Dr. Wildmann János: Bevezetés a gyakorlati teológiába mint egzisztenciális tudományba

Bevezetés a gyakorlati teológiába mint egzisztenciális tudományba[1]

 

Mi a gyakorlati teológia?

A gyakorlati teológia, vagy katolikus megfogalmazásban kissé pontatlanul pasztorálteológia, a 18-19. századfordulója óta azt a teológiai diszciplínát jelenti, amely Szabó Lajos értelmezésében „az egyház életmegnyilvánulásaival és a szolgálatvégzők tevékenységével” foglalkozik úgy egyéni, mint közösségi vonatkozásban.[2] A szakterület klasszikus felosztása a gyülekezeti lelkész (pap) feladatköreihez és az egyházi élethez igazodik. Ide tartozik a liturgika, a homiletika (igehirdetéstan), a katechetika (hitoktatás), a poimenika (lelkigondozástan), de egyes értelmezések szerint az egyházjog, az egyházi kommunikáció vagy a valláspedagógia is. Mindez nem jelenti azt, hogy a gyakorlati teológia a lelkipásztori feladatok ellátásának valamilyen technikai kézikönyve lenne, amelynek használata egyfajta gyorstalpaló képzéssel is elsajátítható. A hit, a személyes elkötelezettség és a gyakorlati készség tehetnek ugyan valakit jó lelkipásztorrá, lelkipásztori munkatárssá, hitoktatóvá vagy újságíróvá, de önmagukban aligha gyakorlati teológussá. A gyakorlati teológia ugyanis elméleti, tudományos reflexió az egyházi cselekvésre, amelybe nemcsak a szűken értelmezett lelkipásztori tevékenyég tartozik, hanem „az egyházi közösségek mai életformájának, kegyességi gyakorlatának és a társadalomban betöltött szerepének folyamatos kutatása” is.[3]

Karl Rahner és Herbert Vorgrimler az 1980-ban magyarul megjelent Teológiai Kisszótárban a következőképp határozzák meg a pasztorális (helyesebben gyakorlati) teológiát. „A pasztorális teológia az Egyház önmegvalósításával foglalkozó teológiai tudományág, amely ezt az önmegvalósítást Isten üdvözítő cselekvéseként vizsgálja. Egyrészt úgy, ahogy ténylegesen történik, másrészt úgy, ahogy – a pasztorális teológia által tisztázandó módon – történnie kell az Egyház maradandó lényegéből és az Egyház és a világ mindenkori szituációjából következőleg.”[4] Szisztematikus és biblikus teológusok, valamint egyházi hivatalviselők gyakran hajlanak arra, hogy egyrészt túltegyék magukat azon, ami történik, valamint azon, ami a világ mindenkori szituációjából következik, másrészt pedig hajlanak arra, hogy az egyházi cselekvés kritériumait kizárólag az általuk művel szakterület eredményei, illetve intézményi szempontok alapján határozzák meg. Ez azzal a veszéllyel fenyeget, hogy az elméleti teológia vagy az egyházi hivatal elefántcsonttornyába zárkózva elszakad a társadalmi valóságtól, nem egyszer a keresztény egyházi gyakorlattól is. Ez szükségszerűen vezet a teológia és egyházvezetés elszigeteltségéhez, amelyért általában a keresztény tanításnak és az egyháznak hátat fordító modern világot okolják.

Természetesen nem arról van szó, hogy a gyakorlati teológia függetleníthetné magát az elméleti teológiától, hiszen ennek iránymutatása nélkül nem is tudhatja, mi is az egyház maradandó lényege, amire Rahner és Vorgrimler idézett szócikkükben utalnak. Szabó Lajos hivatkozott tanulmányában szintén arra figyelmeztet, hogy „Az elméleti teológia tudományos eredményeinek használata nélkül a praxis pusztán «módszerré» válik az egyházban, a gyakorlati felhasználást nélkülöző teológia pedig az életkérdésektől távolivá és öncélúvá lesz. A kölcsönhatás ébrentartása a theologia practica napi feladata”.[5] Ugyanez vonatkozik az egyházvezetésre is. Cserháti József egykori pécsi megyéspüspök a II. Vatikáni zsinat előtti katolikus egyházról írta: „Az egyház régebben önmagát rendíthetetlen sziklának tekintette a zajgó világ közepén, bevehetetlen várnak gondolta magát, amely túlél minden támadást. Az elszigeteltség egyre nőtt és az egyház lassan már az örvényekkel sem került kapcsolatba, a világ elrohant mellette”.[6] A valóságtól elszakadó egyházi hierarchia nem érti sem az új helyzetet, sem azt, hogy az ezekben megfogalmazódó új problémákra, kérdésekre új válaszokat kell adni. A felmerülő új kihívásokat gyakran támadásnak éli meg, ezért hajlik a struktúra megerősítésére, saját hatalmának túlhangsúlyozására, és általában a régi válaszok ismételgetésére. Az egyház mint közösség ugyanakkor éppoly kevéssé nélkülözheti a hatékony vezetést, mint az elméleti teológiát. A gyakorlati teológia feladata, hogy úgy segítsen újra értelmezni az egyházvezetés és hivatal szerepét, hogy közben nem szakad el tőle, nem külső támadóként lép fel vele szemben, hanem vele – bár lehet, hogy feszült viszonyban, de – közös útkeresésre indul a bibliai üzenet és az elméleti teológia eredményeinek ismeretében.

Nem tekinthet el a gyakorlati teológia az egyházi közösségek cselekvésének vizsgálatától sem. Az egyház ugyanis nem csak, sőt elsősorban nem a hivatalviselők révén valósítja meg önmagát, hanem a gyülekezetekben, egyházi csoportokban, sőt az egyes hívők által is. Ami – Rahner és Vorgrimler szavaival – az egyház önmegvalósítása során „ténylegesen történik”, annak része az egyházi közösségek vallási és nem vallási tevékenysége, vagyis kegyességi gyakorlataik éppúgy, mint a keresztény hitből fakadó társadalmi megnyilatkozásaik.  Egyaránt a kritikai és normatív elemzés tárgyát képezhetik a népi vallásosság különböző formái, a szekularizációs hatások következében tapasztalható „szubjektív fordulatra”, az egyházi intézményekkel való kapcsolat lazulására, a globális kihívásokra adandó különböző egyházi válaszok, beleértve a közösségi identitást erősíteni kívánó fundamentalista kísérleteket vagy az új vallási mozgalmak megjelenésére való reakciókat is. Nem kell elfogadni, mégis érdemes megemlíteni, hogy több, a személyiség spiritualitását előtérbe helyező „New Age”-dzsel kapcsolatos kutatás is arra az eredményre jutott, hogy „a kereszténységnek pontosan azok a válfajai sikeresek ma, amelyek átveszik a személyiség spiritualitásának néhány… elemét”. Azok a merevebb egyházak pedig, „amelyek a «New Age» tartalmát és formáját egyaránt elutasítják, nemcsak nyíltan ellenségesek vele szemben, de maguk is bajban vannak.”[7]


A gyakorlati teológia módszere

Az eddig mondottak összefoglalásaként és a gondolat továbbvezetéseként újra Rahnert és Vorgrimlert idézem: „A pasztorális teológia tehát nem csupán a pap lelkipásztori tevékenységével foglalkozik, hanem az Egyház üdvösségközvetítő tevékenységével általában, mégpedig nem pusztán (elméleti) lényegtudományként, amely megmondja, mi következik az ekkéziológiából és az erkölcstanból mindig és mindenütt erre a tevékenységre vonatkozóan, hanem gyakorlati (egzisztenciális) tudományként, amely azt próbálja tudatosítani, mi az amit éppen most kell tenni, és amit feladatként csak akkor ismerünk fel, ha a jelent szituációt teológiai (és szociológiai) elemzés tárgyává tesszük. Ezen a tárgykörön belül természetesen megvan a maga helye a szűkebb értelemben vett papi lelkipásztorkodásnak is (amely lehet egyéni és kollektív). Ez a pasztorális teológia – amelynek tehát nemcsak a gyakorlati lelkipásztorkodás «taktikáját», hanem az összegyház «stratégiáját» is tárgyalnia kell teológiai, teológiai-szociológiai, ténymegállapító és kritikai-normatív megközelítésben”.[8]

Az idézett szakasz utolsó mondata már a gyakorlati teológia módszertanát érinti. Eszerint ez a teológiai diszciplína nem kizárólag teológiai megfontolásokon, hanem a szociális tudományok, mindenekelőtt a szociológia eredményein is nyugszik. Bár érdeklődése és irányultsága alapvetően teológiai, az egyház helyzetének és cselekvésének elemzése társadalomtudományi módszerekkel történik. Michael Pflieger, egykori bécsi pasztorálteológus, a gyakorlati teológusokat egyházi őrszemeknek nevezte, akik a környezetet, az eget és horizontot kutatva azt kémlelik, hogy milyen terepen jár az egyház, milyen idők jönnek, milyen kihívások várhatók, és ezek fogadására hogyan kell felkészülni. Paul M. Zulehner későbbi bécsi pasztorálteológus megjegyzi, hogy mellettük léteznek világi őrszemek is, akik az emberiség sorsának alakulását kutatják. Ilyenek a társadalomtudományok művelői, az antropológusok, a filozófusok, a pszichológusok és újabban a futurológusok, jövőkutatók is. A gyakorlati teológusoknak együtt kell működni velük, tanulniuk kell tőlük, sőt el kell viselni kritikájukat is, és indokolt esetben a vallásos őrszemeknek is kritikával kell illetni a világi őrszemeket. A gyakorlati teológia elsőrangú feladata, hogy „a humán- és szociális tudományok eredményeit másodszor is átgondolják. Ez a második reflexió teológiai. Abból indul ki, hogy Isten a történelem ura, és nincs olyan szituáció, amelyben ne lenne jelen a cselekvő Isten. Éppen ezáltal válik a világinak vélt helyzet teológiai színtérré, «kairosszá». (…) Aki arra kíváncsi, hogy mit vár Isten mai egyházától a gyakorlatban, annak értelmeznie kell az «idők jeleit», és azt kell kutatnia, hogy ezek által Isten milyen cselekvési lehetőségeket és cselekvésre való felszólításokat nyit meg egyháza előtt.”[9] A gyakorlati teológia egyik kérdése ezért Zulehner szerint így hangzik: „Egyházunk cselekvése vajon megfelel-e a jelen helyzetnek?”[10] A gyakorlati teológiának ezt az elemző részét nevezi a bécsi teológus kairológiának.[11]

A theologia practica másik feladata a Rahner/Vorgrimler-i megfogalmazás szerint, hogy egzisztenciális tudományként tudatosítsa: mi az, amit éppen most kell tenni. Ahhoz, hogy ezt meghatározhassa, tudnia kell, mi a cél, amelynek elérése érdekében cselekedni kell. Az emberi cselekvés céljai általában többrétűek, ezért mindenekelőtt rendet kell teremteni a célok között. Az imént már említettem, hogy egyes szakteológusok és egyházi vezetők hajlanak arra, hogy saját elképzelésüket az egyház céljainak véljék, de így vannak ezzel egyházi közösségek és önjelölt próféták is. Korántsem biztos azonban, hogy a bibliai kijelentésekhez, a tanításhoz, egyházi hatalomhoz, netán a saját rögeszmékhez történő merev ragaszkodás megfelel Isten tervének és az egyház céljának. Zulehner ezért különbséget tesz primer és szekundér célok között. Az egyházi praxis primercélja Jézus apostolainak adott parancsából következik („Menjetek tehát, tegyétek tanítványommá mind a népeket! Kereszteljétek meg őket az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevére, és tanítsátok meg őket mindannak a megtartására, amit parancsoltam nektek.” Mt 28,19-20). Meg kell ezért vizsgálni, hogy a mindenkori egyházi gyakorlat megfelel-e a jézusi parancsnak. A bécsi teológus megfogalmazásában: „Egyházunk cselekvése vajon célravezető-e”?[12]

Ennek meghatározása egyáltalán nem könnyű, mivel az egyházi cselekvés maga is helyzetfüggő. Egyes modellek bizonyos helyzetekben alkalmasak lehetnek arra, hogy közelebb vigyenek a célhoz, más viszonyok között viszont kontraproduktívnak bizonyulhatnak. A népi vallásosság megnyilvánulásai például, amelyek néhány évtizede vagy évszázada még hívek széles rétegeinek tették lehetővé a sikeres egyházi szocializációt és hitük megélését, a ma emberének sokszor semmit sem mondanak, vagy kifejezetten idegenek lehetnek. Már az Újszövetség könyvei is arról tanúskodnak, hogy különböző közösségekben és feltételek között az egyházi cselekvés hangsúlyai is eltolódtak. Márk evangéliumában „az egyház mindenekelőtt Jézus követőinek közösségeként jelenik meg”.[13] Máté a zsidókból lett keresztényekhez fordul, Lukács evangéliumában „az egyház Izrael történelmi összefüggésében jelenik meg”, míg János a Jézussal való közösség képét helyezi előtérbe.[14]  Pál apostol figyelme gyakran a keresztény egyház és annak helyes rendje felé fordul, ezért „utasításokkal látja el őket arra vonatkozóan, hogyan éljenek és higgyenek”.[15] A szekundercélok csak bonyolítják a helyzetet. Ezek egy része a primercél biztosításra hivatott. A hagyomány megőrzése vagy az intézmény stabilitása eredendően azt a célt szolgálja, hogy az egyház megfelelhessen küldetésének, torzulás és veszteség nélkül meg tudja őrizni a rábízott üzenetet. Egyéb szekundercélok azonban, mint például az egyházi cselekvés reprezentánsainak tekintély, hatalom vagy vagyon iráni igénye, jelentősen befolyásolhatják, sőt válságba sodorhatják az szekundercélok első csoportját, sőt még a primercél megvalósulását is. A pasztorálteológia feladata ezért, hogy a szakteológiákkal és egyházi hivatallal közösen megfogalmazza a célmeghatározás kritériumait. A gyakorlati teológiának ezt a részét nevezi Zulehner kriteriológiának.

A gyakorlati teológia harmadik feladata annak eldöntése, hogy a helyzet és célok ismeretében milyen egyházi gyakorlatot kell követni. Amennyiben a praxis helyzet- és célbiztos, annyiban a pasztorálteológiának megerősítést kell nyújtani az egyházi szereplők és közösségek számára. Amennyiben azonban a praxis nem helyzet- és/vagy célbiztos, annyiban azt módosítani és továbbfejleszteni kell. A gyakorlati teológia itt kritikai, prófétai szerepre kényszerül az érvényes egyházi gyakorlattal szemben. Az ilyen szerepek általában nem kényelmesek, ezért az ezt felvállaló pasztorálteológiát, illetve annak képviselőit gyakran igyekeznek peremre szorítani, sőt megbélyegezni. Az is lehet, hogy a kritika is sértő és romboló, ekkor a gyakorlati teológiának is korrigálni kell saját magát, ki kell alakítani a kritika kultúráját. Ez azonban nem lehet ok arra, hogy az egyház elzárkózzon a jogos bírálattól, a pasztorálteológia pedig nem mondhat le arról, hogy előremutató, megújulás- és reformpárti legyen. Ezen igyekezetében „jövőképes cselekvési modelleket” kell alkotnia, és ezeket széles egyházi vitára kell bocsátania. A gyakorlati teológiának ezt a részét nevezi a bécsi teológus praxeológiának.[16]

A hagyományos gyakorlati teológiai paradigma, miszerint a pasztorális praxis kizárólag a gyülekezeti életmegnyilvánulásokhoz és az egyházi szolgálattevők cselekvéséhez igazodik, ma már túlhaladottnak tűnik. Az állandóan változó társadalmi közeg és kihívások a helyzet állandó elemzését (kairológia) és a célok, kritériumok újragondolását (kriteriológia) teszik szükségessé. Az ezek alapján történő gyakorlati teológiai reflexió az egész egyház cselekvésére kell, hogy vonatkozzon, amelybe nem csak a közvetlen lelkipásztori feladatokat ellátók tevékenysége tartozik, hanem minden érintett hívő gyakorlata is, kezdve az egyéni spiritualitástól, a saját élettérben kifejtett hitéleti tevékenységen keresztül a csoportos, közösségi megnyilvánulásokig (praxeológia).

 

Felhasznált irodalom

        Cserháti József/Fábián Árpád (szerk.): A II. Vatikáni zsinat tanitása. A zsinati döntések magyarázata és okmányai. Szent István Társulat Budapest, 1975.

        Davie, Grace: A vallás szociológiája. Bencés Kiadó, Pannonhalma 2010.

        Neuner, Peter/Zulehner Paul M.: Jöjjön el a te országod. Gyakorlati egyháztan. Verbum, Kolozsvár 2014.

        Rahner, Karl/Vorgrimler, Herbert: Teológiai Kisszótár. Szent István Társulat, Budapest 1980, 559-560.

        Szabó Lajos: Teológia és praxis. Az MTA Filozófiai Kutatóintézetének Akadémiai- Filozófiai Nyitott Egyeteme, Teológia Szak, http://nyitottegyetem.phil-inst.hu/teol/szabo.htm (Megnyitva: 2015. szeptember 2.).

        Zulehner, Paul M.: Pastoraltheologie. Band I. Fundamentalpastoral. Kirche zwischen Auftrag und Erwartung. Patmos Verlag, Düsseldorf 1989.

 


Jegyzetek

[1] Elhangzott „A vallás, a tudomány meg a politika” című konferencián a Wesley János Lelkészképző Főiskolán 2015. szeptember 12-én. Rövidített változat.

[2] Szabó.

[3] Szabó.

[4] Rahner/Vorgrimler, 559-560.

[5] Szabó.

[6] Cserháti, 16.

[7] Davie, 227.

[8] Rahner/Vorgrimler, 560.

[9] Zulehner, 35.

[10] Zulehner, 15.

[11] „A «kairosz» szó a görög filozófiában az időnek azt a kritikus pillanatát jelenti, amikor a körülményektől felszólított embernek történelmileg döntenie kell. A Szentírásban a kairosz az üdvösség ideje, amelyet Isten döntött el és rendelt el”. Egyben végső figyelmeztetés a megtérésre. Rahner/Vorgrimler, 364.

[12] Zulehner, 15.

[13] Neuner/Zulehner, 71.

[14] Neuner/Zulehner, 73 k.

[15] Neuner/Zulehner, 75.

[16] Zulehner, 37.

Comments