Ligetiné Mráz Eszter: A kontextus elemzés jelentőségének példái János evangéliuma isteni üzeneteinek feltárásában

A szerző a a fenti címmel írott szakdolgozatával elnyerte az Élő Víz Irodalmi Alapítvány Legjobb szakdolgozatok 2014 díját. A cikk részlet az alapos tudományos munkával megírt és a mély  isteni üzenetek feltárása iránti vággyal fűtött diplomamunkából.

4. Jézus és Nikodémus párbeszéde Jn 3,1-21

Ebben a fejezetben a következő témákkal szeretnék foglalkozni: farizeusok és a Szanhedrin Jézus idejében, az újjászületés szó kétféle jelentése az adott szakaszban, az újjászületés az Ószövetségben és a judaizmusban, az újjászületés a misztériumvallásokban, az újjászületés Jézus tanítása szerint, a bibliai szakasz üzenete, illetve Jézus messiás- és küldetéstudatának igazolása és az Isten országa kifejezés az evangéliumokban.

4.1 A farizeusok Jézus idejében

Jézus idejében a judaizmus legnagyobb és legbefolyásosabb vallási irányzata a farizeusok pártja volt. Nevük a héber perusim szóra vezethető vissza, ami elkülönülőket, elszigetelteket jelent. A farizeusok valóban elkülönültek a vallási tisztátalanságban élőktől és így igyekeztek betartani mind az írott, mind a szóbeli Törvény előírásait.[1] Csoportjuk a Makkabeusok kora után jött létre, Kr.e. 135-ben már jól szervezett közösségeik voltak. Az Ószövetség teljes kánonját elfogadták és igyekeztek a Tóra kijelentéseit az élet új viszonyaihoz és követelményeihez igazítani. Ennek érdekében az allegorikus írásmagyarázati módszert használták, ami lehetőséget adott arra, hogy rugalmasan alkalmazzák a Törvényt. Ők hozták létre a szóbeli Tórát, mely a bölcsek törvénymagyarázataiból állt, melyeket nemzedékről nemzedékre adtak tovább.[2] A farizeusok valójában ugyanolyan fontosságot tulajdonítottak a szóbeli Tórának, mint az írott Törvénynek és életük tartalmát ezeknek a törvényeknek a teljesítésében látták.[3] Hittek az angyalok és a szellemek létezésében, a lélek halhatatlanságában és a test feltámadásában. Rendszeresen imádkoztak és böjtöltek, fizették a tizedet, adakoztak, szigorúan megtartották a szombattal kapcsolatos törvényeket és szabályokat.[4] Jézus többször is felrótta nekik, hogy mindezt csupán képmutatásból, az emberek tiszteletének elnyerése miatt teszik és nem Isten iránti őszinte szeretetből. Persze ezt nem azt jelenti, hogy nem voltak közöttük olyanok, akik őszinte szívvel, alázattal éltek volna, mint például Nikodémus, aki komolyan érdeklődött Jézus iránt és az evangélium tanúsága szerint, később a tanítványává is lett. (Jn 7,50) A farizeusok csoportjának tagjai a társadalom minden rétegéből kikerülhettek, amennyiben jártasak voltak a Tórában és példamutató életet éltek. Ahhoz, hogy valaki farizeus lehessen nem volt szükség sem gazdagságra, sem előkelő származásra.[5] A Szanhedrinben a farizeusok pártja volt többségben, a kisebb létszámú szadduceusok mellett.[6]

4.2 A Szanhedrin Jézus idejében

A Szanhedrin a vének, a papok és a bölcsek tanácsa volt, mely döntéseket és törvényeket hozott társadalmi, állami és vallási kérdésekben.[7] A 3. században már biztosan létezett, bár a rabbik egészen Ezsdrásig és Nehémiásig vezetik vissza keletkezését. Neve a görög szünhedrion szóból ered, mely tanácsülést jelent.[8] A testületbe a legelőkelőbb családból származó papok, a szaducceusok és a nép különböző rétegeiből származó tudós férfiak, a farizeusok tartoztak. A Szanhedrin élén az elnök és helyettese állt. A testület a Templom Gazit csarnokában tartotta nyilvános üléseit, ahol a tagok félkör alakban ültek le, így mindenki jól láthatta a másikat. A felszólalások egyenként történtek, először a fiatalabbak, majd az idősebbek kaptak szót, így elkerülhető volt az, hogy az idősebbek véleménye befolyásolja a fiatalabbakat. A Szanhedrin legfontosabb feladatai közé tartozott a szökőévek meghatározása és kihirdetése, az újhold és az ünnepnapok folytatólagosságának biztosítása, a templomi istentiszteletek és szolgálatok felügyelete, illetve a Tóra nehezen érthető szakaszainak magyarázata és értelmezése.[9] Az újszövetség alapján Jézus idejében a Szanhedrin tagja lehetett Annás és Kajafás, Arimatiai József és Nikodémus. Jézus pere is a Szanhedrin előtt zajlott, mely vallási kérdésekben teljesen szabadon rendelkezhetett, Jézus idejében már a halálos ítéletet csak kimondhatta, végre nem hajthatta.[10] Ezért kellett a halálra ítélt Jézust átadniuk Pilátus helytartónak, aki végrehajtotta rajta a halálos ítéletet.

4.3 Az újjászületés szó kétféle jelentése a Jn 3,3-ban

Az igevers tanúsága szerint Jézus első válasza Nikodémusnak a következő volt: „Bizony, bizony, mondom néked: ha valaki nem születik újonnan, nem láthatja meg az Isten országát.” A szövegben olvasható újonnan születik kifejezés a görög gennéthé anóthen szókapcsolat, mely két jelentést hordoz: időben újra megszületni, illetve felülről születni. Nikodémus kérdéséből kitűnik, hogy ő az első jelentésre gondolt, azonban Jézus további szavai alapján elmondhatjuk, hogy inkább a második jelentés a valószínűbb, illetve a két jelentés együtt hordozza a szó valódi tartalmát. Az anóthen szó ezen kívül további három helyen fordul elő János evangéliumában, mindegyik helyen a felülről értelemben használatos.[11]

4.4 Az újjászületés az Ószövetségben és a judaizmusban

Nikodémus és Jézus párbeszédét olvasva, első pillanatban úgy tűnhet, hogy a farizeus, aki Izrael tanítója volt, még soha nem hallotta az újjászületés kifejezést. A szöveg figyelmes olvasása során azonban láthatóvá válik, hogy Nikodémus valószínűleg ismerte ezt a kifejezést, csak azzal nem volt tisztában, hogy hogyan történhet ez meg az ő életében. Úgy tűnik, hogy sem az Ószövetség, sem a judaizmus számára nem volt ismeretlen az újjászületés fogalma.[12] Jézus az 5. versben arról beszél, hogy ha valaki nem születik víztől és Lélektől, nem mehet be az Isten országába. A víz és a lélek kifejezés gyakran előfordul az Ószövetségben. Az előbbi a megtisztulással hozható kapcsolatba, míg az utóbbi az újjáteremtéssel. Erről olvashatunk például Ezékiel 36, 25-27 verseiben. Tiszta vizet hintek rátok, hogy megtisztuljatok. Minden tisztátalanságotoktól és minden bálványotoktól megtisztítlak benneteket. Új szívet adok nektek, és új lelket adok belétek: eltávolítom testetekből a kőszívet, és hússzívet adok nektek. Az én lelkemet adom belétek, és azt művelem veletek, hogy rendelkezéseim szerint éljetek, törvényeimet megtartsátok és teljesítsétek. Ezekben a versekben a bűnből való megtisztulásról és a szív, a benső teljes átformálódásáról olvashatunk, melynek az eredménye egy Istennek tetsző, új élet. Az Ezekiel 11,19-20 versek is hasonló átélésről szólnak. Egy szívet adok majd nekik, és új lelket adok beléjük, eltávolítom testükből a kőszívet, és hússzívet adok nekik, hogy rendelkezéseim szerint éljenek, törvényeimet megtartsák és teljesítsék. Az én népem lesznek, én pedig Istenük leszek. Arról beszélnek, hogy a kőszív teljesen átalakul, hússzív lesz belőle, új lelket kapnak, és így teljes mértékben követni fogják az Urat.[13] Ezek az igék biztosan nem voltak ismeretlenek Nikodémus számára, azonban Jézus mondott egy merőben új dolgot is: az újjászületés nélkül senki nem mehet be az Isten országába. A farizeusok úgy gondolták és azt tanították, hogy mindenki, aki zsidónak születik, automatikusan bejut majd Isten eljövendő országába és egy pogánynak előbb zsidó hitre kell térnie ahhoz, hogy részese legyen annak. Azok, akik istenfélő zsidóként éltek a földön, különleges helyet foglalnak majd el az eljövendő országban, de ahhoz, hogy valaki bejuthasson, elég zsidónak születnie.[14] A rabbik azt is tanították, hogy egy ember hat módon tapasztalhatja meg az újjászületést a földi, természetes életben:

     amikor egy pogány zsidó hitre tér

     amikor valakit királlyá koronáznak

     a Bár Micváh szertartása alkalmával

     házasságkötés által

     rabbiként való beiktatás által

     amikor valaki vezető lesz egy rabbinus iskolában, vagyis jövendő rabbikat kell kiképeznie és szolgálatba állítania.[15]

A rabbinusi tanítás szerint Nikodémusnak már nincs több lehetősége, hogy megtapasztalja az újjászületést. Jézus azonban egy teljesen másfajta újjászületésről beszélt.

4.5 Az újjászületés a misztériumvallásokban

Dolgozatom témájához oly módon köthetőek a misztériumvallások tanításai, hogy János apostol valószínűleg efezusi szolgálata alatt írta meg evangéliumát, amely város és környéke mélyen át volt itatva a misztériumvallások különböző fajtáival. Jánost nyilván többek között az a cél is vezette, hogy a kb. fél milliós Efezus vallásos érzelmű lakóihoz olyan formában vigye el az evangélium üzenetét, melyet azok könnyedén megértenek. János evangéliuma sok olyan kifejezést használ, melyek egy misztériumvallást gyakorlónak ismerősen csenghettek, bár az azok mögött levő tartalom teljesen más. Az újjászületés is egy ilyen kifejezés volt. A kollektív jellegű ókori császárkultusztól elfordult emberek gyakran valamilyen misztikus istenélményt ígérő vallás hívei lettek, hiszen valamilyen bensőséges és személyes kapcsolatra vágytak az istenséggel. Így terjedtek el a Római Birodalom területén a különböző, főleg keleti eredetű kultuszok: Cybelé, a Nagy Anya tisztelete, Ízisz és Ozírisz kultusza, Mithrasz kultusz, eleusziszi misztériumok stb. Ezek eredetükben és szokásaikban különböztek egymástól, de sok közös vonásuk is volt. Olyan istenségben hittek, aki meghalt, majd újjáéledt. A hívők titkos beavatási szertartások során, melyek részét képezték a rituális formák, áldozatok, az istenélmény jelképei és dramatizált ábrázolásai, misztikus élményeket éltek át, melyek által úgy hitték, hogy ők is részesülnek a halhatatlanságban, és a túlvilágon istenekké válnak. A vallás fontos momentuma a titkosság, csak a beavatottak számára elérhető a halhatatlanság, akik a beavatási szertartás során egyfajta újjászületésen mennek keresztül. A misztériumvallások minden társadalmi rétegből találtak követőket, akik között egyfajta testvériség jött létre.[16]

4.6 Az újjászületés Jézus tanítása szerint

Jézus azzal kezdi az újjászületésről való tanítását Nikodémusnak, hogy egy meglepő kijelentést tesz: ha valaki nem születik újonnan, nem láthatja meg az Isten országát (3.vers), illetve ha valaki nem születik víztől és Lélektől, nem mehet be az Isten országába(5.vers). Tehát az Isten országának meglátása, illetve az abba való bemenetel feltétele az, ha valaki újonnan születik. A szövegből látható, hogy az anóthen szó két jelentése együtt jelenik meg Jézus válaszában, mely azt hangsúlyozza, hogy ez a fajta születés a természetes megszületés után történik, természetfölötti módon, a Lélek által.[17] A teológusok különböző módon értelmezik Jézus azon szavait, hogy víztől és Lélektől születni. Vannak, akik úgy gondolják, hogy itt két születésről beszél Jézus, a víztől való születés a természetes születést jelenti, a lélektől való pedig a természetfölöttit. Mások úgy vélik, hogy a víztől való születés alatt a vízkeresztséget kell érteni, a lélektől való születés alatt pedig a Szentlélek keresztséget.[18] Azonban, ha figyelmesen olvassuk a szöveget, látható, hogy a fent idézett két vers között párhuzam található, a víztől és Lélektől való születés megfelel az újonnan születésnek. Tehát nem kettő, csak egy születésről beszél Jézus az 5. versben.[19] Egyes tudósok úgy látják a Jak 1,18 és az 1Pét 1,23 alapján, hogy Jézus itt a víz alatt az Isten igéjét érti. Vagyis az újjászületés az Isten igéje és a Szentlélek megújító munkája által történik.[20] Az apostoli levelekben olvasható kijelentések alapján ez helytálló, ám én úgy vélem, hogy Jézus fenti szavait elsősorban János evangéliuma kontextusában kell értelmeznünk. A víz többször is feltűnik János evangéliumában a Szentlélek szimbólumaként (Jn 4,14; 7,37-39), illetve a két kifejezés alkothat gondolatpárhuzamot is, mely esetben egymást értelmező, szinonim kifejezésekről van szó.[21] Ezt támasztja alá az a tény is, hogy a beszélgetés további részében Jézus már csak a Lélek munkájaként beszél az újjászületésről, a vízről nem esik több szó. A fentiek alapján elmondhatjuk, hogy a két szó valójában egy eseményt fejez ki, a Szentléleknek egy természetfölötti megújító munkáját, mely során új életet kap az ember, mely a szakasz további verseinek tanúsága szerint örökkévaló. Nikodémus utolsó kérdésére: hogyan történhet meg mindez?, Jézus elmondja, hogyan lehet újjászületni. A 14-15. vers párhuzamba állítja Jézus felemeltetését, mely a Jn 12,32-33 alapján a halálát, majd megdicsőülését jelenti, azzal az ószövetségi eseménnyel, amikor Mózes felemelte a rézkígyót egy póznára, hogy a kígyómarást szenvedett izraeliek feltekintsenek rá és éljenek. Ahogyan a felemeltetett rézkígyó közvetítette az életet azoknak, akik hittek Isten szavának és felnéztek rá, úgy aki hittel felnéz a meghalt és feltámadt Emberfiára, az új életet kap Istentől. Ez az élet magában az Emberfiában van, aki a 16. vers tanúsága szerint az Isten egyszülött Fia. Ez a vers részletesebben is kifejti, hogyan nyerhet valaki életet Istentől, sőt elmondja, hogy Istent a világ iránt érzett szeretete indította arra, hogy egyszülött Fiát odaadja érte.[22] Összefoglalva, Jézus tanítása szerint az újjászületés egy természetfölötti, Szentlélek általi születés, mely úgy tapasztalható meg, ha az ember felnéz a meghalt és feltámadt Jézusra, az Isten egyszülött Fiára és hitre jut benne. Ez a születés, mivel természetfölötti, örökkévaló életet ad a hívőnek, mely élet magában az Isten Fiában van. János evangéliumában az örök élet és az Isten országa szinonim kifejezések. Aki örök életet nyert Istentől, az bemehet az Isten országába.

 

 

4.7 A bibliai szakasz néhány üzenete

A Jézussal való beszélgetés azt az üzenetet közvetítette Nikodémus számára, hogy az Isten országába való bemenetelhez nem elég az, hogy zsidónak született, hanem az Istentől kell születnie a Szent Lélek által. Ez úgy történhet meg, hogy felnéz a meghalt és feltámadt Jézusra, aki az Isten Fia. Így elnyeri Istentől az örök életet, ami azt jelenti, hogy meglátja az Isten országát és bemehet abba. Azonban a Jézussal való beszélgetés nemcsak Nikodémus számára hordozott isteni üzenetet, hanem a mai olvasók számára is. Annak érdekében, hogy ez az üzenet nyilvánvalóvá váljék, lépésről-lépésre fel kellett tárni a szakasz kontextusát. Az előző részekben ezt végeztem el. A fenti kontextus elemzés alapján tehát úgy gondolom, hogy a szakasz üzenete számunkra is ugyanaz, mint ami Nikodémus számára volt: az Istennel való kapcsolatba természetes módon nem lehet beleszületni, hanem meg kell tapasztalnunk egy természetfölötti születést. Ha hiszünk Jézusban, az Isten egyszülött Fiában, akkor megtapasztaljuk ezt az Istentől való születést, mely a Szentlélek által történik. Ekkor Isten megtisztít minket a bűntől és életet kapunk tőle, amely örökkévaló. Vagyis bemehetünk majd Isten örökkévaló országába.

4.8 Jézus messiás- és küldetéstudata

Az alábbiakban azt kívánom igazolni Jézus szavaival, hogy Jézusnak szilárd messiástudata és világos küldetése volt egész földi élete során. Erre a Nikodémussal való beszélgetése során is kitér.

     Tudta, hogy honnan jön és hova megy. „Tudom, honnan jöttem, és hová megyek” (Jn 8,14)

     Tudta, hogy az Atya küldte őt, hiszen azt mondta a zsidóknak. „Én az Istentől indultam el, és tőle jövök; nem magamtól jöttem, hanem ő küldött el engem.” (Jn 8,42)

     Tudta, hogy nem ebből a világból való, hanem az Atyától származik. „Én sem vagyok a világból való

Én ismerem őt, hiszen tőle származom, és ő küldött el engem.” (Jn 17,14; 7,29)

     Tudta, hogy ő az Isten Fia és az Emberfia is. „Akit az Atya megszentelt, és elküldött a világba, arról ti azt mondjátok: Káromlást szólsz, mert azt mondtam: az Isten Fia vagyok?! Ha nem az én Atyám cselekedeteit teszem, ne higgyetek nekem; de ha azokat teszem, akkor ha nekem nem is hinnétek, higgyetek a cselekedeteknek, hogy felismerjétek és tudjátok: az Atya énbennem van, és én az Atyában. (Jn 10,36-38) „Hiszel te az Emberfiában? Ő így válaszolt: Ki az, Uram, hogy higgyek benne? Jézus így felelt neki: Látod őt, és aki veled beszél, ő az.” (Jn 9,35-37)

     Tudta, hogy egy az Atyával. „Én és az Atya egy vagyunk.” (Jn 10,30)

     Tudta, hogy ő a Messiás. „Az asszony így felelt: Tudom, hogy eljön a Messiás, akit Krisztusnak neveznek, és amikor eljön, kijelent nekünk mindent. Jézus ezt mondta neki: Én vagyok az, aki veled beszélek.” (Jn 4,25-26)

     Sőt, azt állította, hogy ő az ÚR, Jahve. „Jézus így felelt nekik: Bizony, bizony, mondom néktek, mielőtt Ábrahám lett volna: én vagyok.” (Jn 8,58)

     Tudta, hogy az Atya szavait szólja és az Ő tetteit teszi. „Mert én nem magamtól szóltam, hanem aki elküldött engem, maga az Atya parancsolta meg nekem, hogy mit mondjak, és mit beszéljek.” (Jn 12,49)

Az Atya pedig bennem lakozva viszi végbe az ő cselekedeteit.” (Jn 14,10)

     Tisztában volt azzal, hogy földi életének a célja az Atya akaratának a megcselekvése. „Mert nem azért szálltam le a mennyből, hogy a magam akaratát tegyem, hanem hogy annak az akaratát, aki elküldött engem.” (Jn 6,38)

     Azért jött el, hogy betöltse az ószövetségi messiási próféciákat. „Mert ha hinnétek Mózesnek, hinnétek nekem: mert énrólam írt ő.” (Jn 5,46)

     Tudta, hogy földi életének tetőpontja a kereszthalál. „Azért szeret engem az Atya, mert én odaadom az életemet, hogy aztán újra visszavegyem. Senki sem veheti el tőlem: én magamtól adom oda. Hatalmam van arra, hogy odaadjam, hatalmam van arra is, hogy ismét visszavegyem: ezt a küldetést kaptam az én Atyámtól.” (Jn 10,17)

     Aki hisz benne, annak örök élete van, és Ő feltámasztja majd az utolsó napon. „Mert az én Atyámnak az az akarata, hogy annak, aki látja a Fiút, és hisz benne, örök élete legyen; én pedig feltámasztom őt az utolsó napon.” (Jn 6,40)

     Aki hisz, az nem megy ítéletre, hanem átment a halálból az életbe. „Aki hallja az én igémet, és hisz abban, aki elküldött engem, annak örök élete van; sőt ítéletre sem megy, hanem átment a halálból az életbe.” (Jn 5,24)

4.9  Az Isten/mennyek országa kifejezés az evangéliumokban

A következőkben az Isten országa kifejezés jelentését szeretném feltárni az evangéliumok kontextusában, mivel ez a kifejezés kétszer is szerepel az általam vizsgált bibliai szakaszban. Jézus egész szolgálatának a központjában Isten országa állt, prédikációinak nagy részében is ennek az országnak az eljöveteléről beszélt. Az Isten országa kifejezés kevés helyen fordul elő János evangéliumában, inkább a szinoptikusokra jellemző. Máté evangéliumában mennyek országa néven szerepel, mely fogalom azonban megegyezik az előzővel. A mennyek országa kifejezésről a héber megfelelő alapján elmondható, hogy „annak a királysága, aki a mennyben van.”[23] A zsidóságon belül ismert és bevett fogalom azonban a hellén gondolkodásban felnőtt emberek számára nehezen érthető lehetett. Valószínűleg ez is közrejátszott abban, hogy evangéliumában János apostol helyettesítette azt az élet, illetve örök élet fogalmakkal. Bár maga Jézus is használta az élet kifejezést tanításában, hiszen beszélt az életre való bemenetelről (Mtr 9,43), illetve az útról, mely életre visz. (Mt 7,14)[24]

Amikor Jézus szolgálata kezdetén azt hirdette, hogy „betelt az idő, és elközelített már az Isten országa” (Mk 1,15) akkor egy olyan fogalomról beszélt, melyet az Őt hallgató zsidó emberek jól ismertek. Az „Isten királyi uralma” kifejezéssel már az ószövetségben találkozhatunk, bár a mögötte levő tartalom fokozatosan fejlődött ki a Jézus korában elfogadott formára. Az ószövetség Istenről, mint királyról tesz tanúságot, aki uralkodik.[25] Az ószövetségi apokaliptikában azonban már felismerhető az Isten királysága fogalom tartalma. Dániel könyvében például arról olvashatunk, hogy „támaszt a menny Istene egy királyságot, amely nem semmisül meg soha, és a királyi uralom más népre nem száll át. Összetöri mindezeket a királyságokat, és véget vet nekik, maga pedig fennáll mindörökké.” (Dán 2,44) „Jött valaki az ég felhőin, aki emberfiához hasonló volt … Hatalom, dicsőség és királyi uralom adatott neki, hogy mindenféle nyelvű nép és nemzet őt tisztelje. Hatalma az örök hatalom, amely nem múlik el, és királyi uralma nem semmisül meg.” (Dán 7,13-14) Ézsaiás könyvének 24-27 részei pedig azt hirdetik, hogy „Isten egy kozmikus katasztrófa által lesz király.”[26] A judaizmus idején született apokaliptikus írások tovább formálják az ószövetség tanítását Isten királyi uralmáról, azonban az „Isten országa” kifejezés nem található meg bennük.[27]

Amikor Jézus az Isten országának eljöveteléről tanított, kétféle módon beszélt arról. Egyszer az Isten országa olyan valóság, amely a végidőkben fog megjelenni a földön. „Így ti is, amikor látjátok, hogy mindezek bekövetkeznek, tudjátok meg: közel van az Isten országa.”  (Luk 21,31) Máskor pedig már most jelent van a tanítványok életében. „Mert az Isten országa közöttetek van!” (Luk 17,21) Azt a tényt, hogy az Isten országa már eljött, Jézus a csodáival igazolta. „Ha viszont én Isten ujjával űzöm ki az ördögöket, akkor bizony elérkezett hozzátok az Isten országa.” (Lk 11,20) Keresztelő Jánosnak küldött válaszában Jézus az ószövetség olyan próféciáinak a beteljesedésére utal, melyek a végső időkben megjelenő Isten királyi uralmáról szólnak. „Menjetek, és mondjátok el Jánosnak, amiket hallotok és láttok: vakok látnak, és bénák járnak, leprások tisztulnak meg, és süketek hallanak, halottak támadnak fel, és szegényeknek hirdettetik az evangélium.” (Mt 11,4) A végidőkre megígért üdvösség Jézus szolgálata nyomán megvalósul, azonban nem egyetemes mértékben. A megvalósulás pedig teljes egészében Jézus személyétől és a hozzá való viszonyulástól függ.[28]


5 Jézus beszélgetése a samáriai asszonnyal Jn 4,1-42

Ebben a részben szeretnék foglalkozni Samáriával és a samaritánusok történetével, a zsidókkal való kapcsolatukkal, a nők társadalmi helyzetével Jézus idejében, az élő víz meghatározásával, Jézus kijelentéseivel és magának a bibliai textusnak az üzenetével.

5.1 Samária és a samaritánusok története

Jézus idejében Samária területe politikailag nem volt független, hanem egy római prokurátor ellenőrzése alá tartozott Júdával együtt. Samária városa Omri király uralkodása alatt alakult, aki az északi királyság fővárosává tette a települést. Később azonban már az egész északi országrész a Samária nevet viselte. Kr. e 722-ben az izraelita lakosság szinte teljes mértékben asszír fogságba került, Halahba és a Hábór folyóhoz, meg a médek városaiba. Helyükre az asszír uralkodó más népeket telepített, a Biblia tanúsága szerint az alábbi városokból: Bábelból, Kutából, Avvából, Hamátból és Szefarvaimból. (2 Kir 17,24) Ezek a népek átvették Izrael Jahve hitét, azonban megtartották a saját vallásukat is, így egyfajta vallási szinkretizmus volt rájuk jellemző. A babiloni fogság után visszatérő izraeliták nem vállaltak velük közösséget emiatt, ezért ellenségeskedés jött létre az izraeliek és a samaritánusok között. Később a samaritánusok hitére is már a monoteizmus volt a jellemző, szent könyvükként azonban csak a Tórát, Mózes öt könyvét fogadták el. Izraelt azzal vádolták, hogy a Tórához hozzácsatolta a Prófétákat és az Írásokat, valamint a szóbeli hagyományt. Azt állították magukról, hogy ők az utódai az északi birodalom törzseinek. Mivel a jeruzsálemi kultuszból ki lettek rekesztve, Sikár városától nem messze, Garizim hegyén építettek maguknak templomot Kr.e. 322-ben, amit azonban a hasmoneus főpap, Johannesz Hürkánosz leromboltatott Kr.e.107-ben.[29] Ennek ellenére istentiszteleteiket továbbra is ezen a hegyen tartották a samaritánusok, mivel úgy gondolták, ez az a hely, melyet Isten kiválasztott arra a célra, hogy „oda helyezze a nevét és ott lakjék.” (5 Móz 12,5) Mivel csak Mózes öt könyvét fogadták el kanonikusnak, ezért abban keresték a választ arra a kérdésre, hogy az Úr melyik helyet választotta ki magának. Sikem városa volt az a hely, ahol Ábrahám először épített oltárt Istennek, miután bejött az ígéret földjére. A város a Garizim hegy lábánál terült el. A törvény áldásait is ezen a hegyen kellett kiáltaniuk az izraelitáknak, az ígéret földjére való bejövetel után. A samaritánusok ezzel a teológiai érveléssel támasztották alá a Garizim hegyén levő istentiszteletet és áldozatokat és teljes mértékben elutasították, hogy Jeruzsálem lenne az a hely, ahol Istent imádni kell.[30]

5.2 Samaritánusok és zsidók kapcsolata Jézus idejében

Jézus idejére a samaritánusok és a zsidók közötti ellenségeskedések némileg enyhültek. Erről mind a történetírás, mind az evangéliumok beszámolnak. A Talmud, bár nem tekinti őket zsidóknak, megdicséri őket a törvények, főleg a tisztaságiak, szigorú megtartása miatt.[31] Az evangéliumokban is találunk arra bizonyítékokat, hogy a zsidók és a szamaritánusok nem zárkóztak el teljesen egymástól. Jn 4,9-ben a vers második részét kétféleképpen lehet fordítani. A hagyományos változat szerint: a zsidók nem érintkeztek a samáriaiakkal. Azonban a görög szöveg úgy is fordítható, hogy a zsidók nem használtak közös edényeket a samaritánusokkal. Ez utóbbi értelmezés megengedi a két nép közötti korlátolt kapcsolattartást és a szövegkörnyezetbe is jobban beleillik. Hiszen a tanítványok éppen azért mentek be a samaritánusok városába, hogy ennivalót vegyenek, amit később fel is ajánlottak Jézusnak.(Jn 4,8;31) Tehát sikerült lebonyolítaniuk a vásárlást, vagyis létrejött egyfajta kapcsolat zsidók és samaritánusok között. A szinoptikusoknál is találunk bizonyítékokat arra, hogy nem volt teljes elzárkózás a két nép között, bár egyáltalán nem kedvelték egymást. Például Jézus és tanítványai a Jeruzsálem felé vezető úton Samáriában akartak megszállni, de nem fogadták be őket. Ennek az oka az volt, hogy Jeruzsálembe igyekeztek. (Lk 9,52-53) Jézus és a samáriai asszony beszélgetéséből kiderül, hogy a kultusz helye körüli vita egyike volt a két nép közötti ellenségeskedés okainak. A mi atyáink ezen a hegyen imádták az Istent, ti pedig azt mondjátok, hogy Jeruzsálemben van az a hely, ahol Istent imádni kell. (Jn 4,20) A tíz leprás közül, aki Jézushoz fordult gyógyulásért, egy samáriai volt. Az evangélium tanúsága szerint ő volt az egyetlen, aki visszatért Jézushoz, leborult a lábánál és hálát adott neki. Az Úr neki is azt mondta, mint hitre jutott zsidó embertársainak: „hited megtartott téged.” (Lk 17,15-19) Azonban földi szolgálata alatt Jézus nem engedte meg a tanítványainak, hogy samaritánusok városában is hirdessék az evangéliumot. Amikor kiküldte tizenkét tanítványát, ezt mondta nekik: „Pogányokhoz vezető útra ne térjetek le, samaritánusok városába ne menjetek be, inkább menjetek Izráel házának elveszett juhaihoz.” (Mt 10,5-6) A Szentlélek kitöltetésével viszont megnyílt az út a samáriai misszió előtt: „Ellenben erőt kaptok, amikor eljön hozzátok a Szentlélek, és tanúim lesztek Jeruzsálemben, egész Júdeában és Samáriában, sőt egészen a föld végső határáig.” (ApCsel 1,8) Fülöp szolgálatakor pedig sokan megtértek közülük Jézushoz.[32]

5.3 A nők helyzete a zsidó és a samáriai társadalomban Jézus idejében

Az alábbiakban szeretném röviden bemutatni a Jézus korabeli zsidó és samáriai társadalomban a nők helyzetét, olyan mértékben, amennyiben a vizsgált szakasz kontextusához kapcsolódik. Az első századi zsidó társadalomban csakúgy, mint a Földközi-tenger partján élő népek körében, patriarkális szemlélet uralkodott. A férfiak kiváltságos helyzetét az a feltételezés erősítette, miszerint a férfi magja teremti a gyermeket az anyja méhében, mely pusztán helyet biztosít a születendő gyermeknek.[33] Ezen kívül a bibliai teremtéstörténet alapján is a férfiak felsőbbrendűségét vallották, hiszen Isten először a férfit alkotta meg, a nőt csak utána. Azonban a nemek közötti különbségtétel nem csak a fentiekre vezethető vissza. Nagy szerepe volt benne a női nemtől való félelemnek is. A korabeli zsidó gondolkodás a veszély forrásának tartotta a nőket, Philo szerint ha egy férfi ránéz egy nőre, az leigázhatja őt.[34] A zsidó társadalomban nem nézték jó szemmel, ha egy férfi nyilvános helyen egy idegen nővel beszélgetett, mivel meg volt annak a lehetősége, hogy a férfi rituálisan tisztátalanná válik, ha a nő éppen menstruál. A korabeli zsidó beszámolók szerint az is félreérthető viselkedés volt, ha valaki vizet kért egy asszonytól, különösen akkor, ha kettesben volt vele a kútnál. A samaritánusok azonban soha nem tiltották meg, hogy férfiak és nők nyilvános helyen beszélgessenek egymással. Az 5 Móz 31,12-re hivatkoztak, mely szerint minden hetedik évben fel kell olvasni a Törvényt az egész nép füle hallatára. Ilyenkor jelen kellett lenni férfiaknak, nőknek és a gyermekeknek is. Ezen kívül Ábrahám szolgája és Rebeka is beszélgetett a kútnál, holott nem is ismerték egymást. A zsidók szigorú gyakorlatáról a samaritánusok úgy vélték, hogy az az írástudók szóbeli hagyományát helyezi előtérbe az Isten törvénye helyett.[35] A zsidó gyakorlattal ellentétben a nők tanúvallomását is elfogadták jogi ügyekben, így megérthető, hogy a Jézussal találkozott samáriai asszony beszédének miért adtak hitelt a város lakói. [36] Az asszony a bibliai szöveg szerint ötször ment férjhez, arra azonban nem tér ki a leírás, hogy férjei meghaltak vagy elváltak tőle, vagy mindkét eset előfordult. Bármi is történt az asszonnyal, a helyzete semmiképpen sem volt irigylésre méltó. Mert bár az ószövetség nagyon fontosnak tartja az özvegyekről való gondviselést, a zsidó jog úgy tartotta, hogy amennyiben egy asszony már kétszer megözvegyült, akkor nem tanácsos újraházasodnia.[37] A bibliai Támár példája szemlélteti, hogy az ilyen nőt veszélyesnek tartották és attól féltek, hogy az a férfi, akihez harmadszor férjhez megy, ugyanarra a sorsra, jut, mint első két férje.[38] A zsidó férfiak elbocsáthatták feleségüket, aki azután újra férjhez mehetett, azonban a rabbik véleménye az volt, hogy egy nő kétszer, esetleg háromszor mehet férjhez. Hogy a samaritánusoknál ettől eltérő volt-e a szemléletmód azt nem könnyű megmondani. Azonban a samáriai asszony a déli hőségben és egyedül ment a kúthoz vízért, ami arra enged következtetni, hogy a város lakói megvetették őt nagyszámú házassága és házasságon kívüli kapcsolata miatt.[39] A zsidó rabbik biztosan elkerülték volna őt, nemcsak rendezetlen családi élete, hanem samaritánus mivolta miatt is, hiszen azt tanították, hogy a samaritánus nők már születésük óta tisztátalanok.[40] Összességében véve a zsidó kegyesség szabályai szerint, Jézus semmiképpen sem beszélgethetett volna egy samáriai asszonnyal Jákob kútjánál.[41]

5.4 Az élő víz fogalma

A ma élő ember számára nem biztos, hogy egyértelmű, hogy az élő víz kifejezés mit is jelent a vizsgált bibliai szakaszban. A téma a 10-14. versekben fordul elő, bár a 6. vers már előkészíti azt, hiszen Jézus Jákob kútjánál pihent meg. A kútnak fordított görög szó a pégé, mely forrást jelent, tehát ezt a kutat egy forrás táplálta. Amikor a 11. versben a samáriai asszony azt kérdezi Jézustól, „Uram, merítő edényed sincs, a kút is mély: honnan vennéd az élő vizet?”, akkor a kútban levő forrásvízre utal. Jézus korában a Közel-Keleten a friss forrásvizet élő víznek nevezték, szemben a ciszternákban összegyűjtött esővízzel, mely hamar állottá vált.[42]  Azonban az élő víz/forrásvíz kifejezést gyakran használták szimbolikus értelemben a vallásos gondolkodásban, talán azért, mert a víz az élet szükséges feltétele. Az Ószövetségben például magára Istenre vonatkoztatták, aki „a folyóvíz forrása” (Jer 2,13;17,13), illetve a Szentlélekre „Mert vizet árasztok a szomjas földre, patakokat a szárazra. Lelkemet árasztom utódaidra, áldásomat sarjadékaidra.” (Ésa 44,3) A judaizmus a Törvényt értette alatta, „ahogyan a víz életet ad a világnak, úgy adnak életet a világnak a Tóra szavai[43], az apokrif irodalom pedig a bölcsességet. (Sir 24,21;24-27) Még Philo is használta; szerinte a Logoszt jelenti, mely úgy árad, mint egy folyó.[44] János evangéliumában még egy helyen lehet olvasni az élő vízről: „Az ünnep utolsó nagy napján felállt Jézus, és így kiáltott: Ha valaki szomjazik, jöjjön hozzám, és igyék! Aki hisz énbennem, ahogy az Írás mondta, annak belsejéből élő víz folyamai ömlenek!” Ezt pedig a Lélekről mondta, akit a benne hívők fognak kapni, mert még nem adatott a Lélek, mivel Jézus még nem dicsőült meg.” (Jn 7,37-39) Jézus itt a Szentlélek szimbólumaként használja az élő víz kifejezést. A samáriai asszonnyal való beszélgetésében, a 14. versben is átvitt értelemben használja a víz szót. Az a víz, melyet Jézus ad örök életre buzgó víz forrásává lesz az emberben, ezért az „soha többé meg nem szomjazik.” A Jn 7,37-39 verseket, illetve a teljes 4. fejezetet is figyelembe véve, az élő víz itt valószínűleg az örök életet jelenti, melyet a Szentlélek által közvetít Jézus, a Messiás, a világ Megváltója.[45]

5.5 Jézus kijelentései

Ebben a részben Jézusnak a Jn 4,1-42 szakaszban leírt kijelentéseiből szeretnék néhányat elemezni a már feltárt kontextus segítségével. Először az Isten igaz imádásával kapcsolatos kijelentésekre térek ki, melyekről a 20-24. versekben olvashatunk. Ezt a szakaszt az előtte levő néhány vers vezeti fel, amelyekben kiderül a samáriai asszony számára, hogy Jézus több az átlagembernél. Miután Jézus felfedi előtte, hogy tudatában van zűrös családi életének, az asszony prófétának nevezi őt és rátér a legfontosabb dologra, mely a samáriaiakat a zsidóságtól elválasztotta: az Isten imádatának a helyére. A samaritánusok történetét bemutató részben már részletesen foglalkoztam ennek a kérdésnek a történelmi és teológiai hátterével, ezért itt most nem térnék ki erre. Jézus a János evangéliumában gyakorta előforduló „eljön az óra” kifejezéssel kezdi válaszát és az Isten imádásának az igazi helye helyett, annak a módját emeli ki: szellemben és igazságban kell az Atyát imádni (ἐν πνεύματι καὶ ἀληθείᾳ), mivel az Isten Szellem (πνεῦμα ὁ θεός).[46] Ez a kifejezés itt azt írja le, hogy Isten milyen és párhuzamba állítható az Ésa 31,3 versével. „Hiszen Egyiptom csak ember, nem Isten! Lova is csak test, nem lélek!” Azt jelenti, hogy „Isten láthatatlan, isteni és nem emberi, életet adó és ismeretlen az emberek számára, hacsak ki nem jelenti magát nekik.”[47] Az evangélium prológusának utolsó verse pontosan ezt fejezi ki: ”Istent soha senki sem látta: az egyszülött Isten, aki az Atya kebelén van, az jelentette ki őt.” Jézus, a Krisztus, a testté lett Ige, az egyszülött Isten jelenti ki az embereknek, hogy kicsoda Isten. Az asszony válaszából kitűnik, hogy valamennyire megértette Jézus tanításának a lényegét, hiszen azt mondja: „Tudom, hogy eljön a Messiás, akit Krisztusnak neveznek, és amikor eljön, kijelent nekünk mindent.” (Jn 4,25) A samaritánusok hite szerint a Messiás, aki ők Taheb-nek neveztek, elsősorban tanító, az a személy, aki kijelenti az igazságot. Ezt az 5 Móz 18,15-19 verseire alapozták.[48]Prófétát támaszt atyádfiai közül Istened, az ÚR, olyant, mint én, őreá hallgassatok! ... Az én igéimet adom a szájába, ő pedig elmond nekik mindent, amit én parancsolok. És ha valaki nem hallgat igéimre, amelyeket az én nevemben mond, azt én felelősségre vonom.” Az asszony válaszára reagálva Jézus felfedi kilétét: Ő a várva-várt Messiás/Taheb.

5.6 A bibliai szakasz néhány üzenete

János evangéliuma harmadik részében Jézusnak Nikodémussal való beszélgetése olvasható, negyedik részében pedig a samáriai asszonnyal való találkozását ismerhetjük meg. Elképzelhető, hogy az evangélium írója szándékosan szerkesztette egymás után a két történetet, melyek szereplői között óriási kontraszt figyelhető meg. Nikodémus egy tanult, tiszteletben álló, vezető beosztásban álló zsidó férfi, míg a samáriai asszony egy iskolázatlan, megvetett, erkölcsileg kifogásolható életet élő samáriai nő. Azonban egy dolog közös bennük: mindkettőjüknek Jézusra van szüksége.[49] Arra, hogy felismerjék: Ő a Messiás, „a világ üdvözítője.” (Jn 4,42) Mindketten személyesen találkoztak Jézussal, beszélgettek vele, először félreértették őt, majd a Jézustól kapott kijelentés nyomán kezdték felismerni, hogy kicsoda az, Aki beszél velük. Nikodémusnál ez a felismerés talán tovább tartott, de az evangélium később úgy ír róla, mint aki „közülük való.” (Jn 7,50) A samáriai asszony viszont azonnal továbbadta hitét saját városában, minek következtében „a samáriaiak közül sokan hittek benne.” (Jn 4,39) Úgy gondolom, a két bibliai szakasz a mi számunkra is ugyanazt az üzenetet hordozza, mint amit a Jézussal való találkozás jelentett Nikodémusnak és a samáriai asszonynak. Bármilyen háttérből is jövünk, a Jézusról szóló kijelentés megismerésekor fel kell ismernünk, hogy „ez a Jézus a Krisztus, akit én hirdetek Nektek.” (ApCsel 17,3) Fontos, hogy a hitre jutásunk után tanítványokká váljunk, mint Nikodémus, aki, mint ahogy már említettem, közülük való lett, illetve hogy továbbadjuk a hitünket, ahogyan a samáriai asszony tette. „Az asszony pedig otthagyta korsóját, elment a városba, és szólt az embereknek: Jöjjetek, lássátok azt az embert, aki megmondott nekem mindent, amit tettem: vajon nem ez-e a Krisztus?” (Jn 4,28-29)


6 Lázár feltámasztása Jn 11,1-45

Ebben a fejezetben a következő témákkal szeretnék foglalkozni: a halál és a halál utáni élet kérdése az ószövetségben és a judaizmusban, a halál és a feltámadás kérdése Jézus tanításában, gyász és temetkezés a judaizmusban, Lázár feltámasztása, mint jel és a bibliai szakasz üzenete.

6.1 A halál és a halál utáni élet kérdése az ószövetségben és a judaizmusban

A halál a bibliai gondolkodásban nem pusztán az életfunkciók megszűnését jelenti, hanem az Istentől adott léleknek, életerőnek a visszavételét, mely képessé teszi az embert a mozgásra és a másokkal való interakcióra.[50] Úgy gondolom, hogy a halálról és a halál utáni létről szóló tanítás az ószövetségben és a judaizmusban progresszív jelleget mutat. Az ószövetség azt tanítja, hogy Isten korlátlan Úr mind az élet, mind a halál fölött, az életnek ő a forrása. „Az ő kezében van minden élőnek a léte és a minden emberi testnek adott lélek.” (Jób 12,10) Az ember életének hosszúságát is Ő határozza meg. Nincsenek-é meghatározva napjai? Az ő hónapjainak számát te tudod; határt vetettél néki, a melyet nem hághat át.” (Jób 14,5) Isten parancsára a szellem visszatér Istenhez, aki adta, a test pedig porrá lesz. Arról, hogy az emberrel pontosan mi történik a halála után, nem számol be részletesen az ószövetség. Azonban jó néhány utalást találhatunk benne a témával kapcsolatban. Mózes első könyvében például rendszeresen azt olvashatjuk, hogy a meghalt patriarchák „a népükhöz gyűjtettek.[51] Az emberi lét valamilyen formában tovább folytatódik, de ez nem olyan, mint a földi élet. A halottak árnyékként a Seolban, a halottak birodalmában tovább léteznek.[52] Azonban ez a létezés nyomorúságos, elszakítva minden földi jó dologtól. „A holtak semmiről sem tudnak, semmiből sincs hasznuk többé, még az emléküket is elfelejtik … mert nem lesz cselekvés, gondolkozás, ismeret és bölcsesség a holtak hazájában, ahová menned kell!” (Préd 9,5) A holtak hazájában levők el vannak szakítva Istentől is, nem dicsérhetik Őt többé, nem reménykedhetnek Benne. „Mert nem a holtak hazájában magasztalnak téged, nem a halottak dicsőítenek, nem a sírba leszállók reménykedhetnek hűségedben.” (Ésa 38,18) Ezért az ószövetségi gondolkodásban az üdvösség teljesen az evilági életre szólt.[53] A hosszú földi élet pedig Isten különleges kegyelme azok számára, akik istenfélők és megtartják a törvényt. Azonban ez a szemléletmód fokozatosan elkezdett megváltozni. Már az ószövetség is arról tanúskodik, hogy Isten a holtak hazája felett is uralkodik, illetve, hogy a jók és a gonoszok különböző helyre kerülnek a holtak hazájában.[54]Ha a holtak hazájába hatolnak be, onnan is kiragadja őket a kezem.” (Ám 9,2) Jób könyvében még azt olvashatjuk, hogy a holtak hazájából nincs visszatérés. „De az ember nem kel föl, ha egyszer lefeküdt: az egek elmúltáig sem ébrednek föl, nem serkennek föl alvásukból.” (Jób 14,12) Azonban a judaizmus idején a halottak feltámadásába vetett hit egyre inkább előtérbe került, mely részben a hellenista antropológiának köszönhető.[55] Ennek segítségével a halál utáni létet már életnek tekintették, ahol az igazak békességben vannak, majd újra életre kelnek és Istennél maradnak.[56] A feltámadás gondolata az ószövetségben csak néhány helyen jelenik meg, leginkább kollektív értelemben, Izraelnek, mint népnek a feltámadását vetíti előre. Hóseás könyvében például az Istenhez megtérő nemzet feltámadását, megújulását jelenti elsősorban. „Jöjjetek, térjünk meg az ÚRhoz, mert ő megsebez, de meg is gyógyít, megver, de be is kötöz bennünket. Két nap múltán életre kelt, harmadnapra föltámaszt bennünket, és élünk majd előtte.” (Hós 6,1) Ezekiel könyvének 37. fejezetében is Izraelnek, mint nemzetnek az újjáéledéséről, van szó, azonban ezt a szakaszt az egyén feltámadására is vonatkoztatták.[57] Az ószövetségben egyetlen olyan szakasz található, amely konkrétan az egyén feltámadását említi. „Azok közül, akik alusznak a föld porában, sokan felébrednek majd: némelyek örök életre, némelyek gyalázatra és örök utálatra.” (Dán 12,2) Ebből a versből az is látható, hogy használták a halálra az alvás kifejezést. Valószínűleg eufémizmusként, illetve azért, mert úgy gondolták, hogy a meghaltak lelke olyan állapotban van, mint az élőké alvás közben.[58] A feltámadással kapcsolatos gondolkodásmód az intertestamentális korban tovább formálódott különféle hatásokra, melyek közül a Makkabeus szabadságharc, a zsidó apokaliptika és a hellenizmus a legjelentősebbek.  A Makkabeus szabadságharcban sok ártatlan, a hitét felvállaló ember vesztette életét, minek kapcsán felmerült a kérdés, hogy ezeknek az emberek átélik-e majd az üdvösséget a végső időkben. A Makkabeusok könyve szerint az istenfélők és a mártírok fel fognak támadni az életre, az üdvösségre. „Földi életünket elveheted, de a Mindenség Királya föltámaszt minket az örök életre, mert az ő törvényeiért halunk meg.”[59] Salamon Zsoltáraiban, mely egy görög és szír nyelven ránk maradt pszeudoepigráf irat, arról olvashatunk, hogy az Urat félők feltámadnak és örökké élnek, míg a gonoszok elvesznek. „A bűnös pusztulása örök, … de akik az Urat félik, feltámadnak az örök életre, életük az Úr fényében telik, és véget nem ér többé.”[60] A feltámadás egyre inkább összekapcsolódott az apokaliptikus, az egész világot érintő ítélettel kapcsolatos tanítással.[61] A nem kanonikus zsidó apokaliptikus irodalomban már az egyén feltámadásán és végső ítéletén van a hangsúly, nem csak az igazak, hanem az istentelenek is feltámadnak az ítéletre és mindenki számot ad a tetteiről Istennek.[62] Azonban a feltámadással kapcsolatos tanítást nem minden izraelita fogadta el. A hellenizálódott zsidóság a lélek halhatatlanságának a gondolatát vette át a görög filozófiából.[63] A Jézus korában jelen levő vallásos irányzatok sem képviseltek egységes véleményt a feltámadás tekintetében. A szadduceusok például nem fogadták el a feltámadás tanát, mivel nem találtak rá bizonyítékot Mózes Törvényében. A farizeusok és az általuk befolyásolt társadalmi rétegek viszont vallották a feltámadás hitét. „Ezután szadduceusok is jöttek hozzá, akik azt mondják, hogy nincs feltámadás.” (Mk 12,18) „A szadduceusok ugyanis az állítják, hogy nincs feltámadás, sem angyal, sem lélek, a farizeusok pedig vallják mindegyiket.” (ApCsel 23,8)

6.2 A halál és a feltámadás kérdése Jézus tanításában

Az evangéliumok alapján elmondható, hogy Jézus a farizeusok feltámadásról szóló tanítását képviselte. Amikor a szadduceusok megkérdezték őt ezzel kapcsolatban, akkor elmondta, hogy a feltámadott élet más minőségű lesz, mint a földi, azonban az ember identitása megmarad. „Mert a feltámadáskor nem nősülnek, férjhez sem mennek, hanem olyanok lesznek, mint az angyalok a mennyben.” (Mt 22,30) Jézus először a 2Móz 3,6 versre hivatkozott válaszában, majd az ősi sémita embertan alapján érvelt, mely szerint „a valóságos emberi életnek elengedhetetlen feltétele a testiség.”[64] A szadduceusok feltámadás tagadását tévelygésnek minősítette, melyet az okozott, hogy nem ismerték sem az Írásokat sem az Isten hatalmát. (Mt 22,29) Jézus beszélt arról is, hogy az igazak feltámadásakor Isten viszonozza majd a hívőknek a rászorulóknak nyújtott támogatását. (Lk 14,14) János evangéliuma szerint Jézus feltámasztja az utolsó napon azokat, akiket az Atya neki adott, akik hisznek a Fiúban. (Jn 6,39) A negyedik evangéliumban a feltámadás összekapcsolódik az ítélettel is. „Eljön az óra, amelyben mindazok, akik a sírban vannak, meghallják az ő hangját, és kijönnek. Akik a jót tették, az életre támadnak fel; akik pedig a rosszat cselekedték, az ítéletre támadnak fel.” Jézus maga a feltámadás és az élet. (Jn 11,25) A halál feletti hatalmát mutatják be a halott feltámasztások, melyekről olvashatunk az evangéliumokban. Jézus a halál, illetve halott szót különféle értelemben használta földi szolgálata alatt. Alapvetően a fizikai halálra utal vele, azonban vannak olyan szakaszok az evangéliumokban, főleg Jánosnál, ahol a kifejezés nem vonatkozhat a fizikai halálra. Ilyen például a Jn 11,4, ahol Jézus Lázár betegségére utalva azt mondja: „Ez a betegség nem halálos, hanem az Isten dicsőségét szolgálja, hogy általa megdicsőüljön az Isten Fia” A történet folytatását ismerve tudjuk, hogy Lázár fizikailag meghalt a betegség következtében. A halálra való utalás itt valószínűleg az örök halálra,[65] a második halálra vonatkozik, melyről például a Jelenések könyvében olvashatunk. Az alábbi igeszakaszban sem a fizikai halálra utal Jézus. „Aki hallja az én igémet, és hisz abban, aki elküldött engem, annak örök élete van; sőt ítéletre sem megy, hanem átment a halálból az életbe. Bizony, bizony, mondom néktek, hogy eljön az óra, és az most van, amikor a halottak hallják az Isten Fiának a hangját, és akik meghallották, élni fognak.” (Jn 5,24-25) A halál kifejezés itt a lelki halálra utal, ami minden embernek osztályrésze a bűnei miatt. Jézus nem beszél erről részletesen, azonban az apostoli levelekből többet is megtudhatunk erről a témáról.[66] A 25. versben sem a biológiailag halottakról beszél Jézus, hanem szintén a lelki halottakról. Ebből az állapotból úgy lehet kikerülni, hogy az ember hisz Jézus Krisztusban, az Isten Fiában. Ekkor örök életet kap Istentől, „átment a halálból az életbe.” A következő igeversben is átvitt értelemben használja Jézus a halál szót. „Ha valaki megtartja az én igémet, nem lát halált soha.” (Jn 8,51) Nyilvánvaló, hogy Jézus nem a biológiai halálról beszél itt, bár az őt hallgató zsidók így értelmezték ezt a mondatot. Hiszen Jézus tanítványai is, akik megtartották a parancsolatait, mind-mind meghaltak földi életük végén. Jézus itt az örök halálra utal, amiben a benne hívőknek nem lesz részük, mert megkapták az örök élet ajándékát Istentől Jézus Krisztusban.[67] Lázár feltámasztása előtt Jézus fantasztikus kinyilatkoztatást mond Mártának. „Én vagyok a feltámadás és az élet, aki hisz énbennem, ha meghal is, él; és aki él, és hisz énbennem, az nem hal meg soha.” (Jn 11,25-26) Ez egyike Jézus „én-vagyok” mondásainak, melyek „Jézusnak önmagáról szóló bizonyságtételei az emberiség számára.”[68] Az „én-vagyok” mondások mindig két részből állnak: az Ἐγώ εἰμι formulából és egy szóképből, mely nem összehasonlítás vagy metafora.[69] „Jézus nem pusztán feltámaszt és életet ad, ő maga a feltámadás és az élet.”[70] Nem pusztán azt tanítja ezzel Jézus, hogy majd valamikor a távoli jövőben feltámasztja a benne hívőket, hanem azt, hogy „a Benne való hit legyőzi a halált és örök életet ad.”[71] Isten kegyelme megszabadítja a Jézusban hívő embert az örök haláltól és az újjászületés által örök életet ad neki, melyet nem semmisíthet meg a fizikai halál sem, bár bekövetkezik a hívő életében.[72]

6.3 Temetkezés és gyász a judaizmusban

A halottakkal kapcsolatos teendőknek komoly hagyománya volt és van a zsidó gondolkodásban. A legnagyobb jócselekedetnek (micva) tekintették, mivel a halott már nem tudja azt viszonozni az élőknek.[73] Már az ószövetség is beszámol bizonyos rituálékról, melyek egy ember elhalálozását követően történtek. Ilyen volt például a szemek lezárása,[74] melyet a Misna szerint nem lehetett szombaton elvégezni.[75] Az izraeliták nem balzsamozták be a holttestet, ez alól a szokás alól kivételt képez Jákob és József teste, mivel ők Egyiptomban haltak meg, azonban Kánaán földjén temették el őket. A holttestet először lemosták, ezt a műveletet általában az asszonyok végezték, majd különböző fűszerekkel, illatszerekkel együtt gyolcsba göngyölték, arcát kendővel takarták be. Az így előkészített testet kiterítették a ház legszebb szobájában, ahol a rokonok és barátok, a siratóasszonyokkal együtt elsiratták, sokszor fuvolán kísért siratóénekeket énekelve. Közel-keleti szokás szerint a halottat még aznap eltemették. A zsidó hagyományok szerint a halott lelke a halál beálltát követően még három napig a test közelében marad, ezért van remény arra, hogy a holttest újra életre kel.[76] Amikor Jézus megérkezett Betániába, Lázár már négy napja a sírban volt, tehát ennyi ideje halt meg. Valószínűleg minden reményt feladtak már az újraéledését illetően. A halottat rokonai és barátai kísérték a sírhoz, azonban Izraelben szokás volt a halottas menethez csatlakozni és egy darabon elkísérni. A temetés után a halott hozzátartozói gyakran ott maradtak még a sír mellett és sírtak.[77] A bibliai időkben gyakran temetkeztek mind természetes, mind mesterségesen vájt sziklabarlangokba. Azonban a legszegényebbeknek erre nemigen volt lehetőségük, ezért ők földbe vájt mélyedésekbe temették el halottaikat és kőhalmokat hordtak a holttestre. Ez védelmet nyújtott a testnek a vadállatok ellen. Az elhamvasztás nem volt szokás Izraelben, legfeljebb a test lágy részeit égették el, a csontokat pedig olajba mártva, gyolcsba göngyölve eltették. Minden embernek kijárt a temetés, jónak és gonosznak egyaránt, temetetlenül maradni nagy szerencsétlenségnek számított, melyet gyakran Isten büntetésének tartottak. „Mert ezt mondja az ÚR a fiakról és a leányokról, akik ezen a helyen születnek, az anyákról, akik szülik, és az apákról, akik nemzik őket ebben az országban: Halálos betegségben halnak meg, nem gyászolják meg, és nem temetik el őket, trágyává lesznek a föld színén.” (Jer 16,3-4) Azért is tartották ilyen fontosnak a temetést, mivel úgy gondolták, hogy a halál utáni élet minősége attól is függ, hogy a halott testét, főleg a csontjait miképpen őrzik meg.[78] Elsősorban ősei mellé temették az elhunytat; Jákob és József is azt kérte fiaitól, hogy ősei mellé temessék el. (1 Móz 47,29-30; 50,25) Valószínűleg Isten büntetésének tartották, ha ez mégsem így történt. (1 Kir 13,21-22) A sírkamrában háton fekve kőpadkákra helyezték a holttestet, feje alá kőből párnát tettek. Általában a kamra aljában egy akna volt, ahol a holttest csontjait őrizték meg, amikor másik testnek kellett a hely. A sírbarlang bejáratát kővel fedték le, Lázár, majd Jézus sírjánál is ezt láthatjuk.[79] A gyász általában hét napig tartott, de ha tekintélyes személy halt meg, ennél hosszabb is lehetett. Az izraeli gyászszokások nem sokban különböztek a környező népek szokásaitól, bár voltak olyan elemek, melyeket a törvény nem engedélyezett a zsidóságnak. Ilyen volt például a test bevagdosása a halottért. „Ne vagdaljátok be testeteket halottért, és ne végezzetek magatokon tetoválást. Én vagyok az ÚR!”(3 Móz 19,28) Elsősorban a ruha megszaggatásával fejezték ki az izraeliek a gyászukat, azonban előfordult, hogy szokásos öltözetüket gyászruhára cserélték, hajukat, szakállukat tépték vagy fejüket kopaszra nyírták. Néha port szórtak a fejükre, illetve porba, hamuba ültek. Gyakran a böjtölés is hozzátartozott a gyászhoz csakúgy, mint a test elhanyagolása.[80]

6.4 Lázár feltámasztása, mint jel                      

Míg a szinoptikusok Jézus csodáira általában a δύναμις/erő szóval utalnak, addig János evangéliuma a σημεῖα/jelek kifejezést használja ezekre. A jel szó tizenhétszer fordul elő a negyedik evangéliumban, maga Jézus is használja a kifejezést, például akkor, amikor azokról beszélt, akik nem hisznek, ha nem látnak jeleket. (Jn 4,48) Jézus csodái nem pusztán az isteni erőnek a megnyilvánulásai voltak, sokkal inkább azért történtek, hogy az emberek felismerjék Jézusban a Messiást és higgyenek Benne. Azonban nem volt elég látni a jeleket, szükség volt „lelki felfogóképességre” is.[81] János apostol ezt Ézsaiás próféciája beteljesedésének látta: „Azért nem tudtak hinni, mert Ézsaiás ezt is mondta: Megvakította a szemüket, és megkeményítette a szívüket, hogy szemükkel ne lássanak és szívükkel ne értsenek, hogy meg ne térjenek, és meg ne gyógyítsam őket.” (Jn 12,39-40) A jelek a tanítványok hitét is építették, hiszen Jézus első jele nyomán, amikor egy kánai menyegzőn a vizet borrá változtatta, a tanítványai hittek benne. Lázár halála és feltámasztása is Isten céljait szolgálta, hiszen azért történt, „hogy általa megdicsőüljön az Isten Fia.” (Jn 11,4) Jézus azért nem sietett Lázárhoz, hogy meggyógyítsa, hogy a halálból való feltámasztása által a tanítványai higgyenek Benne. (Jn 11,15) A Jézusban még nem hívő sokaság számára is ugyanez volt Isten célja Lázár feltámasztásával, melyet maga Jézus így fogalmaz meg: „hogy elhiggyék, hogy te küldtél engem.” (Jn 11,42) Amikor később Jézus bevonult Jeruzsálembe, a sokaság is azért vonult ki elé a városból, mert „hallották, hogy ezt a jelet tette.” (Jn 12,18)[82]

6.5 A bibliai szakasz üzenete

A Lázár feltámasztásáról szóló történetben Jézus azt mondja Mártának, hogy feltámad a testvére. Márta válaszából kiderül, hogy ő arra gondolt, hogy majd a végső feltámadáskor fog ez bekövetkezni. Tehát a farizeusokhoz hasonlóan vallotta a feltámadás hitét. Azonban Jézus tovább akarta őt vezetni a judaizmus tanításánál. Jézus szemszögéből Lázár nem halt meg, csak elaludt. Az örök halált, a kárhozatot, nem tapasztalta meg. A fizikai halálból való visszatérése pusztán felébresztése az alvásból. Úgy tűnik, hogy Jézus kijelentését, miszerint ő a feltámadás és az élet, Márta nem fogja fel. Nem érti, miért mondja ezt, mi a célja vele. Bár megvallja a hitét Jézusban, mint Isten Fiában és Messiásban, nem érti, hogy az Úr miért nem ért oda előbb, hogy meggyógyítsa a testvérét. Mivel Lázár már négy napja meghalt, teljesen feladták a reményt az életbe való visszatérését illetően. Amikor a sírnál Jézus megkéri Mártát, hogy vegyék el a sírbarlang bejáratát lezáró követ, az asszony válaszából arra következtethetünk, hogy Mártának eszébe sem jut, hogy nemsokára viszontláthatja a testvérét élve. Úgy gondolom a vizsgált bibliai szakasznak az üzenetét maga Jézus mondja el a 25-26. versekben olvasható önkijelentésében. „Én vagyok a feltámadás és az élet, aki hisz énbennem, ha meghal is, él; és aki él, és hisz énbennem, az nem hal meg soha.” (Jn 11,25-26) János apostol is ezt fejezi ki evangéliuma végén, amikor könyve megírásának céljára utal. „Sok más jelt is tett Jézus a tanítványai szeme láttára, amelyek nincsenek megírva ebben a könyvben. Ezek pedig azért írattak meg, hogy higgyétek: Jézus a Krisztus, az Isten Fia, és e hitben életetek legyen az ő nevében.” (Jn 20,30-31) Lázár feltámasztásának története a mi számunkra is azt üzeni, amit Jézus tanítványainak és az Őt körülvevő sokaságnak: hogy látva a jelet, ismerjük fel Jézusban a Krisztust, az Isten Fiát és kövessük Őt. Ismerjük fel, hogy a Benne való hit által örök életet kaptunk Istentől; ha a fizikai halált meg is tapasztaljuk, az örök halált, az Istentől való végleges elszakadást soha nem fogjuk átélni. Ismerjük fel, hogy ez az élet Jézus Krisztusban van, sőt Ő maga az ÉLET.

Összegzés

Dolgozatomban János evangéliuma három szakaszának kontextusát elemeztem, abból a célból, hogy a bennük levő isteni üzenetet feltárjam. Olyan textusokat választottam, melyek Jézus párbeszédeit tartalmazzák egy-egy személlyel, tehát kutatásom tárgyát képezte Jézus találkozása Nikodémussal Jn, 3,1-21, Jézus találkozása a samáriai asszonnyal Jn 4,1-42, illetve Lázár feltámasztásának története Jn 11,1-44. A téma alapos ismertetése céljából leírtam, mit értek üzenetcentrikusság és kontextus alatt, illetve bemutattam magának János evangéliumának a kontextusát is. Hipotézisem szerint egy bibliai szakasz kontextusvizsgálata hatással van az abban található üzenetek összetettségének és mélységének feltárására. Úgy gondolom, hogy dolgozatom során hipotézisem igazolást nyert, tehát kijelenthetem, hogy egy adott bibliai szakasz kontextusa és a szakaszból nyert üzenet szoros kapcsolatban állnak egymással. Kutatásom során rá kellett döbbennem, hogy a kontextus alapos elemzése mennyire nélkülözhetetlen az igehirdetésre, bibliaórákra való felkészülés során, illetve arra, hogy az elemzéshez és a szakaszban rejlő üzenet felfogásához mennyire szükség van a Szentlélekre. Ez összecseng azzal, a mit Komesz Mátyás állít, miszerint „Isten Igéje nem érthető meg helyesen az inspiráló Szentlélek együttműködése nélkül sem az olvasás, sem az elemzés, sem az üzenet felfogása során.”[83] Dolgozatom írása közben megtapasztaltam, hogy az Isten beszédének jobb megértése által az Istennel való kapcsolatom is mélyült. A jövőre vonatkozóan tehát egyik célom az, hogy a kontextus elemzések során nyert ismereteket és isteni üzeneteket továbbadjam másoknak, hogy ők is épülhessenek azok által, illetve az, hogy egyéb bibliai szakaszok kontextusának elemzése és üzenetének feltárása által én is tovább növekedhessek a hitben.

 

Felhasznált irodalom

 

        Allerhand, Jacob, 1988, A zsidóság története, Budapest, MIOK

        Bartha Tibor, 2011, Keresztyén Bibliai Lexikon, Bibliatéka CD-ROM, Budapest, Arcanum

        Beasley-Murray, George R., 1987, The Gospel of John, Word Biblical Commentary, Volume 36, Waco, Word Books Publisher

        Beasley-Murray, George R., 2007, The Gospel of John, Word Biblical Commentary, Volume 36 CD-ROM, h. n., Thomas Nelson

        Bolyki, János, 2001, „Igaz tanúvallomás”, Budapest, Osiris Kiadó

        Carson, D. A.- Moo, Douglas J., 2007, Bevezetés az újszövetségbe, Budapest, KIA

        Carson, D. A., 1991, The Gospel According to John, Leicester, Inter-Vorsity Press

        Fruchtenbaum, Dr., Arnold, 2009, A Messiás élete, Központi események zsidó szemszögből, Budapest, Evangéliumi Kiadó

        Goppelt, Leonhard, 1992, Az újszövetség theológiája I. rész, Budapest, Református Zsinati Iroda Tanulmányi Osztálya

        Haag, Herbert, 2011, Bibliai Lexikon, Bibliatéka CD-ROM, Budapest, Arcanum

        Komesz, Mátyás, 2011, Az üzenetcentrikus bibliaelemzés, Budapest, PTF 

        Morris, Leon, 2001, Az újszövetség teológiája, Budapest, KIA

        Sz. n., 2011, Jubileumi Kommentár, Bibliatéka CD-ROM, Budapest, Arcanum

        Takács, Gyula, 1999, Az újszövetség irodalma – Jézus élete, Budapest, Kairosz Kiadó

        Tenney, Merrill C., 2003, Újszövetségi bevezető, Budapest, KIA

        Hanson, K. C. - Oakman, Douglas E., 2014.01.12., Palestine in the Time of Jesus, http://books.google.hu/books?id=d3jtCyoIlZMC&pg=PA52&dq=Palestine+in+the+time+of+Jesus&hl=hu&sa=X&ei=-g8eU8vaAo2HswadzoCwBw&redir_esc=y#v=onepage&q=Palestine%20in%20the%20time%20of%20Jesus&f=false

        Keener, Craig S., 2014.01. 05., The IVP Bible Background Commentary, http://books.google.hu/books?id=cnAAOuN2_JIC&printsec=frontcover&dq=new+testament+culture&hl=hu&sa=X&ei=s5EcU9yHD8vItAb274GIAg&ved=0CFQQ6AEwBQ#v=onepage&q&f=false

        Oláh János, 2014.03.10., Temetés a zsidó hagyományok szerint a bibliai- és talmudi időkben, valamint napjainkban, http://epa.oszk.hu/02000/02002/00013/pdf/2001-osz_olah-temetes.pdf

        Sz. n. 2014.03.07., 2Makkabeusok könyve, http://churchofgod.hu/

        Sz. n., 2014.02.11., Jewish Encyclopedia, http://www.jewishencyclopedia.com/

        Sz. n., 2014.02.11., Magyar Katolikus Lexikon, http://lexikon.katolikus.hu/

        Sz. n., 2014.02.14., Baker's Evangelical Dictionary of Biblical Theology, http://www.studylight.org/dictionaries/bed/

        Sz. n., 2014.03.06., Salamon Zsoltárai, http://churchofgod.hu/

        Sz. n., 2014.03.11., Bölcsesség könyve, http://churchofgod.hu/

        Sz. n., 2014.03.12., 4Ezsdrás, http://churchofgod.hu/

        2010, Biblia, Budapest, Kálvin Kiadó

        1984, Holy Bible, NIV, Colorado Springs, International Bible Society




Jegyzetek

[1] Allerhand, 1988, 107. o.

[2] Tenney, 2003, 131. o.

[3] Allerhand, 1988, 107. o.

[4] Tenney, 2003, 131. o.

[5] Allerhand, 1988, 108. o.

[6] ibid., 107. o.

[7] ibid., 106. o.

[8] Magyar Katolikus Lexikon, Főtanács, 2014. 02. 11.

[9] Allerhand, 1988, 107. o.

[10] „Nekünk nincs jogunk senkit sem megölni.” Jn 17,31

[11] Carson, 1991, 188. o.

[12] Fruchtenbaum, 2009, 25. o.

[13] Carson, 1991, 195. o.

[14] Fruchtenbaum, 2009, 24-25. o.

[15] ibid., 25-27. o.

[16] Tenney, 2003, 86. o.

[17] Carson, 1991, 188. o.

[18] ibid., 191. o.

[19] Carson, 1991, 194. o.

[20] Komesz, 2011, 100. o.

[21] ibid.

[22] Beasley-Murray, 1987, 50-51. o.

[23] Goppelt, 1992, 73. o.

[24] ibid., 73. o.

[25] Zsolt 47; 93; 96

[26] Goppelt, 1992, 75. o.

[27] v.ö.  ibid., 74-75

[28] v.ö.  Goppelt, 1992, 86-87. o.

[29] v.ö. Bolyki, 2001, 127. o.

[30] Carson, 1991, 222. o.

[31] Bolyki, 2001, 128. o.

[32] v.ö.  Bolyki, 2001, 128. o.

[33] Hanson-Oakman, 2014. 01. 12.

[34] ibid.

[35] Bolyki, 2001, 128. o.

[36] Bolyki, 2001, 128. o.

[37] Jewish Encyclopedia, Marriage Laws, 2014. 02.11.

[38] 1Móz 11

[39] Carson, 1991, 217.o.

[40] ibid., 218. o.

[41] Keener, 2014. 01.05.

[42] Carson, 1991, 218. o.

[43] Beasley-Murray, 1987, 60. o.

[44] ibid., 60. o.

[45] Carson, 1991, 219. o.

[46] Pünkösdi-karizmatikus hátteremből kifolyólag a πνεῦμα szót Szellemnek fordítom.

[47] Carson, 1991, 225. o.

[48] ibid., 226. o.

[49] ibid., 216. o.

[50] Baker's Evangelical Dictionary of Biblical Theology, Death, 2014.02.14.

[51] 1Móz 25,8 New International Version, 1984

[52] Bartha, 2011, Halál

[53] Haag, 2011, Élet a halál után

[54] Haag, 2011, Élet a halál után

[55] ibid.

[56] Bölcsesség könyve 3,1-9, 2014.03.11.

[57] Bartha, 2011, Feltámadás

[58] Jewish Encyclopedia, Death, 2014.03.08.

[59] 2Makk 7,9, 2014. 03. 07.

[60] Salamon Zsoltárai 3,13; 16, 2014. 03. 06.

[61] Bartha, 2011, Feltámadás

[62] 4Ezsdrás 32, 2014. 03. 12.

[63] Bartha, 2011, Feltámadás

[64] Haag, 2011, Halottak feltámadása

[65] Jubileumi kommentár, 2011

[66] Ef 2,1; 1Jn 3,14;

[67] Jubileumi Kommentár, 2011

[68] Goppelt, 1992, 248. o.

[69] ibid.

[70] Morris, 2001, 342. o.

[71] Haag, 2011, Halottak feltámadása

[72] Bartha, 2011, Feltámadás

[73] Oláh, 2014. 03. 10.

[74] 1Móz 46,4

[75] Haag, 2011, Temetkezés

[76] Beasley-Murray, 1987, 189-190. o.

[77] Oláh, 2014. 03. 10.

[78] Oláh, 2014. 03. 10.

[79] Oláh, 2014. 03. 10.

[80] Bartha, 2011, Gyász

[81] Morris, 2001, 352. o.

[82] v.ö. Morris, 2001, 351-352. o.

[83] Komesz, 2011, 59. o.

Comments