Telegdi József: A lelkipásztor személye


1. A pásztor pneumatikus személyisége

Az újszövetségi Szentírás különbséget tesz érzéki, azaz nem lelki ember (pszüchikosz anthróposz[1]) és lelki ember (pneumatikosz anthróposz[2]) között (vö. 1Kor 2,13–16). A kontrasztot így fogalmazhatjuk meg: az előbbi a teremtett és elbukott, még újjá nem született ember, az utóbbi az újjászületett és Isten Lelkétől vezérelt, szellemi ember. Az érzéki ember – úgymond – a „józan észre” hallgat, vagyis önmaga érvényesüléséért küzd, aggódik egzisztenciájáért, pozícióit félti, nem engedi, hogy Isten Lelke vezesse. A pneumatikus ember viszont, akiben ott él a Szentlélek, és vezeti őt, képes megvizsgálni és helyesen alkalmazni is mindazt, amit a Lélek kinyilatkoztat; képes arra, hogy mindent (önmaga és a világ életét, eseményeit) a Jézus keresztje által jelzett összefüggésekben lásson. Minden ügyét Istenre bízza, mert a Lélek uralkodik benne, ismeri mindenkinek és mindennek az Isten szerinti helyét, értékét. Ez az értékelés egészen más, mint a természetes észé, ezért az emberek bolondnak tartják őt; jobb esetben talány a többiek számára. Nem illik bele az általános emberi kategóriákba, s ha beleillik, már nem pneumatikus ember többé.[3]

1Kor 2,14–15. Pszüchikosz (ψυχικὸς) = érzéki, természeti, Isten Lelkétől nem érintett; pneumatikosz (πνευματικὸς) = szellemi, Isten Lelkétől vezérelt. A kétféle embert a Károli-fordítás érzéki és lelki embernek említi, az új protestáns fordítás pedig nem lelki és lelki embernek mondja.

Isten ajándékozta az ember számára a megváltás rendjét Jézus Krisztus által, s ennek alkotó és éltető tényezőjévé a maga Szellemét (Pneuma – πνεῦμα) ajándékozta – éppen ezzel nem számol a világi lelkigondozás. Jézus váltsága személy szerint a Szentlélek által lesz a mienk. Isten Lelke az, aki által Istent Atyánknak, Jézus Krisztust pedig Urunknak, megváltónknak tapasztaljuk és valljuk (Róm 8,15; 1Kor 12,3). Ez a tapasztalat és hitvallás nem a mi – bűn által meghatározott – értelmünk, érzelmünk és akaratunk pszichikus tevékenységéből fakad, ez nem az érzéki ember vágya, célja és kinyilatkoztatása, hanem a transzcendens, emberfeletti tényező, a Szent Szellem (Pneuma Hagion [πνεῦμα ἅγιον]) ajándéka bennünk és általunk.

A Szent Szellem így új életet, a pneumatiké dzóét adja Isten választottainak a gyülekezetben. A pneumatikus élet tehát nem azonos a pszüchikosz élettel; azzal szemben új, több és más. Nem veszi ki ugyan a Szentlélek az embert a természeti létből, de azt a maga uralma alá vonja és áthatja. A pneumatikus ember új teremtés (2Kor 5,17; 1Kor 15,47).[4] Régi élete, óembere megfeszíttetett, azok az indulatai és szenvedélyei, amelyek őt azelőtt betöltötték, fogva tartották, már megölettek, régi ura, a Sátán elűzetett bitorlott trónjáról, így most már hit által Krisztus uralkodik benne.

A pneumatikus élet az Isten Lelke által vezetett élet (Róm 8,14). Ez a valóság a hívő gyülekezet minden tagjának felkínált isteni ajándék, sáfárságra adatott örökség. A pásztor pneumatikus életéről külön is csak a kiemelt szolgálata miatt kell beszélnünk, mert a pásztori szolgálat megköveteli, hogy a pneumatikus élet benne, rajta és általa mindenki másénál láthatóbb és hatékonyabb legyen (hegyen épített város – Mt 5,14). A pneumatikus élet a megtérés, újjászületés és megszentelődés tényeibenalapelmeiben válik láthatóvá.[5] Ezeket az alapelemeket tekintjük át először.

 

1.1. Megtért ember

Pásztor csakis megtért ember lehet. A megtérés öntudatos irányváltoztatás (metanoia [μετάνοια] – Lk 5,32 vö. Mt4,17) a krisztusi életforma érdekében. E nélkül öntudatos pásztori szolgálat nem lehetséges. Tapasztalatunk szerint a megtérés lehet egy fokozatos fejlődés eredménye, de lehet a drámai feszültség küzdelmétől robajos erejű változás is. Ez a kezdet, amely nélkül nincs pneumatikus élet. Isten Lelke mindig azzal kezdi bennünk a munkáját, hogy felfedi előttünk, és menthetetlenné teszi számunkra bűneinket. Ezáltal ébreszti fel bennünk a bűnbocsánat után égő vágyat. A megtért pásztor már megfordult, megtért a világ útjáról Krisztus útjára. Ám nem elég, ha csak megtérése elején jobb és tisztább az életenaponként gyarapodnia kell a krisztusi életben.

 

1.2. Újjászületett ember

Pásztor csakis újjászületett ember lehet. A megtérés gyümölcse az újjászületés,[6] az új emberré válás belső megbizonyosodása, a megváltozás megnyilvánulása. A tékozló fiú megtérése akkor formálódott újjászületéssé, amikor az Atya keblére ölelte, és régi élete rongyaiból új ruhába öltöztette, úgyhogy senki sem ismert volna rá benne a csavargóra. Az újjászülés tehát Isten tette az emberen. Így is mondhatjuk: a megváltozás pneumatikus tény, a Szentlélek műve. A pásztor újjászületett, ha megtérése gyümölcseként a bűnbocsánat és üdvösség bizonyosságába „öltözött” (vö. Ef 6,17). Az új élet bizonyosságának már gyökeret kellett vernie benne, mielőtt másoknak szolgálna. Csak Krisztussal közösségben vallhatja: „Élek pedig többé nem én, hanem él bennem a Krisztus.” (Gal 2,20)

 

1.3. Megszentelt ember

Pásztor csakis megszenteltmegszentelődött ember lehet.[7] Az újjászületésnek a megszentelődésben, a szent életben kell folytatódnia és kiteljesednie. A pásztor jelleme és cselekedetei szoros kapcsolatban állnak életszentségével. A megszentelődés és életszentség pneumatikus valóságok, a Szentlélek műve. Az ember (pásztor) felelős azért, hogy a Szentlélek elleni bűnt ne kövesse el (ne mondja ördöginek azt, ami isteni[8]), hogy a Lelket ne szomorítsa meg[9], és ne oltsa ki[10], sőt teljesedjék be[11] azzal, aki benne munkálkodik.

A pásztor szent, azaz mindenestül Isten tulajdona. Folyamatosan megszentelődik, szakadatlanul átminősül Isten tulajdonává mind személyes életében, mind pedig közösségi szolgálatában. A pásztor megszentelődése tehát azt jelenti, hogy önmagát odaszenteli egyrészt Istennek, másrészt a gyülekezet szolgálatára. Ez kereszthordozást foglal magában, amihez csak a Lélek adhat erőt. A kereszthordozás „királyi útjára” (Kempis) nem léphetünk, és azon nem járhatunk a Lélek vezetése, hatalmas lendítő ereje, kimondhatatlan fohászkodása és naponkénti segítsége nélkül (Róm 8,26)A kereszt felvétele, „az önakarat megtagadása többet ér a halottak feltámasztásánál”,[12] vagyis értékesebb attól, mintha halottakat támasztanánk fel. Miért? Mert az önmegtagadás a mi saját halálunk (ez a kereszthordozás értelme és célja!), melyből a Szentlélek támaszt fel minket örök életre. A pásztort az teszi pásztorrá, hogy életének egészéből sugárzik a pneumatikus szentség: ő Isten tulajdona, a Lélek szerint él és Krisztus tanúja a világban, de nem a világból (Jn 17,15k).

A pásztori életszentség tehát elválaszthatatlan az önmegtagadástól. Itt nyomban leszögezzük, hogy nem egyfajta szerzetesi aszketikus követelményre gondolunk, nem külső önsanyargatásra, hanem arra az evangéliumi életgyakorlatra, amely által a Lélek újjáalkotó és megszentelő áramával hatja át az ember egész lényét, s kiformálja a szolgálatra alkalmas életmódot. Az önmegtagadás – vagy ha szabad így fogalmazni: „pneumatikus aszkézis” – biztosítja a világtól és a földhözragadt emberi ráhatásoktól, elvárásoktól való szabadságunkat, és elősegíti az Ige iránti engedelmességünket. Ennek lényege az önző én folytonos visszaverésében, megöldöklésében áll, ami nem zárja ki Isten testi és lelki-szellemi ajándékainak örvendező, hálás elfogadását, de kizárja és elutasítja a kísértőt, ha ezeken át el akar szakítani Istentől, s bele akar fojtani e világ gondjaiba (Lk 8,14). A pneumatikus aszkéta a korlátlan uralomra törő, önző énjét rendszeresen sarka alá tapossa” (vö. Róm 16,20), s mindennel úgy él, mint ami nem az övé, hanem az Istené, és mindaz a jó, amivel él, csak rámutató jel az igazi örömteli életre, Isten országára. Az Ige ezt így írja le: „Akik pedig örülnek, mintha nem örülnének, akik vásárolnak valamit, mintha nem volna az az övék, és akik a világ javaival élnek, mintha nem élnének vele, mert e világ ábrázata elmúlik.” (1Kor 7,30–31)

A pásztor a pneumatikus élet gyakorlója. Ez meghatározott életstílust jelent. A pásztor nem élhet akármilyen, világ szerinti életet. Önként, teljes határozottsággal és örömmel választja a megaláztatás útját: követi a keresztúton is Jézust, aki a mi „bőrköntösünket” (Augustinus) öltötte magára.

A pásztornak számolnia kell azzal, hogy hitéért kicsúfolják, igehirdetése nyughatatlan károgásáért megkövezik, a bűnnel való önemésztő harcáért és szeretetszolgálatáért hálátlansággal fizetnek, munkáját szeméttel, ocsúval jutalmazzák. Áldozatos szolgálatában meghal önmagának, hogy mások éljenek – ezt jelenti a kereszthordozás.

A pásztor életszentsége tehát nem komor, önsanyargató, savanyú szenteskedés, érdemkeresés, hanem fegyelmezett, szolgálatra szentelt élet. Csak természetes, hogy ez az életforma nem lehet világias, nagyigényű és fényűző, hanem egyszerű, munkás odaadás a szolgálatra. A pásztor életét készséges önmegtagadás, a háborúságban is örvendező hálaadás jellemzi, s ebben nem végzete, hanem öröksége és kiváltsága nyilvánul meg.[13]

Az önmegtagadás sajátos megnyilvánulása az, hogy a pásztor el tudja engedni a rábízottakat. Félreérti a szolgálatot az, aki a szükséges pásztori határozottságot és erélyt összetéveszti azzal, amit személyes varázsnak, vonzerőnek neveznek. Az ilyen jellegű kötődés veszélyt hordoz magában, hiszen nem az a feladatunk, hogy szuggesztív, egyéni képességeinkkel érjünk el hatásokat az emberekben, s ezzel magunkhoz láncoljuk őket. Ellenkezőleg: teret kell engednünk ahhoz, hogy a ránk bízott ember Istennel találkozzék. A pásztor csak a bába szerepét töltheti be lelki gyermekei” születésekor, de nem ő hozza világra a gyermeket, ez Isten újjáteremtő Lelkének munkája.

A lelkipásztor – ismét hangsúlyozzuk – tud önmegtagadó lenni, éppen mint pásztor. Ez a pásztoroltakkal összefüggésben tehát azt jelenti, hogy idejében el tudja vágni azokat a szálakat, amelyek esetleg túl erősen fűzik lelki gyermekeihez. Ezek a szálak veszedelmessé válhatnak a pásztoroltak számára, mert emberi személyhez kötik őket, ahelyett, hogy Krisztushoz fűznék. Mindig időben fel kell ismernünk, ha feladatunk valamely gyülekezetben vagy egyes hívőkkel véget ért, s ennek le kell vonni a konzekvenciáit.[14]

A pneumatikus élet alapelemeinek áttekintése után vizsgálódásunkat a pásztor személyével összefüggő további jellemzők ismertetésével folytatjuk.

 

2. A pásztor missziói személyisége

A pásztor pneumatikus élete missziói személyiségében jut jellegzetes kifejeződésre. Krisztus választotta és küldötte őt az emberek szolgálatára (vö. Jn 15,16). A missziói vonás éppen a sajátosan pásztori teendőket határozza meg. A missziói tudat és lelkület hiánya egyik fő tényezője annak, ha a gyülekezeti lelkigondozásunk névleges „áltevékenység” marad vagy elsorvad. Csak a küldetés teheti a lelkigondozót éberré és rendszeresen szolgálóvá. Küldetés által válik a pásztorság misszióvá a hívők, bűnösök, szenvedők személyes fölkeresésében, az esetszerű és négyszemközti igehirdetés által; s így válik a gyülekezetépítés (egyik) legfontosabb eszközévé, ami a misszió ekkléziasztikai (egyházra tekintő) értelme.[15]

A pásztor igazán csak azok körében tud eredményesen szolgálni, akikhez küldetett. Szolgálatának eredményessége egyenesen attól függ, hogy személyes küldetését teljes mértékben átérzi-e, elfogadja-e. Nem magától megy, s jaj volna neki, ha magától menne az emberekhezPneumatikus úton és módon, a Lélektől vezetve keresi és találja meg a rábízottakat: azokat is, akiket maga az Úr hívott el az ő testének élő tagjaiul és a kívülállókat isA gyülekezet előtti megbízás (ordináció) csak legitimálja ezt a küldetést.

A missziói lelkiség olyan, mint az életképes csíra. Némelyek egyenesen „csírátlanított lelkipásztornak”[16] nevezik azt, akiből ez hiányzik. A Szentlélek erejével Krisztus tanújává lenni az emberek számára: ez a pásztor missziói személyiségének lényege (ApCs 1,8). Természetesen ez hitvalló életmód az egész közösség, a konkrét gyülekezet küldetése és felelőssége, de elsősorban a pásztoré, aki élethivatásszerű küldetéssel áll a gyülekezet élén. Ő a misszió Istentől rendelt emberi-személyi központja, motorja, irányítója és védelmezője.

 

3. A pásztor belső harcai

A pásztor harcban áll a Sátánnal, a világgal és önmagával. Mi itt csupán az utóbbi gondolatra térhetünk ki. A pásztor a küldetését csak az önmagával szemben vívott harcának felvállalásával valósíthatja meg; ősi alapvető igazság: „Akinek nincsenek belső tusái, az nem lelkipásztor.”[17]

E harc leszámolást jelent tévedéseinkkel és hibáinkkal. Nagyon nehéz belátni tévedéseinket és felfedezni a hibát önmagunkban. Legyen eljárási szabályunk ez: soha ne hibáztassunk másokat addig, amíg őszintén és alaposan meg nem kerestük az okot önmagunkban. Okot pedig rendszerint találunk, és akkor az a kötelességünk, hogy ne mentegessük magunkat, ne ragaszkodjunk kedvenc elgondolásainkhoz, jól kigondolt terveinkhez, hanem gyorsan és gyökeresen számoljunk le velük, s kezdjük a dolgot elölről, az Úr akaratának alázatos tudakozásával. Innen vezet út az eredményes lelkigondozás felé.

Kétségtelen, hogy minél elszántabban folytatja ezt a harcot a pásztor, annál inkább ránehezedik hivatásának elhordozhatatlan terhe, hiszen Isten parancsa ez: „Szentek legyetek, mert én szent vagyok.” (1Pt 1,16) Az önmagával tusakodó, őszinte pásztor Jóbbal kiált fel: „…engem is törvénybe idézel?! Van-e tiszta ember, tisztátalanság nélküli? Nincs egyetlenegy sem. …akkor légy hozzá elnéző, hogy békén lehessen, és legyen annyi öröme, mint egy napszámosnak!” (szákir [ryikf&]Károli: béres – Jób 14,3–6) E panaszban az Istentől való menekülés vágya szólal meg, s minden őszinte lelkipásztor a maga hangjára ismer benne. A teher eldobásának kísértő gondolata rejlik ebben: életünk boldogabb és sikeresebb lenne, ha nem pásztorok volnánk. Kétségbeesett perceinkben Istent kérlelhetetlen bírónak látjuk. Ezért szeretnénk napszámosok (béresek) lenni, aki felmondhat gazdájának. De csakhamar rájövünk, hogy helyzetünk rosszabb a napszámosénál. Rosszabb, mert a lelkipásztor nem napszámos, hanem rabszolga (doulosz – δοῦλος),[18] aki nem mondhat fel. Akármilyen fájdalmas, sőt lehetetlennek látszó dolog Istennek szolgálni, a tény az, hogy Isten nem hagy, a pásztori szív pedig nem tud elszakadni ettől a szolgálattól. Ebben a feszültségben élve hordozza a pásztor a legnehezebb terheket, melyekkel csak Istenhez menekülhet imádságaiban, a „kérlelhetetlenhez”, aki maga a kegyelem. Meg kell adnia magát, feltétel nélkül, hogy hallhassa a szót: „Elég neked az én kegyelmem…” (2Kor 12,9) Csak aki önmaga iránt nem ismer kegyelmet, annak kegyelmez meg Isten. Csak aki a kegyelemben részesül, az ismeri fel a bíróban az atyát, és tapasztalja meg: béres lelkülettel szolgálni kárhozat és halál, fiúnak lenni öröm és dicsőség.

 

4. A pásztor hite és nyitottsága

A pásztor a keresztény gyülekezet egyik tagja. Ami a gyülekezet többi tagjai közül kiemeli – de nem föléjük emeli[19] –, az a szolgálatra szóló elhívása. Egyfelől magától értetődő az a követelmény, hogy legyen hívő ember. Másfelől hangsúlyozzuk, hogy a hit sohasem magától értetődő valami; nem természetes, hanem természetfeletti ajándék. Nem lelkialkat, habitus, amit egyszer s mindenkorra felölthetnénk, hanem adomány, amit mindig újra kapnunk kell és elfogadnunk. Ezzel együtt is a szolgálatra való alkalmasság alapvető feltétele a hit, kiváltképpen a lelkipásztornál. A helyes teológiai tisztánlátás is elengedhetetlen feltétel. Thurneysen szerint a lelkésznek teológiai ismeretek tekintetében „nyeregben kell ülnie”, ez azonban nem pótolhatja az élő hitet, a fiduciat.[20] A kettőnek együtt kell járnia és maradnia. S a rideg morál nem helyettesítheti az élet gyümölcstermését. Ezért a követelményt inkább így lehetne fogalmazni: a pásztor legyen hitéért, hite növekedéséért szüntelenül tusakodó, azt mindig újra kérő és elfogadó, tehát Isten felé nyitott ember.

Isten – mint látjuk – ma is az esendő hívő emberek közül választ ki, és hív el szolgálattevőket a pásztori munkára. Ha méltatlanságunk tudatában alázatosan és készségesen fogadjuk ezt a hívást, hasonló tapasztalatban lesz részünk, mint annak idején Ézsaiásnak volt: „És hozzám repült az egyik szeráf, kezében parázs volt, amelyet fogóval vett le az oltárról. Számhoz érintette, és ezt mondta: Íme, ez megérintette ajkadat, bűnöd el van véve, vétked meg van bocsátva.” (Ézs 6,5–8) Az Úr a megbízatással együtt adja számunkra a megvalósításhoz szükséges erőt is. Lelke által, a mennyei tűzzel megtisztítja szívünket, ajkunkat, hogy az ő szavát szóljuk, szeretetét közöljük.[21] kapcsolat

Az Isten iránti nyitottságunkból eredően legyünk az emberek iránt is nyitottak, már a kapcsolat felvételben és az érintkezés további formáiban is. Nem mellékes, milyen a lelkipásztor fellépése és modora. A szélsőségektől óvakodnia kell. Egyrészt elvetendő a papos kenetesség, mivel ez a magatartás visszatetszést vált ki a gyülekezetből. Másrészt kerülendő a kedélyeskedő haverkodás is, mert ezzel a pásztor rombolja önmaga tekintélyét. Legyünk ezért egészen egyszerűen természetesek, emberiek és emberségesek. A lelkipásztor tehát természetes módon (nem kirívóan), és mindig példamutatóan éljen. Elképzelhető azonban, hogy a szolgálat érdekében önként és szabadon korlátozásoknak veti alá magát, vagy terheket vállal, konkrét esetekkel, adottságokkal és körülményekkel összefüggésben,[22] vagyis az egyébként megszokott, átlagos keresztény életviteltől szigorúbb normáknak veti alá magát (pl. bortermelő vidéken absztinenciát vállal, alkoholt egyáltalán nem fogyaszt, vagy Istentől vett válaszért bizonyos időre „elvonul a világ elől” stb.). Pál apostol szavai eligazítanak ebben a tekintetben is: „Mert bár én mindenkivel szemben szabad vagyok, magamat mégis mindenkinek szolgájává tettem…” (1Kor 9,19–22); lejjebb ezt tanácsolja: „Akár esztek tehát, akár isztok, bármi mást cselekesztek, mindent Isten dicsőségére tegyetek!” (1Kor 10,31–33)

 

5. Becsületesség, tapintat és szilárdság

Becsületes és bátor szolgálattevőkre van szüksége Krisztusnak, akiket nem lehet megvesztegetni, lekenyerezni sem szép szóval, sem anyagiakkal, sem fenyegetéssel; a Sátán kísértéseit az Ige szavaival úgy elűzik, mint ahogy Üdvözítőnk tette (vö. Mt 4). Kerüljünk minden tiltott bizalmaskodást. Legyünk tudatában Istentől kapott hivatásunk szentségének, és elhívatásunkhoz illően viseljük magunkat (Ef  4,1).[23]

A lelkipásztor mindig és minden helyzetben pásztor, vagyis a rábízottakért felelős. Felelősségét ne „előre megfontolt szándékkal”, azaz ne agresszív módon juttassa kifejezésre. Az agresszív magatartás igen visszataszító. A felelősség átérzése nem jogosít fel a tolakodásra, a mások életébe való tapintatlan beavatkozásra, az indiszkrécióra és hasonlókra. A határok és a mérték megtalálása és megtartása igen sok tapintatot, bölcsességet, türelmet, alázatosságot követel. Kétségkívül legfőbb pásztori erény szeretet. Az 1Kor 13 tükrébe újra meg újra bele kell tekintenünkPásztor az, aki másokért van.

A tapintat és türelem természetesen nem jelent elvtelen alkalmazkodást és határozatlanságot. A pásztornak tudnia kell, hova, milyen irányba akarja vezetni nyáját, mire akarja ránevelni a rábízottakat, milyen veszedelmektől akarja őket óvni, s miben erősíteni. Az igazi pásztor egész magatartásával az, természetesen és erőltetés nélkül.

Odaszentelés, felelősségtudat, alázatosság, hűség, bölcsesség, egyenesség jellemezze az Úr szolgáját. Legyen barátságos, szívélyes és tiszteletteljes. Az isteni elvek megtartásában és képviselésében sziklaszilárd, egyúttal azonban barátságos legyen. Félelem nélkül, de bölcsen és féltő szeretettel feddjen, dorgáljon. A szeretet elvégzi azt, amit esetleg a bizonyítás nem tehet. Olyan üdítőek legyenek szavai, mint ahogyan az eső felüdíti a kiszikkadt növényzetet. Egyetlen indulatos, mogorva vagy haragos szó, vagy csupán a keresztény szeretet és a barátságosság hiánya elég ahhoz, hogy jó befolyásunkat elveszítsük.[24]

Ebben a legnehezebb feladatban s az ennek megfelelő magatartásért való fáradozásban sokat segíthet, ha mindvégig a szeretet forrásához fordulunk. Nem egyéni rokonszenv és más emberi indulatok kútfőjéből táplálkozik szeretetünk, hanem abból, aki maga a Szeretet; szolgálatban állunk, s ez az erő hordoz minket. A szeretetnek a pásztori prudenciában, körültekintő tapintatban is meg kell nyilvánulnia. Hozzátartozik az előrelátás, megfontoltság is. Sem hirtelenkedő, kapkodó, sem tétova ember nem lehet jó lelkipásztor.[25] Végül, ez a szeretet kitartó, tehát hűséges a szolgálatban. S ez a hűség – gondolva itt az ún. szórványban élő vagy újonnan plántált, kicsi gyülekezetekre is – mindig a kevésen való hűség.

 

6. A humorérzék áldása

Humor, s főként humorérzék nélkül nincs igazi lelkipásztor. „Humor az, ha az ember mégis nevet.” S ez azt jelenti: nem szabad sem önmagunkat, sem a rajtunk kívüli valóságot végzetesen és végleges érvénnyel, tehát végletesen tragikusan venni; sem bűneinket, sem erényeinket. Szabad ugyanis egész emberi létünket Isten végtelen bölcsességének, jóságának és hatalmának fényében szemlélni; felismerni a Krisztus által már megszerzett szabadulást és minden balgaságunk és makacsságunk felett aratott győzelmét. Így is mondhatjuk: szabad mindent Isten humorának aspektusa alatt látni (2. zsoltár!).[26] A humor ugyanis a csüggedés és elkeseredés egyik legjobb ellenszere.

 

7. A modernség követelménye

A maradiság és elmaradottság nem pásztori erény. A kora társadalmától, valóságától elszigetelt (vagy elrugaszkodott) pásztor képtelen szolgálatát helyesen végezni. A ma embere az informatikai forradalom korában él, ugyanakkor a történelmet formáló társadalmi változások korában is (1990-es évek: rendszerváltozás, a Szovjetunió felbomlása, az ún. keleti blokk összeomlása). A különböző népek és nemzetek megbékélése lét-nemlét kérdése korunknak (dél-szláv válság az 1990-es években, iraki háború a 2000-es évek elején). Annak, aki lelkipásztor akar lenni, ilyen értelemben is tájékozottnak kell lennie.

Itt kell közbeszúrnunk egy lényeges megfontolást a lelkipásztor jelen gyülekezeti helyzetéről. A mai gyülekezet egy bizonyos rétegére jellemző, hogy számukra a közösségi élet és a mindennapok élete között nincs kapcsolat. A közösségi élet kimerül az istentiszteleteken való részvételben; a keresztény gyakorlat tehát az élet egyik (szűkszektorává vált, amely elszakadt a valóságtól, ahelyett, hogy az élő hit kihatna a hívő ember életének egész területére. Ezért gyakran az igehirdetéstől, de magától az egész istentisztelettől sem várnak mást, minthogy érzelmileg feltöltődjenekTermészetesen nem magát a feltöltődés igényét helytelenítjük, hanem a kizárólagosságát, mert mégis csak az volna a gyülekezet rendeltetése, hogy legyen hegyen épített város, só és világosság (Mt 5,13–16): a vasárnapi istentiszteleten túl is tudjon szolgálni környezetének összességében és egyénenként, tagjai által is. A pásztor feladata éppen az, hogy mint tanító, mint az Írás magyarázója és tanúja a szolgálatra felkészítse a szenteket. Ehhez az is hozzátartozik, hogy ő maga és a gyülekezet tagjai mind részt vegyenek környezetük ügyeiben, gondjában és örömében. A kommunikációnak, az evangélium átadásának ugyanis feltétele a participáció,[27] azaz a részvétel.

 

8. A pásztor tud beszélgetni és hallgatni

Csupán a szószéki szolgálattal nem elégedhetünk meg. Ehhez csatlakoznia kell a tagokkal való személyes foglalkozásnak. A négyszemközti igehirdetés, a személyes lelkigondozás legalább olyan fontos, mint a nyilvános, szószéki igehirdetés. El kell mennünk azokhoz is, akik közénk csak ritkán vagy egyáltalán nem jönnek el. A személyes érintkezés formája a beszélgetés. Erről itt csak annyit, hogy a lelkipásztornak tudnia kell beszélni és hallgatni – mindent a maga idejében, és módjával.[28] A jó lelkipásztor nem feltétlenül „charmant causeur”[29], kellemes és szellemes társalgó; noha ez az adottság bizonyos körülmények között előnyös lehet, de adott esetben hátrányára is válhat szolgálatának. A fecsegő lelkész nem kelt bizalmat. A nyelv bűneire és a beszéd fegyelmezésének kérdéseire különösen is éberen kell ügyelnie annak, akinek „az a mestersége, hogy beszél” (vö. Jak 3,1–12). E ponton nem lehet eléggé vigyáznia annak, aki Isten beszédével sáfárkodik és Isten Igéjének mértékével kell, hogy mérje az emberi beszédet – elsősorban a magáét.

A pásztor tudjon hallgatni is. Ez néha sokkal nehezebb, mint a beszéd, s idejében és „sokatmondóan” hallgatni nagy művészet. A közmondás nem ok nélkül vallja: hallgatni arany. A pásztori hallgatás nagyon termékeny és hasznos lehet; tudnunk kell meghallgatni a másik embert, beszélni hagyni, és valóban odafigyelni arra, ami az ő ügye, s aminek most ebben az órában a mi közös ügyünkké kell lennie, hogy az Isten ügye lehessen. Ehhez a magunk megüresítése szükséges. A pásztornak olyan értelemben is hallgatnia kell, hogy a rábízott titkot, bizalmas közlést feltétlenül megőrizze. Beszédünk és hallgatásunk mértéke legyen Jézus intelme: „A ti beszédetekben az igen legyen igen, a nem pedig nem.” (Mt 5,37; 12,33–37)

 

9. Óvakodik a káros magatartástól

Vigyázzon a pásztor, hogy lelki életében ne legyen egyoldalúVannak, akik csak részben gyakorolják az igazságot: utánozzák Jézus szelídségét, de nem követik őt jó cselekedeteiben; vagy gyakorolják a rászorulók megsegítését, de dölyfösek, kevélyek, indulatosak. Némelyek nem tudják elviselni a nehézségeket, a kudarcot, a megaláztatást. Mások nem adták át magukat a kegyelem átalakító erejének és haszonlesők, önzők, kárhoztatók, ítélkezők, kegyetlenül kemények. Ismét mások pedig megalkuvóan alkalmazkodók: feladják elveiket, gerinctelenek, helyezkedők, úgy forgolódnak, hogy mindig elnyerjék embertársaik tetszését, dicséretét. Az ilyenek azonban előbb-utóbb megszégyenülnek.[30]

 

10. Tud dicsérni

Köszönettel és dicsérettel ismerjük el mások szolgálatát, ez bátorítást jelent számukra. Nem helyes dolog azonban, ha egyes személyeket túldicsérünkKrisztus ítélőszéke előtt majd megméretnek (2Kor 5,10), és az emberi felmagasztalás következtében sokan könnyűnek fognak találtatni. Ne hízelegjünk egyes személyeknek, túlzottan dicsérve képességeiket, mert nem képesek ezt elhordozni: elbizakodnak, kibillennek egyensúlyukból. A nagyfokú dicséretet csak igen kevesen tudják lényeges kárvallás nélkül elviselni.[31]

A dicsérés kísértése és veszélye alól a pásztorok sem kivételek. Tehetséges prédikátorok közül is egyesek úgy szeretik a dicséretet, mint a részeges ember a bort, és ugyanolyan „serkentő” hatást is gyakorol rájuk.[32] Ha az ilyen pásztorok egy kis gyülekezetbe kerülnek, ahol nem egykönnyen tudnak lelkesedést kiváltani, csakhamar elveszítik érdeklődésüket, ambíciójukat és buzgóságukat. Munkájukban olyan csüggedtek, levertek lesznek, mint az az alkoholista, akitől elvonják az italt. Ezek a szolgálattevők mindaddig nem lesznek igazi gyakorlati munkásokká, míg meg nem tanulják a dicséret nélküli feladatvégzést.

 

11. A pásztor külső megjelenése

A pásztor külső megjelenéseöltözködése, viselkedése, beszédmodora – amit tekinthetünk a személyiség tükrének is – kedvező vagy kedvezőtlen benyomást gyakorolhat. Isten elvárja szolgáitól, hogy viselkedésük, egész külső megjelenésük az igazság alapelveit és hivatásuk szentségét mutassa be (vö. Kol 2,17). Ez nyilvánuljon meg még a ruházkodásukban is. Valljuk a reformátori felfogást, miszerint az újszövetségi gyülekezetben nincs külön papi rend, nincs külön papi ruházkodás, sajátos papi életforma sem, amely szembetűnően elütne a gyülekezet tagjaiétól.[33] Az őszinteség – a képmutatás ellentéte – mint lelki magatartás jellemezze a külső megjelenést is. Az a pásztor, aki hányavetin viselkedik, hanyagul öltözködik, rendetlen a ruházata és a haja, vagy restsége miatt „átmenetileg” borotválatlan (borostás) az arca, ráadásul zsebre dugott kézzel szónokol, szégyent hoz Istenre, s olyan benyomást kelt, mintha megbízatását nem tartaná szentnek és embertársait sem becsülné. Vigyázzunk, hogy ne legyünk az öltözködésben sem divatbábok, sem ódivatúak, hanem szerények és ízlésesek.[34]

 

12. Az idő helyes kihasználása

Isten Igéje szerint mindennek rendelt ideje van (Préd 3,1–8). Istennél nincsenek véletlenek. Ő előre meghatározott terv szerint irányít mindent. Az ember megmentését, üdvözítését is a megváltási tervnek megfelelően végezte (kairosz [καιρς], a meglátogatás ideje – Lk 19,44; az idő teljessége – Gal 4,4). A kiemelkedőbb eseményeket előre ki is jelentette (Ám 3,7).

Hogy Isten áldásában részesülhessünk, nekünk is tervszerűen kell tevékenykednünk, az időnket megfelelően kell beosztanunk. Ha ezt nem tesszük, akkor összekuszálódnak dolgaink. Sok fontos tennivalóra nem jut időnk. Az elmulasztott órák, alkalmak sohasem hozhatók vissza. A pásztori segítség szükségességét idejekorán kell felismerni és lemérni. Erre mindig kell, hogy legyen időnk. Tudatosan kell küzdenünk az időhiány és a hajszoltság, a modern kor nagy betegségei ellen. Szolgálatunkban éppen a hajszoltság miatt fenyegetnek fokozott erővel a „foglalkozási ártalmak”, a „mesterség” kísértései:[35] a rutin, kiüresedés, a megfáradás, az elfásulás és kiégés.

Tanuljunk meg az időbeosztás terén is önfegyelmet gyakorolni. Előre, alaposan gondoljuk át tennivalóinkat, osztályozzuk azokat fontossági sorrendben, jegyezzük fel, s azután tartsuk is ahhoz magunkat. Ha mégis előre nem látott okok miatt valamelyik tennivaló elmarad, akkor tartsuk számon, és amikor arra lehetőség adódik, végezzük el. Helyes dolog, ha határidő naplót vezetünk, s minden nap ellenőrizzük magunkat, mit végeztünk el és mit nem. Minden percet igyekezzünk hasznosítani. Mindig vigyünk magunkkal könyvet, olvassunk útközben, ha várakozni kell valami okból. Ne legyünk sohase restek, hanem inkább szorgalmasak, tettre készek. Sajátítsuk el a pontosságot és gyorsaságot. Az időpazarlás helyrehozhatatlan bűn. A rendre, a szabályszerűségre, az idő pontos beosztására minden munkakörben szükség van, mennyivel inkább Isten munkatársi körében (1Kor 3,9). A pásztorok úgy osszák be tennivalóikat, hogy legyen elegendő idejük az olvasásra, tanulásra, elmélkedésre (igetanulmányozás) és imádkozásra is.[36]

A pásztor legyen gyakorlatias, ötletes a feladatok megoldásában és a tanácsadásban.

 

13. A pásztor elhivatottsága

Bár korábban már említettük az elhivatottság fontosságát, itt külön is kitérünk rá. Az olyan evangéliumi gyülekezetben, amely az egyetemes papság elvét vallja (1Pt 2,9), nemcsak a pásztor vagy a prédikátor (gyülekezeti megbízott) végezheti a pásztorolást, lelkigondozást. Azért mégsem lehet bárki lelkigondozó. Elhivatottság kell hozzá és rátermettség. Ennek jeleit kívülről nem könnyű megítélni. Vannak azonban az elhivatottságnak egyértelmű ismérvei, amelyek nem hiányozhatnak az igazi lelkigondozó életéből, és amelyek természetesen nemcsak az egyén képzelgésében vannak meg. Az öntelt, önjelölt lelkigondozók több kárt okoznak, mint áldást. A ténylegesen elhivatottakat inkább arról lehet megismerni, hogy méltatlannak és alkalmatlannak érzik magukat erre a feladatra. Ilyenek voltak: Mózes, Ézsaiás, Jeremiás és sokan mások az Úr szolgái közül (2Móz 3,1011;  4,10–13; Ézs 6,5; Jer 1,4–6). Ezek engedték, hogy az Úr Lelke és szava meggyőzze őket, s engedelmeskedtek a szent megbízatásnak és azt mindvégig hűségesen, eredményesen Isten dicsőségére és embertársaik áldására el is végezték.

Összegző jelleggel fölsoroljuk az elhivatottság főbb kívánalmaitAz Istentől pásztori szolgálatra elhívott személy a következőkről ismerhető fel:[37]

1) Képes az emberekkel való kapcsolat felvételére; tud velük beszélgetni, őket megérti, és velük magát megérteti.

2) Ismeri az életet az Ige megvilágításában, így általában minden területen megfelelő tanácsot tud adni.

3) Szilárd a hite Istenben és a Szentírásban, ebből fakad buzgósága és készsége, mások hitbeli megerősítésére. Sem a „langyos”sem túlontúl magabiztos, öntelt, állhatatlan ember nem elhívott.[38] Az őszinte pásztor maga is küzdő lélek, de saját tapasztalataiból ismeri a bűn feletti győzelem titkát is. Személyes élményei vannak a bűnről és a kegyelemről, a bűnbánatról és az újjászületésről, s így buzgó és kitartó a könyörgésben és készséges az áldozathozatalban.

4) A gyülekezetnek példaadó, tevékeny tagja, rendszeresen részt vesz az istentiszteleteken, s tőle telhetően hozzájárul a közösség áldásaihoz mind lelki-szellemi, mind pedig anyagi vonatkozásban.

5) Készséges a tanulásra, a Szentírásban jártas. Az Igében való elmélyedés, kutatás az igazság mélységeinek megértése és érthető feltárása fontos számára. Ezt úgy éri el, hogy szomjúhozza az Isten szavát és megnyitja előtte a lelkét. Kitartó kutatómunkát végez.

6) Kész önmagát is alávetni a lelkigondozásnak (vö. 1Kor 14,32). A saját lelkigondozójával kapcsolatos tapasztalataira is épít szolgálata során. Akiket Isten kegyelme és mások segítsége lelki-testi bonyodalmakból szabadított ki, azok tudnak leginkább a bajbajutottakon segíteni. Ez nem azt jelenti, hogy a lelkigondozó részletesen kiteregetheti a bűneit annak, akin segíteni akar. Csak általánosságban közli küzdelmét, valamint az Úrtól nyert vigasztalást és segítséget. Úgy, amint azt Pál apostol is tette (Róm 7,21–28; 8,12; 2Kor 12,7–10).

7) Tud mindenki szolgájává válni, Krisztushoz és Pál apostolhoz hasonlóan, személyválogatás nélkül; igyekszik megtalálni mindenki szívéhez az utat. Nem merev és kötött. Nem akarja senkire ráerőszakolni a maga egyéni nézeteit, hanem törekszik az igazság számára megnyerni a lelkeket (Mt 10,4445; 1Kor 9,19–23).

Végezetül a következő személyre szabott tanácsot adjuk Pál apostol szavaival: Legyen gondod önmagadra és a tanításra, maradj meg ezek mellett, mert ha így cselekszel, megmented magadat is, hallgatóidat is.” És még: „Viseljetek gondot tehát magatokra és az egész nyájra, amelynek őrizőivé tett titeket a Szentlélek, hogy legeltessétek az Isten egyházát, amelyet tulajdon vérével szerzett.” (1Tim 4,16; ApCs 20,28)

a) Önmagadra. Adjuk át szívünket az Úrnak, hogy megtisztítson, megszenteljen. Vigyázzunk, nehogy bármilyen bűnnek helyet adjunk az életünkben. Küzdjünk töretlenül felismert gyönink ellen. Vizsgáljuk szakadatlanul életünket, megegyezik-e az Úr Igéjével. Tartsunk állandó kapcsolatot hit és imádság által Jézussal. Mi, akik felelősséget hordozunk, szükséges, hogy mély megtapasztalásokat nyerjünk Isten Lelke személyét és munkáját illetőenErőteljesebb kívánságunk kell, hogy legyen Isten Szentlelke után,[39] mint másoknak, mert hivatásunk – ekkléziasztikai aspektusból – felelősségteljesebb is, mint az övék. A szolgálatunkban látható minden eredmény imádság következménye; vagy a mi imánké, vagy az értünk imádkozóké.

Így érzek...

Semmi sem szükségesebb a mindennapi feladatainkban, mint az, hogy Megváltónk nyugalmával és békességével bírjunk. Ha békesség van szívünkben, az az arcunkról sugárzik, hangunknak meggyőző erőt kölcsönöz. Az Istennel való közösség a jellemünket megnemesíti. A környezetünkben lévő emberek – éppúgy, mint a tanítványok idejében – megismerik, hogy Jézussal voltunk,[40] és ez fog szolgálatunknak erőt kölcsönözni, semmi más. Ezt az erőt elveszítenünk nem szabad. Ma is érvényes a mondás: Nem tehetsz többet, minthogy imádkozzál, mielőtt imádkoztál volna; de többet is tehetsz, minthogy imádkozzál, miután imádkoztál. Életünk tehát két részből álljon: imádságból és komoly cselekvésből.

b) A tanításraVigyázzunk, nehogy egyéni, kedvenc nézeteinket hirdessük Isten szava helyett. Az Úr Igéje legyen mértékadó magunkra és másokra vonatkozóan. Attól ne térjünk el se jobbra, se balra. Ne legyünk fölöttébb bölcsek. Úgy képviseljük az Igét, ahogy meg van írva.

c) A nyájra. Ismernünk kell azokat a veszélyeket, amelyek a nyájra és külön-külön minden egyes bárányára is leselkednek, s azokra időben és megfelelő módon figyelmeztessük a ránk bízottakat, nehogy a Sátán tőrébe essenek.

 

Irodalom:

·     Biblia (1998) fordította a Magyar Bibliatanács Ószövetségi éÚjszövetségi Bibliafordító Szakbizottsága; elektronikus változat: A bibliatudomány elektronikus könyvtára, Arcanum Adatbázis Kft., Budapest, CD-ROM

·     Biblia-Felfedező (Bible-Discovery) (2007) CD-ROM, Komplex bibliatanulmányozó program, szerzői kiadás: Zsidó Miklós, www.mobilbiblia.hu. A göröszövegeket, kifejezéseket ebből idézzük.

·     Bible Windows 4.5 (1996) CD-ROM. A héber bibliai szavakat ebből idézzük.

·     Groó Gyula (196071) Poimenika, Evangélikus Teológiai Akadémia, Budapest. Kézirat nyomán a szöveget gondozta és szerkesztette: T. J. (2002) PTF, Budapest, 88 o. A hivatkozásban: Groó (2002).

·     Kiss János (1968–71) Gyakorlati lelkigondozás, Szabadegyházak Tanácsa Lelkészképző Intézete (SZETLI). Kézirat alapján a szöveget gondozta és szerkesztette: T. J. (2002) PTF, Budapest, 97 o. A hivatkozásban: Kiss (2002).

·     Kiss Sándor (1969) A Korinthusiakhoz írt első levél magyarázata, Jubileumi kommentár, Református Zsinati Iroda Sajtóosztálya, Budapest, 203–204. o.

·     Makkai Sándor (1947) Poiménika – A személyes lelkigondozás tana, a Magyar Református Egyház kiadása, Budapest, 508 o.

·     Varga Zsigmond (1992) Újszövetségi görög-magyar szótár, Református Zsinati Iroda Sajtóosztálya, Budapest, 1038 o.

 

 


[1] ψυχικὸς ἄνθρωπος

[2] πνευματικὸς ἄνθρωπος

[3] Vö. Kiss (1969) 203–204. o.

[4] Részletesebben lásd Varga (1992) 796–797. o., pneumatikosz címszó.

[5] A pneumatikus személyiség jellemzőiről – mondhatni – profetikus töltésű gondolatokban szól Makkai (1947) 113–138. o.

[6] Az újjászületés fogalmát János evangéliuma a gennaó anóthen (γεννω νωθεν) szókapcsolattal jelöli. Jelentése: újonnan születik; szó szerint: felülről születik; „ha valaki nem születik újonnan” – ἐὰν μ τις γεννηθ νωθεν (Jn 3,3); vö. „ha valaki nem születik víztől és Lélektől” – ἐὰν μ τις γεννηθῇ ἐξ ὕδατος καὶ πνεύματος (Jn 3,5).

[7] Az Újszövetség a „szent” fogalmát a hagiosz (γιος) szóval jelöli, és az Istenhez tartozást jelenti (Róm 1,7; 1Kor 1,2;2Kor 1,1).

[8] Mt 12,31 vö. Jn 10,19–20

[9] Ef 4,30

[10] 1Thess 5,19

[11] Ef 5,18b

[12] Loyolai Ignác szavai in Makkai (1947) 119. o.

[13] Makkai (1947) 121. o.

[14] Bovet in Groó (2002) 29. o.

[15] Vö. Makkai (1947) 121. o.

[16] Ravasz László kifejezése in Makkai (1947) 122. o.

[17] Makkai (1947) 126. o.

[18] Pál apostol Istennek és Krisztusnak (rab)szolgája (Tit 1,1; Gal 1,10).

[19] Ez az alapelv vonatkozik a vezetők egymáshoz fűződő viszonyára is: Péter a presbiterekkel való kapcsolatában „presbitertársnak” tekinti magát (1Pt 5,1).

[20] Vö. Groó (2002) 27. o.

[21] Kiss (2002) 10. o.

[22] Groó (2002) 27. o.

[23] Kiss (2002) 11. o.

[24] Kiss (2002) 10–11. o.

[25] Vö. Groó (2002) 28–29. o.

[26] Groó (2002) 29. o.

[27] Ernst Lange nyomán; vö. Groó (2002) 28. o.

[28] Vö. Groó (2002) 27–28. o.

[29] Charmant causeur (e.: sárman kozőr, fr.): kedves, szellemes csevegő, elmés társalgó

[30] Kiss (2002) 12. o.

[31] Uo.

[32] Uo.

[33] Vö. Groó (2002) 27. o.

[34] Kiss (2002) 12. o.

[35] Groó (2002) 28. o.

[36] Kiss (2002) 17. o.

[37] Részletesen lásd Kiss (2002) 18–20. o.

[38] Jel 3,15k; Kol 2,23; Jak 1,7k

[39] Vö. 1Kor 14,1

[40] „a kiejtésed is árulkodik rólad”; Károli: „a te beszéded is elárul téged” (Mt 26,73) – A Péter falusias beszédmodorára utaló szavakat itt átvitt értelemben használjuk.


A cikk áttanulmá-nyozását a pásztorokon kívül ajánljuk:

mindazoknak, akik affinitást éreznek a lelkigondozói szolgálat iránt: vagy gyakorolják azt, vagy ha nem, szeretnék „belülről” is látni. (Viszont óvjuk tőle azokat, akik egyébként is „kifinomult érzékkel” rendelkeznek a pásztorkritikát illetően.)

A cikk írója az alábbi kérdésekre keresi a választ:

Miben válik láthatóvá a pásztor pneumatikus és missziói személyisége?
Milyen egyéb jellemvonások és magatartásformák segítik elő szolgálatát?
A szerző a
rra a felismerésre épít, hogy a pásztornak sajátos felelőssége van rnyezete megértésében és Krisztus felé terelgetésében; egységteremtő szerepet tölthet be Isten népe között és hidat építhet a még meg nem tért emberek felé.
Comments