Sitku Tibor: Íszá vagy Jézus: az iszlám képe Krisztusról és ennek következményei

Ajánló: kivonat a Legjobb szakdolgozatok-díj 2012-ben első helyezést elért diplomamunkájából.

 

Az iszlám az öt legnagyobb világvallás egyike. Egy 2005-ben megjelent vallástudományi könyv adatai szerint az iszlámnak 1 033 453 000 követője van, ez pedig akkor is komoly számnak tekinthető, ha hozzávetőleges becslésről van szó.[1]  Mindehhez még hozzátehetjük, hogy egyes források szerint ez a világ jelenleg legdinamikusabban fejlődő vallása, melynek oka egyrészt az iszlám országokban jelentkező jelentős népszaporulat, másrészt az áttérők számának növekedése.[2] Minden okunk megvan, hogy foglalkozzunk az iszlámmal!

Ebben a tanulmányban azt a kérdést szeretném közelebbről megvizsgálni, hogy az iszlám Jézus Krisztusról alkotott képe mennyiben felel meg annak, amit a keresztény kijelentés alapján tudhatunk. Kétségtelen tény, melyet a későbbiekben látni fogunk, hogy a Megváltó személye gondolatokra indítja muszlim felebarátainkat. Aki pedig Jézusról gondolkodik, azzal lehet „közös útszakaszokat”, kapcsolódási pontokat találni, ahol eszmecserét folytathatunk.

Jézus iszlámban betöltött szerepének vizsgálatakor közelebbről megismerjük a muszlim hit Krisztusról alkotott képét, mely többnyire a Korán témába vágó szakaszaira és az iszlám hagyományaira támaszkodik.

 

Röviden az iszlámról

Az iszlám vallás a 7. században alakult ki Arábiában, Mohamed próféta fellépése nyomán, aki ifjú éveiben a Mekka közelében emelkedő Hirá hegyre vonult el elmélkedni, és keresni az isteni igazságot. Tudnunk kell, hogy ekkor Arábiában a politeizmus volt az elfogadott, Mohamed azonban Hirá barlangjában kijelentést kapott az egyetlen igaz Istenről. A legenda szerint „egy fantasztikus lény, Gibraíl” (vagy Gábriel) arkangyal jelent meg előtte és ráparancsolt: „Hirdess!”. A próféta visszakérdezett, hogy mit hirdessen, mire az angyal azt válaszolta: „Hirdess Urad nevében, aki teremtett, vérrögből teremtette az embert. Hirdess!” (Korán 96:1-3). Ez volt az Allahtól kapott első üzenet, melyet a többivel együtt aztán a Koránban gyűjtött össze. Mindez 610-ben történt.[3]

Az iszlám hit az ún. Ábrahám-vallások egyike, azaz saját gyökereit éppúgy Ábrahámhoz köti, mint a judaizmus és a kereszténység. Az iszlám kifejezés olyan emberre vonatkozik, aki teljesen aláveti magát, átadja életét Isten akaratának. Őket nevezzük muszlimoknak.[4]

Isten neve arabul Allah, aki az iszlám monoteista világképe szerint az egyetlen Isten. Allah egyedülvalósága (al-tavhíd) adta meg az alapot a hit kibontakoztatásához. Mivel az egész teremtett világ Allahtól ered, így az ember is Allah teremtménye, aki halála után visszatér hozzá. Egy muszlim az Allah-hoz való viszonyát igen szorosnak képzeli el, ahogy ők fogalmaznak: „közelebb vagyunk hozzá, mint a nyaki ütőere”.[5]

A Vallástörténeti Kislexikon szavaival élve, az iszlám hitben „öt fő kötelesség” létezik, melyeket a hit öt pillérének is neveznek. Ezek sorrendben a hitvallás, a napi ötszöri, meghatározott módon történő imádság, a jótékonykodás, a Ramadán havi böjt és a zarándoklat.[6] Ezeket egy komoly hívő feltétlenül gyakorolja.

Az iszlám – hasonlóan a kereszténységhez – kinyilatkoztatott vallás. Ami a keresztényeknek a Biblia, az bizonyos értelemben a muszlimoknak a Korán.[7] A muszlimok szerint a Korán az egyetlen kinyilatkoztatott könyv. Míg a Biblia számtalan emberi szerző nevéhez köthető, addig a Korán egyedüli szerzője – legalábbis muzulmán vélemények szerint - Mohamed, aki 610 és 632 között írta meg művét.[8] A Korán szövegét tulajdonképpen Mohamed halála után állították össze, ennek munkájában három kalifa vett részt. Szerkezetileg 114 fejezetből, úgynevezett szúrákból áll. Terjedelmét tekintve sokkal rövidebb a Bibliánál. Az első szúrát, az al-fatiha-t leszámítva – mely áldáson kívül mást nem tartalmaz – a többi hosszúsági sorrendben követi egymást: a leghosszabb szúra a második, ezután folyamatosan haladunk a rövidebbek felé. Minden szúra Allah nevének segítségül hívásával kezdődik, a Basmala („Allah nevében”) kifejezéssel. A szúrák versekből állnak (melyeket ájáknak[9] neveznek), ráadásul külön nevük is van. A Korán „égi mivolta” miatt szent, öröktől fogva létező, préegzisztens kinyilatkoztatás. Ebből pedig az következik, hogy lényegében tilos arab nyelvről más nyelvre fordítani. A fordítást minden esetben lehetetlennek ítélik a nyelv isteni és varázslatos szépsége miatt.

Különösen érdekes lehet egy keresztény számára, hogy a Korán olvasásakor a szövegben „megjelenik a Biblia” bizonyos formában. Ez kétféleképpen történik.

Egyfelől egyfajta „válogatásról” beszélhetünk: bár Mohamed elsősorban a Pentateuchost ismerte, azon belül pedig legjobban a Genezis Könyvét, de a történeti könyvek hagyományairól is tudott. Így említi Dávid és Góliát történetét (Korán 2:250), ismerte Dávidot és Salamont (Korán 34:10-12), viszont nem ismerte a Prófétákat és a bölcsességi könyveket. Noét, Ábrahámot, Mózest mindenesetre említi. Ugyancsak tud a zsidó nép egyiptomi rabságból történt szabadulásáról és József történetéről is. A Korán 17:55 alapján úgy tűnik, hogy Mohamed Dávidot tartotta a Zsoltárok könyve szerzőjének: „És Dávidnak adtuk a Zabúrt”[10]. Mohamed az Íráson, a Könyvön belül megkülönbözteti a Tórát és az Evangéliumot is. Utóbbiból a szinoptikusokra összpontosítja a figyelmét. Természetesen Jézus Krisztus személye is szóba kerül, mellyel a most következőkben  fogunk foglalkozni.

 

Jézus az iszlámban

Az iszlám vallás alapvető jellemzőinek áttekintése után elérkeztünk tulajdonképpeni témánkhoz, mely Jézus Krisztus személyét, illetve cselekedeteit érinti. Keresztényként alapvető kérdés számunkra, hogy kicsoda Jézus. Trivialitásként kezeljük, hogy a Megváltó sokkal több embernél, ugyanakkor elismerjük valóságos emberi mivoltát is. Túlzás nélkül mondhatjuk, hogy a kereszténység igazsága két dologban, Jézus személyében és művében gyökerezik. Amikor a Koránt és az azon kívüli,  különféle arab forrásokat megvizsgáljuk, koncepciónk erre a két területre, azaz Krisztus személyére és tetteire összpontosít.

 

Jézus személye és munkája a Koránban

A Korán szövegében három szúra – a harmadik, az ötödik és a tizenkilencedik – visel olyan címeket, melyek Jézussal kapcsolatosak, és tizenöt szúra 93 ájája tesz róla említést. Jézus pontos arab neve Íszá, melyet magyarázat nélkül, saját értelmében használják. Általánosan elfogadott az a vélemény, miszerint az Íszá kifejezés a szír Yeshü-ből származik, ami ugyanakkor a héber Jeshuából eredeztethető.[11] Látnunk kell, hogy Krisztust a Korán szövege sokkal több elismerő címmel illeti, mint bárki mást korábban. Ezek a címek igen változatosak: Jézus, Messiás, Mária fia, Hírnök, Próféta, Szolga, Isten Lelke és Igéje (Szava). Úgy vélem, Jézus személyének iszlám felfogásáról teljesebb képet kaphatunk, ha elnevezései közül megnézzük a legfontosabbakat!

 

        Mária fia

            Az előbb felsorolt nevek közül a leggyakoribb az, amikor Jézus Mária fiaként szerepel.         Fontos megemlíteni, hogy a muszlimok elfogadják a Jézus inkarnációjáról és a szűztől való születésről szóló bibliai beszámolót, de máshogyan értelmezik azt, mint a keresztények. A Korán a születéstörténet ismertetése után ugyanis rögtön megjegyzi: „Nem illik Allahhoz,          hogy fiat vegyen magához. Magasztos Ő! Ha Ő elrendel egy dolgot, csak azt mondja neki:      „Legyél!”, és az lesz.” (Korán 19:35). A „Mária fia” elnevezés egyébként önmagában          üzenetértékű. Az arab nyelvben általában az apa nevét adják meg családnévként, nem pedig           az anyáét. A „Jézus, Mária fia” kifejezés azt hangsúlyozza, hogy Jézusnak nem volt apja,           akire hivatkozni lehetne, hanem Allah teremtette.[12] A teremtés a magyarázat szerint úgy             történt, hogy Gábriel angyal Allah engedelmével mintegy belelehelte Jézust Mária méhébe.[13]    Gnilka ezen a ponton megjegyzi, hogy Ádám teremtése még nagyobb is az iszlám felfogása   szerint Jézusénál, hiszen Ádámnak nem csak apja, de anyja sem volt.[14]  A Korán egyik ájája,            a 4:171 arra ösztönzi a keresztényeket (akiket a szokásos „Könyv Népe” kifejezéssel illet),          hogy ne lépjék túl a határokat vallásukban és Mária fiát csupán küldöttnek nevezzék! Jézus     tehát egyszerűen Mária fia, akit Allah teremtett meg, de semmiképpen nem egyenlő Istennel,            ahogy azt a kereszténység tanítja.

 

        a Messiás, Isten Igéje

A Korán tizenegy alkalommal nevezi Jézust Messiásnak, azaz Krisztusnak.[15] Ezen felül háromszor szerepel Jézus Krisztus néven. Nem tudjuk pontosan, hogy a Krisztus kifejezést messiási címként, vagy inkább csak tulajdonnévként használják. Ehhez hasonlóan rejtélyes a „Jézus, mint Isten Igéje” vagy „Allah Szava” elnevezés is. Muszlim kommentátorok szerint az Isten Szava kifejezést a Korán egészen máshogyan alkalmazza, mint amire keresztényként gondolnánk. Számunkra arról a kijelentésről, hogy Jézus Isten Igéje, leginkább János evangéliumának prológusa juthat eszünkbe: „Kezdetben volt az Ige, és az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige” (Jn 1:1). A bibliai szövegből kiderül, hogy az Ige egyenlő Istennel, aki Jézus személyében belépett ebbe a világba. A Korán „Allah Szava” kifejezése azonban csak annyit jelent, hogy a muszlimok szerint Allah Jézust a szavával teremtette meg – ahogy azt korábban már láthattuk.

 

        Próféta

A Jézus iránti tiszteletet jól kifejezi az a tény, hogy Jézust prófétának tekintik, az utolsó előttinek, aki megelőzte Mohamed megjelenését. Ezen a ponton azonban érdemes közelebbről megvizsgálni, hogy az iszlám vallás szemléletében mit jelent prófétának lenni, mert a hasonlóságok mellett komoly eltérések is mutatkoznak a kereszténység prófétasággal kapcsolatos elképzeléseihez képest. A Korán az iszlám hagyománynak megfelelően összesen 28 személyt nevez prófétának (dőlt betűvel emeltem ki azokat, akik nem szerepelnek a Bibliában): Ádám, Idrísz, Noé, Húd, Szali, Ábrahám, Lót, Izmáel, Izsák, Jákob, József, Jób, Su'ajb, Mózes, Áron, Dávid, Salamon, Jónás, Illés, Elizeus, Dzúl Kifl, Zakariás, János, Jézus, Ezsdrás, Luqmán, Dzúl Qarnajn (Nagy Sándor), Mohamed. A listából kiderül, hogy Jézus csupán egy a próféták sorában.[16] A próféták halandó emberek, akiket Allah kiválasztott, hogy üzenetét közölje velük.[17] Fontos jellegzetesség, hogy a muszlimok nézete szerint a próféta eleve tökéletes jellemű, alkalmas ember, aki bűntelen, modellértékű, és Isten győzelemre vezeti.[18] Nyilvánvaló, hogy utóbbi tulajdonságait tekintve a bibliai próféták jelentősen eltérnek az iszlám prófétáitól. Bár a prófétákra használt jellegzetes kifejezés, a héber nabi szó jelentése („akit elhívtak”) ugyancsak emlékeztet a muszlim hitben is elhívottnak, kiválasztottnak tartott prófétákra, a Szentírásban a prófétaság és a próféciák maguk is sokkal árnyaltabban kezelendők. Tudjuk, hogy a próféták nem voltak tökéletesek és hibátlanok (gondolhatunk például Jónás személyére), a legelső időszakban a prófétai szerepet pedig nem különlegesen elhívott kiválasztottak, hanem a lévita papok látták el. Mindezen felül maga a zsidó prófécia nem egy mennyei könyv szövegének átadását és leírását takarta, hanem Isten üzenetének hirdetését. Hozzátehetjük, hogy tágabb értelemben akár olyan dolgokat is prófétainak nevezhetünk, mint a Vörös-tengeri átkelés, a pusztai rézkígyó, de a szent sátor és a papság számtalan előírása is.[19] A Szentírás sok esetben botladozó, sőt elbukó, vagyis közel sem hibátlan prófétái megütközést váltottak ki a muszlimokból. Mivel meggyőződésük szerint a próféta nem lehet ilyen, ezért a Biblia által mutatott próféta-karaktert elutasítják: s többek között ez magyarázza idegenkedésüket Jézus Krisztus szégyenletes kínhalálával kapcsolatban.  Allah prófétája ugyanis nemcsak tökéletes, hanem sosem szégyenül meg és nem veszít.[20] Ha valakivel mégis ilyesmi történik, az értelemszerűen nem lehet Allah kiválasztottja.

Az előzőeket összegezve azt láthatjuk, hogy Jézus a muszlim felfogás szerint egy prófétai vonalba tartozó, tiszteletre méltó, alkalmas ember, aki azonban születését leszámítva csupán egy próféta a többi között és semmiképpen sem kezelendő kiemelten.

 

Az eddigieket átgondolva Jézus személyét illetően azt láthatjuk, hogy mindazok a kifejezések, melyek nekünk keresztényként ismerősen hangzanak, nem helyezhetőek el a bibliai értelmezési keretben. Bár Jézus szűztől született és Mária fiának nevezi a Korán, ez mindösszesen arra utal, hogy nem Isten Fia, és Ádámhoz hasonlóan teremtett lény. Jézus Allah Szava, ami ugyancsak születése körülményeivel kapcsolatos kifejezés, Messiásként való megjelölése pedig nem a szentírási értelemben kezelendő. Végül prófétai szerepe sem felel meg a biblikus formának, hanem pusztán egy az iszlám prófétáinak sorában. Mindezen felül maga a prófétai szerepkör sem ugyanazt takarja, mint amit a Bibliában megszokhattunk.

Vizsgálatunk ezen szakaszának eredménye az, hogy az iszlám által bemutatott Íszá, azaz a muszlim Jézus-személyiség nem felel meg a kereszténységben szereplő, szentírási Krisztusnak. Bár a kifejezések használata megtévesztő, azt láttuk, hogy azokat egészen más értelemben alkalmazza a Korán. Jézus semmiképpen sem isteni attribútumokkal rendelkező személy, hanem csupán egy a próféták sorában, aki különleges módon született.

Az előzőekben tárgyaltak szerint logikusan arra gondolhatunk, hogy amennyiben Íszá nem egyenlő Istennel, ez a tény szolgálatára és tanításaira is rányomja a bélyegét. Ennek ellenére azonban azt láthatjuk, hogy a Korán nem feltétlenül véli hiteltelennek azokat a csodálatos tetteket, melyeket Jézus az evangélium szerint végrehajtott, sőt meg is erősíti ezeket. Ugyanakkor Jézus tetteiről és tanításairól elég kevés utalást találunk a szövegben.[21]

Jézus a betegek gyógyítója volt – ezt a tényt maga a Korán is megerősíti.[22] Csodás tetteket vitt véghez, melyek már kisgyermek korától fogva végigkísérték életét. Érdemes megemlíteni, hogy Jézus csodálatos cselekedeteinek és tanításainak illusztrálása kapcsán Mohamed nemcsak az evangélium ismert részeihez, hanem az apokrif irodalomhoz is hozzányúl. Geoffrey Parrinder könyvében azt állítja, hogy a modern időkben elterjedt az a nézet, miszerint Jézus csodáit kétféle szemlélettel kell megközelítenünk. Vannak gyógyító csodák, amikor Jézus betegekkel vagy halottakkal foglalkozott, illetve természeti csodák, melyek során például lecsendesítette a vihart, a vízen járt, vagy éppen a vizet borrá változtatta. Ha elfogadjuk ezt a két kategóriát, akkor a Korán a kettő közül csak az evangéliumban előforduló gyógyító csodákra utal, míg a második csoportot teljesen figyelmen kívül hagyja.[23]

Az ötödik szúra egyik ájája azt is megemlíti, hogy „... engedelmemmel meggyógyítottad azokat, akik vakon születtek, és a leprásokat, és amikor előhoztad (feltámasztottad) a halottakat az Én engedelmemmel” (Korán 5:110b). Látható, hogy itt a gyógyító csodákról esik szó, melyeket a Korán szövege tényként kezel, sőt még Izrael gyermekeinek reakciójáról is említést tesz, akik „nyilvánvaló varázslatnak” nevezik ezeket az eseményeket. Hasonlóképpen beszél saját tevékenységéről Íszá egy másik szakaszban is: „És meggyógyítom a vakokat és leprásokat, és életet adok a holtaknak, Allah engedelmével...” (Korán 3:49). Nagyon fontos észrevenni azt a visszatérő elemet, miszerint Jézus minden csodálatos tette „Allah engedelmével” történik! Ebből egyértelműen azt láthatjuk, hogy bármit is tesz Jézus, azt valójában nem saját erejéből teszi, hanem Allah megbízásából.

János evangéliumában ezt olvashatjuk: „Bizony, bizony, mondom néktek: a Fiú önmagától semmit sem tehet, csak ha látja, hogy mit tesz az Atya; mert amit ő tesz, azt teszi a Fiú is, hozzá hasonló módon” (Jn 5:19). Vajon ennek parallelje található az előbbi Korán idézetben, amikor Allah engedélyéről beszél? A válasz minden bizonnyal nem.

Míg az evangéliumban Jézus azt tanítja, hogy Ő Isten akaratát cselekszi, addig a muszlim hit üdvtörténeti szemléletének az felel meg, ha Krisztust Mohamed előfutárának tekinti, valahogy úgy, ahogy Keresztelő János Jézus számára egyengette az utat. Íszá, azaz Jézus tetteit és csodálatos gyógyításait ennek fényében értelmezi a Korán.

A muszlim teológia azonban ennél többet is mond. Iszlám kommentátorok szerint egy próféta mindig abban az időben jön el, amikor legjobban illeszkedik saját korához. Eszerint Íszá olyan korban küldetett el, amikor az orvoslás és a természettudományok fejlődésnek indultak. Ennek ellenére Jézus mégis olyan dolgokat cselekedett, melyekre egyetlen orvos sem volt képes. Jézus tehát azért tett csodákat, mert olyan időszakban jött el, amikor a „csodatevés” illett legjobban a történelmi szituációhoz. Ehhez hasonlóan Mohamed ékes beszédű, költészetben jártas emberek közé küldetett el, mégis kortársai fölé emelkedett, mert senki nem tudott olyan páratlan alkotást írni, mint a Korán.[24] Mindkét esetben – Jézusnál és Mohamednél is – a közös tanulság az, hogy az adott történelmi pillanatban megjelenő próféták tettei mögött Allah hatalma áll. Jézus csodái tehát semmiképpen nem támasztják alá istenségét. A csodák azért történtek, mert Allah abban a korban Íszát ilyen módon támogatta – ahogyan Mohamedet a költészet idején a Korán megírására ösztönözte. Mindebből kiderülhet számunkra, hogy Jézus csodatételei bár elfogadhatók egy iszlám hívő számára, semmiképpen sem messiási jelek, hanem a próféták sorában, Mohamed előfutáraként véghezvitt, az adott korhoz igazodó cselekmények sorozatai.

Az eddigieket összefoglalva Jézus tevékenységével kapcsolatban azt mondhatjuk, hogy a Korán nem tagadja a csodálatos gyógyulásokat, a halottak feltámasztását. Jézus csodatettei azonban egyrészt Allah engedélyével végrehajtott események, másrészt az iszlám üdvtörténet egyik szakaszához tartoznak és nem annyira meghatározók, mint a kereszténységben. Jézus csupán előfutára volt az utolsó és igazi prófétának, Mohamednek.

 

Jézus a Koránon kívüli arab forrásokban

Nagyon sokan tudnak arról, hogy a Korán foglalkozik Krisztus személyével. Bár a keresztények alapvetően nem ismerik az iszlám szent könyvét, annyit azonban tudni vélnek, hogy a Korán és a muszlim hívők tisztelettel beszélnek Jézusról. Jóval kevesebb azonban azok száma, akik hallottak már az iszlám Jézus-hagyományáról, melynek szövegei a Koránon kívüli arab forrásokban keresendők. A muszlim Jézus-hagyomány kapcsán meg kell említenünk, hogy túlságosan természetesnek tekintjük, hogy Jézus tanításai Palesztinából főleg nyugat felé terjedtek el és kizárólag ott maradtak fent eredeti formájukban. A helyzet ugyanakkor az, hogy a Római Birodalom délkeleti sarkában fekvő Palesztinának főként kelet felé voltak hagyományos kapcsolatai, a zsidó szórvány elsősorban Mezopotámiában és Perzsiában eresztett mély gyökeret, az arámi nyelv pedig az egész Közel-Keletet összekapcsolta.[25]

Az iszlám Jézus-hagyománya szelektív módon maradt fenn. Ezek a szövegek Keresztelő János mellett Jézust is nagy aszkétának mutatják be, aki tanítványaival együtt vagy egyedül a teljes hontalanságot és szegénységet választotta. Ez a nézet minden jel szerint az iszlám előtti keresztény tradícióból származhat. Lehetetlen volna ezeket a szövegeket a maguk teljességében bemutatni és tárgyalni, ezért néhány, a témánkat jól reprezentáló szövegrészletet választottam ki az arab források közül.

A XIV. századi Obad al-Dharír Tudnivágyók mulatsága című munkájában érdekes jelenettel találkozhatunk, melyben Keresztelő János tekintélyként áll Krisztus felett: „János mondta Jézusnak: Sohase nézz meg figyelmes szemmel olyan dolgot, ami neked tiltott. Mert amennyiben megőrzöd szemeid tisztességét, peniszed sohasem paráználkodik. Ha tehát megteheted, hogy ne nézd meg a számodra meg nem engedett asszonynak a ruháját se, akkor tedd azt”.[26] Obad leírásában János helyes erkölcsi viselkedésre oktatja Jézust, melyről eszünkbe juthat a Hegyi Beszéd megjegyzése, amikor valaki kívánsággal tekint egy asszonyra.

A korábban említett aszkétizmus, azaz Jézus szegénységének kérdése arra sarkalt egyes, a X.-XII. században működő muszlim szerzőket, hogy érzékletesen leírják miben állhatott ez az állapot. Al-Gazáli műveiben utal Omajr fiára, Obajdra, aki megemlíti, hogy Jézus darócot hordott, a fák gyümölcsét ette, nem volt sem fia, sem háza, másnapra sem tett semmit félre és ahol éppen meglepte az éjszaka, ott feküdt le aludni. Még fésűt és poharat sem hordott magánál, mert amikor látott egy embert, aki a szakállát a tulajdon ujjaival fésülte, eldobta a fésűjét magától. Ezután találkozott valakivel, aki a saját tenyeréből ivott – Íszá pedig ennek hatására a poharát is eldobta magától. Ibn Abd Rabbihi Drágakő című munkája abból is ízelítőt ad, hogy Jézus aszkéta életvitele nemcsak a mindennapok gyakorlatában valósult meg, hanem ezt a fajta stílust tanította is: „Mondta Jézus az apostoloknak: Inkább legyetek a szabad ég alatt, mint házban, és inkább (saját) helységben, mint vendégségben. Egyetek vad olajbogyót, igyatok tiszta vizet, és így sértetlenül kimentitek magatokat az evilági dolgok közül”.[27]

Az aszkéta életvitel népszerűsítése, az arról való tanítás magával vonta azt is, hogy a világot az iszlám hagyomány Jézusa általában keresetlen szavakkal illeti. Jézus ezekben a szövegekben nemcsak becsmérlően beszél mindenféle kényelemről, hanem a legkisebb komfort kerülésére is határozottan felszólít. Szamarkandi Hanyagság elkövetése című munkájában azt olvashatjuk, hogy Jézus – aki az aszkéta életviteltől gyötrődve sírt és arcszíne megváltozott az éhségtől, ajkai szárazak voltak a szomjúságtól – azt kérte tanítványaitól, hogy vessék meg, sőt becsüljék le a világot. A szövegben Íszá egyenesen az ő követésének feltételeként említi mindezt: „Ha azonban másként tennétek, semmiképpen nem lesztek az én tanítványaim és barátaim. Ó Izrael fiai! Fogadjátok el a szabad teret házatokul, a kriptákat pedig lakhelyül, és akkor ebben a világban úgy éltek, mint idegenek”.

Jézus tanításai némely esetben olyan kontextusban is megjelennek, melyek az evangéliumi leírásokban más történethez kötődnek. A Hegyi Beszédben Jézus többek között a kívánságról is tanított. Ebben a témakörben hangzik el a mondat, mely szerint, ha valaki kívánsággal tekint egy asszonyra, az már paráznaságnak számít. Jézus ennek kapcsán naturalisztikus alapossággal megjegyzi: „Ha a jobb szemed visz bűnre, vájd ki, és dobd el magadtól, mert jobb neked, ha egy vész el tagjaid közül, mintha egész tested vettetik a gyehennára” (Mt 5:29). Túl azon, hogy a kimerítő izagógikai és exegetikai elemzés nyomán milyen eredményre jutnánk ennek a kérésnek a gyakorlati oldalát illetően, az arab szöveghagyományokban ez a szigorú felszólítás is előkerül, pontosabban szólva nem is maga a tanítás, hanem annak következményei. Al-Horajfis A kiváló kertje című, XIV. századi munkájában olvashatunk egy történetet, amikor Jézus elment emberekkel, hogy esőt kérjen Istentől. Isten azonban azt válaszolta neki, hogy addig ne kérjen esőt, amíg bűnösök vannak vele. Jézus felszólította a vele lévőket, ha valamiben bűnösök, távozzanak tőle. Az emberek, egyetlen kivételtől eltekintve el is mentek a helyszínről, a Jézussal ott maradt férfinek azonban hiányzott a jobb szeme. Mint a történetből kiderül, ez az ember Isten ellen vétkezett, amikor a jobb szemével és meggondolatlan lélekkel megnézte egy asszony lábát. Bűnét felismerve azonnal kitépte a szemét és eldobta magától. „Amikor Jézus ezt hallotta, olyan megindultan fakadt könnyekre, hogy könnyei még a szakállát is megnedvesítették. Nyomban (ezt) mondta neki Jézus: Kérd tehát Istent, hogy adjon nekünk esőt!” - írja a szöveg. Az eredmény nem maradt el: olyan bőséges eső hullott, hogy az embereket és a földeket is elárasztotta.[28] Meglátásom szerint a történet tanulsága persze nem az, milyen módon kell hatékonyan esőt kicsikarni Istentől: sokkal inkább az iszlám nézetét mutatja meg arról, hogy az erkölcsös ember, aki nem tekint asszonyra kívánsággal, szinte bűntelennek számít.[29]

 

Jézus iszlám szerepének következményei

Az eddigiekből kiderülhetett, hogy a kereszténység által ismert Jézus Krisztus nem ugyanaz, mint az iszlám Íszá – kettőjük felszínes hasonlósága mély ellentéteket rejt. Vajon ez a tény hogyan befolyásolja a kereszténység és az iszlám viszonyát?

Közhely, hogy az egész világ egy nagy falu. A globalizáció hatásai bizonyos mértékben összemossák az országhatárokat, ami azt is jelenti, hogy egyre többször alakulhat ki olyan szituáció, melyben eltérő világnézetű emberek, szervezetek, nemzetek találkoznak egymással.  Horst Afflerbach azt írja, hogy 12 milliónál többre tehető a különböző etnikumú, Európában élő muzulmánok száma, akik közül legalább 3 millió Németországban lakik. Afflerbach azonban megemlíti, hogy a jelek szerint az integráció nem igazán alapos: úgy tűnik, a muzulmán háttérből érkezők nem nagyon épülnek be a német társadalomba, mert vallásuk és kultúrájuk idegennek tűnik, így saját kulturális gettójukban maradnak.[30]

Az Európában élő 12 millió muzulmán identitását lényegében meghatározza saját vallási tudata. Az iszlám totális hit és életmód, s ha egy muszlim felvilágosultnak és műveltnek tekinthető, esetleg nyugati képzettségre tesz szert, akkor is muzulmán marad.[31]

Meglátásom szerint a kereszténység háromféleképpen reagálhat az egyre erősödő iszlám jelenlétre. Az egyik lehetőség az ellenállás, a kategorikus elutasítás opciója. Ennek értelmében, miután az iszlámot megismertük, kifejezzük nemtetszésünket, esetleg aktív módon próbáljuk korlátozni, lehetetlenné tenni az iszlám tevékenységeit. A keresztények dönthetnek az iszlámmal kapcsolatban úgy is, hogy a passzivitás útját választják, és egyszerűen nem foglalkoznak vele. A harmadik lehetőség természetesen a párbeszédet jelenti, amikor az iszlám és a kereszténység aktív eszmecserét folytat egymással.

Kézenfekvő módon felmerül a kérdés, melyek azok a kapcsolódási pontok a két hitrendszer elemein belül, melyek a párbeszédben kölcsönösen megkönnyítik egymás megértését? Csordás Eörs szerint ezek közül az egyiket Ábrahám személyében, a két vallás közös eredetében találhatjuk meg. Ábrahám abban is összekötő, hogy mindkét vallás esetében ugyanazon örökség a monoteizmus.[32] A közös témák sorát azonban korábbról, Ádámtól is kezdhetjük, akiben felismerhetjük az emberiség helyzetét.

De mi a helyzet Jézussal? Eörs azt állítja, a felszínes hasonlóságok azt az illúziót keltik, hogy Jézus kiváló alap a közös hang megtalálásához, azonban éppen hogy a Róla elhangzottak különbözősége képezi a legnehezebb akadályt.[33] Ulrich Neuenhausen is úgy látja, hogy „a legtöbb párbeszéd keresztények és muzulmánok között véget ér ezen a ponton: Jézus személyénél”.[34]

Keresztényként úgy vélem, Jézus az egyetlen út Istenhez – muszlim felebarátaink számára is. Ha feltételezzük, hogy párbeszédünk evangélizációs célú és többet kíván nyújtani az ismereteknél, nehezen tudom elképzelni, hogy egy muzulmán anélkül válik kereszténnyé, hogy megtérése folyamatában nem jut szerep Jézus Krisztusnak. Ez pedig azt jelenti, hogy amennyire Jézus elválasztó elemet képezhet a párbeszédben, a kapcsolat egy pontján mégiscsak meg kell jelennie, amikor az evangélium elhangzik és a beszélgetés témája ezzel magától értetődően Jézusra vonatkozik majd.

Jézus tehát elválaszt vagy összeköt? Meglátásom szerint elválaszt, ha a beszélgetés alapja és kiindulópontja pusztán az iszlám Krisztus-képe, a beszélgetés célja pedig egyfajta vallásközi ismeretterjesztés. Saját, Mohamed által felépített elképzeléseik alapján a muszlimok soha nem fognak találkozni a keresztény Messiással. Ha ezen túl azonban hajlandónak mutatkoznak megismerni mit mond Jézus személyéről a Biblia, akkor új dimenziók nyílhatnak meg az eszmecserében, ami a párbeszéd alapjait is átemelheti az ismeretterjesztésről az evangélium hirdetésére.

 

Felhasznált irodalom

 Biblia, 1990, Budapest, Magyar Bibliatanács

Korán, 2010, Budapest, Hanif Iszlám Kulturális Alapítvány

 Afflerbach, Horst, 2002, Allah nyugaton is jelen van, in: Johanna Al-Sain-Ernst Schrupp, Allahért harcoltam,  Budapest, Evangéliumi kiadó, 33.o., 36.o.

Archer, Gleason L., 2001, Az ószövetségi bevezetés vizsgálata, Budapest, KIA

Bowker, John, 2005, A világ vallásai, n.a., Gabo

Csordás Eörs, 2001, Párbeszéd az iszlámmal, Budapest, Szent István Társulat

Gnilka, Joachim, 2007, Biblia és Korán, Budapest, Szent István Társulat

Horváth Gábor, n.a., Mementó, Pécs, Alexandra Média Iroda

Lewis, Bernard - Churchill, Buntzie Ellis, 2009, Iszlám – nép és vallás, Budapest,
HVG kiadó Zrt.

Neuenhausen, Ulrich, 2002, A különbségek ismerete, in: Johanna Al-Sain-Ernst Schrupp, Allahért harcoltam,  Budapest, Evangéliumi kiadó, 33.o., 36.o.

Parrinder, Geoffrey, 2003, Jesus in the Quran, Oxford, OneWorld Publications

P. Gábor Mózes (szerk.), 2002, Minden Jézusról, n.a., Kairosz Kiadó

Szalai András, 2009, A kereszténység a Koránban, Budapest, Zsigmond Király Főiskola

 

 

 



JEGYZETEK

[1]     Bowker[2005], 210.o.

[2]     Horváth[n.a.], 107.o.

[3]     Bowker[2005], 176.o.

[4]     Lewis és Churchill[2009], 18.o.

[5]     Bowker[2005], 178.o.

[6]     Vallástörténeti Kislexikon[1983], 129.o.

[7]     A Korán szó jelentése „hirdet” vagy „recitál”: ezért szokták a szavait hangosan kántálni.

[8]     Gnilka[2007], 47.o.

[9]     Valójában az ája szó jelentése „jel”, „lecke”, vagy „tanulság”, de a Korán szövegében előfordulva leginkább csodás jelet takar, melyeket Allah tesz. Azonban ugyanez a kifejezés használatos a versekre is.

[10]   A „zabúr” kifejezés annak a könyvnek a neve, melyet a muszlimok szerint Allah adott Dávid prófétának. Ezen a ponton azonban hozzáteszik: nem tudni, hogy ez a könyv mennyiben felel meg a mai Zsoltárok Könyvének. A hagyomány szerint állítólag Mohamed ezt mondta: „Az Írás könnyűvé tétetett Dávidnak. Mikor a lováért küldetett, és felnyergelte, befejezte az olvasását, mielőtt elkészültek volna vele”.

[11]   Egyesek szerint az arabok azért használják az Íszá elnevezést, mert hasonlít Ézsaura, és feltételezik, hogy Ézsau lelke szállt Jézusra. Erre az elképzelésre azonban semmilyen bizonyíték nincs. (Parrinder[2003], 16.o.)

[12]   Gnilka[2007], 89.o.

[13]   Uo, 148.o.

[14]   Uo., 122.o.

[15]   Parrinder[2003], 172.o.

[16]   Szalai[2009], 29.o.

[17]   Érdemes megjegyezni, hogy Mohamed egyik tipikus mellékneve Musztafa, azaz „Kiválasztott”.

[18]   Szalai[2009], 30.o.

[19]   Archer[2001], 355.o

[20]   Szalai[2009], 30.o.

[21]   Gnilka[2007], 125.o.

[22]   Parrinder[2003], 83.o.

[23]   Uo., 84-85.o.

[24]   Korán[2010], 90.o.

[25]   Mózes[2002], 249.o.

[26]   Uo., 266.o.

[27]   Uo., 272-273.o.

[28]   Uo., 291-292.o.

[29]   Közismert kép az iszlám világból az elfátyolozott nők látványa, mely más okok mellett az ilyen bűn elkövetésétől is szeretné megóvni a férfiakat. Ugyanakkor meg kell említeni, hogy a fátyol viselése mindig problematikus kérdésnek számított az iszlám története során.  Akadtak olyanok (például Kászim Amín, fiatal egyiptomi jogász) akik a szolgaság legalantasabb megnyilvánulási formájának tartották a fátyolt, míg a másik oldalon (például Khomeini, az 1979-es iráni forradalom vezetője és ideológusa) a nők testének elfedésére vonatkozó régi szabályok szigorú betartását követelte. A küzdelem a muszlim világ nagy részén ma is tart. (Lewis és Churchill[2009], 128-130.o.)

[30]   Afflerbach[2002], 33.o.

[31]   Uo., 36.o.

[32]   Eörs[2001], 63.o.

[33]   Eörs[2001], 74.o.

[34]   Neuenhausen[2002], 120.o.

Comments