Szabó Adrienn: Isten tervében az Egyház vajon cél vagy eszköz?

Első gondolatom – miután kiválasztottam az esszé témáját – az volt, hogy az egyház természetesen csak eszköz lehet Isten tervében, semmiképp se cél. Ám amikor belekezdtem a téma kutatásába, rá kellett jönnöm, hogy ez nem olyan egyértelmű. Bármennyire is szeretné protestáns identitásunk, hogy egyházaink látható jelenlétek legyenek a társadalomban, bázisok, melyek által a mai ember és a mai helyzet átformálódik, a helyzet sokszor visszafordul. Egyrészt hagyományaink, másrészt a helyi gyülekezeti gyakorlatunk megcáfolja a fenti kijelentést.

            Az egyházi hagyomány alatt a történelem folyamán kialakult, művelt, és általunk örökölt misszió teológiáját értem. David Bosch részletesen tárgyalja ezt a témát könyvében.[1] Ugyanakkor különböző régebbi kiadású, misszióról szóló könyvben található meg az a kijelentés, hogy a misszióföldön való munka célja, hogy gyülekezetek alakuljanak.[2]

            Amikor gyülekezeti gyakorlatról beszélek, egészen egyszerűen az evangelizációs istentisztelekre gondolok, melyek időnként megrendezésre kerülnek. A tagok elhívják nemhívő rokonaikat és ismerőseiket a gyülekezetbe. Rendszerint vendégprédikátorok hirdetik az igét, amelynek végén megtérésre való felhívás hangzik el. Ezek az alkalmak véleményem szerint azonban elsősorban csak az egyházat reklámozzák. A misszió ebben az esetben valójában az egyháznak az eszközévé válik, de magának a missziónak az értelmezése leszűkül, szinte csak a megtérésre való meghívást tartalmazza.

            Hogy mondhatjuk tehát, minek az alapján, hogy az egyház csak eszköz, és semmiképp se célja a missziónak? És miért jött létre a másik felfogás? 

http://kepzesek.ptf.hu/4erv/

1. A misszió Isten terve és tulajdona

            A Biblia jól érthető amikor arról beszél, hogy Isten uralja a világot, és irányítja a folyamatokat.[3] Jézus világosan kifejti, hogy a munka, illetve missziója, amit végez, az Atyától ered, és ő maga csak azt teszi, amire Atyja indítja.[4] Miután Jézus betöltötte mindazt, amire elküldetett, a további munkával tanítványait bízta meg.[5] Ezt a logikát követve a mai tanítványok ugyanúgy, mint az első században, Isten Országának követei, küldöttei. Amit Isten egykor elkezdett, gyermekei által ma is végzi. A tulajdonbirtok azonban Istené maradt.

            Mivel a misszió Istené, az egyház nem birtokolhatja azt. Ezért az egyház nem lehet cél Isten tervében, mert a cél maga Isten, a munka őnála fog bevégződni. A beteljesített feladat őhozzá tér vissza.

            David Bosch rámutat könyvében, hogy ahol az egyház értelmezésében az isteni intézmény és Krisztus titokzatos teste szemléletek túlsúlyba kerülnek a hírnök és szolga aspektusának ellenében, ott a misszió egyházi jellegű. Ez azt jelenti, hogy „az egyház az evangélium beteljesülése, inkább célja, mintsem eszköze a missziónak.”[6] Szerintem ez a látás abból a gondolatból ered, hogy „Krisztus teste” valójában Krisztus valóságos megnyilatkozása itt és most, és ezért mindaz a hatalom ami Krisztusnak adatott, most az egyházé is. Ez igaz is, csakhogy a bemutatott igéből már láthattuk, hogy Jézus a munkálkodását nem tartotta se saját tulajdonának, se saját akaratának. Ennek alapján az egyház se teheti azt.

2. A misszió nem parancs, hanem a Szent Szellem munkája

A Mátéban található misszióparancsot[7] Newbigin szerint hagyományosan valódi parancsnak tekintjük. Ezért törvénnyé és teherré válik, melyet végeznünk kell, úgy érezzük, hogy az embereket meg kell térítenünk.[8] A misszió azonban örömhír. Azt a hírt tartalmazza, hogy Krisztus, akit keresztre feszítettek, él. Nem engedhetjük, hogy ennek elmondása erőltetett menetté váljon, mert akkor csak az fogja hirdetni az evangéliumot (ahogyan általában történik is), akinek személyisége olyan, hogy könnyen beszédbe elegyedik idegenekkel, és gyorsan „a témára” tér. A „misszióparancs” szövege nyelvtanilag nézve nem is szabály, hanem életstílus, a mindennapok része. Nem magasröptű célként kell hogy előttünk lebegjen, mert ez a hétköznapjaink egyik jellemzője.

Aki igazából a misszió mozgatója, az a Szent Szellem. A lukácsi iratok úgy mutatják be őt, mint a misszió Lelkét aki felkészíti és kiküldi Isten népét. Erőt és bátorságot ad a tanúságtételre. De ő végzi a meggyőzést, a megtérésre való hívást, ő szólítja meg a lelkiismeretet. Jó példa erre Péter és Kornéliusz találkozásának története. Amikor Péter elvégezte, amire őt Isten küldte, és meghirdette az igét, a Szent Szellem kivette kezéből a munkát, és betöltötte a jelenlevőket.[9] Pál leveleiben nem teszi kötelezővé az evangélium hirdetését. Ő maga végzi az evangélista munkáját, és egy ízben látjuk, hogy Timóteust is erre buzdítja.[10] Ám nem csinál belőle törvényt. Ebből a szemszögből nézve a keresztények görcs nélkül világíthatnak a sötét világban, és felszabadulhatnak arra, hogy valódi Krisztusi jelenlétként építsék Isten Országát.[11]

Témánk szempontjából mit mond az előbbi megállapítás? Bosch kifejezi, hogy manapság a Szent Szellemre úgy tekintünk, mint a szentség építőjére. Ő az, aki tökéletesíti, tisztává teszi a keresztényeket. Megvilágosítja értelmünket, az igét megnyitja előttünk, hogy értsük azt. Békével, örömmel és szeretettel tölt be, és Isten képmására formál bennünket. Ám azt az egyház elfelejti, hogy az első század egyházát a Szent Szellem vezette új utakra, új helyszínekre, hogy máshol is terjedjen az örömhír.[12] Isten Szelleme a hívők közösségét eszközként használta, hogy minél több ember megtérjen.[13] Ennélfogva ha az egyház nem a „misszióparancs” terhe alatt, hanem a Szellem erejével és vezetésével végezné a missziót, akkor először is Isten eszközévé válna Országa terjedéséhez, másodszor, nem csupán az arra személyiségből alkalmasak, hanem minden keresztény ember benne lenne abban a munkában.

3. Az egyház nem tökéletes

Az efézusi gyülekezethez intézett levelében Pál apostol leírja, miért imádkozik. Azt szeretné, hogy a hívők megerősödjenek a belső emberben, hogy meggyökerezzenek a szeretetben, és összefoglalva, hogy teljességre jussanak.[14] Jézus elmondta tanítványainak, hogy sok mondanivalóját nem tudják elfogadni, de a Szent Szellem tanítani fogja őket, és kijelenti nekik a teljes igazságot.[15] A teljességre jutás egy folyamat, mely által az egyház állandóan változik. Newbigin kifejti, hogy az egyén megtéréskor a tanulás legelején áll. Az emberi gyöngeség és elesettség miatt lehetetlen e világban Isten Országának tökéletes meghirdetése. Csak a Szent Szellem indításával és erejével tudjuk Istent szolgálni. Az egyháznak ezért meg kell tanulnia, hogy engedelmeskedjen Istennek, és le kell szoknia arról, hogy az életfolyamatokat kénye-kedve szerint irányítsa. Addig, amíg Jézus uralma ki nem teljesedik, az egyház se lesz tökéletes.[16] Bosch fejtegetésében a zarándok egyház elnevezést találjuk. Ez abból a pozícióból fakad, hogy Isten népe a világból kihívottak, majd az oda visszaküldöttek közössége. Pillanatnyi átmeneti állapota azt hirdeti, hogy úton van Isten jövője felé.[17] Az elmondottakból azt kell következtetnünk, hogy Isten Országának meghirdetése, tehát a misszió nem teljesedhet ki az egyházban, hiszen az se jutott még el a neki szánt tökéletességre. Mi akkor azonban a misszió célja?

4. A misszió célja Isten felmagasztalása

Isten tervének célja, hogy kapcsolatban éljünk vele, és ezt az imádat által tudjuk kifejezni. John Piper azt írja: „A misszió nem az egyház legnagyobb célja. Ez az istenimádat. A misszió azért létezik, mert az istenimádat nem létezik. Az imádat a legvégső, nem a misszió, azért mert Isten a legvégső, nem az ember. Amikor eljön az idők vége, és az üdvözültek megszámlálhatatlan milliói Isten trónja előtt leborulnak, akkor megszűnik a misszió. Most ez pillanatnyi szükség. De az imádat örökké tart.”[18]

Newbigin bemutatja, hogy a Krisztussal való közösségnek ára van. Isten követei a világban részestársai a Megváltó szenvedésének. Nincs győzelem fájdalom nélkül. „A misszió lényege nem más, mint a vele való együttlét utáni vágyakozás, és a neki szentelt szolgáló élet.”[19] Ehhez hozzátartozik a hálaadás és a dicséret. A 96. Zsoltár arról beszél, hogy Isten nagyságát és dicsőségét hirdetni kell minden nemzet számára, hogy végül Istent magasztalja mindenki. A misszió célja tehát Isten dicsőítése. Newbigin úgy mondja, a misszió „megcselekedett doxológia”.[20]

5. Az egyház szerepe, hogy eszköz legyen

Jézus a hívőket, az egyházat választotta ki, hogy üdvözítését közöljék a világgal. Zsidókat és keresztényeket küldött el, hogy tervét melyben mindenkit magához von, továbbítsák.  Az egyházi közösséget tehát közvetítőnek hívta el, semmi esetre se célnak. Úgy is lehetne mondani, az egyház a látható keze és lába a láthatatlan Istennek. Szociális segítséget nyújt a rászorulóknak, felemeli a társadalom kirekesztetteit, így például a romákat, a bevándorlókat és más csoportokat. Felszólal a mai kor rabszolgasága ellen, segít az emberkereskedelem felszámolásában. A bántalmazottakat megvédi, és az árvákat felneveli. A gyülekezetek ilyesfajta cselekedetei mindenfelé megtalálhatóak. Az egyház motivációja ebben, hogy a világosságban, melyet maga körül terjeszt, látható legyen Isten szeretete; hogy meglássa a világ, hogy Isten nem hagyta magára az emberiséget, hanem egyháza által most is köztük van.

Az említettekkel egybefonódik Krisztus evangéliumának hirdetése, így tehát az evangélium üzenete tartalmazza a kézzelfogható segítséget.[21] Amikor a hívő ember szólja és éli az örömüzenetet, valójában lehetőséget nyújt arra, hogy az elveszettek találkozzanak Krisztussal. Isten gyermeke bemutatja Istent és megmutatja az őhozzá vezető utat. Mivel az egyház megadja az intézményes keretet, hogy az evangélium láthatóvá váljon, az egyház eszköz lesz Isten kezében, hogy terve megvalósuljon.

Ebben se az egyház se egyes tagjai nem kitüntetettek. Senki se kizárólagos, és nem ígényelhet különleges eljárást. Newbigin rámutat, hogy kiválasztottságunk nem jogosít fel arra, hogy Isten előtt különleges pozícióba kerüljünk. Missziómunkánk nem tesz minket naggyá. Amikor azonban az egyház önmagát Isten tervében célnak minősíti, pont ezt teszi – jogot formál az emberek fölötti hatalomra.[22]

Az egyházra ehelyett úgy kellene nézni, mint kontextusra, amely az evangéliumot megfoghatóvá teszi. Isten kiválasztotta ezt a közösséget, annak gyengeségével, elesettségével együtt, és elhívta, hogy megváltásának titkát hordozza a történelemben. Az egyház folyamatban van. Nem beteljesítője és nem is forrása, hanem helyszíne Isten munkájának. Krisztus munkájáról tesz bizonyságot, képviseli Isten szeretetét, befogadja és felneveli a hitben újonnan születetteket.[23] Ez nem egy statikus pont a történelemben, hanem egy állandóan mozgó, fejlődő, élő szervezet.

6. Az egyháznak, mint eszköznek ismertetőjelei

            Newbigin kifejti, hogy nem létezik olyan jó módszer, mely az evangélium hirdetésében teljes sikert eredményezne. Ez helyett hat jellemzőt említ, melyek az egyháznak helyes jelenlétét mutatják, melyek azt írják le, hogyan hűséges elhívásához.[24]

1. A közösség a dicséret közössége: Isten gyermekei a dicsőítésben találják meg a valódi emberi szabadságot, és a hálaadásban lesznek érzékenyek a világ fájdalmára.

2. Az egyház az igazság közössége: józanul képviselik Isten igazságát, és nem hódolnak be a világi gondolkozás előtt.

3. Az egyház nem önmagáért létezik, hanem őszinte szeretettel és érdeklődéssel fordul környezete felé: megtartja az egyensúlyt, hogy a túlzott emberi oldal miatt ne váljon csupán egy humanitárius szervezetté, ugyanakkor ne is legyen befelé forduló „szent” emberek klubja.

4. Felkészíti és támogatja tagjait az egyetemes papság szerepének gyakorlásában: közbenjáró munkát végez Isten és a nem-hívő közösség között.

5. A kölcsönös felelősségvállalás közössége: nem terjeszti tovább a mai individualizmus eszméit, ehelyett a Királyság rendjét valósítja meg – testvérének, felebarátjának őrizőjévé válik.

6. Az egyház a remény közössége: a technológia előrehaladtával és a kor emberének a reményvesztettségében az egyház az evangélium miatt nem veszíti el reménységét.

Befejezés

Mindennek végén még megemlíteném, nem felejthető el, hogy az egyház nem a misszió egyedüli eszköze. Isten bárkit felhasználhat Országa terjesztéséhez. Érdekes eset az, amikor Márk 9,38-40-ben Jézus engedélyt ad egy ismeretlen ördögűzőnek a misszióra, pedig az a személy nem tart vele és tanítványaival. Ma azt mondanánk, az illető szabadúszó volt, nem csatlakozott egyetlen helyi gyülekezethez se, ám Jézus őt ugyanúgy elfogadta, mint azokat akik körülötte voltak.

Irodalom

 

        Bosch, J. David, 2005, Paradigmaváltások a misszió teológiájában, Budapest, Harmat

        Neill, Stephen, 1964, A History of Christian Missions, London, Penguin Books Ltd.

        Newbigin, Lesslie, 2006, Evangélium a pluralista társadalomban, Budapest, Harmat

        Piper, John, 2010, Let the Nations Be Glad, Grand Rapids, MI, Baker Academic, http://books.google.rs/books?id=0nCYYcq5ZbEC&printsec=frontcover&hl=sr&source=gbs_ge_summary_r&cad=0#v=onepage&q&f=false  Letöltés: 2013.12.17.

 

Jegyzetek

[1] Bosch, 2005

[2] Neill, 1964, 383.o.

[3] 5Móz 10,14 „Íme az Úré, Istenedé az ég és az egeknek egei, a föld és minden rajta levő.” Jn 5,17 „az én Atyám mind ez ideig munkálkodik, én is munkálkodom.”

[4] Jn 5,36 „Mert a feladatok, amelyeket az Atya rámbízott, hogy teljesítsem azokat, tehát azok a cselekedetek, amelyeket elvégzek: maguk tesznek bizonyságot arról, hogy engem az Atya küldött el.”

[5] Jn 20,21 „Békesség néktek! Ahogyan engem elküldött az Atya, én is elküldelek titeket.”

[6] Bosch, 2005, 189,340.o.

[7] Mt 28,18-20 „Jézus hozzájuk lépett és így szólt: nekem adatott minden hatalom mennyen és földön. Menjetek el tehát, tegyetek tanítvánnyá minden népet, megkeresztelve őket az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek nevében, tanítva őket, hogy megtartsák mindazt, amit én parancsoltam nektek; és íme én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig.”

[8] Newbigin, 2006, 140.o.

[9] Apcsel 10,34-48

[10] 2Tim 4,5 „Végezd az evangélista munkáját, töltsd be a szolgálatodat.”

[11] Newbigin, 2006, 140-141.o.

[12] Apcsel 16,6-10

[13] Bosch, 2005, 184.o.

[14] Efézus 3,14-19

[15] János 16,12-15

[16] Newbigin, 2006, 143.o.

[17] Bosch, 2005, 345.o.

[18] Piper, 2010, 15.o.

[19] Newbigin, 2006, 154.o.

[20] Ibid.

[21] Márk 16,15.17-18

[22] Newbigin, 2006, 108.o.

[23] Ibid. 143-145.o.

[24] Newbigin, 2006, 266-272.o.

Comments