Wildmann János: A vallás szociológiája - recenzió

Hiánypótló könyvet jelentetett meg a Bencés Kiadó. Grace Davie A vallás szociológiája (Pannonhalma, 2010) nagylélegzetű mű: az elméleti alapok ismertetésén  túl gyakorlatilag az elmúlt 20-30 év összes jelentős vallásszociológiai kutatásának és szakirodalmának összefoglalását nyújtja, legalábbis angolszász nyelvterületről. Az angliai Exeteri Egyetemen oktató szerző művét egyrészt „a vallásszociológiai kurzust életükben először látogató” diákoknak, másrészt a szűk szakmai közegnek ajánlja, hogy vitát generáljon a vallásszociológia mai feladatának helyes meghatározásáról (7). Davie többször megismétli, hogy szerinte „a vallás egyre fontosabb tényező mind a világpolitikában, mind az egyének sokaságának életére gyakorolt hatását tekintve”(15, vö. 16, 19, 23 stb.). Az általa művelt tudományterület célja, „hogy feltárja a társadalmi életvitelnek a vallás sokféle formájával összekapcsolódó mintázatait, és megmagyarázza az így nyert adatokat” (21).

A könyv két előszó után egy hosszú bevezetéssel indul, amely a mű szerkezetének részletes ismertetését, a fogalmak magyarázatát, sőt már kutatási eredmények, szakmai viták és fellelhető trendek bemutatását is tartalmazza. Ez utóbbiak összefoglalása a könyv elején nem tűnik indokoltnak, hiszen részletes tárgyalásukra a következő fejezetekben kerül sor, sőt az egyes fejezetek előtt újabb bevezetések is vannak. A kötet lényegileg két nagy részre tagolódik. Az első elméleti alapvetés, a második a vallásszociológiai kutatások főbb irányzataira és eredményeire összpontosít.

Az első fejezetben röviden megismerkedhetünk az alapító atyák – Marx, Weber, Durkheim és Simmel – elgondolásaival, majd az európai és amerikai vallásszociológia főbb fejlődési irányaival és képviselőivel. A bemutatás itt viszont olyan tömör, hogy kérdéses, a vallásszociológiában kevésbé jártas olvasó mit ért meg belőle. Már csak miattuk is érdemes lett volna részletesebben kifejteni az említett, de különösen is az amerikai gondolkodók álláspontját, amelyeket Európában, különösen is a volt szocialista országokban feltehetőleg még kevéssé ismernek. Másutt viszont olyan részletekbe menő könyvismertetésekkel találkozunk, amelyek fölöslegesek.

A könyv egyik erénye viszont, hogy a vallások helyzetét és a vallásszociológiai gondolkodást történelmi, eszmetörténeti, politikai, kulturális, nyelvi stb. összefüggésekbe helyezi. Ezzel segíti az olvasót, hogy elkerülje az ideológiai és tudományos csapdákat, amelyek a vallások tárgyalása esetén különösen veszélyt jelentenek. Mintapéldája ennek a szekularizációról szóló fejezet, amelyben a szerző részletesen mutatja be annak kialakulását és fejlődését, gondosan ügyelve a fogalom sokrétűségére is. Természetesen Davie következtetése is megegyezik azzal, amiben a szakma képviselői ma már egyetértenek, miszerint „épp azok az egyházak nem boldogulnak a modern életstílusok kényszereivel, amelyek a legerősebben ellenezték egyház és állam strukturális elkülönböződését. Ennek következménye a vallás elevenségének viszonylagos hanyatlása a modern Európa számos országában, ahol nagyjából még fennmaradt az államvallás intézménye” (80). Spanyolországban és Lengyelországban a katolikus egyház példája jól illusztrálja, hogy a modern élettel szembeni ellenállás és félpolitikai jelenlét hosszú távon megbosszulja magát.

Míg Európában a szekularizáció, addig az USA-ban – ahol sohasem alakult ki az állam és egyház intézményes összefonódása – elsősorban a racionális döntés elmélete (RDE) bír magyarázó erővel. A teória lényege, hogy „az egyének természetüknél fogva vallásosak”, és „vallási döntéseiket” racionális alapon hozzák, vagyis, hogy „maximálják nyereségüket és minimalizálják veszteségüket” (102). A szerző ismeri ennek az elképzelésnek a keletkezését, fejlődését és jeles képviselőit, és magabiztosan kalauzolja el az olvasót a tanban megjelenő különböző vélemények útvesztőiben. Megtudhatjuk azt is, hogy a tézis szerint a „költségesebb hit jobban elkel a vallási piacon, mint a kevesebbet követelő”, mert a drágább jobb és erősebb, vagyis „kedvezőbb költség/haszon hányadost” biztosít (107-108).  A fejezet érdeme, hogy nem elégszik meg az amerikai irodalom ismertetésével, hanem konkrét kutatások alapján megmutatja az elmélet európai, sőt latin-amerikai alkalmazhatóságának lehetőségét és korlátait is. Érdekes ebben az összefüggésben az a megfigyelés, hogy ott, ahol a katolikus egyház „versenytársakkal találja szemben magát”, mint például Chilében a Pinochet-rezsim alatt, az „egyházi hatóságok szembefordulnak a tekintélyelvű kormányzattal, hogy ne veszítsék el hihetőségüket a szegények előtt... Argentínában viszont, ahol sokkal kevésbé bontakoznak ki az alternatívák, jórészt továbbra is egyház és állam hagyományos egyházhoz igazodása érvényesül” (117).

A modernitás erősen próbára teszi a szervezett vallás legtöbb formáját. A könyv erénye, hogy ezt nem elkülönülten kezeli, hanem összefüggésben láttatja a világi szféra hasonló változásaival, mint a szakszervezetek vagy politikai pártok tagságának lemorzsolódásával. A világi és vallási hitvallások versenyét a posztmodernitásban „önmaguk mindenre kiterjedő kétségbevonása” váltja fel (137). A legvalószínűbb alternatívákat az egyik irányba a könnyen alkalmazkodni képes New-Age-féle mozgalmak, a másik irányba pedig az alkalmazkodásra képtelen és fundamentalizmusra hajlamos vallásosság jelentik. Ezt követően a szerző a brit vallásszociológiai irodalomból és kutatási eredményekből nyújt ízelítőt, de ez a kelet-európai olvasó számára már nehezen követhető.

Az első rész egy a szociológiai kutatások változatos módszereit bemutató fejezettel zárul. Kérdés azonban, hogy mi a funkciója ennek a fejezetnek. Kutatóknak és hallgatóknak aligha mond újat, hiszen az egyetemi képzésben a módszertannal általában több kurzus foglalkozik, az átlagos olvasónak viszont ebben a formában meglehetősen fölösleges, még akkor is, ha jó néhány fontos és érdekes információval találkozik. A magyar kutatók bizonyára irigykedve olvassák azokat a sorokat, ahol a szerző arról számol be, hogy Angliában egy vallásszociológiai könyvre ezrével érkeznek az alapos olvasói levelek, amelyek újabb elemzések alapját képezik, sőt a válogatott levelekből egy újabb kötet jelenik meg (169-170). Hazánkban annak is örülnek a szerzők, ha ezer példányban el tudják adni könyvüket.

Az elméleti keretek tárgyalása után a kötet második része néhány kiemelt tartalmi kérdésre fokuszál. Ezek közül az első a nyugati világ nagy vallásai, illetve a vallási fejlődés főbb irányai. Európában többé-kevésbé hasonló folyamatok zajlanak: általában nő azok aránya, akik egyrészt hívőnek vallják ugyan magukat, de az egyházzal mint intézménnyel egyre lazább a kapcsolatuk (hit hovatartozás nélkül), másrészt tudomásul veszik, hogy helyettük mások gyakorolják a vallást (helyettesítő vallás), harmadrészt pedig elhanyagolják kötelességeiket, és alkalmi fogyasztókká válnak (kötelességből fogyasztás). Vagyis a szekularizáció mellett tetten érhető egyfajta „szubjektív fordulat” is (204). Az egyházi vezetők gyakran létezésük igazolását keresik a nekik kellemetlen adatokban (kevés templomba járó, de sok megkeresztelt), és arra következtetésre jutnak, hogy a „dolgok nem is állnak olyan rosszul, mint hinnénk”. Ezzel viszont a „megfelelő lelkészi stratégiák kidolgozása” tovább várat magára (193). Fontos és érdekes információkat tudhatunk meg az angolok, skandinávok vagy éppen a kelet-európai országok vallásosságának sajátosságairól, a katolikus vagy protestáns kultúrkörök különbözőségéről. Egészen más a helyet az Egyesült Államokban, ahol teljességgel hiányzik az államegyházi tapasztalat, hiszen egyetlen vallási forma sem lehet uralkodó, ezért „a felekezeti csoportok szinte áttekinthetetlen sokasága verseng egymással a lakosság figyelméért” (206).

 Nem véletlen, hogy az új vallási mozgalmakat a múlt század közepétől előbb az angolszász területeken kezdték el kutatni, a kontinentális Európában pedig csak több évtizeddel később fordult feléjük a szakemberek figyelme. Az egyik legfontosabb kérdés, hogy milyen álláspontot foglalnak el velük szemben a nagy hagyományos egyházak. A posztkommunista országok egyházai, amelyek „korábban maguk is elnyomás… áldoztai voltak, „határozottan ellenzik a vallási élet új formáit” (224). Davie azonban figyelmeztet, hogy a versenytársak kiszorítása „számos fontos, a vallásszabadságot érintő kérdést vet fel” (221). A szerző az egyik legvitatottabb új vallási mozgalommal, a személyiség spiritualitását előtérbe helyező „New Age”-dzsel kapcsolatos kutatások eredményeinek ismertetésénél hangsúlyozza, hogy „a kereszténységnek pontosan azok a válfajai sikeresek ma, amelyek átveszik a személyiség spiritualitásának néhány… elemét”. Azok a merevebb egyházak pedig, „amelyek a ’New Age’ tartalmát és formáját egyaránt elutasítják, nemcsak nyíltan ellenségesek vele szemben, de maguk is bajban vannak” (227). Az európai bevándorlók között a legnagyobb vallási tábort a muszlimok alkotják, akik gyakran megkérdőjelezik a vallási pluralitást és toleranciát. Hogy ez milyen feszültségeket generál, és hogyan küzd meg a problémákkal Európa, azt a szerző három esettanulmányon keresztül mutatja be: Angliában Salman Rushdie Sátáni versek című regényén, Franciaországban az ún. fejkendő-ügyön, Hollandiában pedig egy politikus és egy filmproducer meggyilkolásán keresztül.

Különösen alapos és izgalmas a fundamentalizmusról szóló fejezet. A tudományos vitákban a fogalmat nem használhatjuk pejoratív értelemben, figyelmeztet a szerző, hanem csakis leíró kifejezésként egyes meghatározott típusú vallási mozgalmaknak a modern társadalmakhoz való viszonyára. A fundamentalizmus alapvetően „lényegi igazságok igenlését jelenti egy olykor alapjaiban összezavarodott helyzetben, amelyet a terjeszkedő globális gazdaság nyomása és annak társadalmi, politikai és ideológiai életre gyakorolt befolyása határoz meg” (251). A feltartóztatatlan globális gazdasági erők kikezdik a nemzeti, helyi, kulturális és vallási öntudatot, és így veszélybe kerül az emberek pszichológia biztonsága. Az ilyen helyzetben természetszerűleg jelennek meg azok a mozgalmak, amelyek a közösségi identitást kívánják erősíteni, nem egyszer ötvözve az antimodern utópiát valamifajta jakobinus radikalizmussal (259). Davie két nagyon különböző példán szemlélteti a fundamentalista mozgalmak sajátosságait. Az egyik az amerikai Új Keresztény Jobboldal, amelynek döntő szerepe volt George Bush elnök 2004-es újraválasztásában, a másik pedig az 1979-es iráni iszlám forradalom. Itt nincs mód arra, hogy ismertessem a szerző gondolatmenetét, csupán azt emelem ki, hogy mindkét vallási fundamentalizmus politikai téren szerzett érvényt követeléseinek. Az egyik hivatkozott könyv címe kiválóan jelzi a probléma lényegét: „Isten politikája: miért fogja fel a jobboldal rosszul, és a baloldal miért nem fogja fel egyáltalán?” (261). Európában az ideológiák meggyengülése, de olykor agresszív rehabilitációja jelent komoly kihívást, amint ezt a rendszerváltás utáni tragikus balkáni események, vagy épp az uniós alkotmány preambuluma körüli – konzervatív katolikusok és fenyegetett liberálisok közötti – viták példaszerűen jelzik.

A globalizáció nemcsak a gazdaságra, hanem a vallásra is jellemző, amint ezt II. János Pál pápasága is bizonyítja. A pápa globális személyiség volt, „mesterien bánt a világ médiáival, és bámulatosan jól használta őket globális célkitűzései érdekében” (276). A szerző jó érzékkel ragadja meg a vallási globalizáció összefüggéseit és ellentmondásait. A katolikus egyházra egyszerre jellemző „a világ katolicizmusának romanizálódása” (pl. az Opus Dei növekedése) és „Róma internacionalizálódása” (pl. a nem európaiak arányának növekedése a bíborosi kollégiumban). Hasonló folyamatok zajlanak más egyházakban és intézményeikben is, nem is beszélve a rajtuk is túlmutató és az egész világra kiterjedő ökumenikus mozgalomról, a missziós irány megfordulásáról (korábban Északról Délre, manapság inkább Délről Északra) vagy az iszlám és a keleti vallások világméretű terjedéséről. A fejezetet lezáró esettanulmányok által hű képet nyerünk a tudományos viták és a vallási globalizáció széles skálájáról, amelynek csak két pólusát jelentik a konzervatív protestantizmus újszerű formái (pl. pünkösdizmus) és a liberális katolicizmus (pl. felszabadítás teológiája).

A könyv utolsó előtti fejezete azzal a kérdéssel foglalkozik, hogy „mi a vallás helye a modern – s azon belül is elsősorban a nyugati – emberek életében” (305). A szerző három területen vizsgálja a vallás szerepét: a jóléti és egészségügyi szférában, a férfiak és nők vallásos életében mutatkozó különbségekben és az életkorral összefüggésben. A jóléti és egészségügyi ellátás területén a vallások és egyházak szerepe nagyon különböző Amerikában és Európában, de kontinensünk országai között is. Nemcsak az intézményes szerepekről van szó, hanem etikai kérdésekről is. Vajon a születés, az abortusz vagy a halál alapvetően „orvosi, közigazgatási, erkölcsi természetű-e, vagy pedig mélységesen személyes (sőt – egyesek szerint – szent)” dolog (312). Nem kevésbé izgalmas kérdés, hogy „miért vallásosabbak (vagy mutatkoznak vallásosabbnak) a nők a férfiaknál” (318). Egyes kutatók a nemek természetében, mások a társadalmi neveltetésben, illetve a két tényező valamilyen kombinációjában találják meg a magyarázatot. Valamennyien sejtjük, hogy az idősebbek általában vallásosabbak a fiatalabbaknál, de – mint a könyvből megtudjuk – megengedhetetlen leegyszerűsítés ezt egyszerűen életkori sajátosságokkal magyarázni, mert a legújabb kutatások szerint ebben egyaránt szerepet játszik a csecsemőhalandóság csökkenése, a serdülőkor meghosszabbodása vagy az öregkor értelmezésének módosulása is.

A könyv utolsó fejezete az átlagolvasó számára nehezen érthető tudományelméleti kérdésekkel, illetve az ún. kulturális fordulattal, valamint ennek néhány típusával foglalkozik. Összességében is elmondató, hogy Grace Davie könyve nem könnyű olvasmány. Ennek elsődleges oka az összegyűjtött hatalmas mennyiségű információ, amely egyrészt a szerző saját kutatói életművének, másrészt pedig a nyugati, főleg angolszász világ terjedelmes vallásszociológiai irodalmának és kutatásának szinte minden jelentős eredményét tartalmazza. Csupán az irodalomjegyzék 45 oldalt tesz ki – és a szerző ismeri is ezt az irodalmat! Kár, hogy ez szinte kizárólag angol nyelvű, ezért a Közép- és Kelet-Európára vonatkozó megállapítások nem eléggé differenciáltak. Magyar olvasóként pedig különösen sajnáljuk, hogy egyetlen magyar, de idegen nyelven is publikáló vallásszociológus neve és műve sem fedezhető fel a bibliográfiában. Végezetül ki kell emelni a fordító, Wessely Anna és a lektor, Gérecz Imre kiváló teljesítményét, akik a nehéz szöveget mesterien ültették át  magyar nyelvre.

Comments