Izsák Norbert: Fundamentalizmus vagy evangelikalizmus? II.

A cikk elolvasását ajánlom azoknak, akik szeretnék tudni, hogyan és miért vált ki az evangéliumi mozgalom a fundamentalizmusból.

Korábbi cikkünkben (Izsák Norbert: Fundamentalizmus vagy evangelikalizmus? Pünkösd.ma 2013/4-5) a fundamentalizmus meghatározásának nehézségeiről, valamint arról írtunk, hogyan vált önálló mozgalommá. Ebben a cikkünkben igyekszünk felvázolni a fundamentalizmus és az evangelikalizmus további útját, különös tekintettel utóbbi önnállósodására és megerősödésére.

 

Miután örökre búcsút intett egymásnak a liberális és a fundamentalista tábor, a nagyobb protestáns felekezetekből egyre inkább kiszorultak a meghatározó vezetői pozíciókból a fundamentalisták. Sem a társadalomban, sem az egyházban nem volt „trendi” fundamentalistának lenni. A nagyobb teológiák is mind hátat fordítottak az egyre inkább militánssá váló fundamentalizmusnak.[1]

Jóllehet a fundamentalisták elsősorban a liberalizmus ellen védték a hitet, lassacskán már minden ellen tiltakozni kezdtek, aminek nem volt köze az igaz hithez, vagy ami bárkiben is csökkenthette az igei buzgalmat. Mivel a társadalomban ekkoriban óriási változások, átalakulások történtek, a fundamentalisták a hit gyökereihez való visszanyúlásukban észrevétlenül, talán öntudatlanul is egyre inkább a „régi szép idők” nosztalgikus álmaiba menekültek. A 19. századi Amerikában még megkérdőjelezhetetlen volt sok helyütt a hagyományosnak mondott konzervatív bibliai gondolkodás, úgy vélték, az a meggyőződés a társadalom és helyes gondolkodás valamint életvitel legfontosabb horgonya. Ha akkoriban - gondolták - a bibliai hit olyan viszonyokat hozott létre, amilyeneket, akkor nyilván azokhoz a társadalmi formákhoz, viszonyokhoz, kultúrához is ragaszkodni kell, mivel azok voltak a „biblikus” formák. (Minden korban megvolt-megvan arra a kísértés, hogy a néhány évtizeddel-évszázaddal korábbi viszonyokat tartsák-tartsuk Isten által felkentnek, elég csak a Római Birodalom bukása körüli apokaliptikus félelemre, vagy a 18. századi lovas földművelést gyakorló, az elektromos áramot, és minden egyéb újítást hitelvi alapon elutasító amisokra gondolni.)

Mindebből az következett, hogy a fundamentalisták a 20. század elején már mindentől félteni kezdték a hitüket. Bármilyen változás történt a kultúrában, a hitüket ért kihívások miatt stresszes állapotba került fundamentalisták idegesen reagáltak rá, és szélsőségesen konzervatív módon viselkedtek. Az ő szemükben szinte minden újdonság, a társasági élet kulturális formái ördögi ármány volt hitük kompromittálására: a mozi, a színház, a társastánc, egy pohár sör vagy bor, a jazz mind-mind elutasítandó veszélyforrás volt.[2][3]

 A kultúra formálásának igénye nem csak ezen a szinten jelent meg. A társadalmi-politikai dominanciára való törekvéssel tulajdonképpen a sötétséget szerették volna visszaszorítani. A kultúrharc tétje - a fundamentalisták értelmezésében - a lelkek üdvössége volt. A két világháború között azon dolgoztak, hogy olyan törvények szülessenek, amelyek megtiltják a szerintük istenkáromló darwinista tanok állami iskolai hirdetését. Ezt sikerült is elérniük Tennessee Államban, amivel kiváltották az egyéni szabadságjogok védelmezőjének, az ACLU-nak (American Civil Liberties Union) a haragját.

Az ACLU 1925-ben az elismert Clarence Darrow ügyvédet bízta meg az evolúciót oktató John Scopes biológiatanár képviseletével - Scopes hozzájárult ahhoz, hogy a próbaperben a „vádlott” legyen. A fundamentalista vádlók a híres szónokot, politikust és korábbi külügyminisztert, William Jennings Bryant kérték fel jogi képviseletre. A nagy médianyilvánosságot kapott, gyakorlatilag teológiai kérdésekről folyó világi perben a bíró elmarasztalta Scopes-t a törvény megsértése miatt. A fundamentalisták nyertek, viszont az országos média meglehetősen lekezelően, lenézően számolt be róluk, és úgy mutatta be őket, mint vidéki, déli, antiintellektuális embereket, akik ráadásul a személyes és a vallásszabadságot is korlátozzák. A fundamentalistákon aztán azóta is rajta maradt ez a bélyeg.[4]



A gazdasági válság idején, az 1930-as évek elején, a fundamentalisták népszerűsége újra megnőtt. Megkezdődött a hagyományos protestáns felekezetek hanyatlása, és a fundamentalisták lassacskán nyeregbe kerültek.[5] Az egyre gyorsuló urbanizáció, az evolúció tanításának térnyerése, a bibliakriticizmus elterjedése, az erősődő katolikus és zsidó bevándorlás és a világvallások rendszeres tanulmányozása (ami a kereszténység megkülönböztető jegyeit csökkentette sokak szemében) miatt sok evangelikál arra a következtetésre jutott, hogy a világ az apokalipszis felé rohan. Úgy vélték, az igaz kereszténységet ostromtűz alá vonták, és már csak ők harcolnak az igaz hit mellett. Úgy hitték, az ő hűségükön múlik a világ sorsa, és meggyőződésük lett, hogy akik nem osztják a nézőpontjukat, nem is igazi keresztények, sőt, egyenesen az igaz hit ellenségei.[6]

 

A két világháború között a fundamentalisták új gyülekezeteket, iskolákat, főiskolákat és külön felekezeteket alapítottak. Eközben kénytelenek voltak elkönyvelni, hogy a központi kormány, az ország legbefolyásosabb újságírói és a legnagyobb rádióhálózatok a bevett, hozzájuk képest liberális protestáns csoportokkal álltak kapcsolatban. Mivel kivonultak a kiépült egyházakból, elvesztették a hangjukat, már nem volt bejárásuk, kapcsolatuk a hatalmasokhoz. Újra kellett szervezni magukat, vissza kellett szerezni a befolyásukat.[7]


A fundamentalisták ugyan kiszorultak a felekezetekből, de nem a felekezetközi szervezetekből, amelyek az ébredési összejöveteleket (belmissziót), evangelizációkat tartották. Ezek továbbra is sikeresek voltak, már csak azért is, mert a modernizmusellenes igehirdetések mindig is jó, hatékony ébredési eszközök voltak.[8] Minél gyorsabban nőtt a szekularizáció Amerikában, annál jobban terjedt az antimodernizmus fundamentalista stílusa is. Volt innováció is: a fundamentalizmus új tanításokat és új intézményeket generált.[9] Ilyen új tanítás volt például a diszpenzációs gondolkodás, amit a 19. század közepén John Nelson Darby dolgozott ki, de igazi lendületet a 20. század elején kapott, miután a fundamentalisták felkarolták. A tanítás több eleme a fundamentalista gondolkodás megkérdőjelezhetetlen alapköve lett, így például megágyazott a mára már a bestseller keresztény lektűrirodalomban is megjelenő speciális eszkatológiai, profetikus eszmefuttatásoknak valamint a kritika nélküli, szélsőséges keresztény cionizmusnak.

A második világháború elejére teljesen világossá vált, hogy a fundamentalizmus afféle kulturális karanténba került, ahonnan összefogás és stratégia nélkül képtelen kitörni. A befolyás visszaszerzésére a legfontosabb, legismertebb nem liberális fehér keresztény protestáns vezetők létrehozták 1942-ben a National Association of Evangelicals for United Actiont.[10] Ennek célja, az alapító Ralph T. Davis szerint - amit William Bell Riley fundamentalista lelkésznek még 1941-ben írt levelében fejtett ki - az volt, hogy „közös helyet, talajt találjunk a kormány előtti képviseletre, ahol az evangelikál erők törekvéseinek jogi ügyeit kezelhetjük”. Riley egyetértett, szerinte is szükség volt egy új szervezetre, amely „igaz befolyást gyakorol a kormányzati ügyekben.”[11] A szervezet másik célja az volt, hogy belülről reformálja meg a fundamentalizmust. A NAE vezetői abban is megegyeztek, hogy eljött az ideje az identitásuk kisebb módosításának, finomításának. A fundamentalista kifejezés - különösen a Scopes-per után - dogmatikus, szemellenzős, reakciós vallási fanatikusok képzetét keltette az emberekben. A NAE alapítói viszont szerettek volna hatással lenni a szélesebb kultúrára, s azt keresztény irányba terelgetni, és ehhez nyilván le kellett számolni a társadalomban kialakult sztereotípiákkal.[12]


A NAE tagjai tartották magukat a keresztény hit fundamentumaihoz, de nyitottabban, pozitívabban fordultak a külvilág felé. Eleinte new evangelical névvel illették a mozgalmukat, ebből rövidült „öncímkézésük” evangelicalre, evangelikálra. A NAE alapító Harold John Ockenga szerint a szigorú fundamentalizmus többet árt, mint használ, elsősorban militáns, konfliktuskereső attitűdje miatt, és nem éri el a remélt eredményeket. Az (új) evangelikálok elutasították a diszpenzációs gondolkodás kulturális és doktrinális következményeit, de a teológiai alapokhoz következetesen hűségesek maradtak. Az ő „fundamentalizmusukat” a 19. századi amerikai evangelikalizmus kulturálisan centrista hagyományai határozták meg.[13]


A fundamentalista keresztények közül nem mindenki értett egyet azzal, hogy nyissanak a mainstream kultúra felé. Voltak, akik körömszakadtáig ragaszkodtak a fundamentalista címkéhez. Carl McIntire azért hozta létre 1941-ben az American Council of Christian Churches nevű szervezetet, hogy annak égisze alatt egyesítse az „igazi” fundamentalistákat.[14] Azt hirdette, hogy éles elkülönültségben kell élni a mainstream kultúrától. Mai megfogalmazásban McIntire a fundamentalista mozgalom szélsőjobbját képviselte.[15]


A fundamentalizmusból kiválófélben levő evangelikál mozgalom első elismert intézménye a kaliforniai Fuller Seminary lett, amit 1947-ben Ockenga alapított. Ekkoriban még úgy gondolták az evangelikálok, hogy belülről próbálják megreformálni a fundamentalizmust.[16] Tíz évvel később, 1957-ben aztán egy igazán fontos dokumentum jelent meg. A Fullert és a NAE-t alapító (és évekig elnöklő) Harold John Ockenga írt az új evangelikalizmusról. A 20. század talán legbefolyásosabb evangelikál vezetőjének azért fontos ez az igehirdetése, mert bár már jó tíz éve hasonlókról beszélt, ezt a prédikációt a világi sajtó is felkapta. Ockenga beszédében félreérthetetlenül megjelenik az (új) evangelikálok azon igénye, hogy megkülönböztessék magukat a két világháború közötti fundamentalista elődeiktől valamint az 1950-es évek militáns szeparatista fundamentalistáitól. (Megjegyzendő, hogy több évtizeddel később számos befolyásos fundamentalista vezető is elfogadta a keresztény szociális aktivizmus itt megfogalmazott tételeit.)

 

Ockenga hamar megkerülhetetlenné lett igehirdetésében amellett érvelt, hogy a kizárólag a személyes üdvösséget hangsúlyozó („fundamentalista”) evangélium csonka evangélium, ahogyan a társadalmi igazságot hangsúlyozó („liberális”) evangélium is csonka. Ockenga szerint „az új evangelikalizmus azt mondja, hogy a szociális evangélium önmagában a jóléti államhoz vezet, de belopakodik a szocializmus, és végül a kommunizmushoz jutunk. (...) Az új evangelikál még mindig a Biblián áll.” Ugyanakkor azt is leszögezi, hogy nem szabad azt gondolni, hogy a társadalmi bajokra, a pszichés megbetegedések tömegére, az alkoholizmusra, drogproblémákra, hidegháborús veszélyekre, rasszizmusra elégséges az a válasz, hogy Jézusban bűnbocsánat van. Ezzel szemben a modern evangelikalizmus atyja azt állította, hogy míg „a fundamentalizmus kitért ezen kérdések elől, az új evangelikalizmus azt hirdeti, hogy szembenéz ezekkel a kérdésekkel” - személyes és társadalmi szinten is.[17]

 

Azért jelentett mérföldkövet Ockenga ezen felvetése, mert a fundamentalisták és a régi vágású evangelikálok lankadatlanul remélték, hogy ha az emberek egyénileg megtérnek, akkor a szívükben elindult változás ki fog hatni a társadalom minden részére, és az apró döntések végül földcsuszamlásszerű változásokhoz vezetnek. Az 1950-es évekre azonban bebizonyosodott e gondolkodásmód tarthatatlansága: számtalan beteg és szegény ember tért meg, mégsem lettek hirtelen egészségesek és gazdagok - a társadalmi mechanizmusok nem változtak meg maguktól. (Ma is sok olyan keresztény irányzat van, amelyeknek - finoman fogalmazva - erős vakfoltjai vannak a társadalmi igazságosság, a faji feszültségek és a nyomor társadalmi enyhítése tekintetében - erről lásd Egyéni megtérések és társadalmi folyamatok című írásunkat.)

 

Ockenga nem akart szakadást létrehozni a protestáns keresztények között, aminek jele, hogy írása szerint sok rendes fundamentalista van, és maga ez a kifejezés is tiszteletreméltó. Nem vitatta, hogy a fundamentalizmusnak igaza van a bibliai igazságok tekintetében, kifejezte, hogy az evangelikálok mindennel egyet is értenek, ám a fundamentalizmus téved a szociális kérdések megközelítésében és a szociálfilozófiájában. A végén pedig regisztrálta, hogy már valóságos mozgalomról van szó: „mindez azt jelenti, hogy mára kifejlődött az ortodox kereszténység egy másfajta hangsúlya és teológiai alkalmazása, amelyik dinamikus, gyorsan terjed és erős.”[18]

Ockenga 1956-ban Billy Grahammel együtt alapította meg a Christianity Today magazint, amely azóta is megszabja a modern evangelikalizmus fő irányát. Ockenga 1981-ig volt a szerkesztőbizottság elnöke, és amikor 1985-ben meghalt, Billy Graham így búcsúztatta: „óriás volt az óriások között (...) a családomon kívül senki más nem volt rám ilyen nagy hatással. Egyetlen fontosabb döntést sem hoztam anélkül, hogy konzultáltam volna vele.”

 

 

(Keretes)

Egyéni megtérések és társadalmi folyamatok

Rodney Stark és Charles Y. Glock korábbi írásai alapján Jeffrey K. Hadden amerikai szociológiaprofesszor így vezeti le a hagyományos fundamentalista társadalmi tanítás mögött álló gondolkodásmódot. A hagyományos keresztény gondolkodásban az ember szabad akarattal rendelkező szabad lény, akire nem hatnak a társadalmi körülmények, szabadon dönthet, és ragadhatja meg Isten felkínált üdvözítő kegyelmét. Logikus, hogy az ember csak akkor tehető igazságosan felelőssé a tetteiért, ha teljesen szabad, csak így büntethető meg a bűneiért, és csak így lehet tőle elvárni a megtérést. Az emberi természet ilyesféle koncepciója a nyugati civilizáció fejlődésének évszázadokon át volt a motorja, és nagyban befolyásolta a hozzáállásunkat a személyes felelősséghez és a személyes sikerhez. A szabad és felelős ember képe áll az olyan fogalmak mögött, mint a szigorú individualizmus, a self-made man, és az érdem alapján igazolt vagyon. A keresztény gondolkodást és a nyugati civilizációt átszőtte az az elképzelés, hogy az emberek maguk irányítják a sorsukat - és felelősek is érte. Ha pedig én irányítom az életemet, a sorsomat, akkor csak magamnak köszönhetem mindazt, ami történik velem - vagy magamat okolhatom érte. A radikális szabad akarat emberképe miatt azonban sokan nem látják az egyénen kívüli erők hatását, amelyek sokszor teljesen meghatározzák az egyének körülményeit. Ez nem feltétlenül azt jelenti, hogy az ilyen keresztények jóváhagyják a feketéket vagy a romákat hátrányos helyzetben tartó társadalmi erőket, csupán nem ismerik fel ezen erők jelenlétét a világban.[19]

 

Jegyzetek

[1] Sutton, Matthew Avery: Jerry Falwell and the Rise of the Religious Right. A Brief History with Documents. Bedford / St. Martins, Boston, 2013. 5-7. o.

[2] Marsden, George M.: Reforming Fundamentalism: Fuller Seminary and the New Evangelicalism. Eerdmans, Grand Rapids, 1987. 5-6. o.

[3] Jellemző módon a rádió és később a televízió is eleinte csak úgy voltak elfogadhatók a számukra, ha az igaz hitet terjesztik: e tekintetben viszont minden más vallásnál és felekezetnél gyorsabban kezdtek el terjeszkedni, és programjaikkal néhány évtized alatt behálózták az egész világot.

[4] Sutton, Jerry Falwell, 5-7. o.

[5] Sutton, Jerry Falwell, 5-7. o.

[6] Marsden, Reforming, 4. o.

[7] Sutton, Jerry Falwell, 6-7. o.

[8] Sutton, Jerry Falwell, 7. o.

[9] Marsden, Reforming, 4-5. o.

[10] Marsden, Reforming, 3. o.

[11] Sutton, Jerry Falwell, 7. o.

[12] Sutton, Jerry Falwell, 7. o.

[13] Barr, James: Fundamentalism. The Westminster Press, Philadelphia, é. n. 1-4. o.

[14] Néhány kutató szerint éppen a fundamentalista szerveződés ellenében alakult meg egy évvel később a NAE.

[15] Sutton, Jerry Falwell, 8. o.

[16] Marsden, Reforming, 3. o.

[17] Ockenga, Harold John: The "New" Evangelicalism. (1957) in Sutton, Jerry Falwell, 31-34. o.

[18] Ockenga, Harold John: The "New" Evangelicalism. (1957) in Sutton, Jerry Falwell, 31-34. o.

[19] Hadden, Jeffrey K.: The Gathering Storm in the Churches. Doubleday, Garden City, 1969. 80-81. o.

Comments