Paul Gracza: Hogyan végezhetik hatékonyan napjaink gyülekezeti vezetői az igehirdetés és a tanítás szolgálatát?

Ma a pásztoroknak és gyülekezetvezetőknek számos olyan kihívással kell szembenézniük, amelyek nagyban befolyásolhatják a helyi gyülekezetekben végzett igehirdetői és tanítói szolgálatuk hatékonyságát. Azok számára, akik hetente többször is a szószékre állnak, továbbra is komoly nehézséget jelent, hogy miként találjanak elegendő időt az elmélkedésre, kutatásra és felkészülésre. Számba kell venniük azt is, hogy a gyülekezeti tagok és látogatók figyelme jellemzően korlátozott, köszönhetően annak az egyre fokozódó kulturális elvárásnak, hogy a kívánt információkhoz mindössze egyetlen kattintással, okostelefonra kifejlesztett új alkalmazások segítségével vagy a közösségi portálokon chatelve azonnal hozzá lehessen jutni. A pásztor/tanító megbízatása ugyanakkor változatlanul arra szól, hogy „felkészítse a szenteket a szolgálat végzésére, a Krisztus testének építésére, míg eljutunk mindnyájan a hitnek és az Isten Fia megismerésének egységére, a felnőttkorra, a Krisztus teljességét elérő nagykorúságra” (Ef 4, 12-13). E folyamat során – merthogy egy folyamatról beszélünk – a gyülekezetvezetőre háruló igehirdetői és tanítói szolgálat tekinthető az egyik kulcsfeladatnak. Isten Igéje több helyen is bátorít bennünket e fontos szolgálattal kapcsolatban – cikkemmel néhány ilyen szakasz jobb megértéséhez szeretnénk segítséget nyújtani.

 

Pál apostol az efézusi vezetőkhöz címzett búcsúbeszédében, amelyet Lukács jegyzett le Az apostolok cselekedetei 20. részében, világosan elénk tárja, hogy mi volt a Korai Egyház vezetőinek az egyik legfontosabb kötelessége és feladata. Beszédében több versben is utal arra, hogy az evangélium hirdetése és a tanítás központi szerepet kell, hogy kapjon Krisztus teste vezetőinek az életében és szolgálatában. E meggyőződésének ad hangot az apostol például az Apcsel 20,20-21. versekben, ahol így olvassuk: „Semmit sem hallgattam el abból, ami hasznos, hanem inkább hirdettem és tanítottam azt nektek nyilvánosan és házanként. Bizonyságot tettem zsidóknak is, meg görögöknek is az Istenhez való megtérésről és a mi Urunkban, Jézusban való hitről.” A 27. versben pedig kijelenti: „Mert nem vonakodtam attól, hogy hirdessem nektek az Isten teljes akaratát.” Pál ezzel világosan megfogalmazza a gyülekezetvezetők egyik legfőbb feladatát, és minden kétséget kizáróan világít rá a prédikáció, az igehirdetés és a tanítás elsődleges fontosságára. Peterson (Peterson 2009, 590) és Haenchen (Haenchen 1971, 591) egyaránt aláhúzza, hogy Pál habozás nélkül töltötte be az „anangeilai kai didakszai” görög kifejezésekkel (jelentése: „hirdetni és tanítani”) körülírható vezetői feladatkört. Az apostol a fenti kijelentésével nem csupán e szolgálat mindennél fontosabb voltára emlékeztette a véneket, hanem intette (óvta) is őket attól, hogy valaha is vonakodjanak a teljes evangéliumot hirdetni – akár négyszemközt folytatott beszélgetéseikben, akár a nagy nyilvánosság előtt. Dean Gilliland ugyancsak e vezetői funkció központi szerepét hangsúlyozza a Gallagher és Hertig szerkesztésében megjelent mű általa írt fejezetében, ahol kijelenti, hogy „minden vezetőnek kötelessége a teljes evangéliumot hirdetni és tanítani” (Gilliland 2004, 261).

 

Pál maga is megfogalmazta ezt az elvárást, amikor az efézusi vezetők elé tárta mindazokat a feladatokat és teendőket, amelyeket mindenképpen el kellett látniuk, hogy gondot viselhessenek a rájuk bízott emberekről. Pál elsősorban felszólító módú igékkel („viseljetek gondot” – proszéchete, 28. vers; „vigyázzatok” – grégoreite, 31. vers), valamint egy főnévi igenévvel („legeltetni” – poimainein, 28. vers) figyelmeztette a vezetőket, és így hívta fel a figyelmüket a nyáj iránti felelősségükre. Pál a jelek szerint teljes tudatában volt azoknak a hitehagyásból eredő veszélyeknek, támadásoknak és problémáknak, amelyek belülről és kívülről egyaránt fenyegették az efézusi gyülekezetet. A „dühös farkasok” említése a 29. versben, majd a 30. versben olvasható figyelmeztetés, miszerint az egyházon belül is támadnak majd némelyek, akik elferdítik az igazságot, „hogy magukhoz vonzzák a tanítványokat”, különösen nagy horderőt kölcsönöz Pál szavainak. A vénekhez intézett intelmei a pásztori levelekben már tárgyalt, az éberséggel és elővigyázatossággal kapcsolatos témákat idéznek (Dunn 1996, 273). Bruce rámutat arra is, hogy bár egyesek ellene szegültek az apostoli levelekben lejegyzett tanításnak, Pál az Apcsel idézett szakaszában már előre látta és kezelte ezt a problémát (Bruce 1981, 417). Hangsúlyozta, hogy a tanítás lehet az az eszköz az efézusi vének kezében, amellyel érdemi változásokat érhetnek el szolgálatuk során. Pál, a szónok, és Lukács, Az apostolok cselekedetei szerzője egyaránt az igehirdetést és a tanítást tekintette a vezető elsődleges feladatának. Lukács az ApCselben azt mutatja be, hogy miként növekedett a Korai Egyház, és hogyan jutott el az evangélium a föld végső határáig, ám e sikerek hátterében javarészt azok a vezetők álltak, akik hűségesen végezték az igehirdetés és a tanítás szolgálatát.

 

Pál Timóteushoz írt 2. levelében felszólító módú igékkel hangsúlyozza a tanítói szolgálat fontosságát. Ilyen kijelentések például a következők: „add át (parathou) megbízható embereknek” (2,2), „ezekre emlékeztesd (hüpomimnészke) őket” (2,14) vagy „igyekezz (szpúdaszon) kipróbált emberként megállni az Isten előtt” (2,15). Gordon Fee állítása szerint Pál elsősorban azért írt Timóteusnak – különösen az 1. levelét –, hogy szembeszálljon bizonyos tévtanításokkal, és erre tekintettel bízott rá feladatokat is (Fee 1988, 7). Bár a Timóteushoz írt 2. levélben is felmerül a tévtanítókkal kapcsolatos aggály (2,14-19; 3,13), itt már a Timóteusra váró tanítói szolgálat építő és gyümölcsöző oldalát is bemutatja az apostol. A hangsúly ismételten azon van, hogy Timóteus álljon készen az evangélium hirdetésére. Pál arra kéri tanítványát, hogy költözzön hozzá Efézusból Rómába (4,9), ezért némi sürgetést érezhetünk a szavaiban, amikor azt mondja Timóteusnak, hogy adja át másoknak a tőle hallott tanításokat. Pált mindenekelőtt az a vágy vezérli, hogy az általa hirdetett evangélium és az azzal kapcsolatos egészséges tanítások Timóteus ottlététől függetlenül nemzedékről nemzedékre fennmaradjanak Efézusban. Az apostol továbblát a jelennél, ezért több generációban gondolkodik, akik átadják egymásnak az igazságokat (Pál, Timóteus és más megbízható emberek). Az „add át” kifejezéssel fordított görög ige (parathou) jelentése valójában „rábízni” vagy „befektetni” – ebből ered a „bankbetét” fogalma is (Kittel & Friedrich 1972, 163). Timóteus feladata tehát továbbadni vagy másképpen: gyarapítani, kamatoztatni az evangéliumot és az ahhoz fűződő egészséges tanításokat.

 

„Ezekre emlékeztesd […] őket” – mondja Pál Timóteusnak (2,14). Különböző elképzelések vannak azzal kapcsolatban, hogy mire is célozhatott itt az apostol, de valamennyi közül az tűnik a legvalószínűbbnek, hogy az előző hat versben olvasható tanítására utal (a 2,8 verstől).[1] Timóteus azt a feladatot kapja, hogy újra meg újra, folyamatosan és gyakran emlékeztesse az evangéliumra azokat, akiknek szolgál. Ez az evangélium nincs bilincsbe verve vagy börtönbe zárva, hanem éppen ellenkezőleg: szabaddá teszi a szellemi rabságban és láncok között élőket. Pál ezzel ismét az evangéliumot helyezi a középpontba, majd még egy utolsó felszólítással toldja meg Timóteus megbízását: „Igyekezz (szpúdaszon) kipróbált emberként megállni az Isten előtt” (2,15). A legnevesebb kommentátorok egybehangzóan állítják, hogy Pál itt az emberek elismerését kereső hamis tanítók és az Isten elismerésére vágyó Timóteus közti ellentétet viszi itt tovább.[2] Timóteusra az a feladat vár, hogy komoly erőfeszítésekkel és nagy igyekezettel elnyerje Isten elismerését, ehhez pedig olyan munkássá kell válnia, aki „helyesen fejtegeti az igazság igéjét”. Pál tehát a tanítói feladattal hozza kapcsolatba, hogy miként válhat valakiből valódi szolgálattevő. A szolgáló eredményessége szorosan összefügg azzal, hogy sikerül-e elnyernie Isten elismerését, ez az elismerés pedig annak jár, aki alkalmasnak és megbízhatónak bizonyul az evangélium tanítása, magyarázata, továbbadása és „kamatoztatása” terén, és azt is meg tudja értetni az emberekkel, hogy miként élhetnek Istennek kedves életet az evangélium tanítását követve.

 

A Timóteushoz írt 2. levél 4. részének elején olvasható ünnepélyes és komoly hangvételű sorok Isten hatalmának mély megértéséről tanúskodnak, és eszkatologikus megvilágításba helyezik a Timóteusra ruházott feladatot. Pál az evangélium hirdetésének sürgető voltára emlékezteti tanítványát, és két határozott felszólítást intéz hozzá. „Hirdesd (kérüxon) az igét” (4,2) és „végezd ( poiészon) az evangélista munkáját” (4,5)    parancsolja neki. Pál e cselekvést kifejező igékkel ismét teljes figyelmével az evangélium felé fordul. A „hirdetni” ige bejelentést, közzétételt, kikiáltást vagy kihirdetést jelenthet (Kittel 1965, 697). Az igehirdetés az Újszövetségben mindenütt kulcsfontosságú cselekvésként jelenik meg, melynek lényege egy „történés bejelentése” (Kittel 1965, 703), e történés pedig nem más, mint hogy Jézus feltámadt a halálból. A feltámadás történelmi esemény és tény is egyben, és Pál ennek a kihirdetésére szólítja fel Timóteust. Isten a hírnök szolgálatát bízza rá Timóteusra, és a feladat nem tűr halasztást. A következő versekben ismét a hamis tanításról esik szó, amely Efézusban felütötte a fejét. Pál szembeállítja az evangélium egészséges tanát az eltévelyedett tanítók mendemondáival (4,3-4), majd még egyszer nyomatékot ad a Timóteushoz szóló üzenet központi gondolatának, amikor ezt mondja: „végezd az evangélista munkáját”. A bibliamagyarázók többsége egyöntetűen állítja, hogy itt nem az Efézus 4,11-ben említett konkrét tisztségre utal az apostol,[3] hanem az örömhír hirdetésének fontosságát és azon meggyőződését hangsúlyozza még egyszer, hogy nemcsak az ő szolgálatában, hanem Timóteuséban is az evangélium a legfőbb érték.

           

Pál a Timóteushoz intézett utolsó felszólításában összefoglalja, hogy mit is vár valójában tanítványától. „Töltsd be (pléroforészon) szolgálatodat” (4,5). Hangsúlyozza, hogy Timóteusnak el kell jutnia a teljességre, azaz be kell teljesítenie, vagy teljességre kell vinnie a szolgálatát (Kittel and Friedrich 1968, 309-310). Pál minden eddigi mondanivalója ebben a kijelentésben csúcsosodik ki, amely érzékelteti számunkra a Timóteusra háruló felelősség nagyságát, és segít tisztábban látnunk, hogy voltaképpen mi is a célja az igehirdetésnek és a tanításnak napjaink gyülekezetvezetői szolgálatában. Pál azt hangsúlyozza, hogy Timóteus végezze, azaz gyakorolja a szolgálatát, hogy szolgálata révén a krisztusi életből és jellemből fakadó értékek mások életében is megteremhessenek. Ez a gyümölcstermés a kulcs a gyülekezeti pásztor/vezető prédikátori és tanítói feladatkörének sikeres ellátásához. Ray Anderson így ír ezzel kapcsolatban: „A prédikálás gyakorlatának túl kell mutatnia az igehirdetésre való felkészülésen, és az ihletett Igében rejlő erőnek is teret kell kapnia, amely elvégezheti Isten munkáját az emberi szívekben” (Anderson 1998, 29). Ez lehet az igazi cél és a motiváció is egyben az eredményes igehirdetői és tanítói szolgálatra vágyó gyülekezeti vezetők számára. A hatékony és biblikus igehirdetés és tanítás változást idéz elő a hallgatók szívében, majd azután a mélyre (mélyen) szántó Ige és a Szentlélek munkája viszi tovább a megkezdett munkát.

 

Pál elsődleges hangsúlyt fektetett a lelkipásztorok és gyülekezetvezetők tanítói és igehirdetői szolgálatára, de pontosan tudta, hogy ez a szolgálat csak folyamatában működhet igazán. Ez a folyamat az igehirdetésre való felkészülésre szánt minőségi idővel, az ennek érdekében tett erőfeszítésekkel és a bibliatanulmányozással kezdődik, de hozzátartozik az is, hogy a prédikátor a tanítás vagy igehirdetés alatt is érzékenyen figyel a Szentlélek munkájára és az Igére, és végül arról sem feledkezik meg, hogy az embereknek rendszerint időre van szükségük a tanítás vagy prédikáció során hallottak feldolgozásához. Minden gyülekezeti vezetőt arra biztatok, hogy az igehirdetés és tanítás szolgálatáról gondolkodva törekedjen a „gyümölcstermés” mikéntjének, vagyis annak megértésére, hogy miként teremhet gyümölcsöt az általa hirdetett üzenet a hallgatóság és az egész gyülekezet életében.

 

 

FORRÁSOK

 

Anderson, Ray S. 1998. Ministry on the Fireline.  A Practical Theology for an Empowered Church

            Fuller Seminary Press.

 Barrett, C. K. 1963. The Pastoral Epistles. The New English Bible, ed. H. F. D. Sparks. Oxford, England: Clarendon Press.

Bruce, F. F. 1981. The Book of Acts. The New International Biblical Commentary New Testament Series. Grand Rapids, MI: Wm. B Eerdmans Publishing Company.

 Dunn, James D. G. 1996. The Acts of the Apostles. Peterborough, England: Epworth Press.

 Fee, Gordon D. 1988. 1 and 2 Timothy, Titus. The New International Biblical Commentary New Testament Series, ed. W. Ward Gasque, vol. 13. Peabody, MA: Hendrickson Publishers, Inc.

 Gilliland, Dean S. 1989. The Word Among Us: Contextualizing Theology for Mission Today. Eugene, OR: Wipf and Stock Publishers.

 Guthrie, Donald. 1989. The Pastoral Epistles. Tyndale New Testament Commentaries, ed. R. V. G. Tasker. Grand Rapids, MI: Intervarsity Press.

 Haenchen, Ernst. 1971. The Acts of the Apostles: A Commentary. Philadelphia, PA: The Westminster Press.

 Hendriksen, William, and Simon J. Kistemaker. 2002. Thessalonians, the Pastorals and Hebrews. New Testament Commentary. Grand Rapids, MI: Baker Books.

 Peterson, David G. 2009. The Acts of the Apostles. Grand Rapids, MI: Eerdmans.

 Stott, John. 1973. The Message of 2 Timothy. The Bible Speaks Today, ed. John Stott. Nottingham, England: Inter-Varsity Press.

 Theological Dictionary of the New Testament. 1964. Translated by Geoffrey W. Bromiley. Theological Dictionary of the New Testament, ed. Gerhard Kittel, vol. II. Grand Rapids, MI: Wm. B Eerdmans Publishing Company.

Theological Dictionary of the New Testament. 1968. Translated by Geoffrey W. Bromiley. Theological Dictionary of the New Testament, ed. Gerhard Kittel, and Gerhard Friedrich, vol. VI. Grand Rapids, MI: Wm. B. Eerdmans Publishing Company.

 Theological Dictionary of the New Testament. 1972. Translated by Geoffrey W. Bromiley. Theological Dictionary of the New Testament, ed. Gerhard Kittel, and Gerhard Friedrich, vol. VIII. Grand Rapids, MI: Wm. B Eerdmans Publishing Company.



JEGYZETEK

[1]              Fee 1988:254 és Guthrie 1989:146 szerint az előző néhány versről van szó, Hendriksen és Kistemaker 2002:261, valamint Stott 1973:66 szerint pedig az apostol visszautal arra, ami az eddigiekben a 2 Timóteusban elhangzott.

[2]              A témával kapcsolatban bővebben lásd: Barrett 1963:105; Stott 1973:66, 67; Fee 1988:254, 255; Guthrie 1989:146, 147; valamint Hendriksen és Kistemaker 2002:262.

[3]              Guthrie 1989:168; Barrett 1963:117 és Stott 1973:112 egyöntetűen állítják, hogy Pál valójában a 2. versben megkezdett gondolatmenetet folytatja, és e kijelentést valamennyi szolgáló egyetemes feladataként értelmezik. Fee ezzel szemben nem szól erről a kérdésről.

Comments