Nagy-Ajtai Ágnes: SUSANNA WESLEY, A „METODIZMUS ANYJA” (1669-1742)

Lázadással is megvádolták John Wesley édesanyját, aki kitört az egyházi hagyományok keretei közül, amikor férje távollétében házi istentiszteleteket szervezett, ezeken pedig ˗ miután felolvasta apja vagy férje egy-egy igehirdetését ˗ gyakran maga is magyarázta az Írásokat.  Történészek néha úgy utalnak ezekre a házi összejövetelekre, mint az első metodista istentiszteletekre.

Cikkünk alanya Susanna Annesley néven született 1669. január 20-án, Dr. Samuel Annesley és Mary White 25., utolsó gyermekeként. Akkoriban nem számított kirívónak, hogy valakinek két tucatnyi testvére legyen, igaz, a gyermekhalandóság is sokkal magasabb volt. Puritán családban nevelkedett, apja disszenter[1] volt, aki kilépett a hivatalos anglikán egyház kereteiből. Susanna 13 évesen apja akarata ellenére visszatért az anglikánokhoz.

Susanna soha nem járt egyetemre, de még csak alsófokú oktatásban sem vett rész, a 17. századi Angliában nem volt ilyen a nők számára. Apjától azonban megtanult olvasni, és ami még fontosabb, gondolkodni. Apja befolyásos lelkész és tanár volt, fiatal szeminaristákat mentorált, s a kor egyik kedvelt prédikátoraként is működött. Előfordult, hogy lelkészi szerepét a parlamentben is megélte, ahol a képviselőket rendre lekapta a tíz körmükről: „felejtsétek el a nagyságotokat, és adjatok számot a jóságotokról, ha egyáltalán van bennetek olyan” ˗ mondogatta a megszeppent törvényhozóknak. Ebből is látszik, hogy Susannának nem kellett később a szomszédba menni tanácsért, ha arról volt szó, hogy Jézus kompromisszummentes követésére kell hívni másokat, akár saját családjának tagjait.

Élete fontos mérföldköve volt 1688. november 11.-e, ekkor, 19 éves korában ment ugyanis feleségül a 26 éves ígéretes lelkészhez, Samuel Wesley-hez. Férje szintén disszenter háttérből származott, apja, John Wesley szerte járt a parókiák között, gyakorlatilg utazó prédikátorként működött. Unokája talán éppen tőle örökölte hasonló szolgálatát, igaz a két prédikátor soha nem találkozhatott, mert a nagypapa még unokája megszületése előtt meghalt. Samuel és Susanna néhány évig Londonban éltek, aztán Epworth-be költöztek, ahol a következő 40 évet töltötték. Itt születtek gyermekeik, és itt nevelkedett fel az ifjú John és Charles is.

A kor szokásaihoz híven a Wesley házaspárnak 19 gyermeke született, ám közülük kilencen már kora gyermekkorukban meghaltak, s végül csak nyolcan élték túl a szüleiket.[2] Úgy tudni, nagyon jó édesanyja volt a gyermekeinek. Gondosan nevelte őket, öt éves korukban kezdte meg a „formális oktatásukat. Naponta hat órát át tanította őket, és már az első tanítási napon meg kellett tanulni a gyerekeknek az egész ábécét. Mivel a korabeli angliai iskolákban tanítottak görögöt és latint is, így Susanna is bevezette ezeket a tárgyakat a saját „házi iskolájában az anyanyelvi írás-olvasás oktatása mellett.

Jóllehet a Wesely-gyerekek inspiráló szellemi és intellektuális környezetben nevelkedtek, ez nem jelenti azt, hogy ne lettek volna a család életében nehézségek. A szülők szinte egész életükben anyagi gondokkal küszködtek, az apa, Samuel Wesley jóformán egész életét Jób könyve tanulmányozásának szentelte ˗ és ami a szegénységgel való állandó küzdelmet illeti, egyes fejezeteit alaposan meg is élte. Jóllehet alapos exegetikai művet írt Jób könyvéről, az nem lett sem ismert, sem sikeres, sőt, ami azt illeti, a családi emlékezet is inkább teherként őrizte meg. A családnak nem volt sok pénze, de a fiúk mind becsülettel elvégezték az oxfordi egyetemet, majd a biztos megélhetés reményében gyorsan az anglikán egyház felszentelt lelkészei lettek. A legidősebb fiú, Samuel, Westminsterben lett tanár, és mindig nagyvonalúan támogatta a családját, rendszeresen küldött haza pénzt. Amikor öccsei megérkeztek Londonba, a szárnyai alá vette őket is, és felügyelte a tanulásukat. Később iskolaigazgató lett Devonban.

Ha a Wesley család úgy érezte, nagyobb nehézségek már nem is érhetik őket, nagyot tévedtek. Jób könyvéből egy újabb fejezetet tapasztalhattak meg, amikor 1709 februárjában leégett a családi fészek, az epworth-i ház, és ezzel praktikusan hajléktalanná vált a család. A gyerekeket gyakorlatilag „szétosztották a családtagok között, volt, aki Londonba került, néhányan közelebb maradhattak egymáshoz ˗ ekkoriban született meg az utolsó gyermek is. Susanna mély depresszióba esett ugyanis nem igazán tudta feldolgozni házuk leégésének sokkját. Mi több, mivel a gyerekek szétszéledtek, és megszűnt a szigorú családi kontroll, attól rettegett, hogy gyermekei elhagyják a korábbi szent szokásokat, letérnek a szűk, többnyire általa megszabott erkölcsi mezsgyéről, rákapnak az istentelen beszédre, és elhanyagolják a tanulást.

Jóllehet egy hosszabb folyamat során találta csak meg újra a lelki békéjét, végül azonban az segített neki a teljes helyreállásban, hogy eltökélte: újra egyesíteni fogja a családját. Addig levélben tartotta a gyermekeivel a kapcsolatot, hosszú oldalakon át építette, gyógyította fiai és lányai lelkét. Amikor két év múlva újra megadatott, hogy közös fedél alatt élhessenek, Susanna új alapokra helyezte a család életét: az új jelszó a hatékonyság lett, amihez szükségesnek látta egy szigorú napirend bevezetését. A nap reggel 5 órai keléssel kezdődött, ám a spártai szigor mögött fontos megfontolások húzódtak meg. Eldöntötte például, hogy minden héten legalább egy órát négyszemközt tölt el minden egyes gyermekével, Johnra például csütörtökönként került sor. Ez a személyes idő lehetővé tette, hogy figyelemmel kísérje a gyerekek fejlődését, lelkiállapotát, félelmeiket, vágyaikat, céljaikat. Tulajdonképpen ezzel a fókuszált figyelemmel alapozta meg gyermekei későbbi, rendszeres önvizsgálatát is.

Saját bevallása szerint Susanna Istentől kapott fő hivatása az lett az elkövetkező húsz évben, hogy levelekkel bátorítsa az időközben távoli iskolákba került fiait és nevelőként dolgozó, esetleg férjhez ment lányait. Felnőtt gyermekeivel folytatott levelezésében Susanna nemcsak apró-cseprő otthoni ügyekkel foglalkozott, hanem ˗ ma úgy mondanánk ˗ életmód-tanácsokkal is ellátta őket, és hosszasan tárgyalt hittel kapcsolatos kérdéseket is. Saját maga számára bibliakommentárokat és elmélkedéseket írt, ezek közül, sajnos, sok elveszett. Megmaradtak viszont az Apostolok Cselekedeteihez, az Úr imádságához, és a Tízparancsolathoz készített jegyzetei.

Nincs mit szépíteni, az erős asszony jóval ismertebb volt férjénél annak egyházközségében. Amikor 1711-ben Samuel Wesley Londonban egy egyházi gyűlésen hosszú tárgyalások során igyekezett megvédeni egy barátját az eretnekség vádjától, otthoni gyülekezetében a helyettese állandóan az adósságok, hitelek megfizetésének fontosságáról prédikált. Susanna megelégelte az unalmas, irreleváns igehirdetéseket, ezért vasárnap délutánonként házi istentiszteleteket kezdett tartani a gyermekeinek. Elénekeltek egy zsoltárt, majd Susanna felolvasta férje vagy apja valamelyik prédikációját, amit éppen a leginkább buzdítónak tartott, mi több, a végén még hozzáfűzte a saját gondolatait is. A házi istentiszteletet zsoltárénekléssel zárták. A gyülekezet tagjai hamarosan felfigyeltek ezekre a házi összejövetelekre, és bekéredzkedtek az alkalmakra. Korabeli források szerint előfordult, hogy egyszerre kétszáz ember vett részt egy-egy ilyen istentiszteleten, ami nem biztos, hogy nagy baj lett volna, ám ezzel párhuzamosan elkoptak az emberek a vasárnap reggeli, „hivatalos istentiszteletekről. A helyettes lelkész írt is a férjének, hogy felesége úgymond fellázadt, és saját gyülekezetet alapított. Erre a még mindig távollévő Samuel is levelet írt, amiben megkérte a feleségét, hogy enyhítsen az egyházi körökben egyre inkább botránykővé váló szokásán, és ha lehet, inkább férfi prédikáljon a házi közösségben. Susanna asszertív válaszában kifejtette, hogy nincs a jelenlevők között egyetlen férfi sem, aki rendesen tudna olvasni.

 „Nő vagyok – írja továbbá –, és egy óriási család háziasszonya. És bár a lelkek, akiket hátrahagytál, elsődlegesen a te felelősséged alá tartoznak, hosszas távolléted alatt én mégis utánuk megyek, és úgy tekintek mindre, mint akik énrám vannak bízva. Nem vagyok férfi, és nem vagyok szolgálattevő, de mint anya és háziasszony úgy éreztem, hogy többet kell tennem, mint amit addig tettem.”[3] Ezt követően Samuel Wesley a további támadásoktól már derekasan megvédte a feleségét.

Szüleik odaszánt élete és ezek a házi összejövetelek nagy hatást gyakoroltak a gyermekek hitére, ezért kapta Susanna Wesley a „metodizmus anyja” jelzőt. Történészek néha úgy utalnak ezekre a házi összejövetelekre, mint az első metodista istentiszteletekre. Susanna Annesley Wesley 1742. július 23-án halt meg Epworth-ben. Nem túlzás azt mondani, hogy a maga, rendszerező, néha szigorú, bár anglikán, mégis puritán-disszenter módján egész életét a családjának és Isten szolgálatának szentelte. Támogatta a szegényeket, hirdette az evangéliumot, egyengette gyermekei útját, de főleg a lelkükre volt gondja. Sok egyéb teendője mellett minden áldott nap tartott személyes csendességet. Szüntelenül gondja volt arra, hogy megregulázza saját emberi természetét, miközben teljes erővel próbált Isten kegyelmére hagyatkozni. Sok egyháztörténész és teológus meggyőződése, hogy az ő példája lebegett John Wesley szeme előtt, amikor a metodista közösségekben engedélyezte a nőknek a szolgálatot.

 

FELHASZNÁLT IRODALOM:

  • The works of the Reverend John Wesley, A. M. Vol. III. New York, 1835


JEGYZETEK:


[1] Az anglikán egyházból kivált protestáns felekezet.

[2] Név szerint tízet ismerünk: Samuel, John, Charles, Emilia, Susanna, Mary, Mehetabel, Anne, Martha, Kezia.

[3] The works of the Reverend John Wesley, A. M. Vol. III. New York, 1835. 261. o.

Comments