Nagy Kornél: A tulajdon kérdése a „Ne lopj!” és „Ne kívánd…!” parancsolatok tükrében

A szerző a PTF harmadéves hallgatója. A következő írást az etika tantárgy keretén belül készítette.

Bevezetés

A választott témának a címe lényegében két ismert és nagyon fontos bibliai versre utal, pontosabban a Tízparancsolat 8. és 10. parancsára (2Móz 20,15.17). A cím megadja az irányt, hogy a témát a tulajdon kérdésének aspektusából kell megvizsgálnunk. A Dekalógus (dekalogosz = tíz ige)[1] nagyon fontos alapértéket képviselt akkor is, amikor született, és ez igaz a mai posztmodern korban is. Ugyanakkor az értelmezését tekintve ma már – sőt Jézus Hegyi beszédében is – bizonyos restauráció, újraértelmezés következett be.[2] Ennek ellenére nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy a Törvényt maga Isten adta népének, és mint törvényadó, ő határozza meg, mi a jó és mi a rossz. A két témát egy dolgozatban kell feldolgozni, ami segít megtalálni a két parancsolat között a kapcsolódási pontokat, és a különbözőségeket is.

1. Ne lopj!

A magyar Büntető Törvénykönyv 370. § (1) bekezdése így fogalmaz: „Aki idegen dolgot mástól azért vesz el, hogy azt jogtalanul eltulajdonítsa, lopást követ el”.[3] A jog a lopást a vagyon elleni bűncselekmények kategóriájába sorolja. Olyan cselekményről van szó, mely tiltott és büntetendő. A jogrend a lopás enyhébb eseteit szabálysértésnek, a súlyosabbakat bűntettnek minősíti. Így a büntetési tételek is eszerint alakulnak, ha nem vesznek figyelembe egyéb körülményeket.

Felsorolhatunk néhány szalonképes szinonimát a lop szóra: csen, eltulajdonít, dézsmál, plagizál, sikkaszt, oroz. A lopás tiltása mindig érvényben volt, mióta tulajdonlás, birtoklás létezik. Kimondható, hogyha tiltott, üldözendő a cselekmény, akkor büntetendő is.

Mit lehet egyáltalán lopni? Erre humorosan az a válasz szokott érkezni, hogy mindent, ami nincs lebetonozva. Mégis, ha végigvesszük a listát, akkor loptak már embert, állatot, járművet, mindenféle tárgyi eszközt, ingóságot, más idejét, szellemi tulajdont: így szoftvereket, filmeket, zenéket, képeket, játékprogramokat stb. Jogtalan eltulajdonításnak minősíthető: a lopás, a rablás, az emberrablás, a csempészés, sikkasztás, plagizálás, torrentezés, uzsorakamat és mások egyéb módon történő megkárosítása, de például a munkahelyen a cég számlájára történő magáncélú telefonbeszélgetések, vagy munka helyett újságolvasás, internetezés is, és bizonyára folytatható még a sor.

2. A lopás kérdése a Szentírásban

A „Ne lopj!” (2Móz 20,15) parancsolat a többi parancsolat vagy cölöp között szintén egy cölöp, melyeket, ha összekötünk, akkor egy egyenes vonalat kapunk. Ha az etika aspektusából nézzük ezt az egyenes vonalat, akkor segít tájékozódni a helyes és helytelen, a jó és a rossz között. Ez a vonal hasonló a közutakon felfestett záróvonalhoz, amelyet tilos átlépni, és persze ahogyan átmegy az autós a záróvonalon, ugyanúgy sértjük meg a törvények által meghúzott vonalat. Még ha mi emberek át is lépjük alkalmanként a vonalat, mégis fontos szabályozó eszköz, amihez lehet és kell igazodni. Hasonló gondolatsort olvashatunk C. H. Mackintosh elmélkedéseiben[4] a törvényszegésről az 1Jn 3,4 alapján.

A rövid textus a bibliakutatók szerint emberrablásra utal. Számunkra, a 21. században a rabszolgatartás és a rabszolga kereskedelem olyan távolinak, idegennek és igen különösnek tűnik. Két helyen (2Móz 21,16; 5Móz 24,7) olvashatunk az emberrablásról a törvény tilalmai között, mely halállal bünteti azt, aki ilyent tesz. De ismerünk egy konkrét esetet is, amikor Jákób fiai eladták saját testvérüket, Józsefet 20 ezüstért az izmáelieknek (1Móz 37,28). Ennek a súlyos bűnnek Isten gondviselése által mégsem lett halál a vége! Továbbá az is érdekes vagy különös számunkra, hogy jogi szempontból az állatok és egyéb javak ellopását a polgári jog, és nem a büntetőjog kezelte. Ami a gyakorlatot illette, ilyenkor kártérítést kellett fizetnie a tolvajnak, plusz bizonyos mértékű jóvátételt, büntetésként (2Móz 21,37).[5]

Az egyéb javak ellopása kapcsán Istennek egy elgondolkodtató és előremutató rendelkezéséről ejtek néhány szót, mely kifinomult etikai érzéket sugall. A Jubileumi kommentár „a szociális szeretet tükrözője”[6] megfogalmazással illeti azt, hogy aratáskor ne takarítsanak be mindent, az elszóródott, a mező szélén hagyott gabonát, valamint a szüreteléskor is hasonló módon hagyjanak a szegényeknek, nyomorultaknak és jövevényeknek (3Móz 19,9-10). Ezzel is elébe ment az Úr annak, hogy aki más földjén szemezget és gyűjtöget magának, az ne lopásnak minősüljön.

Már fentebb említettem egy Újszövetségben olvasható történetet, Júdás esetét. De nagyon tanulságos, és etikai szempontból is jó példa Zákeus fővámszedő cselekedete. Ő, miután ráébredt bűnösségére, az összeharácsolt vagyonának felét a szegényeknek adta, és a törvényes 20%-os jóvátételi kötelezettség helyett 400%-kal kárpótolja a meglopott, kizsarolt embertársait. Végül még említést tennék Barabásról, akiről azt írja János: rabló[7] volt (18,40). Egy ilyen ember szabadult meg a kivégzéstől – Jézus Krisztus helyett. Ezt a szakaszt Pál apostol szavaival zárom, mely kifejezi e témakörben a Szentírás etikai iránymutatását: „Aki lopni szokott, többé ne lopjon, hanem inkább dolgozzék, és saját keze munkájával szerezze meg a javakat, hogy legyen mit adnia a szűkölködőknek.” (Ef 4,28)

3. A tulajdon

A tulajdon definíciója az értelmező szótár szerint: „Az az anyagi vagy szellemi érték, amellyel valamely személy vagy közösség mint magáéval szabadon rendelkezik, amely kizárólag az övé.”[8] A tulajdon feltételez tulajdonost. A kettő közti viszony létrejöhet vétel, öröklés, ajándékozás stb. útján. A tulajdon lehet személyé, a társadalomé, egy közösségé vagy bármilyen szervezeté, intézményé is, melyeknek vannak felelősei, akik etikai vétséget követnek el, ha hanyagul, hűtlenül kezelik a rájuk bízott javakat.

A tulajdonnak védelemre van szüksége, mely védelem alapesetben a tulajdonos dolga, de ezt önerőből nem láthatja el teljes egészében, ezért a közösségnek, vagy adott esetben az államnak is van kötelessége a tulajdon védelmében. A tulajdonjogot védik a törvények, a Polgári Törvénykönyv szabályai szerint.[9] A „Ne kívánd…!” című fejezethez fog kapcsolódni a birtoklási vágy kérdése, így itt néhány szót ejtek a birtokról, birtokosról, birtoklásról. A birtokos, röviden az, aki a dolgot sajátjaként a hatalmában tart.[10] Természetesen jóval összetettebb a teljes meghatározás, de itt csak a valami feletti hatalom gyakorlására szerettem volna utalni.

A Bibliában is több helyen találkozunk a tulajdon kérdésével. A Tóra is foglalkozik vele, különösen az Exodusban, ahol a kazuisztikus törvények szabályozzák e kérdéskört sok mással együtt. De ki a tulajdonos, az igazi tulajdonos? Istennek Izráel néphez mondott szavai választ adnak erre: „ti lesztek az én tulajdonom valamennyi nép közül, bár enyém az egész föld” (2Móz 19,5), és a zsoltáros szavai: „Az ÚRé a föld és ami betölti, a földkerekség és a rajta lakók.” (Zsolt 24,1). Szűcs úgy fogalmaz: „Jahve marad mindennek az elsődleges tulajdonosa”.[11] Pál apostol a dicsekvés kapcsán felteszi a költői kérdést: „Mid van, amit nem kaptál?” (1Kor 4,7). Az Istentől való lopás egyik minősíthetetlen esete volt az, amit Éli főpap fiai követtek el. Az áldozati húsnak azt a részét vették el – akár erőszakkal is –, amit az emberek az Úrnak szántak. Ez azért is volt nagyon durva, folytatólagosan elkövetett bűn, mert megutáltatták a néppel „az Úrnak szóló áldozatot” (1Sám 2,12-16).

A Bibliában több példát találunk arra, amikor a közös tulajdon ellen vétettek. Egy ószövetségi példa: Ákán bűne. Ő ezt mondta a saját tettéről: „Megláttam a zsákmány között egy szép sineári köntöst, kétszáz sekel ezüstöt és egy ötven sekel súlyú aranyrudat. Megkívántam és elvettem őket. Ott vannak a sátramban elásva a földbe, az ezüst is alattuk van.” (Józs 7,21).

Az Újszövetség lapjain is olvashatunk a közösség tulajdona elleni bűnről Júdás esetében: „tolvaj volt, és a nála levő erszényből elszedegette, amit beletettek” (Jn 12,6).

Végül nagyon fontos elem a magántulajdon, amikor az egyes személyek rendelkeznek tárgyakkal és egyéb javakkal. A magántulajdon ellen elkövetett lopásra is van példa, Ráhel esete, aki ellopta apja házibálványait, a terafimokat (1Móz 31,19).

Az Úr megengedi, hogy sok mindent tulajdonolhassunk, akár úgy, hogy ajándékba kapunk, örökölünk vagy megvásárolunk különféle dolgokat. Sőt, ő áldásnak adja, és mi áldásként vesszük a földi gazdagságot, jólétet, de azt is jó ha látjuk, ez veszélyeket is rejt magában. Nem véletlen Jézusnak a jól ismert megállapítása, hogy „Könnyebb a tevének a tű fokán átmenni, mint a gazdagnak az Isten országába bejutni.” (Mt 19,24). Azt is jó végiggondolni, ami etikai kérdéssé is válhat, hogy a jómódban élve az ember, mennyire érez indíttatást a szegények segítésére, támogatására. A karitatív szemlélet és gyakorlat más szempontból éppen a lopás gyakoriságának csökkentését is szolgálhatja, mert tudjuk, hogy a nyomorban élők egy részének ez talán mentő öv lehet. Persze, ha az etikai oldalát vizsgáljuk a szegénységre hivatkozó tolvajoknak a mentegetőzését, akkor ez nem fogadható el egyértelműen mentségként.

4. A felebarát

A Dekalógus utolsó pontja, igeverse – „Ne kívánd felebarátod házát! Ne kívánd felebarátod feleségét, se szolgáját, se szolgálóját, se ökrét, se szamarát, és semmit, ami a felebarátodé!” (2Móz 20,17) – birtokos esetben (genitivus) fogalmazódott, eltérően a 8. parancsolattól. A terítéken lévő 10. parancsolat érdekes, és egyben értelmetlen lenne a genitivusi alak nélkül: ne kívánj házat, feleséget, szolgát, szolgálót, ökröt, szamarat – végül semmit se! Ezért érdemes megvizsgálni, hogy mi a célja a birtokos eset használatának, és az ige kit ért a felebarát (héber = ) megnevezés alatt. A Septuaginta a héber megfelelőre, a réac szóra plészion-t () fordít, ami közeli valakit jelent, tehát ezt érthetjük úgy is, hogy bárki, embertárs.[12] Jézus tanítási módszerére jellemző, hogy amikor megkérdezte tőle egy törvénytudó: „De ki a felebarátom?” (Lk 10,29), ő erre az irgalmas samaritánus példázattal válaszolt, és nem definiálta a felebarátot.

5. Ne kívánd…!

Azt írja Szűcs Ferenc a könyvében, hogy „a parancsolat etikai mondanivalója nem a tulajdon fogalma felől közelíthető meg, hanem a lelkület felől”. A tárgyi világhoz való viszonyulásunk szorosan összefügg a bennünk rejlő birtoklási vággyal. Ez már kisgyermekkorunktól fogva tetten érhető. Amint fentebb volt szó a birtoklás kérdéséről, tudható, hogy ez hatalomgyakorlás valamilyen dolog felett. De nagyon sokszor láthatunk olyan helyzetet, amikor a birtokolt tárgy, dolog, vagy akár szellemi javak birtokolják, azaz uralják le az embert. [13]

A „kívánni” legtöbbször a szemen keresztül jut a szívbe, és hatol az értelmünkbe. Amikor ez elkezd dolgozni, akkor történik valami. Visszatérek a fentebb hozott ákáni példához (Józs 7,21). Úgy kezdődik az idézet: „Megláttam…”, ekkor tartott a szemnél a meglátott dolog. A következő mondat első szava: „Megkívántam”, itt már a szívben történik valami. Amikor ezen a ponton tartunk, döntéskényszer keletkezik, mert két kiút van, vagy nem foglalkozom vele, megállunk a lejtő előtt, vagy elindulunk a lejtőn, mint a példában: „elvettem”. Ezt az okfejtést azért vezettem le, mert látni kell, miért adta Isten a „Ne kívánd…!” parancsot, mert a szívben dől el, hogy bűn lesz-e belőle.

Tegyük fel a kérdést, mi befolyásolhatja azt a döntést, azt a pillanatot, hogy mi fog történni akkor, amikor a szemünk bejuttatja a szívünkbe az éppen egy padon felejtett mobiltelefont, vagy látjuk, hogy az autóbuszon, az előttünk álló utastárs zsebéből kilóg egy ötezer forintos bankjegy? Történhet az, hogy meglátjuk ugyan, de eszünkbe sem jut, hogy elvegyük, sőt szólunk a gazdájának a látottak miatt, annak ellenére, hogy a telefonunk elromlott éppen, és nincs pénzünk, a fizetés is még messze van, vagy pedig zsebre vágjuk mindkettőt, egy másik ember tulajdonát. A lelkiismeret? Az erkölcsi nevelés? A félelem, hogy lebukunk? Ha valaki igazán tudja a helyes választ, és ismeri az emberben lejátszódó folyamatokat, az Jézus Krisztus: „Mert a szívből származnak a gonosz gondolatok, gyilkosságok, házasságtörések, paráznaságok, lopások, hamis tanúskodások és az istenkáromlások.” (Mt 15,19). Jakab apostol is ír levelében erről: „Mert mindenki saját kívánságától vonzva és csalogatva esik kísértésbe. Azután a kívánság megfoganva bűnt szül, a bűn pedig kiteljesedve halált nemz.” (Jak 1,14-15)

Befejezés

Dolgozatom végén a sok példa kapcsán, és a kutatások eredményeként elgondolkodtam, hogy az etika, az etikus magatartás, az erkölcs, az erkölcsi morál tekintetében hogyan is állunk. Tudunk-e jó példát mutatva, a szabályokat betartva élni, mint Krisztus tanúi? Sajnos, ahogy általában minden dolog a világban, ránk is óhatatlanul ragadnak az etikai torzulások, erkölcsi lazítások. Ez olyan, mint amikor bemegyünk egy malomba, semmit sem csinálunk, semmihez nem érünk, csak végiglátogatjuk az üzemet, megnézzük a munkafolyamatokat, és amikor kijövünk, látjuk, hogy itt is, ott is lisztesek lettünk. Ezért a két elemzett parancsolat kapcsán igen nagy alázattal kell megnyilatkoznunk egymás előtt, de különösen Isten előtt. „Én, az ÚR vagyok a szívek vizsgálója, a lelkek megítélője” (Jer 17,10).

Felhasznált irodalom

  • BALÁZS Károly, 1998, Újszövetségi szómutató szótár, Budapest, Logos
  • BARTHA Tibor (szerk.), 1995, Keresztyén bibliai lexikon II. kötet, Budapest, Kálvin Kiadó
  • BIBLIATÉKA CD-ROM, 2000, A bibliatudomány elektronikus könyvtára, Budapest, Arcanum Adatbázis Kft.
  • CSÁBI Szilvia (vez. szerk.), 2003, Magyar értelmező kéziszótár, Budapest, Akadémiai Kiadó
  • HAAG, Herbert (szerk.), 1989, Bibliai lexikon, Budapest, Apostoli Szentszék Könyvkiadó
  • JOGTÁR BTK, 2012, Hatályos Jogszabályok Gyűjteménye, Budapest, Complex Kiadó http://net.jogtar.hu/jr/gen/hjegy_doc.cgi?docid=A1200100.TV (Letöltve: 2014.05.21.)
  • JOGTÁR PTK, 2013, Hatályos Jogszabályok Gyűjteménye, Budapest, Complex Kiadó http://net.jogtar.hu/jr/gen/hjegy_doc.cgi?docid=A1300005.TV (Letöltve: 2014.05.22.)
  • MACKINTOSH, C. H., 1998, Mózes harmadik könyve (Leviticus), in: A Szentírás magyarázata I., Budapest, Kálvin János Kiadó
  • MACKINTOSH, C. H., 2000, Elmélkedések Mózes 1. 2. 3. könyvéről, Dillenburg, Gute Botschaft Verlag
  • SZŰCS Ferenc, 1993, Teológiai etika, Budapest, Református Zsinati Iroda

Jegyzetek

[1] BARTHA, 1995, 618. o.

[2] SZŰCS, 1993, 21. o.

[3] JOGTÁR BTK, 2012, 370. § (1)

[4] MACKINTOSH, 2000, 362. o.

[5] HAAG, 1989, 1127. o.

[6] MACKINTOSH, 1998, 232. o.

[7] A Károli fordításban: tolvaj.

[8] CSÁBI, 2003, 1375. o.

[9] JOGTÁR PTK, 2013, 5:13 § (1-3)

[10] JOGTÁR PTK, 2013, 5:1 § (1-3)

[11] SZŰCS, 1993, 250. o.

[12] BALÁZS, 1998, 486. o.

[13] SZŰCS, 1993, 251. o.

Comments