Sitku Tibor: A protestáns lelkigondozás Magyarországon, a 20. század második felében

A szerző jelen tanulmányát dr. Németh Dávid témavezetése alatt készítette a Károli Gáspár Református Egyetem Hittudományi Kar Doktori Iskolájában a gyakorlati teológia alprogram keretében.

 

Bevezetés

„Az európai fejlődéshez viszonyítva Magyarországon a pasztorálpszichológia legalább egy nemzedéknyi lemaradásban van. Valójában mi még az alapkérdések tisztázásánál tartunk” – írja Németh Dávid egyik tanulmányában[1]. Az említett lemaradás egyik okaként Németh azt jelöli meg, hogy az egyházak tagjai és lelkipásztorai erősen pszichológiaellenes felfogással rendelkeznek, ezen túl azonban az általános pszichológiai műveltség is mérsékeltnek mondható.

Amennyiben egyetértünk ezzel a megállapítással, nyilvánvalónak látszik, hogy a lelkigondozás, valamint a pasztorálpszichológia hazai története külön áttekintést igényel.[2] A szakterületet érintő magyarországi fejlemények a fentebb említett okok miatt sajátos pályán haladtak. Művelői közül többen is meghatározó szerepet játszottak abban, hogy az itthoni lelkigondozás arculata elnyerje jelenlegi formáját. A következő rövid tanulmányban – a teljesség igénye nélkül – arra teszek kísérletet, hogy bemutassam a hazai lelkigondozás azon szereplőit, akik a 20. század második felében alkottak, és munkásságuk maradandónak vagy éppen előremutatónak bizonyult.

Írásom terjedelmi korlátai miatt szükségesnek láttam, hogy megvonjak bizonyos határokat. A dolgozat fókusza a protestáns felekezetekben tevékenykedő személyiségekre korlátozódik: ez többnyire a református és az evangélikus egyház keretei között tevékenykedőket jelenti, de áttekintésemben említést teszek a baptista és a pünkösdi felekezetekben zajló pasztorálpszichológiai munkáról is. Nem célom, hogy a szakterület művelőinek összes művét és minden elképzelését bemutassam, vizsgálódásom csupán a markánsabb pontok és gondolatok megragadására törekszik. A tanulmányt két főbb szakaszra bontottam. Az első szakaszban a II. világháború után kezdődő pasztorációs gondolkodás kibontakozásáról, valamint a szakterület úttörőiről esik szó. A második szakasz a lelkigondozók „következő nemzedékének” nézeteiről és alkotó tevékenységéről kíván összefoglalást nyújtani, olyan személyiségekről, akik szakterületükön ma is aktívak. Munkámban elsősorban tehát emberekre és szemléletmódokra koncentrálok, ám nem térek ki a pasztorálpszichológia intézményi, oktatási, szervezeti területeket érintő jelenlétére.


A lelkigondozói munka elindulása a második világháborút követően

A pasztorálpszichológia meghonosítása a második világháború utáni évtizedekben kezdődött meg, melynek során nálunk is elindult a pszichológiai és pszichoterápiás ismeretanyag integrálásának folyamata. A megalapozás tevékenységében az úttörő munkát elsősorban a református Gyökössy Endréhez és az evangélikus Bodrog Miklóshoz kapcsolhatjuk.[3] Úgy gondolom, mielőtt megismerjük az általuk lefektetett alapokat, érdemes megvizsgálnunk a református Makkai Sándor lelkigondozással kapcsolatos felvetéseit is, melyek közvetlenül a világháború után kiadott Poiménika című munkájában olvashatók.

Makkai Sándor (1890-1951) és a „pasztorális theológia”

Makkai Sándor lelkigondozói koncepciójának rövid áttekintése előtt érdemes néhány pillantást vetni saját lelki vívódásaira. Makkai 1908-ban iratkozott be teológiai képzésre Kolozsváron. Életének erről az időszakáról meglehetősen kritikus hangvételben ír önéletrajzi művében, többek között azt is megemlítve, hogy a képzés számos esetben megpróbálta, kikezdte a hitét, mely keserves gyötrődéshez és súlyos belső harcokhoz vezetett. A teológia nem adott válaszokat, a tudós professzorok tanításai inkább felszámolták az Isten iránt addig benne élő gyermeki bizalmat. A végső kérdések megválaszolása utáni vágy azonban elegendő motivációt nyújtott ahhoz, hogy megmaradjon a teológiánál: „a theológia küszöbén erős metafizikai ösztönnel állottam, világ és ember létének miért-jét feszegetve s ez az ösztön hajtotta képzeletemet, hogy próbáljon áttörni a természet és az értelem korlátain, a világteremtés és kormányzás transcendens műhelyébe”.[4] Azért tartottam fontosnak ezt a kitérőt, mert álláspontom szerint jól szemlélteti, hogy a szerző nem a külső megfigyelő biztonságos pozíciójából gondolkodott a lélekápolásról, hanem mint aki maga is megkóstolt egyfajta gyötrelmet, s ennek kohójában égette ki saját lelkigondozói gondolatait.

Makkai teológiai koncepciója a lelkigondozásról leginkább az általa használt „pasztorális theológia” kifejezésben összpontosul. Meglátása szerint a gyülekezetnek hívő gyülekezetté kell alakulnia, ez a változás pedig a bibliai értelmű pásztorlás és vezetés során megy végbe. Fontos azonban kiemelni, hogy ezt a pasztorációt nem csupán a hivatásos lelkész, hanem az egyetemes papság elve alapján a gyülekezeti közösség egésze végzi, melyet így pásztori közösségnek nevezhetünk. Ez egyben azt is jelenti, hogy Makkai szemléletmódjában a lelkigondozás tárgya maga a lelkigondozó gyülekezet.[5]

A pasztoráció kontextusba helyezése után Makkai igen részletesen igyekszik a rendelkezésére álló, alapvetően német nyelvterületet érintő szakanyag áttekintésével bemutatni a lelkigondozás lényegesnek ítélt jellemzőit. Terjedelmes meghatározásainak főbb gondolatait a következő pontokban foglalhatjuk össze:[6]

1.      A lelkigondozás alapvetően a lélek kibontakozását, segítését, és örök életre való megtartását támogató tevékenység. Ezt a munkát végzi a lelkigondozó gyülekezet, amikor tagjai egymást intik, bátorítják, buzdítják. Ugyancsak ebben érintett a hivatásos lelkipásztor, aki egyfelől az egész gyülekezetet lelkigondozza a hitéletre és erkölcsiségre történő neveléssel (cura generalis), másfelől fókuszált módon egyetlen személyre is összpontosíthat (cura specialis), akit Isten Igéjének felhasználásával épít.

2.      Makkai értelmezésében megjelenik a lelkigondozás missziói vonatkozása is. Minden szolgálat, amely az egyes ember üdvösségére és megmentésére irányul, gyakorlatilag lelkigondozásnak minősül.

3.      A múlt tapasztalatai és megfontolásai alapján a szerző arra is törekszik, hogy a lelkigondozás fogalmát háromféle, egymásba kapcsolódó szegmensre bontsa: az egyesek, a csoportok és a teljes gyülekezet pásztorlására. Az elsőt nevezi a voltaképpeni lelkigondozásnak, míg utóbbi kettőt a gyülekezetgondozás és gyülekezeti munka nevekkel illeti.

4.      Meglátásom szerint fontos ismérv Makkai felfogásában, hogy a lelkigondozói tevékenység az „Ige szolgálatának egyik módja és formája, mely a lelkekkel együtt keresi azt a feleletet, amit Isten éppen abban a helyzetben intéz hozzájuk”.[7] Az Ige szerepe az előbb említett három szegmensben nem azonos módon jelentkezik. A személyes lelkigondozás során a személyes bizonyságtétel kontextusában, a gyülekezetgondozásban a Biblia közös tanulmányozásában, a gyülekezet egésze szintjén pedig a szeretetmunkásság erősítésében és a gyülekezeti fegyelmezés formájában valósul meg az Ige lelkigondozói jelenléte.

5.      Végül érdemes kihangsúlyozni, hogy a szerző koncepciójában a lelkigondozás egésze pneumatikus hangsúlyú tevékenység, melynek cselekvő alanya a Pneuma, azaz a Szentlélek.

Meglátásom szerint Makkai pasztorális teológiájának leghangsúlyosabb eleme, hogy a lelkigondozást kollektivizálja, így az nemcsak a lelkész munkája, hanem az egész gyülekezet felelőssége, közös érdeke és szolgálata lesz, melynek végső koordinátora maga a Szentlélek. Természetesen Makkai felfogásában még nem jelenik meg olyan egyértelmű motívum, ami a pszichológiai tudásbázis integrációjára utalna.

Gyökössy Endre (1913-1997) és a parakletikus lelkigondozás

A pasztorálpszichológia magyarországi meggyökereztetésének egyik legfontosabb személyisége Gyökössy Endre. Érdeklődéséről és munkásságáról sokat elárulnak tanulmányai. 1936-ban elvégezte a teológiát, illetve ezzel párhuzamosan pszichológiából abszolutóriumot szerzett, majd három évvel később lelkésszé szentelték. 1946-ban a pszichopedagógia doktorává avatták, majd 1950-ben teológiai segédtudományokból (pedagógia-pszichológia és valláspszichológia) magántanári oklevelet kapott kézhez. Mindezt összegezve egy olyan széles látókörű és műveltségű ember áll előttünk, aki a lelkészi és a pszichoterápiás szakterületen egyaránt otthonosan mozog. Ezt az alapvetően tág látószöget minden bizonnyal tovább szélesítette Gyökössy ökumenikus szemlélete.[8]

Tevékenységét kétségkívül úttörőnek nevezhetjük: ő volt az, aki elszánta magát, hogy „összegyűjtse, teológiai vizsgálat alá vonja mindazokat a lélektani felismeréseket és elméleteket, amelyek segíthetik a lelkigondozó munkáját”.[9] Gyökössy Endre neve mindazonáltal túlnőtt a szakterületet ismerők körén. Egyrészt számos írásán keresztül lélektani műveltséghez juttatta az átlagembereket, másrészt nemcsak pszichológus volt, hanem kiváló igehirdető is.

Pasztorálpszichológiai perspektíváját nagymértékben jellemzi az általa gyakorolt parakletikus lelkigondozás, melynek lényegét több művében, többek között a Magunkról Magunknak című munkájában foglalta össze. Gyökössy saját koncepciójának magyarázatához, melyet az „egyszemélyes szolgálat” névvel is illet, egy bibliai perikópát, Fülöp és az etióp komornyik történetét is felhasználja (ApCsel 8,26-40), melyet előszeretettel nevez második pünkösdi eseménynek. Az elbeszélést értelmezve, a szerző szerint az evangélista Fülöpöt a Szentlélek egy testileg-lelkileg sérült emberhez küldi, aki a templomtól távolodik: rajta kell segítenie, neki kell hirdetnie Krisztust. Gyökössy úgy látja, ez a kép a mai tendenciáknak megfelelő, hiszen spirituális értelemben egyre több ember távolodik a templomtól, kezében Bibliával, amit nem tud értelmezni. Az ilyen rászorulóknak van szükségük a parakletikus lelkigondozásra. A fogalom alapigéje a Kol 2,1, melyben Pál ezt írja: „Szeretném, ha tudnátok, mennyit küzdök értetek, a gyülekezet tagjaiért… hogy szívük megbátorodjék”. A megbátorodás (más kifejezéssel élve megvigasztalódás) görög szava egy gyökből származik a Paraklétosszal, vagyis a Vigasztaló kifejezéssel, aki maga a Szentlélek. Gyökössy terminológiájában az egyszemélyes szolgálat tehát nem más, mint parakletikus, vigasztaló, bátorító lelkigondozás.[10] Az ilyen életápolási beavatkozásra azért is van nagy szükség, mert a mai ember emberhiányban szenved. Fokozódik a vágy egy olyan társ után, aki meghallgat, és aki képes szeretni. Gyökössy hatásos párhuzammal élve azt írja, ha a futurológusok és közgazdászok húsba vágó kérdése arról szól, lesz-e a közeljövőben elég energiánk a termeléshez és az élethez, akkor a szociálpszichológusok legsürgetőbb dilemmája, hogy lesz-e az embernek embere?[11]

A parakletikus lelkigondozás kontextusában ez az „embernek-embere” reláció valósul meg. A lelkigondozott és a lelkigondozó találkoznak, ebben a találkozásban pedig fontos követelmény a partnercentrikus gondolkodásmód. Ha a lelkigondozó nem a felsőbbrendű szakember attitűdjével magasodik páciense fölé, hanem mellérendelt szerepben vesz részt a kommunikációban, akkor fog – a bibliai Fülöphöz hasonlóan – kísérve segíteni, s közben akár szekunder módon maga is lelkigondozottá válhat. Ebben a dimenzióban érheti el a lelkigondozó igazán a céljait.[12]

Gyökössy koncepciójában azonban nemcsak a poimenikai, hanem a pszichológiai ismereteknek is komoly szerep jut. Áttekintve munkásságát azt látjuk, hogy pasztorálpszichológiai látásmódja a gyakorlati kérdésekben a humanisztikus rogersi módszerekre emlékeztet, de sokat merített C. Jung analitikus pszichológiájából, illetve V. Frankl logoterápiájából is.[13] Álláspontja szerint megfelelő önismeret nélkül senki sem lehet eredményes lelkigondozó. Jungi értelemben ez azt jelenti, hogy az embernek szükséges felismernie árnyékszemélyiségét (tulajdonképpeni belső lelki görcseit, konfliktusait, nem ismert pszichikus energiáit, vagyis önmaga egyfajta „sötét felebarátját”, személyisége negatív oldalát), mert csak ezt követően tud tenni azért, hogy az elveszítse hatalmát fölötte. Szemben Jung megközelítésével (amely az árnyékszemélyiség elfogadására ösztönöz), Gyökössy úgy véli, a felismerést annak kell követnie, hogy „Jézus Lényét – életét és Igéjét – önként beengedjük lényünkbe. […] Ha pedig Jézus növekszik, mi egyre kisebbé leszünk. Sötét >>barátunk<< a sarokba szorul és összezsugorodik”.[14] Gyökössy pasztorálpszichológiájában saját bevallása szerint is nagy hasznát vette a jungi tipológiának, de látható, hogy bizonyos kiigazításokkal kezelte azt. A 80-as években figyelme Frankl pszichológiája felé is fordult, melyből ugyancsak azokat a pontokat emelte ki, amelyek a szolgáló lelkész munkáját segíthetik. Tulajdonképpen két gondolatot tartott igazán fontosnak. Az egyik az egzisztenciális vákuum fogalma, mely az ember ürességérzéséről, a felelősség előli menekülésről, az állandó döntéskényszer miatti elfásultságról szól. Ezt az űrt be kell tölteni, akár hiábavalóságokkal is, mivel léte elviselhetetlen és iszonyatos. Gyökössy viszont azt ajánlja, hogy szenvedélyesen szeressük Krisztust, az Ő életét és Igéjét. Ha Ő válik az első számú életmotívummá, akkor cselekvési motívum is lesz. A másik gondolat a paradox intenció, melynek értelmében két specifikusan emberi jelenséggel kell számolnunk: az önmagunkon való túllépés, és az önmagunktól való eltávolodás képességével. Ez azt jelenti, hogy a terapeuta megkéri fóbiás páciensét: kívánja és akarja megtenni azt, amitől egyébként betegesen irtózik. Hétköznapi tapasztalat, ha valaki szándékosan rosszra számít, gyakran kellemes csalódás tölti el a végén.[15]

Annak ellenére, hogy Gyökössy hatékonyan felhasználja a pszichológiai tudásbázis bizonyos elemeit, parakletikus lelkigondozásában világos határvonalat is húz a lelkigondozás és a pszichoterápia között. Kocsev Miklós Gyökössyről szóló tanulmányában megemlíti, hogy ez a határvonal egyre élesebbé vált az évek során. Míg teológusoknak szóló jegyzete első fejezetében szoros együttműködésre ösztönöz, a „Magunkról Magunknak” már jobban hangsúlyozza, hogy a pszichoterapeuta a szimptómákkal törődik, de a jó lelkigondozó paraklézist gyakorol, azaz bátorítja az Istennel és a másik emberrel való kapcsolatában bajba jutottat.[16]

Meglátásom szerint Gyökössy spirituális szemlélődésének kiváló mutatója a növekedésről és kiteljesedésről szóló munkája. Ebben a kiteljesedett és boldog élet kulcsának a növekedve táguló lét menetét nevezi. Az első lépés az ÉN-né válás, amikor a kisgyermek önmagát felismerve beszél, valamint próbálgatja határait, azt tapasztalva, hogy mások ÉN-jébe és akaratába ütközik. A második lépés, amikor a gyermekkor önző korszaka után eljön a TE felfedezése. Ez az a pillanat, amikor a gyermek vagy a kamasz mást jobban képes szeretni saját magánál, ÉN-je pedig egyre inkább felfedezi, hogy egyedül nem boldogul. Emberekre lesz szüksége embersége átéléséhez, többek között partnerre, barátra, házastársra. A harmadik lépésben végül ez a növekvő-táguló életkép eljuthat addig, hogy valamilyen emberré akar fejlődni, amihez „embermintára” lesz szüksége, vagyis egy prototípusra, akihez mérheti magát. Ez az a pillanat, amikor felfedezhetjük Jézust, az Emberfiát, mint igazi prototípust. Ebben a felfedezésben szakad át az ÉN-TE kerete, és indul meg az ezeken túli növekedés. Végül a negyedik lépésben maga Jézus az, aki nem engedi a növekvő és kiteljesedő embernek, hogy itt lehorgonyozzon, hanem ráirányítja a figyelmet az ŐK-re, azaz mások felé nyit meg bennünket. Gyökössy felfogásában ez a fajta növekedési processzus, mely a mások iránti nyitás aktusába torkollik, a boldogság alapját képezi.[17]

Egyetértek Kocsev megállapításaival, aki Gyökössyt a lelkigondozást mesterfokon művelő, biblikus, szinte már pietista, különös szeretetmennyiséggel megáldott embernek nevezte. Való igaz, hogy lelkigondozói alapállását legjobban a Krisztus-karizma-képzettség hármasával adhatjuk vissza.[18] Véleményem szerint Gyökössy személyéből és munkájából példaértékű szakmai és emberi nívó ragyog fel, melynek fénye a szakmától a laikusokig mindenhova bevilágított. Mindazonáltal nagyon fontos újra hangsúlyozni, hogy munkája komoly szakmai értéke az a fajta megalapozás, mely a lelkigondozást egészséges módon kapcsolta össze a pszichológiával. Nagymértékben neki köszönhető a pasztorálpszichológia hazai jelenlétének meggyökerezése.

Bodrog Miklós (1929-2009) mélylélektani megközelítése

A pasztorálpszichológia itthoni megjelenésének másik nagy alakja az evangélikus Bodrog Miklós, aki leginkább és elsősorban C.G. Jung mélylélektani ismereteinek népszerűsítőjeként, és számos ezzel kapcsolatos írás szerzőjeként ismert. Ahogy megemlékezésében Hafenscher Károly írta, Bodrogot a magyar „Jung-szakértő” megtisztelő címmel is illették (többek között Linczényi Adorján, Jánosy István és más Jung-kutatók), az álomvilág területén pedig „nagyszerű felfedezéseket tett”.[19]

Bodrog munkájának pszichoterápiát és mélylélektant meghonosító törekvését jól kifejezi egyik írása[20], melyben úgy fogalmaz, a mélylélektan lebecsülése kettős árat fizettet a lelkipásztorral. A kisebbik tartozást az ilyen lelkész saját lelkében kell, hogy kiegyenlítse, amikor feloldatlanul maradt lelki görcsei és a „tudattalanság homályán hizlalt” komplexusai lekötik belső energiái tetemes részét. A nagyobb árat azonban a mélylélektanilag képzetlenek a rájuk bízott lelkekkel fizettetik meg, amikor saját szakmai analfabetizmusuk miatt fel sem ismerik a segítségkérő emberek bajait, ezért rosszul próbálnak segíteni rajtuk. Bodrog ezen a ponton azt is megjegyzi, hogy természetesen nem a mélylélektan mindenekfeletti fontosságát kívánta hangsúlyozni, „annyi mindenesetre kívánatos, hogy lélektani alapműveltséggel minden lelkész rendelkezzék, alaposabban pedig legalább egyesek mélyedjenek bele”.[21] Az ismeretszerzésre Bodrog számos művet ajánl, valamint arra is felhívja a figyelmet, hogy a lélektani szerzők ismereteit és világnézetét ajánlatos megkülönböztetni egymástól: Junggal kapcsolatos józanságát jól mutatja, hogy bár lélektani felvetései teológiailag megragadóak, azért mégsem ő az, akitől teológiát kell egy lelkésznek tanulni.

Későbbi munkáiban ugyancsak azt hangsúlyozza, hogy a mélylélektani ismereteknek diakóniai funkciója van. Ennek szellemében szükséges elvetni a pszichologizálást, mely a lélektani eszközöket arra használja, hogy a keresztény hitet maradéktalanul pszichológiai tényezőkre vezesse vissza, ám éppen az ilyen veszély elkerülése miatt kell megérteni a lélektani gondolatokat és olyan mederbe terelni, hogy az valós, gyakorlati segítséget adjon. Jungot idézve Bodrog rámutat, hogy a pszichológia gyakorlati tudomány, melyben nem „a kutatás kedvéért kutatunk, hanem azzal a közvetlen szándékkal, hogy segítsünk”.[22]

Nincs most lehetőség és tanulmányom szándékainak sem felel meg, hogy Jung mélylélektanának alapjait bemutassam. Mindazonáltal érdemes kiemelni a jungi értelemben magyarázott tudattalan határjelenségét a tudatban, azaz az álmokat, mert ezzel a kérdéssel Bodrog több művében (például Álmaink barlangvilága, Álomnapló szemelvények), illetve Jung-fordításokban (Álom és lelkiismeret, Fények és árnyak) foglalkozott. Álláspontja szerint az álmok olyan formában és módon „állítanak be hozzánk, amilyen az >>üzenetüknek<<, rendeltetésüknek megfelel”.[23] A legtöbb álom kompenzatív jellegű, vagyis a tudatos lelkület és magatartásforma egyoldalúságát kívánja egyensúlyba hozni, hogy az életünk fel ne boruljon.[24] Az álmot analizálni, mindenfelől megnézni, magunkkal vinni kell, de ennek ellenére fontos elismerni, hogy mégsem keríthető hatalmunkba egyfajta „tudományos lepkefogóval”, mert nem tűri meg a szigorú kategorizálást.[25] Bodrog szerint a tudat és a tudattalan közötti határ a nappal és az éjszaka közötti átmenetre emlékeztet, bár nem olyan egyenletes. Ahol a psziché homálya egyre sűrűbbé válik, még előfordulnak tompa fények, egyfajta „szentjánosbogarak”, hópiheként szálló tudatdarabkák, melyek érzelmeket, indulatokat, felismeréseket, aggályokat hordozhatnak. Ezeket érdemes észlelni – tulajdonképpen tudatosítani, sőt integrálni –, mert magukra hagyva az ilyen, akár ellentétesen működő tudattartalmak feszültséget okozhatnak. Felismerésükkel az ember nemcsak a szembenálló tudattartalmak ütközéséből származó belső konfliktusait kerülheti el, hanem bizonyos értelemben egyfajta önismeretre is szert tesz.[26] Bodrog úgy véli, ez a mélylélektani látásmód az álmok kapcsán is hasznosnak bizonyulhat egy lelkész számára. Ironikusan úgy fogalmaz, a papok álmaiból megrázó monográfiát lehetne alkotni: a lelkész kínos, sőt megalázó helyzetben találja magát álmában, felébredésekor pedig hajlamos mindent a túl bő vacsora számlájára írni.[27] Bodrog mást ajánl: ismerjük meg ezeket a mélylélektani folyamatokat és adjunk hálát azért, hogy bennünk vannak!

Bodrog szemléletmódjának nagy erénye, hogy egészséges szelekcióval vonta be a mélylélektani ismereteket a hazai lelkigondozói műhelymunkába. Jung népszerűsítésével nemcsak az egyháznak, hanem a világi nagyközönségnek is számos maradandó könyvet nyújtott, melyeket fordítóként vagy íróként jegyzett.

Boross Géza (1931-2010) gyakorlati teológiai gondolatai

Lelkészként, tanárként és gyakorlati teológusként a református Boross Géza poimenikával kapcsolatos munkái is hozzájárultak a magyarországi pasztorálpszichológia kibontakozásához. Saját szakterületén számos könyvet és tananyagot alkotott, valamint publikációi megjelentek különféle szaklapokban. A poimenikát mindemellett oktatta is: a témában írt tananyagát nemcsak a református, hanem a pünkösdi teológusképzésben is használják.

Boross lelkigondozásról szóló koncepciója egyszerre kíván elméleti megalapozást nyújtani a poimenika bibliai kontextusáról, valamint kazuális módon bemutatni, hogyan lehet ezeket az elveket a hétköznapok különféle szituációiban alkalmazni. A pasztorálpszichológia, a mélylélektan és a pszichoterápia alapvető tudnivalói Boross munkáiban az emberismerettel kapcsolatban jelennek meg. Thurneysennel egyetértve úgy véli, a lelkigondozói tevékenység segédtudományként igényli a lélektani ismereteket, miközben tudatosan el kell határolni az olyan módszerektől, amelyek a Szentírásban meglapozott emberképnek ártanak.[28]

Meglátásom szerint gondolkodásának hangsúlyos eleme a lelkipásztor önismeretének kérdése. Ezzel kapcsolatban úgy fogalmaz, a „lelkész életrajzának három rétege van: a szociális, a vallásos és a theológiai réteg”.[29] A szociális réteg tulajdonképpen a környezet lenyomata, azaz annak a világnak a hatása, melyben a lelkész létezik, beleértve múltját és jelenét. A társadalmi kapcsolatok, a neveltetés, az iskola és a tanulás nívója, a megkötött házasság, a családi fészek milyensége és számos más, az életutat jellemző múltbeli sajátosság együttesen határozták meg, miért éppen olyan a lelkész, amilyennek a jelenben a körülötte élők látják. A lelkésznek önmagával is tisztában kell lennie, ha igazán segíteni akar másokon. A vallásos réteg Boross megfigyelései szerint általában a középkorú vagy idősebb lelkészek sajátja, akik már rendelkeznek kellő hitéleti tapasztalattal és élményekkel. Ezek a vallási ujjlenyomatok ugyancsak a lelkész személyiségét alakító tényezők. Végül a szerző theológiai rétegnek nevezi azokat az élményeket és látásmódot formáló benyomásokat, melyek a lelkészt tanulmányai során érték, és gyakran hatással vannak döntéseire, reakcióira vagy motivációs alapot képeznek bizonyos pásztori tevékenységek megtételében.[30]

Amellett, hogy Boross kiemelt figyelmet szentel a pásztor szerepének, és munkáiban – a lelkész személye kapcsán is – bemutatja a különféle tipológiai elméleteket (például a hippokratészi, kretschmeri, jungi lélektani típusokat), Makkaihoz hasonlóan kiemeli, hogy a lelkigondozás az egész gyülekezet feladata. Egyszerűen kifejezve: „a gyülekezet – lelkigondozás”.[31] Álláspontja szerint csak ez a felfogás óvhatja meg a pasztorációt, hogy ne essen „dupla babiloni fogságba”, azaz a klerikalizálódás és a pszichologizálódás csapdájába. Ezt a kijelentést ugyanakkor rögtön finomítva elismeri, hogy a Szentlélek egy közösség egyes tagjainak különleges adományokat és képességeket nyújthat (így tehát a lelkigondozói adottságokat is), ám még ez sem vezethet klerikusok és laikusok szeparációjához.[32]

Boross megközelítésének komoly értéke, hogy tananyagszerűsége miatt rendkívül érthetően és összeszedetten gyűjti csokorba a legalapvetőbb, gyakorlatban is fontos tudnivalókat.

A lelkigondozók és pasztorálpszichológusok következő nemzedéke

A pasztorálpszichológiai alapok lefektetését elvégzők bemutatása után a lelkigondozók és a területet kutatók következő nemzedékéből meglátásom szerint leginkább a református Hézser Gábor és Németh Dávid nevét kell kiemelnünk. Mindazonáltal áttekintésünk a protestáns felekezetekre vonatkozik, így indokolt néhány pillantást vetni a kisebb egyházak pasztorálpszichológiai és lelkigondozói munkájára is.

Hézser Gábor és a rendszerszemléletű pasztorálpszichológia

Hézser Gábor pasztorálpszichológiai munkásságát leginkább a több kiadást megért A pásztori pszichológia című kézikönyve fémjelezhetné, melyben igyekezett összefoglalni azokat a pasztorálpszichológiai ismereteket és gyakorlati tudnivalókat, amelyek a gyülekezeti lelkigondozás számára fontosnak bizonyultak. Saját bevallása szerint munkájának több célja is volt: egyrészt a szakma alapműveinek megismertetése, másrészt segítségnyújtás abban, hogy olvasói összekapcsolhassák sajátos tapasztalataikat a könyvben bemutatott elméletekkel. Mivel gyakorlati kézikönyvről van szó, a szerző olyan eljárásokat ismertet, melyeket maga is alkalmaz praxisában.[33]

Annak ellenére, hogy ez a munka mértékadónak bizonyult, Hézser lelkigondozói koncepcióját jobban szemlélteti a kliensközpontú és főként a rendszerszemléletű pasztorálpszichológia. Ahogy Izsák Norbert írja, a nyugati civilizáció gondolkodásmódját a kazuál-lineáris paradigma határozta meg, mely szerint mindennek valamilyen oka és következménye van. A 20. században azonban egyre többen érezték szükségét kimondani, hogy az élet ennél jóval összetettebb, a problémákat pedig nemcsak keletkezési okuk meghatározásával kell megragadni, hanem szükséges feltárni azokat az összefüggéseket is, amelyek azok hátterében állnak.[34]

A rendszerszemléletű lelkigondozás kontextusában ezt úgy értelmezhetjük, hogy nem pusztán önmagukban álló problémákról kell beszélnünk, hanem „index-jelenségekről”. A kifejezés azt a gondolatot takarja, hogy egy jelenség egy másik jelenségre utal, ezzel tulajdonképpen „indexálja”, megjelöli azt. Az ilyen pasztorálpszichológiai látásmódban az egyén egy nagyobb összefüggés részeként jelenik meg úgy, mint aki egy bonyolult kapcsolatrendszerben alakítja az eseményeket, és azok is alakítják őt. Hézser úgy véli, a bajok és nehézségek okát soha nem csak az egyénekben, hanem ebben a sokkomponensű rendszerben szükséges feltárni: nem elegendő a páciens múltbeli történéseit megismerni, a vizsgálódást kapcsolataira is szükséges kiterjeszteni.[35]

Hézser a rendszerszemléletű pasztorálpszichológia gyakorlati alkalmazása során három módszert különböztet meg. A szisztémikus problémaértelmezés és hipotézisalkotás az egyéntől jut el „az egészhez”. Noha az egyén megfogalmazza, hogyan látja saját problémáját, de ezzel csak a maga szempontjából konstruálja a valóságot, illetve annak számára igaz változatát. A segítségnyújtás arra törekszik, hogy az így konstruált probléma dekonstrukcióját végezze el, azaz kilépve az egyén magára fókuszáló nézőpontjából nagyobb egység felé forduljon. A problémát nagyobb összefüggésbe állítva olyan hipotézisalkotás történik, ami a megoldás felé mozdítja a helyzetet az egyén számára is.[36]

Hézser másik rendszerszemléletű gyakorlata a vonatkoztatási rendszer megváltozatása (reframing) nevet viseli. Ennek kifejtésében hatásosan idézi fel a rendszerszemlélet egyik alaptételét: „ha valamiről meg vagyunk győződve, akkor az nem a >>valóságot<< jelenti, hanem azt, hogy kialakított szemléletünket nem vonjuk kétségbe...”[37] Az ember foglya saját valóságértelmezésének, és abban a meggyőződésben él, hogy az általa konstruált valóság megfelel a tényeknek. A reframing eljárása éppen ebből a kényelmi pozícióból igyekszik kimozdítani. Tulajdonképpeni lényege egy központi kérdésben összefoglalható: mi történik, ha az egysíkúan definiált problémát más összefüggésben szemléljük? A segítségnyújtás ebben a módszertani eszközben éppen azt jelenti, hogy a megcsontosodott magyarázatok mellett valódi alternatívákat vet fel és tesz elérhetővé. Lelkigondozói perspektívában ez magában foglalja azt is, hogy az Istennel való kapcsolat ugyancsak a vonatkoztatási rendszer részévé válik.[38]

A rendszerszemléletű pasztorálpszichológia harmadik módszertani eszköze a hálózatos-cirkuláris beszélgetésvezetés. Hézser az elmélet érzékeltetésére a mindenben egyetértő család példáját hozza fel, melyről csakhamar kiderül: a közös hangot a családtagok azért tudják fenntartani, mert mindenki úgy vélekedik, tudja hogyan gondolkodik a másik. Ilyen helyzetben további eszmecserére nincs szükség, ez pedig a kapcsolatok stagnálásához és a problémák megkövüléséhez vezethet. A látszólag harmonikus családi rendszerbe éppen ezért szükséges egy kívülről érkező hatásnak megjelennie, hogy a családtagok egyéni véleményei és elképzelései nyilvánvalóvá váljanak. A család így rövid időn belül megtapasztalja, hogy a véleményszabadság nem veszélyezteti, hanem éppenhogy dinamikával tölti meg és működteti az emberi kapcsolatokat.[39]

Meglátásom szerint Hézser rendszerszemléletű lelkigondozása elsősorban azért érdemes a figyelemre, mert a tágabb kontextus megteremtésével a segítséget kérő ember számára a lehetőségteret is kibővíti újabb megoldások felfedezésére. Mindezen túl látásmódja több ponton is kapcsolódik a posztmodern világnézet alapvető karakterisztikájához, különösen a dekonstrukciós technikák alkalmazásában.

Németh Dávid és a hermeneutikai összekapcsolás

A mélylélektan és a teológia kapcsolata elkerülhetetlen eseménye mai világunknak – állítja Németh Dávid. Kijelentése magyarázataként igen magával ragadó módon világítja meg az istenkeresés mélyén rejlő sóvárgást: „A mai ember nem elégszik meg romantikus vallásos érzésekkel melyek személyessé teszik az egyébként általánosan elfogadott és érvényesnek tartott vallásos világszemléletet, amint az egy századdal ezelőtt még természetes volt, de nem elégíti ki a világot fürkésző értelem Isten-sejtése sem, hanem egész lényét érintő megragadottságra vágyik, különben sivárnak, unalmasnak tartalmatlannak érezné az életét”.[40] Németh szemléletében a lelkigondozás nem a megszokott módon Krisztus-centrikus tevékenység, hanem inkább krisztusi lelkülettel, krisztusi módon embercentrikus, mint ami Jézus szeretetét kívánja közelíteni az emberhez.

Saját meghatározásában lelkigondozásról akkor beszélhetünk, ha a konfliktusoktól szenvedő vagy krízisbe került egyén számára az evangélium átélhető megoldássá válik. A diakónia irányából szemlélve ugyanezt, egy támogató folyamat akkor nevezhető lelkigondozásnak, ha az irgalmas odafordulás, a másik „zavart magatartásának jóakaratú megértése és megértetése, félelmeinek megfogalmazása személyes hitvallásba torkollik, melyben kifejeződik a másik megnövekedett bizalma a bűnöst megigazító és megtartó Jézus Krisztus iránt”.[41] Mivel ez a szemléletmód arra törekszik, hogy a lelkigondozott szilárd alapot kapjon az Istennel való kapcsolatában, így tulajdonképpen a diakóniát és a missziót egymáshoz kapcsoló elemeknek is nevezhetjük. Álláspontom szerint azonban Németh koncepciójának figyelemreméltóbb vonása az a gondolat, melyet talán „a segítséget kérő ember hermeneutikájának” nevezhetnénk.

Nagyon is gyakorlati megközelítésében a hermeneutikai szál abból az alapvető megfigyelésből indul ki, hogy minden ember egyéni módon értelmezi a világot, melyben él. A személyes értelmezések és szakadatlan jelentéstulajdonítások miatt ezért nincs tisztán objektíven megítélhető és leírható helyzet. Ez azt jelenti, ha az egyes embert szeretnénk megérteni, akkor nem a tényekkel, hanem azok értelmezéseivel kell foglalkoznunk, mert nem is tényekkel. hanem értelmezésekkel találkozunk. A hermeneutikát használó lelkigondozás az ilyen szubjektív értelmezések felől vizsgálja az embert, valamint ezekre kíván hatni, hogy változást érjen el a viselkedésben. A lelkigondozás éppen azért is hasznos, mert segít a különféle élethelyzetek átéléseit újraértékelni, mely azután az ember viszonyulását is megváltoztatja, és ez megváltozott körülményekhez vezethet.[42]

Németh pasztorálpszichológiai koncepciójának megfogalmazása mellett a teológiában elterjedt antropológiai dichotomiai és trichotomiai szemlélet ellen is küzd. Tanulmányában a Szentírás és a természettudományos kutatás álláspontjait ismerteti.[43] Westermannt idézve azt írja, hogy a Biblia az emberről egységesen gondolkodik, és nem bontja alkotórészekre, még akkor sem, ha a szöveg egyébként antropológiai megjelölésként használja a test, a lélek és a szellem kifejezéseket. Csak az ember holisztikus szemlélete őrizhet meg bennünket attól, hogy indokolatlanul szembehelyezzük a testet a lélekkel.

Úgy vélem, Németh pasztorálpszichológiai gondolkodásának legnagyobb erénye, hogy miközben igyekszik felszámolni az ember lényének előbb említett „antropológiai felszeletelését”, és ezáltal egy egységes emberkép mellett teszi le a voksát, ez az egységesítés nem vezet egyszerűsítéshez. Az egyszerűsítés veszélyét éppen a hermeneutikus szemlélettel kerüli el, amikor azt hangsúlyozza, hogy az egyes emberek személyes világlátása felől kell a lelkigondozást végeznünk. Így kerül a mérleg egyensúlyba Németh megközelítésében, melynek közepén a gyakorlati és partnercentrikus lelkigondozói elképzelések állnak.

Kisegyházi fejlemények: Nemeshegyi Zoltán, Hecker Róbert, Izsák Norbert

Dolgozatom utolsó szakaszában a témaválasztás átfogó jellege miatt fontosnak éreztem, hogy röviden megemlítsem a kisebb felekezetekben zajló, lelkigondozást és pszichoterápiát érintő munkák sajátosságait.

A baptista egyház poimenikai aktivitására nem jellemző az erős érdeklődés a pasztorálpszichológia iránt. A lelkigondozással kapcsolatban leginkább Nemeshegyi Zoltán munkáit érdemes megemlíteni, aki a Baptista Teológiai Akadémia tanára és gyakorló lelkipásztor. Nemeshegyi különféle speciális lelkigondozói kérdések tárgyalásáról írt tanulmányokat, illetve fordított magyar nyelvre írásokat. Érdeklődése többek között a hitkeresők és megtérők, valamint a keresztény vezetők, és a fiatal felnőttek pasztorációjára összpontosult. Utóbbi témáról több részes sorozatban fejtette ki álláspontját, melynek egyik szakaszában kiemelten foglalkozik a lelkigondozó hallgatási képességeivel. Önvallomásként beismeri: „a teológiai szemináriumban 4-5 évig tanultam, hogy mit és hogyan mondjak, s azóta több, mint 20 éve tanulom, hogyan hallgassak”.[44] Nemeshegyi véleménye szerint a hallgatás nemcsak a tapintat, hanem az ismeretszerzés útja is. Nem véletlenül nevezik a felsőoktatás diákjait hallgatóknak, s ha a lelkigondozó képes hosszú ideig csendben maradni, akkor ugyancsak felsőfokú ismereteket szerezhet pácienséről. A lelkigondozói szituáció csendje megtermékenyítő, mert időt ad az elhangzottak értékeléséhez. Ehhez hasonló gondolat a szerző írásában a nonverbális lelkigondozás fogalma is, mely a szeretetből fakadó támogató cselekedetek fontosságát hangsúlyozza. A szavak nélküli lelkigondozás, mely a tettek formájában támogat, vigasztal és prédikál, Nemeshegyi szerint elengedhetetlen eleme a pásztori munkának.[45]

A kisegyházi pasztorálpszichológiai színtér egyik kibontakozó fázisban lévő elképzelése a pünkösdi Hecker Róbert nevéhez köthető autokeirikus látásmód. A fogalmat nehéz megragadni, mert Hecker egyik írásában sem definiálja pontosan. Az autokeirikus pasztorálpszichológia „az autonóm személyiségek által folytatott, inspiráló jellegű párbeszéd akadályainak és erőterének bemutatása”.[46] Hecker értelmezésében a modell autokeirikus jellege nem statikus fogalmi rendszerek pontos leírására törekszik, hanem viszonyrendszerekben gondolkodik. Érdeklődése középpontjában a dialógusképesség áll: segíteni az embernek abban, hogy megnyíljon Isten dinamikus és kapcsolatorientált szeretete számára. Ahhoz, hogy ez az esemény megtörténjen, meg kell keresni és le kell bontani azokat a gátakat, amelyek az áttörést akadályozzák. Ebben a kontextusban tehát az emberi létforma funkciós zavarai valójában kommunikációs zavaroknak tekintendők. Az autokeirikus pasztorálpszichológia ezért nem a kapcsolatban résztvevő személyeket (Istent és embert) kívánja értelmezni, hanem azokat a törvényszerűségeket, melyek ezt a kapcsolatot működtetik.[47]

Pünkösdi részről nagyon figyelemreméltó törekvés Izsák Norbert evangéliumi coaching koncepciója. A coaching fogalma nem egyházi közegből érkezik, hanem többnyire az üzleti életből, a menedzserképzésből és egyfajta tanácsadói szolgálatból ismerős. A coach tehát ennek megfelelően nem lelkigondozó, hanem olyan „gyakorlati tréner”, aki egy támogató beszélgetésben (vagy beszélgetéssorozatban) egyfajta gondolati keretet épít ügyfele számára, melyben az felragyogtathatja problémájára saját megoldásait, és megfogalmazhatja az addig elvezető lépéseket is.[48] Izsák úgy véli, a lelkigondozói célkitűzésekben érdemes arra törekedni, hogy a segítséget kérő, akár spirituális értelemben krízishelyzetbe jutott embernek olyan körülményeket teremtsen a lelkigondozó, melyben önmaga találja meg a kiutat. „Ez a fajta változás nem félelemből ered, de még csak nem is valamiféle nagy tekintélyű tanácsadó iránt érzett tiszteletből: ő maga szeretne változni, a coach feladata pedig az, hogy finoman és szelíden segítse ezt a változást”.[49] Érdemes megjegyezni, hogy Izsák maga is coach, aki lelkigondozói praxisában alkalmazza az általa lefektetett alapelveket. Úgy gondolom, az általa javasolt evangéliumi coaching lehetősége a jövő egyik útja lehet a lelkigondozásban, ezért sokkal több figyelmet érdemelne a jelenleginél.

Befejezés

Munkámban a rendelkezésre álló terjedelmi korlátok figyelembevételével igyekeztem áttekinteni azoknak a személyiségeknek a tevékenységét, akik az elmúlt évtizedekben a lelkigondozás, a pasztorálpszichológia területén meghatározó hangoknak bizonyultak. A korántsem teljes tabló alapján kiderülhetett az olvasónak, hogy hazánkban Gyökössy és Bodrog fáradhatatlan munkássága nyomán a pszichológiai ismeretek biblikus módon integrálódtak a lelkigondozás praxisába. Tömören úgy is fogalmazhatunk, hogy a lelkigondozásban igeismeret és emberismeret találkozott egymással, ami helyesen alkalmazva mindenképpen hatékonynak bizonyul. A mai helyzetkép már az alapok lerakása utáni fázist mutatja. Az alapra különféle felépítmények kerültek, a pasztorálpszichológia útkeresései pedig újabb és újabb ajtókat nyitnak. Mindezt összegezve elmondhatjuk, hogy a pasztorálpszichológia a kibontakozás fázisát élő teológiai tudományág, amit többek között az is jól mutat, hogy számos teológiai intézményben, illetve szakmai szervezetben találkozhatunk már vele Magyarországon.

 

Felhasznált irodalom

        Baumgartner, Isidor: Pasztorálpszichológia (Semmelweis Egyetem-Párbeszéd (Dialógus) Alapítvány-HÍD Alapítvány, Budapest, 2006)

        Bodrog Miklós: A lélektan jelentősége korunkban és a diakóniai teológiában, in: Lelkipásztor, 1974. április, 203-210.o.

        Bodrog Miklós: Izgalmas lélektan C.G. Jung szellemében (Paulus Hungarus-Kairosz, n.a., 1999)

        Bodrog Miklós: Szolgálatunk és a mélylélektan, in: Lelkipásztor, 1973. március, 151-160.o.

        Boross Géza, Dr.: Pásztoráltheológia (Károli Gáspár Református Egyetem Hittudományi Kar Gyakorlati Teológia Tanszéke, Budapest, 1997)

        Gyökössy Endre: A növekedés boldogsága (Kálvin János Kiadó, Budapest, 1998)

        Gyökössy Endre: Magunkról magunknak (Szent Gellért Kiadó és Nyomda, Budapest, 2011)

        Hafenscher Károly: In memoriam Dr. Bodrog Miklós (http://www.evelet.hu/archivum/2009/07/30, letöltés ideje: 2015.02.16.)

        Hézser Gábor, Dr.: A pásztori pszichológia gyakorlati kézikönyve (Kálvin János Kiadó, Budapest, 1995)

        Hézser Gábor, Dr.: Miért? (Kálvin János Kiadó, Budapest, 2001)

        Hubainé Muzsnai Mária (szerk.): Mennydörgésnek rejtekében (PRTA, Pápa, 2005)

        Izsák Norbert: A pasztorálpszichológia története, in: Autokeirikus pasztorálpszichológia (Pünkösdi Teológiai Főiskola, Budapest, 2012)

        Izsák Norbert-Hecker Róbert-Riesz Mária: Autokeirikus pasztorálpszichológia (Pünkösdi Teológiai Főiskola, Budapest, 2012)

        Izsák Norbert: Evangéliumi-keresztény coaching (Pünkösd.Ma, 2013/3, 2-4.o.)

        Kocsev Miklós: Gyökössy Endre parakletikus lelkigondozása – az európai pasztorálpszichológia tükrében, in: Embertárs, XI. évf. 3. szám, 202-209.o.

        Makkai Sándor: Poiménika (Magyar Református Egyház, Budapest, 1947)

        Makkai Sándor: Szolgálatom (http://makkaisandor.ro/images/pdf/Szolgalatom.pdf, letöltés ideje: 2015.02.12.)

        Nemeshegyi Zoltán: A fiatal felnőttek lelkigondozásának esélye (folytatás), in: Szolgatárs, X.évf. 1. szám

        Németh Dávid: A pasztorálpszichológia aktuális kérdései hazánkban, in: Református Egyház, 2010. május, 133-137.o.

        Németh Dávid: A test, a lélek és a szellem kapcsolatának örök kérdése, in: Theológiai Szemle, 2010/4, 213-221

        Németh Dávid: Gyökössy Endre pasztorálpszichológiája, in: Mennydörgésnek rejtekében (PRTA, Pápa, 2005)

        Németh Dávid: Isten munkája és az ember lehetőségei a lelkigondozásban (Kálvin János Kiadó, Budapest, 1993)

        Németh Dávid: Pasztorálantropológia (Károli Gáspár Református Egyetem - L’Harmattan kiadó, Budapest, 2012)

        Peter Szabó-Daniel Meier-Hankovszky Katalin: Rövid és tartós coaching (Solution Surfers Magyarország, Budapest, 2010)

        Telegdi József (szerk.): Poimenika – Előadta: Dr. Boross Géza (Pünkösdi Teológiai Főiskola, Budapest, 2003)

        Zsengellér József: Lelkipásztor és pszichológus, in: Embertárs, XI. évf. 3. szám, 199-201.o.

 

Jegyzetek

[1] Németh, 2010, 133.o.

[2] Bizonyos mértékig problémásnak tűnik a lelkigondozás és a pasztorálpszichológia fogalmainak tisztázása, a szakirodalomban ugyanis utóbbira nem találunk egységes és jól követhető definíciókat. Míg a lelkigondozást hagyományosan a pasztorációs munkához, a lelkészi hivatáshoz kapcsoljuk, mint amely egyfajta módon a gyülekezeti közösséghez tartozó ember lelki támogatásáról szól, a pasztorálpszichológiáról sokféle megközelítést olvashatunk. Németh szerint a pasztorálpszichológia a gyakorlati teológia részdiszciplínája, mely „a keresztény hit tartalma és a közösségileg, ill. egyénileg megvalósított életgyakorlat közötti eltéréseket és ellenmondásokat a lélektan eszközeivel feltárja” (Németh, 2010, 133-137.o.). Hecker az evangéliumi pasztorálpszichológia fogalmát nem, de törekvését igyekszik meghatározni: eszerint „az evangéliumi pasztorálpszichológia célja az autonóm személyiségek által folytatott, inspiráló jellegű párbeszéd akadályainak és erőterének bemutatása”. (Hecker és tsai, 2012, 159.o.). Baumgartner pasztorálpszichológiai műve sem ad egyértelmű feleletet a kérdésre, mindazonáltal figyelemre méltónak tartom azt a gondolatát, mely szerint „félreértenénk a pasztorálpszichológiát, ha mindössze >>teológusoknak való pszichológiának<< tekintenénk” (Baumgartner, 2006, 42.o.). A dolgozatban a lelkigondozás és a pasztorálpszichológia fogalmakat többnyire egymás szinonimájaként használom.

[3] Németh, 2010, 133.o.

[4] Makkai, 1944, 4.o.

[5] Makkai, 1947, 23.o.

[6] Uo., 24-36.o.

[7] Uo., 31.o.

[8] Zsengellér, 2013, 199-200.o.

[9] Érdemes megemlíteni, hogy a pasztorálpszichológia amerikai mozgalomként indult, mely a 70-es években már Európában is széles ismertséggel rendelkezett. A pasztorálpszichológia leginkább a humanista pszichológia jellegzetességeivel bír, azaz a C. Rogers, F. Perls és R. Cohn nevével meghatározható irányvonal bázisán áll, amihez később csatlakozott O. Pfister, O. Haendler, A.D. Müller és W. Ushadel. Ugyanilyen fontos momentum, hogy az utóbbiakhoz Freud és Jung pszichológiája is kötődik. Gyökössy tehát „ebből a folyamból” merített. (Németh, 2005, 118.o.)

[10] Gyökössy, 2011, 241-242.o.

[11] Uo., 253.o.

[12] A parakletikus lelkigondozás céljait Gyökössy a következő módon összegezte: 1) a lelkigondozott képes legyen önmagán segíteni, ezáltal a lelkigondozó feleslegessé válik, 2) a lelkigondozott jobban megértse önmagát, saját céljait és lelki rugóit, 3) a lelkigondozott önállóbbá, másoktól függetlenebbé váljék, valamint emberszeretőbb, másokra figyelőbb legyen; 4) képes legyen felelősséget vállalni és viselni; 5) végül egészségesebb egységben éljen Istennel és a világgal, melynek maga is része. (Gyökössy, 2011, 269-270.o.)

[13] Úgy vélem fontos nagyon röviden megemlíteni, hogy a 20. században kétféle fő irányt észlelhetünk a lelkigondozásban. A kérügmatikus lelkigondozás a lelki segítés aktusát mindenekelőtt igehirdetésként képzeli el. Ebben a kontextusban maga az Ige diagnosztizál és gyógyít, a lelkigondozó szerepe annyi, hogy az Igét hagyja szóhoz jutni, esetleg megteremti az ehhez szükséges körülményeket. Az irányzat fő képviselői Thurneysen és Barth. A másik irányzat a pszichoterápiás lelkigondozás, mely a betegekhez való lehajlást és gyógyítást tartja szem előtt. Ennek a megközelítésnek elsőszámú segédeszköze maga a kapcsolat: a pszichoterápia tehát a lelkigondozás hogyanjáról szól, és ehhez biztosít rengeteg adalékot. Maga Gyökössy nem tartozott a thurneyseni-kérügmatikus irányhoz, ettől függetlenül sosem vonta kétségbe az Ige gyógyító hatalmát. Ugyanakkor nézetei ebben a kérdésben Otto Haendleréhez hasonlók. Véleménye szerint az emberi lelket épp annyira ismerni kell, mint az Igét. (Németh, 2005, 119-122.o.)

[14] Gyökössy, 2011, 99.o.

[15] Németh, 2005, 129-130.o.

[16] Kocsev, 2013, 203.o.

[17] Gyökössy, 1998, 10-12.o.

[18] Kocsev, 2013, 209.o.

[19] Hafenscher, 2009

[20] Bodrog, 1973, 157-159.o.

[21] Uo., 158.o.

[22] Bodrog, 1974, 209-210.o.

[23] Bodrog, 1999, 35.o.

[24] Uo., 1999, 35-36.o.

[25] Uo., 38.o.

[26] Uo., 31.o.

[27] Bodrog, 1973, 153.o.

[28] Telegdi, 2003, 34.o.

[29] Boross, 1997, 74.o.

[30] Uo., 75-76.o.

[31] Telegdi, 2003, 42.o.

[32] Uo., 43.o.

[33] Hézser, 1995, 11.o.

[34]   Izsák és tsai., 2012, 119.o.

[35]   Uo., 120.o.

[36]   Hézser, 2001, 23-24.o.

[37]   Uo., 25.o.

[38] Uo.26.o.

[39] Uo., 26.o.

[40] Németh, 2005, 117.o.

[41] Németh, 1993, 198-199.o.

[42] Németh, 2012, 427-428.o.

[43] Németh, 2010, 213-221.o.

[44] Nemeshegyi, 2001, 22.o.

[45] Uo., 23.o.

[46] Izsák és tsai., 159.o.

[47] Uo., 177-178.o.

[48] Peter és tsai., 2010, 12.o.

[49] Izsák, 2013, 3.o.

Comments