Kiss András: A lelkigondozás a misszió motorja

Miért és hogyan lehet a „bizonytalanság korában” az egyház hangsúlyos lelkigondozói szolgálata motorja az evangelizációnak, a missziónak?[1]

A szerző a PTF Pasztorálpszichológiai szakreferens szakirányú továbbképzésének hallgatója

Ajánló:

A cikk elolvasását ajánlom mindazoknak, akik szeretnék tudni, hogyan lehet a lelkigondozói készségeket, eszközöket és lelkületet felhasználni az evangélizáció munkájában, és miért éhes erre egyre inkább a világ.

 

„Szívedbe vésem és füledbe rágom:

Rossz volt embernek lenned a világon,

E korban, melynek mérlege hamis,

S megcsal holnap, mert megcsalt tegnap is.”

(Karinthy Frigyes: Méné, tekel…, 1927)

 

Paul Johnson történész szerint a „bizonytalanság kora” 1919. május 29-én szabadult rá a világra, „amikor a Nyugat-Afrika melletti Principe-szigeten és a brazíliai Sobralban a napfogyatkozásról készített felvételek megerősítették a világegyetem új elméletének igazságát”[2]. Ez konkrétan Einstein speciális relativitáselmélete volt, amely alapjaiban rázta meg az akkor már kétszáz éve érvényesnek tekintett newtoni világképet, amelyben úgymond minden a helyén van, minden egyértelmű és kiszámítható. E tudományos paradigmaváltás, kiegészítve Freud emberről és Marx társadalomról szóló tanításaival, azt az üzenetet közvetítette az 1920-as évek hétköznapi embere számára, hogy „a világ nem az, aminek látszik. Az érzékszervekben, amelyek empirikus észleletei alakítják a gondolatainkat időről és távolságról, helyesről és helytelenről, törvényről és igazságosságról, s az ember társadalmi viselkedésének természetéről – nem lehet bízni”[3].

A 20. században elkövetett szörnyűségek igazolni is látszottak ezt a nézőpontot, és a világ mára elveszítette a hitét az ideológiai igazságokban. Az ember azt tapasztalta, hogy az ideológiákra épült rendszerek természetükből adódóan gonoszak és elnyomóak. Nem úgy áll a dolog, hogy bizonyos ideológiák jó társadalmat hoznak létre, és mások pedig nem, hanem – tartalmától függetlenül – maga az általános világmagyarázatra igényt tartó ideológia bukott meg mint társadalom- és államszervező erő. Az elnyomás eszközévé vált, és leszerepelt a nemzetiszocializmus, a kommunizmus, a szocializmus, de a kereszténység is. Az egyetlen rendszer, amely intellektuális és gazdasági prosperitásra képesen túlélte a huszadik századot, a demokrácia, amely nem kötelezően előírt ideológiára épül, hanem mindenkinek magának kell megtalálnia és érvényre juttatnia a maga igazát. A mai közvélekedés szerint, különösen a posztszocialista Kelet-Európában, az egyetlen abszolút igazság, hogy nincs abszolút igazság. Nem véletlen, hogy kultúránk ellenségesen tekint olyan országokra, mint Észak-Korea és az Iráni Iszlám Köztársaság. Ez a posztmodern állapot, amelyet Jean-François Lyotard francia filozófus és szociológus, a kifejezés megalkotója, „végsőkig leegyszerűsítve […] a nagy elbeszélésekkel szembeni bizalmatlanságban”[4] határozott meg.

A címben felvetett kérdés relevanciáját az adja, hogy a posztmodern gondolkodásmód különleges kihívást jelent a kereszténység evangelizációs szolgálata számára. Francis Schaeffer azt írja a Szabadulás az értelemtől című könyvében, hogy a keresztények azért nem értik a mai embereket, mert ők nem csak más dolgokon, hanem másképp is gondolkodnak[5]. A mai kor embere nem azért más, mert azt hiszi, hogy létezik valami szellemi világ az anyagi világon túl, csak éppen nem lehet vele kapcsolata, hanem azért, mert egyrészt nem hisz a szellemi világ létezésében, másrészt mégis úgy tesz, mintha lenne, mert attól elviselhetőbb az élet. „Misztikájában afelé törekszik, aki nincs. A régi misztikusok mindig azt vallották, hogy van valaki; az új misztikusok szerint ez nem számít, csupán a hit a fontos. Ez a hitbe vetett hit – akár világi, akár vallásos terminológiával fejezi ki magát.”[6] E kor ideológiája azt tanítja, hogy hinni kell valamiben, mindegy, hogy miben, valójában úgysincs a megfogható világon túl semmi és senki, sőt, az „ott” sem létezik: totálisan és reménytelenül magunkra vagyunk hagyva a világűr mélyén egy parányi bolygón, amely – valamennyi ideológiai, etnikai és területi torzsalkodásával együtt – óránként egymillió kilométeres sebességgel száguld[7] a galaxisunk magját alkotó, több millió naptömegű fekete lyuk[8] körül.

E gondolkodásmód-váltás eredményeként eltűntek azok a stabil viszonyítási pontok, amelyek mentén az emberek meghatározták az identitásukat. Az ezzel járó relativizmus identitásválságot és bizonytalanságot okoz az embereknél, ami elszemélytelenedésben és frusztrációban jelenik meg. Mindennél nagyobb szükség lenne tehát az evangélium hirdetésére, mert hitünk szerint ez az egyetlen érvényes világmagyarázó „metanarratíva”, amely képes felszabadítani a mai embert az identitásválság, a bizonytalanság és a frusztráció alól úgy, hogy az autonómiáját nem csorbítja. Ugyanakkor azzal a 22-es csapdájával kerülünk szembe, hogy az emberek pont azt nem fogadják el, amire a legnagyobb szükségük lenne, mivel nem hisznek benne, hogy létezhet egy eleve Istentől adott világmagyarázat, amely ráadásul felszabadító is. Aki nyilvánosan ilyet hirdet, az visszatetszést kelt és gyanússá válik, legtöbbször végig sem hallgatják.

A posztmodern tehát két nehézséget állít a keresztény gyülekezet evangelizáló szolgálata elé: egyrészt olyan embereknek kell általános érvényű igazságokat hirdetni, akik nem fogadják el az általános érvényű igazságok létét, másrészt a korunk bizonytalansága miatti identitásválsággal küzdő és frusztrált emberek térnek meg és kerülnek be a gyülekezetekbe. Kellemetlen helyzet, amelyet tarthatunk – talán nem kizárt, hogy némi joggal – akár a kereszténység ellen intézett eddigi legnagyobb sátáni támadásnak is, és haragudhatunk rá, hogy hatástalanná tette a korábbi jól bevált evangelizációs módszereinket, de tekinthetjük úgy is, hogy soha nem látott lehetőséget nyújt Krisztus valódi arcának visszatükrözésére a világ felé. Függetlenül attól ugyanis, hogy az emberek hisznek-e a világmagyarázó ideológiákban vagy sem, alapvető spirituális és lelki igényeik nem változtak. Egyrészt szükségük van nagy narratívára, mítoszra, amely megmondja, hogy hol a helyük a világban, és össze is raknak maguknak ilyen világmagyarázó ideológiákat, másrészt igénylik a személyes kapcsolatokat, elfogadást és a közösséget, és megoldást keresnek a hétköznapi problémáikra. Pont ezeken a területeken tud a keresztény gyülekezet a segítségükre sietni, és pont emiatt lehet a lelkigondozás megerősítése akár motorja is az evangelizálásnak. És a jó hír az, hogy ezt pont a gyülekezet biblikus jellegének fokozásával tudja elérni.

Ezen sok mindent lehet érteni, és ahhoz, hogy ebben a kérdésben tisztán lássunk, célszerű megvizsgálni, hogyan tekint a Biblia a gyülekezetre és annak evangelizációs tevékenységére. Frank Viola Isten örökkévaló céljáig vezeti vissza a kérdést, és felhívja a figyelmet az 1Mózes 1,26-ra, ahol Isten ezt mondja: Teremtsünk embert képmásunkra, magunkhoz hasonlóvá. Ők uralkodjanak a tenger halai, az ég madarai, a háziállatok, a mezei vadak és az összes csúszómászó fölött, amely a földön mozog” (Szent István Társulat). Ez alapján megállapítja, hogy a közösségben élő Isten célja az volt, hogy közösségben élő embereket teremtsen, akikkel ő maga is közösségben lehet, azaz a gyülekezet a „Szentháromság közösségének a természetes kifejeződése és fizikai kiterjesztése legyen, testületileg hordozza az Úr Jézus Krisztus képmását a földön, és Isten családja legyen”[9]. Ezek szerint az egész üdvtörténet arról szól, hogy hogyan áll helyre ez a közösség Isten és ember között, és ebben a gyülekezetnek kulcsfontosságú szerepe van. Viola kiemeli, hogy a leggyakoribb metafora, amelyet az Újszövetség szerzői a gyülekezetre alkalmaznak, a család. Állandóan olyan családi fogalmakat használ a gyülekezet életének leírására, mint „újjászületés”, „Isten gyermekei”, „Isten fiai”, „atyafiak”, „atyák”, „testvérek”, illetve „háznép”[10]. Ennek egyik legnyilvánvalóbb példája az 1Timótheus 5,1–2: „Idősebb férfit ne dorgálj meg, hanem intsd mint apádat, a fiatalabbat pedig mint öcsédet, az idősebb asszonyt mint anyádat, a fiatalabbat mint húgodat: teljes tisztasággal.” És pontosan ez a családi jelleg az, aminek az erősítésére ma szükség van. Viola szerint „a mai posztmodern világban az emberek családot keresnek. Hiteles közösséget keresnek. Olyan keresztények csoportját keresik, akik őszintén szeretik egymást és törődnek egymással”[11].

Az evangelizálás tág értelemben felfogható a világ lelkigondozásának is, és ez összhangban van azzal a paranccsal, amit Jézus Krisztus adott a Máté 28,18-20-ban: „Nekem adatott minden hatalom mennyen és földön. Menjetek el tehát, tegyetek tanítvánnyá minden népet, megkeresztelve őket az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek nevében, tanítva őket, hogy megtartsák mindazt, amit én parancsoltam nektek; és íme, én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig.” Figyeljük meg, hogy az Úr Jézus nem azt mondja, hogy álljunk ki az utcasarokra vagy az aluljáróba, és fogadtassuk el az emberekkel Jézust mint személyes megváltójukat, majd hagyjuk őket magukra, hanem hogy tegyük őket tanítványokká, azaz foglalkozzunk velük hosszú időn keresztül, hogy ne csak megismerjék, hanem meg is éljék az evangéliumot. Wayne Grudem szerint „egyértelműen ellenkezik az újszövetségi mintával azt gondolni, hogy az egyetlen célunk, hogy a megmentő hitre juttassuk az embereket. Gyülekezetként az kell, hogy legyen a célunk, hogy minden keresztényt „Krisztusban nagykorúként” mutassunk be Istennek”[12], írja az Efézus 4,13-ra hivatkozva, amely szerint a szolgálati ajándékok célja, hogy a gyülekezet „felkészítse a szenteket a szolgálat végzésére, Krisztus testének építésére, míg eljutunk mindnyájan a hitnek és Isten Fia megismerésének egységére, a felnőttkorra, a Krisztus teljességét elérő nagykorúságra”.

David Servant ezzel kapcsolatban megállapítja, hogy sok mai gyülekezettel ellentétben az Újszövetség egyszer sem mozgósítja a keresztényeket arra, hogy nyilvános helyekre kivonulva vigyék el Krisztus üzenetét a bűnbánatot nem tanúsító világnak. Ehelyett arra hív fel, hogy éljünk engedelmes és szent életet, álljunk meg mint fényforrások a sötétben, és akkor automatikusan lehetőségeink adódnak azok evangelizálására, akikkel napi kapcsolatba kerülünk, mert feltűnik nekik, hogy mások vagyunk, mint ők[13]. Valójában „senki sem jöhet énhozzám, ha nem vonzza őt az Atya”, mondja Jézus a János 6,44-ben. Ezek szerint Isten folyamatosan megpróbálja magához vonzani az embereket, és éjjel-nappal olyan hangerővel kiabálva evangelizál, amit mi a korlátozott eszközeinkkel még csak megközelíteni sem tudunk. Többek között a teremtés csodái és a lelkiismeret szava által tárja fel magát az emberek előtt[14]. Az Isten által e módokon meglágyított embereknek már „csak” tanítványozásra van szükségük, hogy megismerjék Istenről azt, ami csak a kinyilatkoztatott Szavából ismerhető meg róla. Azaz nekünk már csupán a termést kell learatni. Jézus ezzel biztat a János 4,35–38-ban: „Íme, mondom nektek: emeljétek fel a szemeteket, és lássátok meg, hogy a mezők már fehérek az aratásra. Az arató jutalmat kap, és begyűjti a termést az örök életre, hogy együtt örüljön a vető és az arató. Mert abban igaza van a mondásnak, hogy más a vető, és más az arató. Én elküldtelek titeket, hogy azt arassátok, amiért nem ti fáradtatok: mások fáradoztak érte, ti pedig az ő munkájukba álltatok be. Ezek alapján hihetünk abban, hogy nem az evangelizáló szolgálat erőfeszítéseinek megsokszorozása fogja növelni a gyülekezetet, hanem valami más, konkrétan a gyülekezet családi jellegének fokozása és az Istennel való személyes közösség megtapasztalása a hétköznapokban. Viola ezt írja erről: „A családként élő gyülekezetek növekednek, a vállalatként működő gyülekezetek viszont általában nem tudják megtartani a megtérőket. Lehet, hogy megtérnek közöttük emberek, de belőlük csak ritkán lesznek tanítványok, vagyis a test tevékeny tagjai.”[15]

Az erős lelkigondozói szolgálat viszont képes elősegíteni, hogy a gyülekezet családi közösségként egyre alkalmasabbá váljon a megtértek befogadására és tanítványok képzésére. A lelkigondozás hatására a gyülekezeti tagok megtapasztalhatják az Istennel való közösséget, felismerhetik, hogy Isten hogyan van jelen az életükben, és – minden pozitív és negatív tapasztalatukkal együtt – hogyan irányítja az életüket az örökkévaló céljának megfelelően. Ezáltal meg tudnak békélni a helyzetükkel és vissza tudják tükrözni Isten dicsőségét a külvilág felé, és hiteles tanúi tudnak lenni Jézusnak és az evangélium átformáló erejének. Kezelni tudják a hétköznapi problémáikat, kevésbé lesznek önmagukkal elfoglalva, és ennek következtében megtelnek és túlcsordulnak a spirituális raktáraik. „Amikor a gyülekezet ezrével táplál olyanokat, akik szabadulást találnak a depresszióból, önpusztításból, étkezési rendellenességekből, függőségekből stb., az evangélium erejét mutatja be egy megtört világnak. Ha hirdetjük és megéljük az evangélium megoldásait a nyomasztó napi problémákra, a világ szembesülni fog Jézus cselekvő kegyelmével” – írja Glen Scrivener lelkipásztor.[16]

A lelkigondozás az evangéliumhirdetőnek is segíteni tud ugyanebben, sőt az evangelizálásból adódó speciális problémákban is. Az evangélista különleges ajándéka és szolgálata, hogy a világ felé képviselje az evangéliumot. Ezzel az ajándékkal nem mindenki rendelkezik, és az ilyen talentummal bíró szolgálók egyik veszélye a kiégés és a megkeseredés. Ezért aztán az evangélistának különösen szüksége van lelkigondozásra, amely meg tudja nyugtatni őt, hogy nem az ő erőfeszítéseitől függ a szolgálat sikere, nem kell Isten helyett dolgoznia, és nem ő „csinálja” a megtérőket, hanem Isten hívja el őket. Ennek eredményeként szem előtt tudja tartani a Máté 11,28–30 igazságát: „Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és meg vagytok terhelve, és én megnyugvást adok nektek. Vegyétek magatokra az én igámat, és tanuljátok meg tőlem, hogy szelíd vagyok és alázatos szívű, és megnyugvást találtok lelketeknek. Mert az én igám jó, és az én terhem könnyű.” Amellett, hogy a lelkigondozás felszabadítóan tud hatni rá, mert jobban megérti a valódi felelősségét Isten országának építésében, olyan szemléletet is el tud sajátítani, hogy emberekben, ne pedig projektekben gondolkodjon.

Scrivener ezt úgy fogalmazza meg, hogy az evangelizálás a szív túlcsordulása kell, hogy legyen, különben halott tevékenység. Ezért az evangéliumhirdetőnek egyrészt képesnek kell lennie pásztorolnia a saját szívét, másrészt meg kell látnia, hogy nem a teljesítmény fokozása, hanem az evangélium tüzének felszítása hoz eredményt[17]. Továbbá Isten a jókedvű adakozót szereti (2Kor 9,7), ami nem azt jelenti, hogy a szolgálat során jókedvet kell erőltetnünk magunkra, különben nem fog szeretni minket Isten, hanem hogy akkor tudunk Istennek tetszően adni, ha már eleve jókedvűek vagyunk. E tekintetben a lelkigondozás egyik célja, hogy az adakozó (az evangélista) jókedvű legyen még mielőtt hozzáfog a tevékenységéhez.

A gyülekezet vezetése számára pedig a lelkigondozás segíteni tud abban, hogy pontosabban meg tudja fogalmazni az evangelizációs célkitűzéseit, és szintén ne projektekben, hanem élő emberekben gondolkodjon. El tudja sajátítani a lelkigondozói szemléletű evangelizálást, amelyet J. Patrick Vaughn a kereszt metaforájával szemléltet. Abból indul ki, hogy az a mód, ahogyan egy közösség felfogja Istent, hatással van arra, hogyan értelmezi a neki való engedelmességet, és a gyülekezet szolgálatát nagymértékben befolyásolja, hogy milyen metaforákat használ a végső valóság szemléltetésére.[18] A kereszt azt szimbolizálja, hogy Isten közösségre akar lépni az emberrel, és ez a vágya és az emberek iránti szeretete olyan erős, hogy még szenvedni is hajlandó az emberekkel való kapcsolatért és kapcsolatban. Szenved a bűneink miatt, szenved a fájdalmaink és sérüléseink miatt, és szenved azért, hogy a gyermekei lehessünk. A gyülekezet ennek a kapcsolatnak vagy közösségnek az érdekében osztja meg az evangéliumot a világgal. A kereszt a szenvedő szeretet háromszemélyű egy Istenét tárja fel, és az evangéliumhirdetőknek azt az evangéliumot kell keresniük, hogy a közösségi Isten önként elviseli a szenvedést és a halált az emberiség megújítása, megváltása és helyreállítása érdekében.

Vaughn szerint a lelkigondozói szolgálatnak fontos közlendője van e tekintetben. Kihívást intézhet a gyülekezet felé, amikor az beéri olcsó evangelizációs technikákkal és kerüli a kereszt szenvedő szeretetét. Kérdőre vonhatja a gyülekezetet, amikor dialógus helyett monologizálva végzi az evangelizációt, valamint emlékeztetheti arra, hogy a gyógyulás nem egy adott tantétel  elfogadásából fakad, hanem a törődő kapcsolat kialakítása és fenntartásának küzdelme révén valósul meg. Ebből fakadóan az evangélista nem egyszerűen személytelen közléssel osztja meg az evangéliumot, hanem együttérzéssel meg is hajlandó hallgatni másokat. Az ilyen nyitottság és érzékenység alapvetően fontos a valódi közösség létrehozása és fejlesztése szempontjából. Az evangelizáló erőfeszítéseknek érzékenyeknek kell lenniük az emberi tapasztalatokra, különösen a fájdalomra és a szenvedésre. Isten is így viszonyul az emberek állapotához, velük együtt sír és örvendezik, és mivel ez fontos Istennek, az evangelizáló számára is fontosnak kell lennie. A hűséges evangélista nyitott Isten gyermekei sanyarú állapotára, és az intimitás, a jelenlét és az együttszenvedés készségét ajánlja fel a megbántottság és a megtörtség esetén. Mivel Jézus Krisztus által Isten belépett az emberi tapasztalatba, az evangéliumhirdetőnek is arra kell törekednie, hogy ezt még teljesebb mértékben megtegye. Vaughn kiemeli még, hogy az evangelizálás az egész gyülekezet kiváltsága és felelőssége, és nem valósulhat meg egymást kölcsönösen támogató testvérek közössége nélkül.[19]

Hogyan hirdessünk tehát örök érvényű, biztos dolgokat egy olyan világban, amely eleve nem hisz az örök érvényű, biztos dolgok létezésében? A választ a lelkigondozás segít megadni, mert nem törődik azzal, hogy az emberek hisznek-e vagy sem az ideológiai igazságokban, hanem a szükségleteikkel és élettapasztalataikkal foglalkozik, amelyek viszont evangéliumi meggyőződésünk szerint univerzális érvényűek, hasonlóan a fiziológiai szükségletekhez. Az éhséget csak az étel tudja csillapítani, az elfogadás iránti igényt pedig csak az elfogadás. A fizikai sérülés és a lelki bántás mindenkire hasonló módon hat. Ebből tud építkezni az evangelizálás, és ebben tud partnere, támogató háttere lenni a lelkigondozói szolgálat azáltal, hogy segíti a gyülekezetet egy posztmodern evangelizációs szemléletváltásban.

Ez a szemlélet az istentisztelteken elhangzó prédikációkban is megjelenhet, de mivel a posztmodern fontos mozzanata a személyes élmény, a lelkigondozói szolgálat tréningeket és workshopokat tud tartani a gyülekezet számára, amelyek során az egyének jobban megismerhetik a személyes ajándékaikat, a gyülekezet pedig közösen határozhatja meg az evangelizálós módszereit. Ezáltal sokkal többen, a személyiségüknek, ajándékaiknak megfelelően tudnak részt venni a külvilág megszólításában jókedvű adakozóként, nem pedig kedvetlenül vagy kényszerűségből, és a gyülekezet Krisztus valódi testeként tud evangelizálni. Ily módon ahelyett, hogy szélmalomharcot vívnánk a bizonytalanság korának posztmodern szemlélete ellen, soha nem tapasztalt, egyedülálló módon használhatjuk ki azt a személyes kapcsolatok kialakítására és a közösségvállalásra, az élő Istennel való találkozásunkról való személyes bizonyságtételre, és így végső soron a gyülekezet bibliai jellegének erősítésére.


 

Felhasznált irodalom:



Jegyzetek:

[1] Ez az írás a Pasztorálpszichológia története II. című 2014-es PTF-es kurzusra készült dolgozat kibővített, szerkesztett változata.

[2] Johnson, 2000, 7. o.

[3] Johnson, 2000, 17. o.

[4] Lyotard, 1993, 8. o.

[5] Schaeffer, 1983, 35. o.

[6] Schaeffer, 1983, 45. o.

[7] Szalai, 2009

[8] Molnár, 2008

[9] Viola, 2012, 121. o.

[10] Viola, 2012, 83. o.

[11] Viola, 2012, 88. o.

[12] Grudem, 2000, 867-868. o.

[13] Servant, 2005, 473. o.

[14] Servant, 2005, 474-476. o.

[15] Viola, 2012, 87-88. o.

[16] Scrivener, 2010.05.17.

[17] Scrivener, 2010.05.17.

[18] Vaughn, 2008, 265. o.

[19] Vaughn, 2008, 266-273. o.

Comments