányoztuk, végül pedig elgondolkodtunk azon, hogy mi, mai metodisták hogyan válhatnánk elődeinkhez méltó utódokká.

 

Ugyanakkor féloldalas lenne mindez, ha a feltámadás csodájában kibomló győzelmes életet csupán lehetőségként szemlélnénk, és nem vennénk észre abban a reánk háruló felelősséget is! A Biblia tanítása a lehetőség és felelősség egységén alapszik, melyet –mint a küllőket az abroncs- az ítéletalkotás kötelezettsége fog össze. (A kerék-hasonlat még érthetőbb lesz, ha a kerékagy alatt a felelősséget, a belőle kiágazó küllőket pedig a lehetőségek jelképeként értjük.) Mielőtt azonban ezt a bibliai látásmódot közelebbről megvizsgálnánk, tekintsük át a bennünket körülvevő világ ezen a téren megmutatkozó gyakorlatát.

 

 

12.1. A jog és kötelesség csapdája

A világban a lehetőség-felelősség gondolatpárját a jogok és kötelességek együttes alkalmazására törő igyekezettel helyettesítik. Ez a fogalompár még a római jogból maradt ránk, mégpedig egy tőlük eredő, érdekes képben. Iustitia, a rómaiak igazságot megtestesítő istennője bekötött szemmel, -a részrehajlás nélküliséget szemléltetve ezzel- tart a kezében egy kétkarú mérleget. (Csak a történeti hűség kedvéért tesszük hozzá azt az elgondolkodtató adalékot, hogy a bekötött szem, vagyis a pártatlanság szempontja csupán a keresztyén alapvetésű, középkori jogértelmezés-alkotás óta kapcsolódik a Iustitia-ábrázolásokhoz…)   Ez a mérleg egy ősi, kétserpenyős szerkezet, mely akkor van egyensúlyban, ha mindkét tányérjában azonos nagyságú súly található.

 

Amikor mai mindennapjainkban a jog és kötelesség viszonyát próbáljuk meghatározni, gondolataink ebből a jelképből indulnak ki. A cél az egyensúlyi állapot megteremtése, az adok-kapok „árukapcsolása” alapján. Ez azt jelenti, hogy annyi jogot „adok”, amennyi kötelességvállalást „kapok”, illetve olyan mértékben vagyok hajlandó kötelezettségeket vállalni, amilyen mértékben ezáltal jogaimat érvényesíthetem. Ha tehát azt veszem észre, hogy jogaimat sérelem érte, akkor a kötelességeimet is el fogom hanyagolni, illetve megvonom annak a jogait, akinél kötelességeinek elmulasztását tapasztalom. Jó példa erre a gépkocsi-tartásra jogosító vezetői engedély. Amennyiben súlyos közlekedési kihágást követek el, ezt a jogosítványt bevonják, ha viszont nagyobb vétségek nélkül közlekedem, a gépkocsi-tartó jogomat továbbra is gyakorolhatom.

 

Milyen következménye van ennek a gondolkodásmódnak? A válasz rövid, és komor: a következmény az irgalmatlanság és szeretetlenség egyre nagyobb mértékű eluralkodása. Ott, ahol csak akkor-annyit dolgozom, amennyit megfizetnek, ott, ahol csak azt szeretem, aki azt megérdemli, ott, ahol csak azzal barátkozom, akitől valamit várhatok… Ott a karitatív jellegű önkéntes munkát már csak kelletlenül, ímmel-ámmal végzik, ott az idős szülők szociális otthonba kerülnek, és a házasságok fölbomlanak, ott az őszinteségen alapuló barátságok helyett érdekszövetségek jönnek létre! A világ így lesz egyre üresebb, sivárabb, szívünk pedig olyan érzéketlen és kemény, akár a kő. De nem csupán ez a baj, hanem az is, hogy egyre képtelenebbekké válunk az engedményekre, és így az emberi együttélés összeütközései is egyre mélyebbek, súlyosabbak! Miből adódik mindez? Abból, hogy a jogok és kötelességek kötélhúzásától hangos világunkban mindenki a jogait igyekszik érvényesíteni, és óvakodik attól, hogy az eddigieknél nagyobb kötelezettségeket vállaljon úgy, hogy azért cserébe „semmit” sem kap… A békesség ajándékát már nem becsüljük sokra, mindenki arra törekszik, hogy övé legyen az utolsó szó, merthogy „jogai semmiképpen sem csorbulhatnak”. 

 

 

12.2. Az ítéletalkotás felelőssége

Már a bevezetőben megállapítottuk: A Biblia tanítása a lehetőség és felelősség egységén alapszik, melyet –mint a küllőket az abroncs- az ítéletalkotás kötelezettsége fog össze. (A kerék-hasonlat még érthetőbb akkor, ha a kerékagy alatt a felelősséget, a belőle kiágazó küllőket pedig a lehetőségek jelképeként értjük.) A továbbiakban ezt a bibliai tanítást vennénk alaposabban nagyító alá.

 

A Biblia üzenetének elemzését két igeszakasz alapján végeznénk el. „Örvendezz, ifjú, míg fiatal vagy, légy jókedvű ifjúságod idején, és élj szíved vágya szerint, ahogy jónak látod! De tudd meg, hogy mindezekért Isten megítél téged!” (Prédikátor 11,9) „Minden szabad nekem, de nem minden használ. Minden szabad nekem, de ne váljak semminek a rabjává… Vagy nem tudjátok, hogy testetek, amit Istentől kaptatok, a bennetek lévő Szentlélek temploma, és ezért nem a magatokéi vagytok? Mert áron vétettetek meg: dicsőítsétek tehát Istent testetekben.” (I.Korinthus 6,12.19k) Az idézett igeversek kapcsán három gondolatkör tűnik fontosnak:

1.    Az ítéletalkotás felelőssége nem valamifajta örömtelen, félelmekkel teli életszemléletet eredményez! Sokan azért tartanak tőle, mert úgy tudják: a Biblia olyan szigorú törvénykönyv, mely könyörtelen megtorlásokat helyez kilátásba akkor, ha valaki nem törekszik a folyamatos önvizsgálatra. A Prédikátor könyvéből származó idézet éppen az ellenkezőjéről beszél! Az élet alaphangjaként az örömöt jelöli meg, mégpedig azt a fajta örömöt, mely az emberi döntések kapcsán az egyéni belátás fontosságát hangsúlyozza. Nincs semmi más feltétel, vagy szempontrendszer… Senki sem mondja: „Mielőtt döntesz, a következő szabályrendszert tanulmányozd át, mert jaj neked, hogyha tévedsz!” Erről a görcsös, a tévedést mindenképpen elkerülni akaró igyekezetről a Bibliában nincs szó. (Igeszakaszunk esetében ez már csupán azért is figyelemre méltó, mert fiatalokat szólít meg, vagyis éppen azt a korosztályt, melynek állásfoglalásai még nagyon kiforratlanok!)

 

2.    A Biblia látásmódja nem a szabályokat, hanem a hatásokat tartja fontosnak! A Biblia világképe kizárja a véletlenszerű, bizonytalan hatású eseményeket. Azt tartja és tanítja, hogy világunkban minden eseménynek és történésnek egyértelmű irányultsága van: vagy rombol, vagy épít. Mielőtt tehát valamibe belefogunk, tegyük föl Mennyei Édesatyánknak a kérdést: „Vajon építő, előrevivő, vagy éppen ellenkezőleg: romboló, hátráltató hatása lesz annak, amire készülök?” Addig, amíg bizonytalanok vagyunk a dolgok kimenetelében, végkicsengésében, addig ne kötelezzük el magunkat semmilyen cselekvési program mellett! A bűnös, romboló hatású cselekedetek lényege tudniillik nem az, hogy ilyen, vagy olyan szabály ellen vétő tettekről van szó, hanem sokkal inkább az esetlegesség, a mögöttük meghúzódó, „ahogy-esik-úgy-puffan”-szemléletmód. Ennek eluralkodása következtében veszítjük el szabadságunkat, leszünk hangulataink, emberi vélemények, és akár szenvedélyek rabjaivá…

 

3.    Pedig hallatlan tisztességben van részünk, hiszen a Szentháromság-Isten a mi törékeny testünkben kíván lakni! Templomként adhatunk helyt Néki, ezért hogy testünket csak olyan hatásoknak tegyük ki, melyek ezzel a jelleggel összeférnek. Ahogy tehát pl. senki sem tartaná normálisnak, ha egy templom káromkodásoktól lenne hangos,  úgy mi is ösztönösen idegenkedjünk minden olyan szótól, amivel megszomoríthatjuk a Szentháromság-Isten bennünk lakni kívánó Szentlelkét. A következő, leckénket befejező anyagrészben ennek a fajta „idegenkedésnek” gyakorlati kivitelezésével foglalkoznánk.

 

12.3. Az ítéletalkotás örvendező szabadsága

Szabad ítéletet alkotnunk, sőt, mindez még örömet is okoz nekünk! Ez a fajta, örvendező szabadság az, mely idegenkedik attól, hogy megszomorítsa a bennünk lakó Szentlelket. Főbb jellemvonásai a következők:

 

1.)   „Ha parancsolataimat megtartjátok, megmaradtok a szeretetemben… Ezeket azért mondom nektek, hogy az én örömöm legyen bennetek, és örömötök teljessé legyen.” (János 15,10k) Az ítéletalkotás felelősségét fölvállalva azt éljük át, hogy egyre nagyobb bennünk Jézus Krisztus szeretete. A Krisztus akarata szerinti jó utáni tudakozódás nyeresége ez: nem a tévedések elkerülését, hanem az Ő szeretetének egyre inkább elmélyülő, meggazdagító átélését biztosítja így számunkra Urunk ! A biblikus ítéletalkotás örömét tehát nem a tévedhetetlenségben, hanem az így Jézus Krisztussal egyre inkább elmélyülő közösségben fedezhetjük föl ! Aki tehát szíve szerint keresi azt az igazságot, mely Jézus Krisztusé, sokszor téved ugyan, de Drága Mesteréhez egyre közelebb kerül, -és ez a lényeg!

 

2.)   „Nem azt kérem, hogy vedd ki őket a világból, hanem hogy őrizd meg őket a gonosztól… Szenteld meg őket az igazsággal: a Te Igéd igazság. (János 17,15-17) A világban a gonosszal való harc a hamisság felismerésében, és leküzdésében lesz nyilvánvalóvá. Éppen ez a tény adja fölülmúlhatatlan örömét: tudjuk, hogy nem vagyunk a gonosz hamisságainak kiszolgáltatva! Mindez a bizonyosság nem saját jóságunkból, vagy bibliaismeretünkből fakad, hanem az Ige erejéből. Aki ragaszkodik hozzá, -márpedig a Jézus Krisztus igazságát kereső ember ezt teszi- az védve van a Sátán mesterkedéseivel szemben. Olyan ez, mint a védőoltás, mely megvédi szervezetünket az alattomos kórokozóval szemben… Mi nyugodtan közlekedhetünk a fertőzött területen, nem kell magunkat féltenünk, mert az Ige megszentelő ereje által védve vagyunk ! Hát kell ennél csodálatosabb életérzés, egyben bizonyíték arra, hogy érdemes a Krisztus igazsága mellett kiállnunk?

 

3.)   „Én azért születtem, és azért jöttem a világba, hogy bizonyságot tegyek az igazságról: mindenki, aki az igazságból való, hallgat az én szavamra.” (János 18,37) Az igazsághoz ragaszkodni, mellette kiállni azzal a belső szabadsággal is lehet, mely Jézus Krisztust is jellemezte. Ő nem akart senkit a maga pártjára állítani, és akkor is kész volt az igazság mellett kiállni, amikor majdnem mindenki magára hagyta. Tudta jól: az igazság önmagáért beszél, ereje örök, és leküzdhetetlen. Éppen ezért nem szorul arra, hogy győzelmét bizonygassa: csupán beszélni, pontosabban bizonyságot kell tenni róla. A döntés felelőssége a mindenkori hallgatóságé, a döntési helyzet megteremtése pedig a miénk. Valaki ezt a törvényszerűséget a következő csattanós mondással fejezte ki: „Ha valaki kilép az ötödik emeletről, mondván, hogy ő tud repülni, és éppen ezért semmiképpen sem fog lezuhanni, akkor ő a tömegvonzás törvényét nem átlépni, csupán szemléltetni fogja.” Ugyanígy vagyunk az Örök Élet Igéivel is. Túl tehetjük magunkat rajtuk, „átlépve” azokon, de valójában életünk alakulása csupán azok megdönthetetlen érvényességét fogja igazolni. Ezért nem kell nékünk azok mellett kardoskodnunk: önmagukért  beszélnek ! Nekünk csupán az a dolgunk, hogy megfogalmazzuk, közérthetővé tegyük az üdvösség drága tanítását !

 

 

Elgondolkodtató kérdések:

1./ Számodra milyen gyakorlati élethelyzetben válik nyilvánvalóvá az ítéletalkotás felelőssége?

2./ Tehertételt vagy inkább örömet jelent számodra az állásfoglalás? Általában szorongva és bizonytalanul, vagy inkább belső meggyőződésedre hallgatva döntesz?

3./ Tudtál már felszabadultan, könnyű szívvel, igazad bizonygatása nélkül kiállni Jézus Krisztus mellett?  

         

13. anyagrész

A közösség ajándéka

 

„Hiszek egy Istenben, mindenható Atyában, mennynek és Földnek teremtőjében. És a Jézus Krisztusban, az Ő Egyszülött Fiában, a mi Urunkban, Aki fogantatott Szentlélektől, született Szűz Máriától, szenvedett Poncius Pilátus alatt, megfeszítették, meghalt és eltemették. Alászállt a poklokra, harmadnapon föltámadt a halottak közül, fölment a mennybe, és ott ül az Atya jobbján, onnan jön el ítélni élőket és holtakat. Hiszek Szentlélekben, az egyetemes anyaszentegyházat, a szentek közösségét,…  Mostani anyagrészünk olyan gondolatkört dolgoz fel, mely a metodista ébredés kezdetei óta számunkra meghatározó jelentőségű. Éppen ezért az eddigiektől eltérve, ezúttal egy rövid történeti áttekintéssel kezdjük, hogy aztán korunk kihívásaival szembesülve múltunk értékeinek újrafogalmazására vállalkozzunk. Forrásmunkaként Hecker Márton: „A metodista gyülekezeti struktúrák formái, és lelki tartalma” (Bad Klosterlausnitz, 1990. Júniusa) című tanulmányát használom fel.

 

 

13.1. A metodizmus közösségi gyökerei

Kezdjük tehát az onnan származó idézetekkel: „A bűnbocsánat bizonyosságából táplálkozó üdvösség átélése a metodisták igazi erőforrása… az Isten által ajándékozott üdvösségre adott válasz …abban mutatkozik meg, hogy valaki Jézusnak teljesen aláveti magát, az iránta, és felebarátja iránt érzett szeretetében naponta növekszik, mindezt tetteivel is bizonyítja, és egy közösségnek elkötelezett tagja. Wesley minderről azt mondja: „A kereszténység lényegét tekintve közösségi hit, úgyhogy azt magányos hitté formálni valójában annyit jelent, hogy megsemmisítjük azt.”…Hasonló nyomorúság lett volna, ha a megtérteket és felébredteket úgy hagyták volna magukra, hogy nem lett volna lehetőségük a közösségi felügyeletre, és lelkigondozásra. Hasonlóképpen ír erről naplójában Wesley: „Egyre jobban arra a meggyőződésre jutottam, hogy ha úgy prédikálunk is, mint egy apostol, de a fölébredteket nem szervezzük közösséggé, és nem neveljük arra, hogy miként lehet Istennek útján járni, akkor ez tulajdonképpen nem más, mint a gyermekeket a gyilkos elé vetni.”… Rövid időn belül a heti családlátogatások helyett közös osztályalkalmakat vezettek be… Az 1742. február 15. megindult folyamat… nem volt új találmány. Wesley maga az őskereszténységre vezette vissza… Lefolyását Burkhard a következőképpen írja le: Énekelnek, imádkoznak, megosztják egymással tapasztalataikat, fölolvasnak egy bibliai szakaszt, lelki dolgokról beszélgetnek… Ezek az egyszerű szavak az osztályegyüttlétek rendkívüli jelentőségét nem is tudják visszaadni… Mindenkit szeretettel fogadtak… úgyhogy az osztályok különleges jelentősége éppen abban állt, hogy… sokan itt találták meg újra önbecsülésüket. Egymást megismerve a másik terhét is hordozták, megtanulva, hogyan kell egymásért felelősséget vállalni, és a legsokoldalúbb módon törődtek egymással. Egymással bensőséges közösségben éltek, ahol megtanították őket arra, hogy miként kell a Bibliát olvasni, értelmezni, és tanulmányozni, ahol segítettek egymásnak abban, hogy a személyes bizonyságtétel, a testvéri intés és a szeretet gyakorlati megnyilvánulásai által a megszentelődés útján előre haladjanak.” (ugyanott: 4-5.o; 9-11.o.)

 

 

13.2. Világunk közösségépítő tevékenysége

Mai, kapcsolatszegény világunkról a 6.1-es anyagrészünkben már szó esett. Akkor főleg arra került a hangsúly, hogy az általános bizalmi válság, az abból fakadó gyanakvás légköre kapcsolatszegénnyé teszi korunkat. Tekintsük most át azokat a  javaslatokat, melyeket világunk ennek a jelenségnek a megoldására kínál !

 

Mai világunk legelterjedtebb közösségépítő technikája az úgynevezett fogyasztói közösségek kialakításában ölt testet. Ez a szemlélet úgy gondolja, hogy az azonos árúra szakosodó, a kizárólag azt fogyasztó vásárlók áruválasztásuk által összetartozásukat is kifejezik. A szolgáltatónak tehát nem kell mást tenni, mint ezt, az azonos áruválasztásban megnyilvánuló összetartozás tudatot erősíteni, illetve kiszolgálni. Szervezzen vásárlóinak találkozókat, külön programokat, adjon nekik különféle kedvezményeket… És máris egy, az árúja és az azt előállító, képviselő cég iránt elkötelezett fogyasztói közösséggel van dolga.

                       

A fönti modellt szeretném egy példával szemléltetni. Legyen mondjuk a szolgáltató egy focicsapat tulajdonosa. Árúja ebben az esetben természetszerűen az a csapat, melyet megvásárolt és fenntart, szolgáltatása pedig az éppen aktuális focimeccs. Vásárlói azok a szurkolók, akik az ő csapatát bíztatják, és komoly anyagi áldozatokat is hoznak ez ügyben. (Kifizetik a borsos jegyárakat, ha a csapatuk vidéken focizik, odautaznak, sőt még külföldi kupameccsekre is elkísérik kedvenceiket.) Vajon ez azt is jelenti, hogy ez a fogyasztói közösség valódi összetartozás-tudattal rendelkező emberekből áll? A feltett kérdésre határozott nemmel kell válaszolnunk. Az indokokat ezúttal hadd szolgáltassa egy szakavatott sportújságíró (Sztársport, VI. évfolyam, 23.szám 2.o. Ch. Gáll András): „Öreg barátom 56-ban egyetlen ok miatt nem disszidált: mert Amerikában nincs Fradi. Ha most kellene döntenie, egyetlen pillanatig sem habozna… búcsút intene az országnak… Az FTC országszerte közutálatnak örvend. Ezért nem csak a barbár szurkolóhad felelős… pénteken a vandál öklök és bakancsok válogatás nélkül csépeltek debrecenit és fradistát, fotóripotert és edzőt, játékost és masszőrt.” „További adalék a jelenlegi Üllői úti biztonsági helyzetre, hogy a korábban hírhedtnek titulált  kettes szektor tagjainak, élükön a „Hypós” becenévre hallgató fővezérnek kellett a játékosok testi épségét megvédenie, s nem csupán a hazaiakét, hanem a debreceniekét is.” (U.o. 7.o. Bánki József-Balogh Balázs)

Foglaljuk hát össze a fenti sorokat ! A közösséget, az összetartozás tudatát a közös érdeklődési kör semmiképpen sem teremti meg. Az ilyen közösség valójában legfeljebb érdekközösségként működik. Tagjai rögtön egymás ellen fordulnak, -Fradi-szurkoló ver másik Fradi-szurkolót és fradis focistát-, ha a közösen vásárolt árú minősége nem felel meg az elvárásoknak. A probléma tehát éppen a konfliktushelyzetek idején válik égetővé: összetartás helyett egymás ellen fordulás, segítség helyett ellenségeskedés… éppen akkor, amikor az ellenkezőjére lenne a legégetőbben szükség.       

 

 

13.3. Kisközösségekből épülő egyház

A Szentlélek által elindított evangéliumi növekedésről már a 8.2. anyagrészünben szó volt. Most a Vigasztaló másik, gyakorlati tevékenységéről gondolkodnánk, mely azért is időszerű, mert az egyben a mai, igazi közösségek után kiáltó világunk egyetlen megújulási forrása. Metodista őseinknek is tartozunk azzal, hogy föltesszük magunknak a kérdést: vajon mennyire ragaszkodunk az általuk képviselt kisközösségi egyházértelmezéshez?

 

Kiindulópontként lapozzuk föl az ApCsel 2,42-47 verseit, melyekből a következőket szeretném kiemelni: „Ezek pedig kitartóan részt vettek az apostoli tanításban, a közösségben, a kenyér megtörésében és az imádkozásban… Napról napra… egy szívvel, egy lélekkel voltak a templomban, és …házanként. Az Úr pedig napról napra növelte a gyülekezetet az üdvözülőkkel.” A kiemelt szövegrészből a következő összefüggésekre szeretném a figyelmet fölhívni:

 

1.)   A gyülekezet növekedése az egyház természetes állapota. Ez a növekedés különféle mértékű, és irányú lehet. Így van, amikor tömeges méretekben, sokan térnek meg az Úr Jézushoz: ezeket az ébredés, vagyis a Szentlélek kiáradásának különleges időszakainak nevezzük. (Ilyen időszak volt a metodizmus létrejöttének kora is, de magyarországi meghonosodása is hasonló, bár az angliainál jóval kisebb méretű ébredési korszak volt.) Máskor azonban viszonylag csendes, statisztikailag sem igazán számottevő ez a növekedés. Ilyenkor a Szentlélek elsősorban a gyülekezet belső egységét erősíti. Azért teszi mindezt, hogy a közösség tagjai alkalmasakká váljanak az újabb ébredési időszak során közösséget kereső, az üdvösség után sóvárgó embertársaik pásztorolására.

 

2.)   Keresztyén közösség csak ott jöhet létre, illetve maradhat fenn, ahol annak tagjai hűségesen kitartanak a bibliai tanításban, a közösségi imaélet, és kapcsolatok ápolásában, illetve ahol rendszeresen úrvacsoráznak. (Utóbbi már azért is több figyelmet érdemel, mert az ősi minta, -és metodista elődeink is eszerint élték hitüket!- a naponkénti úrvacsorázásról szól…) Mindez azt a kötelezettséget rója ránk, hogy a Biblia egyéni és közösségi tanulmányozása hétköznapunk természetes velejárója legyen, hogy az imaközösség az egymásért, és a körülöttünk élőkért elmondott, testi-lelki gyógyulást hozó közbenjáró imákból álljon… A közösségi kapcsolatok ápolásának tekintetében pedig metodista hagyományunk igazít el, amikor a kijelölt igeszakaszban szereplő „házanként” kifejezést házi közösségként, bibliakörként  értelmezi. A „templom”, -vagyis a vasárnapi főistentisztelet- csak akkor válhat tehát a keresztény közösségi élet színterévé, ha a hétköznap működő bibliakörök találkozó helye !

 

Foglaljuk hát össze a föntieket ! Az egyház metodista értelmezésünk szerint nem ott található, ahol annak felszentelt papjai tevékenykednek, vagy ahol a szentségeket kiszolgáltatják. Ez valóban hozzátartozik, szerves része a földi egyház működésének, de nem kizárólagosan határozza azt meg. A lelki atyáinktól örökölt egyházfölfogás szerint az egyház olyan, mint egy képkeret, mely mintegy közrefogja, kiemeli a művész által készített festményt. Példánk festőművésze a Szentlélek, Aki a Biblia olvasásának és alkalmazásának, az ima-, és háziközösség gyakorlásának, valamint az úrvacsorának „színeivel” formálja a megújuló emberiségről szóló csodálatos képet, mennyei látomást.  

 

 

Elgondolkodtató kérdések:

1./ Szerinted a mai Magyarország számára ugyanúgy létfontosságúak a keresztény kisközösségek, mint a 18. századi Angliában? Indokold válaszodat !

2./ Mondj mai példát a fogyasztói közösségekre !

3./ Te részt veszel egy keresztyén kisközösségben? Indokold válaszodat !

 

 

14. anyagrész

A boldog megérkezés öröme

 

„Hiszek egy Istenben, Mindenható Atyában, mennynek és Földnek teremtőjében. És a Jézus Krisztusban, az Ő Egyszülött Fiában, a mi Urunkban, Aki fogantatott Szentlélektől, született Szűz Máriától, szenvedett Poncius Pilátus alatt, megfeszítették, meghalt és eltemették. Alászállt a poklokra, harmadnapon föltámadt a halottak közül, fölment a mennybe, és ott ül az Atya jobbján, onnan jön el ítélni élőket és holtakat. Hiszek Szentlélekben, az egyetemes anyaszentegyházat, a szentek közösségét, a testnek föltámadását, a bűnök bocsánatát, és az örök életet.” Elérkeztünk az utolsó anyagrészünkhöz. Az eddigieket összegezve elmondhatjuk: megismerkedhettünk a Biblia megtérésre hívó, máig érvényes, és időszerű üzenetével. Láthattuk, hogy milyen alapvető, az eddigi életkörülmények, és értékrendek teljes megváltozását eredményező hatása van annak, ha valaki átadja a szívét Jézus Krisztusnak. Előző anyagrészünkből megérthettük azt is, hogy a megtérés csodája által egy boldog, teherbíró közösség tagjaivá válunk. Ugyanakkor jogosan vetődik föl a kérdés: mindezek az ajándékok időlegesek, vagy örökérvényűek? Máshogyan megfogalmazva: a megtérés, vagy a halál erői az erősebbek? Amit a Krisztust szívébe fogadó ember Drága Megváltójától kap, és embertársainak továbbad, az a halál megjelenésekor szertefoszlik, -vagy netán kiteljesedik? Mostani, befejező anyagrészünkben ezekre a kérdésekre fogalmazzuk meg a Krisztus-hit válaszait.

 

 

14.1. A halál elől menekülő világ

A Krisztus nélkül élő világ is törekszik az értékteremtésre. A társadalom legkülönfélébb rétegeiben egyaránt megfigyelhető az előrehaladásra, kibontakozásra való igyekezet. Ez a törekvés sokszor roppant kreatív, másszor látványos, egyenesen lenyűgöző emberi teljesítményekben ölt alakot. Az űrkutatástól kezdve a zeneművészeten át a mikrobiológiáig, a Himalája-expedíciótól az autóversenyzésig se szeri, se száma ezeknek a hatalmas szellemi, és fizikai teljesítményeknek. Hatalmas értékek, új, eddig ismeretlen tudásanyag válik így az ember számára hozzáférhetővé, mely egymásra épülve a fejlődés kimeríthetetlen kincsesbányája lehetne… De mégsem így történik. Valamilyen furcsa, első látásra megmagyarázhatatlan nyugtalanságtól vezérelve az emberiség újból és újból eltékozolja, széjjelszórja mindazt, amit addig épített. Országok, kultúrák, vagyonok foszlanak szét, nagy eszmék és fölfedezések válnak semmivé, az összefogás erőit pedig a széthúzás indulatai tapossák sárba… Arra pedig szinte senki nem képes, hogy az általa teremtett értékeket továbbadja  a következő generációnak, lehetővé téve számukra a továbblépést.

 

Vajon miért történik mindez így? A választ egy közismert, mostanában nagy port felvert esemény ismertetésével kezdem. Roman Abramovics, a fiatal orosz olajmilliárdos azzal hívta föl magára a világ figyelmét, hogy fölvásárolta az angol Chelsea futballcsapatát, majd több mint 100 millió fontot (bő 35 milliárd forintot) költött arra, hogy annak játékosállományát a világ legjobb focistáival egészítse ki. Amikor tettének indítékairól faggatták, a következőket mondta: „Nagyon sok fiatal, gazdag ember van Oroszországban. Nem élünk hosszú ideig, úgyhogy amit megkeresünk, el is költjük…” (SztárSportExtra II. évfolyam 3. szám, 2.o.) Pedig milyen csodálatos távlatok nyílnának a kétségtelenül nagyon alacsony életszínvonalon tengődő orosz átlagemberek előtt, ha az Abramovicshoz hasonló dúsgazdag üzletemberek a szerzett vagyont nem azonmód elköltenék, hanem saját hazájuk fölvirágoztatására fordítanák ! Mennyi jót lehetne tenni, mennyi nincstelenen lehetne segíteni ahelyett, hogy ezt a töménytelen pénzt egy amúgy teljesen haszontalan, az emberiség jövőjét egyáltalán nem befolyásoló játékba ölnék…

 

Csakhogy a halál elől menekülő ember nem képes a hosszú távú gondolkodásra. „Egy életünk van, utánunk meg az özönvíz”, -ez a mondás oly híven tükrözi mindezt. És valóban: ott, ahol a halálon túl nincs más, csak egy iszonytató, sötét semmi, ahol senki nem mer az elmúlás gondolatával foglalkozni, mert rögtön szívébe markol a jeges rémület, ott a halálfélelem kiszív az emberből minden reménységet. Már csak a mának élünk, a holnap nem érdekel, hisz ki tudja: megérjük-e még.               

 

14.2. Az örök élet titka

Már a 11.3.-as anyagrészünkben szó volt a feltámadás erejéről. Ott éppen metodista őseink példamutató élete alapján bomlott ki előttünk a győzelmes élet titka. Rádöbbenhettünk arra, hogy a feltámadás csodájában olyan mennyei erő rejtőzik, mely a leküzdhetetlennek látszó akadályokon is fölülemel. Ez az Égi Erő, -vagyis a Szentlélek- teszi számunkra érthetővé, hogy a lelkünk soha nem hal meg, még akkor sem, amikor testünk már régen elporladt. Ő, az Istennek Lelke nyugtalanítja meg a közömbös szívet is, amikor arra emlékezteti: „egyáltalán nem mindegy, hogy hol töltöd majd az örökkévalóságot !” A föntiek fényében vizsgálnánk meg közelebbről a Bibliának az örök életről szóló tanítását. 

 

Először egy rövid szómagyarázattal kezdeném. Az „örök élet” kifejezés nem végtelen életet jelent. Ezért idegen a Bibliától az élet végtelen körforgásáról szóló, reinkarnáció néven ismert tanítás, hiszen az Ige az élet alatt nem eseményeket, hanem egy állapotot ért… Azt a fajta állapotot, mely az első emberpár életében volt jelen, amelyet paradicsomi állapotnak szoktunk hívni. Mi volt ennek az állapotnak a sajátossága? Az, hogy a Teremtő és a teremtmény háborítatlan közösségben élt, nem vert közéjük éket semmiféle bűn !   Nem arról van tehát szó, hogy azt a fajta boldogságot, amit itt e Földön rövid időszakokban átélünk, „odaát” majd időtlen időkig élvezhetjük.  A gyakorlat nyelvére lefordítva: Az örök élet titka nem az, hogy minden nap rántott csirkét ehetünk, hogy a csapból is Cola folyik, hogy pénz nélkül is azt vehetek a boltban, amit akarok… Az örök élet ajándéka nem az érzéki vágyaink korlátlan kielégüléséről szól ! Hanem akkor miről? A választ a Bibliában találjuk, mégpedig a Jelenések könyve 21,1-5 verseiben. Foglaljuk össze a szakasz mondanivalóját!

 

1.)   A mulandóság fogságában vergődő világmindenség a Szentháromság-Isten rendelése szerint valóban elmúlik. Ez azonban nem a vég, hanem sokkal inkább egy csodálatos új teremtés kiindulópontja !! Az „új ég és új föld” éppen akkor válik láthatóvá, amikor „az egek recsegve-ropogva elmúlnak, az elemek égve felbomlanak, a föld, és a rajta lévő alkotások is megégnek.” (II.Péter 3,10)

 

2.)   Az örök élet ajándéka abban válik kézzelfoghatóvá, hogy a szenvedés, gyász, és halál erői többé nem kötözhetnek meg senkit. Ezek az erők voltak régi világunkban azok, melyeket az Ördög újból és újból arra használt föl, hogy megpróbáljon bennünket a Mennyei Atyától elszakítani. A Sátán végleges legyőzetése ezt a helyzetet gyökeresen megváltoztatja ! Az új égen és új földön a bűnnel szembeni küzdelem felesleges, az ember nem vágyik már a Szentháromság-Isten közelébe, mert Nála-Vele van !

 

3.)         Minden, amit átélünk, -beleértve a halált is !- csupán ennek a csodának az előszobája, és egyben előkészítője. Az ígéret igaz, a Mennyei Atya szándéka örök, és megmásíthatatlan. A jelenlegi világban átélt-megtapasztalt halál tehát sem tud bennünket ettől az új világtól elválasztani ! (Lásd Róma 8,31-39) Addig is, amíg az el

 

 

nem jön, az Úr Jézus közvetlen közelében vagyunk, nem valamiféle „átmeneti állapotban” (egyfajta „túlvilági várakozólistán”). Pál apostol mindezt így fogalmazza meg: „Igaz beszéd ez: Ha Vele együtt haltunk meg, Vele együtt fogunk élni is. Ha tűrünk, Vele együtt fogunk uralkodni is.” (II.Timóteus 2,11-12) Ezzel helyre áll a teremtés eredeti rendje, hiszen az első emberpár is az uralkodás lehetőségét kapta, csak visszaélt vele. (Lásd I.Mózes 1,28-30) Aki tehát Krisztusban halt meg, az Benne-Véle él tovább, hogy majd az új ég és föld eljövetelekor részesüljön abban a dicsőséges hatalomban, mely Jézus Krisztusé.

 

 

14.3. A halálfélelemtől megszabadulva

A hitvallás általunk tárgyalt szövege érdekes módon az örök élet ajándékát a bűnbocsánat összefüggésébe állítja. A bűnbocsánat sorsfordító jelentőségével már a 13.1-es anyagrészünkben is szó volt, mégpedig annak közösségteremtő szerepéről. Most más megvilágításból, az örök élet fényében vizsgáljuk meg ezt a csodálatos kincset, melyet Jézus Krisztus kereszthalála tett lehetővé.

 

Az eddigiekben már szó volt arról, hogy a halállal szembenézni nem akaró ember valójában az elmúlástól fél. Ugyanakkor nem csupán erről van szó ! A halálfélelem másik forrása mindaz a bűn, melyet földi életünk során elkövettünk, és nem rendeztünk el. Döbbenetes mértékű az a szűklátókörű naivitás, ami ezen a téren az átlagembert jellemzi ! Csökönyös, szemellenzős vaksággal fordítjuk el fejünket, és nem akarjuk észre venni azokat a jelzéseket, melyek arra hívják föl figyelmünket: „Isten megítél minden tettet, minden titkolt dolgot, akár jó, akár rossz az.” (Prédikátorok 12,14) Könnyen túlteszem magam azokon a vétkeken, melyekkel másokat terheltem meg, és úgy gondolom: „amihez kedvem van, ahhoz jogom is van.” Valójában pedig, –ahogyan erről már az örvendező életszemlélet összefüggésében a 12.2-es pontban szó volt-, vágyaim, hangulataim követése közepette nem szabad elfeledkeznem arról, hogy: „élj szíved vágya szerint, ahogy jónak látod ! De tudd meg, hogy mindezekért Isten megítél téged !” (Prédikátorok 11,9)

 

Az emberi felelőtlenségnek ugyanakkor idős korban, legkésőbb pedig a halálos ágyon megvan a keserű, kárhozatos gyümölcse. Gondolok például arra az idős nénire, akit akkor már álmatlan éjszakák hosszú során át vádolt megölt magzatainak emléke… Vagy Voltairere, aki világ életében a „nagy gúnyolódó” hírében állva a hit nevetségességén „köszörülte nyelvét”… Halálos ágyán pedig szörnyű félelmek közepette vergődött, tudva: nemsokára a gúnyolt Úr elé kell állnia… Akármilyen magabiztos, vagy könnyelmű is egyébként hát az ember, a halállal szembesülve föltárul a rendezetlen múlt, és maga alá teper.

 

Éppen ezért jelent igazi, talán sokszor igencsak meg nem becsült megkönnyebbülést az a tudat, hogy múltunk Jézus Krisztus vére által egyszer s mindenkorra rendezve van! Ragaszkodjunk hát ahhoz, hogy jelenünkben, jövőnkben se legyen semmi, ami a bűntörlő golgotai áldozat hatása alól mentesülne ! Akár konkrét tettekről, bűnös beidegződésekről, vagy jellembeli fogyatékosságokról volna is szó: átkos súlyuktól minden szívből bűnbánó ember megszabadul ! Ez a szabadság az, mely elveszi tőlünk a halálfélelmet, és fölszabadít arra, hogy lelkiismeret-furdalás nélkül tegyük a jót. Indítékunk most már tehát nem az, hogy „talán majd ezt is betudja nekünk az Égi Bíró, és így kicsit törlesztem az adósságomat”, hanem a belső meggyőződés. Az sem feszít már, hogy mindenképpen látni akarom annak gyümölcsét, amit tettem… Tudom, hogy „az sem számít, aki ültet, az sem, aki öntöz, hanem csak az Isten, aki a növekedést adja. Aki ültet, és aki öntöz: egyek, és mindegyik majd a maga jutalmát kapja fáradozásához méltóan.” (I.Korinthus 3,7-8) Igen, mert akit nem vádol a lelkiismerete, az élete utolsó pillanatáig akarhatja, és teheti a jót: milyen csodálatos szabadság ez !             

 

 

Elgondolkodtató kérdések:

1./ Nevezz meg olyan életpéldát, ahol a halál előli menekülés vált valamilyen cselekedet mozgatórugójává !

2./ Keress ki a Bibliából legalább négy olyan igehelyet, mely a lélek elpusztíthatatlanságát bizonyítja még akkor is, amikor a test már halott !

3./ Téged milyen élethelyzetben indított a jó cselekvésére a rendezetlen múlt miatt érzett lelkiismeret-furdalás?

 

 

Lezárva: 2004-07-09-én, 15,54-kor, Szolnokon. Köszönöm Neked, Uram, hogy mindehhez erőt adtál, súgtál, ahol megakadtam… De azt főleg köszönöm Neked, hogy miközben dolgaidon gondolkodtam, rájöhettem arra: milyen felszínes, le nem tisztult bennem sok helyütt mindez. Nagyon sok mindent nem értek, nagyon sok mindent nem tudok érthetően megfogalmazni… Tégy Uram engem áldássá, hogy az erőtlen emberi szavakon átsüthessen a Te örökkévaló, életet adó Igéd ! Ámen



[1] Olyan, főleg a számítógépes játékok által létrehozott, képzelt világról van szó, melybe a modern technikai segédeszközök segítségével a játékos valósággal belemerül, és így részesévé, szereplőjévé válik az eseményeknek… Sokan így menekülnek el a valós világukból, annak problémáiból, és lesznek elképzelt világuk foglyaivá, a valós világban pedig cselekvőképtelenné.

[2] Indiai nyelvterületről elterjedt kifejezés: megkérdőjelezhetetlen tekintélyű, istenként tisztelt vallási vezetőt jelent.

[3] Ez a szó latin eredetű: olyan embert jelöl, aki másokat saját előnyének érdekében befolyásol.

[4] Görög eredetű szó, mely magyarul „örömhír”-t jelent.

[5] Bár a hitvallás a Mennyei Atyát jelöli meg a Teremtőnek, én a Biblia útmutatása alapján mégis a Szentháromság-Isten kifejezést használom. (Lásd például Kolossé 1,15-17)

[6] A tálentum pedig nem akármilyen érték, hiszen 30,3 kg-ról van szó, vagyis a példázat szerint legalább ennyi arany mindenkire bízatott!!   

Comments