Lengyel Csilla: Változó vezetői szerepek a gyülekezetben

A cikk elolvasását ajánlom azoknak, akik szeretnének közösen gondolkodni azon, vajon milyen jellegű vezetőt tekintenek hitelesnek a felnövekvő nemzedékek, és mit tehet a lelkipásztor azért, hogy az evangélium örök üzenetét számukra is autentikus módon képviselve irányítson.



A posztmodern kor átalakulóban lévő világában a gyülekezeteknek rengeteg új kihívással kell megküzdeniük. Főleg a vezetést is érintő kérdésekben a jelen aktuális problémáit nem lehet a régebben bevált, de mára már idejét múlt megoldásokkal elintézni. A jelenhez való alkalmazkodást nem spórolhatjuk meg, még akkor sem, ha a keresztény hit olyan válaszokat kínál, ami sosem fogja elveszteni az érvényességét. Legtöbbször azonban nem az üzenet lényegével van a gond, hanem a móddal, ahogy azt az egyház közli. Egy hamarosan végleg a múltba vesző világ szabályai szerint berögzült reakciók nem tudják elérni a ma cinikus és minden tekintélyt megkérdőjelező emberét.

Ahhoz, hogy a gyülekezetek képesek legyenek sérülés nélkül átalakulni, és hatékonyak tudjanak lenni egy ennyire megváltozott közegben, a vezetőknek is fel kell vállalni a változást. A tekintély és a tisztelet feltétel nélküli elvárása és a felsőbbséges irányítás már nem járható út, pláne a gyülekezeti protokollal még meg nem barátkozott frissen megtértekkel szemben.

A kereszténység évezredei alatt nagyon sokféle vezetői típus és gyülekezetirányítási stratégia alakult ki az üldözések korának vénekből álló vezetőtanácsától a középkori erőteljesen hierarchikus vezetésen keresztül a modern kor karizmatikus sztárpásztoraival bezárólag. Ezek hol jobban, hol kevésbé eredményesebben, de segítették a gyülekezet alkalmazkodását az átalakuló korszellemhez.

Ezek az átalakulások ritkán mentek békésen, és mindig akadtak olyanok, akik veszélyt láttak abban, ha a gyülekezet igyekezett jobban megérteni a világi gondolkodásmódot. Természetesen az elvilágiasodás kockázatát nem kell alábecsülni, de az óvatosságra épülő elzárkózás, a világtól való rettegés és a régen bevált, de mára elavult módszerekhez való ragaszkodás nem a legbátrabb dolog, amit a gyülekezet megtehet a nemzedéke megváltoztatásáért. Az egyetemes misszió történetében is számos alkalommal megtörtént, hogy új evangelizációs módszereket vetettek be, eddig el nem ért népcsoportokat céloztak meg, sőt az evangéliumi teológiában is más-más korokban és térségekben másra helyezték a hangsúly. 1

Pál maga is az emberek elérését tartotta a legfontosabbnak, függetlenül attól, hogy kik voltak és mennyire voltak fogékonyak az örömhírre. „Görögöknek és barbároknak, bölcseknek és tudatlanoknak egyaránt adósa vagyok.” (Róm 1;14) Viszont soha nem félt ezért feladni saját korának az elfogadott nézeteit, és a megtérők kedvéért alkalmazkodni az akkori világ sokféleségéhez. Mert én, noha mindenkivel szemben szabad vagyok, magamat mindenkinek szolgájává tettem, hogy a többséget megnyerjem. És a zsidóknak zsidóvá lettem, hogy zsidókat nyerjek meg; a törvény alatt valóknak törvény alatt valóvá, hogy a törvény alatt valókat megnyerjem; a törvény nélkül valóknak törvénynélkülivé, noha nem vagyok Isten törvénye nélkül, hanem Krisztus törvényében való, hogy törvény nélkül valókat nyerjek meg. Az erőtleneknek erőtelenné lettem, hogy az erőteleneket megnyerjem. Mindeneknek mindenné lettem, hogy minden módon megtartsak némelyeket. (1Kor 9;19-22)

A vezetőnek kell tehát az elsőnek lennie, aki felismeri a változás szükségességét, és az átformálódó egyházirányításnak kell inspiráló hatással lennie a gyülekezetre. Ha ez fordítva történik, és egy alulról jövő kezdeményezésként a gyülekezet fordul ki a vezető kezeiből, az több sérüléssel, szakadással, keserűséggel és kiégéssel járhat, hisz ilyenkor a vezető érzi feleslegesnek a szolgálatát, és megkérdőjeleződik a tekintélye. Ezt pedig nehéz jól viselni.

Épp ezért a legelső, amit egy vezető tehet a gyülekezete érdekében, ha nem ragaszkodik görcsösen a hatalmához, hanem próbálja tudatosítani magában, hogy a vezetést Isten bízta rá, és a tekintélye helyett inkább a gyülekezetet veszi komolyan. Már nem tartható fenn egy olyan közösség, ahol a tagokat gyerekként kezelik, és megkövetelik, hogy szó nélkül megtegyenek mindent, amit elvárnak tőlük.

A mai ember alapvetően ambivalens módon szemléli a hatalom kérdését. Egyrészt ösztönösen elutasít mindent, ami a szabadságát és az egyéniségét fenyegeti, másrészt él benne egy erős vágy a rend után, amiért cserébe hajlandó behódolni a legvadabb elnyomásnak is. Csak az a gyülekezet maradhat életképes, amely józanul tud egyensúlyozni a két szélsőség között azzal, hogy felelősségteljes és határozott vezetőket mutat fel, akik képesek példaképpé válni, de eközben nem nyomják el a tagok autonómiáját. Ez a hitelesség az, amit igen kevés vezetőnek sikerül kifejlesztenie, és ezt igyekszik pótolni az erőfölényből történő irányítással.

Egy olyan korban, ahol az embereket életük minden területén ilyen vezetési stílus elviselésére trenírozták, ez még fenntartható volt, de most minél frissebb generációt nézünk, annál inkább mást tapasztalunk. A mostani fiatalok már egész más iskolai környezetben nevelkednek. Az egyetemeken ez már régebb óta folyik, és a közép- és általános iskolákban szintén kezdenek elterjedni azok az alternatív oktatási módszerek (projekt módszer, dráma-pedagógia, csoportbontás), amelyek a tanári tekintély gondolkodás nélküli elfogadása helyett a csoportmunkát, a feladat együttműködés általi megoldását, az önálló tanulást és véleményalkotást helyezik a középpontba. Annak, aki ilyen háttérből jött, a gyülekezet atyáskodása (még ha az elején vonzónak is tűnik az előre legyártott megoldásaival) egy idő után zavarónak és anakronisztikusnak fog tűnni.

Másrészről a legtöbb dolgozó ember tudja milyen az, ha a felettese kellemetlen feladatokat bíz rá, beosztja az idejét, és természetesnek veszi a túlóráit. A szabadidejét, amelyet jó esetben a gyülekezetre szán, inkább nem szeretné ilyen kötöttségek között eltölteni. Egy mostani fiatal vagy felnőtt csak akkor lesz hajlandó erőfeszítést tenni, ha annak látja értelmét, és ő maga szívből meg van győződve róla, hogy az a megfelelő és Istentől kapott feladata. Ebből a szempontból a jövő gyülekezete hasonló lesz az ősgyülekezethez, hiszen csak azok fognak csatlakozni hozzá és kitartani mellette, akik valóban elkötelezettek, mert egy vezető kívülről érkező vezényszava már nem lesz elég a nyáj összetartásához. Ezért fontos, hogy a vezetőség több figyelmet szenteljen az egyes tagok egyéni fejlődésére, hogy ezáltal a személyes meggyőződést segítsen kimunkálni bennük. Így a gyülekezet tagjainak Krisztus követése lesz a céljuk, és az Ő mindent felülmúló tekintélyének való engedelmeskedés, amihez a vezető segítséget és irányt tud mutatni. Ebből az odafigyelő és támogató magatartásból ered a vezető igazi tekintélye, ami megérdemli a tiszteletet, és örömmel el lehet fogadni.

Egy ilyen gyülekezet vezetője nem engedheti meg magának, hogy fensőbbséges és távolságtartó legyen, még ha ez kényelmesebb és kevésbé fárasztó is. A tagokat egymással és a vezetéssel Isten közös keresésén túl a személyes kapcsolatoknak kell összefűznie. Ezért a vezetőnek energiát kell fektetnie a kapcsolatába a gyülekezetet alkotó emberekkel. Ha valaki kórosan zárkózott, és általában nem kedveli a társaságot, vagy minden szavával sikerül ledöngölni és megsérteni a körülötte lévőket, az lehet, kiváló szervező vagy szellemes szónok, de nem alkalmas egy spirituális közösség vezetésére. Ehelyett a legtöbb biztatásnak, a legtöbb lelkesedésnek és a legnagyobb megértésnek a vezetőtől kell származnia. Függetlenül attól, hogy szenvedélyesebb vagy visszafogottabb lelkialkatú, előre vivő, pozitív beállítottság kell, hogy jellemezze, és hogy Istenhez hasonlóan lássa mindenkiben a lehetőséget is, ne csak a kigyomlálni való bűnt. Mindemellett a legnagyobb kihívás, hogy őszinte tudjon maradni, mert a szerepjátszás nagyon hamar lelepleződik.

A vezetőnek felelőssége szellemileg is elől járni a gyülekezetben, de ez nem azt jelenti, hogy minden tudás birtokosának tartja magát, hanem épp ellenkezőleg, mindig nyitott tud maradni Isten tanítására. Nem az fogja a gyülekezet elé helyezni, hogy sosem tévedett, vagy hogy nagyobb ajándéka van mindegyiküknél, hanem az az intenzitás, amivel Istent keresi, és hajlandó engedelmeskedni a szavának. Mivel nem a saját dicsősége érdekli, hanem Isten céljainak az elérése, ezért nem áldozat vagy fenyegetés számára felismerni másokban a talentumokat, és ezáltal képes segíteni a tagokat a kibontakozásban.

Ehhez hozzátartozik, hogy vigyáz magára, és nem vállal indokolatlanul nagy terheket, a gyülekezet fejlődésébe önmagát is beleszámítja, és nem akarja azt még egyszer a saját szenvedése által megváltani. Mártíromság helyett figyel a gyülekezet visszajelzéseire, a problémákat és konfliktusokat igyekszik nem takargatni, tiszta lelkiismerettel pihen, amikor megteheti, és elégedetten marad a háttérben, ha arra van szükség.

Egy ilyen vezetési stílus rengeteg önfeláldozást kíván, ami abban nyilvánul meg, hogy a vezetőnek képesnek kell lenni megfeledkezni magáról, hogy másokat építhessen. Ezért el kell tudnia engedni a sértéseket, keserűségeket és veszekedéseket, amelyek minden emberi kapcsolat velejárói. A jövő gyülekezetének a vezetője valóban mindenkinek a szolgája kell legyen, ahogy azt a legnagyobb Vezetőtől hallottuk: ti engem így hívtok: „Mester, és Uram. És jól mondjátok, mert az vagyok. Azért, ha én az Úr és a Mester megmostam a ti lábaitokat, néktek is meg kell mosnotok egymás lábait.” (János 13; 13-14)

A gyülekezetnek pedig valóban ajándéknak kell tartania, ha ilyen személyiség áll az élén.  


(1) Bosch D.J. Paradigmaváltások a misszió teológiájában (2005) Harmat Kiadó Bp. 165-171. o.


( a szerző a PTF pasztorálpszichológiai szakreferens képzésének hallgatója)
Comments