Dr. Hecker Róbert: Ismerd meg a világot hívő szemmel

A cikk írója az alábbi kérdésekre keresi a választ:
·  Milyen kérdések vetődnek fel a hívő ember világszemléletében?
·  Idegenek vagyunk vagy otthon érezhetjük magunkat ebben a világban?

A cikk elolvasását ajánljuk mindazoknak, akik missziós küldetésükben megbékélést keresnek a világban.

Mostani számunk központi témája ez a gondolat. Szeretném azt egy konkrét bibliai igeszakasz magyarázatával kifejteni. Pál apostol aeropágoszi beszédét választottam textusként, annál is inkább, mivel ez az igeszakasz világosan kifejti, mit is tehet a hívő ember annak érdekében, hogy megértse, és Krisztus felé terelgesse környezetét.
A beszéd bevezető élménye, kiindulópontja az ApCs 17,16-ban található. Pál apostol lelke „háborog”, amint látja az Athénban elhatalmasodott bálványkultusz megannyi bizonyítékát: a pogány szentélyek sokaságát. A „háborgás” ebben az esetben nem a megbotránkozó, hanem a tettekre sarkalló lelkületnek a kifejezője: az itt álló görög szó (parokszünó [παροξύνω]) vonatkozó – vagyis a passzív alakot fordító – jelentése: izgalomba jön. Pált tehát egyfajta izgalmi állapotba hozza, más szóval cselekvésre készteti mindaz, amit tapasztal. Nem a közömbösség vagy a megfutamodás, hanem az aktív cselekvés szándéka jellemzi. Cselekedeteinek láncolatát a következő versek így írják le:
1) 22-23. vers: Pál apostol érdeklődő nyitottsággal kapcsolódik az őt körülvevő „pogány és istentelen” világhoz. Nem fél[1] attól, hogy a „démonok átszállnak rá”, és éppen ezért nem zárkózik el a „bálványimádóktól”. Nem ítéli el őket kárhozatos, „pokolba tántorgó világiakként”, hanem vallásos emberekként jellemzi őket. Vallásos érzületeik kifejeződési formáit alaposan tanulmányozza, hiszen „bejártam és megtekintettem szentélyeiteket”. Ez a hallatlan tágkeblűség mai szemszögből inkább valamiféle liberális megalkuvásnak, és nem az evangélium alaptónusának hat. Gondoljunk csak bele: olyan ez, mintha egy keresztény misszionárius mohamedán környezetben azzal kezdené tevékenységét, hogy eljárna a korán-iskolába és a mecsetben megtartásra kerülő istentiszteletekre…
2) 24-26. vers: Pál apostol a Teremtő művének és jelentőségének leírásával megteremti a közös kiindulási alapot. Teremtettségünk csodája elválaszthatatlanul összeköt mindannyiunkat: „Az egész emberi nemzetséget is egy vérből teremtette, hogy lakjon a föld egész felszínén.” Nem Jézus Krisztus megváltói művéről és kikerülhetetlen jelentőségéről szól, hanem azt a megajándékozottságot emeli ki, ami minden embert – függetlenül attól, hogy zsidó vagy görög (vallási ügyekben bennfentes vagy abszolút tájékozatlan pogány) – egyformán jellemez: „Ő ad mindenkinek életet, leheletet és mindent.”
3) 27-28. vers: Pál apostol a közös kiindulási alap lefektetése után a közös célt határozza meg: „hogy keressék az Istent”. Az Isten-keresés tehát nem egyesek feladata csupán – vagyis azoké, akik még nem találták őt meg –, hanem mindenkié! Mi mindannyian erre kell, hogy életünk energiáit összpontosítsuk, határozottan elszakadva minden lelki gőgtől, melyben a már megérkezés hamis illúziójában[2] ringatnánk magunkat. Az evangéliumi világlátás azonban nem valamiféle bizonytalan vágyakozás egy alaktalan-kiszámíthatatlan Isten után! Pál apostol a megérkezés boldog bizonyosságát hirdeti; zseniális „hídveréssel” ezt nem egy bibliai idézettel, hanem a korabeli művelt görög hallgatóság számára ismert filozófiai művekből vett idézetekkel: „mert őbenne élünk, mozgunk és vagyunk. Ahogy a ti költőitek[3] közül is mondták némelyek…”
4) 29-30. vers: a döntési helyzet leírása: Pál világosan kifejti az evangélium alaptónusát: a mennyei Atyától kapott méltóságunk arra kötelez, hogy ne elégedjünk meg félmegoldásokkal! A döntési helyzet egyik komponense tehát az a hallatlan megtiszteltetés, melyben mindannyian, kivétel nélkül részesültünk: „mivel tehát az Isten nemzetsége vagyunk[4]…” Nincs különbség: születési adottságunk az emberi méltóságunk, mely az Isten-képűségünk[5] csodájából ered. Éppen ezért el kell fordulnunk azoktól a félmegoldásoktól, melyek emberi méltóságunkat csorbítják és kifosztják. Nem isteníthetjük az anyagi javakat (aranyat és ezüstöt), az emberi fejlődést-építkezést (a követ, vagyis az építőanyagot, az emberi intellektus által használhatóvá tett természeti törvényszerűségek gyűjtőfogalmát), a múzsa ihletét (azt a művészeti teljesítményben megjelenő, egészen szokatlan, nem hétköznapi lelki megnyilvánulást, mely a mennyországban is jellemez majd bennünket, hiszen ott énekeljük majd a „Bárány énekét”) vagy az emberi kreativitást (az emberi elképzelések mögött ez  a csodálatos emberi tulajdonság, a teremtői akarat és szándék izzása áll). Ezek az utak mind-mind félmegoldások, a teljesség nyomorúságos utánzatai. A teljesség egyedül a mindenség Uránál, a mennyei Atyánál található, ezért a tudatlanság időszaka után itt a döntésé: aki megértette annak lényegét, éljen a lehetőséggel, és térjen meg!!!
 
Foglaljuk tehát össze a világ megismerésére törekvő látásmód evangéliumi mozgatórugóját! A világban – bármely rettenetes is az, bármilyen szörnyűségek szabdalják keresztül-kasul – mi mindannyian otthon lehetünk. Nem kell tőle tartanunk, mert „nem a félelemnek lelkét adta nekünk az Isten, hanem az erő, a szeretet és a józanság lelkét”.[6] Ugyanakkor nem kell leigáznunk sem, hiszen „bízzatok: én legyőztem a világot”.[7] A feladatunk sokkal inkább az, hogy teljes jogú lakókként visszataláljunk az atyai házba, birtokba véve annak ígéreteit – ugyanezt a csodát fölkínálva másoknak.
 
Lektorálta: Ungvári Csaba
[1] Sok esetben megfigyelhető: a világ nyomorúságait keményen elítélő, az attól való elzárkózás sürgető parancsát hirdető fölfogások mögött valójában a kísértéstől való félelem húzódik meg… Mintha mi lennénk a biztosítékai a győzelemnek, és nem a mennyei Atya irgalma, szeretete!
[2] Gyönyörű, igazán lélekemelő Pál apostol megfogalmazása, ahogyan ezt az életprogramot más helyütt megfogalmazza: „Nem mintha már elértem volna mindezt, vagy már célnál volnék, de igyekszem, hogy meg is ragadjam, mert engem is megragadott a Krisztus Jézus.” (Fil 3,12kk)
[3] Pál apostol itt Aratustól (született a szilíciabeli Szoliban Kr. e. 270 körül) és Kleanthésztől (született a kisázsiai Assusban Kr. e. 260 körül) idéz.
[4] Hangsúlyos a „mindannyian” szó! Az evangélium hirdetésének nincs egy „fölülről lefelé terjedő” dinamikája: a Szentháromság-Isten előtt mindannyian közös platformon állunk. (Evangélista és „evangélizált”, hívő és „hitetlen”… Cigány és magyar!!! Hány ún. evangélizáció marad hatástalan-erőtlen azért, mert ezt az alapvető törvényszerűséget nem veszik figyelembe, mert az evangélium örömhíre helyett hívő felsőbbrendűségi érzésüktől vezetve oktatják ki, tanítják a világiakat, a más, általuk alacsonyabb rendűnek tartott kultúrából, erkölcsiségből származó embertársaikat!!!)
[5] 1Móz 1,26-31
[6] 2Tim 1,7
[7] Jn 16,33

Comments